A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelező tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat. A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük néhányra válaszoljanak:
1. Mi volt az a döntő mozzanat, amely erre a pályára vitte?
2. Volt-e mestere?
3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?
5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?
6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?
7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?
Talán az is jellemző lehet új tagjainkra, hogy épp mit tartottak fontosnak elmondani magukról. Ebben a hónapban É. Kiss Katalin, Juhász István, Ligeti Erzsébet, Mesterházy Ákos és Oláh Edit válaszait olvashatják.
É.
Kiss Katalin
1949-ben,
Debrecenben született. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének
tudományos tanácsadója. Nyelvész, magyar
és általános mondattannal foglalkozik. Az
Academia Europaea tagja. Társszerkesztője a Theoretical
Linguisticsnek, tagja a Nyelvtudományi Bizottságnak, a
Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és
a GLOW-nak (Generative Linguists of the Old World).
Mi
volt a döntő mozzanat,
amely
erre a pályára vitte?
Édesapám
nyelvészkedett. A vele való gyerekkori beszélgetések
és nyelvészeti könyvtárának
ismeretterjesztő kötetei ébresztettek rá, hogy
mennyi érdekesség rejlik a nyelvben. A tudományos
kutatói pályán Egri Péter, a KLTE Angol
Tanszékének irodalomprofesszora indított el.
Igaz, ő irodalmárnak szánt, Shakespeare szonettjeinek
magyar fordításait adta témaként
bölcsészdoktori disszertációmhoz.
Volt-e
mestere?
Sokaktól
tanultam, de első helyen Papp Ferencet kell említenem. A
hatvanas–hetvenes években ő volt a formális
nyelvészeti gondolkodás, a strukturális
nyelvészeti irányzat egyik meghonosítója
Magyarországon. Úttörő, nemzetközileg is
jelentős kutatásokat végzett, például
néhány műveletből álló egyszerű
algoritmust alkotott a magyar főnév 714 lehetséges
ragos alakjának (ház, házaimból,
házatokat) automatikus előállítására.
Már a hatvanas években számítógéppel
készített szótárakat. A KLTE Orosz
Nyelvészeti Tanszékének volt a vezetője, de a
debreceni bölcsészkar valamennyi érdeklődő fiatal
nyelvésze a hatása alá került. Informális
nyelvészkör alakult ki körülötte, és
ő mind a modern nyelvészeti irányzatokba, mind a
tudomány szociológiájába igyekezett
bevezetni bennünket. Az ő révén kerültem ki
egy tanévre Montrealba. Ott, a McGill Egyetemen, David
Lightfoot szemináriumán sikerült a generatív
nyelvészet módszertanát úgy megértenem,
hogy önálló kutatómunkára is képessé
váltam. Budapestre kerülvén elsősorban a
Nyelvtudományi Intézet Strukturális magyar
mondattan projektumának munkatársaitól tanultam.
Sokat köszönhetek az MIT-n, Noam Chomsky tanszékén
eltöltött hét hónapnak is.
Mi
volt az az eredmény munkája során, amelynek
igazán örül?
Nagy
öröm volt felfedezni, hogy milyen szabályokkal
lehet létrehozni a – szabad szórendűnek vélt
– magyar mondat lehetséges szórendi
permutációit, azt is megjósolva, hogy a szórendi
változatok hogyan különböznek
jelentésükben és hangsúlyozásukban.
Csak kicsit csökkentette örömömet, hogy azt is
felfedeztem: teóriám alapgondolatát Brassai
Sámuel már a XIX. század közepén
publikálta feledésbe merült munkáiban. Ma
is e mondatmodell hézagainak a kitöltése, nem jól
működő elemeinek a kicserélése foglalkoztat,
és ma is örülök, ha sikerül felismernem,
hogy milyen feltételek korlátoznak egy-egy magyar
mondattani jelenséget, például mi szabályozza
az igekötő mondatbeli megjelenését vagy a senki,
semmi típusú névmások használatát.
Részt
vesz-e nemzetközi kutatásokban?
Az
általam művelt generatív nyelvészet
természeténél fogva nemzetközi
jellegű. Arra a feltételezésre épül,
hogy a különféle emberi nyelvek ugyanannak a
mentális struktúrának – meghatározott
paraméterek mentén eltérő –
megnyilvánulásai. Így egy adott nyelv adott
jelenségéről mindig olyan elemzést kell adni,
mely más nyelvek hasonló jelenségeit is
magyarázza, az eltéréseket is indokolja.
Következésképp a világ generatív
nyelvészei között folyamatos az együttműködés.
Ez gyakran formális kereteket is ölt. Én utoljára
2003–2005 között vettem részt egy „hivatalos”
magyar–német–holland projektumban.
Van-e,
és ha igen,
milyen
a legkedvesebb tanítványa?
Sok
kedves tanítványom volt. Büszke vagyok rá,
hogy akikről tudok, azok jól megállják a
helyüket – ki középiskolai tanárként,
ki egyetemi oktatóként, ki kutatóként.
Jelenleg azok a tanítványaim állnak hozzám
a legközelebb, akikkel együtt dolgozom a
kutatócsoportomban.
Magányos
kutató vagy inkább csapatjátékos?
Deduktív
nyelvészeti kutatásokat nem lehet magányosan
végezni. A módszer lényege, hogy modellt,
algoritmust alkotunk egy-egy nyelvi jelenség automatikus
előállítására. Hipotézisünk
próbája, hogy a nyelv valós tényei
megfelelnek-e a hipotézisből adódó
predikcióknak. Idegen szem kell hozzá, hogy a
predikciók és a nyelvi tények közötti
eltéréseket észrevegye. A generatív
nyelvészet művelői a hetvenes évek vége óta
közösséget alkotnak. Bár ez a közösség
ma már országhatárokon és óceánokon
is átnyúlik, az internet segít legyőzni a
távolságokat.
Juhász
István
1943-ban,
Budapesten született. Szakterülete az általános
topológia és a halmazelmélet. A MTA Rényi
Alfréd Matematikai Kutatóintézetének
osztályvezetője, tudományos tanácsadója.
A Bolyai János Matematikai Társulat főtitkára, a
Studia Scientiarum Mathematicarum
Hungarica főszerkesztő-helyettese.
Mi
volt az a döntő mozzanat az életében,
amely
erre a pályára vitte?
A
matematikai problémákon való gondolkodás
– és sikeres megoldásuk – okozta örömet
elég korán, már általános iskolás
koromban megismertem. Az első igazán fontos ilyen élményem
azonban a Madách Gimnáziumban ért, ahol tanárom,
Dancs István, megismertetett a Középiskolai
Matematikai Lapokban folyó pontversennyel, amelybe
nagy lelkesedéssel és elég jó eredménnyel
vettem azután részt. (Megjegyzem, hogy a KÖMAL
sok más, matematikával és egyéb
tudományokkal sikeresen foglalkozó ember
pályájának elindításában
is döntő szerepet játszott.) Talán érdekes
lehet, hogy a matematikán belüli fő érdeklődési
területem, a halmazelmélet kiválasztásában
is volt egy olyan esemény, amelyre mindmáig jól
emlékszem. Ekkor már negyedikes gimnazista voltam,
s teljesen világos volt számomra, hogy
pályaválasztásomban a matematika lesz
a főszereplő. Részt vettem egy, a TIT által rendezett
matematikai előadássorozaton, s a sorozat egyik előadása
– Králik Dezső tartotta – a halmazelméletről
szólt. Az itt hallottak, különösen a
végtelen halmazok „mérésének”
itt felvillantott módja, teljesen lenyűgöztek. Keresni
kezdtem halmazelméleti témájú
könyveket (egyébként is szokásom volt
mindenféle matematikai témájú könyveket
bogarászni könyvtárakban és
antikváriumokban), s a kőbányai – akkor ott
laktam – közkönyvtárban óriási
szerencsémre kezembe akadt Pavel Szergejevics
Alekszandrov Bevezetés
a halmazok és függvények általános
elméletébe című munkája. (Hogy
egy ilyen szakkönyv miképpen kerülhetett egy
közkönyvtárba, máig rejtély számomra.)
Alexandrov elsősorban topológus volt, s könyvében
a halmazelmélet felépítése mellett annak
topológiai alkalmazásait is bőségesen tárgyalta.
Így fordult az érdeklődésem már az
egyetemre való bekerülésem előtt a halmazelméleti
topológia felé, s ez mindmáig így is
maradt.
Volt-e
mestere?
E
téren igen szerencsésnek mondhatom magam. Dancs
Istvánt, aki a gimnázium első két évében
tanított matematikára, fent már említettem,
mint akitől pályám irányába az első
lökést kaptam. Az egyetemen az első mesterem Császár
Ákos volt. Nemcsak nagyszerű analízis- és valós
függvénytani előadásaiból tanultam
rengeteget, de a Tudományos Diákkörben végzett
kezdeti munkámat is irányította. Legigazibb
mesterem azonban Hajnal András lett. Ő igazi
halmazelmélész volt, így speciális
előadásait már elsőéves koromtól
kezdve hallgattam – bár őszintén szólva
eleinte nem nagyon értettem. Közelebbi kapcsolatba
csak ötödéves koromban kerültem vele, amikor
is felkerestem azzal, nem volna-e kedve az engem akkor is főként
izgató – s abban az időben, a 60-as évek közepén
„divatba” jött – halmazelméleti
topológiai problémákon gondolkozni. Ő, aki akkor
már komoly nemzetközi hírű tudós volt,
cseppet sem tartotta furcsának vagy rangon alulinak, hogy
egy diák hoz egy problémát neki. Nagy
lelkesedéssel vetette bele magát a közös
munkába, melynek során felbecsülhetetlenül
sokat tanultam tőle. Végül mindenképpen
szeretnék itt említést tenni Erdős Pálról,
akit – nemcsak magyar – matematikusok számos
nemzedéke is mesterének tekint. Mint kicsit is
tehetségesnek tekintett kortársaim majd
mindegyikét, elsőéves koromban engem is bemutattak
neki, s ő kedvesen kérdezett arról, mi érdekel a
matematikában. Valamiért azt mondtam, hogy az algebra
érdekel, s ő adott nekem egy algebrai problémát,
amivel nem sokat tudtam kezdeni. Egy későbbi beszélgetésen
kiderítette, hogy a halmazelmélet érdekel, s
azzal kapcsolatban már olyan problémát adott
nekem, amellyel sikerrel megbirkóztam. Bár az
Erdős-számom csak
2, azaz nincs közös cikkünk, nagyon sokszor és
sokat volt szerencsém elbeszélgetni vele, s ez
mindig nagyon sokat jelentett nekem. Megjegyzem még, hogy
Hajnal András egyik legközelebbi munkatársa
volt Erdősnek, s így közvetve, rajta keresztül
is nyilvánvalóan hatott rám.
Mi
volt az az eredmény munkája során, amelynek
igazán örül?
Legbüszkébb
arra a halmazelméleti topológiai iskolára
vagyok, amit Hajnal Andrással közösen hoztunk létre
Budapesten, s amely komoly nemzetközi elismertséget
szerzett. 2003-ban, a hatvanadik születésnapom alkalmából
a Bolyai János Matematikai Társulat egy konferenciát
rendezett Budapesten, amelyre a témakör valóban
legjelesebb képviselői jöttek el, többek között
az USA-ból, Oroszországból, Izraelből és
Hollandiából. Ennek valóban nagyon örültem.
Részt
vesz-e nemzetközi kutatásokban?
Nagyon
sok szakmai kapcsolatom van szinte a világ minden részén.
Voltam vendégkutató, illetve vendégprofesszor az
USA-ban, Kanadában, Hollandiában, Izraelben,
Brazíliában, Olaszországban. Külföldi
társszerzőim száma húsz.
Magányos
kutató, vagy inkább csapatjátékos?
Egyértelműen
az utóbbi, s ez – Erdős Pál hatására
– szinte az egész mai magyar matematikára
elmondható. Meg is döbbentem, mikor első hosszabb
USA-beli tartózkodásom során azt tapasztaltam,
hogy a matematikát egyesek szinte titkolózva, magukban
művelik. Csak később értettem meg, hogy ott az
egyetemeken ádáz verseny zajlik. Büszke
vagyok arra, hogy az osztályomon igazi csapatmunka folyik, a
mi szemináriumunk minden résztvevő által
várt közösségi esemény.
Ligeti
Erzsébet
1950-ben
Budapesten született. Szakterülete a sejtélettan és
az immunológia. A Semmelweis Egyetem Élettani
Intézetének egyetemi tanára. Tagja az Orvosi
Tudományok Osztályának, a Magyar Biokémiai
Egyesületnek, a Magyar Élettani Társaságnak,
a Magyar Immunológiai Társaságnak, az
Academia Europaea-nak és a European Society for Clinical
Investigation-nek.
Mi
volt a döntő mozzanat az életében,
amely
erre a pályára vitte?
Az
iskolában a kémia érdekelt legjobban. Minden
bizonnyal a szülői ház hatása volt ez, mert
felmenőim többsége gyógyszerész, édesanyám
később a kémiai tudományok kandidátusa is
lett. Nem emlékszem, hogy szüleim sokat beszéltek-e
előttem kémiáról, de arra határozottan
emlékszem, hogy a konyhában a kétes minőségű
élelmiszerek felhasználhatóságát
tizedes beosztású pH-papírral történő
vizsgálat alapján döntötték el. Első
saját kísérletemmel sikerült elég
nagy feltűnést keltenem: a pH-indikátorok
színváltozásának kimutatását
követően a kicsepegett folyadékot zsebkendőmmel töröltem
fel, ami azután a teljes nagymosást élénklila
színűre festette. Gimnazista koromban télen az üresen
álló ötliteres uborkás üvegekben papír
kromatogramokat futtattam, és az éléskamrában
található összes élelmiszer
zsírsavösszetételét megvizsgáltam.
Az Országos Középiskolai Tanulmányi
Versenyen azonban csak a 11. helyezést értem el, így
nem részesültem felvételi-kedvezményben.
Megharagudtam ezért a kémiára, és
barátnőm rábeszélésére
megpróbálkoztam az orvosi karral. Felvettek, én
ámulattal hallgattam Szentágothai professzor
anatómiaelőadásait, de a szívem mégiscsak
a biokémia felé húzott.
Volt-e
mestere?
Volt,
sőt több is. Negyedéves koromban tudományos
diákkörösként kerültem Fonyó
Attila mellé, akivel változó formákban
azóta is együtt dolgozunk. A „Prof” jelentős
kisugárzással rendelkezik, sok diák gondolatait
mozgatta meg, mindig sokan jártak az előadásaira.
A laborban viszont nem vezetett kézenfogva, inkább a
kritikájával nevelt. Nagy szabadságot
adott, mind időben, mind a kísérleti munkában.
Mai napig emlékszem indító szavaira: ebben
a szakmában heti ötven–hatvan órát
kell dolgozni, de hogy ki mikor és hol teszi ezt, az a
magánügye – viszont ha nem teszi, azt rövidesen
észreveszem. Dolgoztunk is sokat, és közben
megtanultunk tiszta, jól kontrollált kísérleteket
csinálni. A Prof nem volt türelmetlen, első
közleményem három év munka után
született; a számok (IF, citáció)
bűvöletében sem élt, viszonylag keveset publikált,
arra viszont odafigyelt az egész szakma.
Franciaországi
tanulmányutam során Pierre V. Vignais professzor
laboratóriumába kerültem Grenoble-ban. Ez nagyüzem
volt igen sok munkatárssal, rengeteg műszerrel – köztük
számos egyedi építésű –,
szerteágazó kutatási témákkal,
ahol évente tíz-tizenöt igényes közlemény
és két doktori értekezés készült.
Vignais professzor mindezt hihetetlen munkabírással
fogta át, szinte mindenkivel naponta beszélgetett a
kísérleteiről. Lenyűgöző volt puritánsága
és hihetetlen széles tájékozottsága.
Ő keltette fel érdeklődésemet a természetes
immunitásban alapvető szerepet játszó
sejtféleség, a neutrofil granulocita működése
iránt, és Grenoble-ban készítettem
legtöbbet idézett közleményemet. Közel
kétéves franciaországi tartózkodásomnak
köszönhetem a francia nyelvvel és kultúrával
való mélyebb megismerkedést is.
Budapestre
visszatérve, a kémia által dominált
szemléletem élettanivá alakításában
Spät András játszott döntő szerepet.
Kísérleti eredményeimről szóló
lelkes beszámolóim után számtalanszor
kérdezte: ez nagyon szép,
de hogyan működik egy élő sejtben? András
biztos kritikai érzékével és
igényességével bármely írott
vagy szóbeli prezentációban nemcsak a hibát
találta meg, de azt is megmondta, hogy lehetne jobbá,
érthetőbbé tenni azt.
Van-e,
és ha igen,
milyen
a legkedvesebb tanítványa?
Igen
szerencsés vagyok, mert sok kiváló diák
csatlakozott a laboromhoz. Valamennyi doktori hallgatómból
érett kutató lett, és nagy öröm ezt az
átalakulási folyamatot ismét és ismét
végigélni. Többségük saját
érdeklődése alapján teljesen új kutatási
irányokat célzott meg, ami jelentős módszertani
fejlesztéseket is igényelt. Az öt-hat éves
itthoni küzdés meghozta gyümölcsét:
posztdoktorként valamennyien kiemelkedően sikeresek voltak a
világ legkülönbözőbb részein. Öt
korábbi PhD-hallgatóm már saját
laboratóriumot alapított, hárman közülük
idehaza. Geiszt Miklós két éve elnyerte a Magyar
Tudományos Akadémia Talentum Díját,
Mócsai Attila az Európai Molekuláris Biológiai
Szervezet Fiatal Kutatója, Káldi Krisztina pedig
Howard Hughes-támogatással építi
laboratóriumát. Szászi Katalin Torontóban,
Bánfi Botond az Egyesült Államokban nyert egyetemi
oktatói állást, és vezet
kutatólaboratóriumot. A többiek jelenleg
posztdoktorok, és néhány további „ékkő”
éppen csiszolódik. Ezekkel a tehetséges
fiatalokkal folytatott megbeszéléseket végtelenül
élvezem, a nyílt szakmai viták, hangos
gondolkodások elengedhetetlenek számomra az alkotó
munkához. Arthur C. Guyton híres élettankönyvének
ajánlását juttatják eszembe: Dedicated
to […] my children for making everything worthwhile. (A
gyermekeimnek ajánlom; nekik köszönhetem, hogy
bármit is csinálok, megéri a fáradságot.)
Mesterházy
Ákos
1945-ben
született, a mezőgazdasági tudomány doktora. A
szegedi Gabonatermesztési Kutató Kht. tudományos
igazgatóhelyettese. Szakterülete a növénynemesítés,
betegség-ellenállóság,
élelmiszer-biztonság. Tagja a SZIE doktori
iskolájának, ugyanitt habilitált és
egyetemi magántanár. Az SZTE címzetes
egyetemi tanára. Tagja az Eucarpiának, az American
Phytopathological Societynek, valamint a Deutsche
Phytomedizinische Gesellschaftnak.
Mi
volt az a döntő mozzanat az életében,
amely
erre a pályára vitte?
A
tudomány már középiskolás koromban
érdekelt, kutató is akartam lenni, de határozott
elképzelések nélkül. Járattam az
Univerzum című
folyóiratot, amely a legújabb tudományos
eredményeket hozta. Érdekelt a régészet,
a történelem, teológia, a biológia, de a
fizika, matematika, mérnöki tudományok már
kevésbé. Édesapám evangélikus
lelkész volt, így a tudományegyetemek eleve
kiestek a lehetséges célok közül, és
még a szomszédban lévő keszthelyi egyetemi rangú
Agrártudományi Főiskolára is alig tudtam bejutni
a húszpontos maximális pontszám ellenére,
amit a több mint négyszáz felvételizőből
csak hárman értünk el. Tudományos diákköri
munkámat a burgonyavész gumólégzésre
gyakorolt hatásából írtam, és
megválasztottak KISZ-tagság nélkül a
Tudományos Diákkör elnökének. Úgy
volt, hogy a Burgonyanemesítő Intézetbe kerülök
kórtanosnak, és ezért egy évig az akkori
NDK gross-lüsewitzi intézetében dolgozhattam Hans
Henniger irányítása mellett. Ezt Láng
Géza, az egyetem rektora intézte el, akinek ezért
máig hálás vagyok, meggyőzve a
pártbizottságot, hogy engedjük ki, majd utána
meglátjuk. Németországból egy
disszertáció kész anyagával jöttem
vissza, de a pártbizottság a sarkára állt,
és egyetemi alkalmazásomat elutasította. Id.
Dohy János professzor segítségével
sikerült bejutni a Növényvédelmi Kutató
Intézetbe, ahol dr. Jermy Tibor igazgató vett fel,
innen sikerült egy féléves amerikai ösztöndíjat
kapnom (1972) az 1970-ben kitört kukorica-, akkori
nevén H.
maydis-járványának tanulmányozására
Hooker professzor mellett. Őt Kovács István javasolta,
és Kovács professzort ismerték annyira
Amerikában, hogy Hooker professzor elvállalt
ösztöndíjasának. Innen Barabás Zoltán
hívott Szegedre az újonnan átalakult
Gabonatermesztési Kutató Intézet kórtanosának.
A kutatás fő irányát a búza 1970-es
kalászfuzárium-járványa döntötte
el, láttam annyira fontosnak, hogy a téma vizsgálatát,
kutatását, esetleg megoldását
életreszóló értelmes célnak
tekintettem. Akkor a téma nemzetközileg érdektelen
volt, sem Amerikában, sem Európában komoly
kutatás nem folyt, csak a kínaiak és a japánok
dolgoztak a témán, főként nemesítési
szemszögből. Ezen túl korábbi, időközben
megszűnt amerikai programok eredményeire lehetett támaszkodni
Az akkori Növényvédelmi Kutató Intézetből
Farkas Gábor, Király Zoltán, Klement Zoltán
és Horváth József hatottak rám, és
befolyásolták a tudományról, a kutatásról
alakuló nézeteimet. Lehet, hogy a beszélgetés
csak félórás volt, de máig ható
tanulságokkal és szemléletformálással
járt. Itt említem Selye János emlékezetes
művét, az Álomtól
a felfedezésig című könyvet, amit
minden fiatal kutatópalántának kötelező
olvasmánynak írnék elő. Jellemző: Klement
Zoltánnak megmutattam készülő disszertációm
kéziratát. Amikor visszakaptam, tele volt pirossal,
megjegyzésekkel, kihúzásokkal. Látta
rajtam, hogy nem esik jól. Erre előhúzta a fiókjából
egy általa írt dolgozat kéziratát, amit
Lovrekovich László lektorált, és úgy
nézett ki, mint az én kéziratom. Volt benne egy
oldal áthúzva és vastagon ráírva,
„mi ez a baromság?”. Innentől örültem a
bírálatoknak, mert segítették a munkát,
és nem támadásnak vagy felesleges kötözködésnek
tekintettem. Nemegy dolgozat volt, amit hatszor-nyolcszor is át
kellett írni, amíg megjött a levél az
elfogadás hírével. Hasonló volt egy rövid
beszélgetés egyetemi hallgató koromban
Keszthelyen, amikor a burgonyás kutatókat
meglátogató Farkas Gábortól azt kértem,
hogy Király Zoltánnal írt dolgozataik magyar
eredetijét oda tudná-e adni. Elkerekedett a szeme. A
válasz: nincs magyar eredeti, mi angolul írunk.
Következtetés: meg kell tanulni angolul, mégpedig
azonnal. Az SZBK-ból Dudits Dénest szeretném
említeni, aki biotechnológiai-genetikai ismereteimet
segített fejleszteni, de széleskörű
szervezőmunkája is példaértékű, s most
már a harmadik általa irányított
pályázatban dolgozunk együtt.
Mi
volt az az eredmény munkája során,
amelynek
igazán örül?
Az
egyes eredményeknél fontosabb, hogy létrehoztunk
egy kutatási bázist, amely felöleli a
fajtaelőállító nemesítést, a
rezisztencianemesítést, a rezisztenciakutatást,
a QTL-kutatást, a molekuláris genetikát, a
toxikológiát, a kórokozók
populációgenetikáját és a
fungicidkutatást. Mindegyik ágat nemzetközi
rangú dolgozatok jelzik. Ez ebben a vonatkozásban
egyedüli a világon. Ezt szeretnénk megtartani és
átmenteni a jövőnek. Az látszik, hogy nulla állami
támogatás mellett ez sem lesz kisebb eredmény,
mint amit az elmúlt évtizedek során
létrehoztunk. Most a jövő a legfontosabb, a fiatalok
kiképzése, kutatóvá nevelése,
hogy legyen, aki ezt a munkát folytatni tudja. És
persze a megoldandó feladatok. Így a fajtaminősítés
problémaköre, hogy érzékeny fajták
és hibridek ne kerülhessenek a köztermesztésbe,
új fajták, beltenyésztett vonalak, hibridek
előállítása, az alap- és alapozó
kutatások folytatása. Hiszen minden egyes új
növényfajtában újra kell alkotni a
kívánt tulajdonságok optimálishoz közeli
kombinációját, így folyamatos munkát
igényel és ad. A fajtákban nincsenek örök
megoldások, 5-10 évnél ritkán élnek
tovább. És persze a legfontosabb, megfelelő forrásokat
biztosítani.
Ami
az eredményeket garantálhatja, az egy szelekciós
rendszer, amely például a fuzárium-rezisztencián
túl az összes további fontos tulajdonság
beépítését biztosítja. Ezért
vannak olyan területei a munkának, ahol az egyéni
innováció a döntő, más vonatkozásban
pedig a csapatjáték dominál. Ezért az
ideálom az olyan csapatjátékos, aki egyéni
kutatóként is érvényesülni tud,
illetve csapatjátékosként is van önálló
kutatási programja.
Magányos
kutató vagy inkább csapatjátékos?
A
mai világ legglobalizáltabb része a tudomány.
Ez az, amit, visszautalva Farkas Gábor idézett
szavaira, angolul írnak. Ha vannak dolgozatok, eredmények,
kongresszusokon elhangzott előadások, akkor a nemzetközi
kapcsolatok is önjáróvá válnak.
Hol Németországból jön egy felkérés
nemzetközi pályázatokban való
közreműködésre, vagy az USA-ból vagy Kínából,
vagy éppen mi szervezünk hasonló programokat,
amire ismert kollégákat kérünk fel. Eddig
három sikeres FP-programban vettünk részt,
két COST-együttműködésben játszottunk
mértékadó szerepet, további öt-hat
program van előkészítés alatt. Egy sikeres
nemzetközi kongresszust megszerveztünk, 2008-ban jön a
következő, a 3. Nemzetközi
Fusarium Symposium. Ugyanez érvényes a
hazai pályázatokra is, számos OTKA-, OMFB-,
GAK-, GVOP-, NAP-pályázat segítette és
segíti a kutatómunkát, egyben a hazai
együttműködéseket is lehetővé téve. E
globalizáció az oka annak, hogy legjobb tanítványaim
ma osztrák, német, holland, norvég intézetek
vezető munkatársai, akik ma az európai kutatás
meghatározó alakjai (Ruckenbauer, Lemmens, Buerstmayer,
Miedaner, Snijders, Skinnes), de nem egyet tekintek tanítványomnak
az USA-ban, Kanadában vagy éppen Kínában.
A hazaiak közül Tóth Beátát említem.
A
globalizáció másik oldala, hogy a nemzeti
nyelveken történő közlés leértékelődött.
Ezért az igényes ismeretterjesztő cikkeknek,
szakkönyveknek és főleg egyetemi tankönyveknek,
jegyzeteknek kell átvenniük a nemzeti tudományos
nyelvek, így a magyar nyelv fejlesztésének
feladatát. Azt hiszem, ebben kiemelt feladatunk van. Van még
valami, ami legalább ennyire fontos. Ez pedig az ismeretek
továbbadása annak a közösségnek,
amelynek erőfeszítései lehetővé tették
ezen kutatási eredmények létrejöttét.
Nemcsak az fontos, hogy Amerikában tudjanak rólunk,
hanem az is, hogy a szomszéd falu mezőgazdásza is
alkalmazhassa a legújabb eredményeket.
Szeretném
azt hinni, hogy a tudomány művelése
nem egyéni hobbi, hanem életfontosságú az
ország felzárkózásához, és
alapja minden további fejlődésnek.
És végül szeretném azt is hinni, hogy ezt a
kormányzat még azelőtt
fogja felismerni, mielőtt
késő lesz.
Oláh
Edit
1947-ben
Káldon született. Szakterülete a molekuláris
onkológia, molekuláris onkogenetika. Az Országos
Onkológiai Intézet Molekuláris Genetikai
Osztályának vezetője. Elnöke a Magyar Onkológusok
Társaságának és az Európai
Rákkutató Társaságnak, vezetője a
European Study Group for Cell Proliferation-nek.
Mi
volt az a döntő mozzanat az életében,
amely
erre a pályára vitte?
Diplomám
megszerzése után 1970-ben nem folytathattam az ELTE
Genetikai Tanszékén megkezdett genetikai kutatásokat.
Helyette az Országos Onkológiai Intézet
Onkopathológiai Kutató Intézetében, a
Pályi István professzor által vezetett
Sejtbiológiai és Szövettenyésztő Osztályon
kaptam állást. Itt sajátítottam el a
daganatbiológiai alapismereteket, a szövettenyésztést
és a sejtbiológiai módszereket.
1977-ben
az Országos Onkológiai Intézet akkori
főigazgatója, Eckhardt Sándor akadémikus
ajánlására egyéves tanulmányúton
vettem részt az Indiana University School of Medicine George
Weber professzor által vezetett Kísérletes
Onkológiai Intézetében. A nagyhírű
intézet a daganatsejtek kóros anyagcsere-folyamatait
tanulmányozta. A tanulmányút pályámat
jelentősen befolyásoló fordulatnak bizonyult. Bár
nem lettem enzimológus, de itt váltam önálló
kutatóvá.
A
legfontosabb tényező pályám alakulásában
mégis az volt, hogy 1986-ban Eckhardt Sándor professzor
megbízott a Molekuláris Genetikai Osztály
megszervezésével. Akkor alig hittem, hogy sikerül
megbirkózni a feladattal, mert a molekuláris
onkogenetika nemzetközi szinten is csak kialakulóban levő
új tudományterület volt. Ma is hálás
vagyok Eckhardt professzor bizalmáért, amelynek révén
csatlakozhattam a rákkutatás nemzetközi élvonalát
jelentő molekuláris onkogenetikai kutatásokhoz.
Mi
volt az az eredmény munkája során,
amelynek
igazán örül?
A
’90-es évek első fele a Humán Genom programhoz
kapcsolódó „génvadászat időszaka”.
1992-ben – pályakezdő fiatal munkatársaimmal –
sikeres pályázatunknak köszönhetően a
régióból elsőként csatlakozhattunk az
EU-támogatással megindított molekuláris
genetikai kutatásokhoz, amelyek fő célkitűzése
az örökletes és szerzett emlőrák molekuláris
kóreredetének feltárása volt. A
BRCA-gének klónozása után néhány
hónappal a világ vezető genetikai
laboratóriumaival egyidőben (a The
American Journal of Human
Genetics különszámában és a
Nature Genetics
folyóiratban) közöltük a hazai emlő-, és
petefészekrákos családokban a megbetegedésekért
felelős kóroki BRCA1- és BRCA2-mutációkat.
Két évvel később igazoltuk, hogy az európai
férfi emlőrák-halálozási listát
vezető magyarországi megbetegedések egyharmada a
BRCA2-gén öröklött mutációinak
következménye.
Különleges
örömet jelent számomra, hogy kutatási
eredményeink ma már a klinikai gyakorlatban
hasznosulnak. Az 1997-től bevezetett molekuláris genetikai
szűrővizsgálatokat (genetikai teszteket) a klinikus
kollégákkal együtt egyre szélesebb
körben végezzük familiáris daganatos
megbetegedésekben, így segítve elő a fokozott
rákkockázatban élők azonosítását,
a betegség korai és pontos diagnózisát,
megelőzését, illetve késleltetését.
Egy rákkutató számára ez tekinthető az
életpálya legnagyobb eredményének.
Részt
vesz-e nemzetközi kutatásokban?
Kutatómunkámban
mindig kiemelkedő szerepük volt a nemzetközi
együttműködéseknek. Vezető európai és
észak-amerikai genetikai centrumokkal, a molekuláris
rákgenetika nemzetközi szaktekintélyeivel
folytattunk eredményes kutatásokat. Ezek révén
munkacsoportunk több kiemelkedően sikeres nemzetközi
kutatási konzorciumhoz csatlakozhatott. Ez nemcsak aktív
részvételünket biztosította, hanem számos
nemzetközi szervezet (EU, NIH, WHO, IARC) támogatását
is elnyertük (például a BRCA1-gén
felfedezőjével, Mary-Claire King professzorral).
Külön
öröm, hogy több pályakezdő fiatalt tudtam
bevonni ezekbe a munkákba, akik közül ezidáig
kilencen szereztek PhD-fokozatot témavezetésemmel.
Osztályunk 1997 óta a Közép- és
Kelet-európai Rákgenetikai Hálózat
szervezési és képzési központja.
A
nemzetközi együttműködéseinknek nagy szerepe
volt abban is, hogy több nemzetközi szakmai
társaságban vezető tisztséget
tölthettem/tölthetek be (az Európai Rákkutató
Társaság elnöke a 2000–2002 időszakban,
jelenlegi elnökségi tagja, és az European
Coalition for Biomedical Research mostani elnöke lehetek).
A
megtisztelő nemzetközi
tisztségek lehetőséget
adnak arra, hogy tovább segítsem a hazai és
nemzetközi rákkutatást és az eredmények
hasznosítását a klinikai gyakorlatban. <--
Vissza a 2007/10 szám tartalomjegyzékére
<--
Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk]
[Tartalom] [Akaprint
Kft.]