2006 ősze az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának jegyében telt; ünnepségek, avatások, kiállítások, konferenciák és kiadványok érték egymást, a figyelem néhány hónapig az ötvenes évek felé fordult. A Magyar Építészeti Múzeum is megrendezte a maga kiállítását A fél(t) múlt – építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959 címmel. A kiállítást könyv kísérte, kicsit módosított címmel – Modern és szocreál. Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959 –, de a bemutatott anyagtól eltérő tartalommal. A kiállítás inkább apropója, semmint alapanyaga lett a kiadványnak. Ez a kiadvány már a harmadik, amelyet az ötvenes évek építészetének szentelt az Építészeti Múzeum. Az első, egy 1992-es kiállítás katalógusa az 1945–1956 közötti időszakkal foglalkozott, a második pedig, amelyet 1996-ban adtak ki, az 1945–1959 közötti éveket tekintette át. Ahogyan a korábbiak, a harmadik kötet is az Építészeti Múzeum gyűjteményére támaszkodik, és mivel az anyag évről évre gyarapodik, az időszak építészetéről pedig egyre többet tudunk, indokolt a visszatérés a témára.

A könyv igazi újdonsága az öt épületről készült tudományos dokumentáció. A tanulmányokat mintegy keretbe foglalja a korszak áttekintését és azon belül a bemutatott épületek elhelyezését segítő két fejezet. Prakfalvi Endre periodizációs vázlata a vizsgált másfél évtized politikai és stiláris fordulatokban gazdag építészetét mutatja be, az egyes szakaszokat külön alcímek szerint tárgyalva. Az újjáépítés modernizmusa, a fordulat évei, a szocreál, majd a modern ismételt térnyerése szerinti négy szakasz kiemelése azért is fontos, mert ha a szakmának talán már igen, de a szélesebb közönségnek még mindig nem egyértelmű, hogy az ötvenes évek építészete nem egyenlő az úgynevezett szocreállal, és ami talán még mélyebben beleivódott a köztudatba, hogy a szocialista-realista építészet szókapcsolat nem a Kádár-kor építészetét jelenti. A valóban csak vázlatos – képekkel együtt tízoldalas – periodizációs történet hátterét szolgáltató komoly kutatómunkára a gazdag jegyzetapparátus utal. A bevezető tanulmány összegző megközelítésével szemben a könyv zárófejezete arra épít, hogy az olvasó maga vonja le a tanulságokat a közölt dokumentumokból. Az Archív képek és kortárs kommentárok című, mintegy hetvenoldalas gyűjtemény az Építészeti Múzeum anyagából válogatott képekhez korabeli szövegeket rendel. A többnyire folyóiratokból, kiadványokból vett idézetek jól tükrözik a gyors szemléletváltásokat, ugyanannak az épületnek a változó megítélését, a szakmai diskurzus kívülről irányítottságát és bizonytalanságait, és mivel az épületeket is láthatjuk, mindjárt ki-ki eldöntheti, hogy hitelt ad-e vagy sem az érveléseknek.

Az öt, részletesen bemutatott épület nem a korszak öt legfontosabb épülete, kiválasztásuk részben a véletlennek köszönhető: ezek azok, amelyekről műemléki dokumentáció készült az elmúlt néhány évben. Műemlékké nyilvánításuk után funkcióváltás vagy tulajdonosváltás történt, ami kötelezővé tette a tudományos vizsgálatot, az építéstörténet és az építészeti értékek feltárását. A Ferihegyi repülőtér 1. termináljának a Ferihegy 2. megépítése után módosult a szerepe a légiközlekedésben; az Erzsébet téri buszpályaudvarról kiköltöztették a buszokat és az épületnek új funkciót kellett keresni; a Dózsa György úti volt MÉMOSZ-székházat és a budai Szinkronműterem épületét pedig eladták. Ma egyedül a siófoki meteorológiai állomás épülete nem műemlék, így annak történeti feldolgozása a szerző saját kezdeményezése. Az öt példát így öt esettanulmánynak tekinthetjük a vizsgált tizenöt év különböző periódusaiból.

A siófoki meteorológiai állomás kivételével valamennyi épület sorsa hányatott, egyiknél közbejött a háború, másiknál változott a helyszín és a tervező, harmadiknál közbeszólt a politika és így tovább. Az épületek története persze többnyire viszontagságos, a legszebb békeidőben is órákat tudnának mesélni a tervező építészek arról, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük, mire az első gondolattól a kész épületig eljutottak. A kötetben bemutatott épületek azonban 1945 és 1959 között születtek, amikor a gazdaságnak előbb a háború után kellett talpra állnia, majd radikális fordulattal átszerveződnie szovjet mintára, miközben a politika nemcsak az ideológiát, de rövid ideig a stílust is meghatározta az építészek számára. A tanulmányok legizgalmasabb része az építéstörténet, benne a pályázatok, helykijelölések, tervező- és szerkezetváltások gazdag cselekményével, a véletlenek és a kényszerek determinálta fordulatokkal, majd a már kész házak kortárs recepciójával. A történetek számtalan apróbb és nagyobb eseményére az alapos levéltári kutatás derített fényt, új elemek, részletek váltak ismertté, miközben minden tény visszakereshető, ellenőrizhető a bőséges jegyzetnek köszönhetően.

Az épületekről közölt írások – a szerkesztői előszó szerint – az eredeti műemléki tudományos dokumentációk rövidített és közérthetővé tett változatai. Az olvasmányosság követelménye az építés- és recepciótörténeti részeknél teljesül is, de mintha a szerkesztők nem mindenütt tudtak volna kellő határozottsággal fellépni a szerzőkkel szemben. (Ami azért különös, mert a könyv négy szerzőjéből hárman egyúttal szerkesztők is.) A műemléki tudományos dokumentációnak része az épület pontos leírása, az állapot rögzítése, de aligha van olyan érdeklődő laikus, aki például a MÉMOSZ-székház ötemeletes épületének helyiségről helyiségre haladó, mindenre kiterjedő leltárának hatoldalas leírását végig bírja olvasni. A tanulmányok másik visszatérő eleme a telektörténet. Bár a telekadottságok – amelyek sokszor épp a telekviszonyokból következnek – döntőek lehetnek egy épület formálása esetében, ha erről nincs szó, nem befolyásolja az épület értékelését, ha az olvasó kétszáz évre visszamenőleg megtudja, mi (nem) állt a vizsgált épület helyén. Mindegyik írást számos, jó minőségű kép és illusztráció kíséri, amelyek a szükséges szinten sokkal informatívabbak, mint bármilyen aprólékos leírás.

Az öt épületbemutatás a művek értékelésével zárul. A néhány mondatos összefoglalóknak az egyes épületeken túlmutató jelentősége van. Nemcsak az kellene, hogy kiderüljön belőlük, hogy miért fontosak az adott épületek, de az is, hogy általában mit és miért tartunk értékesnek a második világháború utáni tizenöt év építészetéből. Az indokolások szinte mindegyikében megtalálható valamely általános építészeti érték: „a forma eredeti invenció eredménye” (Ferihegyi repülőtér), „elegáns arányú térformákban megvalósított esztétikai minőség” (Erzsébet téri buszpályaudvar), „jó arányú tömegformálás” (Szinkronműterem), „elegáns, bravúrosan proporcionált épület” (siófoki meteorológiai állomás). Mégis a Ferihegyi repülőtér az egyetlen, amelynek az értékeléséhez nem kapcsolódik valamilyen egyéb indok. A MÉMOSZ-székház a „magyarországi építészeti modernitás emblematikus darabja”, a Szinkronműterem a „magyarországi szocreál építészet emblematikus fontosságú épülete”, a siófoki meteorológiai állomás „indító darabja” a hatvanas évek építészetének. A bemutatott épületek a maguk módján típusokká váltak, egy olyan időszak rövid periódusainak típusaivá, ahol a kevés létező példából következően viszonylag könnyű volt az „utolsó modern a szocreál előtt”, a „minden ízében szocreál” vagy épp az „első modern a szocreál után” címkét megszerezni. Az öt épületből három (az Erzsébet téri buszpályaudvar, a MÉMOSZ-székház és a Szinkronműterem) ráadásul évekig a szakmai-politikai viták témája volt, recepciótörténetük eleve reflektorfénybe helyezi őket. Ötven év múltán építészeti értékelésükben még döntő szerepet kap a politika és a történelem, újabb ötven év múlva ez már aligha lesz így. (Modern és szocreál. Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959. Szerk.: Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre. Budapest: Magyar Építészeti Múzeum, 2006)

Simon Mariann

építészettörténész, BMGE

A magyar falu elmúlt negyed évszázada

Roppant értékes tanulmányt publikált a Glatz Ferenc által szerkesztett Stratégiai Tanulmányok monográfiasorozatban Beluszky Pál és Sikos T. Tamás. A szerzőpárosnak 1982-ben jelent meg egy kötete Magyarország falutípusai címmel (Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 1982). E műben a kor jellemző faluformáló társadalom-földrajzi folyamatait tárták fel, s sorolták típusokba e jellemzők alapján az ország valamennyi községét. A vizsgálatot huszonöt év múltán, alapvetően eltérő társadalmi viszonyok között megismételték, lényegében hasonló koncepció, adatbázis és elemző módszer alapján.

A sokszínű magyar falu különböző – főleg földrajzi, szociológiai, antropológiai, gazdasági szempontú – tipológiája nagy hagyományú, a múlt század elejére nyúlik vissza. A geográfusok a falvakat elébb alaprajzuk, később lakosságszámuk, foglalkozási szerkezetük, funkcióik szerint csoportosították. A szociológusok szempontja az agrártársadalom szerkezete, majd a falusi társadalom általános átalakulása volt; az építészek természetesen az épített környezetet, az etnográfusok a népi hagyományok eredetét s továbbélési formáit vizsgálták stb. E vizsgálatok közös jellemzője volt, hogy esettanulmányokon, interjúkon, személyes megfigyeléseken alapultak, nem terjedtek ki a teljes faluállományra, s a falvak sokféle jellegzetességét csak egy-egy diszciplína szempontjából elemezték.

Az 1970-es évek második felétől soktényezős, nagy adatbázist korszerű matematikai-statisztikai módszerekkel értékelő falutipológiák készültek. Ezekhez sorolhatók e recenzió szerzőjének 1977-ben megjelent tanulmánya (A falusi életkörülmények területi típusai Magyarországon. Földrajzi Értesítő. 1977),¹ mely csak a falusi életkörülményeket vette számba, vagy Vágvölgyi András 1982. évi komplex falutípusai, melyhez csak kilencvennyolc község vizsgálata szolgált alapul. Beluszky–Sikos 1982. évi vizsgálata volt az első, mely a teljes faluállományra, a települési élet valamennyi aspektusára kiterjedt, hatalmas adatbázisát korszerű módszerekkel elemezve alkotott falutípusokat. Jelen munkájuk pedig lehetővé teszi, hogy a magyar falvakban végbemenő változásokat tartós folyamatokba ágyazva ítélhessék meg. Ehhez az 1990 előtti faluformáló folyamatok összefoglaló történelmi jellemzését is megadják.

Ezek a változások nagyon lényegesek, s a szűk szakmai körön kívül alig ismertek: az elavult sztereotípiák hosszú életűek. Csak néhány példát: falu és város között alig tehető különbség a foglalkozási szerkezet alapján. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a falusi népességnek mindössze 11 %-a mezőgazdasági foglalkozású (más foglalkozása mellett persze elterjedt a kiegészítő élelmiszer-termelés, és élnek az „utóparaszti” magatartások). A falu- város különbségek inkább a társadalom finomszerkezetében mérhetők: az iskolázottsági, foglalkoztatottsági, jövedelmi viszonyokban. A falvakból más településekbe való munkába járás, kiingázás aránya megnőtt. A mezőgazdasági foglalkoztatás csökkenésével, a korábbi termelőszövetkezeti melléküzemágak felszámolásával a falusi munkaalkalmak lényegesen csökkentek, ezért a falusi foglalkoztatottak csaknem kétharmada más települések munkahelyein dolgozik. A falu–város vándorlások és a népességnövekedés/fogyás korábbi iránya megfordult. Az ország teljes népességének fogyása mellett, népességnövekedés csak községekben – mégpedig a községek bő kétötödében! – volt feljegyezhető 1990 után. A városok mind népességvesztők, Budapest népessége bő évtized alatt negyedmillióval fogyott. A modern urbanizáció hazai történetében először a városokból a falvakba vándorlás vált jellemzővé, területileg is, okait tekintve is igen differenciáltan. Első renden a szuburbanizáció (városkörnyéki községek növekedése) a magyarázat, mely a fejlett világ minden pontján megjelent a modern urbanizáció dekoncentrációs szakaszában, ám van sajátos hazai jelenség is: a városi szegények távoli falvakba költözése olcsóbb, könnyebben fenntartható lakásokat keresve.

A községek tipizálásához¹ a szerzők faktorelemzést használtak. Az elemzés hét témacsoportba sorolható, 27 változó felhasználásával készült. A szerzők részletes elemzést adnak mind az egyes faktorok tartalmáról, mind a falvak közötti különbségeket magyarázó erejéről – egyúttal egybevetve a jelenlegi és az 1982. évi vizsgálat eredményeit. A falvakat leginkább differenciáló tényezőket megjelenítő legfontosabb faktor tartalma alaposan megváltozott: 1982-ben a földrajzi fekvés (azaz a fejlett városi régiók közelsége) és az életkörülményeket jelentősen megszabó közszolgáltatások színvonala volt a legerősebb hatású, 2006-ban a gazdasági fejlettség s a munkaerő-piaci helyzet. A többi, 2006. évi faktor megnevezése – a faktor-pontértékek sorrendjében – a következő: településszerkezet – alapellátás; demográfiai helyzet; népességváltozás dinamikája; foglalkozási szerkezet–ingázás; idegenforgalmi adottságok; a külterületi (tanyai) népesség aránya, végül jelentéktelenné zsugorodva, az agráradottságok. Az elemzéseket élvezetessé teszi a szerzők kiváló terepismerete (a geográfusok, regionális kutatók az elektronika korában is terepi emberek), mellyel pontosan jellemezni tudják egy-egy község néha váratlan adatait, gyanút keltő besorolását, a statisztikai adatok mögött húzódó falusorsokat.

Egy-egy falutípus természetesen az ország több régiójában is előfordulhat, például üdülőfalvak a Balaton mentén, a Mátrában vagy a Tisza-tó mentén is. A szerzők az egyes falutípusok előfordulási gyakorisága, kombinációja alapján kilenc nagy, összefüggő falutájat különböztettek meg. Nézetem szerint e falutájak nem sok új, hasznos információt nyújtanak, hiszen óhatatlanul erősen heterogének. Olyan megállapítás, hogy például a Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén húzódó falusi tájat apró- és szegény falvak jellemzik, nem hat a reveláció erejével.

A térkép- és képmellékletek kitűnőek; jót tett, hogy a fényképeket geográfusok készítették, mindenütt a jellemzőt (s nem elsősorban a szépet) keresték. Dicséretet érdemel a gondos szerkesztői munka is. Jó könyv: erősen ajánlom mindazoknak – s ilyenek sokan vagyunk –, akiket érdekelnek falvaink tudományosan felmért, okadatolt s kiértékelt változásai. (Beluszky Pál – Sikos T. Tamás: Változó falvaink – Magyarország falvai az ezredfordulón. Stratégiai tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián. Sorozatszerkesztő: Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ, 459 p.)

¹ Beluszky már 1965-ben publikált átfogó falutipológiát, hagyományos, nem kellően kvantifikált módszert alkalmazva.

² A falutipológiához a községek adatait használták a szerzők, bár ők is megjegyzik, hogy nem mindegyik község falu funkcionális szempontból.

Enyedi György

az MTA rendes tagja

Ez a kötet egy tudományos szakszimpózium terméke a magyar honos diákokról – a főcímben megjelenő hagyományos szakkifejezéssel a magyar ’peregrinációról’ – a tág értelemben vett német nyelvű egyetemi piacon (melybe a 19. században még az Oroszországhoz tartozó dorpat/tartui és a Habsburg birodalmi černovici egyetemek is beletartoztak). Ennek az igen régi historiográfiai szakiránynak helyi újjáélesztésén Magyarországon immár másfél évtizede munkálkodik nagy erővel és szakértelemmel a Szögi László által szervezett s főképp (legtöbbször nemrég alakult) egyetemi levéltárak munkatársaiból összeálló kutatógárda. A kötet tanulsága szerint elsősorban prozopográfiai beállítottságú kutatásaiknak széleskörű németországi megfelelői is vannak, különösen Tübingenben, Stuttgartban és Jénában, hiszen németországi szerzők adták a kötet tanulmányainak kétharmadát.

A kötet kronológiai beosztása igen kiegyensúlyozott. A 16–17. századtól kezdve (legalább hat tanulmány tárgyi fókusza) a felvilágosodás korán át (négy tanulmány) a hosszú 19. századig, s ezen átnyúlva egészen a nemzetiszocialista hatalomátvételig (összesen 6 tanulmány), s emellett néhány időben több korszakot átfogó összefoglalás, majd befejezésképp két jelenkor-történelmi beszámoló (a Mainz-i Európa-történelmi Intézet magyar kapcsolatairól 1968 után és a 2000-ben alapított német nyelvű budapesti Andrássy Egyetemről) a lehetséges időbeli spektrum majdnem egészét érinti a könyv. Az egyetlen jelentős kivételt a náci kor képviseli, de ez alatt köztudottan igen gyér volt a magyar hallgatók száma Németországban, ha nem is Ausztriában az Anschlussig), hiszen 1933-ban kivált közülük a korábban a numerus clausus elől menekülő túlnyomóan zsidó-magyar diákság.

Témavilágát illetőleg a kötet érdemlegesen háromféle dolgozatra épül, ha a bevezető (Fata Márta és Anton Schindling tollából) és a kissé témán kívüli fent említett záró tanulmányoktól eltekintünk. Legelőször kell említeni a hosszú távú helyzetjelentéseket a magyar diákság számáról és összetételéről (különösen a német és a magyar viszonyok között oly fontos vallási háttér szempontjából) német egyetemi hálózatokban, így az egész újkori Német-római Birodalomban (Anton Schindling), a 17. századi (Bitskey István) és a 18. századi (Matthias Asche) katolikus egyetemeken, vagy az egész német birodalomban a hosszú 19. században (Szögi László). Az utóbbi tanulmány ugyan már olvasható volt nagyrészt magyarul is, de fontossága – amenynyiben a honi értelmiség külföldi képzésének Bécs mellett legnagyobb központjairól ad számot a feudalizmus utolsó és az ipari társadalom kialakulásának első fázisában – mindenképp igazolja a németül való elérhetőségét. Másodsorban, a könyv egy sor monografikus beszámolót tartalmaz a magyarhoni diákságról egyes főiskolákon és egyetemeken, így Wittenbergben (Szabó András), Heidelbergben (Heltai János), a 16–18. században, Nürnbergben (Altdorfban – Wolfgang Mahrle), Lipcsében (Detlef Döring), Göttingában (Gönczi Katalin) vagy Jénában (Ulrich Rasche) a felvilágosodás korában, majd Berlinben a zsidó diákság szempontjából (Brigitta Eszter Gantner) és Heidelbergben (Daniela Siebe) a hosszú 19. században, vagy a bécsi Pázmáneumról 1918 előtt (Fazekas István). Végül egy sor nem szigorúan monografikus indíttatású tanulmányt is olvashatunk itt egyes német nyelvterületi (bár a 18. század előtt persze még jórészt latinul oktató) intézmények magyarországi kapcsolatairól. Közéjük tartozik egy áttekintés a németországi szerepvállalásról 1850 előtt az erdélyi orvosok képzésében (Robert Offner), az ösztöndíjrendszer funkcióiról a peregrinációs hálózatokban (Dirk Alverman), a kolozsvári egyetem első germanisztikai tanárának heidelbergi és lipcsei kapcsolatairól (Horst Fassel) és a németországi magyar diákság dualista kori önszerveződési mozgalmairól (Matias Stickler).

A tanulmányokat igen gazdag bibliográfiai utalások kísérik, melyek segítségével a kötet az idevágó legújabb s kevésbé új szakirodalomnak valóságos enciklopédiáját nyújtja. Ugyancsak értékesek a gondosan szerkesztett hely- és személynévmutatók, mely utóbbiban a magyarországi diákságban szerepet játszó fontosabb nemzetiségi csoportok is hellyel-közzel helyet kaptak (például: a zsidók és az erdélyi szászok, de még a románok, a ruténok, a szerbek és a szlovákok is, bár paradox módon sem az egyéb honi németek – Ungarndeutsch-ok –, sem pedig a kötetben sokszor felidézett vallásfelekezetek!). A társadalomtörténész csak azt sajnálhatja e végig ritka magas színvonalú kötet értékmérlegében, hogy a komparatista szempont nem (például a német orientáció oly nagy súlyára nézve a honi értelmiség kialakulásában), s a történelmi-szociológiai megközelítés is (melyre a felhasznált prozopográfiai adatbankok bő teret nyitottak) csak alig érvényesült a tanulmányokban, mint ahogy erre a contrario Szögi László úttörő összegezése példát mutatott. (Peregrinatio Hungarica. Studenten aus Ungarn an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Herausgegeben von Márta Fata, Gyula Kurucz und Anton Schindling, unter Mitarbeit von Alfred Lutz und Ingomar Senz, Stuttgart: Franz Steiner Verlag, 2006. [Contubernium. Tübinger Beitrage zur Universitats- und Wirtschaftsgeschichte, Band 64.])

Karády Viktor

Közép-európai Egyetem