Magyar Tudomány, 2007/09 1118. o.

A jövőről a jelenben

A TUDOMÁNY JÖVŐJE:

A KOGNITÍV TUDOMÁNY PÉLDÁJA

A TUDOMÁNYOK TAGOLÓDÁSÁRÓL

ÉS DIVERZIFIKÁLÓDÁSÁRÓL¹

Pléh Csaba

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár

BME Kognitív Tudományi Tanszéke MTA–BME Kognitív Tudományi Kutatócsoport

pleh cogsci.bme.hu

Előadásomban sajátos hozzáállást képviselek. Úgy próbálok a tudományrendszer jövőjéhez hozzászólni, hogy közben a múltról beszélek. Arról, hogy hogyan alakult ki egy sajátos új tudományterület, amit kognitív tudománynak szoktunk nevezni, és hogy ennek keletkezése milyen tanulsággal bír a tudományok közötti kapcsolatok és a tudományos diverzifikáció jövőjére nézve. Példámat azért tekintem mintaértékűnek a maga összetettségében, mert a kognitív megközelítés megjelenése egyszerre jelent új irányzatot, új hozzáállást a hagyományos tudományos fejezetek kidolgozásában, és ugyanakkor egy sajátos új diszciplína arculatának formálódását is. A kérdés éppen az, hogy melyik az uralkodó, az irány vagy a terület körülhatárolása. Ráadásul ez a formálódás több szakaszban ment végbe: egyre elvontabb lesz, ugyanakkor egyre átfogóbb abban az értelemben, hogy egyre több terület érintkezését foglalja magába. A tudományok diverzifikálódásának és a diszciplínák vélelmezett szaporodásának jellegzetes három mozgatóját magába foglalja ez a példa: az attitűd, vagy ha nagyképűek akarunk lenni, a paradigma új fejezetté vagy egyenesen diszciplínává tételét, a specializációból fakadó diszciplinarizálódást, és az érintkezésből fakadó diszciplinarizálódást.

A viselkedéstől a belső emberig:

a kognitív pszichológia kialakulása

Esettanulmányom a kognitív mozgalom megszületése. A pszichológus szempontjából indulok ki ennek jellemzése során, akárcsak például Howard Gardner (1985) személyes konzultációkon alapuló korabeli bemutatása. Ezt azért tartom fontosnak előre hangsúlyozni, mert a kognitív mozgalomról elmondható lenne egy másik történet is, ha a filozófiából, a biológiából vagy az informatikából indulunk ki jellemzése során. Ebben az esetben például a filozófia nyelvi fordulatának sajátos új következményeit kellene értelmezni az 1950-es évek végétől, ahol a nyelvi fordulat átmegy egy reprezentációs fordulatba. Amikor pedig az informatikából indulunk ki a kognitív tudomány történetének jellemzésekor, akkor a Turing-hagyomány és a valóságos gépek együttes hatásában azt kellene tekintenünk, hogy hogyan jelenik meg az embertudományokban és az élettudományokban a számítógép kutatási, technológiai inspiráló és elméleti szerepe, amikor az embert mint információkezelő gépet tekinti. Térjünk azonban vissza ahhoz a partikuláris szemponthoz, amelynek fényében szeretném megmutatni a kognitív szemlélet kialakulását.

A pszichológiai szemlélet felől tekintve a modern kognitív tudomány kialakulásának az 1950-es évek végétől három lépése különböztethető meg.

1. A kognitív pszichológia létrejötte és az információfeldolgozási paradigma győzedelmeskedése;

2. A kognitív pszichológia érintkezése más tudományokkal: a klasszikus „testetlen” reprezentációelméleti kognitív tudomány kialakulása;

3. Az interpretált megismerés világa: biológiai és szociális értelmezések a megismerésről.

A mai kor pszichológiájának arculatát alapvetően befolyásoló kognitív pszichológia az 1950-es évek végétől bontakozott ki sajátos reakcióként az akkor és az azóta is uralkodó amerikai pszichológián belül. A sajátos reakció a 20-as évek végétől az 50-es évek végéig dinamikusan fejlődő és uralkodó viselkedéselvű behaviorista pszichológiával szemben fogalmazódott meg. A kognitív pszichológia e tekintetben az 1. táblázatban összefoglalt két arcban jelenik meg. Mint irányzat, a Thomas Kuhn-féle tudományos paradigmafogalom (Kuhn, 1984) vonzerejére is támaszkodva, a 60-as évek közepétől azt hirdeti, hogy viselkedés helyett a megismerő embert állítja előtérbe, akinek belső folyamatait tartja kutatandónak. Ugyanakkor vissza is akar térni a gyökerekhez, hol nyíltan, hol rejtve a tudományos pszichológia első kísérletező paradigmájához (Kurt Danziger 1990-ben ad erről elemzést, de lásd saját tankönyvemet is: Pléh, 2000). Ez az első paradigma a 19. század végi Németországban már a kissé szárazon tekintett megismerő ember belső folyamatainak kísérleti vizsgálatát helyezte előtérbe. A behaviorizmus ezzel az egyébként természettudományos ihletésű pszichológiával annak módszertani megoldatlanságai, feltételezett és valós bizonytalanságai és főleg kontemplatív puszta megismerő meggyőződése miatt szakított. Mint az 1. táblázat második oszlopa mutatja, a kognitív pszichológia, amikor új szemléletet, mondjuk ki, új paradigmát hangsúlyoz a pszichológia egészére, akkor egyben egy új területet is kijelöl: a gondolkodás világát teszi központi témává, helyezi a pszichológia középpontjába. A gondolkodásnak egy sajátos jellemzését alakítja ki – a reprezentációs felfogást.

Nézzük meg, már csak azért is, mert a tudományfejlődés általános ciklikussága szempontjából is tanulságos, hogy hogyan szakított az 50-es, 60-as években a kognitív pszichológia az „elődjének és nevelőjének” is tekintett behaviorizmussal. Néhány évtized távlatából azt látjuk, hogy maga a gondolkodás és a megismerés leképezésére való törekvés a késői, az ún. neobehaviorista irányzatokban is előtérbe került. A viselkedés determinációs sémáját tekintve a behaviorizmus négy évtizedes története során egyre bonyolultabb, többlépcsős folyamatokat tételezett fel az inger és a válaszfolyamatok között. Ez az egyre bonyolultabb meghatározottság úgy jelent meg, mint a közvetlen ingerdeterminációtól való fokozatos időbeli leválás, és egyre bonyolultabb mechanizmusok feltételezése inger és válasz között (Hebb, 1949). A neobehaviorista felfogásban két eltérő attitűd fogalmazódott meg, amelyek majd a kognitív pszichológiában sajátosan összekapcsolódnak (ezek jellemzésére eredeti szövegekkel lásd a Pléh Csaba – Győri Miklós-féle szöveggyűjteményt [Pléh – Győri, 2004]). Clark Hull elképzelése szerint a „belső” megismerési folyamatok alapvetően mozgásosak. Bonyolultabb szervezeteknél az ingerekre adott nyílt válaszok maguk rejtett válaszok forrásai lesznek (a közismert belső beszéd ennek csak egy kitüntetett formája). Ezek a rejtett motoros képletek a szervezet számára újabb ingereket képeznek. Az alapséma szerint egy inger kivált egy belső választ  ez a belső válasz maga ingerként funkcionál  és ez az inger lesz a nyílt válasz kiindulópontja. Hull számára tehát az SR, az inger–válasz szekvencia megkérdőjelezhetetlen mondattanát adja a viselkedés elemzésének, az S-ek és R-ek azonban belsőkké is válhatnak. Hull rendszerének másik jellemzője a matematikai inspiráció. Ma sokszor megmosolyogtatóan pontos képleteket próbál megadni arról, hogy a tanulás során hogyan változik az inger reprezentáció meghatározó ereje, mint az alábbi példa mutatja.

VIII. posztulátum: A válaszpotenciál (_SE_R) felépítése

Egy tanult viselkedésrészlet válaszpotenciálját (_SE_R) bármely tanulási szakaszban, amennyiben a tanulás és a válaszelőhívás alatt azonosak a körülmények, a következők határozzák meg: 1. A tanulási folyamat alatt adható drive (D) szorozva a jelző ingernyom dinamizmusával (V₁), az incentív megerősítéssel (K) és (4) a kapcsolat erősségével (_SH_R). Vagyis:

_SE_R = D × V₁ × K × _SH_R

Ez a felfogás tehát ontológiáját tekintve motoros jellegű. Belső viselkedéseket feltételez a külső viselkedés magyarázatával. E tekintetben szintén régi hagyományokra, a 19. század végén Hugo Münsterberg, Théodule Ribot vagy a magyar Posch Jenő hagyományára tér vissza. Ugyanakkor, és a kognitív mozgalom szempontjából ez a második mozzanat fontosabb lesz, Hull elképzelései a megismerési folyamatok kvázi algebrai kezeléséről (ennek is van már persze régi hagyománya a 19. század eleji Johann Friedrich Herbarttól kezdve) alapvető fontosságú lesz a modern kognitív pszichológia egész gondolkodásmódjában. A számítógép jelenik majd meg mint sajátos eszköz arra, hogy a pszichológiai folyamatokat algoritmizáltan értelmezzük, és ezzel a Hull képviselte matematikai ihletés új lehorgonyzási lehetőséget kap. A másik felfogást képviseli a kognitív mozgalom metatörténetéből talán jobban ismerős Edward C. Tolman munkássága. Tolman ismertebb, hiszen olyan, a saját mozgalmukra reflektáló szervezők, mint Noam Chomsky (2003), mindig arra hivatkoznak, hogy a modern mentalista, a belső élet közvetlen valóságos létét hirdető felfogás előfutára Tolman volt. Tolman, ami az ontológiát illeti, pontosan ellentéte Hullnak. Míg Hull kis mozgásokkal népesíti be a fejet, Tolman kis térképekkel. Számára a megismerési folyamatok kiindulópontja szintén az SR séma, csakhogy annak az S oldala, az ingerek leképezése gazdagodik nála. Az ingerek jellegzetes térképet alakítanak ki a szervezetben, s a viselkedést ez az értelmezett inger, a belső térkép és az ahhoz rendelt ’értékek’ határozzák meg. A térkép persze meglehetősen elvont fogalom, amint a magyar szakirodalomban Kardos Lajos sokszor hangsúlyozta. Kardos (1988) Tolman térképfogalma helyett az állati viselkedés magyarázatából kiindulva azt vallja, hogy inkább emlékképekkel kellene operálnunk. A térképek ugyanis már irányvektorokat, támpontokat és hasonlókat tartalmaznak, amelyek Kardos felfogásában túl antropomorf értelmezések lennének. Tudjuk jól, hogy a mai tanulásértelmezések szerint (Csányi, 1999) éppenséggel Tolmannek volt igaza, mert a patkány viselkedését vektorok és hasonlók is befolyásolják, tehát a térképfogalom jobban jellemző reprezentáció, mint a mentális képek.

Két jellegzetes felfogás van tehát az 50-es években a megismerésről, azonban mindkettő az SR sémából indul ki. Sőt, maga a reprezentáció fogalma is megjelenik. Charles Osgood nevezetes modelljében a viselkedés magyarázatába illesztett jelképes – például nyelvi és gondolkodási – folyamatok elemzéséhez már megjelenik a reprezentáció fogalma abban az értelemben, hogy egyre kisebb viselkedéstöredékek fogják a mentális rendszerben képviselni a nyílt viselkedést, és ez a képviselet saját törvényeket követ.

A tudományfejlődés ciklikusságának sajátos szerencsés mozzanata volt, hogy miközben maga a kognitív gondolat a behaviorizmusban is megjelent (lásd erről az említett gyűjteményben például: Donald Hebb, valamint Segal és Lachmann írása mellett Jamie Cohen-Cole (Cohen-Cole, 2005) mai jellemzését is) az 50-es években egy új nemzedék is megjelenik. Az új nemzedék, miközben viselkedéses elveken szocializálódott mind a pszichológiában, mind a nyelvészetben, mind az antropológiában és a legtöbb társadalomtudományban, ugyanakkor észrevette azt a felforgató ihletést, amit a gondolat formáját előtérbe állító modern számítástechnika megjelenése jelentett. A sajátos szakmai kognitív mozgalmak mint tagadások jelentek meg a viselkedéses felfogással szemben. Mára azonban tudjuk, hogy ennek a tagadásnak a tartalmát (azt, hogy mire vonatkozóan jelenjen meg a tagadás) a megtagadott előfutárok újító munkája készítette elő (lásd Gardner, 1985, és George Miller, 2003 személyes beszámolóját).

Kifejezetten a pszichológiának, a kognitív mozgalom megjelenésének több nagy ihlető mozzanata volt.

1. A viselkedés meghatározottságának liberalizációja. Az akkorra már veteránnak is tekinthető, hatvan év feletti, rendkívül sokoldalú Karl Lashley az 50-es évek elején (1951) különleges erővel állította előtérbe azt a gondolatot, hogy a viselkedés sorrendi szerveződésében kénytelenek vagyunk kész mintázatokat feltételezni az idegrendszerben. Egy olyan egyszerű folyamat, mint a szavak kiejtése, ahol a későbbi hanghoz igazodik a korábbi hang ejtése (gondoljunk az n hang motoros utasítására az ing, az ina és az int szavakban) során megfigyelhető adaptáció nem magyarázható reflexláncokkal, fel kell tételeznünk, hogy valamilyen központi mintázat irányítja a beszédet. Donald Hebb 1949-ben megjelent könyve a viselkedés reflexes és kognitív szabályozásának eltérését kissé spekulatív neurológiai modellben állítja előtérbe. Ez a modell azonban később rendkívül fontos és jellegzetes lesz. A kognitív típusú viselkedésekben önmagukat ingerlő, reverberáló idegrendszeri körök lennének megfeleltethetők az agykéregben, ami ismét kiszabadulás a puszta SR sémából. Az előbb emlegetett Charles Osgood és társai pedig egyre barokkosabb, egyre cizelláltabb, egyre kifinomultabb viselkedéses modellekről kezdenek beszélni. Mindennek két fontos következménye volt. Az egyik, hogy szalonképessé tették a belső folyamatokról való beszédet, Neal Miller egyenesen az S-R fogalmak liberalizásáról beszélt. Az új nemzedék számára pedig a barokkos „belső viselkedési modelleket” tekintve egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ezekről a belső folyamatokról talán egyszerűbb lenne a klasszikus pszichológia szótárát felújítva úgy beszélni, mint ’emlékezetről’, ’gondolkodásról’ és hasonlókról, mintsem a fejünkben kavargó kis ingerek és válaszok világáról.

2. A modern nyelvészet. Chomsky korai munkáiban (ennek elérhető nyilvános összefoglalása máig is igen fontos, Chomsky, 2003) a nyelvészet felfedezte vagy újra felfedezte a belső modellek jelentőségét a nyelvi világ megmagyarázásában. A nyelv, hangzik e felfogás metateóriájában, belső mentális realitás, nem egyszerűen a viselkedés realitása, mert mindannyiunk fejében ott létezik a nyelvi rendszer.

3. A matematikai modellálás vonzereje is e kor jellemzője. Az információelmélet és kibernetikai gondolkodás kibontakozásával egy olyan felszabadító gondolat jelenik meg, hogy ha a feltételezett belső folyamatok modellálhatók, és absztrakt modellek rendelhetők hozzájuk, akkor kezelésük már objektívvé válik. A modellálás maga az objektivitás kritériuma lesz. Ezek a modellek viszont belső folyamatokra, kódokra és egyebekre vonatkoznak.

4. A gépi ihletés megjelenése. Mind a pszichológia valóságos kísérletező gyakorlatában, mind az emberről való gondolkodás világában megjelenik a gépek ihlető szerepe. A gondolkodásmódban ez azt az igényt jelenti, hogy az embert folyamatainak megértése során is úgy kell elképzelnünk, mint egy algoritmizált módon leírható információkezelő berendezést.

5. Etológiai és genetikai forradalom. Az etológia az 50-es évek közepétől egyre határozottabban rámutat arra, hogy az állati viselkedés reflexes modelljei félrevezetőek, mert az állati viselkedést fajspecifikus kiváltó ingerek, a szégyenteli módon ösztönnek nevezhető folyamatok jellemzik, és az állati viselkedés megértésében sokkal szubjektívebb tényezőkre van módunk, mint azt a hagyományos, labirintusban patkányokkal dolgozó pszichológia elképzelte volna. Ezzel párhuzamosan zajlik egy másik biológiai forradalom, a genetikai forradalom, amely sok egyéb mellett természetesen megkérdőjelezi a tanulási modellek mindenhatóságát. Felveti azonban azt is, és ennek nagy inspiráló szerepe van, hogy az ember valamely aspektusának jelenségszintű részletes leírása hosszú évtizedek múlva vezethet tényleges mechanizmusmagyarázatokra. A Mendel és Watson–Crick közti úttal analógiát látva a kognitív pszichológusok kezdenek abban hinni, hogy úgy lehet a viselkedés belső meghatározottságáról beszélni, hogy közben nem hiszünk abban, hogy a klasszikus értelemben vett fiziológiához kell máris minden kutatási lépésünket lehorgonyoznunk.

Mindennek eredményeként kialakult egy olyan felfogásmodell az 50-es, 60-as évek pszichológiájában, amely az embert sajátosan információkezelő lénynek tekinti, amint azt az 1. ábra mutatja.

A pszichológián belül, az 50-es évek második felétől a 70-es évekig uralkodott (persze ma is létezik) kísérleti kognitív pszichológia információfeldolgozó paradigmája számos nagy sikert aratott, és számos kérdésben rendkívül izgalmas és érdekes elképzeléseket fogalmazott meg. (Egy mai összefoglaló, a fél évszázados jubileum kapcsán ad ezekről az ígéretekről áttekintést: Proctor – Vu, 2006). Olyan elképzeléseket állított előtérbe az információfeldolgozó megközelítés, amelyek a 19. századi első mintájú kognitív kutatás szemléletét felújították, de egyben sokkal precízebbé is tették. Érdemes egy pillanatra megállni itt a tudományfejlődés jellegzetességeit elemezendő. A 19. században, a mai kor perspektívájából nézve, két eltérő kognitív kutatási minta fogalmazódott meg. Mindkettő a német tudományosságban született. Az egyik, a „tudatlélektan” néven emlegetett, lényegében szenzualista kognitív tudományi program. Ez is feltételezi, hogy az emberi megismerésben reprezentációk vannak, de ezeket a reprezentációkat összhangban az empirizmus alulról felfelé építkező logikájával, mind szenzoros mozzanatokra vezeti vissza. Alapvető kutatási kérdése az érzékelés vizsgálata, amelyhez képest a gondolati világ és egyáltalán maga már a fogalomrendszer is interpretált, másodlagos – létező dolog, de nem elemi. Ennek a kutatásnak a kísérleti paradigma a vezetőrendszere, és idők és hibák mintázatait rendeli különböző megismerési folyamatokhoz. Ezzel szemben a másik modell, Gottlob Frege modellje (magyarul: 1980) a gondolat elvont formájából indul ki. Pontosan a korai pszichológia szenzualista elkötelezettségével való elégedetlenségnek keretében azt hangsúlyozza, hogy az emberi gondolkodást propozicionális szerveződés jellemzi. A kijelentések viszont nem vezethetők le képzetek asszociációiból, eltérően attól, ahogy például John Stuart Mill gondolta volna. Frege azt vallotta, hogy a kijelentésforma az elsődleges a gondolatban. Ennek megfelelően alkotta meg a gondolkodás propozicionális kalkulus függvényszerű elképzelését. Fontos azonban tudni, hogy ezt ő nem az egyéni gondolkodókhoz rendelte, mai értelemben kissé platonisztikus felhanggal kezelte a gondolat formájának kérdését. A behaviorista kitérő, kaland, paradigma után a 20. század közepén újraszülető kognitív eszme nagy truvája éppen a számítógép és az információelmélet hatására, hogy a kísérleti paradigmába visszacsempészi a fregei gondolatmenetet. Úgy is mondhatjuk, hogy Frege bosszút áll, vagy Frege éppenséggel újraértelmeződik. A lényeges mozzanat az, hogy a logikai jellemzés nem platóni eszmei szinten tételeződik, hanem maga a kijelentésszerű szerveződés lesz az egyik legfontosabb jellemzője a kognitív kutatás eredményeinek. Az 1. ábrára utalva, ez a kijelentésszerű szerveződés kidolgozott formájában majd úgy jelenik meg, mint a bemeneti csatornákat követő szűrőnél (a szavak és jelentések diszkriminációja) ’lépésben’ egy gondolat nyelve keretében történő besűrítése minden szenzoros élménynek. Minden élmény kijelentésekben reprezentálódna. Az információfeldolgozó pszichológia néhány nagy vitája éppen ennek a klasszikus pszichológiai és filozófiai kettős örökségnek az összeegyeztethetőségével kapcsolatos. A legfontosabb vitatott téma a reprezentációelmélettel összefüggésben, hogy vannak-e analóg-képi reprezentációink is a gondolkodásban, vagy pedig minden gondolat valóban kijelentésszerű. Számos kísérlet próbálja meg – szemben a klasszikus pszichológia puszta élménybeszámolóival – tisztázni, hogy vannak olyan adatok, amelyek nemcsak a képi reprezentációk feltételezése mellett mondhatók stb. Az információs paradigma nemcsak vitatott, hanem új fogalmakat is behoz. Az emlékezeti rendszerek elméletét például. Az igen rövid idejű (szenzoros), rövid idejű és a hosszú távú emlékezeti rendszerek elkülönítésével olyan rendszerezést adnak az emlékezetpszichológia későbbi tényeinek, amelyeknek az idői lejárat, a reprezentáció elvontsága és a felejtést okozó folyamatok természete tekintetében minőségileg elkülönített „tárak” metaforájában képzelik el a gondolati leképezést. Elkezdődik ennek a vitatása is, a tárak helyett megjelennek dinamikusabb elképzelések, amelyek a feladat szempontjából adaptívnak tekintik a formai és a jelentésalapú reprezentáció kialakulását. Nem ennek a részletei érdekesek számunkra, hanem az, hogy itt az új irányzat révén valami teljesen új téma jelenik meg a klasszikus pszichológiához képest. A klasszikus kognitív pszichológiának jellegzetes nagy sikerei a nyelvi megértés modelljei, amelyek szintén jól illeszthetők a különböző átkódolási folyamatokba, ahol arról lesz szó, hogy hogyan alakul át valami egyik leképezésből, például a fonetikai leképezésből a szóalakú, lexikai leképezésig, hogy azután mozgósítani tudja a jelentést. A nyelvi megértés vizsgálatának különleges, mindmáig érvényes központi problémája az is, hogy az algoritmizálható és a heurisztikus folyamatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Mikor vannak átlépések, ahol a tudás és világismeret alapvetően meghatározza a megértést, és ez vajon kezdettől jellemző, vagy csak az utolsó lépéseiben.

Jellegzetes vitatémája ennek a kornak általában is, hogy a még a behaviorizmus vége felé kidolgozott hagyományos perceptuális tanulási elképzelések, amelyek az érzékelési leképezésben a kontextus, a gyakoriság és az elvárás szerepét hangsúlyozzák, vajon azonnali vagy később megjelenő folyamatokban, vajon egy- vagy kétszakaszos rendszerben kell-e elképzelnünk őket stb. (lásd erről Marton Magda szöveggyűjteményét [Marton, 1975]). Olyan kérdés ez is, mint amely már Hermann von Helmholz és Ewald Hering vitáiban a 19. század végét is jellemzi. Az új, sokkal technologizáltabb, sokkal adatgazdagabb kognitív pszichológia precízebben körül tudja határolni az alulról felfelé és a felülről lefelé működő folyamatokat, vagy ha számítógépes metaforákat akarunk használni, adat-meghajtotta és fogalom-meghajtotta folyamatok megfelelő viszonyát. Egy másik jellegzetes vitatéma a szekvenciális és párhuzamos folyamatok és a figyelem helye ezek elemzésében. Vajon milyen mélységű feldolgozásig érvényes a párhuzamosság, és honnantól kezdve jelenik meg a szekvencialitás? Ez az évtizedekig tartó, számos kísérleti tényt érintő vita a 80-as években azután átmegy egy új szakaszba, amikor a mindent uralni igyekvő, átfogó konnekcionista tanulási modellek majd azt hangsúlyozzák, hogy minden folyamatunk végső soron önmagukban működő értelmetlen feldolgozási egységek működésének eredménye. A szekvencialitás pusztán a nyelvi gondolkodásmód mintegy emulált betolakodása lenne. Vagyis másodlagosan vagyunk szekvenciálisak és elsődlegesen mindig párhuzamosak. Ha a dolog technikai hasonlatait nézzük, akkor a klasszikus felfogás valahol egy újabb és újabb átiratokat eredményező szövegszerkesztőnek, a modern felfogás viszont egy multimédia-rendszernek képzeli el az emberi gondolkodást.

A kognitív pszichológiától

a kognitív tudományig:

absztrakció vagy interdiszciplinaritás?

Nem fontos nekünk most ezekben a kérdésekben döntenünk. Fontos azonban átlátnunk, hogy miközben ez a fejlődés a pszichológiában végbemegy a 70-es évek közepén, durván 1970 és 1985 között, egy további abszorpciós lépés révén kialakul a gépihletésű kognitív tudomány. Ennek jelszava az egységes információfeldolgozó paradigma. Hogyan is jön ez a szemlélet létre? Ezt próbálja a 2. ábra értelmezni.

Az ábra bal oldala azt mutatja, hogy a 70-es évekre a pszichológusok, a nyelvészek stb. felismerték, hogy maga ez az egységesnek tűnő információfeldolgozó szemlélet igen sok területen megjelenik. Van egy közös attitűd, amely valami közös címkét igényel. A kognitív tudomány ebben a felfogásban egy olyan integratív tudomány programja lenne, amely a különböző területekből a hasonló szemléleteket emeli ki. Nem külön tanszékekre, hanem az együttműködésre helyezi a hangsúlyt. A másik felfogás, melyet az ábra jobb oldala mutat, viszont úgy gondolja, hogy a nyelvészet, biológia, logika, matematika stb. szaktudományok, amelyeknek van egy közös átfogó szakterületük, amely a megismerés és a tudásreprezentációk problémáival foglalkozik. E szemléletben a kognitív tudomány nem attitűdök megjelenése a legkülönbözőbb területen, hanem különböző tudományok metszete, ahol a közös nézőpont elsősorban az emberi megismerés vizsgálata. Ez a kétféle felfogás, amelyet a 2. ábra mutat, a tudományok története szempontjából is két attitűdöt képvisel. Az egyik szerint a tudományok többé-kevésbé kialakult rendszerében újabb és újabb attitűdök hoznak létre részfolyamatokat. Például ha kognitív etológiáról beszélünk, akkor nem jön létre valami új fejezet, amihez új fiókokat kell nyitnunk a fejünkben és a tanszékek és kutatócsoportok világában, hanem egyszerűen egy új attitűd válik szükségessé. A másik felfogás szerint viszont az érintkezések révén új fejezetek jönnek létre, és a tudományos területeknek állandó burjánzásuk lesz, ennek megfelelően a kognitív etológia külön tanszékként jelenik majd meg. Nem feladatom, hogy e két felfogás között döntsek, fontos azonban látnunk, hogy ez a két attitűd mindmáig velünk él. Számos értelmezési feszültséget is okoz. Ez már a hazai közegben is érezhető. Két filozófus kritikusa a kognitív mozgalomnak – Boros János (2004) és Margitay Tihamér (2006) – a fiókosítástól félnek, illetve attól, hogy annak állandó burjánzása lesz, megkérdőjelezik, hogy valóban új hozzáállást hozott-e a kognitív mozgalom, meg tudja-e haladni például az ismeretelmélet hagyományos dilemmáit. Szerintem nem, de nem is ez a célja: az utóbbi évtizedekben inkább azt emeli ki, hogy működő és használható – például a gyakorlat felé nyitott, és az ifjúságot inspiráló – modelleket alakítson ki a megismerésről. Keretet ad, s nem hiszi, hogy ő találta meg a bölcsek kövét.

Ennek a klasszikus kornak, a 70-es, 80-as évek világának a jelszava, hogy a kognitív tudomány a reprezentáció tudománya. Ennek lényege, hogy valami, egy jel, valamit képvisel valaki számára. Tudjuk jól, hogy ez Quintilianus óta a jel definíciója. A jelnek egy sajátos formája lesz azonban a reprezentáció. A kognitív tudomány ennek a valamire irányuló belső modellálásnak a tudománya lenne azzal a hangsúllyal, hogy felteszi, a reprezentációknak belső szerveződésük van az ’elmében’. Ez a belső rend például a képek világában eltér a kijelentések világától, például az egyik téri, a másik logikai, s ez a rend adná meg azt, hogy a reprezentációk vizsgálata külön saját tudományos témává válhat.

Ez a korszak az egynemű mozzanatokat tartja fontosnak. Az emberi megismerést, legyen szó szaglásról, látásról vagy sakkozásról, alapvetően szimbólumfeldolgozásnak tartja. Ilyen értelemben metateóriáját és beszédmódját a szekvenciális Neumann-típusú architektúrát követő számítógép metaforája irányítja. Ugyanakkor évtizedek múlva is Fregére emlékeztetve ez a gondolkodásmód eltekint a hordozó közegektől. A kogníció vizsgálatát testetlenül tartja elemezhetőnek. Ennek a kornak a nagy sikerei a generatív nyelvészet és David Marr (1982) látáskutatási programja. Marr például (lásd erről Kovács Ilona, 1991) arra törekszik, hogy megmutassa: a látás tudományos megértésében először azokat a feladatokat kell megértenünk, amelyek egyáltalán megvalósítják azt a teljesítményt, hogy a beérkező fénynyalábból milyen leképezések jönnek létre. Mi is a feladat? Szegmentálni kell a világot, vonalakat, felületeket, majd tárgyakat kell ’találni’. A következő kérdés a feladat értelmezése után annak elemzése, hogy milyen algoritmusokat követ az idegrendszer. Az ezután következő lépés az implementáció vizsgálata, annak elemzése, hogy ezeket a számítási algoritmusokat hogyan is valósítja meg a neuronok kapcsolatrendszere. A fontos gondolat – és ugyanez jellemző a chomskyánus nyelvészetre –, hogy először a rendszert kell mintegy a formájában megértenünk, és az implementációval csak utána kell foglalkoznunk.

Az utóbbi két évtizedben azonban kiderült, hogy ez a száraz megismerési világ nemcsak emberi okokból, hanem tartalmi okokból is valahogyan tarthatatlan. A tiszta megismerés eszményét egy interpretált kognitív tudomány veszi át. Olyan interpretált kognitív tudomány, amely egyik lehetőségként a neurobiológiával kacsint össze, proximális biológiai modelleket keres a megismerési folyamatokra (Pléh et al., 2004). A színek reprezentációjának világát például a színlátás neurobiológiájával magyarázza. Megjelenik a disztális biológiai értelmezés fontossága is, ahol az emberi megismerés rendszerét próbáljuk meg elhelyezni az evolúciós rendszerben. Próbáljuk a nyelvet úgy tekinteni, mint evolvált rendszert. Próbáljuk a színlátás funkcióit tekinteni. Charles Darwin és az evolúció eszménye jelenik meg vezető elvként ebben az evolúciósan értelmezett kognitív tudományban (Pléh et al., 2001). Végül a harmadik interpretáció a társadalmi minták világa, ahol megpróbáljuk a társadalommal érintkező, a társadalomban közlekedő ember megismerési folyamatait a társadalom szempontjából tekinteni.

A kognitív történet jövőkutatási relevanciája

Hosszú ideig lehetne elemezni, hogyan is jelenik meg ez az új irány (egy sajátos áttekintést adtam könyvemben: Pléh, 2003). Tekintsük azonban át, hogy mindennek milyen relevanciája van a tudomány jövője és a tudomány rendszertana szempontjából. A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány keletkezése jól illusztrálja, hogy egy új irányzat keletkezésében tetten érhető három mozzanat. Az egyik mozzanat ennek előkészítése a meghaladott régi paradigma vagy régi irányzat világában, együtt az új nemzedék lázadási igényével. Az új nemzedék igénye akkor kap mozgalmi jelleget, ha külső tényezők ezt segítik. Ilyen külső tényező volt a pszichológusok világában a múlt század 50-es éveiben a számítástechnika megjelenése, és az ehhez kapcsolódó matematikai és logikai, a gondolat világát formalizáló fejezetek (információelmélet, kibernetika stb.) megjelenése. „Ha a gépek is gondolkodnak, akkor talán az ember is gondolkodhat”, hangzott a felismerés. A másik jellegzetes mozzanat, hogy az új irány egyszerre lesz fejezet a szakmán belül, és ugyanakkor iskola vagy paradigma, ami arra törekszik, hogy mindent kisajátítson. Mind a kognitív pszichológia a lélektan saját történetén belül, mind a később megjelenő kognitív tudomány, mindenevő. Ezért jelenik meg ennek vonzása a 90-es évektől új, hasonló általánosságokra törekvő próbálkozásokra, mint például az affektív tudomány stb.

Reflexióra érdemes és tanulságos, hogy miben volt kitüntetett a kognitív forradalom és/vagy mozgalom, miért nem azonos a súlyuk az azóta keletkezett újabb törekvéseknek. A behaviorizmus–kognitivizmus váltásban a lélektan történetét érintő és abba sokszor visszatérő alapvető attitűdváltásról van szó. A lelki jelenségek természetét tekintve a harmadik személyű nézőpont váltódik fel itt ismét az első személyű nézőponttal, ezt azonban olyan módszertan kíséri, amely megtartja a behaviorizmusból a harmadik személyű nézőpontot. Ez a kettős attitűd adja a modern kognitív szemlélet egyedülálló ízét, és ez sikerének titka is, kombinálva a kísérleti és logikai hagyomány ötvözésével. A frissebb újítások e téren, az első és harmadik személyű nézőpont kombinálásában nem újítanak, csupán divatszerűen akarnak egy fejezetet diszciplínává tenni. Ám a kognitív fordulat esetében többről volt szó: a diszciplinarizálódás úgy fedezett fel újra fejezeteket, hogy egyben az alapvető ontológiai és módszertani attitűdök korábban nem látott új kombinációját vezette be.

A másik jellegzetesség, hogy miközben az új irány, az új fejezet vagy új diszciplína egy attitűdből bontakozik ki, létrejöttével olyan erőteljesen meghatározza a szakma fejlődését (új folyóiratok, új tanszékek stb.), hogy ez a mindenevő attitűd mintegy új egységként próbálja magát a térképre helyezni. Ez feszültségektől sem mentes. Magyarországra is igaz ez. A filozófiai kételyeket már említettem. De így van ez a pszichológián belül is. Miközben a 60-as években a behaviorista kezdetekből kibontakozva idehaza is elindult a kognitív pszichológia fejlődése, évtizedeken keresztül számos akadályba ütközött, éppen diszciplináris öntudata miatt. Anélkül, hogy dramatizálnám az ilyen jellegű mozgásokat, a vezető és kezdeményező Eötvös Egyetemről mintegy kiradírozták a kognitív pszichológiát, nem valamiféle felsőbb hatóságok, hanem maguk a pszichológusok a 90-es évek végén, hogy azután 2005-ben jöjjön létre új kezdetként, most már mint egy tanszék újra megjelenjen, egy évtizeddel azután, hogy elhagytam az egyetemet, pontosan azért, mert a kognitív pszichológia túl provokatív volt kollégáim számára.

Önmagában nem a provokatív mozzanat és az azt követő józan belátás itt az érdekes, hanem az, hogy ezzel állandóan felmerül a tudományok burjánzásának veszélye vagy problémája. Vajon a második és harmadik szakaszként tárgyalt kognitív tudomány valóban új diszciplína-e? Igényel-e új tanszékeket (miként nekünk létrejött egy Kognitív Tudományi Tanszékünk 2004-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen), vagy valójában a szemlélet mint attitűd megjelenése elegendő a legtöbb területen? Mindez azért fontos a tudományok jövője szempontjából, mert hasonló szaporodások, amelyek hol az érintkezésen, hol az attitűdön alapulnak, másutt is létrejöttek. Az 1970-es, 80-as éveknek mintegy terméke például maga az idegtudomány. Korábban csupán az anatómia, a fiziológia, a szövettan, a pszichiátria, a neurológia, a farmakológia volt jelen. A 70-es, 80-as évek jellemzője az a felismerés, hogy észreveszik, azok a fejezetek, amelyek az idegrendszerrel foglalkoznak az anatómián, az idegélettanon stb. belül, feljogosítanak egy közös, új metszeti terület, az idegtudomány kialakítására, amely a legkülönbözőbb diszciplínák attitűdjeit és metodikáját használja egy sajátos életjelenség sokoldalú vizsgálatára (lásd erről Cowan et al., 2000) történeti áttekintését). Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben kialakult újabb érintkezési terület, a kognitív idegtudomány (lásd erről saját kézikönyvünket: Pléh et al., 2004) nem fejezetesedik annyira, mint az idegtudomány, nem igazán akar új diszciplína lenni. A kognitív idegtudománnyal foglalkozók megtartják eredeti identitásukat mint pszichológusok, mint neurológusok, mint biológusok, pszichiáterek stb. akkor, amikor a megismerési folyamatok sajátos idegtudományi interpretációjára törekszenek.

Mi a tanulság mindebből? Az egyik tanulság, hogy állandóan végig kell gondolnunk: vajon elkerülhetetlen folyamat-e adott területen a diszciplínák szaporodása? Véleményem szerint, nem. Nem a diszciplínák szaporodnak, hanem a hozzáállások finomulnak ki a tudomány mennyiségi fejlődése következtében. Ezek a hozzáállások pedig azt a látszatot akarják kelteni, mintha diszciplínák lennének. Ugyanakkor ez a szaporodás láthatóan kétféle dinamikának megfelelően halad. Az egyik dinamika: a tudások felszaporodása egy adott területen, együtt egy alapvető, szinte világnézeti érvényű attitűdváltással. Ez hozta létre például a kognitív pszichológiát. A másik jellemzője viszont az érintkezésekből összeálló, dialógus-központú (inter)diszciplínává válás, ez hozza létre például a kognitív tudományt, amely igazán jól működő rendszereiben nem annyira intézményesedni, hanem egymáshoz illeszkedni, közös párbeszédet alakítani szeretne.

Kulcsszavak: kognitív tudomány, tudományos diverzifikáció, diszciplinarizálódás, kognitív pszichológia

IRODALOM

Boros János (2004): A kognitív tudomány esélyei. Magyar Tudomány. 165, 11, 1269–1276.

Broadbent, Donald E. (1958): Perception and Communication. Pergamon, London

Chomsky, Noam (2003): Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris, Budapest

Cohen-Cole, Jamie (2005): The Reflexivity of Cognitive Science: The Scientist as a Model of Human Nature. History of the Human Sciences. 18, 107–139.

Cowan, Maxwell W. – Harter, D. H. – Kandel, E. R. (2000): The Emergence of Modern Neuroscience. Some Implications for Neurology and Psychiatry. Annual Reviews – Neuroscience. 23, 343–391.

Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Vince, Bp.

Danziger, Kurt (1990): Constructing the Subject. Cambridge University Press, New York

Feinberg, Todd E. – Farah, Martha J. (2006): A Historical Perspective on Cognitive Neuroscience. In Farah, Martha J. – Feinberg, Todd E. (ed.): Patient-based Approaches to Cognitive Neuroscience (2^nd ed.) Cambridge, MA, The MIT Press, US, 3–20

Frege, Gottlob (1980): Logika, filozófia, matematika. Gondolat, Budapest

Gardner, Howard (1985): The Mind’s New Science. A History of the Cognitive Revolution. Basic Books, New York

Hebb, Donald O. (1949): The Organization of Behavior. Wiley, New York

Kardos Lajos (1988): Az állati emlékezet. Akadémiai, Bp.

Kovács Ilona (1991): Egy tudományos vízió. Pszichológia, 11, 77–125.

Kuhn, Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest

Lashley, Karl (1951): The Problem of Serial Order in Behavior. In: Jeffres, Lloyd A. (szerk.): Cerebral Mechanisms in Behavior. Wiley, New York

Margitay Tihamér (2006): A kognitívtudomány lehetőségéről és határairól. Világosság, 47, 359–65

Marr, David (1982) Vision. Freeman, San Francisco

Marton, L. Magda (szerk. 1975): A tanulás szerepe az észlelésben. Gondolat, Budapest

Miller, George A. (2003): The Cognitive Revolution: A Historical Perspective. Trends in Cognitive Sciences. 7, 141–144.

Pléh Csaba (2000): A lélektan története. Osiris, Bp.

Pléh Csaba (2003): Bevezetés a megismeréstudományba. (2. kiadás) Typotex, Budapest

Pléh Csaba – Csányi V. – Bereczkei T. (2001, szerk.): Lélek és evolúció. Osiris, Budapest

Pléh Csaba – Győri Miklós (2004): Olvasmányok a kísérleti pszichológia történetéhez. Osiris, Budapest

Pléh Csaba – Kovács Gy. – Gulyás B. (2003): Kognitív idegtudomány. Osiris, Budapest

Potter, Jonathan (2000): Post-Cognitive Psychology. Theory & Psychology, 10, 31–37.

Proctor, Robert W. – Vu, Kim-Phuong L. (2006):The Cognitive Revolution at Age 50: Has the Promise of the Human Information-Processing Approach Been Fulfilled? International Journal of Human-Computer Interaction. 21, 253–284.

1. táblázat • A kognitív pszichológia két arca

1. ábra • Az információ-feldolgozó paradigma logikája az emberre nézve (Broadbent, 1958)

2. ábra • A kognitív tudomány mint közös szemlélet, illetve mint átfedési területek koncepciója. A – A kognitív tudomány, mint sok helyütt megjelenő szemlélet; B – A kognitív tudomány, mint átfedési terület

<-- Vissza a 2007/09 szám tartalomjegyzékére

---

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

---

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]

---