Magyar Tudomány, 2007/09 1199. o.

Tanulmány

Az evolúció mint kvantitatív

és kísérleti tudomány¹

Venetianer Pál

az MTA rendes tagja

MTA Szegedi Biológiai Központ

venetianer brc.hu

Biztosan kevés olyan élettudományokkal foglalkozó ember él a világon, aki kétségbe vonná, hogy Charles Darwin volt minden idők legjelentősebb, legnagyobb biológusa, és az ő evolúciós elmélete a biológia legalapvetőbb paradigmája. Ahogy Theodosius Dobzhansky aforisztikus tömörséggel megfogalmazta: „Nothing in biology makes sense except in the light of evolution”.² Ettől a véleménytől az sem tántoríthat el bennünket, hogy a világ vezető tudományos nagyhatalmában, az USA-ban több mint nyolcvan évvel a hírhedt daytoni majomper után, még mindig vitatható, hogy szabad-e tanítani az evolúciót az iskolákban; a lakosság többsége elutasítja a darwinizmust, ragaszkodik a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez.

Mivel nálunk szerencsére nem ez a helyzet, és az idei Tudomány Hónapjának fő témája lett az evolúció, előadásomban szeretném e témának két fontos, modern aspektusát megtárgyalni. Mielőtt azonban erre rátérnék, nagyon vázlatosan áttekinteném a darwini elmélet alakulásának sorsát, legfőbb fázisait az elmúlt másfél évszázad során. A két fő műben megfogalmazott darwini elmélet, Daniel Dennett kitűnő könyvének címe szerint: „Darwin veszélyes ideája” lényegében változatlanul élte túl ezt a másfél évszázadot, szinte teljes egészében helyesnek bizonyult annak ellenére, hogy tökéletesen hiányzott genetikai megalapozottsága, hiszen Darwinnak fogalma sem lehetett az átöröklés törvényszerűségeiről. Nézőpont kérdése, hogy ezt az elmélet súlyos hiányosságának tekintjük, vagy éppen azért csodáljuk zsenialitását, hogy ennek ellenére megállt a lábán.

Mindenesetre alapvető fordulatnak tekinthetjük a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján Gregor Mendel törvényeinek újrafelfedezését, a tudományos genetika megszületését és kialakulását, amely szilárd alapozást adott a darwini megsejtéseknek. Ennek azonban volt egy negatív hatása is. Megerősítvén az átöröklés konzervatív mechanizmusát, megnehezítette az élőlények változékonyságának magyarázatát, és bizonyos fokig visszavetette a darwini elmélet elfogadottságát. Az ortodox neodarwinizmus – William Bateson vezetésével – tagadta a kis, fokozatos változások szerepét az evolúcióban. A huszadik század harmincas éveiben azonban J. B. S. Haldane, Ronald Fischer, Sewall Wright és mások a populációgenetika eredményeire támaszkodva szilárd matematikai megalapozást adtak a darwini elméletnek, majd kialakult az új darwini szintézis. A következő fázis az öröklési anyag szerkezetének megismerése, a molekuláris biológia kialakulása és a mutáció fogalmának kémiai megalapozása, majd – elsősorban John Maynard-Smithnek köszönhetően – a molekuláris biológia szemléletének és eredményeinek integrálása az evolúció elméletébe.

És ezzel elértünk a jelenhez, előadásom tulajdonképpeni tárgyához. Azt ígértem bevezetésként, hogy korunk evolúciós paradigmájának két aspektusáról fogok beszélni.

Az első: hogyan vált az evolúció kutatása kvalitatívból kvantitatív tudománnyá, más – divatosabb - szavakkal: hogyan vált analogikusból digitálissá. Mit jelent ez? Egészen a közelmúltig az evolúciós elméletet megalapozó empirikus tényanyag a különböző élő és fosszilis formák összehasonlítása volt. A hasonlóságok alapján készültek leszármazási sorok, állapítottak meg rokonsági viszonyokat, azaz a módszer per deficinionem analogikus volt. A digitális kor a molekuláris evolúció fogalmának Linus Pauling és Emile Zuckerkandl által történt bevezetésével kezdődött el a múlt század hatvanas éveiben (Zuckerkandl – Pauling, 1965).

A homológ fehérjék aminosavsorrendjének összehasonlítása már nem analogikus, hanem digitális, hiszen az aminosav-különbségek megszámlálhatóak. Megszületett az „evolúció molekuláris órája” koncepció, amelynek értelmében, egy adott fehérjére nézve az evolúció során keletkezett és megmaradó mutációk felhalmozódása az időben egyenletes. Ez azt jelenti, hogy a különböző fajok homológ fehérjéinek összehasonlítása nemcsak a rokonsági fok meghatározására, hanem legközelebbi közös ősük földtörténeti korának, a vizsgált fajok leszármazási vonala szétválási idejének meghatározására is alkalmas.

A hetvenes évek végével a tisztán fehérjeszekvenciák összehasonlításán alapuló megfontolásokat egyre jobban egészíti ki, sőt szorítja ki a génszekvenciákon alapuló evolúciókutatás. Pontosabban: kiszorításról nem beszélhetünk, hiszen a génszekvenciák és az általuk kódolt fehérjeszekvenciák összehasonlítása újabb információ forrása, lehetőséget nyújt arra, hogy a mutációk között elkülönítsük a semleges, káros, illetve adaptív, azaz előnyös mutációkat.

A molekuláris evolúciókutatás harmadik korszaka 1995-tel, az első teljes genomszekvencia meghatározásával kezdődött el.

2006. áprilisban 96 Eukaryota, 28 Archaea és 470 Eubacteria faj teljes genomszekvenciája volt ismert, de az adat természetesen elavult, hiszen ez a szám napról napra nő. Ennek köszönhetően ma már lehetséges a teljes genomok összehasonlításán alapuló törzsfák készítése is.

Egy ilyen törzsfát mutat az 1. ábra, amely mintegy a kvantitatív evolúciókutatás jelenlegi csúcsteljesítményének tekinthető, ugyanis ezt a törzsfát a jelenleg elérhető valamennyi teljes genomszekvencia alapján, tisztán számítógépes módszerrel készítették el, minden szubjektív ítélet, illetve előzetes ismeret kikapcsolásával (Ciccarelli et al., 2006).

A teljes genomok felhasználásával készült törzsfa azért jelentős eredmény, mert a korábbi, egyes génszekvenciákon alapuló törzsfák különböző, itt nem részletezhető okok miatt gyakran egymásnak, illetve a hagyományos, paleontológiai leletek alapján készült törzsfáknak ellentmondó eredményeket adtak. A gerincesek mitokondriális genomja például 13 fehérjét kódoló gént tartalmaz, az ezek bármelyike alapján készült törzsfák ellentmondásosak, ha azonban mind a tizenhármat figyelembe veszik, akkor robusztus, ellentmondásmentes és a hagyományos adatokkal egybevágó törzsfa készíthető.

A molekuláris evolúciós módszer fölényére néhány példát szeretnék említeni.

A „hagyományos”, paleontológiai leleteken alapuló szemlélet néhány évtizeddel ezelőtt az ember elválását az emberszabású majmoktól 20–25 millió évvel ezelőttre tette. A molekuláris adatok alapján azonban erre mindössze 5–7 millió év adódott. Ennek hatására újravizsgálták a korábbi eredményeket, és ma általánosan elfogadott, hogy az utóbbi érték a helyes. A hagyományos rendszertan szerint a vízilovak a párosujjú patások rendjébe tartoznak, legközelebbi rokonaik a disznófélék. A molekuláris adatok ezt a besorolást már évtizedek óta kétségbe vonják. Ezek szerint a víziló a cetfélék rokona, azokhoz közelebb áll, mint a disznókhoz. 2005-ben olyan fosszilis leletek kerültek elő, amelyek egyértelműen alátámasztják ezt a besorolást, azaz a vízilófélék cetszerű ősöktől való származását.

A harmadik példa: az egész élővilág felosztásában alapvető újdonságot jelentett, amikor Carl Woese molekuláris elemzése kimutatta, hogy a korábban baktériumnak tekintett mikroorganizmusok egyik csoportja, amelyeket ma Archeaáknak nevezünk, alapvetően különbözik a baktériumoktól, s az Eukarioták és a Prokarioták mellett az élővilág harmadik önálló nagy birodalmát reprezentálja (Pace et al., 1986).

Azt az ismeretet is a molekuláris elemzésnek köszönhetjük, hogy a korábban ismert mikroorganizmusok a ma élő mikrobáknak csak egy töredékét reprezentálják. Ezeknek nagy részét ugyanis nem tudjuk tenyészteni, és ezért a hagyományos biológia számára nem léteztek. Molekuláris eszközökkel azonban genomjuk, génjeik megismerhetők, tehát Bolyai Jánossal elmondhatjuk, hogy a molekuláris biológia a semmiből egy új világot teremtett, és ennek a világnak fel tudja tárni rokonsági, leszármazási viszonyait is.

A kép persze nem volna teljes, ha nem beszélnénk a molekuláris evolúciókutatás nehézségeiről, problémáiról. Ezek közül néhányat említenék.

A „molekuláris óra” léte minden molekuláris alapú evolúciós időpontmeghatározás alapja. Biztosra vehető, hogy ez a feltételezés – vagyis az az állítás, hogy a nukleotid-, illetve aminosavszubsztituciók az időben egyenletesen halmozódnak fel, az óra egyenletesen ketyeg, tehát a különbségek száma egyenesen arányos a két faj legközelebbi közös ősének korával – nem mindig igaz. Ez igen nagy hibákat okozhat a korbecsléseknél.

A különbségek kialakulásánál szokás feltételezni, hogy azok a lehető legegyszerűbb módon alakultak ki, azaz összeszámolják, hogy minimálisan hány mutációs esemény vezethetett az észlelt különbség kialakulásához. A valóságban ennél lényegesen több mutáció is történhetett, akár oda-vissza mutációk révén, akár úgy, hogy egy adott ponton nem egy, hanem több mutációs esemény révén alakult ki az észlelt különbség. E hiba becslésére vannak módszerek, de ezek csak közelítő átlagok.

Különösen a mikroorganizmusok világában nagy szerepet játszhat a „horizontális géntranszfer”, azaz fajok közötti, nem leszármazás útján történő génátvitel. Ennek kiszűrésére is vannak módszerek, de – különösen távoli rokonok, azaz igen hosszú evolúciós idők esetében elég megbízhatatlanok.

Mindezen hibák és bizonytalanságok ellenére talán nem tekinthető elfogultságnak, a molekuláris biológus szakmai gőgjének, ha azt mondom: hála a molekuláris elemzési módszereknek, a biológiai evolúció kutatása ma kvantitatív módszereken és számítógépes programokon alapuló egzakt tudománynak tekinthető, vagy legalábbis rohamléptekkel halad afelé, hogy nemsokára azzá váljon.

A második problémakör, amelyet előadásomban tárgyalni szeretnék: hogyan vált az evolúció kutatása kísérletek tárgyává:

A magasabb rendű, soksejtű élőlények generációs ideje túl hosszú ahhoz, hogy velük ilyen kísérleteket lehessen végezni. A mikrobiológiai genetika fejlődése azonban, immár több évtizede, erre is kínál lehetőségeket. Tudomásom szerint az első ilyen típusú kísérleteket Brian S. Hartley és munkatársai végezték el a múlt század hetvenes éveiben (Rigby et al., 1974). Abból indultak ki, hogy a vizsgált baktériumnak egy tápanyag, az arabitol lebontásához szükséges kulcsenzimje, ezerszer kisebb aktivitással ugyan, de képes a természetben elő nem forduló tápanyaganalógot, a xilitolt is bontani. A baktériumot tehát tartósan, sok ezer nemzedéken át kizárólag xilitol jelenlétében tenyésztették, abban a reményben, hogy az alkalmazkodni fog, és az enzim xilitolt bontó képessége megjavul. Valóban, hosszabb idő elteltével a kultúra növekedése gyorsabbá vált, javult a xilitolt hasznosító képesség. A molekuláris elemzés azonban kiderítette, hogy az enzim szerkezete nem változott, viszont az enzimet kódoló gén megkettőződött, és mindkét génpéldány működése megnőtt, azaz a szabályozás változott meg. A kísérletet úgy értelmezték, hogy a valódi evolúciónak csak a kezdeti lépését sikerült modellezni a génduplikációval, ami az előfeltétele annak, hogy a gén egyik példányában felhalmozódhassanak új, adaptív mutációk. Ez azonban a kisélet során még nem következett be. Hozzá kell ehhez tenni, hogy ebben az időben pontmutációk keletkezését DNS-szinten még nem is lehetett volna kimutatni. Ma már ez lehetséges, és természetesen ilyenek bőven keletkeznek is. Különösen meggyőző ilyen modellkísérletet végzett Tairo Oshima japán kutató (Akanuma et al., 1998).

A mezofil (azaz 37 fokon optimálisan növekvő) Bacillus subtilis leucinszintézis kulcsenzimjének génjét átvitték egy termofil baktériumba, amelyből ezt a gént előzőleg eltávolították. Ez a baktérium 56 fokon még tudott nőni leucin nélkül, 60 fokon és afölött azonban nem. Mutagenezissel és a hőmérséklet fokozatos növelésével sikerült előállítaniuk egy olyan új törzset, amely 70 fokon is képes volt nőni. A mutáns gén három helyen különbözött az eredetitől, és az általa kódolt enzim tisztítva is hőstabilnak mutatkozott.

Egy másik érdekes kísérletben 10 000 generáción át (mintegy négy évig) folyamatosan tenyésztett baktériumkultúrában elemezték a létrejött változásokat a teljes genom genetikai ujjlenyomatának elemzésével (ez nem észleli a pontmutációkat, csak a nagyobb átrendeződéseket), és megállapították, hogy ennyi idő után gyakorlatilag minden egyed genetikai ujjlenyomata jelentősen eltért egymástól és a kiindulásul szolgáló őstől, viszont egynéhány kulcsmutáció az őstől eltér ugyan, de szinte minden leszármazottban benne van. Feltételezésük szerint ezek lehetnek az adaptív mutációk (Papadopoulos et al., 1999).

Egy harmadik kísérletet a közelmúltban élesztővel végezték. Az élesztőben – hosszú időn át való tenyésztéssel – olyan új variánsokat szelektáltak (többet egymástól függetlenül), amelyek az ősnél gyorsabban voltak képesek a tápanyagváltáshoz alkalmazkodni (glukózról galaktózra). A – hangsúlyozom, hogy független – mutánsokat térképezték és szekvenálták, és megállapították, hogy mindegyik a galaktóz-represszor génjében található. Ha ezeket a mutáns géneket bevitték a kiinduló, vad típusú törzsbe, akkor azok is mutatták az adaptív fenotípust (Segre et al., 2006).

Egy negyedik – szintén élesztővel végzett – kísérletben 2000 generáción át tenyésztve a sejteket szűkös glukózellátással, olyan mutánst izoláltak, amelynek 70 %-kal nőtt az életképessége (növekedési rátája) a kiinduló sejthez képest (Zeyl, 2005). Itt nem volt pontos térképezés és szekvenálás, de a genetikai elemzés azt mutatta, hogy ez az igen nagymértékű alkalmazkodás legalább két és legfeljebb öt mutáció eredménye. Ugyanennek a szerzőnek a számításai szerint a valóban adaptív mutációk létrejöttének frekvenciája 1/10¹¹ osztódás. Nem csoda tehát, ha magasabbrendűeknél ez kísérletileg nem vizsgálható.

Olyan evolúciós kísérlet azonban végezhető, ahol létező polimorfizmusok előfordulási gyakoriságát vizsgálják eltérő körülmények között.

A muslicában például a természetes populációk mintegy 70 %-a „barangoló” típus, azaz lárváik sokat mászkálnak táplálék után, ha több helyen találnak táplálékot, egyikről a másikra vándorolnak. A 30 %-nyi „üldögélők” ellenben kevesebbet mozognak, és csak akkor hagyják ott az egyik táplálékot a másik kedvéért, ha már teljesen elfogyasztották. Nos, Marla B. Sokolowski ezer nemzedéken át tenyésztette a muslicákat, úgy, hogy minden nemzedékben azonosan tartotta a népsűrűséget. Ha ez alacsony volt, azaz relatív táplálékbőség uralkodott, akkor az üldögélők szaporodtak fel a populációban, míg magas népsűrűség, azaz viszonylagos táplálékínség esetében a barangolók (Sokolowski, 2001).

Egy másik lehetséges kísérleti megközelítés: az in vitro molekuláris evolúció. Ennek az irányzatnak őse az a zseniálisan újszerű kísérlet, amelyet Sol Spiegelmann végzett el a hatvanas évek közepén (Mills et al., 1967). Egy fág genetikai anyagát – ebben az esetben ez RNS volt – replikáltatta kémcsőben, enzimatikusan, és szelektált a természetesnél gyorsabban, hatékonyabban másolódott variánsokat. Ezt a példát sokáig nem követték, azonban a kilencvenes évektől az in vitro molekuláris evolúció széles körben, szinte rutinszerűen alkalmazott laboratóriumi technikává vált.

Az elv egyik lehetséges alkalmazása: aránylag kis tagszámú polimerek, például RNS-ek vagy peptidek teljesen véletlenszerű halmazának előállítása, majd valamilyen szelekciós eljárással a kívánt tulajdonságú variáns izolálása, szaporítása, végül az eljárás ismétlése, esetleg több ciklusban.

Ezzel a módszerrel sikerült például egy RNS hasításra képes RNS-molekulából (ribozimból) DNS-t hasító variánst előállítani.

Ezek a kísérletek, persze – noha vezethetnek gyakorlatilag fontos molekulák előállításához –, nagyon kevéssé tekinthetők a valódi evolúció modelljének.

Ehhez közelebb áll az a – nagyon fontos – megközelítésmód, amely izolált gének evolúcióját vizsgálja kémcsőben, olyan módszerrel, amelynek három lényeges lépése modellál három valódi evolúciós folyamatot. Ezek a lépések: 1. Véletlenszerű pontmutációk generálása; 2. Véletlenszerű rekombináció előidézése a mutáns DNS-molekulák között (shuffling); 3. A kívánt tulajdonságú fehérjét kódoló génvariánsok szelekciója (vagy szűrése).

Ez a kísérleti irányzat már több mint egy évtizede produkál érdekes eredményeket, a mi laboratóriumunk is foglalkozik vele. A következő táblázatok ezen vizsgálatok eredményeiből adnak ízelítőt a teljesség igénye nélkül. Erről már csak ezért sem lehet szó, mert nagyon sok ilyen munkát kifejezetten gyakorlati célból, ipari kutatók végeznek, és ezek jó része publikálatlan.

Az ilyen típusú in vitro evolúciós kísérletek elvégzésének három szempontból van jelentősége. 1. Abból, hogy milyen típusú mutációk eredményezik a kívánt tulajdonságváltozásokat, fontos következtetéseket lehet levonni az enzimek hatásmechanizmusára, specifitását, stabilitását, fontos tulajdonságait megszabó molekuláris tényezőkre vonatkozóan, vagyis ezek a korszerű molekuláris biológiai kutatások fontos eszközei. Ilyen okokból végeztük mi is kísérleteinket: hogy megismerjük a vizsgált enzim szekvenciafelismerő képességének molekuláris tényezőit. 2. Az in vitro evolúciós kísérletek alkalmasak jelentős gyakorlati fontosságú eredmények, hasznos, a természetesnél alkalmasabb, előnyösebb tulajdonságú enzimek előállítására. Az ábrák számos ilyen példát illusztrálnak, de érdemes megemlíteni, hogy in vitro evolúciós technikákkal sikerült azonosítani olyan mutáns enzimet is, amely a természetben biztosan elő nem forduló hasznos aktivitással rendelkezik, nevezetesen, ártalmatlan komponensekre képes elbontani az atrazin nevű szintetikus gyomirtó szer molekuláját. 3. Jelen témánk szempontjából különösen fontos, hogy e kísérletek jelentős tanulságokkal szolgálhatnak az evolúció tanulmányozói számára is. Noha nyilvánvaló, hogy a természetes evolúció objektumai nem molekulák, hanem – a ‘hanem’ itt nem egyértelmű, a biológusok vitatják, hogy a faj, a populáció vagy az egyed az, de nyilvánvalóan nem izolált gének. Ennek ellenére lehet evolúciós tanulságokat levonni a molekuláris evolúciós kísérletekből is, mint ezt a következő példa mutatja.

Ebben a kísérletben az antibiotikum-rezisztenciáért felelős beta-laktamázban idéztek elő mutációkat, és szelektáltak egy öt pontmutációt tartalmazó mutáns enzimet, amely a vad típusnál 100 ezerszer magasabb rezisztenciát mutatott a cefotaxim szintetikus antibiotikummal szemben. Elvileg ez az öt mutáció százhúsz különböző úton, százhúsz lehetséges evolúciós pályán jöhetne létre. A kutatók azonban, miután szintetikus, tervezett módon előállították az öt mutációnak mind a harminckét lehetséges kombinációját, és megmérték azok rezisztenciáját, kimutatták, hogy e százhúsz elvileg lehetséges út közül százkettő kizárható, mert lépéseik egyenként nem növelik a darwini értelemben vett „fitness”-t, és a maradék tizennyolc közül is többnek elhanyagolhatóan csekély a fixációs valószínűsége.

Mint az ábra mutatja, a százhúsz közül mindössze tíz út tekinthető gyakorlatilag járhatónak (Weinreich et al., 2006).

Előadásomat egy idézettel kezdtem, azzal is szeretném befejezni. Ez azonban nem egy kortárstól származik, hanem közel négyszáz éves. Annál csodálatraméltóbb, hogy Francis Bacon – 1620-ban – milyen pontosan megjósolta, hogy milyen lehet a kísérleti evolúciókutatás: „For once a nature has been observed in its variations, and the reason for it has been made clear, it will be an easy matter to bring that matter by art to the point it reached by chance.”¹

Kulcsszavak: evolúció, darwinizmus, in vitro evolúció, genomszekvenciák, molekuláris óra, mutáció

Irodalom

Akanuma, Satoshi – Yamagishi, A. – Tanaka, N. – Oshima, T. (1998): Serial Increase in the Thermal Stability of 3–Isopropylmalate Dehydrogenase from Bacillus Subtilis by Experimental Evolution. Protein Science. 7, 698–705.

Ciccarelli, Francesca D. – Doerks, T. – Von Mering, C. – Creevey, C. J. – Snel, B. – Bork, P. (2006): Toward Automatic Reconstruction of a Highly Resolved Tree of Life. Science. 311, 1283–1287.

Mills, Donald R. – Peterson, R. L. – Spiegelman, S. (1967): An Extracellular Darwinian Experiment with a Self–Duplicating Nucleic Acid Molecule. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. 58, 217–224. 

Pace, Norman R. – Olsen, G. J. – Woese, C. R. (1986): Ribosomal RNA Phylogeny and the Primary Lines of Evolutionary Descent. Cell. 45, 325–326.

Papadopoulos, Dimitri – Schneider, D. – Meier–Eiss, J. – Arber, W. – Lenski, R. E. – Blot, M. (1999): Genomic Evolution During a 10000–Generation Experiment with Bacteria. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. 96, 3807–3812.

Rigby, Peter W. J. – Burleigh, B. D. – Hartley, B. S. (1974): Gene Duplication in Experimental Enzyme Evolution. Nature. 251, 200–203.

Segre, A. V. – Murray, A. W. – Leu, J. Y. (2006): High Resolution Mutation Mapping Reveals Parallel Experimental Evolution in Yeast. PLoS Biology. 4, 25–36.

Sokolowski, Marla B. (2001): Drosophila: Genetics Meets Behaviour. Nature Reviews Genetics. 2, 879–890.

Weinreich, Daniel M. – Delaney, N. F. – Depristo, M. A. – Hartl, D. L. (2006): Darwinian Evolution Can Follow Only Very Few Mutational Paths to Fitter Proteins. Science. 312, 111–114.

Zeyl, Clifford (2005): The Number of Mutations Selected During Adaptation in a Laboratory Population of Saccharomyces Cerevisiae. Genetics. 169, 1825–1831.

Zuckerkandl, Emil – Pauling, Linus (1965): Molecules As Documents of Evolutionary History. Journal of Theoretical Biology. 8, 357–366.

1 ^{A magyar tudomány hónapjának megnyitásán, 2006. november 6-án, Szegeden elhangzott előadás szerkesztett változata.}

2 ^{A biológiában minden csak az evolúciós elmélet keretében nyer értelmet.}

1. táblázat • Az evolúciós elmélet és molekuláris megalapozásának mérföldkövei

1. ábra • 191 teljesen szekvenált genomú organizmus, 31 univerzális fehérjecsaládja alapján összeállított univerzális törzsfa (Ciccarelli et al., 2006).

2. táblázat • Példák az in vitro evolúcióra – enzim stabilitásváltozás

3. táblázat • Példák az in vitro evolúcióra – hatékonyságnövelés

4. táblázat • Példák az in vitro evolúcióra – specifitásváltozás

2. ábra • A vad típusú beta-laktamáztól az öt mutációt tartalmazó (100 ezerszer rezisztensebb) enzimhez vezető tíz legvalószínűbb út. Az egyes csomópontokban az öt plusz, illetve mínusz jel jelzi az egyes mutációk meglétét vagy hiányát. A számok a rezisztencia mértékét jelzik (µg/ml).

<-- Vissza a 2007/09 szám tartalomjegyzékére

---

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

---

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]

---