Magyar Tudomány, 2007/09 1233. o.

Bemutatkozás



A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelező tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat. A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük néhányra válaszoljanak:

1. Mi volt az a döntő mozzanat, amely erre a pályára vitte?

2. Volt-e mestere?

3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?

6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?

Talán az is jellemző lehet új tagjainkra, hogy éppen mit tartottak fontosnak elmondani magukról. Ebben a hónapban Dóczi Tamás Péter és Trócsányi Zoltán válaszait olvashatják.




Dóczi Tamás Péter


1949-ben Szegeden született, szakterülete az idegsebészet. A Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Idegsebészeti Klinika egyetemi tanára. Elnöke a Magyar Gerincgyógyászati Társaságnak, tagja a Klinikai Idegtudományi Bizottságnak, az Association of European Neurosurgical Societies Congress of Neurological Surgeonsnek és a Cushing Societynek.


Mi volt az a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte, volt-e mestere?


Nem egyetlen meghatározó élmény alapján választottam pályát. Gimnáziumban Maláj Györgyné, fizikatanárnőm volt rám a legnagyobb hatással. Minden órája „a problémamegoldás” technikájának elsajátítására szolgált. Az a diák, aki vele tudott tartani, egy idő után keresni kezdte, és élvezte is a feladatok megoldását. Egyetem alatt érdekelt a neuroanatómia, neurobiológia. S bár diákkörös voltam az Orvosi Vegytanon és a Kórélettani Intézetben, a pre-klinikai tárgyak jelentőségét először csak kezdő klinikusként értettem meg. Tanáraim közül Kovács Gábor szívsebész volt példásan jó egy-egy nehéz vagy akár megoldhatatlannak látszó „eset” kórtani hátterének átlátásában: azaz a probléma megoldásában. Nagyszerű volt Szegeden a sebészszakorvos képzés, amelyet akkor a még „csak ráépített” úton megszerezhető idegsebész szakvizsga előtt abszolváltam. A legszélesebb klinikusi orvosképzést adta – az a ma departmentalis jellegűnek nevezhető – sebészeti klinikai tömb (I. és II. számú Sebészeti Klinika), amelyben Petri Gábor és Fényes György vezetésével az összes sebészeti specialitás képviselve volt. A gyakornoknak végig kellett járni az összes osztályt. Amikor már kutatásnak nevezhető tevékenységbe kezdtem, Joó Ferenc (SZBK) volt nagy hatással rám, nagyon sokat köszönhetek neki és Jancsó Gábornak. „Klinikus-kutatóként” meghatározó volt a Lindsay Symon londoni és G. Yasargil zürichi idegsebész-professzorokkal való munka. Persze a legfontosabb hatással szüleim, különösen édesanyám volt rám, orvos is valószínűleg azért lettem, mert édesanyámnak ez volt az elképzelése. Életszemléletét, intellektusát most is csodálattal értékelem.

Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül, magányos kutató, vagy inkább csapatjátékos, részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?


Az jó érzéssel tölt el, hogy mindeddig sikerült értelmes munkát végeznem; normális munkaközösségben működhetek; s örömet szerez, amit csinálok.

Minden úgynevezett kutatómunkám egy klinikai megfigyelésből indult ki. Aneurizma megrepedés okozta subarachnoidalis vérzésben agyszcintigráfiás vizsgálattal az akut szakban, véletlenül, vér-agygát károsodást találtam! Ennek bizonyítottuk klinikai prognosztikai jelentőségét állatkísérletes és humán munkákkal. A vér-agygát működés az agyi térfogat-szabályozás alapja. Csaknem minden idegrendszert érintő betegség, s persze számos „szisztémás kórkép”, a diabétesztől akár valamilyen szívritmuszavarig, agyödéma okozása révén, az eredeti kóroktól függetlenül, azaz másodlagosan, életet veszélyeztető koponyaűri nyomásfokozódást hozhat létre. Mindig ezt a kérdéskört tanulmányoztam.

Subarachnoidalis vérzésben az elsők között mutattuk be nagy beteganyagon a Schwarcz–Bartter-szindróma előfordulását. Ez irányította érdeklődésemet a vasopressin, majd később az atriopeptin centrális funkciójára. Állatkísérletes és humán feltételek között igazoltuk a vasopressin centralis a szisztémás rendszertől függetlenül működő vízkonzerváló hatását és az atriopeptin vízdepletáló hatását. Ezek a megfigyelések vezettek annak a hipotézisnek a felvetéséhez, hogy az agyi víz- és elektrolitháztartást egy centrális, azaz a szisztémás szabályozástól a vér-agygát által elválasztott neuroendokrin rendszer is szabályozza. Igazoltuk, hogy a centrális vasopressin antagonisták potenciális ödémacsökkentők, illetve intrakraniális nyomáscsökkentők, a centrális atriopeptin analógok pedig ugyancsak ilyen hatásúak lehetnek. Együttműködésben dolgoztam a Szegedi Biológiai Központ neurobiológiai munkacsoportjával, az Élettani és a Gyógyszertani Intézettel és a Központi Kutató Laboratóriummal.

Pécsett klinikaigazgatóként a feladatok más jellegűvé váltak. Egy intézetigazgató elvileg gyógyít, kutat, oktat, kutatás-fejlesztést végez, s persze „manager”, hiszen a mai finanszírozási rendszerben felelős egy „üzemért”. A modern idegsebészeti klinikumhoz hiányzott a digitális képalkotás! Emellett létre kellett hozni az endovaszkuláris idegsebészet személyi és tárgyi feltételeit; s a funkcionális idegsebészet vagy a neuroendoszkópia bevezetéséhez teameket kellett kialakítani.

Az agyi térfogatszabályozási kutatások folytatása a sok feladat egyikévé vált. A vasopressin szabályozó szerepét illetően Sulyok Endre a kilencvenes évek elején vetette fel a molekuláris vízcsatornák központi idegrendszeri működésének tisztázását! Vajda Zsolt doktorandusz kollégámmal, egy dániai munkacsoporttal együttműködve az elsők között igazoltuk az aquaporin-4 szerepét az agyödéma kialakulásában. Ez a kutatás jelenleg is folyik egy európai projekt keretében. Az agyödéma vizsgálatához elengedhetetlen volt nem-invazív kvantitatív agyi víztartalom-mérési módszer bevezetése. Schwarcz Attila doktorandusz kollégám megvalósította a kvantitatív MR mapping módszert, amely klinikai bevezetésre is került. Az MR technológiák művelése vezetett a funkcionális MR rutinszerű bevezetéséhez, hazánkban elsőként! Ma 3Tesla kutató MR fejlesztési projekt zajlik nálunk. Célom a több karra átívelő, sok intézetet érintő funkcionális MR kutatás elindítása. Az endovaszkuláris idegsebészet területén is értünk el eredményeket. Hudák István kollégám kutató-fejlesztő munkásságának bekapcsolásával, Botz Lajos főgyógyszerész segítségével, poliuretán alapú embolizáló anyagot fejlesztettünk ki. A BMGE Műanyag és Gumiipari Tanszék munkatársaival a poliuretán molekulát mint „célmolekulát” vizsgáltuk, és a szerkezet–tulajdonság összefüggéseit igyekeztük tisztázni. Így lehetőség van arra, hogy ezt a kutató-fejlesztő munkát kiterjesszük újabb indikációs területekre.



 


Trócsányi Zoltán


1961-ben Miskolcon született, szakterülete a részecskefizika. A Debreceni Egyetem Kísérleti Fizikai Tanszék egyetemi tanára. Elnöke a DAB Matematikai-Fizikai Szakbizottságnak, titkára a Fizikai Osztály Doktori Bizottságnak, tagja a Részecskefizika Szakbizottságnak, az Advisory Committee for CERN Usersnek és a Magyar CERN Bizottságnak.


Mi volt az a döntő mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?


Elméleti részecskefizikus vagyok, ami azonban nem egyszerre alakult ki, több fontos mozzanat szerepet játszott.

Gyermekkoromban az MTV vetítette az Öveges professzor kísérleteit megörökítő filmeket, amelyek hatására tízéves koromban elkezdtem olvasni könyveit. A könyvek nagy hatással voltak rám. Édesanyámmal megbeszéltem, milyen csodálatos, hogy a természetben minden összefügg. Ekkor határoztam el, hogy fizikus szeretnék lenni. Ettől kezdve a fizikával és matematikával való foglalkozás kiemelt szerepet kapott az életemben. Ez volt a döntő mozzanat, amely a fizikusi pályára késztetett, ami azonban sok más oldalról megerősítést kapott. Az egyik legfontosabb az volt, amikor késői tizenéves koromban rájöttem, hogy a természet nem beszél mellé. A természeti törvények érvényessége nem az értelmezőtől függ, igazságtartalma nem változik a történelmi korokkal. A természeti törvényekről nyert képünk ugyan az idők folyamán egyre finomodik, de az új felismerések nem érvénytelenítik a korábbi ismereteket, csupán pontosabban megfogalmazzák azok érvényességi körét. Végezetül pedig egy gyakorlati döntés is vezetett. Ugyan a kísérleti munkához mindig nagyobb tehetséget éreztem, mint az elméletihez, azonban egyetemi éveim alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a világtól elzárt, viszonylag kedvezőtlen gazdasági adottságokkal rendelkező országban kicsi az esélye, hogy kísérletes munkában világraszóló eredményt lehessen elérni a részecskefizika területén. Ma ezt részben másként látom, bár alapvetően továbbra is igaznak tartom.


Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?


Igen nagy élmény volt, amikor egyik diákommal egy több évig tartó nehéz számolás végére értünk, és a világon elsőként pontos elméleti jóslatot tudtunk adni a nagyenergiájú elektron–proton ütközésben való kettő, valamint három hadronzápor keletkezésének valószínűségére. Ezzel a jóslattal az elemi részecskék között ható erős kölcsönhatást leíró elméletet lehetett ellenőrizni. A munkánk befejezésekor tudtuk meg, hogy a hamburgi DESY kutatóközpontban éppen befejezték az említett folyamatok nagy pontosságú kísérleti kiértékelését, és jelentős eltérést találtak a korábbi kevésbé pontos számolások és a mérési eredmények között. Elküldtük nekik a mi számolásaink eredményét, és az elmélet–kísérlet közötti eltérés egy csapásra megszűnt. A teljesen független kísérleti és elméleti eredmények egyezése nagyban erősítette a világon folyó részecskefizikai kutatások megbízhatóságába vetett hitemet. A kutatómunka azonban általában kis kérdések megválaszolásának sorozatán halad, ezért aminek igazán örülök, az nem valamely kutatási eredmény. Legnagyobb örömöm mindig az, amikor egy doktoranduszom szép eredményekkel végez, és könnyedén kap posztdoktori állást külföldön, a világ vezető egyetemein végzett diákokkal egyenrangú szereplőként tud a tudomány vérkeringésébe beilleszkedni.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Lelkem mélyén szívesebben lennék csapatjátékos, azonban a sors úgy hozta, hogy eddig inkább magányos kutató voltam. Ennek elsősorban az az oka, hogy zürichi posztdoktori munkám során olyan témába kezdtem, amelynek idehaza Debrecenben egyáltalán nem, de szoros értelemben véve sehol az országban nem volt képviselője. Így csak a saját építkezésemre tudtam támaszkodni, ami azt jelenti, hogy a témám iránt érdeklődő tehetséges egyetemistákkal már tanulmányaik elején felveszem a kapcsolatot, és személyre szóló tanulási programmal alakítom ki a velük való együttműködést. Ebből kialakulhatna ugyan csapat, csak sajnos manapság egyetemünkön ritkán, öt-hét évente adódik egy-egy ilyen fiatal, így mire érkezik egy újabb, addigra a korábbi már érett kutatóként távozik. Arra számítok azonban, hogy a nem túl távoli jövőben mégiscsak csapathoz fogok tartozni. Jövőre beindul a Genf melletti CERN nemzetközi részecskefizikai kutatóközpontban a Nagy Hadronütköztető (részecskegyorsító), és szeretnék mérések kiértékelésében magam is tevékenyen részt venni. A kísérleti részecskefizika pedig mára olyan bonyolulttá vált, hogy sikeresen csak úgy végezhető, ha az ember jó csapatjátékos.




<-- Vissza a 2007/09 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]