Magyar Tudomány, 2008/08 920. o.

Tanulmány



A forradalom fogalmáról


Hahner Péter


habilitált egyetemi doktor, tanszékvezet egyetemi docens,

Pécsi Tudományegyetem, Újkortörténeti Tanszék

hahnerpeter t-online . hu


A legtöbb történelmi fogalmat nyugodtan használhatjuk anélkül, hogy vitába keveredjünk egymással a jelentésükrl, s hogy különösebb erfeszítéseket tegyünk pontosabb meghatározásukra. Ha kimondjuk a ’háború’, ’kivándorlás’ vagy ’gazdasági válság’ szavakat, nem kell hosszas magyarázatokba bocsátkoznunk arról, hogy mit is értünk rajtuk. Aki azonban szájára veszi a ’forradalom’ szót, kénytelen lesz pontosan közölni velünk, hogy mire gondolt: egy ország társadalmi-politikai rendszerének népfelkelésekkel egybekötött, évekig tartó, radikális átalakítására, egy kormányzat ellen kirobbanó, pár napos, fegyveres felkelésre vagy éppen valamilyen gyökeres gazdasági, kulturális megújulásra? Ma már kisebb könyvtárat is összegyjthetünk a ’forradalom’ fogalmát, jelentését, értelmezését ismertet kötetekbl. Vajon miért nem születtek hasonló mennyiségben elemzések más történelmi jelenségek eltér értelmezéseirl? Miért éppen a ’forradalom’ fogalmát kell újra meg újra tisztáznunk?

A forradalomelmélet egyik legújabb összefoglaló mvét a közelmúltban elhunyt Martin Malia, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzora írta, s 2006-ban jelent meg History’s Locomotives – Revolutions and the Making of the Modern World (A történelem mozdonyai – A forradalmak és a modern világ kialakítása) címmel. A szerz az európai történelmi fejldést tekinti át a középkortól a huszadik század végéig, alapos elemzésekkel idézve fel mindazokat a történelmi fordulatokat, amelyeket „forradalom” néven tartanak számon. Nem csak a „klasszikus” brit, amerikai és francia példákat tekinti át: elemzései körébe bevonta a huszita háborúkat, a német reformációt, a francia hugenották küzdelmeit, a németalföldi szabadságharcot, a XIX. századi megmozdulásokat, a marxizmus elterjedését, az orosz forradalmat s annak XX. századi következményeit is. Széleskör történelmi kutatásai és a forradalomelméleti szakirodalom elmélyült ismeretében levont következtetéseinek többségével nehéz lenne vitatkozni. A kötet zárófejezetében megállapítja, hogy „egy nagy forradalom alapjaiban nem társadalmi-gazdasági jelenség, hanem politikai-alkotmányos és kulturális-ideológiai. Más szavakkal: egy ilyen forradalom nem az átmenetet jelzi az egyik termelési módból a másikba (mint például a »feudálisból« a »burzsoába«), vagy az ország egyik gazdasági fejlettségi szintjérl a másikba (mint például a merkantilistából a kapitalistába vagy a »tradicionálisból« a »modernbe«), bár több-kevesebb efféle átalakulásra nyilvánvalóan sor kerülhet a forradalmak során. Egy nagy forradalom azonban, lényegét tekintve nem más, mint egy totális nemzeti rendszer általános válsága.” (Malia, 2006, 279.) Mindezzel Malia nem a gazdasági fejldés jelentségét vagy forradalmasító hatását kívánja tagadni, csak annyit állapít meg, hogy a nagyobb forradalmak a gazdasági fejlettség legkülönbözbb szintjein is kitörhettek, s számtalan példa van arra, hogy e forradalmak inkább ártottak, mint használtak a gazdaság további fejldésének. Szerinte „a gazdasági fejldés szükségszer, de nem elégséges oka egy forradalomnak, s az elégséges okokat az események szerepli által speciális módon felfogott politikai és ideológiai problémákban kell keresnünk. A gazdasági fejldés ugyanis a modern történelem folyamatos jelensége… a forradalmak viszont ritkák. Ebbl az következik, hogy a forradalmak megindulását és eredményeit elssorban a politikai válság speciális dinamikája és az ideológiai megittasultság határozza meg, s csak másodsorban a társadalmi-gazdasági fejldés hosszú távú, lassan mozgó eri.” (Malia, 2006, 280.) A marxizmus forradalomelméletével mindmáig nem szakító magyar történelemtanítás számára talán az lenne Malia leginkább megszívlelend következtetése, hogy a forradalmakat nem lehet egy-egy osztály hatalomátvételeként értelmezni, hiszen ezekben mindig több osztály, több társadalmi réteg is részt vesz. A forradalmak eredményeit sem egy speciális társadalmi osztály érdekei határozzák meg – e következményeket inkább a legkülönbözbb rétegek ellentmondásos törekvéseinek eredjének tekinthetjük.

Kötete végén Malia alapos kritikában részesíti a forradalomelmélet leghíresebb klasszikusainak, Crane Brintonnak, Barrington Moore-nak, Theda Skocpolnak és Charles Tillynek közismert köteteit. (Brinton, 1938; Moore, 1966; Skocpol, 1979; Tilly, 1993). Igaza van, amikor megállapítja, hogy Brintonnak a forradalmak egymást követ fázisaival kapcsolatos, sajátos koncepciója csak korlátozott érvényességgel bír, hiszen a történész a francia modellbl általánosít. A nagyobb forradalmak pedig nem azonos funkcionális vagy strukturális minta szerint játszódtak le, tétjük is változott, s az egymást követ „nagy forradalmak” egyre radikálisabbá váltak. Barrington Moore, akit „kvázi-marxistának” nevez, szerinte túlságosan is ragaszkodik ahhoz, hogy osztálykategóriákkal magyarázza meg a forradalmakat, az orosz modellbl általánosít, s elhanyagolja a politikai tényezk, az állam jelentségét. Theda Skocpol ezt a hiányosságot próbálta pótolni saját elméletével. a kínai modell tanulmányozásából indult ki, s az állam jelentségét hangsúlyozta. Malia azonban joggal hívja fel a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a Skocpol által vizsgált három forradalom (a francia, orosz és kínai) eredményeit elemezve aligha lehet közös nevezre hozni Napóleon jogállamát Sztálin és Mao intézményesített terrorjával. Ami pedig a forradalmak oly sokat emlegetett modernizáló szerepét illeti, amelyre hivatkozva a háttérbe lehetett szorítani az egyre növekv mennyiség áldozatok jelentségét, Malia szintén kimondja azt a humanista meggyzdését, mely szerint itt lenne az ideje az etikai elem bevonásának is a forradalmak elemzésébe, vagyis nem kellene oly látványosan elhanyagolni azt a kérdést, hogy milyen áron is sikerült megvalósítani a forradalmi modernizáció vívmányait. Charles Tilly pedig szerznk szerint oly sok forradalomnak nevezett történelmi jelenséget próbált közös szempontok alapján megvizsgálni, hogy csak elvont általánosításokhoz juthatott.

Malia így foglalja össze az elméleti kutatások eredményeit: „A túl sok elmélet csak absztrakt és már köztudott megállapításhoz vezet a politikáról és a társadalmakról. Az átélt tapasztalatot pedig olyan önmaga által hajtott mechanizmussá redukálja, amely csak bels, konceptuális logikája szerint »tudományos« (s e logika néha mindössze a terminológiai túlfinomultság pszeudopontossága), s nem a megfigyelt történelmi adatokkal való kapcsolatában.” (Malia, 2006, 307.) Szerznknek abban is kétségkívül igaza van, amikor megállapítja, hogy a forradalomelmélet XX. századi eredményei távolról sem gyakoroltak olyan hatást a forradalmak mai történészeire, mint Tocqueville és Marx XIX. századi koncepciói történetíró kortársaikra.

Malia koncepciójának nagy érdeme, hogy eldei hibáit elkerülve nem próbálja megtalálni valamennyi forradalom „modelljét” vagy „mködési mechanizmusát”. valóban történeti fejldésükben vizsgálja meg az európai forradalmakat, elismerve, hogy okaik, folyamatuk és eredményeik egészen különbözek is lehettek, s maguk e forradalmak is egyre erszakosabbá válva „eszkalálódtak”. Kötete végén felteszi a (véleményem szerint) legfontosabb kérdést: „Létezik-e a forradalom mint olyan? Van-e valamilyen szociológiailag univerzális vagy platóni eszme, amely megalapozza a forradalmat mint elkülönült történelmi jelenséget? A háborúkról lehet általános könyvet írni… De lehet-e ugyanígy írni a forradalmakról?” (Malia, 2006, 288.) Válasza végs soron igenl – de csak bizonyos feltételek elfogadása esetén. A forradalmakat kizárólag az újkori és kizárólag az európai (és észak-amerikai) történelmi fejldés speciális termékeinek tekinti. Mind a forradalom koncepciója, mind maga a jelenség átalakult az idk során. Globálisan pedig csak a XX. században terjedt el, amikor a kezdetben politikai koncepciókhoz kapcsolt jelenséget már mind eredetét, mind természetét tekintve társadalminak tekintették. Ilyen feltételekkel tehát elmondhatjuk, hogy a forradalom létezik „mint olyan”.

Ha azonban nem fogadjuk el Malia elfeltevéseit, az általa feltett kérdésre más válasz is adható. Induljunk ki abból a megállapításából, hogy az 1640–60-as brit események résztvevi még egyáltalán nem tekintették magukat forradalmároknak, s a XVIII. századi amerikai felkelk is inkább az ket megillet, állítólagos si jogok visszaállítására törekedtek, mint egy gyökeresen új társadalmi rend kialakítására. Maliának teljesen igaza van, amikor úgy fogalmaz, hogy a nagy francia forradalom volt az els öntudatos átmenet egy régi rendbl az újba, s ezért csak innentl vált lehetvé úgy beszélni a forradalomról, mint elkülönült, önálló történelmi eseményrl. Ennek ellenére, mint oly sok más történész, is forradalomnak nevez több, korábbi történelmi fordulatot is, amelynek fszerepli még nem tekintették magukat „forradalmároknak”. Csakhogy ezeket az eseményeket térben és idben korlátozott „készletbl”, kizárólag az újkori és európai történelem fejezeteibl válogatja ki. Nem önkényes-e ez a válogatás?

Malia is elismeri, hogy sok ókortörténész forradalomnak nevezte az ókori Róma történelmének olyan híres fordulatait, mint a Gracchusok mozgalma vagy a császárság megalapítása, azonban mégsem nevezi forradalomnak ezeket az eseményeket. Miért? Mert e fordulatokat „sohasem tekintették átmenetnek egy romlott, régi világból egy erényes újba”. (Malia, 2006, 299.) Csakhogy az újkori forradalmak több résztvevje is rendszeresen a múltra hivatkozott, s úgy vélekedett, hogy valamilyen si szabadságjogokat szerez vissza, amelyektl a modern fejlemények megfosztották. Malia tudja, hogy az ázsiai birodalmakban is sor került nagyszabású népfelkelésekre, si dinasztiák megdöntésére, új uralkodó rétegek, új ideológiák hatalomra kerülésére. Miért nem nevezhetjük az arab történelem szakértivel együtt forradalomnak például az Abbászidák gyzelmét az Omajjádok felett? Malia egyáltalán nem ad meggyz választ e kérdésre: „Bár e változásnak voltak olyan millenáris dimenziói, amelyeket az európai forradalmakban is megtalálhatunk, ez azonban távolról sem elegend ahhoz, hogy sikeresen összehasonlítsuk mindazzal, ami Franciaországban történt 1789 után.” (Malia, 2006, 300.) A forradalmak halmazát szerinte csak a klasszikus antikvitás és a nagy, keleti birodalmak kizárásával lehet a tudományos vizsgálódás számára kezelhet méretvé csökkenteni. „Igaz – ismeri el Malia –, mindezen társadalmakban gyakran került sor politikai erszakra és törvénytelen változásokra. Ezek az átalakulások azonban nem követik az akcióknak azt a mintáját, és nem produkálják ugyanazokat az eredményeket, mint a modern, nyugati forradalmak.” Csakhogy maga Malia hangsúlyozta, hogy a forradalmak idben és térben változó jelenségek, nem követnek hasonló mintákat, s nem járnak összehasonlítható eredményekkel. Ezért semmi sem indokolhatja a történelmi tér és id korlátozását az európai újkorra.

Logikusabb megoldásnak tnik, ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a világtörténelemben számtalan népfelkeléssel, politikai és ideológiai változásokkal járó hatalomátvételre került sor – minden korszakban és minden kontinensen. Az újkor folyamán azonban nemcsak ezeknek az eseményeknek a jellege változott meg gyökeresen, hanem teljesen átalakult az a gondolkodásmód is, amellyel az emberek ezeket az eseményeket értelmezték. Ennek a bizonyítására elegend röviden áttekintenünk a ’forradalom’ fogalmának történeti változásait.

A latin revolvere szó eredetileg „visszafordulást” jelentett, visszatérést egy korábbi állapothoz. Egyes szakértk szerint még Szent Ágostonnál is megtalálható ez a szó Az Isten városáról cím mvében, ahol a lelkek egyik helyrl másikra való átjutását jelenti. A legtöbben azonban az önmagába visszatér mozgás kifejezésére használták. A középkori olasz nyelvben állítólag már alkalmazták politikai eseményre is, a felkelés, lázadás, felfordulás szavakkal azonos értelemben. Peter Calvert szerint a XV. századi Itáliában néha már az uralkodó hatalmának erszakos megdöntését értették rajta. (Bogdanor, 2001, 181.) De ekkoriban még sokkal szélesebb körben használták „körforgás” értelemben, mint például Kopernikusz, aki könyve címébe is beillesztette: az 1543-ban megjelent De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól) cím híres kötete minden bizonnyal hozzájárult a szó használatának további elterjedéséhez. A XVII. századi szótárakban hol önmagába visszatér mozgást jelent, hol pedig átmenetet az egyik állapotból a másikba. A század közepének társadalmi-politikai felfordulásai idején az angliai eseményekre még nem használták, az 1640-es évek nápolyi és katalóniai felkeléseket azonban egyes itáliai szerzk (mint például Allesandro Giraffi, a Le Rivoluzioni di Napoli és Luca Assarino, a Delle rivoluzioni di Catalogna c. kötet szerzi) már forradalomnak nevezték.

Angliában azonban még jó ideig az önmagába visszatér mozgást nevezték így. Calvert szerint 1662-ben bukkant fel az angol nyelvben, amikor Clarendon earlje II. Károly visszatérését nevezte forradalomnak – vagyis pontosan azt az eseményt, amelyet ma restauráció néven emlegetünk. (Bogdanor, 2001, 182.) A kortársak szemében a restauráció nem valami régi rend helyreállítása volt, hanem visszatérés a dolgok természetes rendjéhez, amelyben a király a parlamenttel kormányoz. Az 1688–89-es eseményeket is ugyanilyen meggondolásból keresztelték el „dicsséges forradalomnak”, mivel úgy értelmezték a történteket, hogy az abszolutisztikus és katolikus törekvésekkel megvádolt II. Jakab király volt az újító (akit ma forradalmárnak neveznénk!), és ellenfelei „forgatták vissza” az angol politikai rendszert a bevált hagyományoknak megfelelen. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy 1688–89-ben nagyon is nagy horderej eseményekre került sor, s ennek hatására a ’forradalom’ szó jelentése lassan változni kezdett Angliában is.

Az 1690-ben megjelent Furetière-féle francia szótár még a szó asztronómiai jelentését írta le, amelyet Kopernikusz használt, de már hozzátette a következ megjegyzést: „…így nevezik a világban lejátszódó, különleges változásokat is.” (Idézi: Baker, 1988, 42.) Ez a jelentés ersödik fel a század folyamán a legkülönbözbb francia szótárakban. Zrzavart, felfordulást értettek rajta – majd lassacskán beszivárgott a jelentésbe az „újítás” fogalma is. Az Enciklopédiában már ezt olvashatjuk a forradalomról: „Politikai értelemben egy állam kormányzatában bekövetkez jelents változás.” A kormányváltásokat ekkor kezdték forradalomnak nevezni, mind Nagy Katalin trónra lépését, mind III. Gusztáv svéd király államcsínyét e néven emlegették. Sokan idézik, hogy Voltaire 1772. szeptember 16-án ezt írta d’Alembert-nek a svéd eseményekrl: „Kedves filozófusom, e század nem tnik a maga számára a forradalmak századának?” Igaz, III. Gusztáv államcsínyét még a szó régebbi jelentése szerint is nevezhették forradalomnak, hiszen a király nem gyökeresen új helyzetet hozott létre, hanem helyreállította a svéd királyok 1719-ben felszámolt, abszolút hatalmát. Az amerikai függetlenségi háborút is forradalomnak nevezték – csakhogy az óceánon túl történteket úgy is lehetett értelmezni, hogy célja az angliai „dicsséges forradalomhoz” hasonlóan nem más, mint a régi szabadságjogok helyreállítása, vagyis visszatérés egy korábbi állapothoz.

Csakhogy a század folyamán egyre gyakrabban használták a „forradalom” szót, és egyre inkább az újítást értették rajta. A Chicagói Egyetem és a Francia Nyelv Nemzeti Intézete közös kutatóprogramja (American and French Research on the Treasury of the French Language – ARTFL, A francia nyelv kincstárának amerikai és francia kutatása) XVII. és XVIII. századi szövegeket vizsgált meg. Közzétett eredményeik szerint a XVII. századi szövegekben a ’forradalom’ szó elfordulásának gyakorisága 0,00083 %, míg a következ századi szövegekben a gyakoriság 0,00673 %-ra növekedett. (Baker, 1988,. 59.) Még különösebb eredményre jutott Jean Marie Goulemot francia professzor, a XVIII. századi irodalom és könyvtörténet kutatója, a Cahiers de lexicologie cím lexikológiai folyóirat 1968-as évfolyamában publikált tanulmányában (Emploi du mot ’révolution’ dans les traductions françaises du XVIIIe siècle des Discours de Nicolas Machiavelli). Alaposan megvizsgálta Machiavelli Beszélgetések Titus Livius els tíz könyvérl cím mvének négy francia fordítását. Az 1571-ben kiadott fordításban egyáltalán nem szerepelt a ’forradalom’ (révolution) szó, az 1664-ben kiadott, új fordításban egyszer, az 1691-ben megjelent, harmadik fordításban pedig kétszer bukkant fel. Ugyanannak a szövegnek 1782-ben kiadott, legújabb fordításában viszont huszonöt helyen található. (Baker, 1988, 41.) Mivel az eredeti szöveg nem változott, ez a tény arra utal, hogy a fordítást készít személyiségek gondolkodásmódja, nyelvhasználata változott meg – a XVII. század végén csak lassacskán, majd a XVIII. század folyamán egyre radikálisabban. Az írástudók nemcsak egyre gyakrabban használták a forradalom szót – de egyre pozitívabb értelemben emlegették. Condorcet az elhunyt akadémikusokról írott dicshimnuszaiban már azzal dicsérte kollégáit, hogy milyen sok ’forradalmat’ hajtottak végre saját szakterületükön.

Mindezek a különös lexikológiai fejlemények a felvilágosodás új látásmódját tükrözik: a korszak írói és filozófusai már nem úgy gondoltak a történelmi változásokra, mint seik, akik szerint valaha volt egy (mitikus, klasszikus vagy éppen keresztény) aranykor, s az emberiség azóta csak hanyatlik. 1687. január 27-én Charles Perrault elször mert nyilvánosan is hangot adni a Francia Akadémia ülésén annak a korábban botrányosnak számító véleménynek, hogy a kortárs alkotók is képesek olyan remekmveket készíteni, mint a klasszikus antikvitás híres mvészei. Ez volt az els, óvatos megfogalmazása a francia és európai felvilágosodás egyre jobban megersöd és egyre jobban elterjed meggyzdésének, mely szerint a jöv nem feltétlenül alacsonyabb rend a múltnál, s az emberiség képes a fejldésre. Ettl kezdve vált lehetségessé, hogyha valaki elégedetlen volt saját korszakának bármely sajátosságával, akkor már nem egy ideálisnak elképzelt múlthoz való visszatérést kívánt, hanem a megújulást, esetleg egy egészen új világ létrehozását. A gondolkodók egy része hinni kezdett abban, hogy a változás, a megújulás, a radikális átalakulás nem csakhanyatláshoz vezethet – hanem fejldéshez is.

A XVIII. században ’forradalom’-nak elnevezett események tehát nem új jelenségek voltak az európai történelemben, vagy legalábbis csak annyira képviseltek újdonságot, mint minden más jelleg, új esemény. Az igazi újdonság az volt, hogy a felvilágosodás fejldéssel kapcsolatos, optimista nézeteinek elterjedésével az írók, gondolkodók és politikusok új szemmel néztek bizonyos régebben is elforduló jelenségekre (kormányváltásokra, társadalmi és politikai válságokra), s ezért új értelemben és egyre gyakrabban használtak egy régebben is elforduló szót.

1789 eltt viszont még nem volt pontos erkölcsi tartalma a ’forradalom’ szónak: jelölhettek vele jónak vagy rossznak, haladónak vagy visszahúzónak tartott jelenségeket is. Általában többes számban használták, valószínleg abból kiindulva, hogyha a rend egységes, akkor a felfordulás, a változás lehet sokféle. Camille Desmoulins is így használta még a szót népszer lapja, az 1789 novemberétl kiadott Les Révolutions de France et de Brabant (Franciaország és Brabant forradalmai) címében. Ráadásul a forradalmakat események és nem tudatos emberi akciók következményének tekintették, inkább tényeknek, mint tetteknek, s ezért 1789 eltt még nem jelent meg a szótárakban a ’forradalmár’ vagy ’forradalmasít’ szó.

A XVIII. század végén azonban, amikor már gyakran használták ezt a szót, csak egy nagyszabású, mindent megrázkódtató, új politikai fordulatra volt szükség, amelyet így nevezhettek el, hogy a száz éve érleld mentális változás a lexikológia szintjén is éreztesse hatását. Már Loménie de Brienne els miniszter 1787-es reformjait is e szavakkal köszöntötték egyesek: „Ez a legteljesebb és legboldogabb forradalom…” 1789 nyarán pedig megjelent az egyes számban használt ’forradalom’ szó, amely immár jótékony hatású és ellenállhatatlan megújulást jelentett. Mind Hannah Arendt, mind Keith Michel Baker úgy vélekedett, hogy 1789 nyarán került sor e jelentésváltozásra. Ennek egyik bizonyítékaként XVI. Lajos és La Rochefoucauld-Liancourt herceg párbeszédét szokták felidézni, amelyre a hagyomány szerint 1789. július 15-e reggelén került sor, a király hálószobájában. „Micsoda lázadás (révolt)!…” – csóválta a fejét az uralkodó, amikor ismertették vele az elz nap eseményeit. Mire a herceg udvariasan kijavította t: „Ó felség… Mondja így: forradalom (révolution)!” Mások szerint Mirabeau játszott vezet szerepet az új jelentés elterjesztésében, amikor 1789. október 3-án így szónokolt: „Egy korábban képtelenségnek tn, nagy forradalom zajlott le pár hónap alatt elttünk… amely a régi rend hirtelen összeomlását vonta maga után.” Vagyis a forradalom jelentésének megváltozása nyomán egy új kifejezés is megszületett, a „régi rend”, amelyet a forradalom felszámol.

1789 nyarán még felfedezhetek voltak a szó régebbi jelentésének nyomai. XVI. Lajosnak például ezzel a felirattal akartak szobrot emelni: „A francia szabadság helyreállítója”. De ez a régi jelentés hamar elveszett, s a forradalom immár a teljesen új alapokon való újjáépítés eszméjével, a civilizáció fejldésével kapcsolódott össze. Az 1789-ben meginduló átalakulás híveinek szemében ez a szó immár radikális szakítást jelentett, szándékos politikai aktust, egy egész nép mvét, dinamikus konfliktust a jó és a rossz, a haladás és a reakció között. A legtöbben azóta is jelents és tartós változást hozó, népi közremködéssel végrehajtott, viszonylag gyors átalakulást nevezik forradalomnak.

A XIX. század folyamán aztán a szó jelentése fokozatosan tágulni kezdett: 1830-tól már a korlátozott változásokat hozó, de puskaropogástól hangos eseményeket is forradalomnak nevezték, majd a század második felében megjelent az ipari forradalom fogalma, a XX. században pedig a kulturális forradalomé, a mezgazdasági, a tudományos-technikai és a szexuális forradalomé – és a felsorolás még hosszan folytatható. Még az „élelemtermelés forradalma” szakkifejezés is elterjedt a XX. század végén, amelyen a gyjtögetésrl a mezgazdaságra és állattenyésztésre való áttérés több ezer évig tartó, meglehetsen lassú folyamatát értik. A „forradalom” tehát a mindennapi nyelvben ma már egyszeren fontos változást jelent, semmi többet.

Martin Malia kérdésére tehát („Létezik-e a forradalom mint olyan?”) olyan válasz is adható, hogy a forradalom nem úgy létezik, mint a geológiai vagy biológiai jelenségek, amelyek létét az emberi értelmezéstl függetlenül sem tagadhatjuk. Inkább úgy létezik, mint bizonyos történelmi jelenségek (lázadások, felkelések, politikai összeomlások stb.) egyik lehetséges értelmezése. Ezeket a minden korban és minden kontinensen tapasztalható jelenségeket az európai írástudók egy adott történelmi pillanat optimista légkörében olyan értékekkel ruházták fel, amelyek a gyakran bekövetkez csalódások dacára is mindmáig lelkesít és mozgósító ervel rendelkeznek.


Kulcsszavak: forradalom, forradalomelmélet, lexikológia, Martin Malia, felvilágosodás


IRODALOM

Arendt, Hannah (1991): A forradalom. Európa, Bp.

Baker, Keith Michael (1988): Revolution. In: Lucas, Colin (ed.): The French Revolution and the Creation of the Modern Political Culture. 2. volume. The Political Culture of the French Revolution. Pergamon Press, Oxford

Bogdanor, Vernon (szerk.) (2001): Politikatudományi enciklopédia. Osiris, Budapest

Brinton, Crane (1938): The Anatomy of Revolution. Prentice Hall, Inc., New York

Malia, Martin (2006): History’s Locomotives. Revolution and the Making of the Modern World. Yale University Press, New Haven–London

Moore, Jr. Barrington (1966): Social Origins of Dictatorship and Democracy: Lord and Peasant in the Making of the Modern World. Beacon Press, Boston

Ozouf, Mona (1988): Révolution. In: Furet, François – Ozouf, Mona (eds.): Dictionnaire critique de la révolution française. Flammarion, Paris

Skocpol, Theda (1979): States and Social Revolutions. A Comparative Analysis of France, Russia, and China. Cambridge University Press, Cambridge

Tilly, Charles (1993): European Revolutions, 1492–1992. Blackwell, Oxford


<-- Vissza a 2008/08 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]