Magyar Tudomány, 2008/08 939. o.

Tanulmány



250 éve született

a magyar Linné”: Kitaibel Pál


Molnár V. Attila


PhD, Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék

amolnarv puma . unideb . hu


A botanika linnéi korszakának messze kimagasló magyar képviselje megérdemli, hogy emlékét idnként felidézzük,

munkásságát, mint természettudományi mozgalmaink egyik legjelentsebb, legeredményesebb jelenségét örök becsben tartsuk”

(Jávorka Sándor, 1957)


Kitaibel Pált méltán és büszkén vallja számos tudományterület saját kutatójának. Elször állította el a nehézfémek zsírsavakkal alkotott sóit, elsként használta fehérítésre a klórmeszet, a nagybörzsönyi ezüstércben pedig addig ismeretlen elem jelenlétét mutatta ki. Elvégezte az akkori Magyarország szinte minden ásványvizének kémiai analízisét. A földrengéstanban elsként határolta körül – a ma izoszeisztának nevezett – vonallal az egyenl mértékben megrázott területeket. Több, általa elször megtalált és újnak tartott állatfajról bizonyosodott be sejtésének valóságtartalma. Tevékenysége kiterjedt a cukorgyártási és szeszfzési kísérletektl a salétrom-, szóda- és timsógyártáson át a néprajzi, hely- és ipartörténeti adatok gyjtéséig. A legmaradandóbbat kétségkívül a növénytan területén alkotta: a Kárpát–Pannon-térség sajátságos fajainak sokaságát fedezte fel.

Kitaibelrl – szerencsére – sokan és sokat írtak. Mintegy huszonöt szerznek legalább ötven, nyomtatásban megjelent Kitaibel-életrajzáról van tudomásunk. Mára nyomtatásban is megjelentek kéziratos útinaplói (Gombocz, 1945; Lkös, 2001). Míg munkásságának egyes részletei (elssorban a növénytannal, a földrengéstannal és a ma tellúrként ismert elem megtalálásával kapcsolatos vonatkozások) kielégíten ismertek, a hihetetlenül gazdag életmben még mindig vannak feltáratlan vagy kevéssé ismert részletek (például állattani, néprajzi, hely- és ipartörténeti, valamint vegytani vonatkozások [vö. Molnár 2007]).


Élete és életkörülményei


Kitaibel életét illeten legfontosabb forrásaink Schuster János (1829), Gombocz Endre (1914, 1936) mvei. De még napjainkban is derülnek ki korábban nem ismert adatok életével kapcsolatban. Kitaibel egy 1802-ben írt kérvényében említette nyolcvanéves, támogatásra szoruló édesanyját. Ennek alapján egyrészt feltételezhet, hogy viszonylag kései gyermek volt: édesanyja 35 éves lehetett, mikor a világra hozta. Másrészt sejthet, hogy 1802 táján édesapja már nem élt. A magyar szakirodalomban korábban Kitaibel édesanyjáról csak annyi volt ismert – Gombocz (1936) nyomán –, hogy a Franciska keresztnevet viselte. Mint nagymartoni (Burgenland) iratokból kiderült, a teljes neve Franziska Feichtinger volt.

Tudományos tevékenységét és eredményességét is jelentsen befolyásolták betegségei, amelyekrl korábbi életrajzírói is részletesen beszámoltak, de például a halálát okozó kórt a mai napig nem azonosították. Kitaibel 1794-tl kezdve az oktatás alóli felmentését kérte az egyetemen, és ettl kezdve soha többet nem hirdetett kurzusokat. Ezt a tényt életének és munkásságának legtöbb méltatója azzal magyarázta, hogy benne a „kutatás szenvedélye korán elnyomta az oktatás kötelezettségeit” (Jávorka, 1957). Mindemellett azonban azt is valószínsítjük, hogy Kitaibel egészségi állapota miatt döntött úgy, hogy nem kíván oktatni az egyetemen. A beadványaiban többször megfogalmazott egészségügyi indokai véleményünk szerint nemcsak kifogások voltak, hanem valós panaszok, amelyeket legfképpen súlyos, végül halálához vezet tuberkulózisa okozott.

Évekig tartó szenvedését és halálát – tünetei és a boncoláskor tapasztaltak alapján – urogenitális tuberkulózis okozta, de a tüdejét is megtámadta a kór. Ez a betegség a rossz életkörülmények között élknél nagyobb valószínséggel alakul ki. Kitaibel kutatóútjain elszenvedett megpróbáltatásai, és elssorban a napóleoni háborúk következtében bekövetkez rossz életkörülményei életének utolsó szakaszában tehát bizonyosan szerepet játszottak megbetegedésében és korai halálában.


Kutatóútjai


Kitaibel 1792 és 1815 között sr hálózatban beutazta a Magyar Királyság területét, ennek során több mint 20 ezer km-t tett meg, és mintegy 1400–1600 napot töltött terepen. 1798-tól kezdden a Magyar Királyi Helytartótanács támogatta az utakat, amelyeket manapság gyakran Kitaibel botanikai kutatóútjaiként emlegetnek. Az utak eredménye elssorban valóban botanikai szempontból volt kiemelked, de a hivatalos céljuk egyáltalán nem a növénytani kutatás volt. Kitaibel útjait azért támogatták, mert egy-egy konkrét feladat elvégzésével, probléma megoldásával bízták meg. 1798-ban például a Nagyvárad környéki ásványvizek elemzését kapta feladatul, 1800-ban azzal bízták meg, vizsgálja meg, hogy a mehádiai ásványvizek okozzák-e az arrafelé gyakori golyvát. 1803-ban a Károlyi grófok veszteségesen mköd timsófzdéjének vizsgálatára küldték ki, 1804-ben az észak-magyarországi ásványvizek vizsgálatát kapta feladatul, 1815-ben pedig azért küldték ki Máramarosba, hogy az ottani vizeket a „nagyszámú félkegyelm ügyében” megvizsgálja. Az 1810-es harmadik bánsági út f célja pedig a mezgazdaság tanulmányozása volt.

A 18–19. század fordulóján a hosszú távú utazás talán egyedüli módját a lovas kocsi jelentette. A lovak által vontatott járm korántsem csak kényelmi célokat szolgált. Ez tette lehetvé, hogy Kitaibel magával vihesse nemcsak a mindennapi élethez szükséges felszerelést, hanem az ásványvízelemzésekhez nélkülözhetetlen eszközöket és vegyszereket is. Jelents helyet foglalhattak a herbáriumi célra szedett növénypéldányok, a préselésükhöz szükséges papírok, a begyjtött ásványok és kzetek is. Útjainak fontos célja volt él növények gyjtése és az egyetemi botanikus kertbe való hazaszállítása is. Ezért nemegyszer részt vett az utakon a füvészkert kertésze is. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a legtöbb úton kíséri is voltak (Waldstein, Schütz, Fabrici, Pfisterer, Gautieri), és a növényfest mester felszerelésének, a megfestett növényeknek, a botanikuskert kertésze szerszámainak is helyet kellett biztosítani, még jobban elképzelhetjük a járm nélkülözhetetlenségét.

Útjain részben követte a postaútvonalakat, de nem minden esetben. Ez jól látható, ha a megtett útjait összehasonlítjuk az Anton Redl által 1805-ben készített, a Habsburg Birodalom postaútjait és állomásait bemutató térképével. Kitaibel nagy mennyiség felszerelése és gyjtött növényei, ásványai, fként pedig a kutatáshoz két állomás között szükséges jelents id (olykor több hét is) miatt aligha vehette igénybe a meghatározott menetrend szerint közleked postakocsikat, tehát minden bizonnyal bérelt kocsival utazott, bár azért a postaállomásoknak megfelelen fizetett. Sík vidéken az út dönt többségét valószínleg kocsival tette meg, és csak az érdekesebbnek tn helyeken szállt le botanizálni. Ha a terepviszonyok azt kívánták meg, akkor lovon vagy gyalog folytatta útját. Néhány megjegyzése alapján tudjuk, hogy váltott lovakkal utazott (például „Keresztes, wo wir die Pferde wechselten”, azaz Keresztes, ahol lovakat váltottunk). Valószínleg postaállomásokon és magánemberektl bérelt lovakat is igénybe vett. Zala megyében egy alkalommal feljegyezte, hogy gondjuk akadt a lovak beszerzésével, postalovakat sem találtak, és a helybéliek kevés lovat tartottak.

Ha lakott területek közelében jártak, éjszakára valószínleg gyakran élvezte földbirtokosok, egyházi méltóságok, fizikusok, bányamérnökök vendégszeretetét, akik nyilván örömmel adtak szállást a Helytartótanács megbízásából hivatalos küldetésen lév tudósnak. Ha ilyen lehetsége nem volt, akkor vendéglk, kocsmák, postaállomások szobáiban alhatott. Néha azonban sehol sem kapott szállást, és nemegyszer elfordult, hogy a szabad ég alatt éjszakázott.

Kitaibel gyakran utazott még feltáratlan területeken. Az útinaplóban több esetben találhatók olyan bejegyzések, amelyek arra utalnak, hogy az akkoriban újnak számító Lipszky-féle térképen nem szerepl településeket talált. Például: (Vásáros)Namény és Karáz között fekszik Ilk nev falu, amely a térképen nincs feltüntetve. Mérte és útinaplóiban nyilvántartotta a megtett út nagyságát és a települések egymástól való távolságát. Erre a naplóban sokszor csak egy szám és az utána következ R. U. rövidítés (jelentése „Radumdrehungen”, azaz kerékfordulatok) utal. Gombocz Endre (1936) ezzel kapcsolatban azt írta: „Olyan kocsin utazott, amelyet távolságmérvel is felszerelt, minden fontosabb állomáson feljegyzi útinaplójába a kerékfordulatok számát”, Jávorka Sándor (1957) szerint pedig „szellemes megoldást talál a postakocsival, illetve szekérrel megtett távolságok lemérésére is. Ez az elmés szerkezet, amelynek technikai részleteirl nem tudunk közelebbit, a megtett kocsikerék-fordulatok megszámlálását tette lehetvé”. Szavaikat késbb többen úgy értelmezték, mintha ez a Kitaibel által Wegmesser-nek nevezett szerkezet feltalálója maga lett volna, például: „saját találmányú, kocsikerékre szerelt »lépésmért« szerkesztett, amellyel utazásainak megtett távolságát mérte” (Csapody, 1996). Valójában az e fajta hodométereket már a Krisztus eltti els században ismerték. Alapelvük az, hogy a kerék fordulatait áttételeken keresztül lassabb és más irányú mozgássá alakítják – miként a mai kilométerórákban is, majd a megtett fordulatok számát óraszer számlapokról lehet leolvasni. Az ilyen „Wegmesser”-ek nem az utazókocsi kerekének fordulatait mérik, hanem a kocsira akasztva saját – pontosan ismert kerület – kerekükön gurulnak amellett.

Naplójában általában csak tárgyilagos információk szerepelnek, személyes jelleg megjegyzés elvétve fordul el bennük. Szkszavú megjegyzéseibl így is ki-kiviláglanak azok az igen komoly nehézségek, amelyekkel Kitaibelnek az utak során szembesülnie kellett. Példaként hozhatjuk az ivóvízzel kapcsolatos és a korabeli viszonyokról sokat eláruló sorait, amelyeket az 1796-os máramarosi út során vetett papírra. Eszerint az Alföldön „az utazó szerencsétlenségére a víz olyan rossz, hogy azt szinte nem lehet meginni: Vásárosnaményban, ahol a Tisza vizét ittuk, olyan zavaros volt, hogy nem lehetett rajta átlátni, Kárásznál pedig úgy szaglott, mint egy félig elrothadt rákleves, annak ellenére, hogy biztosítottak bennünket, hogy az a legjobb kútból való. Szerencsére ottjártunkkor éppen érett a sárga- és görögdinnye, amelyeket azon a vidéken nagy tömegben termesztettek és ezek az itteni homokos talajon szépen tenyésztek, ahogy az más homokvidékeken, például Hatvan, Nagykrös, Debrecen stb. környékén is észrevehet. Ez a gyümölcs adta számunkra az éppen uralkodó hségben és vízhiányban a legjobban várt felfrissülést”. Nem volt könny vízhez jutni a csárdákban sem, aminek következtében nem volt valami jó véleménnyel róluk: „Legalább egy mérföldre Tiszafüredtl az úton egy csapszékben csak bor és pálinka volt kapható. Az ilyen a helységektl távolabbra es csapszékeket a rosszabbik fajtából csárdának nevezik.” Szentes mellett a Kurca folyó vizérl feljegyezte, hogy az jobb a Tiszáénál és a kutaknál, de ottjártukkor csaknem ki volt száradva. A vízhiányos Velebitben táboruk háromnegyed órányira volt a legmagasabb csúcstól, hogy a széltl védett helyen legyen. Egy, a közelben lév mélyedésben volt még hó, amely számukra iváshoz és fzéshez vizet adott. 15–20 font súlyú hódarabokat felnyársalva a tz közelében olvasztottak fel. Iváshoz megszrték, és kevés szódát és tartársót oldottak fel benne.


A Descriptiones et icones plantarum

rariorum Hungariae


A növénytan linnéi korszakának csúcsteljesítményei azok a nagy formátumú, színezett rézmetszetekkel vagy knyomatokkal illusztrált pompás díszmvek, amelyek megjelenése nagyjából 1740-tl 1850-ig tartott (Soó, 1947).

Kitaibel az 1790-es évek els felében szembesült a korabeli Magyarország flórájának különlegességével, a tudomány eltt ismeretlen és a különleges fajokban való gazdagságával. Ezt a Helytartótanácshoz 1798-ban írt kérelmében így fogalmazta meg: „Az ember nem is hinné, hogy milyen gazdag ez az ország új és ritka növényekben.” Ekkor ötölhetett fel benne az az ötlet, hogy az új és ritka fajok leírását a külföldiekhez hasonló díszmben kellene megjelentetni. Tervének valóra váltását nagymértékben elsegítette, hogy találkozott a felvilágosult és mvelt gróffal, Franz Adam Waldsteinnel (1759–1823), aki öt kutatóúton társául szegdött, mvének kiadójává, s egyúttal társszerzjévé és barátjává vált.

Kitaibel és Waldstein ismeretsége valószínleg Bártfán 1795 júliusában kezddött. Waldstein ekkor már hírbl ismerte Kitaibelt, mert amikor az év júliusában Kálozról – ahol a Zichy-birtokon vendégeskedett – Bártfára indult, Pesten útba ejtette az egyetemi botanikus kertet. Annak láttán a következket tartotta fontosnak papírra vetni (Jávorka fordításában): „A botanikus kert, a helyettes botanikus tanár, Kühtreiber felügyelete alatt gazdag hazai új fajokban és naponta gyarapszik fáradhatatlan szorgalma és ismeretei folytán.” 1795-ben együtt járták a Tátrát, 1796-ban – Waldstein költségén – az Alföldön keresztül Máramarosba vezettek kutatóútat, 1798-ban közösen látogatták meg Berlinben a kor prominens botanikusát, Karl Ludwig Willdenowot, részben az újnak vélt fajok feletti konzultáció, a közzététel eltti utolsó megersítés céljából.

1799 elején a Literärische Anzeiger für Ungern cím lapban, majd február-március folyamán más pesti és bécsi újságokban Waldstein és Kitaibel hirdetést jelentettek meg, amelyek két tervezett könyvhöz toboroztak megrendelket. Az els (Botanische Reißen in Ungarn – azaz Növénytani utazások Magyarországon) Lipcsében jelent volna meg, és kutatóútjaikról számolt volna be. (Németországi utazásuk során mintegy tíz napig idztek Lipcsében, amirl csak annyit tudunk, hogy ott találkoztak Johann Hedwiggel [1730–1799], a brassói születés kriptogám-szakértvel, „a mohok Linnéjével” is. Huzamos lipcsei tartózkodásukat egy szakmai találkozó aligha indokolhatja, talán inkább a tervezett könyv megjelentetésérl tárgyalhattak ott Hedwiggel, aki Lumnitzer Flora Posoniensisét is kiadta.) E m végül sohasem jelent meg, valószínleg Hedwig 1799-ben bekövetkezett halála miatt.

A másik m címe a hirdetésben még a Plantae rariores Hungariae indigenae, descriptionibus et iconibus illustratae (azaz Magyarország ritkább honos növényei, leírásokkal és képekkel illusztrálva) volt. Késbb címe a klasszikussá vált Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae lett, amely magyarul annyit tesz: Magyarország ritkább növényeinek leírásai és képei . Az elzetes híradás szerint a m kiállításában és illusztrációiban (st kissé még késbbi címében is) Nicolao Josepho Jacquin Icones plantarum rariorum cím opuszát tervezte követni.

A könyvhöz történ anyaggyjtés a gyjtutakon kezddött, de nem korlátozódott csupán az érdekes fajok felderítésére és megfigyelésére. A gyjtutakra Kitaibelt elkísér festmester, Johann Schütz a minél nagyobb hség kedvéért a terepen örökítette meg az él példányokat. Kitaibel természetesen szárított és préselt herbáriumi példányokat is vitt haza további vizsgálatok céljára, de az arra érdemesnek ítélt növényekbl ugyanakkor magvakat és él példányokat is szállítottak a pesti botanikus kertbe. A Füvészkertben azután éveken keresztül figyelemmel kísérhette az egyes taxonok jellemzinek állandóságát, megbízhatóságát. (E módszer alkalmazása miatt joggal tekinthetjük Kitaibelt a kísérletes taxonómia egyik úttör képviseljének.) Schuster János (1829) megemlékezik arról, hogy nemegyszer látta Kitaibelt, amint órákon át a tz napon vizsgálta növényeit, és összehasonlította azokat Carl Ludwig von Willdenow, Christiaan Hendrik Persoon és mások mveiben szerepl leírásokkal. 1805-ös bánsági útja után hazatérve Schuster szerint két hónapot kertjében, a harmadikat a télikertben töltötte, mélyen elmerülve a növények számbavételében, meghatározásában, rendszerezésében. E munka után választotta ki az Icones-ben bemutatandó fajokat, melyekrl minden részletre kiterjed, alapos, latin nyelv leírásokat készített. A kéziratnak több fogalmazványát írta meg, melynek els változatai még számos helyen kiegészítésre szorultak, további megfigyeléseket igényeltek. A végs változat pedig tökéletes letisztázottságú, igen jól olvasható, tintával írt kézirat lett. A fajok szöveges bemutatása minden fontosabb szerv morfológiai jellemzésére kitér, de szól az észlelt elfordulásairól és virágzási idejérl is.

A kéziratot ezután Kitaibel Bécsbe küldte Waldsteinnek, aki a szerkesztésrl és kinyomtatásról gondoskodott. Ez magában foglalta a megfelel papír beszerzését, a szöveg kiszedetését és korrektúráját, de emellett a színes táblák elkészíttetését is. A nyomdai munka a 18–19. század fordulóján nem sokban különbözött attól, amit Gutenberg 1440 körül feltalált. A betöntés technikája mintegy négyszáz évig változatlan maradt, a szedés kézzel, a nyomás pedig kézisajtóval történt. A nyomdász ott állt a kéziprés eltt, amelynek a lapján lév szedést brlabdával befestékezte, ráhelyezte a papírívet, majd meghúzta a prés emelkarját, és ezzel az ív egyik oldalán elkészült a nyomat. Ily módon két szorgalmas és jól képzett nyomdász egy nap alatt két-háromszáz ívet nyomott ki.

Az Icones a szabványosnak tekinthet második legnagyobb bibliográfiai formátumban, fólió méretben készült. (A lapok mérete 465 × 332 mm körüli, az egyes példányok mérete az egyedi kötés és vágás miatt kismértékben eltérhet.) A merített papír – amely évszázadokon keresztül volt a nyomtatás alapanyaga – méretét a merítszita határozta meg. A nagyméret papírív egyszeri – rövidebb tengelye mentén történt – hajtogatásával kapott papírméret neve folio, magyarul fólió, ívrét vagy kettedrét, jelölése 2°. A fólióméret a könyvnyomtatás kezdeti évszázadaiban szinte egyeduralkodó volt, majd fokozatosan terjedtek el a kisebb méret nyomtatványok, mint a fólióból az elz hajtásra merlegesen ismét meghajtott kvart (quarto, negyedrét, 4°), és a harmadik hajtással elállított oktáv (octavo, nyolcadrét, 8°).

Az Icones három kötetének kiadása összesen 678 fólióoldal nyomtatását jelentette, ami körülbelül két nyomdász egyévnyi folyamatos, megfeszített munkájával volt elállítható, nem számítva a szedés feladatát.

Azt, hogy Kitaibel a magasfokú mvészettel rajzolt, metszett és festett ábrákat tudományos szempontból nagyon fontosnak tartotta, Schuster (1829) is kiemelte. A színes táblák elkészítése során alapul szolgálhattak a már említett, terepen készült rajzok és festmények, de emellett a Bécs melletti, – Nicolaus Thomas Host irányítása alatt álló – Belvedere botanikus kertben nevelték a bemutatandó növények példányait. Így a mvész itt is él anyagról dolgozhatott. A 280 növény rajzainak elkészítése – az elzetes vázlatokkal együtt – egy jól képzett grafikusnak összesen legalább 100–200 napnyi munkát jelenthetett. Ehhez jött azután a rajzok rézbe metszéséhez szükséges id, amely bizonyosan legalább újabb egyévnyi munkát jelentett. Az Icones els kötetének XXXII. oldalán a szerzk ezt írták: „Nem hallgathatjuk el az azóta elhunyt apa, Karl Schütz és Johann fia nevét sem, akik közül az apának a jelen kötet számos megrajzolt ábráját fia ügyes kézzel metszette rézbe.” Claus Nissen német bibliográfus tévesen azt feltételezte, hogy az Icones illusztrációinak nagy részét Karl Schütz készítette.

Az Icones ábráinak fekete körvonalait Johann Schütz készítette rézmetszéssel. A rézmetszi munka igen hosszadalmas, és sok gyakorlat kell hozzá. A megmunkált, sima felület vörösréz lapokba vésett ábrák tették lehetvé a kétszáz körüli példányszámot, mert az ezek segítségével több száz nyomat készülhetett anélkül, hogy azok elmosódottá váltak volna, mint a fametszet esetében. A rézmetszés technikája alapveten különbözik a fametszetétl. Míg az utóbbi esetében a nem nyomandó felületet távolították el vésvel, és a nyomásra szánt felületet hagyták meg, a rézmetszet esetében ez éppen fordítva történt. A rézlapokba a kinyomandó vonalakat vésték bele, és a fehéren maradó felületeket érintetlenül hagyták. A rézmetszetekrl készültek a tábláknak a csak körvonalakat, erezetet ábrázoló, vonalas, nyers változatai, majd ezután következhetett azok egyenként, kézzel történ kifestése. Mivel a m három kötetében összesen 280 színes tábla van, és mindegyik kétszáz példányban készült, ez azt jelenti, hogy összesen 56 ezer táblát kellett kifesteni! Ezt a munkát eleinte valószínleg apa és fia, Karl és Johann Schütz közösen végezték, de elbbinek 1800-ban bekövetkezett halálát követen a teljes munka Johann Schützre hárult. (Karl Schütz legfeljebb az els harminc tábla kifestésében vehetett részt.) A nyomatok kifestése valószínleg több ezer munkaórányi ráfordítást jelentett, ami egy embernek több évnyi, rendkívüli odafigyelést igényl, megfeszített és elég egyhangú munkát jelenthetett. Mindezek fényében érthet, hogy a tervek szerint évente csak négy füzet megjelentetését tervezték.

A m tíz-tíz növényt bemutató füzetekbl (ún. decas-ok) állt össze. Az els decas 1799 novemberében készült el. 1803-ig – az eredeti ütemterv szerinti – évi négy füzet jelent meg, de a fokozódó nehézségek hatására egyre lassabban követték egymást a decasok. Míg az els két kötet húsz füzete öt év alatt napvilágot látott, az utolsó kötet nyolc füzetének megjelenéséhez már nyolc év volt szükséges.

Az Icones már els füzeteinek megjelenése után a külföldi tudományos körök osztatlan elismerését váltotta ki, és szerzinek több külhoni tudományos társaság és akadémia tagságát hozta meg, de üzleti szempontból nem váltotta be a hozzá fzött reményeket. Pedig eleinte Waldstein akár több ezer forintos hasznot is remélt a vállalkozásból, amelyet Kitaibel kutatásainak támogatására szánt. Az Icones füzeteit az elfizetknek 10 fl.-ért , a vásárlóknak 15 fl.-ért kínálták. Így egy kötet ára elfizetknek 100 fl.-os, vásárlóknak 150 fl.-os összeget tett ki. Könnyen belátható, ha mind a kétszáz példányra találtak volna elfizett, a vállalkozás akkor is éppen csak visszahozta volna az elállítására költött 20 ezer forintot. (Feltételezve, hogy tiszteletpéldányként Waldstein nem adott volna Kitaibelnek hét példányt, és nem ajándékozott volna el egyetlen további példányt sem.) Kitaibelnek egyébként az eleinte eladott példányok árából is juttatott még.

Az Icones egy kötetének ára a korabeli magyar társadalom legnagyobb részének óriási összeg volt. Összehasonlításként: Kitaibel éves (!) adjunktusi fizetése 1784-tl 400 forint volt, 1802-tl pedig éves professzori fizetése 1200 forintot tett ki. Tehát a m egy kötetének ára nagyjából egy megbecsült egyetemi professzor havi fizetésének másfélszeresét tette ki, egy egyetemi adjunktusnak pedig majdnem öthavi illetményébl volt megvásárolható. Magyarán: az emberek túlnyomó többsége számára megfizethetetlenül drága volt a m. Az igen munkaigényes és emiatt sok költséggel járó elállítás miatt szerzi nem is gondolhattak nagy példányszámra, úgy hitték, hogy kétszáz példányra lehet fizetképes kereslet a tehetsebb hazai nemesség, papság, valamint a külföldi tudományos intézmények és szakemberek körében. Sajnos, várakozásukban csalatkozniuk kellett. A háborús idk és az érdektelenség miatt Magyarországon mindössze negyven példány kelt el. Pedig Waldstein a bécsi udvarban jelents propagandát fejtett ki a könyv érdekében, például megpróbálta elérni, hogy a bécsi udvar írja el a vármegyék számára a m megvásárlását, de ebbl csak ajánlás lett, melynek aztán nem lett foganatja. Mindemellett az egész Európában romló életkörülmények, a pénztelenség miatt a vártnál jóval kevesebb külföldi megrendelés érkezett, és a külföldre küldött példányok árát Waldstein nem – vagy csak igen nehezen – tudta behajtani. Ezenfelül ötvenhárom (Nyugat-Európába küldött) példányt a franciák Salzburg és Linz között elkoboztak, a spanyolok és a portugálok a megrendelt példányokat nem fizették meg, és a további rendelésüket lemondták, és az els két decas Hollandiába és Angliába küldött harminc példánya pedig állítólag a hajóval együtt elsüllyedt (Gombocz, 1914). A vállalkozás anyagi sikertelenségéért tehát – úgy véljük – nagyrészt a napóleoni háborúk okozta körülmények felelsek.

A munka Waldsteinnek végül igen jelents ráfizetést hozott, az els kötet megjelentetése mintegy 20 ezer forintba került, és csak mintegy 13 ezer forintot hozott. Waldstein lelkesedése fokozatosan csökkent, míg végül szinte elkeseredésbe csapott át. Kitaibelnek írott levelében 1812 januárjában már arról írt, hogy az „egész tiszteletreméltó botanikának az útját egy rúgással szándékszik kiadni”, távolléte alatt ugyanis az egerek néhány példányt szétrágtak, „k az egyedüli lények, akik a botanikából jól tudnak lakni”. Az utolsó idszakban már Hollandiából sem tudott megfelel papirost vásárolni, és Johann Schütz Temesvárra távozta után megfelel rézmetszt és illuminátort sem talált. Mindezen nehézségek figyelembe vételével nem az csodálható, hogy Waldstein végül 1812-ben a kiadás felfüggesztése mellett döntött, hanem az, hogy a gondokkal addig dacolva a 28 füzet megjelentetését vállalta. Eleinte azt tervezték, hogy a kiadást színes táblák nélkül, csak szöveges ismertetk közlésével folytatják, de végül ez sem valósult meg. Waldstein ekkor a kiadást már csak kölcsönbl tudta volna finanszírozni, de – érthet módon – adósságba nem akart keveredni. A harmadik kötet 1812-ben, nyolcvan növény ismertetésével csonkán zárult. Mindezt az utolsó lapon lév nyilatkozattal jelentették be: „A nyolcvanadik táblával befejezdik munkánk harmadik kötete. Folytatását a jelenlegi súlyos események miatt szükségszeren bekövetkez számos nehézség miatt felfüggesztjük. A negyedik kötetet az említett nehézségek elhárulása után adjuk ki. A szükséges anyag részben készen áll, részben pedig a Magyar Birodalom eddig általunk teljesen még fel nem tárt flórájában rejtzik.” A szerzknek az a terve, hogy a viszonyok konszolidálódását követen a negyedik kötetet is megjelentetik, sajnos nem valósult meg. (Kitaibel életében a körülmények már nem is váltak jobbá.) Kitaibel sikertelenül próbálta Waldsteint rávenni a folytatásra, majd még saját költségén is folytatni szerette volna a mvet. Waldstein még erre az esetre is kölcsönt ígért neki, de ugyanakkor óvatosságra is intette.

Ami a szerzk számára szerencsétlenség volt, az a késbbi korok gyjtinek szemében valóságos kinccsé avatta az Icones-t. A nehézségek és a pénzhiány miatti kis példányszám, valamint a megsemmisült füzetek sorsa tovább emelte a megmaradt példányok értékét. Waldsteinnek és Kitaibelnek már vajmi kevés vigaszt nyújt, de az Icones teljes példányai már a 20. században is kisebb vagyont értek. Soó Rezs (1947) szerint egy 1934-es londoni aukción – az árak mélypontja idején – a három kötetért 55 fontot (1100 aranykoronának megfelel összeget) fizettek. 2006-ban egy budapesti antikváriumban is felbukkant egy teljes sorozat, amely hatmillió forintért talált vevre. Ugyanebben az évben a világhálón egy külföldi aukciósház honlapján a három kötetet mintegy húszmillió forintnak megfelel összegért kínálták megvételre.


A Petényi-márna els megtalálója


Kitaibel elég behatóan foglalkozott a halakkal, de ichtyológiai kéziratainak legnagyobb része sajnos eltnt. Talán legjelentsebb ichtyológiai felfedezése viszont útinaplójában lappangva mindezidáig elkerülte a figyelmet. 1813-ban, a Bártfa környéki hegyi patakokból ismertetett latin nyelven egy márnafélét. A hal legfeltnbb sajátsága, hogy jóval kisebb termet a közönséges márnánál, hossza egy láb (32 cm) körüli, tömege kb. fél font (25 dkg) lehet. A fajról részletes, latin nyelv alaktani leírást adott, amelyben kitér színezetére, az úszók alakjára, sugaraik számára is, amely alapján nagyon valószín, hogy a leírás a ritka Petényi-márnára (Barbus petenyi Heckel 1852) vonatkozik. A leírás legfontosabb megállapításai (magyarra fordítva) a következk:

A szlovákok által Mrenky-nek nevezett halacska. A Cyprinus Barbo – magyarul Már, hasonló vagy akár ugyanaz … A hátúszó 9 sugarú, vagy ha az elst – ami ketts – egynek számoljuk 8 sugarú, mindegyik sugár sima; a farokúszó 19 sugarú … Hossza egy láb (= 32 cm) körüli. A nagyobbak tömege fél font (=22 dkg). Patakokban…”

A méret- (hossz- és tömeg-) adatok egyértelmen a Petényi-márnára utalnak, mint ahogy az a kétszer (az alaktani leírásban és az elkülönít bélyegek között) szerepl tulajdonság is, hogy a hátúszó minden sugara sima és nem fogazott. Véleményünk szerint a Kitaibel útinaplójában szerepl leírás vázlat, a kor elvárásainak szintjén a legmesszemenbben megfelelt volna egy új taxon diagnózisaként! A leírás tudományos igényessége és részletessége megdöbbent, és egyúttal kizárja azt is, hogy Kitaibel kizárólag helybéliektl hallott információkra hagyatkozott volna. A színek eleven visszaadása, valamint a köznép által figyelemre sem méltatott jellemzknek (például az úszósugarak számának, a bajusz-szálak pontos elhelyezkedésének stb.) részletes taglalása minden kétséget kizárólag arra utal, hogy a halnak legalább egy példányát saját maga beható vizsgálat alá vette. Sorai alapján semmi kétségünk nem lehet afell, hogy világosan felismerte, hogy a jellemzett faj legközelebbi rokona a hazai faunában az általa magyarul Márnak és Linné nyomán Cyprinus barbusnak nevezett rózsás márna (ma érvényes tudományos neve: Barbus barbus [L.]). Mindezek alapján úgy véljük, hogy a Petényi-márnának, ennek a veszélyeztetett és igen jelents értéket képvisel halnak az els tudományos igény megfigyelje Kitaibel Pál volt. Mindez természetesen semmit nem von le Petényi Salamon János érdemeibl, aki Kitaibel után csaknem negyedszázaddal, 1837-ben találta meg els ízben ezt a halat, mégpedig a Poprád vizében.

Végeredményben ez a márnataxon is azoknak a Kitaibel-féle felfedezéseknek a sorát (klórmész, nehézfémek zsírsavakkal alkotott sói, pannongyík, güzüegér stb.) szaporítja, amelyeket rövidre szabott élete, rengeteg más terve és elfoglaltsága, valamint publikációs nehézségei miatt nem tudott közzétenni.


Kitaibel magyarsága


Kitaibelt – mint arról osztrák bélyegkiadás tanúskodik – Ausztria is a „magáénak vallja”. St, voltak, akik kételkedtek magyar nyelvtudásában is. Számos tény bizonyítja azonban, hogy bírta a magyar nyelvet. Például útinaplóinak magyar nyelv feljegyzései (például települések neveinek, növények és állatok népi elnevezéseinek) írásmódja, helyesírása is ezt támasztja alá. Ilyenek például az olyan, a „csak” németül és latinul beszél emberek számára szinte kimondhatatlan és leírhatatlan magyar nevek, mint „Hegyallya”, „Szürü”, „Szarvas-Sziget”, „Rongyos Tarisznya”, Nyúl-Vessz”, „Veres Szárnyu Keszeg” stb. St egyes szavak eltér tájszólásban használt alakjait is észrevette, és rögzítette, mint „Szik só” és „Szék só”. St az is elfordul, hogy naplójának német szövegében egy magyar szót ragoz németül (például: „nach der görögischen Rente”).

Hogy legjelentsebb mvei latin nyelven jelentek meg, leveleit, kéziratait és naplóit pedig németül és latinul írta, az annak következménye, hogy az korában a magyar tudományos szaknyelv még egyszeren nem létezett. De ebben az idben még az egyetemi eladások sem magyarul hangzottak el, erre a nyelvújítás eltti magyar nyelv nem is igen volt alkalmas. (Az ország hivatalos nyelve Kitaibel idejében a latin volt, csak az 1844-es országgylést követen vált azzá a magyar nyelv.) Diószegi Sámuelrl, a magyar botanikai szaknyelv késbbi megalkotójáról Kitaibel a következket tartotta fontosnak feljegyezni a naplójába (magyar fodításban): „Diószegi Sámuel böszörményi prédikátor, dr. Földi munkatársa, birtokában van a botanika magyar terminológiájának, vagy azt meg fogja tudni alkotni.” Ez a pár, az 1802-es horvátországi út eseményeibe nem illeszked sor arra utal, hogy Kitaibel annak lényegi tartalmát, a magyar növénytani terminológia megalkotását olyan fontosnak ítélte, hogy arról még út közben is emlékeztett írt magának. Végül a magyar növénytani terminológia megalkotását megkísérl „Magyar Fvész Könyv” Diószegi és Fazekas Mihály tollából 1807-ben jelent meg. Ennek további története Kitaibel magyar nyelvismeretének újabb bizonyítékát adja. A Helytartótanács 1809 decemberében a pesti egyetemi magisztrátustól részletes véleményt kért a Fvész Könyvrl. Az egyetem Kitaibelt bízta meg a bírálat elkészítésével, aki ennek nyomán több ívre terjed részletes jelentést írt, amely azonban sajnos elveszett. Az azonban bizonyos: Kitaibelnek tudnia kellett magyarul, hogy a könyvet elolvashassa és megbírálhassa.

A felsorolt tények mellett – amelyek alátámasztják Kitaibel jártasságát a magyar nyelvben – van egy, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja is azt. Kováts Mihály – aki a pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát – 1807–1808-ban jelentette meg az els magyar nyelv kémiai szakkönyvet. E mben hálás köszönetet mondott tanárainak: Winterlnek és Kitaibelnek. Míg azonban a hazánkba harmincegy évesen, felnttkorában került Winterlrl azt írta, hogy „hazai nyelven nem beszél”, addig Kitaibelrl a következt tartotta fontosnak lejegyezni: „Ezen tudós férfi Hazánk szülötte, a hazai nyelvet tudja 's nagy hazafiuságát azzal mutatta meg, hogy széles és mély tudományát egyenesen a' Haza javára fordította.” Ez tehát minden kétséget kizáróan bizonyítja: Kitaibel tudott magyarul – és egyúttal rávilágít hazafias szerepére is.

Ez utóbbit egyébként példák sokaságával lehet igazolni: nevét következetesen a lehet legmagyarosabb formában írta, Magyarország természetleírását (Physiographia Hungariae) és flóráját (Flora Hungariae) kívánta megírni, f mve Magyarország ritkább növényeit tárgyalja. Magyar természettudományos és gazdasági társaságot szeretett volna alapítani. Hogy t a külföld is kétségen kívül magyarnak tartotta, bizonyítja például a bajor Joseph August Schultes magatartása. Mikor Göran Wahlenberg svéd botanikus tátrai útja után Magyarországról mint barátságtalan, civilizálatlan és veszélyes helyrl tudósított, Schultes levélben kereste meg Kitaibelt, és biztosította arról, hogy Wahlenberg az országot és lakóit illeten tévedett vagy lódított. Másfell egy maró gúnnyal megírt gratuláló levelet (Epistola gratularia) írt és küldött el Kitaibelnek, hogy Kitaibel a saját nevében küldje el a svéd tudósnak, abból az alkalomból, hogy „Magyarországról szerencsésen megszabadult”. Miért tette volna mindezt a Kitaibelt közelrl ismer bajor, ha Kitaibelt nem tartotta volna magyarnak?

Schuster János (1829) szerint Kitaibelt beszédkészsége, tudása és tehetsége miatt mindenütt szívesen látták volna, mégsem kereste az arisztokrácia tagjainak társaságát. Csupán Lilien és Brudern bárókat, valamint Csekonics tábornokot említi név szerint, mint akiknél Kitaibel rendszeresebben megfordult. Úgy véljük, hogy Kitaibel törekvéseire és hazafias érzületére is rávilágít, ha ezeket a kapcsolatait részletesebben megvizsgáljuk. A három megnevezett elkelség – részben idegen származásuk dacára – kifejezetten hazafias gondolkodású és Magyarország javát, felemelkedését szolgáló személy volt. A Szászországból elszármazott osztrák tábornok, Lilien József báró (1753–1828) 1795-ben magyar apósától, gróf Szapáry Pétertl vette át a 24 ezer holdas ercsi uradalom irányítását, amelyet gazdasági reformok révén hazánkban valóságos mintabirtokká fejlesztett. Az addigi egyoldalú gabonatermelés mellett felkarolta az ipari, a gumós és takarmánynövények megfelel vetésforgóban történ termesztését. Terményeit igyekezett saját gyáraiban feldolgozni, különös gondot helyezett az állattenyésztésre. (Kitaibel az ercsi birtokon rendszeres vendég volt, Lilien cukorgyárában folytatta a répacukor elállításával kapcsolatos kísérleteit.) Morvaországból idekerült, de 1791-ben magyar indigenátust kapott családból származó Brudern József báró (1774–1834) a hazai ipar fejlesztése terén szerzett érdemeket. Házában több ízben találkoztak a császári udvarral szemben álló ellenzéki hazafiak, de tudósok, mvészek, mgyjtk, üzletemberek is gyakran megfordultak nála. Szívesen segítette a tehetségesnek tartott fiatal mvészeket külföldi ösztöndíjakhoz jutni. A Pesti Kaszinó alapító ülésén, 1827-ben is elnökölt. Ez az intézmény azért jött létre, hogy az idejük nagy részét külföldön tölt és vagyonukat ott tékozló arisztokratákat hazacsábítsa. Széchenyi István céljaival esett egybe az is, hogy Brudern többekkel együtt lóversenydíjat is alapított. Hazafias elkötelezettségérl legszebben tanúskodik 1833. febr. 24-én kelt végrendelete, amelynek értelmében vagyonának mintegy kétharmad részét tehetséges fiatalok kiképzésére kívánta fordítani, akikbl egy Pesten felállítandó politechnikum tanárai lehettek volna. (Sajnos végakarata nem teljesült, mert rokonai azt jogi úton megtámadták.) Csekonics József (1757–1824) tábornok, a Szent István-rend vitéze különösen a hazai lótenyésztés elmozdítására tett tevékenysége figyelemreméltó. II. József az kezdeményezésére alapította a mezhegyesi ménestelepet.


A „magyar Linné”


Kitaibelt gyakran nevezik – a szellemi utód és életrajzíró, Jávorka Sándor (1953, 1957) nyomán – magyar Linné-nek. A jubileumi év több hazai tudományos eseménye is együtt ünnepelte a két tudóst – nemcsak évfordulójuk véletlen egybeesése okán. Úgy véljük, Kitaibel tehetsége, szorgalma, megfigyelképessége és sokoldalúsága alapján is jogos ez az összehasonlítás, amelyre az is alapot adhat, hogy magát Linné követjének és tanítványának vallotta. Másokkal szemben, akikre Linné hatalmas tekintélye bénítólag hatott, Kitaibel nem értelmezte a nagy rendszerez tanait dogmatikusan, fajait nem tartotta örök érvénynek, megváltoztathatatlannak.

Kitaibel nemzetközi ismertsége jelentsen kisebb, mint Linnéé, de úgy érezzük, hogy erre magyarázattal szolgált Rapaics Raymund (1917), aki szerint „Nevét, ha Angliában születik, bizonyára a Föld felfedezi között olvasnánk, mert azonban a sors Magyarországot jelölte ki tanyájául, hazánk természetvilágának lett annál megbecsülendbb felfedezje”.


A szerz munkáját az MTA Bolyai János kutatási ösztöndíja támogatta.


Kulcsszavak: Kitaibel Pál, 18. század, 19. század, tudománytörténet, botanika, zoológia

IRODALOM

Csapody István (1996): Kitaibel Pál kora, élete és munkássága. Kitaibelia. 1, 7–16.

Gombocz Endre (1914): A budapesti egyetemi botanikuskert és tanszék története. Egy fejezet a magyar botanika történetébl. – Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem, Budapest

Gombocz Endre (1936): A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Gombocz Endre (1945): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii. I–II. Verlag des Ungarischen Naturhistorischen Museums, Budapest

Jávorka Sándor (1953): Kitaibel Pál, a magyar Linné. Élet és Tudomány. 8, 835–837.

Jávorka Sándor (1957): Kitaibel Pál. Akadémiai, Bp.

Lkös László (ed.) (2001): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii III. 1805–1817. Hungarian Natural History Museum, Budapest

Molnár V. Attila (2007): Kitaibel Pál élete és öröksége. Kitaibel, Biatorbágy

Rapaics Raymund (1917): Magyarország természetvilágának felfedezje. Uránia. 1917, 201–202.

Schuster Joannes [János] (1829): Vita Pauli Kitaibel. – Pestini. In: Hydrographica Hungariae; praemissa auctoris vita edidit Joannes Schuster. V–LXVIII. J. M. Trattner de Petróza, Pestini

Soó Rezs (1947): A XVIII–XIX. század grafikai mvészete a növénytan szolgálatában. A botanikai díszmvek bibliográfiája. A Debreceni Szemle kiadása, Debrecen




1. ábra • Kitaibel Pál portréja (Jablonczay Kálmán festménye)

2. ábra • Az irodalomban eddig több félreértésre adott alkalmat Kitaibel távolságmér készüléke, amelyrl tévesen azt is feltételezték, hogy saját találmánya volt. (szerz grafikája)

3. ábra • Így készült az Icones… A kép jobb oldalán a kéziprés mellett dolgozik a két nyomtatómester, háttal áll a szed, a háttérben pedig a betönt látható (18. századi fametszet)

4. ábra • A késbb Petényi-márnának elnevezett halfaj leírása Kitaibel kéziratos útinaplójában (MTM Tudománytört. Gyjtemény)


<-- Vissza a 2008/08 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]