A Vár és a Gellérthegy környékén még állt a front,
amikor Ottlik Géza, aki a Pasaréti út egyik mellékutcájában, a Riadó
utcában lakott, néhány környéken lakó, környéken bujkáló írótársával
felkereste a szovjet katonai parancsnokságot, és lapengedélyt kért,
hogy újraindíthassák azt a folyóiratot, mely 1908 és 1941 között
Nyugat, 1941 és a németek bejövetele között pedig Magyar
Csillag címmel jelent meg. Honnan gondolták, honnan gyanították,
hová kell fordulniuk a kérelemmel, mint fő-fő hatalomhoz, amikor a
Széher úton már működött valamilyen magyar közigazgatás? Fordultak oda
is. Hamar gyűltek a kéziratok, papír, nyomdagép is akadt, a
vállalkozás mégsem sikerült. Nem sikerült később sem, senkinek. De az
újraindítás puszta szándéka, terve, akarata, az érte való megmozdulás
révén elkezdődött a Nyugat teljes és tökéletes kanonizációja,
majd ezt követően kultusztárggyá változása, már abban az időben is,
amikor a hivatalos ideológia mindent elkövetett e folyamatok
megakadályozására. Jöttek hosszú évek, amikor a folyóirat már címe
révén gyanút keltett, tartalma miatt pedig a kárhoztatott polgári
szellemiség bélyegét sütötték rá. Lenn, az írótársadalom és a szellemi
elit tudatának mélyén, mondhatnánk tudatalattijában azonban eközben is
folytatódott a kultusz növekedése. Később, a 70-es, 80-as években
egyre gazdagabb és többszínű folyóiratkultúra kezdett kibontakozni, de
a Nyugat valamiféle újraindítása nem került szóba, akkor már
illendőségből sem. A kultusz már akadálya lett az újraindításnak.
Legközelebb az 1990-es években akadt vállalkozó (Tolvaly Ferenc), aki
a nagy hírű folyóirat címével kívánt új lapot indítani. De akkorra már
a tradíció akkora tekintélye keveredett a Nyugat köré, hogy az
újraindítás terve, puszta ötlete szinte közfelháborodást keltett a
literátus közvéleményben. Akkor már régen közmegegyezésen alapuló
védett címnek tekintették, és szentségtörés gyanánt utasították el a
lapalapító szándékot.
Az ezredforduló után aztán összeállt néhány fiatal,
és nem törődve evvel az előzménnyel, nem törődve tekintéllyel, nem
méricskélve a roppant szellemi súly felelősségét sem, kis, füzetalakú
kiadványt terveztek Megint Nyugat címmel. Első számuk 2007
júliusában jelent meg. Gondolnánk, első lapjaikon siettek tisztázni a
címválasztást, siettek megvallani, miféle indíték kapcsolja őket
Osváték, Adyék, Babitsék hajdanvolt folyóiratához, és mit akarnak
kezdeni a roppant örökséggel. De a lapszám nem tartalmaz sem az
elején, sem a végén, sem a közepén erre utaló határozott kitételeket.
Nem a Nyugatot folytatják, hanem önmagukat kezdik.
Egy folyóirat megindításához három dologra van
szükség. Pénzre, szerzőgárdára és olvasóközönségre. A Nyugat
anyagi hátteréről alig tudunk valamit, szerzőgárdáját viszont – talán
elmondhatjuk – mára már jól ismerjük sokan közülük érettségi tételként
szerepelnek, tanulmányok, testes monográfiák foglalkoznak
legtöbbjükkel. A kb. 1870 és 1890 között születő generáció valóságos
genetika csoda volt, ennyi zseni talán sem előttük, sem utánuk nem
született. A legfontosabb nem a pénz, mint sokan vélnék, szerény
anyagi körülmények között is lehet jelentős hatású folyóiratot
működtetni, még az sem elengedhetetlen, hogy a szerzőgárda egy
jelentős része zseniális tehetség legyen. Az az igazság, hogy
középszerű szerzőkkel is lehet lapot csinálni. A három rekvizitum
közül a legfontosabb a közönség: egy társadalmi réteg, egy
gondolkodási, magatartási, beállítódásbeli közösség, amely
megszólításra vár. Ezt kell tudni megcélozni. Ez a legfontosabb és
legnehezebb.
Mit tudunk az olvasóközönségről, kik olvasták a
Nyugatot, kik tartottak igényt rá, és fordítva, kikre tartott
igényt a szerkesztőség, kiket célzott meg közleményeivel? Erről sem
tudunk sokkal többet, mint a pénzügyi támogatókról. Hiányoznak a
hitelesnek mondható, részletes történetszociológiai tanulmányok.
Segítségképpen és az áttekinthetőség kedvéért föl lehet állítani egy
ellentétpárt: az egyik oldalon a Herczeg Ferenc szerkesztésében már
1895-ben megindult Új Idők, a másikon a Nyugat. Az Új
Időknek végig több előfizetője volt, a Nyugatra 1931-ben
kétezren fizettek elő (ez volt egész fennállásának legmagasabb száma),
ugyanakkor Herczeg Ferenc lapja huszonötezer előfizetőt számlált. Az
Új Idők a régi, patriarchális családi erényeket hangoztatta –
Horváth Zoltán szavával – a vidéki-városi „kisközéposztályt” célozta
meg, a Nyugat a nyugatiasan urbanizált és polgárosult
nagyvárosi középosztályhoz szólt. Az Új Idők táborának
mentalitása, világnézete, értékválasztása alig változott az évtizedek
során, túlélte a történelmet, ha lehetne egy vonallal
meghosszabbítani, ez a vonal ma valahová a Heti Válasz környéke
felé vezetne. A Nyugat táborának utódait a modernizációpárti,
sok átalakuláson átment értelmiségben lehet keresni, akik ma főként a
Jelenkor, Alföld, Holmi, Élet és Irodalom olvasói közé
tartoznak.
Az irodalom és a művészetek alakulásfolyamatairól
nem lehet beszélni, ha nem vesszük tekintetbe azt az interaktív
kapcsolatot, mely a közönségükhöz fűzi őket. A Nyugat
megcélzott egy nagyvárosi értelmiségi-polgári közönséget, de az vissza
is hatott rá. Ez a polgári értelmiség szívesen fogadta az esztétizmus
különféle irányaiból áradó nyugalmat, és nem kívánt lázadást saját
világa ellen. A hamarosan megjelenő avantgárd mozgalmak viszont
nemcsak új irányokba mutató ízlésformák lázadásai voltak a szépség
kertjének túl nyugodalmas világa ellen, hanem lázadások voltak a 19.
századi polgári liberalizmus ellen is. A polgári liberalizmus még ki
sem fejlődött nálunk megfelelően, amikor már – innen is, onnan is –
radikális tagadás alá került eszmevilágának nagy része. Ebben nem volt
partner a Nyugat.
Ez nem jelenti azt, hogy ne tudott volna az induló
mozgalmakról, ne szerzett volna tudomást az új és új irányokról, ne
figyelt volna fel a szervezkedésekre, ne adott volna hírt az egymást
érő kiáltványokról. De tisztes távolból kísérte figyelemmel a
fejleményeket, és – kevés kivételtől eltekintve – bizonyos fölénnyel
kezelte, amiről tudomást szerzett, kritikái gúnyos mosollyal
keveredtek, s legtöbbször a lekezelő legyintés mozdulatát lehetett
érezni a leírt szavak mögött. A Nyugat támogatott művészköre
nagyjából megmaradt a posztszimbolizmus, impresszionizmus stádiumában,
s a Nyolcak preavantgárd ízlésvilágán semmiképp nem kívánt túlhaladni.
Ez annál különösebb, mivel a Nyugat
művészetkritikai, esztétikai, filozófiai rovataiban gyakran
felhangzott az impresszionizmus-kritika hangja, gyakran megszólaltak
olyan belátások, hogy a modern művészet ott kezdődik, ahol az
impresszionizmus véget ér, s ott kezdődik a modern művészeti
gondolkodás, ahol határozottan elutasítják az impresszionizmus mögött
álló filozófiák tételeit. Ezt a kritikát, ezt a szembenállást a
Nyugat-recepció sokáig egyértelműen progresszív vonásnak tartotta,
most azonban itt az ideje, hogy mögékérdezzünk.
Az impresszionizmus-kritika elméleti szinten az
empiriokriticizmus nevű filozófiai iránnyal, nézetcsoporttal
konfrontálódott. Ernst Mach és Richard Avenarius azt hirdették, hogy
nincs metafizika, nincsenek nagy teorémák, haszontalanok a nagy
elméletek, a filozófia nyelve csak addig terjed és addig érvényes,
ameddig a tapasztalatok érnek. Az empirizmus fénykévéjével kell
végigpásztázni, és felülvizsgálni mindent, amit eddig tudtunk. Ezt a –
neoempirista – módszert, ezt a kritikai eljárást nevezte el Avenarius
empiriokriticizmusnak, annak mintájára, de avval szemben, amit Kant a
tiszta ész kritikájának nevezett. Ezt követte, és folytatta Ernst
Mach, aki, későbbi szóval élve, „dekonstruálta” a spekulatív
elméletiséget. Nincs szükség azokra a merev válaszfalakra, amelyeket a
spekulatív metafizika hatása alatt emeltek én és külvilág, pszichika
és fizika közé. Nem kell vagy-vagyokban, nem kell kizárásokban
gondolkozni. Nincsenek abszolútumok, csak viszonylagosságok vannak.
Egy nagy, széles bizonytalanságokkal határolt terület van, amelyen
belül azonban szabadon lehet elmélkedni. Az empiriokriticizmus egész
alapjával, a pozitivizmussal együtt beletartozott az európai polgári
liberalizmus fejlődéstörténetébe. Része volt annak az első
világháborúig tartó fejlődésnek, amely addig páratlan gazdasági és
szellemi gazdagodással létrehozta a modern értelemben vett Európát.
Vizsgálódó műkritikusok már a 20. század elején úgy találták, hogy az
impresszionizmus művészeti gyakorlatának prédilection d’artiste-ja
mintegy megfelelője, művészeti hasonmása ennek a fajta
pozitivizmusnak, későbbi vizsgálatok pedig nem jogtalanul nevezték el
Machékat s az egész empiriokriticizmust az impresszionizmus
filozófiájának. Innen nézve a századelőn nálunk is hamar megjelenő
impresszionizmus-ellenesség ebbe a tágabb körbe tartozott: s az azóta
eltelt évszázad koronként változó fénytörésében kell tekintetbe venni.
A műkritikusok, akik Cézanne és Gauguin ecsetvonásaiban észrevették a
túllépést az impresszionisták festői technikáján, és üdvözölték ezt a
túlhaladást, azok a műkritikusok kétség kívül az európai festészet
modernizációjának, előrehaladásának, progressziójának hívei voltak. A
kérdés az: hívei voltak-e emellett és evvel együtt a társadalmi
modernizációnak is? Hívei voltak-e egy olyan gondolkodáskultúra szabad
mozgásának, amely elősegíti a társadalmi modernizációt. Erre a
kérdésre sok esetben nemmel kell válaszolnunk. Ugyanis az
impresszionizmus konkrét, esztétikai kritikájában, amikor kiemelték
Cézanne vagy Gauguin új vonásait, az ilyen kritikákban szinte minden
alkalommal megszólalt az ún. impresszionista világnézet kritikája is.
Az impresszionista világnézet kritikája mögött pedig – hol közelebbi,
hol távolabbi háttérként – ott lappangott (néha nyíltan ki is tört) a
liberalizmus-ellenesség, mint annak a gondolkodáskultúrának elvetése,
amely az impresszionista világnézet
|
|
alapját képezte. A liberalizmus-kritika, a
liberalizmus-ellenesség pedig nemcsak a 20. század elején, amiről itt
szó van, hanem a 20. század egész folyamán a társadalmi modernizációt
tagadó ideológiákhoz vezetett, és vezet ma is. Akik elégedetlenek
voltak a viszonylagosságok kultuszával, a relativizmussal, és a laza,
cseppfolyós határozatlanságok helyett határozottságokat kerestek, sok
esetben a vélt határozottságok keresése közben csak száraz
teorémákhoz, rideg elfogultságokhoz és dogmatikus állásfoglalásokhoz
jutottak. Megnyilatkozott a prédilection d’artiste ellentéte, a
prédilection dogmatique. Még egész nagy és jelentős
gondolkodóknál is. Fülep Lajosnál és Lukács Györgynél.
Fülep Lajos már legelső írásaiban élére állította a
modern művészet kialakulástörténetét. A Nyugattal foglalkozó
szakirodalom a Nyugat három előzménylapját, alakulási
kísérletét szokta említeni, a Magyar Géniuszt, a Figyelőt
és a Szerdát. Fülep ez utóbbiban, már 1906-ban határozottan
leszögezte, hogy a modern művészet az impresszionizmus (mai szóval
élve) dekonstruálásával kezdődik. Cézanne-nal, aki „reakció az
impresszionistákkal szemben […] keresésünkben megtaláljuk Cézanne-t,
mint ahogy amott Manet-val kerülünk szembe.” Fülep már korai írásaiban
is erős diszkontinuiátások felállításában gondolkodott. Nem
folytonosságokat és szabadon választható lehetőségeket keresett, hanem
éles értékválasztásokat állított fel. Egy szilárd értékmetafizika
alapjait kereste, amely éppen az impresszionista filozófiának nevezett
empiriokriticizmus kontúrtalan liberalizmusával és pluralizmusával
helyezkedett szembe, és a folyamatok sokfélesége helyett egy és
egyetlen szükségszerű utat képzelt el, és annak felvázolt
perspektíváját használta mércéül. A képírás fejlődését szolgáló
kritikusnak választania kell Monet és Cézanne között. Létezik „igazi
művészet”, és akkor persze létezik olyan, amely nem igazi. „Az igazi
piktúra – írta 1907-ben Cézanne-nal és Gauguin-nel kapcsolatban –,
régi és modern – lényegében – mindig olyan, mint az övék. Más és más
egyéniségek képviselik a lényegében egy és abszolút és tiszta
művészetet.” Ez a gondolat hamarosan tovább alakult, és egy évvel
később, 1908-ban, az Új művészi stílus című tanulmányában már
egy homogén kultúra ideáltípusát tételezte, szemben az akkori
sokféle, heterogén és individuális kultúrával. Ma: „Minden alkotó a
maga módja szerint fogja föl a művészetet […] Nemcsak annyi
művészetünk van ma, ahány művészünk, hanem annyi kritikánk is […]” A
homogén kultúra azonban nem egy-egy individuális személyiség műve,
hanem a közösségé. „Stílust, mely általános érvényű, egy ember sohasem
csinált. Az emberek összességéből hajt ki és fejlődik. […] Az
egyiptomi és a görög művész egy egész nép erőit élte föl, benne nem
egy egyéniség dolgozott, hanem rajta keresztül, ővele dolgozott egy
egész nép minden erejével.”
Az impresszionizmus-ellenesség a századelőn mindig
egybehangzott egyfajta individualizmus-ellenességgel, és azon
keresztül – távolabbról vagy közelebbről – felhangzott benne a
liberalizmus-ellenesség ideológiájából is néhány csepp. A világháború
és a forradalmak után kibontakozó baljós légkörben azonban a
művészpártoló és művészetet befogadó polgári közönség rosszat sejtett
mindenben, ami a békeévek – bármennyire is zavaros és kontúrtalan –
szellemi életét kárhoztatta. „Ebben a légkörben – írta Perneczky Géza
– a képzőművészet magyar eredményei szinte teljesen átértékelődtek. A
századforduló liberalizmusa mint elérhetetlen vágyálom, a prosperitás
és a szabadság kora tűnt fel a kortársak előtt, és a nosztalgia, amely
a polgári békeévek felé irányult, a képzőművészet terén is
érvényesült. A liberalizmus klasszikus megtestesítői, az esztétikus
beállítottságú impresszionisták, a művészet és a szellem virágkorának
képviselőiként látszottak magasodni a világháború zűrzavarai fölé.”
Fülep Lajos ugyan nem állt cikkekben, tanulmányokban,
tárlatkritikákban határozottan a 20-as években már nálunk is
megnevezhető avantgárd irányzatok mellé, nem lett pártoló kritikusa
ezeknek és ezek képviselőinek sem, azonban tovább vitte az
impresszionizmus-kritikát.
1923-ban jelent meg Magyar művészet című
összefoglaló igényű, fő változási vonalakat világosan és nagyon
határozottan fölrajzoló könyve. Ennek két hosszabb részletét adta
közre a Nyugat, előbb 1918-ban majd 1922-ben. A könyv
alapkoncepciója egyenes folytatása volt a korai cikkekének, s
rendületlenül vitte tovább a kérlelhetetlen impresszionizmus-kritikát.
Fülep Lajos ott állt az avantgárd mozgalmak kapujában, de nem lépett
át a kapun. Fényes elméjével lehetett volna szálláscsinálója és
segítőtársa a művészet-forradalmi új törekvéseknek, de nem lett az.
Csak egy elvont teória vezette, amely mögött a novalisi
prédilection d’artiste-tal szemben inkább egyfajta prédilection
dogmatique nyilvánult meg.
Ezen a ponton az értekezés narrátorának legyen
szabad előlépnie néhány sor erejéig. Weöres Sándorék – Sándor és Amy –
1967–68 táján – elvittek a Széher útra, hogy bemutassanak Fülep
Lajosnak: íme a fiatalember, aki könyvet készül írni Weöres Sándorról.
Fülep magas, erős, jó kötésű, jelentőségteljes, szép öregember volt,
nem olyan pici, törékeny, madárcsontú, mint Lukács György, akit már
ismertem. Fürkészve nézett, méltó vagyok-e arra, hogy Weöres Sándornak
akárcsak a nevét is leírjam. Valahol leültünk a házban (valamikor
Dohnányi Ernő villája volt), és beszélgetni kezdtünk. Egyik
mondatomban többek között Chagall nevét ejtettem ki a szájamon, amire
azonnal felcsattant: Chagall nem festő! – kiáltott rám. Aki azt
mondja, Picasso festő, az nem mondhatja, hogy Chagall festő. Nem
emlékszem rá, hogy Weöresék megdöbbentek volna ennek hallatán,
hozzászoktak, hozzászokhattak ismeretségük hosszú évei, évtizedei
alatt ennek a sugárzóan szuggesztív, nagy embernek az ehhez hasonló
megfellebbezhetetlen kijelentéseihez. Én sem döbbentem meg, ismerős
volt az intonáció, akkor már néhány éve szinte rendszeresen feljártam
Lukács Györgyhöz a Belgrád rakpartra. Az ő gondolkodása is hasonló
rugóra járt, ő is élére állította a kérdéseket: Franz Kafka vagy
Thomas Mann. Ez két külön világ. Nem lehet, sőt nem is szabad
egyszerre olvasni, egyszerre méltányolni, egyszerre szeretni mind a
kettőt. Nemcsak esztétikai bárdolatlanságra vall az ilyesmi, hanem,
ami még fontosabb, hibás világnézetre és etikailag is hibás
magatartásra lehet következtetni belőle. Vagy-vagy: választani kell.
Egyszer elmeséltem a Széher úti történetet Fodor
Andrásnak, ő mélyen megdöbbent, tiltakozott ellene, hevesen
visszautasította, egyszerűen nem hitte el: nem is említette meg Fülep
Lajosról szóló hatalmas emlékező-esszéfolyamában. Azóta rég elhunyt
Fülep Lajos, meghalt Weöres Sándor és Károlyi Amy, meghalt szegény
Fodor András is. Egyedül maradtam ezzel az emlékkel, nincs kit tanúnak
hívjak, nincs kivel hitelesítsem a Széher úti látogatást: mégis arra
merészkedem, hogy elmeséljem: ne múljon el nyomtalanul majd velem
együtt.
Kernstok Károly és csoportja (későbbi nevükön a
Nyolcak) 1909 decemberében kiállítást rendeztek műveikből, s evvel
a kiállítással kapcsolatban írta Lukács György 1910-ben a Nyugatban
híressé vált cikkét, amely már címével meghirdette az éles és
kérlelhetetlen értékválasztás igényét: Az utak elváltak. Lukács az
1907-ben írott Gauguin-cikke óta a művészet és a szellemi élet
többfélesége, pluralizmusa ellen lépett fel. „Nincsen már kultúra,
amelyben ugyanazon ösztön határozza meg, milyen legyen az ember háza,
öltözete, bútorai, képei, teljes az anarchia.” Most, 1910-ben is a
liberális kritikát tekintette fő ellenfélnek, Ignotus híres mondását
idézte, mint legfőbb negatívumot: „a művész mindent csinálhat, amit
csak akar; csak meg tudja csinálni, amit akar,” s az ilyen liberális
véleményekkel szemben az egyöntetűség, egyneműség, állandóság, az egy
és egyetlen kijelölt cél irányába való előrehaladás, végigmenés,
végletekig elmenés ideálját hirdette. A tanulmány abban is
következetes volt, hogy a pluralizmust pártoló liberális kritikát
közös nevezőre hozta a szubjektivizmussal és individualizmussal. Itt
Babits szerepelt a sorok mögött: „Hadüzenet ennek művészetnek (ti.
Kernstokék művészetének. KZ) puszta megjelenése és létezése. Hadüzenet
minden impresszionizmusnak […] minden rendetlenségnek és értékek
tagadásának, minden világnézetnek és művészeiének, amely első szavának
és utolsónak az ’én’ szót írja le.”
(Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy az
impresszionizmus gondolkodásmódja és filozófiája ellen a legélesebb
támadást Lenin intézte 1908-ban készült Materializmus és
empiriokriticizmus című értekezésében. Lenin pontosan érzékelte,
hogy ha Bogdanovon és másokon keresztül az orosz értelmiség köreiben
is elterjednek Mach és Avenarius sokféle kételkedést támasztó –
tulajdonképpen polgári liberális – filozófiai nézetei, akkor nehéz
lesz egy fegyelmezett, egy és egyetlen nézetet valló bolsevik párt
megszervezése. Ami akkor még távoli perspektíva volt.)
Ezzel szemben a Nyugat a modern polgári
liberalizmus eszmevilágának körében (és ezt az eszmevilágot magához
közelállónak érző olvasóközönség körében) kezdte el működését, s ezt
az eszmekört nehéz időkben, támadások között sem volt hajlandó
feladni.
Kulcsszavak: folyóiratkultúra, magyar irodalom, Nyugat,
Nyugat-centenárium
LÁBJEGYZETEK
1 A 2008. május 9-én, a
Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály által szervezett, A Nyugat
útjai c. tudományos emlékülésen elhangzott előadás szerkesztett
szövege.
<
|
|