Varga János időtálló történeti művek alkotója, az MTA rendes tagja, a Magyar Országos Levéltár nyugalmazott fő­igazgatója, az Eötvös Loránd Tudományegyetem dékánhelyettese, címzetes egyetemi tanára, 1956-ban az Egye­temi Forradalmi Diákbizottság választott elnöke és a Ma­gyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának tagja, 1990–1994-ben a Magyar Országgyűlés képviselője, számos tudományos és állami elismerés, köztük a Széchenyi-díj (2005) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének (2007) kitüntetettje, 2008. január 10-én elhunyt.

Varga János sugárzó tehetsége, szülőföld- és hazaszeretete, ösztönös demokratizmusa, nyíltsága és kifejező készsége, szerénysége és öntudatossága egyenesen Petőfivel rokonította. Az 1947/48-as tanévre a pesti bölcsészkarra beiratkozó, majd az Eötvös Collegiumba sikerrel pályázó falusi fiú kivételes adottságai meghódították, de sokszor meg is hökkentették a rá felfigyelőket. A tehetség virtuális mércéjét éppen Petőfi nálunk utolérhetetlen magasságba emelte. Azonban az utol nem érhető szintet másfél évszázadon át kevesen tudták annyira megközelíteni, mint az akkor pályakezdő Varga János. A falu világából érkezett kivételes adottságokkal. Meg is próbálták a szinte páratlan tehetséget a „káderutánpótlásba” olvasztani. De nehéz időket megjáró, helytálló értelmiségi, halhatatlan életművet hátrahagyó történettudós vált a falu hű fiából.

Már egyetemistaként hírneve lett, s nem költött, hanem kivételes teljesítménnyel fedezett. Az Eötvös-egyetem középkori magyar történeti tanszékének tanársegédjeként 1952-ben publikált, a 18. századi jobbágyterhekkel foglalkozó tanulmányaitól egyenes út vezetett a felszabaduló jobbágyparasztság részvételét az 1848-i önvédelmi háborúban tárgyaló könyvéhez, amellyel 1955-ben, az országban az elsők között nyerte el nyílt vitában a kandidátusi fokozatot. Még abban az évben dékánhelyettessé avatta I. Tóth Zoltán dékán (az 1956-ban mártírsorsra jutó akadémikus) az egyetem és számos diák szerencséjére. Hiszen Varga János személyes példájával a hallgatók nagy többségét úgy állította a szabadság ügye mellé, hogy diákjai a provokációkat is elhárítva felelősségteljes szerepet vállaltak 1956 fejleményeiben. Ennek ellenére Varga János, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság választott elnöke és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának volt tagja az egyetemen nem maradhatott. Tizenkét éven át az MTA Történettudományi Intézetének kutatójaként, majd huszonkét éven át (felerészben a Magyar Országos Levéltár főigazgatójaként) fejtett ki maradandó értékű munkát a hazai levéltárügy és a magyar történettudomány érdekében.

Varga János indokolhatatlanul korai nyugdíjba szorításáig, majd azt követően is, szinte páratlan kutatói, történetírói teljesítményt nyújtott. A korábbi hazai és regionális kutatási eredményekre is támaszkodva, de legfőképpen saját forrásfeltárása alapján írta meg a hazai jobbágyság több mint három évszázados történetét a röghöz kötöttségtől a jobbágyfelszabadításig. A folyamat sajátosságait kiemelve olyan sematizálástól mentes összképet alkotott, ami kivételes a magyar historiográfiában. E témakörben publikált legfontosabb munkái: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849. (1967) (Németül is.), Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767. (1969), A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban (1971). E művek több mint ezerszáz oldala olyan koherens alapot képez a témakör minden fontos elemének megközelítésére és értelmezésére, amire a jelen, sőt a jövő tudományossága is szilárdan támaszkodhat.

Így van ez Varga Jánosnak – a továbbiakban csak példázható – főként a reformkorral, valamint a forradalommal és szabadságharccal foglalkozó munkásságával is. Személyes kutatómunkáról, sokban új felismerésekről és mindig szellemi függetlenségről vallanak ezek is: Népfelkelő és gerillaharcok 1848 őszén… (1955); Magyarország története 1795–1849 (1964); A Görgey-kérdéshez (1960, 1964, 1974); Megye és haladás a reformkor derekán I–II. (1980); Deák és az első magyar büntetőrendszer tervezete (1980); Helyét kereső Magyarország / Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (1982); Kereszttűzben a Pesti Hírlap / Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása… (1983); A Hungarian Quo Vadis? (1993); Románok és magyarok 1848–1849-ben (1995); Az országgyűlés szerepe a honvédelem megalapozásában (1998); Batthyány és az 1848. évi szeptemberi válság (2000) – A sorsfordító korszakokról érdemlegeset mondani Varga János munkáinak ismerete nélkül immár nem lehet. Azonban nem csupán kivételes értékű irodalmi hagyatékot formált, hanem önmagát is korunk lényeglátó személyiségévé avatta. Bizonyította ezt, amikor 1990-ben képviselőséget vállalva egyik szellemi irányítója lett az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága munkájának.

Sok mellőzés és akadályoztatás után a Magyar Tudományos Akadémia 1990 tavaszán levelező, 1998-ban rendes tagjává választotta. Az ezredfordulót követően – betegeskedése ellenére – folytatta tudományos tevékenységét. Sőt felismerve a kutatókban fogyatkozó magyar középkori társadalomtörténeti elemzések aggasztó helyzetét, s minthogy felkészültsége ezt is lehetővé tette számára, felújította középkori vizsgálódásait. Így születtek meg hézagpótló, illetve új utakat nyitó tanulmányai: Földeskü. Határviták lezárása a 12–15. században (2000); Az Árpád-kor szabaddénárosai (2006); A királyi serviens (2006). A 2007 utolsó napjaiban befejezett A „kelt jobbágyfiúk” legendája című és Forrástanulmány az Árpád-kori társadalom történetéhez alcímű posztumusz munkája egyik kiváló tanítványa gondozásában sajtó alatt van.

Életművének tudományos fontossága, igazmondásra, munkára és helytállásra ösztönző példaadása, szeretetreméltó embersége messzemenően indokolja, hogy Varga Jánost a legjelentősebbek között tartsuk számon kortársaink között. Tudományos pályájának ethoszát is érzékelteti, amit szerény öntudattal Pilinszky Jánostól idézve önmagára vonatkoztatott: „Amiként kezdtem, végig az maradtam.” Tegyük hozzá: A tudományosan igazolható tények és folyamatok megközelítésére törekvő, becsületes alkotó példaképe volt és marad.