Ha jövő, akkor világűr

Az első mesterséges hold felbocsátása szó szerint korszakalkotó tudományos és műszaki teljesítmény volt, hiszen ezen eseménnyel 1957. október 4-én az űrkorszakba léptünk. Az első szputnyik történelmet írt, és ennek immár ötven éve…

Mára a Föld körül keringő űreszközök a mindennapi élet nélkülözhetetlen részeivé váltak a műholdas távközléstől kezdve az időjárás-előrejelzésen át a pontos helymeghatározásig. De a hétköznapjaink kényelmét biztosító számos találmány is az űrkutatásnak-űrtevékenységnek köszönhető. Az űrkutatás költségeinek csökkentése miatt kényszerült rá az emberiség a technikai eszközök miniatürizálására (vajon gondolunk-e erre, amikor a tenyerünkben tartjuk valamelyik szórakoztató-elektronikai készülékünket?), továbbá az űreszközök üzembiztos működéséhez különféle ütésálló, kopásálló, hőálló stb. anyagokat kellett kikísérletezni. A műszaki fejlesztés ezen eredményei idővel ugyancsak megtestesültek hétköznapi használati tárgyainkban.

Az űrkorszak kezdetének fél évszázados jubileuma nemcsak a visszapillantásra ad alkalmat, hanem az előretekintésre is. A jövőbe azonban senki nem lát, ezért az eddigi eredmények és a lehetőségek figyelembevételével csupán a tendenciák körvonalazhatók.

Ezt kísérli meg − a tudományosság talajáról kiindulva − az Almár Iván−Galántai Zoltán szerzőpáros. Egy űrkutatással foglalkozó csillagász és egy jövőkutató gondolatai az emberiség jövőbeni kozmikus kapcsolatairól mindenképpen érdekesek: egyrészt e kapcsolatok tág értelmezése miatt − hogyan viszonyul majd az ember az űrkutatáshoz?; milyen kozmikus hatások veszélyeztetik a Földet?; milyen fejlődés várható az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel terén? − hanem a két szerző eltérő szakmai képzettségéből következő nézetkülönbségek ütköztetése miatt is.

A könyv témagazdagsága jól érzékeltethető néhány kiragadott fejezetcím felsorolásával: hagyományos és nem hagyományos hordozóeszközök, hordozórakéták, űrlift; az űrszemét problémája; kozmikus veszélyek, különös tekintettel a kisbolygó- és üstökösbecsapódásokra; kozmikus környezetvédelem; űrturizmus; üzenetküldés földönkívülieknek; csillagközi utazások előkészületei.

Minden fejezet helyzetáttekintéssel indul, amelyet az adott témakörhöz kapcsolódó kérdések megfogalmazása és megválaszolása követ. Ezt a hagyományosnak nem nevezhető tárgyalásmódot az indokolja, hogy így tehető igazán világossá a két szerző nézőpontja és véleménye közötti eltérés bizonyos kérdések kapcsán. E felépítés további előnye az, hogy az olvasó maga is felmérheti: vajon a témakör áttekintését olvasva felvetődött-e benne ugyanez a kérdés, azaz mennyire „fogta meg” a téma. Mert a szerzők gyakorlott ismeretterjesztőkként különös figyelmet fordítottak arra, hogy a helyzet objektív áttekintésében elhelyezzék a kérdés csíráját, hogy aztán a saját, egyéni álláspontjukat (olykor mások véleményére is utalva) részletesen is kifejtsék az egyes kérdésekre adott válaszukban.

Az ember és a kozmosz kapcsolatára jellemző helyzetből kiindulva a jelenlegi tendenciák ismeretében a könyv meggyőzően tárja az olvasó elé, hogy hosszú távon nincs más alternatívája az emberiségnek, mint az, hogy a világűrbe való terjeszkedéssel biztosítsa saját továbbélését. Az is kiderül azonban a műből, hogy ennek megvalósítása az emberiség eddigi legnehezebb feladata. Még a Földre leselkedő kozmikus veszélyekkel és azok elhárításával sem vagyunk teljesen tisztában, de az űrturizmus kialakulása és várható fellendülése már jelzik, hogy a kis kezdőbetűs ember sem akar mindig a Földön maradni. Idegen civilizációkról sincs még tudomásunk, bár keresésük már több évtizede tart, viszont az elmúlt néhány évben megindult a más csillagok körül keringő bolygók „üzemszerű” felfedezése, egy-két éven belül pedig a Föld távoli ikertestvérei is kimutathatókká válnak.

Valóban itt az ideje, hogy ki-ki elgondolkodjon az emberiség és a kozmosz jövőbeli viszonyáról − vezérfonalnak e könyvet tekintve. (Almár Iván − Galántai Zoltán: Ha jövő, akkor világűr. Budapest: Typotex, 2007)

Szabados László

Csillagász

Egyháztörténet

mint művelődéstörténet

Néhány évvel ezelőtt jelent meg Komoróczy Géza szerkesztésében az A zsidó Budapest című nagy sikerű munka (azóta angol változata is megszületett). Kósa László szerkesztésében most egy újabb, jól körülhatárolható embercsoportnak, a reformátusságnak a főváros társadalmi és kulturális életében betöltött szerepét körültekintően vizsgáló terjedelmes, összesen 1571 lapos mű látott napvilágot, melyet csak üdvözölni lehet.

A török kiűzése után a II. József-féle türelmi rendeletig protestáns nem kaphatott polgárjogot Pesten, s így a 18. század végén református arisztokraták hoztak létre gyülekezetet cselédekből, hordárokból, vagyis szegény emberekből. A reformátusság ennélfogva rendkívül heterogén összetételű volt. A 19. században, különösen annak közepétől egyre nagyobb falusi tömegek áramlottak a fővárosba, másfelől megnövekedett a jórészt nemesi eredetű, de már polgári értelmiségi foglalkozást űzők száma is, a sokszínűség tehát fokozódott. A reformátusság helyzetének vizsgálata így bizonyos mértékben a kisvárosnak nagyvárossá változása folyamatának vizsgálatát is kellett hogy jelentse, e folyamat minden örvendetes és keserves elemével együtt.

A szerkesztő ennek megfelelően alakította a mű szerkezetét, mely így nem szűken értelmezett egyháztörténeti munka lett, hanem egy, az egyházzal hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban álló társadalmi csoport változó élet- és gondolkodási formáinak vizsgálata, éspedig úgy, hogy az egyes fejezetek szerzői ezeket a formákat európai összefüggésben vizsgálják. A magyar reformátusságra ti. elevenen hatott az európai racionalista, liberális teológia éppúgy, mint a skót puritanizmus vagy a német pietizmus, s ezek követőik számára majd ilyen, majd olyan cselekvési programot is jelentettek. Ha tekintetbe vesszük, hogy Budapest egyre meghatározóbb szerepet játszott az ország életében, érthető, hogy a budapesti reformátusság élete, tevékenysége kihatással volt az egész ország reformátusságára is. (Elég azokra a nagy hatású igehirdető lelkészekre gondolni, akikkel a könyv is foglalkozik.) A mű mégsem lép fel a korszakmonográfia igényével. Hogy egy ilyen monográfia megírásának ma még milyen nehézségei volnának, Kósa László bevezetőjében összefoglalta, s a könyvet mint „monografikus jellegű tanulmánykötetet” határozta meg. Ez igaz, s ebből adódnak is átfedések. De hogy a munkában e majdan megírandó monográfia már benne rejlik, hogy annak vagy azoknak, akik ezt a munkát majd megírják, ez a tanulmánykötet nagyon megkönnyíti a dolgát, végül, hogy senki, aki a 19–20. századi magyar művelődés történetével foglalkozik, e művet nem nélkülözheti, aligha vitatható.

Nincs rá lehetőség, hogy egy rövid ismertetés keretében a kötet valamennyi tanulmányát ismertessem, csak néhányat ragadok ki. A fejezetek (összesen harmincegy szerző munkája!) a vitathatatlan tények, a számok, statisztikák felől halad azok értelmezése, illetőleg az általánosabb felől a részleges felé. Először a statisztikai adatok alapján vázolja (az adatokat térképekre is vetítve) Budapest vallásföldrajzát (valamennyi felekezet adatait figyelembe véve), valamint ennek változásait, majd a reformátusság demográfiai, társadalmi és kulturális sajátosságait tárgyalja, amint ez a statisztikákból kiolvasható (25 lapnyi táblázat kíséri e fejezetet).

Ezután következik a reformátusságnak az egyházi szervezet (jogilag 1931-ig a Kálvin téri gyülekezet) keretén belül való vizsgálata: Kik fizettek a dualizmus korában egyházi adót, és hányan nem (meglepően sokan: az elvilágiasodó gondolkodás, a falusi közösségből való kiszakadás következménye), milyen foglalkozást űztek a fizetők, milyen volt a más felekezetekhez való viszony, amint az főképp a vegyes házasságok és a vallásváltások esetében tapasztalható. E fejezet foglalkozik részletesen a skót Misszióval, melynek, alapítói szándéka szerint, a zsidók keresztyén hitre való térítése volt a célja, de amely e célból iskolát is működtetett. (A Misszió szigorúan ragaszkodott a meggyőződés alapján való kereszteléshez, de a zsidótörvények idején vezetői, teológiai meggyőződésüket félretéve éppúgy kereszteltek minden további nélkül, mint számos más lelkész.) Végül két tanulmány foglalkozik a gyülekezet vezető testületének, a presbitériumnak összetételével a 19. században, ill. 1932 és 1949 között. (Figyelemreméltó változások mentek végbe mind a társadalmi összetételben, mind az egyházkormányzati súlyban.)

Egy fejezet foglalkozik a reformátusság Budapesten működő, de országos hatáskörű szerveivel (zsinatok, konventek), majd a Kálvin téri egyházközségből gyakorlatilag lassan kikülönülő, 1932-től jogilag is önállóvá váló, s így a budapesti egyházmegyét alkotó egyházközségeket, történetüket veszi sorra egy terjedelmes tanulmány. Ezt követik az ezekben az egyházközségekben szolgált kiemelkedő lelkészegyéniségek s az egyház életében jelentős szerepet vállaló családokat, világi személyeket tárgyaló fejezetek. Egy nevet emelek ki, aki egyházi körökön kívül nem nagyon ismert, Soos Gézáét, aki a református ifjúsági mozgalmakból indulva – mint a Soli Deo Gloria Diákszövetség vezetője a Magyar Élet Kiadó mellett szervezője volt a szárszói konferenciáknak is – a magyar ellenállási mozgalom és a zsidómentés egyik fontos személyisége lett.

Öt fejezet foglalkozik a budapesti református tanintézetekkel, három a tudományos gyűjteményekkel, hat a társadalmi egyesületekkel. Ez utóbbiakról külön is érdemes volna részletesebben szólni (miért szaporodtak, milyen irányzatok érvényesültek bennük), de csak három dolgot emelek ki. Egyházi szellemű, de lényegében az egyháztól független („civil”) kezdeményezésre szerveződtek; jórészt önkéntes adományokból éltek (sokszor nehezen); céljuk a hitből fakadó szociális segítés volt (kórház, árvaház, ifjúsági egyesületek, melyek sok fiatalt óvtak meg az elkallódástól stb.).

Az 1909-es Kálvin-jubileumról szóló fejezetből sok minden tudható meg a „kálvinista öntudatról”, a sajtót áttekintő fejezetekből egyebek közt a 20. században az irodalommal, filmmel való kapcsolatokról. A felekezetek közti kapcsolatokról szóló fejezetek csak az evangélikusokkal való kapcsolatokat tárgyalják (kísérletek az unióra és ezek kudarca), érdemes lett volna bővebbre venni a kört.

Az utolsó előtti fejezet a háború utáni hitbeli ébredést tárgyalja, az utolsó, szomorú fejezet az 1950 és 1970 közti évek néhány eseményét. A munkát időrendi táblázatok, egyházi fogalmak magyarázata, névmutató és egy rövid angol összefoglaló egészíti ki. A két kötetet csaknem ötszáz kép gazdagítja. (Reformátusok Budapesten. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Szerkesztette Kósa László. I–II. Bp., Argumentum Kiadó–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006)

Ritoók Zsigmond

a MTA rendes tagja

Az Egyesült Államok „nem foglalkozhat úgy Magyarországgal, egy volt ellenséggel, úgy, ahogyan Görögországgal. Magyarország ellenség volt, Görögország örökös, állandó szövetséges. Magyarország szovjet csapatok fegyveres megszállása alatt áll… Görögország független állam. Magyarország ezért nem kérhet és nem is kaphat tőlünk segítséget a görög módon. Párhuzamos tragédiák, de nem kezelhetjük őket párhuzamos módon”, foglalta össze az USA álláspontját Arthur Vandenberg, az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnöke azt követően, hogy 1947 májusában Rákosi Mátyás – szovjet biztatásra – lemondásra és emigrációba kényszerítette Nagy Ferencet, Magyarország legitim miniszterelnökét. E felettébb visszafogott reagálás éles ellentétben állt azzal a könyörtelen eltökéltséggel, amely Farkas Mihály – Rákosi egyik legközelebbi munkatársa – szavaiból csendült ki: „Ha valami komoly ellenzéki párt alakul, rövid időn belül a Kommunista Párt szétveri… Itt csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a Kommunista Párt akar.”

Miért nem lépett fel erélyesebben az amerikai kormány a magyar demokrácia védelmében, és miért ragaszkodott ennyire a Magyarország feletti osztatlan uralomhoz a sztálini szovjet vezetés? Milyen okok idézték elő a két szuperhatalom közötti viszony fokozatos megromlását, és mivel magyarázható, hogy Kelet-Európában a hidegháború sohasem csapott át „forró háborúba”? Hogyan tévesztette meg Sztálin magyar tárgyalópartnereit? Miképpen vélekedtek az amerikai diplomaták a kisgazdapárti politikusokról, és milyen benyomásokat szerzett Nagy Ferenc az Egyesült Államokban? Játszottak-e jelentős szerepet a gazdasági megfontolások Sztálin hódító politikájában? Volt-e eredménye annak, hogy Rákosiék olykor tiltakoztak a szovjet katonák erőszakoskodásai ellen? Miképpen folytatott az USA gazdasági-lélektani hadviselést a magyarországi kommunista rendszer ellen, és miért maradt tétlen az 56-os forradalom során?

A fenti kérdésekről bőséges információt találunk a Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956 című könyvben, mely a Corvina Kiadó gondozásában látott napvilágot 2005-ben. Szerzője, Borhi László, az 1945 utáni szovjet–magyar és magyar–amerikai kapcsolatok egyik legjobb hazai ismerője. Műve mindenekelőtt azért bír különleges tudományos értékkel mind a magyar, mind a külföldi olvasók számára (2004-ben angolul is megjelent, Hungary in the Cold War címmel), mert Borhi egyaránt folytatott kutatásokat a magyar, az orosz és az amerikai levéltárakban, és így az egyes eseményeket nem csupán egy, hanem több perspektívából is láttatja. Sajnos, a korszakkal foglalkozó hazai történészek közül eddig csak kevesen találtak rá módot, hogy a hidegháború mindkét szuperhatalmának politikájáról helyi levéltári források tanulmányozásával alkossanak képet, s ennélfogva hol a szovjet, hol az amerikai fél lépéseit voltak kénytelenek másodlagos forrásokra támaszkodva ismertetni.

Borhi munkája tehát egyértelműen úttörő jelentőségű, annál is inkább, mert szerzőnk nagy súlyt fektet rá, hogy mind Moszkva, mind Washington intézkedéseit kritikusan, de objektíven, mindennemű démonizálás vagy idealizálás nélkül ábrázolja. Tartózkodik attól, hogy az amerikai biztonságpolitika fő tendenciáit néhány vezető (például Franklin D. Roosevelt) személyes adottságaiból és nézeteiből vezesse le; ismételten kimutatja, hogy a Magyarország geopolitikai jelentőségére (vagy inkább jelentéktelenségére) vonatkozó amerikai értékelések nem sokat változtak 1944–1956 között, függetlenül attól, hogy demokrata vagy republikánus adminisztráció ült-e éppen a Fehér Házban. Pontosan látja, hogy az Egyesült Államok mint globális hatalom egyidejűleg volt kénytelen foglalkozni legalább fél tucat potenciális válsággóccal, melyek közül Németország, Ausztria, Dél-Európa, a Közel-Kelet vagy Korea lényegesen előbb állt a State Department prioritáslistáján, mint a „felszabadíthatatlannak” tekintett Magyarország.

Borhi szakértelme nem csupán a levéltári források felkutatásában mutatkozik meg, hanem a témára vonatkozó nyugati történet- és politikatudományi szakirodalom feldolgozásában is. Nagy figyelemre tarthatnak számot azok az utalások és kritikus kommentárok, melyeket a diplomácia elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó amerikai és brit szerzők (Hedley Bull, Stephen Krasner, Kenneth Waltz, Edward Luttwak és mások) nézeteire tesz, sőt szerintem hasznos volna egy később megírandó cikk formájában külön ismertetőt is készítenie a nyugati szakirodalomban fellelhető korábbi és jelenlegi irányzatokról. Noha műve talán kissé túlságosan is empirista és pozitivista jellegű, az elméleti kérdések iránti érdeklődést hiba volna elvitatni tőle. A magam részéről teljes mértékben egyetértek azzal a hangsúllyal, melyet Borhi a szovjet politika gazdasági mozgatórugóinak vizsgálatára fektet, mivel a gazdasági természetű nézeteltérések azokban a konfliktusokban is fontos szerepet játszottak, melyekre a Szovjetunió és más kommunista államok (Jugoszlávia, Albánia, Kína, Észak-Korea, Mongólia és Vietnam) között került sor.

A hazai szakirodalom áttekintése terén Borhi szintén nagyfokú objektivitásról tesz tanúbizonyságot. Előítéletek és polemikus velleitások nélkül hivatkozik olyan történészek műveire, akik különböző, egymással nemegyszer sarkosan ütköző nézeteket vallanak; számára mindenekelőtt az jelent mércét, hogy tartalmaz-e hasznos és újszerű információt a szóban forgó munka vagy sem. Ez a körültekintés indokolt is, mivel Borhi személyes levéltári kutatásai során lényegesen nagyobb figyelmet szentelt az amerikai–magyar viszonynak és a szovjet–magyar gazdasági kapcsolatoknak, mint például az 1945-ös szovjet megszállásnak vagy a sztálinista koncepciós pereknek, s így az utóbbi témák taglalásakor elsődlegesen más szerzők műveiből merít.

Borhi könyve alapvetően összefoglaló jellegű alkotás, egyetemi oktatás céljára felettébb alkalmas. A magyarra lefordított külföldi szakmunkák közül leginkább Andrzej Paczkowski Fél évszázad Lengyelország történetéből című művével állítható párhuzamba, mind erényei, mind hiányosságai tekintetében. A Rákosi-rendszer és az 1956-os forradalom történetében jártas hazai kutatók számára főleg azok a fejezetei hoznak újat, melyek Magyarország sorsát az amerikai külpolitika, illetve a szovjet gazdasági expanzió kontextusába helyezik. A nyugati szakirodalom szemszögéből nézve többek között az képez benne elméleti jelentőségű újdonságot, hogy aprólékosan dokumentálja: Kelet-Európa „szovjetizálása”, a demokratikus intézmények szisztematikus aláásása nem csupán 1947-ben, a Marshall-terv meghirdetése nyomán kezdődött meg, hanem már jóval korábban; a nyugati hatalmak számára Magyarország a szovjet megszállás kezdetétől fogva zárt területté vált. Politikaelméleti szempontból azonban a könyv inkább csak kezdeményezésként értékelhető, mivel talán kissé túlságosan is gazdag a részletek, események felsorolásában, hoszszabb elemzésre a bevezetőn és a végső konklúzión kívül kevés példát látunk. Másfelől viszont az események aprólékos rekonstruálása folytán a mű jobbára mentes a tárgyi tévedésektől (a Standard-ügyet az addigra már kivégzett Rajkkal összefüggésbe hozó utalás kivételesnek tekinthető). A mű stílusa olvasmányos, bővelkedik a korabeli politikusoktól származó színes és szókimondó idézetekben, melyek nemegyszer többet árulnak el a nagyhatalmi vezetők szándékairól és nézeteiről, mint a hivatalos egyezmények és jegyzőkönyvek. (Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956. Budapest: Corvina, 2005)

Szalontai Balázs

történész

Mongolia International University, Ulanbator

A magyar dantisztika egyik régi és vitatott kérdése: vajon a Budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött, nagyon értékes, úgynevezett Dante-kódex mikor és hol keletkezett, hogyan került Budára, és valóban a Corvinák között őrizték-e?

Ezekre a kérdésekre ad most egy lehetséges választ az a kétkötetes munka, amely a Szegedi Egyetem és a Veronai Egyetem közös szerkesztésében és kiadásában látott napvilágot. Ez a nagyalakú mű igazi kuriózum a világ és elsősorban a magyar tudományosság történetében, hiszen valamikor, de nem sokkal Dante Alighieri halála (1321) után másolták pergamenre benne az Isteni színjáték mindhárom részét (canticáját). Egyediségét ezenkívül pedig még az is mutatja, hogy a gazdagon díszített és iniciálékkal bőven ellátott kötetben ismeretlen művész által készített 94 művészi miniatúra és öt tollrajz található.

A kötetek szerkesztői, Pál József (Szegedi Tudományegyetem) és Gian Paolo Marchi (Veronai Tudományegyetem) az első kötetben azokat az olasz nyelvű tanulmányokat közölték (magyar és angol absztrakttal), amelyek próbálják megfejteni a Codex Italicus 1 néven ismert mű eredetét, illusztrációinak készítőjét és Budára kerülésének (valamint visszakerülésének) történetét és körülményeit.

A második kötet az igazi újdonság, hiszen ez jó minőségű fotómásolatban magát az egész kódexet tartalmazza. A török szultán, II. (Nagy) Szulejmán által 1521-ben Törökországba vitt, és a Topkapi Szeráj alagsorába került kötet a többi elhurcolt zsákmánnyal együtt hihetetlen károkat szenvedett. A gyönyörű díszítéseket és miniatúrákat azonban (az 1877-ben szultáni adományként visszakerült) köteten az 1990-es években budapesti papírrestaurátoroknak sikerült megmenteni, s ezzel a kódex kivételes értékét nemcsak megőrizték, hanem jelentőségét még növelték is.

Az első kötet tanulmányai néhány igen lényeges és új megállapítást tartalmaznak. Pál József tanulmányában például összegzi azokat a vonatkozásokat, amelyek Dante műveiben Magyarországra vonatkoznak. Külön kiemeli Martell Károly pozitív említését a Paradicsom VIII. énekében, valamint azt, hogy az egyetemes birodalom, a világmonarchia eszméje iránt elkötelezett Dante úgy beszél Magyarországról, mint amely annak szerves része. Érdekesnek tartjuk Pál József tanulmányában azt is, hogy szerinte Babits Mihály fordítói munkájában valószínűleg felhasználta Benedetto Croce esztétikai megállapításait és Dante-könyvének szellemiségét.

A tanulmányok olasz és magyar szerzői további érveket keresnek és sorakoztatnak fel a budapesti kódex keletkezésével kapcsolatban. Prokopp Mária (az esztergomi Botticelli-freskóra vonatkozó elképzelése után) egy újabb, igen merész hipotézissel áll elő. A neves művészettörténész ugyanis, miután sorra veszi az összes érvet amellett, hogy a kódex Velencében keletkezett, azt fogalmazza meg, hogy a kódexben található miniatúrákat Nagy Lajos király magyarországi műhelyében is készíthette valaki. Ezzel az álláspontjával azonban egyedül maradt, mert a kötetben erre senki sem reagált.

Giorgio Fossaluzza tanulmánya viszont a kódexről és miniatúráiról rendkívül figyelemre méltó megállapításokat tesz. Ő a hagyományos, Berkovits Ilona-féle felfogás (eredetileg 1928-ban keletkezett disszertáció megállapításai) mellett érvel, amely szerint a mű velencei miniatúrákkal van illusztrálva. Fossaluzza meggyőző érvekkel (és képekkel) szolgál arra nézve, hogy a kódex Andrea Dandolo dózse uralma, azaz 1342 körül egy velencei scriptoriumban készült. A szöveg másolója és az illusztrációk számára készített, velencei dialektusban írt instrukciók szerzője szorosan együttműködött, ők ketten jól ismerhették a dantei művet, míg a miniátor nem, ő csak az előírt szöveget ábrázolta. Az elbeszélő, narratív jellegű illusztrációk velencei eredetére számos képi illusztrációt mutat be, amelyek a velencei eredetet igen erőteljesen valószínűsítik. Nem beszél azonban arról, amit a XIX. században Pulszky Ferenc gondolt, hogy a miniatúrák „Giotto iskolájának hatása alatt” készültek volna. Új elem viszont Fossaluzza értelmezésében annak kifejezett hangsúlyozása, hogy az illusztrátor bolognai-padovai stílusú és ízlésű, Velencében dolgozó művész lehetett.

Egy másik olasz tudós, Michelangelo Zuccarello viszont talán még ennél is érdekesebb megállapításokat tesz, most már az eredeti Dante-szövegre vonatkozóan. Végigolvasva az Isteni színjátéknak a budapesti kódexben található teljes szövegét, kimutatta, hogy ebből a változatból 2643 sor, azaz az eredeti dantei szövegnek majdnem 20 %-a hiányzik. Ez már az ókori, klasszikus szövegeknél is előfordult (gondoljunk csak Platón esetére, akinek – a másolók „jóindulatának” köszönhetően több műve maradt fenn, mint amennyit valójában írt). Zuccarello a szövegkihagyásokat tudatos választásnak tartja. Olyan tercinák maradtak ki (olykor akár harminc tercina, tehát majdnem száz sor is egy énekből), amelyeket a másoló a fő gondolatmenethez nem tartott feltétlenül szükségesnek. Így kimaradtak a hasonítások („come…così”), a pokol bugyrainak részletezése, bibliai vagy mitológiai leírások, nehezen megfejthető teológiai vonatkozások, a szimbolikus nyelven írt próféciák és a toszkán krónika számos eseménye, amit a velencei másoló talán a Velencei Köztársasághoz túlságosan is távolinak vélt. Így érthető, hogy a budapesti Codex Italicus 1 nem szerepelhet az Enrico Malato által Dante-monográfiájában felsorolt Isteni színjáték alapszövegei között.

Különleges érdekessége az első kötetnek az a rekonstrukciós munka, amit az eredeti kódex üresen maradt lapjain található szöveggel kapcsolatban végzett el Domokos György. A kódex végére beírt életbölcseleti kérdések ugyanis sokáig nem képezték a kutatás tárgyát. Domokos György ezeket a bejegyzéseket Albertano da Brescia Liber de Amore című könyvével hozza összefüggésbe, kimutatja azok szerzőségét, elemzi a párhuzamosan latinul és velencei dialektusban írt szöveg nyelvi jellegzetességeit. Azon túl azonban, amit megállapít, hogy ugyanis a hasonló forrásai vagy szisztematikussága miatt került volna ide ez a szöveg, mi úgy véljük, hogy éppen az életbölcsességei miatt gondolhatta valaha úgy az, aki beírta a szövegeket, hogy illik az erkölcsi tartalmakkal teletűzdelt Isteni színjátékhoz.

S végül, az első kötet végén Fabio Forner és Paolo Pellegrini hatalmas munkával helyreállította a kéziratban fennmaradt Codex Italicus 1 teljes szövegét, és átírta azt filológiailag pontos formában.

A kötetek kiadása a világ dantisztikai irodalmának fontos eseménye. A hazai dantisztika is gazdagodott vele, mert tovább szélesítette azoknak a körét, akik a magyarországi Dante-kutatások iránt külföldön is egyre fokozottabban érdeklődnek. Egyúttal felhívta a figyelmet a hazai dantisztika számos, nemzetközileg is értékelhető eredményére. (Dante Alighieri: Commedia, Biblioteca Universitaria di Budapest, Codex Italicus 1. szerkesztők: Gian Paolo Marchi – Pál József. I–II. Verona: Szegedi Tudományegyetem–Università degli Studi di Verona, 2006)

Szabó Tibor

filozófus, Debreceni Egyetem Politológia Tanszék

Maine de Biran, az 1766 és 1824 között élt francia bölcselő neve még a filozófia történetében járatos magyar olvasóközönség előtt is meglehetősen ismeretlenül cseng. Egyetlen terjedelmesebb szöveg olvasható tőle magyar nyelven, az is csupán másfél évtizede; neve nem szerepel filozófiai kézikönyveink, lexikonjaink zömében, alakját, szellemi teljesítményét pedig csak azok a kevesek ismerik, akik alapos jártasságra tettek szert a francia szellemi élet 1800 utáni történéseinek sorában. Ilyen körülmények között már olvasatlanul is bátor szellemi vállalkozásnak ítélhető Horváth Gizella vállalkozása, aki egy kis kötetben avat be minket Maine de Biran életének eseményeibe és gondolatrendszerének titkaiba. Egy ilyen szellemi portrékötet természetes bevezetése a szerző korának, életének, művei utóéletének áttekintése, amelyet rövid, olvasmányos formában tár elénk a szerző. A maga idejében és saját hazájában jelentős gondolkodónak tekintett de Biran Franciaország históriájának viharos korszakában élt; a királyi testőrség tagjaként még az ancien régime idején kezdte felnőtt életét, a forradalom első éveiben pedig autodidaktaként szerezte filozófiai, matematikai és orvosi műveltségét. 1795-től tisztviselőként, hivatalnokként, politikusként forgolódott a közéletben; konzervatív királypárti meggyőződése dacára szolgálta a direktóriumot, Napóleon birodalmát, a Bourbon-restaurációt. Akadémiai-egyetemi karrierre sikertelenül áhítozott, de bölcseleti írásaival nevet szerzett magának. Ha csak tehette, vidéki birtokán többnyire be soha nem fejezett kéziratainak megszövegezésével foglalkozott, közben azonban aktív részese volt kora filozófiai és tudományos társasági életének. A 19. század derekától a francia bölcselők több nemzedéke tekintette mesterének, kéziratai azonban sokáig csak töredékesen, rossz kiadásokban voltak hozzáférhetőek. Pedig szellemi jelentősége aligha volt vitatható; ma őt tekintjük a modern francia spiritualizmus atyjának, Bergson és Blondel, az új keresztény bölcselet és a voluntarisztikus perszonalizmus egyik, sok vonatkozásban máig is homályban maradó előfutárának. De Biran gondolkodói jelentősége ennek dacára kétségtelen; a szakirodalomban legfeljebb abban van vita, hogy életműve a szenzualizmus utáni új gondolkodásmód megalapozása, a modern én-filozófia megteremtése vagy a nyitott katolikus szellemfilozófia megteremtése szempontjából jelentős-e igazán. Az utókor értékelésében a legfontosabbnak a szerző által is kiemelt, Bergson irányába mutató szellemi szál, a modern francia spirituális idealizmus megteremtését eredményező paradigmaváltás tűnik, ám azt sem felejthetjük el, hogy például Gerhard Funke 1947-es monográfiája, vagy a modern katolikus bölcselettörténet szintézisét kínáló Coreth – Neidl – Pfligersdorffer-féle kézikönyv (Christliche Philosophie im katholischen Denken des 19. und 20. Jahrhunderts. [Coreth et al., 1987]) már egyenesen a modern francia katolikus szellemiség megteremtőjeként értékeli gondolkodónkat. Horváth Gizella de Biran szellemi habitusának bemutatására kettős utat választott: egyrészt gondolkodónkat abba a szellemi sorba illesztette be, amely a késői francia felvilágosodás ortodox szenzualistáitól (Condillac) az ideológiai iskoláig (Condorcet, Cabanis, Destutt de Tracy) vezet. Bölcselői pályája kezdetén de Biran maga is az „ideológusok” érzet-monizmusának hatása alatt állt, gondolkodói útja pedig nem egyéb, mint az ebből a szellemi pozícióból való eljutás a spirituális dualizmus világába. A megalkotott művek mellett – és ezekből kidolgozott formában de Biran keveset hagyott hátra – a szellemi környezet vizsgálatán túl a gondolkodó belső világát feltáró személyes források és feljegyzések adhatnak módot egy-egy bölcseleti élettörténet jobb megértésére. Gondolkodónk esetében is így van ez: Horváth Gizella számára is természetes volt, hogy de Biran naplófeljegyzéseit használja olyan forrás gyanánt, amely „leleplezi” a filozófus „titkát”, azt a szellemi utat, amely a belső, eredendő tapasztalat erejével vezette de Biran gondolkodói fejlődését a szenzualizmuskritikától az én és a lélek filozófiáján mint a tudat titkának kulcsán keresztül az ember számára külső, partner-én, Isten keresése irányába. De Biran első – és kivételesen még életében megjelent, befejezett – írásában, a Mémoire sur l’Habitude-ben (Értekezés a megszokásról) már megfogalmazódik a tudatot a külső érzetek passzív befogadására ítélő szenzualizmussal szembeni elégedetlenség. Ennek biztos jele, hogy a megszokás, az ismétlés és ismétlődés hatására benyomásaink hol megerősödnek, hol pedig elhalványulnak? Ez a kérdés de Biran szerint csak akkor válaszolható meg, ha feltételezzük tudatunk aktivitását benyomásainkkal szemben; ez az aktivitás lényegében a motilité, erőfeszítéseink belső érzete, amely tudatállapotaink konstitutív elemének tűnik, olyan belső reflexiónak, amely tudatunkat, tudatos énünket teszi felismerhetővé, és a mechanikus monizmus ellenében egy olyan dualizmus irányába mutat, amelyben a külső érzet és a belső hajlam, hozzáállás és nyitottság kölcsönhatásban áll egymással. Így válik a megszokás de Biran gondolatmenetében a reflexív tudati aktivitás eszközévé és ez vezet majd Horváth Gizella elemzése szerint is Ravaisson, majd Bergson spirituális tudat-kritikája felé. De Biran szellemi fejlődésében addig elért eredményei alapján az első komoly fordulat valamikor 1803–1804-ben következett be: ekkor vette kezdetét az a szellemi folyamat, amelyet könyvünk szerzője az én-metafizika kibontakoztatási folyamatának, egy sajátos tudatfenomenológia irányába tett gondolati lépésnek értékel. Horváth Gizella az én-metafizika kibontakozásának folyamatát a Mémoire sur la décomposition de la pensée (A gondolkodás elemekre bontásáról) és a Rapport de physique et du moral de l’homme (Az emberi test és lélek közötti kapcsolatról) című de Biran-művek alapján vizsgálja, amelyek Descartes kritikája az én-tudat keletkezésére és mibenlétére keres magyarázatot. E vizsgálódás fő szellemi állomásai a gondolkodás folyamatának elemekre bontása és az aktív én mint lény viszonya a tárgyakhoz és önmagához. Megállapítása szerint a gondolkodás elemzése a passzív befogadó érzékenység (receptivitás) és az aktív tudatosság (racionalitás) kettősségét mutatja, amelyek mögött azonban szervező erőként, eredendő tényként az erőfeszítés érzése és az abban önmagát feltáró én áll. Horváth Gizella alapos elemzése szerint ebben a folyamatban jut döntő szerephez az akarat, amely értelmezésében az én kezdeményező képessége, annak a sajátos én-tudatnak a forrása, amely a neki ellenálló, akaratunknak gátat szabó test szubjektív tényével kerül szembe, és tudatunk belső appercepciójának akadálya. Az elemzők szerint de Biran számára ebben a helyzetben az én-tudat kontinuitásának biztosítása lehetett a fő szellemi kihívás, amelyet rendszerében a lélek fogalom biztosíthat. Ám a lélek-szubsztancia nem a világ fenomenális, hanem noumenális rendjének eleme: a racionális megismerés róla és az általa biztosított, a spirituális és materiális én-t összekötő kapcsolatról már nem tehet biztos kijelentéseket. Ez egy új fogalom bevezetését kívánja: de Biran rendszerében 1815 és 1818 között jelenik meg a hit fogalma és az e fogalom révén kiépíthető antropológia iránti igény. Talán némi kétely támadhat bennünk, amikor Horváth Gizella de Biran vallásos fordulatát történelmi és politikai tapasztalatokkal és ideológiai támaszkereséssel magyarázza, hiszen elemzése éppen azt bizonyítja, hogy de Biran – talán nem-tematikus vallásossága és istenkeresése nem a restauráció katolizáló szellemiségével, hanem gondolatrendszere belső fejlődésével, a fenomenális és a noumenális valóság közötti, az én megértését gátló nehézségekkel van összefüggésben. Új, végül torzóban maradt antropológiájában csak találgathatjuk, hogy milyen megoldást talált volna de Biran Isten és a hit számára, hogy közben sikerüljön megőriznie az én harmóniáját és konzisztenciáját: ebből a szempontból talán azok a Horváth Gizella által is hivatkozott gondolatok a legbeszédesebbek, amelyek Isten énné válására és énünk Isten felé fordulására utalnak, óhatatlanul azt juttatva az eszünkbe, hogy ez a ténylegesen soha ki nem dolgozott gondolatkísérlet de Biran vallásfilozófiájának a helyét a modern perszonális szemlélet, valamint az Istent és az embert egymásra definiáló egzisztenciális és antropológiai teológiák és filozófiák világában jelöli ki, és egy olyan szellemi folytonosság rejtett meglétére utal, amely A. Gratry érintésével és M. Blondel rendszerén át a 20. századi francia katolicizmus „nyílt irányzataiig” vezet el. Horváth Gizella impozáns de Biran-elemzése nem volna azonban teljes könyve utolsó fejezete nélkül, amely a metafizika magasából alászállva bölcselőnk politikai-közéleti gondolkodóként való bemutatására vállalkozik, és egy olyan következetes és erkölcsileg emelkedett konzervatív gondolkodót mutat be, aki jól illeszkedik a 19. századi keresztény-konzervatív társadalomelméletek szélsőségektől és illúzióktól is mentes fejlődésének folyamatába. Mindent egybevetve, alapos és jól megírt munka Horváth Gizella de Biran-monográfiája, amely értékes adalék a 19. századi francia szellemi élet fejlődésének folyamatához, és segít megérteni azokat a gondolkodói utakat is, amelyek a felvilágosodás százada után komoly szellemi átrendeződéshez és egy új, modern keresztény szellemiség kibontakozásához is elvezettek. Az elismerés és a dicséret szaván túl engedtessék meg azonban végül egy olyan észrevételt is megfogalmaznom, amely talán a filozófiatörténet-írás sajátos frusztrációjának egy makacsul nem évülő jelenségét illeti. Horváth Gizella remek és de Biran iránti leplezetlen szellemi odaadástól átitatott munkáját számomra már-már érthetetlen szabadkozással kezdi. Ennek a jele az, amikor „filozófiai portörlésről” beszél, és kis híján arról biztosítja az olvasót, hogy az alábbiakban egy alig olvasott, már-már a feledés homályába merülő szerző kevéssé fontos életművének állomásain fog végigkalauzolni minket. Érdemes volna elgondolkozni azon, hogy – főleg a könyv ismeretében – nem lett volna indokoltabb „portörlés” helyett „kincskeresést” emlegetnie a szerzőnek. Hiszen de Biran élet- és pályarajza, gondolkodói teljesítményének elemzése számomra éppen azt bizonyítja, hogy egy filozófus életművét nem elsősorban olvasottsága és ismertsége kellene hogy minősítsen – főképpen nem a filozófiatörténetben járatos közönség számára, hanem azok az avatott kutató által feltárt és bemutatott gondolati értékek és szellemi hatásmechanizmusok, amelyek önmagukban, az összehasonlítgatás és a méricskélés kényszere nélkül teszik értékelhetővé egy-egy gondolkodó intellektuális teljesítményét. Horváth Gizella érdeme éppen abban van, hogy a bevezető szabadkozás tiszteletkörei ellenére bizonyítani tudta: Maine de Biran valóban olyan gondolkodó volt, akinek életműve eredeti és koherens, fontos szellemi teljesítmény, egy valódi szellemi paradigmaváltás dokumentuma, amely nélkül a modern francia spiritualizmus az övénél inkább reflektorfényben álló teljesítményei sem volnának érthetők és értelmezhetők. (Horváth Gizella: Maine de Biran. Egy filozófus életútja. Kolozsvár: Pro Philosophia, 2005)

Irodalom: Coreth, Emerich – Neidl, W. M. – Pfligersdorffer, G. (Hhrsg.) (1987): Christliche Philosophie im katholischen Denken des 19. und 20. Jahrhunderts. 1–3. Verl. Styria, Graz–Wien–Köln

Horváth Pál

MTA Filozófiai Kutatóintézet

Átalakulás és nem rendszerváltás?

„És itt a törvény – véres lázadók,

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosott könyvnek lapjain”

V. M.

A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005 – konferencia és kötet elsősorban a szervezőket, a téma kigondolóit, szerkesztőit-megvalósítóit dicséri. A magyar jogrendszer átalakulásának ilyen átfogó, általános érvényű és részletes feldolgozása úttörő jellegű.

Maga a kiadvány is páratlan, két kötetben, igényes megjelenésben, 1165 oldalon, sötét, béke-kék színben, amely a középkori táblaképek ultramarinját, a szellem időtlen sugárzását idézi fel. A könyv hetvenkilenc hosszabb referátum és rövidebb korreferátum megjelentetésével az elmúlt tizenhét év jogi átalakulásának szinte teljes és hiteles képét adja.

Maga a mű egészében nem több és nem kevesebb, mint számvetés, visszatekintés arra a korszakra, amelyet kezdetben még rendszerváltásnak, aztán átmenetnek, napjainkban pedig egyesek sokadik (?) köztársaságnak neveznek. A vállalkozás egyedülálló, az ötlet kitűnő, a felkért hozzászólók a magyar jogásztársadalom ismert, többnyire a folyamatos konszolidációt képviselő alakjai. Az összhangzat pedig már-már egységes harmóniát sugall, a jogfejlődés láthatóvá varázsolt íve a felismert rossztól fokozatosan az ész által uralt – gondos jogászok által gondozottan – egyre jobb megoldás felé halad – lineárisan fejlődik és konkrét iránya van, értéktartalma pedig pozitív. De valós-e ez a kép? Hol maradt például a jogi oktatás bemutatása? Mielőtt ebben elmélyednénk, még néhány szó a szellemet palackba záró személyekről.

A kötetet a szerkesztők – nevük is említessék: Jakab András és Takács Péter urak – hét nagyobb fejezetre osztották: I. Alkotmányjog; II. Közigazgatási jog; III. Büntetőjog és más bűnügyi tudományok; IV. Magánjog, valamint az ahhoz kapcsolódó jogterületek; V. Egyéb jogterületek (agrárjog, munkajog, pénzügyi jog, környezetvédelmi jog stb.); VI. Nemzetközi jog és európai jog; VII. Társadalom, politika, jog. A kötetet függelék, a konferencia programja, a kötet szerzőinek mutatója zárja. A konferenciát Cs. Kiss Lajos szervezte.

Hiányoljuk a kötetből azt az előszót, amelyből az olvasó megtudhatná, milyen szálakkal kapcsolódik ez a kötet a kiadóként is megjelenő Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karához – amely a szervezés nemes feladata mellett a nevét adta a vállalkozáshoz, de amelynek számos kiváló oktatója nem kapott lehetőséget, hogy elmondja egy-egy témáról véleményét. A szerzők kiválasztásának szempontjai is érdekelnék a jelen és jövő olvasóit, ezért még utólag is célszerű lenne közzétenni. Például hol maradtak a déliek (Szeged és Pécs), Kecskés és Kiss professzorok és a közjogi iskola?

Alapos, többé-kevésbé lényegre törekvő, nagyobb részben egységes jogszemléletet és jogfelfogást sejtető és tükröző írások olvashatók, amelyek közül például a pénzügyi jogi és a nemzetközi jogi részt feldolgozó írások eltérő szemlélete üdítően újszerű megközelítése a jogászi gondolkodás és paradigma végleges determináltságának illúzióját egészségesen rombolja.

Egy ilyen összefoglaló önmagában jelentős és szembenézésre sarkalló teljesítmény, a „nagy szembenézés”, a „nagy összegzés” katarzisa azonban elmarad – az írások többségükben megmaradnak pozitivista, érték- és kritikai élt mellőző tárgyleírás körében – tisztelet a kivételeknek.

Egyes témákra valószínűleg lehetett volna alaposabban felkészült és kevésbé jogpozitivista szerzőket is találni. Érthetetlenül kevés az olyan referátum, amelyik a hasonló történelmi sorsfordulót megélő államok jogi átalakulására utalna, tekintene ki. Azért napjainkban nem egy tudományos szigeten élünk. Nagyon kevés kritikus hangvételű elemzés olvasható, a dolgozatok nagy része egyszerű leírás, még kevesebb a tudományos igényességet tükröző dolgozat – ez valószínűleg annak tudható be, hogy a szerzők nagy része leírásként, descriptióként, semmint tudományos feldolgozásként fogta fel a saját témáját.

A kötet közjogi tanulmányaiból az a szemlélet sugárzik, hogy a jog nem más, mint a kihirdetett tárgyi jogszabály, az ebből következő feladat pedig ezen jogszabályi anyag változásának a bemutatása. A jog a formalizált jogszabállyal azonos. Ebben a rendszerváltás után egyedüli újdonságot az Alkotmánybíróság működése hozta – a bírói szubjektum előtérbe állítása a személytelen bírói korszak után mindenképpen dicséretes váltás, és valamennyi jogág részére irányt mutató, de talán túldimenzionálni sem szükséges.

A jogpozitivista bemutatás szerintünk kétes értékű, hiszen felidézve a 80-as években végzett jogi tanulmányokat, nem annyira a formális joggal volt gond, mint az érvényesülésével. A jog nem azonosítható az írott jogszabályokkal, a jog nem a jogszabályok kinyomtatott betűiből áll. Különösen érthetetlen ez a pozitivista szemlélet az igazságszolgáltatás átalakulásának körében, jóllehet a korreferencia módszertani kérdések, szociológiai szemlélet felvillantásával az ilyen jogi értékelés egyoldalúságára felhívta a figyelmet. Ez a nyers, materialista jogfelfogás – mondhatnánk, pozitivista szemlélet – még olyan tanulmányok körében is kimutatható, mint az ún. „életjogról” szóló beszámolóban és annak opponensi kritikájában.

A magánjogon belül a fő- és résztémák felosztását nem tartjuk sikeresnek, a polgári jogot több részre kellett volna osztani, mivel a személyi jog és a tulajdonjog alapjaiban újult meg. A kereskedelmi jog nem azonosítható a társasági joggal, már az alapvető fogalomhasználat kereskedelmi jog = gazdasági jog kiinduló tételei is a mélyebb elemzés iránti teljes igénytelenséget mutatják. Olyan zavaros értékítéletek is olvashatók, miszerint a szocialista jog a társulások körében a későbbi társasági jogot pozitívan termékenyítette meg; mi tekinthető itt pozitívnak, a „fából vaskarika csinálás” kísérlete? A túlélés lehetősége? Az apport és a társasági részesedés átruházásának részletkérdései helyett célszerű lett volna akár a szellemi alkotások jogát, vagy a családjogot, de akár a személyek jogát külön-külön tárgyalni.

A pozitivista joganyag bemutatása az ún. szociális jog terén már-már fájó szikárságú, a munkajogi referátum történeti kiábrándultsága is csak a történések megértésének kísérletét mutatja.

A kötet összbenyomása – hangsúlyozva a kivételek üdítő szellemi különbségét – nem más, mint egy vizsgára történő felkészülés tananyaga: ez és ez történt, ennek a jogszabálynak a helyébe egy másik lépett, már a rendszerváltozás előtt megindultak a változások, és azóta is folytatódnak stb., stb.

Kevés lenne ez a történelmi távlat a tények tudományos megítéléséhez? Már abban is eltérnek a vélemények, volt-e valóságos rendszerváltozás a jogi szférában, hiszen a változások – állításaik szerint – a szocialista reformok sodrába logikusan illeszkedtek, azt folytatták, és most is ennek, a már a 80-as években elkezdődött folyamatnak vagyunk a tanúi. Egyáltalán, a könyv címének sokat sejtető utalása: 1985/1990–2005, a kezdeti időpont meghatározhatatlanságára utal? Változott-e alapjaiban és érdemében a joganyag 1989/1990 óta? Számos szerző erre az egyértelmű kérdésre mellébeszél, a válaszaikat nem a két kiválasztott történelmi időpontra vetítik, hanem a történeti és jogalkotási folyamat tényeinek leírásában – folyamatában – értelmezik. A jelen sorok írója az egyetemen a rendszerváltozás előtti jogot tanulta még, az államvizsgáját is abból tette le, ezért kijelentheti, annak az öt évnek a jogi matériájából – már eleve kivonva a nem jogi, hanem kizárólag ideológiai tárgyakat –, kb. 10 %-a az, ami még ma is bizonyos használhatósági erővel bír, nem feledve a jogtörténet előtti tiszteletet és annak időtlen értékállandóságát. A kötet egyes szerzőinek az írásai mást tükröznek, ők azok, akik ebben a folyamatban részt vettek, ki tanúként, ki kodifikátorként, ki folyamatos kodifikátorként, ki egyéb állami pozícióban – mások pedig független és tudományos szemlélőként, illetve diákként. Ez utóbbi csoportba sorolható szerzők írásai bírnak azzal az erkölcsi és tudományos erővel, amellyel messze kiemelkednek a „permanens rendszerváltástól a sokadik köztársaság ideológiája” aktív alakítóinak, haszonélvezőinek és szereplőinek ideologikus és tudománytalan reflexiói közül.

A rendszerváltozás utáni „értékválságot” és botcsinálta belpolitikánkat legjobban a büntetőjog beszámolói bizonyítják. Nagy professzor úr a büntetőjogi dogmatika szétverésének vészharangját kongatta meg. A politika közvetlenül és direkt módon szólt bele a büntetőjogba, annak autonómiáját teljesen figyelmen kívül hagyva. A büntető eljárásjog szinte követhetetlen Canossa-járásának évei ezek: az új Be. hatályba lép, mégsem lép, módosul, majd hatályba lép stb. E lépések az állam büntető hatalma megfogalmazásának küszködését és legitimációs hiányát, mondhatnánk, kulturálatlanságát mutatják.

Egyes szerzők által jó hangzású romanticizmussal felidézett Kádár-rezsim – Prokrusztész-ágyának számító 1956-os forradalom jogi értelmezésének bakugrásai, a semmisségi törvények mellett a bűnösök büntetlensége, a bűnök eliminálása, sőt – egyes személyek részéről ennek már-már érthetetlen merészségű nyílt vállalása – mutatja az átmenet értékkereső–értékeltérítő–értékmanipuláló korszakát. Nem véletlen, hogy az írások jogpozitivizmusa visszahúzódik a jog jogszabályként történő felfogásának elefántcsonttornyába –, és még a természetjogi felfogás sem kap megnyilvánulási lehetőséget. Hack Péter kiáltó kérdései szegezik egyedül szembe az olvasóval – a kötet számos írása által is felerősítve: Te érted, mi történt itt, és miért így történt? Ha vagyonokat lehetett ismételten, sokadszorra a történelemben törvénytelenül konfiskálni, embereket és emberi sorsokat törvényesen az állam által jól fizetett állambiztonsággal manipulálni, halálos bírói ítéletek sokaságát alaptalanul megítélni –, akkor nincs helye számonkérésnek? Nincs helye az igazságtalan történések társadalmi és jogi értékelésének? Nincs mód a bűnök feletti pálcatörésre? – akkor ez így fog továbbmenni, ez lesz a kódolt kulturális emlékezetünk, és mindenki nyugtassa vagy heccelje magát természetének, származásának, családi környezetének, politikai nézeteinek megfelelő értelmezéssel? Nincs legkisebb közös többszörös a múltbeli bűnök listáját érintően? Azaz nincsenek, és nem is voltak jogilag értékelhető bűnök? De ha voltak, akkor azokra a jognak nem kell reagálnia? A társadalomban nincs minimális értékítélet sem, nem is alakul és lehetőleg ne is alakuljon ki ilyen?

Márpedig voltak változások. Ezt az írások nagy része igazolja. Változott a jog emberképe, és szerencsére megváltozott az emberek jogfelfogása. A jog napjainkra a küzdelem, a harc, sőt, a mindennapi küzdelmek eszköze lett. Ott is jogot keresnek az emberek, amely életszférához nincs köze a jognak. Az alkotmányjog körében a demokratikus szocializmusból formálisan és tartalmában is képviseleti demokrácia lett, és az ezt szabályozó joganyag a napi próbák alatt alakul, recseg-ropog, de áll. Alapvetően megváltozott az államigazgatás, közigazgatás (Herbert Küpper), ezt sem lehet hasonlítgatni a Kádár-rezsim, félig korrupt, félig lusta/laikus és centrális irányításához. Más az állam és a gazdaság alanyai közti viszony, az állam az APEH útján tudja régi reflexiókat idézve „fenyegetni” a gazdálkodókat, de közvetlen interakcióra a jogi eszközök már csak kisebb számban állnak rendelkezésre. Megváltozott alapjaiban a honvédelem, és sorolhatnánk még a kötet tanulmányainak témáit. A korábban elnyomott és szőnyeg alá söpört jogterületek felvirágoztak, megjelentek, ide sorolandó a kisebbségi jog, a kisebbségek védelme, Majtényi Balázs szép munkája ezt bemutatja. De amint már említettük, alapvetően megváltozott az ember és a jog viszonya is, mármint a születés, halál, eutanázia „nagy kérdéseinek” körében – ezeket Jobbágyi Gábor dolgozata mutatja be szemléletesen. Kevésbé változott a büntetőjogi gondolkodás paradigmája, Bárd Károly alapos és gondolatébresztő írása meggyőz bennünket az általa megfogalmazott problémákról. Szerencsére a változásoknak volt és van egy egészséges gravitációs ereje, amely Európa felől és afelé terel bennünket, és amely sok-sok területen a maga szabályozásával jogunk részét képezi.

Nagy erénye a kötetnek olyan új jogi kategóriák feltámasztása, mint például a történelem és ideológiák kövei által felmorzsolt nemzet, olyan jogászi szakmához méltó örök kérdések újrafelvetése, mint a monizmus és dualizmus problémája, a nemzetközi jog és a belső, állami jog viszonya, valamint újabban az Európai Közösség és az Európai Unió és a szuverenitás kérdése. De a figyelmet és dicséretet érdemlő résztanulmányokból sem tud még felépülni az az összhangzat megszólítására hivatott harang – mint Tarkovszkij felejthetetlen Andrej Rubljov-filmjében –, amely a megújulás hírét elvihetné a világba. Ehhez a jognak ismét a mindennapok kultúrájává kell válnia, olyan kulturális erőnek, amelynek nem kell a múltbeli dicstelenségektől folyamatosan akként elhatárolódnia, hogy csak önnön külső mezének váltogatására legyen képes. Ennek a pozitivista – mondhatnánk valós kulturális gyökerek nélküli – jogfelfogásnak meg kell újulnia.

Mindenképpen javasoljuk elolvasni Horváth Pál megrendítően tragikus történetét, a királyi magyar egyetem életének sorsdöntő évszázadairól, korábbi vagyoni és egyéb problémáiról, amelyek a jelenben, ijesztően hasonló strukturális mélységben tovább élve, ugyanúgy folytatódnak. (Jakab András – Takács Péter (szerk.): A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005. I–II. Budapest: Gondolat, 2007)

Csehi Zoltán

M. A., dr. jur., LL. M. (Heidelberg), PhD

egyetemi docens, ELTE ÁJK, PPKE JÁK

A magyar bányaegészségügy története c. könyv (szerkesztők Ungváry György és Varga József) az MTA Bányászati Ergonómiai és Bányaegészségügyi Osztályközi Tudományos Bizottság három évtizedes tevékenységéről megemlékező konferencia (2007. október 25.) alkalmából került kiadásra. A könyv megjelenését az MTA Földtudományok Osztálya és a Bányaegészségügy Bányabiztonság Alapítvány támogatása tette lehetővé.

A külső megjelenésében tetszetős könyv számos szemléletes ábrát, táblázatot, diagramot, az egyes témákhoz illeszkedő képet tartalmaz, ami a szerzők és szerkesztők összehangolt munkáját dicséri. A könyv tartalmilag tizenegy fejezetből áll. A hazai bányaegészségügy történetével és a bányatársládák/bányatárspénztárak létrejöttével, tevékenységével hat szerző foglalkozik. A bányászati foglalkozási betegségek témakörét és az ehhez kapcsolódó tudományos kutatásokat három tanulmány részletezi. A kötetet a Bányászati Ergonómiai és Bányaegészségügyi Osztályközi Tudományos Bizottság három évtizedes munkáját bemutató fejezet zárja.

A magyar bányaegészségügy történetét feldolgozó könyv (4–320. oldalak – kivéve a bányabalesetekről szóló fejezetet) úgyszólván a hazai bányászat kezdetétől napjainkig kísérli meg bemutatni a bányászbetegségek létrejöttének, orvoslásának alakulását a hippokratészi medicinától a reneszánsz kori gyakorlaton át az utóbbi évszázadokban felismert bányászaszály és szilikózis betegségek megjelenéséig, érintve az utóbbi évtizedekre jellemző foglalkozási megbetegedéseket – köztük a radon okozta tüdőrákot is. Ezen fejezetből megismerhetjük azon személyek neveit, akik sokat tettek a bányaegészségügy terén – itt kiemelve Tóth Imre selmecbányai bányaorvos tevékenységét, akit a betegségek prevenciója révén méltán tekinthetünk a munkaegészségügy és a foglalkozás-egészségügy úttörőjének. A leírtak alapján megismerhetjük, hogy a bányavidékeken (Selmecbánya, Besztercebánya, Ujbánya) már a XIII. és XIV. században létrejöttek a bányakórházak előzményeként az úgynevezett ispotályok, amelyekben gondoskodtak a beteg és idős, rászoruló bányászokról.

Szemléletesek és olvasmányosak – a bányász összetartozás szellemét és a közös kiszolgáltatottság bátorságát és hitét tükröző – a bányatársládák és bányatárspénztárak kialakulását, működését bemutató fejezetek. Az önsegélyezés gondolata, szervezete és hatósági felügyeletének működése először a bányászat területén honosodott meg, évszázadokkal megelőzve más szakmák szociális ellátási rendszerének létrejöttét. Az első, alapszabályokon nyugvó társládát Magyarországon 1496-ban Thurzó János alapította. A kötet részletes információkat nyújt egy-egy meghatározó jelentőségű bányatárspénztár és bányatárspénztári kórház tevékenységéről, bemutatva azok létszámára, a megbetegedésekre, szolgáltatásaikra és a gazdálkodásukra utaló adatok alakulását. A fejezetből megismerhetjük, hogy udvari, kamarai rendelettel 1786 évtől kötelezővé tették a bányatársládák létrehozását és fenntartását, valamint 1820-tól a bányamunkások számára és a bányatárspénztárak szervezetére, működésére vonatkozó törvényi szabályozást.

A könyvből megismerhetjük a „trianoni békeszerződés” következtében a bányatárspénztárak számának, taglétszámának, vagyonának jelentős csökkenését. A XIX. század végétől bevezetésre került a kötelező és egységes betegsegélyezés rendszere, majd 1925-től általánossá vált a nyugdíjbiztosítási és 1927-től a betegbiztosítási rendszer. A bányaegészségügy-történet fejezetek a szerzők eltérő szemlélete és képzettsége, valamint az egyes időszakokra vonatkozó forrásanyagok hozzáférhetősége következtében – az eltérő részletességű feldolgozás, a leíró jellegű részek és a tudományos elemzések együtt szerepeltetése – tartalmaznak átfedéseket és rejthetnek hézagokat, de összességében jól informálnak, és felkeltik az érdeklődő olvasó figyelmét a témakör iránt.

A könyv külön fejezetekben tárgyalja a porvédelem és a bányászati foglalkozási megbetegedések terén az utóbbi fél évszázadban elvégzett kutatásokat. A leírtak alapján levonható következtetés, hogy a műszakiak és orvosok, valamint más szakmabeliek összefogása lehet eredményes az egyes bányászatspecifikus megbetegedések megelőzése terén. Ezt jól példázza a Mecsek bányászatában a szilikózis megbetegedések jelentős mérséklődése, amelyet a Mecseki Szénbányák Kutatási Osztályán végzett porvédelmi vizsgálatok, valamint az Országos Munkaegészségügyi Intézetben és a Pécsi Orvostudományi Egyetemen (POTE) koordinációjával végzett kutatások alapoztak meg. Sajnálatos, hogy a POTE-n végzett kutatások eredményeit a kötet részletesebben (a szerkesztők kezdeményezése ellenére) nem tartalmazza – ezt részben pótolja a bizottság tevékenységének a könyv 321–350. oldalain olvasható ismertetése, amely értékeli a POTE-n végzett, a bizottság munkáját elősegítő kutatások eredményeit is. (A recenzens megjegyzése: a bizottság tevékenységéhez kapcsolódó kutatási témákban 1977–2006 között a POTE munkatársai több mint száz közleményt publikáltak.)

A könyv utolsó fejezete tartalmazza a Bányászati Ergonómiai és Bányaegészségügyi Osztályközi Tudományos Bizottság 1977. évben történt létrehozása óta a bányászok egészségvédelme terén végzett munkáját. A fejezet választási ciklusonként részletezi a bizottság céljait és elért eredményeit, felsorolva a bizottság munkájában résztvevőket. A közel harminc oldal terjedelmű feldolgozás részletes képet ad az egyes időszakok tevékenységéről, amely érzékelteti az eltérő feladatokhoz igazodó munkastílus és munkamódszerek változásának indokoltságát.

A bizottság kezdeményezései közül hármat emelünk ki, melyek alátámasztják tevékenységének eredményességét, és az érintettek körében megfelelő elismerést váltottak ki. Ezek:

• A mecseki bányászatban elvégzett egészségi helyzetfeltárás és a POTE-n és koordinációjával más intézményeknél elvégzett vizsgálatok alapján a bizottság 1986. évben a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetével együttműködve kezdeményezte az illetékes kormányzati szerveknél a Mecsek bányászatában foglalkoztatottak egészség romlásának megelőzését célzó időkorlátozás – az úgynevezett bányász-nyugdíj – bevezetését, amit a Minisztertanács 1986. november 27-én elfogadott.

• 1997. évben a bizottság az illetékes kormányzati szerveknél kezdeményezte az összetett egészségkárosító hatásoknak kitett uránbányászok követéses egészségi vizsgálatainak megvalósítását, ami beépült a „magyarországi uránércbányászat megszüntetésének rekultivációs feladatainak” programjába, és lehetővé vált négy-ötezer bányász egészségi állapotának szűrése, több száz esetben a kártalanítandó foglalkozási megbetegedés megállapítása.

• Az emberi szervezet munkavégzés közbeni fiziológiai változóinak megismerésére irányuló kezdeményezés felkarolása, mérések feltételeinek megteremtése és nemzetközi összehasonlításban is példa nélküli mértékű vizsgálat elvégzése, az eredmények értékelésének koordinálása a bizottság közreműködésével valósult meg. Ezen újszerű vizsgálati módszer információi felhasználhatók a munkakörülmények javítását célzó műszaki-fejlesztési és munkaszervezési intézkedések megalapozásánál, valamint a foglalkozás-egészségügy és a tudományos kutatások más területein is.

(Ungváry György – Varga József szerkesztők: A magyar bányaegészségügy története. Budapest, Argumentum Kiadó, 2007, 355 p.)

Tigyi József

az MTA rendes tagja

a Bányaegészségügy–Bányabiztonság

Alapítvány kuratóriumának elnöke