Szabadság és identitás1
Michael Freeden
politikai filozófus, egyetemi tanár
Mansfield College, University of Oxford
A szabadság és az identitás közötti kapcsolat sokféle lehet, és ennek függvényében igencsak különböző fogalmi és ideológiai irányokba vezethet bennünket. Az Oxford English Dictionary többek között így határozza meg az identitást: „a személy azonossága minden időben és minden körülmény közt; az az állapot vagy tény, hogy egy személy vagy dolog önmaga és nem valami más; egyéniség, személyiség” (lásd OED on-line). Az OED még nem tud a kollektív identitásról, no, persze, a szótárak konzervatív jószágok, és kollektív identitásról még csak idestova egy évszázada beszélünk. Némely liberális számára azonban, mint tudjuk, a kollektív identitás meglehetősen fontos kérdés. A problémát az adja, hogy kimondatlanul is egyéniséggel vagy személyiséggel ruházunk fel egy csoportot, amely ugyanakkor maga is egyénekből áll, akik, az egyéniségről szóló liberális tanítás szerint, mind különállóak és különbözőek. John Stuart Mill kifejezte abbéli véleményét, hogy „mára a társadalom meglehetősen az egyén fölébe kerekedett” (Mill, 1910, 119.), noha az emberben felmerülhet a kérdés, ugyan mikor is volt ez másképpen, továbbá megjegyezheti, hogy néha bizony a társadalom olyan dolgokat képes az egyéneknek biztosítani, amelyeket az saját maga számára nem tud.
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Mill a nacionalizmussal, a csoportidentitás egyik fontos tényezőjével kapcsolatban nem tartja fenn a racionális választás lehetőségét, hanem azt főként az indulatokra és érzelmekre, a „kollektív büszkeségre és megalázottságra, boldogságra és sajnálatra” alapozza. Amikor az identitásra hivatkozik, akkor azon „a nyelv, az irodalom és bizonyos mértékig a faj és az emlékezet azonosságát” érti (Mill, 1910, 360.). Nos, mindezek aligha választás tárgyai, és ennyiben szemben állnak a szabad egyéni választás modelljéből kiinduló kortárs liberális filozófia alapvető feltevéseivel. A nemzetépítés talán választás következménye; a nacionalizmus ideológiáját lehet választani, de aligha nevezhető identitásnak. A nemzetiség valóban identitás, de nemigen választható, legfeljebb jogilag, ha egy újért folyamodunk. A nemzetiséget és az önrendelkezést pedig korántsem biztos, hogy egyszerűen társítani lehet. Amikor Mill az 1860-as évek elején Magyarországról írt, úgy látta, hogy a lakosság „magyarok, szlovákok, horvátok, szerbek, románok és bizonyos területeken németek” keverékéből áll – olyannyira, hogy „nem lehet a nemzetiségeket helyileg elkülöníteni; így egyetlen lehetőség kínálkozik: a szükségből erényt csinálni, és belenyugodni abba, hogy együtt, egyenlő jogokkal és egyazon törvények alatt éljenek” (Mill, 1910, 363.).
Az egyéni identitás kérdésekor viszont az időben változó identitás problémájával találjuk szemben magunkat. Ez a kollektív identitás esetében jóval kevésbé feszítő kérdés, mivel a kollektív identitás mindig túléli a közösség bármelyik tagját. A liberalizmus válaszul arra, hogy a csoport tartósabb a tűnékeny egyénnél, vagyis a kollektív identitás nyilvánvalóan felsőbbrendű az egyéni identitásnál, azt hangsúlyozza, hogy a közösségek csak akkor virágozhatnak, ha összetevőik fejlődnek, és lehetőségük van saját különálló identitásuk megerősítésére.
Az elmélet ideális terepétől kissé eltávolodva a választás-autonómia szindróma jelentős finomításra szorul. Először is, az identitásválasztás teljes szabadsága, még ha lehetséges volna is, mint ahogy persze nem az, teljes káoszhoz vezetne. Az állandóan változó identitások ugyanis bizonytalanságot eredményeznek a személy és a közösség szintjén egyaránt; a változatlan identitás viszont merevséghez vezet, és csődöt okoz. Csupán a fokozatosan alakuló identitások képesek választ adni az elkerülhetetlen külső és belső változásokra és fenyegetésekre. A választás határtalan szabadsága, amelyet egynémely elvont liberális elmélet feltételez, elviselhetetlen terhet rak az egyénre, akitől nem várható, hogy állandóan megtervezze és újratervezze életét, és napjában hússzor értékelje át lehetőségeit. A csoporthoz tartozás viszont csak részben önkéntes, és az identitásunk alakulása szempontjából legfontosabb csoportok között több is van, amit nem mi választunk, mint a család, az etnikai hovatartozásunk vagy a vallásunk (noha alkalomadtán bármelyikből kiléphetünk). A liberalizmus filozofikusabb és racionálisabb változatai pedig nincsenek a legjobb helyzetben ahhoz, hogy az identitás nyelvét betűzzék, ugyanis az identitásokat olyan erős érzelmi és lelki folyamatokon keresztül tapasztaljuk meg, amelyek könnyen kicsúsznak a liberális nyelv és ismeretelmélet hálójából.
A mai nyugati politikai filozófia azzal, hogy túlzott hangsúlyt helyez az autonómiára, egyrészt alábecsüli azt a kontextust, amely – legalább részben – meghatározza, hogy kik vagyunk, másrészt azokat a kölcsönös összefüggéseket, amelyek a leginkább alakítanak bennünket. Maguk a kontextusok, az idő és a tér, a társadalmi-gazdasági körülmények vagy éppen a foglalkozás függvényében sokfélék lehetnek. Mi több, azok a versengő ismeretelméleti keretek is meghatározzák, amelyeken keresztül az identitást megközelítjük. Résztvevőkként számos kontextusban benne állunk; s mint kutatók, azt a kontextust választjuk, amelyiket elemzésre a leginkább érdemesnek tartjuk. A szociológusok régóta úgy tartják, sokféle, egymást részben átfedő csoportidentitásunk van. De ha bármelyiket is a politika eszközévé és tárgyává tesszük, legyen az nemzetiség, vallás vagy osztály, az mindig fenyegetést jelent a liberális ethosz számára. Ennek oka a politikának abban a fontos jellemzőjében rejlik, amely az emberi kifejezés és életvitel más tartományaihoz képest felsőbbrendűséget követel a maga számára. A sok-sok elképzelhető csoportidentitás közül az, amelyik sikeresen a politika védőszárnyai alá tud húzódni, korlátozni fog más identitásokat. A liberalizmus arról nevezetes, hogy az egyetemesség és az egyediség között ingadozik. Amikor az emberi jogok védelme van napirenden, az univerzalizmus hasznos, sőt szükséges igény, habár a határai eléggé elmosódottak. Amikor viszont az emberi sokszínűséget kell védelmezni, a bennünket meghatározó sokféle kollektív személyiség változékonyságát szegezhetjük szembe egy adott identitás fölényével.
Mindez igencsak különbözik attól, amit az utóbbi évtizedben az „identitáspolitika” elnevezéssel illettek. Ez a kifejezés egy kisebbségi csoport azon vágyát jelöli, hogy egyrészt felszabadítsa magát az alávetettségből, az uralom alól, másrészt, hogy kifejezhesse saját élettapasztalatát; vagyis hogy kifejezze különbözését más csoportoktól vagy a feltételezett többségtől, miközben azt is hallgatólagosan elfogadja, hogy egy csoport belső homogenitását leginkább az asszimilációnak vagy az integrációnak való ellenállás adja. Legyen akár megfontolásra érdemes vagy érdemtelen ez a politikai és erkölcsi igény, az identitásnak efféle értelmezése meglehetősen szűk. Ezzel ellentétben, a huszadik századi brit liberális elméletalkotás egyik legfontosabb alakja, Leonard Hobhouse így vélekedett: „Sokan vannak, akik a nemzetiség elismerését legjobb esetben is csak megbocsátható szükségszerűségnek tartják. Ők az általunk is elismert centrifugális folyamatokra helyezik a hangsúlyt, és úgy érzik, az emberiség hasznára leginkább az egység válik. Csakhogy az egység, amire vágynak, egyedül abból adódhat, ha az élet a sok különféle központban mindenhol kiteljesedik, méghozzá fényűzően gazdag különbözőségben” (Hobhouse, 1994, 173.). Számára a nemzetiség csak egy volt az egyén identitásai közül. Így az további vizsgálatot igényel, hogy vajon a liberálisok számára a nemzeti csoportok képezik-e a legfontosabb csoporttípust.
Az identitás mindenfajta elemzése számára központi kérdés, hogy milyen elméletben vagy ideológiában gyökeredzik az adott identitás. Egyfajta kritikai ismeretelmélet és az eltávolítás képessége hasznunkra válik, ha ellensúlyozni akarjuk azt az élénk érzelmi töltést, amit egyes csoportidentitások kiváltanak. A liberalizmustól sem idegen az érzelmi töltés, akár beismerik ezt filozófusai, akár nem, de igyekszik mérsékelni azt: egyrészt azáltal, hogy iróniával köríti, másrészt pedig úgy, hogy megfosztja attól a hatalmi monopóliumtól, amely a lelkesedést elnyomássá alakítja. Egyszóval, az arra vonatkozó normatív elképzelések, hogy mi is volna a liberalizmus, nem esnek egybe a liberalizmus gyakorlatával. Véleményem szerint, ha nem vetünk számot a mai liberális elméletek normatív törekvéseinek gátat szabó összetett fogalmi, nyelvi és kulturális határokkal, akkor ezek a normatív törekvések kudarcot fognak vallani, vagy puszta gondolatkísérletek maradnak (lásd Freeden, 1996, 2005).
A liberalizmus nyugati családján belül a szabadság fogalma vagy a szabadságjogokat hangsúlyozó alkotmányos hagyományba ágyazódik be, vagy a jóléti hagyományba. A jóléti hagyomány egymás megsegítésén alapul, és azoknak a körülményeknek a megteremtésére irányul, amelyek nélkül a szabadságjogok nem gyakorolhatók. Az első hagyományba ágyazottak kulturális és politikai csoportidentitása Jürgen Habermas alkotmányos patriotizmusára emlékeztet. A másodiké a legfontosabb társadalmi javakhoz való szabad (tehát az állam által garantált, nem piaci alapú) vagy államilag támogatott hozzáférés biztosításán keresztül az egyén felszabadítását és életlehetőségeinek javítását célzó közös társadalmi vállalkozás látomására épül. A kommunizmusra és a közelmúlt elnyomására adott kelet- és közép-európai reakciók azonban olyan jelenséget eredményeztek, amely a szabadság értelmezését gyökeresen más irányba viszi. Itt az identitás vagy az egyéni felemelkedésen alapul, vagy azon a meggyőződésen, hogy a szabadság a piaci erők működésén keresztül szükségszerűen anyagi gyarapodáshoz vezet, ami azzal az önző kapitalista identitással esik egybe, amelyet a jóléti modell és a jóléti állam már száz évvel ezelőtt fel akart számolni. A csoportelvű gondolkodástól való félelem, amely azt eleve kényszerűnek érzi, sokakat megakadályozott Kelet- és Közép-Európában annak a felismerésében, hogy a liberalizmus mára a 19. századhoz képest sok mindenben megváltozott. Elfogadta a jótékony hatású, kölcsönös egymásrautaltságot mint az emberi állapot részét, és nem az erőszakos és öntelt vállalkozót tükrözi, hanem az egyszerű polgár törékenységére ügyel e bizonytalansággal teli világban. Arra, aki védelemre szorul az élet elkerülhetetlen válságai közepette. Egy csoport vagy közösség tagjának lenni nem azt jelenti, hogy az ember szabadsága sérelmet szenved. A szabadság mások kárára való kiteljesedése talán korlátoz, de mások segítségével, velük együtt való kiteljesítése nem.
Egy politikai közösség tagjai sokféle identitást vállalhatnak önként, vagy ruházhatnak másokra. A politikai identitás meghatározásakor többnyire az államhoz való viszony a döntő. A liberális alkotmányos rendszer a polgárokat mindenekelőtt egyénekként azonosítja, a szociálliberális jóléti modell pedig elsősorban jogosultakként, hozzájárulókként és haszonélvezőkként kezeli őket. A földrajzi elhelyezkedés továbbra is az identitás fontos forrása, de ahogy Európában ezt valamennyien jól tudjuk, ez nem feltétlenül nemzetit jelent. Az úgynevezett forradalmi ideológiák számára az osztályidentitás volt a leglényegesebb, de ez egyre kevésbé jellemző. A politikai identitást, különösen azokban az országokban, amelyek nem mentek át rendszerváltozáson a közelmúltban, egyre inkább felváltja a foglalkozás és a szabadidő eltöltésének módja által biztosított identitás. Ehhez hozzátehetjük még az alternatív életvitelt folytatók körében magával az identitás fogalmával való szembeszegülést, mint az anarchista mozgalmak esetében, amely önmagában is egy új identitás megalapozásának tekinthető.
Ennek a konferenciának a témája azonban a szabadság és az identitás, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a szabadság csak a liberalizmushoz köthető. A szabadság fogalmának megjelenése szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy egy ideológiát liberálisnak tekinthessünk. Ha a szabadság egy elméletben más liberális tényezők kárára túlságosan nagy jelentőségre tesz szert, az már alighanem inkább libertariánus, mint liberális. A szabadság továbbá számos különféle politikai érvelésben és beszédmódban megjelenik. Alig találni olyan ideológiát, amely a szabadság fogalmának egyik vagy másik értelmét ne tartaná fontosnak legalább a retorika szintjén. A politika és történelem elfogulatlanságra törekvő tanulmányozóiként elháríthatatlan feladatunk, hogy az identitás és szabadság kérdéseit a liberális hagyományon kívül is megvizsgáljuk. Ausztriában és Hollandiában olyan politikai pártok felemelkedését (és részben bukását) láthattuk, amelyek számára a szabadság központi kérdés, de amelyek bizonyos csoportok arra vonatkozó szabadságát hangsúlyozták, hogy kizárjanak másokat államuk és kultúrájuk általuk uralkodónak tartott identitásából.
Befejezésként a szabadság és identitás fogalmi távolságáról szeretnék szólni. A kettő nem áll közvetlen összefüggésben, amennyiben szabadnak lenni nem jelenti azt, hogy az ember meghatározott identitással rendelkezik, és azt sem, hogy ő teremti azt. Identitással fel lehet ruházni bárkit, annak akarata ellenére is, mint amikor valakit becsmérlően feketének, zsidónak, alsóbb társadalmi helyzetűnek vagy külföldinek neveznek. Az identitás egyszer csak ott van, és nem lehet egykönnyen megszabadulni tőle. Az a döntés pedig, hogy az ember mit kezdjen a szabadságával, korántsem biztos, hogy tüstént valamilyen nemzeti vagy helyi kollektív identitás kinyilvánításához vezet. A liberális hagyományban a szabadság szorosabban kapcsolódik az egyéniséghez és az önkiteljesítéshez, valamint az önrendelkezéshez. Éppen az önrendelkezés köti össze a szabadságot a kollektív identitással. Ez kapcsolja össze a be nem avatkozás és egy működési terület fölötti szuverenitás gyakorlásának elvét azzal az elképzeléssel, amely szerint hozzánk hasonló (még ha ez a hasonlóság csak képzeletbeli is) emberek közt jó élni. A szabadságról és az identitásról gondolkodva talán érdemes emlékezetünkbe idézni egy amerikai szerző, James Baldwin (1976) szavait: „Egy identitás csak akkor válik kérdésessé, amikor veszélyben forog, például ha a hatalmas elbukik, ha az elesett elkezd felemelkedni, vagy ha az idegen túljut a kapun […] Úgy tűnhet, az identitás ruházat, amellyel az ember eltakarja csupasz énjét […] Éppen a csupaszságunkban való hit teszi lehetővé, hogy ruhát váltsunk.”
Kulcsszavak: szabadság, liberalizmus, identitás, nacionalizmus
IRODALOM
Baldwin, James (1976): The Devil Finds Work: An Essay. Michael Joseph Ltd., London
Freeden, Michael (1996): Ideologies and Political Ideologies: A Conceptual Approach. Clarendon Press, Oxford
Freeden, Michael (2005): What Should the “Political” in Political Theory Explore? Journal of Political Philosophy. 13. 113–134.
Hobhouse, Leonard T. (1994): Liberalism and Other Writings. Meadowcroft, J. (ed). Cambridge University Press, Cambridge.
Mill, John Stuart (1910): Utilitarianism, Liberty & Representative Government. Dent, London – Dutton, New York
OED: Oxford English Dictionary On-line: http://www.oed.com
1 Fordította Scheibner Tamás