Nem kétséges, hiányt pótol ez a könyv és az a 2003–2004-ben végzett kutatás, amelyen a könyv alapul,¹ amennyiben kimerítően beszámol a környező országokban működő és korábban csak szórványosan vagy kvalitatíve ismert kulturális intézményrendszerről.

A kutatás a Márton Áron Szakkollégium mellett működő Jeltárs Intézet adattárának címlistájával indult, és ezt kibővítették azután a munka során, amelyet kérdezőbiztosok végeztek a különböző régiókban kérdőívek kitöltésével. A kutatás tervezésében, lebonyolításában és kiértékelésében különben nagyszámú határon belüli és kívüli intézmény, szervezet vett részt. Végül az adatfelvétel 2824 intézményre vonatkozóan történt meg, ebből Erdélyben 59,14 %, Szlovákiában 19,90 %, Vajdaságban 14,13 % és Kárpátalján 5,67 %.

A fenti régiókat együttesen tekintve a kulturális intézményrendszer döntő többsége, mintegy kétharmada a rendszerváltás után jött létre, és alig néhány százalék az, amelyik már 1945 előtt is működött.

Az intézményeket, szervezeteket négy fő csoportba osztották (és ezeken belül összesen 17 alcsoportra); közgyűjtemények; kiadók, írott és elektronikus sajtó; művészeti szervezetek, intézmények, csoportok; komplex kulturális szervezetek, intézmények. Szlovákiát kivéve mindenütt utóbbiak vannak többségben, amelyek többféle kulturális, közművelődési tevékenységet folytatnak (pl. művelődési házak). Szlovákiában az ismeretterjesztő, honismereti szervezetek, klubok, valamint a zeneművészeti csoportok dominálnak.

Az intézményrendszer döntő részben támogatásokból él, és ezek kb. harmada magyarországi forrásokból származik. Ezen belül a közalapítványok a meghatározóak. Legjobb anyagi helyzetben a médiumok (sajtó, kiadók, rádiók) vannak.

Térképtudományi Tanulmányok 13.

Térkép – Tudomány • Tanulmányok Klinghammer István professzor

65. születésnapja tiszteletére

A Térképtudományi Tanulmányok kötetei ugyan eltérő gyakorisággal jelentek meg a sorozat alapítása óta eltelt éppen ötven évben, de minden alkalommal érdekes színfoltot hoztak a kartográfiai irodalomba. Az előző, a 12. kötet 2002-ben jelent meg. Négyévi kihagyás után a most olvasható vaskosabb kötet megjelentetését a szerkesztők (Zentai László, Györffy János és Török Zsolt, mindannyian tanszéki kollégák) azzal a céllal állították össze, hogy tisztelegjenek a mai magyarországi kartográfusok többségének tanára, Klinghammer István előtt 65. születésnapja alkalmából. A kiadvány kellemes színhatású címlapja a kiadás apropóját magyar mellett angolul és németül is egyértelművé teszi.

A kötet létrehozásában közreműködtek a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék munkatársai és néhány doktorandusz hallgatója. Az évkönyv kinyomtatását a HM Térképészeti Közhasznú Társaság támogatta. A kötet külső megjelenése, nyomdai kivitele ízléses, tördelése esztétikus, helyesírása következetes. A kiadást úgy időzítették, hogy a kötet bemutatásának időpontja egybeessen az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Magyar Tudományos Akadémia és a Német Tudományos Akadémia (Leopoldina) Földrajzi Szakcsoportjának budapesti találkozójával, amelyre 2006. május 25–27-én került sor az egyetem lágymányosi campusán.

A tanulmánykötet – amely valójában egy terjedelmes könyv – két nagy fejezetből áll. A könyv első, vékonyabb része tartalmazza a tanszéki kollégák nevében írt rövid, egyoldalas, nagyon baráti és közvetlen hangvételű köszöntőt magyarul, valamint angol és német fordításban. Ebből érdemes egy őszinte elismerést kifejező gondolatot idézni: „Ilyesmi csak akkor fordulhat elő, ha egy nagy egyéniség ül a bakon. Nem elég azonban csak ülni és pattogtatni az ostort, hanem a kollégák számára lehetőségeket, erőforrásokat is kell teremteni. Így lehetett egy aprócska tanszékből – ahol két-három évenként indult egy néhány fős térképész évfolyam – egy évi 20–25 szakembert kibocsátó, nemzetközileg is elismert, mondhatni iskolateremtő műhelyt felépíteni.”

A külföldi tudós kollégák nevében a régi munkatárs és barát, a német Walter Roubitschek ünnepélyesebb és feszesebb stílusú köszöntőlevelét olvashatjuk németül és magyarul. A köszöntők után az ünnepelt rövid, egyoldalas, többnyelvű életrajza olvasható. Az életrajzot mintegy grafikusan szemlélteti a keménykötésű könyv hátsó borítója: itt Klinghammer István életútjának fontosabb szakmai és közéleti állomásai követhetők fényképekkel és idődiagrammal illusztrálva. Meggyőződhetünk arról, hogy az utóbbi ötven évben pályájának gyakorlatilag minden eleme az egyetemhez köthető. Már középiskoláját az ELTE gyakorló iskolájában kezdte. Földrajz-biológia szakos tanárként végzett 1965-ben, majd egy év múlva második diplomát szerzett: ez volt a térképész oklevél. Szakmai jövőjét ez a tudományterület szabta meg. Gyakornokként kezdte, és fokozatosan, céltudatosan haladt a szakmai lépcsőkön a tanszékvezetésig (1987–2005), az egyetemi tanári kinevezésig (1994), majd a német és magyar akadémiai tagságig (2000, illetve 2004). Az egyetemen több mint húsz éven át meghatározó közéleti szerepet is játszott: volt a Természettudományi Kar dékánja (1989–1990), majd az egyetem rektorhelyettese (1997–2000). Végül 2000-től 2006-ig rektorként vezette az ország legrégibb, legnagyobb és legrangosabb felsőoktatási intézményét.

A könyv első részének befejezéseként a professzor gazdag, majdnem negyven évet átfogó munkásságának hétoldalas irodalomjegyzéke következik időrendben, éves csoportokra bontva. Az 1967-es évszámmal induló bibliográfiai mutató jelzi Klinghammer István sokoldalú érdeklődését a határtudományok irányában is, nyomon követhetjük kutatási területének változásait, illetve a kartográfia mint tudomány 20. század végi teljes megújulásának fontosabb mozzanatait. Az irodalomjegyzék bizonyítja: a professzor – először természetesen mint tanársegéd – a mai értelemben vett modern térképészet kialakulásának már a kezdetén bekapcsolódott a folyamatba. Kutatásait a tematikus kartográfia területén, azon belül a kartográfiai ábrázolás módszertani kérdéseinek vizsgálatával kezdte, majd a térképészet automatizálásával folytatta. A korai számítógépes térképkészítési alkalmazások kidolgozása mellett a térképtörténet területén is folytatott kutatásokat. Számos tanulmányt jelentetett meg az elméleti kartográfia témaköréből is.

Az évkönyv második, a terjedelem tekintetében is meghatározó részében közel négyszáz oldalon összesen hatvannégy szerzőtől negyvenkilenc hosszabb-rövidebb tanulmány olvasható. A hazai és külföldi szerzők felkért közreműködők voltak. Hogy az ilyen jellegű meghívást, válogatást ne illethessék a szubjektivitás vádjával, a cikkgyűjteményes kötet elveinek kialakítását egy háromfős szerkesztő csapat végezte. Az esetleges kifogásokra az utolsó oldalon a szerkesztők előre megadják választ. A cikkek az íróik ábécérendje szerint sorakoznak. Az első szerző – Apagyi Géza (Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium), aki a könyv megjelenése után néhány héttel hunyt el – életének talán utoljára írt publikációjával szerepel ebben a kötetben. Zentai László zárja a névsort, aki Klinghammer István frissen kinevezett utódja a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék élén.

A tanulmányok közül harminckettő angol nyelven készült, tizenkettő németül, míg öt cikk magyarul jelent meg a kötetben. A dolgozatok többségének tartalmi összefoglalója még két másik nyelven is szerepel. A közreműködők között negyven magyar szerző található, akik többsége természetesen térképész kolléga, térképkiadó vagy geográfus. A külföldi tudósokat tízen képviselik: ebből öt német, kettő osztrák, egy-egy holland, horvát és svájci. Az utóbbi összetétel egyúttal kifejezi Klinghammer István szakmai kapcsolatépítésének főbb irányait is.

A térképészet és rokon tudományainak témáit is A-tól Z-ig taglalják a szerzők, mintegy keresztmetszetét adva mindannak, amihez a kartográfia szorosabban vagy tágabb értelemben kapcsolódik. Szinte természetes, hogy legnagyobb számban az olyan témájú tanulmányok vannak jelen, amelyek Klinghammer István érdeklődését is leginkább lekötötték. Legtöbben – a szerzők ötöde – a térképek históriájával és a térképkiadók történetével foglalkoznak. Ebből a csoportból különösen érdekes Ferjan Ormelingnek (Utrechti Egyetem) az alkalomhoz kiválóan illő tanulmánya, The Origins of the Bosatlas and Its Portrayal of Hungary (A Bosatlas története és Magyarország ábrázolása). Tartalmában még ma is aktuális Ingrid Kretschmer (Bécsi Egyetem) tanulmánya, Frühe ethnographische Karten Südosteuropas aus Wien (Délkelet-Európa korai népességi térképei Bécsből). Joachim Neumann az egykori Nyugat-Németországban működő Astra Kiadó magyar származású alapítóját mutatja be, Pápay Gyula (Rostocki Egyetem) az ókori és reneszánsz földgömbök történetét rekonstruálja (Zur Frühgeschichte der Erdgloben). Hegedűs Ábel (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) az 1943-ból fennmaradt munkarészek alapján készítette el a Don-kanyar korabeli katonai térképét (Magyar térképek a Don-kanyarból). A magyar térképészet történetének egy fejezetét a középiskolai történelmi atlasz kiadástörténetén (From Smash to the Hundidac Prize) keresztül mutatja be Hidas Gábor és Turcsán Zsuzsa (Cartographia).

A közreműködők cikkei között a második legnépszerűbb téma a kartográfia elméleti és tudománytörténeti kérdései voltak. Itt Ulrich Freitag (Freie Universität Berlin) Über Zeit und Zeitkarten (Az időről és az időbeli térképekről) címmel születésnaphoz illően izgalmas kérdéseket elemez tanulmányában. Török Zsolt a tematikus kartográfia úttörő értelmezésével az elméleti kartográfia és a kartográfiatörténet szoros összefüggését mutatja ki (Luigi Ferdinando Marsigli and Early Thematic Mapping in the History of Cartography). Újszerű megközelítése miatt is figyelmet érdemel Zentai László írása Brave New Cartography (Szép új térképészet) címmel, amely a tudományterület jövőképével foglalkozik.

Nagyobb számban szerepelnek a tematikus kartográfiával, a térinformatikával, a számítógépes térképkészítéssel és vetülettannal vagy a névrajzzal foglalkozó írások, mint például Pokoly Béla (Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium) elemzése az exonimák értelmezéséről és használatukról. A térképészképzés természetesen több szerzővel is helyet kapott a gyűjteményben. A kartográfia sokoldalú kapcsolódását példázza, hogy nem maradtak ki az olyan határterületek művelői sem, mint a meteorológia, geofizika, természeti és társadalomföldrajz, földügyi szakigazgatás, történettudomány. Utóbbit képviseli Glatz Ferenc (MTA Történettudományi Intézet), aki a 2005-ben alapított Balkán-tanulmányok Központja történeti hátterét és kutatási irányait ismerteti (The Renaissance of Balkan Studies). Karsay Ferenc tömör áttekintése, a Szakirodalom-feldolgozás a tanszéken pedig a fontosabb tanszéki publikációk értékelésével azt igazolja, hogy Klinghammer István valóban szakmai iskolát teremtett a tanszéken. Az utánpótlás nevelésére példamutató figyelmet fordított, számos kollégáját indította el a hazai és nemzetközi szakmai elismerés útján. (Térképtudományi Tanulmányok 13. Térkép – Tudomány. Tanulmányok Klinghammer István professzor 65. születésnapja tiszteletére. Szerkesztette: Zentai László – Györffy János – Török Zsolt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszékének évkönyve, Budapest: 2006, 422 p.)

Gercsák Gábor

ELTE docens

„A globális kapitalizmus rengeteg vívmányát szeretjük, számos aspektusa viszont kifejezetten kellemetlen élményeket ébreszt” – írja a szerző az előszóban. Minden bizonnyal igaza van. Pontosan ez az ellentmondásos viszonyulás teszi Magas István könyvét izgalmas és fontos olvasmánnyá. Az ellentétes megítélések, egymással szemben álló álláspontok létét nap mint nap tapasztalhatjuk. Az utca embere – ha van pénze – örömmel megy be egy csillogó áruházba, és csodálja meg a világ minden részéről érkező árucikkeket. Ugyanez az ember szorongva gondol arra, hogy a munkahelyét bezárhatják, eszközeit összecsomagolhatják, és átvihetik egy másik országba. Vállalkozóként szereti, ha akadályok nélkül tud terjeszkedni más országokban is; az viszont már nincs ínyére, ha külföldi konkurensek jelennek meg az eddig sajátjának hitt hazai piacon. De emelkedhetünk magasabbra is, a politika és a kormányzás szintjére: a gazdaság, a piac nyitottsága rengeteg lehetőséget jelent egy ország számára, de aki a védett öbölből kihajózik a nyílt tengerre, viharba is sodródhat: olyan erők fogságába kerülhet, amelyeket nem, vagy csak kis mértékben tud befolyásolni.

Kétségtelen tény, hogy a globalizálódásnak, a kapitalizmus földrajzi hódító útjának nyertesei és vesztesei egyaránt vannak, sőt, adott emberek és csoportok egyszerre tartozhatnak e két táborba. A hétköznapi ember könnyen ítél a pillanatnyi érdeke vagy éppenséggel néhány aktuális esemény, friss benyomás alapján, és nyilvánítja jónak vagy rossznak a globalizációt, a globális, határokat nem ismerő piacgazdaságot, és ha meghallja a véleményéhez illő hívószavakat, könnyen beáll valamelyik mozgalom vagy párt zászlaja alá. Magas István könyvének viszont az a legfontosabb üzenete, hogy a globalizáció mérlegét kellő alapossággal és szakszerűen kell elkészíteni. Ennek a mérlegnek mind a jó, mind a rossz oldalán számos tétel szerepel, szó sincs tehát arról, hogy a helyzet egyértelmű lenne. A szerző ugyanakkor nem csinál titkot abból, hogy a globális piacgazdaság előnyeit nagyobbnak látja a hátrányainál, vagyis azt üzeni: ha megpróbálod bezárni a kapukat, ha nem használod ki a nyitottság adta lehetőségeket, lehet, hogy rövid távon eléred néhány célodat, de hosszú távon rosszul jársz.

Az előnyök és hátrányok mérlegén kívül a könyvnek van egy másik, az előbbivel összefüggő vizsgálati szempontja és gondolati vonulata is. A globalizálódott, modern információs és távközlési technológiával megtámogatott világgazdaság rendkívül összetett, szinte áttekinthetetlenül bonyolult rendszert alkot. Vajon mennyire biztonságos ez a rendszer? Mennyire alkalmas önkorrekcióra? E kérdésekben a gazdasági koordinációs mechanizmusok régi dilemmája tér vissza: annak érdekében, hogy a rendszernek inkább az előnyei bontakozzanak ki, mintsem a hibái, hogy az óhatatlanul fellépő válságok, krízishelyzetek ne eszkalálódjanak, ne temessék maguk alá azokat is, akik végképp ártatlanok az előidézésükben, mit lehet rábízni a decentralizált piaci mechanizmusokra, vagyis a „láthatatlan kézre”, és mihez kell „látható kezet”, vagyis piacon kívüli szabályozó mechanizmusokat és intézményeket találni?

Ezek a kérdések nagyon is valóságosak és égetőek. Elég, ha az elmúlt egy-két évtized és a jelen néhány jelenségére utalunk: az 1987-es tőzsdei összeomlásra, az 1997–78-as ázsiai pénzügyi válságra, a közgazdasági Nobel-díjasokkal is büszkélkedő Long-Term Capital Management 1998-ban bekövetkezett összeomlására, a 2000. évi tőzsdei lufira vagy napjaink jelzáloghitel-krízisére. E példák többségével Magas István könyve is foglalkozik, megközelítése tehát egyszerre elméleti és gyakorlatias; úgy is fogalmazhatunk, hogy az elméleti fejtegetések, közgazdasági modellek mellett aktuális hírek értelmezésére és magyarázatára is alkalmasak.

A könyv három nagy részből áll: az első a globalizációs folyamatok megértéséhez igyekszik történelmi és analitikus (vagyis modellbe rendezett) perspektívát adni. A második a globalizáció és a nemzetközi kereskedelem modern felfogásait tárgyalja és értékeli, méghozzá kereskedelempolitikai nézőpontból. A harmadik rész a pénzpiaci átalakulásokra koncentrál. Az egyes részek, sőt azokon belül egyes alfejezetek önállóan is megállnak a lábukon, vagyis az olvasó érdeklődése szerint válogathat belőlük.

A globalizálódás általános, rendszerszervező elveit kereső első részben a szerző egyebek között azt igyekszik bizonyítani, hogy a gazdaság porondján a főszerepet egyre inkább a multinacionális vállalatok és nem a nemzetállamok játsszák. Ebből a szempontból korunk sajátos átmenetnek tekinthető: jórészt még nem globalizált rendben született fogyasztási igényeink már a „multik” által szervezett rendszer hatásainak vannak kitéve.

Magas István kibernetikus szemléletű (a rendszerelmélet meghatározó képviselőire hivatkozó) elemzésre támaszkodva azt állítja, hogy a világgazdaság nem kezelhető úgy, mint egy nagyra növekedett integrált nemzetgazdaság. Nincsenek benne állandó, közösen kijelölt rendszercélok és ezek érdekében munkálkodó koordinációs mechanizmusok. Inkább valamiféle együttélésről van szó, hiszen egyelőre megmaradtak a nemzeti gazdaságok és kormányok által képviselt célok, miközben az egyre nagyobb mértékben integrálódó világgazdaság már globális koordinációs mechanizmusokért és intézményekért kiált.

A multinacionális vállalatok gondolkodásáról és viselkedéséről szóló részben vitatható elemek is vannak: fejlődésükben valószínűleg legalább akkora szerepe van az evolúciónak, mint a tudatos „nagyvonalú” (a szerző ezt a jelzőt használja) stratégiai gondolkodásnak és cselekvésnek.

Az általános rendszerelméleti felvezetés után a második rész a nemzetközi kereskedelmet veszi górcső alá. Áttekintést ad a külföldi közvetlen befektetések és a nemzetközi kereskedelem mozgatórugóit, irányait, a nemzetközi szakosodás módjait magyarázó modern, liberális felfogásokról. E rész egyik fontos megállapítása, hogy a külföldi befektetéseknél a kézzelfogható („tangible”) eszközök áramlásán kívül a szellemi jellegű („intangible”) eszközök mozgásával is számolni kell, különösen akkor, ha a versenyelőnyök szempontjából vizsgálódunk. A szerző egy egész sor gyakorlati kérdést felvetve igyekszik választ keresni a bevezetőben említett kérdésekre: mit lehet nyerni, illetve mit lehet veszíteni a kapuk kinyitásával vagy bezárásával, a piac erőinek szabadon engedésével, illetve állami beavatkozással. Egy kereskedelempolitikai stratégiai „játékból” az is kiderül, hogy bizonyos esetekben az állam kereskedelem- és iparpolitikát alakító szerepben való részvétele kedvezőbb eredményeket hozhat szabadpiaci mechanizmusoknál. A mögöttünk álló két-három évtizedben – állapítja meg Magas István – a tőkés állami beavatkozás nem szorult vissza, viszont más funkciókat kapott. Hazai szemszögből a munkabérek kiegyenlítődéséről szóló fejtegetések is fölöttébb érdekesek.

A globális pénzpiacokkal foglalkozó harmadik rész ismét a kulcskérdéssel indít: milyen előnyök és hátrányok származhatnak a nemzetközi tőkeáramlás liberalizációjából, a globális tőkepiac szabad működéséből. A szerző fokozott óvatosságra int: bár a liberalizációból húzható előnyök vélhetően felülmúlják a hátrányokat, sem magáról a liberalizációval, sem a megfelelő árfolyamrendszerrel kapcsolatban nem lehet egységes és szakmailag megalapozott álláspontról beszélni. Az időről időre kirobbanó pénzügyi válságok hatására már kialakult az igény a globális pénz- és tőkepiacok szabályozására, a konkrét megoldás módja fölöttébb problematikus. Ez a bizonytalanság nem jelenti azt – hangsúlyozza a szerző –, hogy jobb megállítani az integrációs folyamatot; éppen ellenkezőleg: a kevésbé fejlett országok is csak akkor szerezhetik meg a globalizációból származó előnyöket, ha a pénzügyi nyitás politikáját képviselik.

Magas István külön fejezetet szán a pénzügyi nyitás fejlődő országokra gyakorolt hatása elemzésének. A potenciális hasznokat három körben jelöli meg: (1) fogyasztáskiegyenlítés; (2) a külföldi tőke beáramlásának stabilitást segítő szerepe; (3) a belföldi bankszektor hatékonyságának növekedése. Hasonló alapossággal és részletezettséggel veszi számba az integráció potenciális költségeit is.

A pénzügyi nyitottság és a gazdasági növekedés közötti összefüggés illusztrálására a szerző egy tizenkét országot átfogó összehasonlító táblázatot is közöl. Az adatok értelmezésének bizonytalanságát nem tagadva „sejtésként” fogalmazza meg azt a tételt, hogy a pénzügyi integráció gazdaságélénkítést és jövedelemnövekedést hoz magával. Arról viszont keveset tudunk meg a könyvből, hogy a „jólét növekedése” miként oszlik el a különböző társadalmi csoportok között. A további vizsgálódásokat jó lenne erre a kérdésre is kiterjeszteni, egyes elemzések ugyanis azt mutatják, hogy miközben a világgazdaság „tortája” gyors ütemben növekedett a mögöttünk álló öt-hat évben, a gyümölcsöket többnyire az amúgy is gazdagabb rétegek aratják le, vagyis a társadalmi szakadék sok országban mélyül.

A könyv utolsó szakasza egy aktuális jelenséggel foglalkozik: a pénzügyi mozgásokban fellépő globális aszimmetriákkal, az egyes országok és országcsoportok megtakarító, illetve beruházó-fogyasztó pozíciójával. Egyebek között megállapítja, hogy az amerikai gazdaság külföldi eladósodottsága rendkívüli mértékben megnőtt. Magas szerint a kiegyensúlyozottabb növekedési trendek kialakulásához erősebb és tartósabb növekedés kellene Európában és Japánban, nagyobb megtakarításokra lenne szükség az USA-ban, magasabb beruházási szintekre az ASEAN-ban és az NIC-ben, és a jelenleginél jóval magasabb fogyasztási szintre Kínában. Az elkerülhetetlennek látszó kiigazítás legvalószínűbb forgatókönyve a dollár további lassú, egyenletes leértékelődése.

Végezetül szólnunk kell néhány szót a szerző által használt módszertani apparátusról is. Az eszközkészlet széles: a szerző gyakran használja állításai bizonyítására a matematikai közgazdaságtan és a játékelmélet modelljeit, de ugyanakkor gondot fordít arra is, hogy a matematikai „gyorsírást” közérthető nyelvre is lefordítsa. Könyve így azok számára és élvezetes és hasznos olvasmány, akik az előbbiekben nem járatosak. (Magas István: Globalizáció és nemzeti piacok. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007)

Bőgel György

A kötetcím nem magyar „filozófiáról”, hanem „philosophiáról” beszél. Tudatos archaizálás ez: a tizenkilencedik század írásmódjának megidézése, azé a századé, amelyik láthatóan a legközelebb áll a politikafilozófus szerző szívéhez. Mester Bélát ugyanis elsősorban politikafilozófusnak kell tekintenünk: nem csupán az angol koraújkorral foglalkozó tanulmányai, de itteni, a magyar bölcselet történetének kérdéseit tárgyaló írásai is érdeklődésének meghatározóan politikafilozófiai irányáról árulkodnak. Mint egyik tanulmányában meg is fogalmazza, eminens törekvése, hogy rehabilitálja a reformkori „nemzeti filozófia” fogalmának egyik összetevőjét: a politikai közösség modernizációjának és önértelmezésének filozófiai reflexióját.

A kötet tanulmánygyűjtemény: Mester elmúlt évtizedben keletkezett, magyar filozófiatörténeti tárgyú esszéinek válogatása. Szövevényes és gondolatgazdag munka lévén, valamennyi benne foglalt írásra kurta ismertetésünk keretében értelemszerűen nem tudunk kitérni. Ehelyett néhány jellemző – a szerző szemlélete szempontjából különösképp karakterisztikus – motívumát vesszük sorra: a magyar filozófia kialakult kánonjához való kritikai viszonyt, az idegen filozófiák hazai recepciójának eredeti bemutatását, illetve az irodalom és a filozófia magyar kultúrabeli viszonyának szellemes reflexióját.

A magyar filozófia kialakult kánonjához való kritikai viszony tanulságos példái a Szontagh Gusztávról és a Litkei Tóth Péterről szóló tanulmányok. „Kialakult kánonról” a magyar filozófiatörténet esetében csupán megszorításokkal lehet beszélni persze: a hazai filozófia múltjának kutatása – a nagy történeti társtudományokhoz, elsősorban az irodalomtörténethez képest – máig kevéssé intézményesült szakterület. Még az utóbbi másfél-két évtizedben megélénkülő törekvések is alig léptek túl az elsődleges számbavétel – az elemi forrásföltárás és a kiinduló kánonképzés – fázisán. A „kánont” így gyakran régen meggyökeresedett és máig reflektálatlanul használt értékítéletek befolyásolják. Nos, Mester következetesen állást foglal ezekkel az értékítéletekkel szemben. Szontagh Gusztávot, ha egyáltalán, csupán Erdélyi János egykori vitapartnereként – a reformkori „egyezményes iskola” másodvonalbeli, dilettáns szerzőjeként – tartja számon a történeti köztudat. Mester határozottan – és a hagyományos „kánon” értékítéletét inkább osztani hajlamos recenzens számára is elgondolkodtató módon – szembeszáll ezzel a beállítással: Szontagh szerinte valójában a kiformálódó modern magyar nyilvánosság sajátképpeni bölcselője, „társasági filozófiája” a magyar hagyomány legeredetibb politikafilozófiai koncepcióinak egyike. Litkei Tóth Péter pedig jószerivel teljesen elfeledett, legföljebb az irodalomtörténészek szűk köre számára ismert gondolkodó. Mester az ő kanonikus rangját nem vitatja – Litkei Tóthot maga sem tekinti jelentős vagy eredeti bölcselőnek –, nem fogadja el viszont, hogy a kutatásnak kizárólag csak a jelentős-eredeti bölcselők munkássága felé kellene fordulnia: érvelése szerint a közgondolkodás föltárásához éppen a kor átlagából éppen csak kiemelkedő személyiségek szövegeinek vizsgálata vezethet el.

Az idegen filozófiák hazai recepciójának eredeti bemutatásával a Kant és a John Stuart Mill befogadását elemző tanulmányok szolgálnak. A magyar filozófiatörténet – az autochton hazai bölcselet hiánya folytán – voltaképpen recepciótörténet, a magyar filozofálás elsősorban az európai szellemi irányzatok átvételét, befogadását, meghonosítási kísérletét jelenti tehát. A nyugati irányok itteni hatásának történeteként fölfogott magyar filozófiatörténet kutatói pedig ezért hagyományosan a recepció élénkségén-gyorsaságán, illetve önállóságán-eredetiségén mérik egy-egy hazai filozófiai teljesítmény jelentőségét. Nos, Mester ebben a tekintetben is világos különvéleményt jelent be. A magyar recepcióban nem az az érdekes igazán, milyen hamar reagálunk az idegen gondolatra, vagy mennyire alkotó módon vagyunk képesek értelmezni azt: a mi történetünket éppen a gondolatok eredeti, saját születési helyükön föllelhetetlen összekapcsolódása teszi izgalmassá. A modern magyar gondolkodás voltaképpeni hagyományát jelentő – Kant kortársi befogadásától a két háború közötti neokantiánus recepcióig terjedő – kantianizmus Mester értelmezése szerint például a sajátosan „nemzeti filozófia” elképzelésére gyakorol befolyást. Kant eredetileg hangsúlyozottan „világpolgári szemszögből” megfogalmazott gondolatai tehát a 19. századi „nemzeti kultúrának” válnak integráns részévé. A gondolatmenet, Elie Kedourie heterodox – a nemzeti önmeghatározás eszméje mögött a kanti egyéni önmeghatározás eszméjét fölismerő – Kant-értelmezésére támaszkodva, a kanti nézetek befogadásának és a hazai nyilvánosság kiépülésének egyidejűségére épül. Kant eszerint akkor érkezik meg hozzánk, amikor a megszülető nyilvánosságban éppen lehetővé válik az iskolán kívüli filozofálás: a „nemzeti filozófia” képviselőinek az „önállóságról” szóló szavait így nem csupán nemzeti értelemben kell fölfognunk, legalább annyira az önálló észhasználat kanti tételét is észre kell vennünk bennük. John Stuart Mill 19. századi befogadása pedig, a másik oldalon, hasonlóan érdekes ellentmondásokkal terhelt. A gyors fordításokban és szellemes értelmezésekben egyaránt megnyilvánuló, kiemelkedően gazdag recepció igyekszik úgymond elválasztani Millben a liberálist és az utilitaristát: Mill liberalizmusát – az „idegen” utilitarizmust elvetve – a kantianizmussal próbálja újraalapozni. Olyan mixtúra keletkezik így, amelyik tőlünk nyugatra – sem az angol, sem a német fejlődésben – nem ismeretes: éppen csak nálunk születhet meg.

Az irodalom és a filozófia magyar kultúrabeli viszonyának szellemes reflexiójára végül a Bretter Györgyről és a Székely Jánosról közölt esszék nyújtanak példát. Mester kiindulópontja, ahogy mindenütt, itt is kritikai. A köztudalom a magyar kultúra irodalmi hagyományát erősnek, a magyar filozófia hagyományát meg gyöngének gondolja: a nemzeti kultúra szempontjából meghatározó, jelentős irodalmi alkotásokról, meg a nemzeti kultúra szempontjából elhanyagolható, jelentéktelen bölcseleti munkákról beszél. A „nagy irodalom” és „kicsi filozófia” kettősségének mélyén azonban a tanulmányok érvelése szerint a magyar kultúra természetére vonatkozó, alapvető önértelmezési toposzok húzódnak meg: a reformkorban, képletesen szólva, a filozófia gyönge, az irodalom pedig erős lapot húzott. Ekkor, a modern nemzet megszületése idején kerül ugyanis a nemzeti kultúra középpontjába a „partikuláris” szintjén mozgó, érzelmeket kifejező irodalom, hogy az „egyetemességet” képviselő, az értelemre ható filozófia viszont ugyanakkor kiszoruljon onnan. A filozófia egyetemességének és az irodalom nemzeti jellegének dichotómiáját következőleg máig hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, hogy a filozófia esetében természetesnek érezzük a nemzetközi összehasonlítás követelményét, az irodalmat viszont kivonjuk a világirodalmi összehasonlítás kényszere alól, hogy egyben a nemzeti kultúra kánonjának meghatározását is ráruházzuk. Nos, Mester a filozófia és az irodalom közelebbi kapcsolatát, a filozófiának az értelmiségi műveltségben játszott szervesebb szerepét az erdélyi kultúrában fedezi föl: önálló tanulmányt szentel Bretter György esszéisztikájának és Székely János drámaírásának. A szerzőnk másik tudományterületével szoros kapcsolatban álló értelmezések – ne feledjük, a filozófus Mester másfelől az irodalomtudomány művelője is: néhány éve emlékezetes monográfiát szentelt Szilágyi István regényírásának – az esszéműfaj filozófiabeli helyének, illetve a filozófia szépirodalombeli megjeleníthetőségének problémáján tűnődnek el. Beállításukban Bretternek a mitológiai paraboláktól a nyelvfilozófiai kísérletekig ívelő esszéi a teória használatának valamiféle „természetességét” árulják el, Székely drámái pedig egy pesszimisztikus történetfilozófiát körvonalaznak.

Mester Béla kötete, ismételjük, szövevényes és gondolatgazdag munka. A benne foglalt tanulmányok egy éppen most születő tudományterület – a magyar filozófia múltjának kutatása – áramában születtek. Ehhez képest nyoma sincs bennük a hasonló dolgozatok ünnepélyességének és humortalanságának, a diszciplínaalapító igyekezetből fakadó jellegzetes görcsösségnek. Játékos és tiszteletlen írások inkább: vizsgálat alá vont szövegeik egyszerre szeretetteljes és ironikus olvasatát nyújtó, reflexív-önreflexív és dialogikus kísérletek. Mester úgy bánik a magyar bölcseleti hagyománnyal, ahogy nálunkfelé eddig inkább csak az irodalomtörténészek bántak a magukéval. Felnőttnek tekinti éppen csak megszületett tudományát.

Mit mondjunk: a Magyar philosophia kiváló könyv. Olyan, amelyik nem csupán a téma kutatói számára lesz megkerülhetetlen: a szélesebb humántudományos közvélemény figyelmére is számot tarthat majd. (Mester Béla: Magyar philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig. A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX. Kolozsvár–Szeged: Pro Philosophia, 2006)

Perecz László

filozófiatörténész