ajk . elte . hu
Az emberklónozás erkölcsi problémái
Boda Mihály
filozófia PHD-hallgató – ELTE BTK
meghívott elõadó – ELTE ÁJTK
bodam ajk . elte . hu
A klónozás, a tág értelemben véve mesterséges (re)produkció, azaz ember emberi kéz általi létrehozása, mindig is érdekelte az embereket. A különbözõ szerzõk irodalmi alkotásaikban azonban meglehetõs szkepszissel mutatták be az ember létrehozására tett próbálkozásokat. A szkepszis oka az lehetett, hogy az ember teremtõjének szerepét hagyományosan foglaltnak tekintették. Így például Homérosz Iliászában Hephaisztosz, aki ugyan nem ember, alkot ember alakú lényeket bronzból és fiatal nõket aranyból; Mary Shelley mûvében Victor Frankenstein alkotja meg Frankensteint, H. G. Wells mûvében pedig Dr. Moreau próbál állatokból embereket teremteni. Ezek a teremtmények azonban nem emberek, mivel vagy nem rendelkeznek lélekkel (Héphaisztosz alkotásai), vagy lélekkel ugyan rendelkeznek, azonban szeretet nélkül kell élniük (Frankenstein), esetleg nem képesek gyilkolási ösztönüknek gátat vetni (Dr. Moreau teremtményei). Hagyományosan tehát úgy tekintettek a klónozásra, mint amirõl csak mesélni lehet, de megvalósítani nem. Következésképpen nem is merültek fel erkölcsi problémák a klónozással kapcsolatban.
Korunk tudása és technikája a klónozást, minden misztikumtól megfosztva, az ivartalan reprodukció egy speciális formájának tekinti. Éppúgy képesek vagyunk állatok, mint növények mesterséges reprodukciójára. Gondoljunk, csak a Bartlett-körtére (1770 körül),1 Dollyra, a bárányra (1996), illetve a Magyarországon klónozott egérre, Klonillára (2006). A klónozás így egyáltalán nem tûnik már valamilyen mítoszba vagy tudományos-fantasztikus elbeszélésbe illõ eljárásnak. Sokkal inkább egy növényekkel kapcsolatos rutineljárásnak, valamint egy állatokkal és emberekkel kapcsolatos, elõbb vagy utóbb mindennapivá váló reprodukciós technikának.
Egy kérdéssel kapcsolatban mindazonáltal hasonló állásponton van a hagyományos elképzelésekkel a modern gondolkodás. Ember ember általi létrehozása a fenti szerzõk szerint azért nem lehetséges, mert bizonyos lelki, mentális vagy pszichés folyamatok mesterséges reprodukciójára nem képes az ember. A klónozásnak ez a korlátozottsága, bizonyos értelemben, megmaradt a mai tudományos technikákban is: amikor klónozásról beszélünk, alapvetõen valamilyen test, sejt, génszerkezet stb. reprodukciójáról van szó, és nem a lélek megkettõzésérõl vagy pusztán a személyiség lemásolásáról. Pusztán a személyiség reprodukciója még mindig a tudományos-fantasztikus regények világának a része.
Klónozásról a tudományos irodalomban legalább három különbözõ értelemben beszélnek. A három klónozástípus egyike, a szervi vagy szöveti klónozás esetében, a klónozás alapvetõen olyan, a növényekkel kapcsolatban már régóta használt vagy régen megfigyelt folyamatokat jelent, mint bimbózás, sarjadzás, ikresedés, dugványozás, oltás és regeneráció. A klónozás egy másik, mesterségesen az 1950-es évektõl alkalmazott formája a sejtalapú klónozás, amikor is például az egysejtû élõlény egyetlen sejtjének utódsejtjei együtt maradnak, és kolóniát képeznek (például spórák). Az emberi egypetéjû ikrek születése szintén a (természetes) sejtalapú klónozás egy esete, ahogyan az élelmiszer-klónozás is, amikor is egy növény egyetlen sejtjébõl reprodukálható az egész növény; és az õssejtek stimulálásával elért terápiás klónozás is, amely segítségével olyan betegségeket lehet (majd) gyógyítani, amelyek hátterében sejthiba vagy sejtritkulás áll (például a Parkinson-kórt, Alzheimer-kórt, a daganatos megbetegedéseket vagy cukorbetegséget). Számunkra a klónozás leginkább érdekes, harmadik típusa esetében egy sejt magját olyan petesejtbe ültetik be, amelynek korábban eltávolították a saját magját. A klónozásnak ezt a többsejtû élõlények ivartalan reprodukálásával kapcsolatos típusát nukleáris transzfernek vagy sejtmaganyag-átvitelnek hívjuk. Ez utóbbi folyamat eredménye volt 1996-ban Dolly, a bárány.2
A tudomány és a technikai tudás fejlõdését látva azt hiszem, hogy teljesen érthetõ az a változás, ami a klónozás gyakorlatba való átültetését eredményezte. A tudomány és a technika fejlõdése tette lehetõvé, hogy emberi lényeket hozzunk létre mi magunk, vagy legalábbis a nem túl távoli jövõben képesek leszünk erre. Ez a mindennapivá váló eljárás a hagyományos erkölcsi meggyõzõdéseinkkel a háttérben azonban olyan problémákat vet fel, amelyek erkölcsi minõségükben teljesen újak a gondolkodás történetében.
A klónozási folyamatok közül azonban csak némelyik kétséges erkölcsileg. A szervi vagy szöveti klónozást már régóta használjuk. Az emberi életet közvetlenül nem érinti, így erkölcsi jelentõsége sincsen. A sejtalapú klónozás is csak annyiban érdekes számunkra, hogy bizonyos emberi betegségeket gyógyító terápiás klónozási folyamatok kutatásához olyan embrionális õssejtekre van szükség, amelyeken kutathatók az õssejtek fejlõdésének törvényei és stimulálásuk lehetõségei. A kutatásra felhasznált embrionális õssejtek egyik forrása pedig nem más, mint a sejtmaganyag-átvitellel létrehozott, korai állapotú embriók. A sejtmaganyag-átvitel azonban önmagában is problémás, ha a sejt magjának beültetése a sejtgazda reprodukcióját szolgálja. A sejtmaganyag-átvitelnek így két, erkölcsileg vitatható alkalmazása lehetséges manapság. Ez a két alkalmazás nem más, mint embriók létrehozása kutatási céllal, és embriók létrehozása reprodukciós céllal. Pontosan ez az a két klónozási eljárás, amely kiváltotta az Egyesült Államokban és a Németországban ma is zajló erkölcsi vitát.3 (A továbbiakban csak erre a két módszerre fogok utalni, amikor a „klónozás” kifejezést használom.)
A klónozással kapcsolatos erkölcsi vita kulcskérdése tehát úgy hangzik, hogy milyen mértékben – ha egyáltalán – helyes emberi embriók kutatási és reprodukciós céllal való mesterséges létrehozása.4
Nos, a klónozási eljárás helyességét hirdetõk szerint a klónozás egyetlen olyan erkölcsi problémát sem vet fel, amelyet más mesterséges reprodukció ne vetne fel. A mesterséges (in vitro) megtermékenyítés, vagy a gyereket felnevelõ szülõkön kívüli további harmadik fél mint donor bevonása a gyermekvállalásba általánosan elterjedt mesterséges reprodukciós módszerek. Ezek a módszerek is felvetnek fontos kérdéseket: a mesterséges megtermékenyítés esetében gondot okozhat az eljárás által elõidézett fizikai sérülések kalkulálása, ill. a vállalható kockázat mértékének meghatározása; harmadik fél bevonása esetében pedig komoly gond lehet a család késõbbi integritása. A mesterséges reprodukciónak ezeket a változatait azonban bárki szabadon választhatja. Ez azt jelenti, hogy a gyermekvállalás biológiai és társadalmi összetevõje elkülönült egymástól. A gyermekvállalásban ma már nem a gyermeknemzés természetes folyamata az erkölcsileg meghatározó (mint az igen sokáig volt), hanem sokkal inkább a gyermek felnevelése. Így a klónozást elfogadók szerint, ha a klónozás nem különbözik lényegesen az említett reprodukciós eljárásoktól, akkor a klónozás sem problematikus erkölcsi szempontból, mivel azt más mesterséges reprodukciós technikával együtt garantálja a reprodukció szabad megválasztásának a joga.
A klónozás azonban, ha belegondolunk, nagyon is sokban különbözik a többi reprodukciós technikától. A különbség abban keresendõ, hogy a klónozásnál a petesejtbe egy testi sejt magját ültetik be, és nem egy hímivarsejtet, mint a mesterséges megtermékenyítés esetében. A testi sejt magja így egy differenciált és ismert génkészletet örökít át az utódra. A klónozás egy további, egyelõre csak elméletben létezõ formája a megtermékenyített petesejt génállományának módosítása, amely már közvetlenül a génállomány egyes részeinek módosítását is lehetõvé teszi. Ezek a lehetõségek, feltételezve a korábban megtermékenyített petesejt genetikai térképének elkészítését (amely az 1970-es évek óta módunkban áll), és számításba véve a „befogadó” petesejt citoplazmájának hatását a testi sejtmag genetikai állományára, elvileg lehetõvé teszik a genetikai tervezést. A genetikai tervezés alkalmazása azonban eredményezheti az öröklött és hibás génkészlettel rendelkezõ embrió abortálását éppúgy, mint meghatározott képességekkel rendelkezõ emberek létrehozását. Mivel mindkét eset aggályos erkölcsi szempontból, a második súlyozottan, így a klónozás egy fontos szempontból nem hasonlítható a többi reprodukciós technikához. Gondoljunk csak a 20. századi eugenetikai kísérletekre, vagy a filmekbõl és a gondolatkísérletekbõl ismert klónozott katonákra!
Egy, a reprodukciós szabadságra hivatkozó gondolatmenethez hasonló elképzelés szerint a tudományos kutatás szabadsága garantálja a klónozás helyességét. Ez az elképzelés részben azon a megkérdõjelezhetõ feltevésen alapszik, hogy a tudás nemcsak hasznos a társadalom számára, de önértékkel bír, amelyet mindentõl függetlenül védeni kell.
A reproduktív szabadsággal és a tudományos kutatás szabadságával kapcsolatos gondolatmenetek felfoghatók azonban úgy is, mint amelyek egy-egy esetét képezik annak az általánosabb elképzelésnek, amelyre mint az emberrõl való újkori gondolkodás egyik alaptételére szokás hivatkozni. Ez az általánosabb elképzelés az az elv, hogy valakinek mindaddig szabadságában áll megtenni valamit, amíg tettével nem sérti vagy korlátozza mások hasonló szabadságát, azaz mások érdekeit. A gondolatmenetnek megfelelõen, ha a klónozási eljárás valaki számára elviselhetetlen fájdalommal járna, akkor ebben az esetben a klónozás sértené az illetõ érdekeit, így helytelen lenne végrehajtani a klónozást. A kutatási célú klónozás esetében így nagyon fontos, hogy embrióról van szó, és nem magzatról. Ugyanis a korábbi gyakorlati etikai vitákban általánosan elfogadottá vált az az elképzelés, hogy az embrió a magzattal ellentétben nem képes fájdalmat érezni, így nincsenek érdekei, melynek figyelemben tartása erkölcsi védelmet biztosítana számára. A kísérleti célú klónozás esetében tehát az embriónak szintén nem sérülhetnek az érdekei, mert nincsenek neki. A klónozás így pusztán azért helyes eljárás, mert nem sérti mások érdekeit.
A klónozás helyessége továbbá talán azon az alapon is belátható, hogy az nagymértékben hasznos mind a szülõk vagy az aktuális klónozást szorgalmazók, mind a társadalom számára. A klónozás ugyanis, egyrészt olyan emberekkel vagy párokkal kapcsolatos, akik vagy nem képesek szexuális úton utód nemzésére, vagy ugyan képesek erre, de nagy az esélye valamilyen öröklõdõ betegség megjelenésének az utódban. A klónozás hasznos azok számára is, akik biztosítani szeretnének maguk számára póttestrészeket, arra az esetre, ha esetleg valamilyen szervcserére, szervpótlásra kényszerülnének, vagy egy általuk különösen kedvelt személy, például gyermekük genetikai „másolatát” kívánják létrehozni. A klónozás továbbá komoly társadalmi elõnyökkel is jár, amennyiben kivételes képességekkel rendelkezõ emberek „megõrzésére” használjuk (például Einstein vagy Mozart reprodukálására), illetve az emberi faj biológiai fejlõdésével, képességei határaival kapcsolatos tudományos tudás felhalmozására.
Összefoglalva tehát a klónozási eljárást támogatók megfontolásait, azt mondhatjuk, hogy a klónozást azért tarthatjuk helyesnek, mert azon túl, hogy hasznos a rászorulók és a társadalom számára egyaránt, helyessége következik az ember mint szabadon választó lény természetébõl, és így egyben nem korlátozza mások érdekeit sem.
A fenti gondolatmenetek nem tesznek különbséget a klónozási eljárás kétfajta célja között, a kutatási és a reprodukciós céllal végrehajtott eljárások között. Nem úgy a klónozást ellenzõ elképzelések! Mielõtt azonban külön-külön bemutatnám a kétfajta klónozási eljárással szemben megfogalmazott elképzeléseket, elõször egy igen elterjedt gondolatmenetre és a gondolatmenet helytelenségére szeretném felhívni a figyelmet.
Csúszós lejtõ
A gondolatmenet annak az érzésnek a kifejezésén alapszik, hogy nem ismétlõdhetnek meg még egyszer a 20. századi eugenetikai programok. Azt hiszem, ebben minden további nélkül egyetérthetünk. Ezeknek a programoknak a keretében ugyanis bizonyos embercsoportok vezetõi ki akarták küszöbölni, és meg akarták szüntetni tagjaik némely természetes emberi jellegzetességét – mint például a mentális vagy a testi torzulásokat, vagy a bizonyos rasszokra vagy népcsoportokra jellemzõ jegyeket. A program hátterében az a szándék húzódott meg, hogy jobbá, tökéletesebbé tegyék a csoport tagjait. Nos, a klónozás célja részben szintén az, hogy bizonyos emberi jellemzõket kiküszöböljön, másokat pedig elõtérbe helyezzen. Természetesen a klónozást lehet arra is használni, hogy pusztán a rászoruló pároknak segítsünk, ám sokan hangsúlyozzák: semmi sem garantálja, hogy a klónozás bármilyen felhasználása nem fog eugenetikához vezetni. A klónozás így azért helytelen eljárás, mert ha akár csak kismértékben is engedélyezzük, akkor elõbb vagy utóbb eugenetikához fog vezetni. Erre a gondolatmenetre általában a csúszós lejtõ néven szokás hivatkozni.
Úgy gondolom, hogy az elképzelésnek bizonyos értelemben igaza van: valóban semmi sem garantálja, hogy ha elfogadjuk a klónozást, akkor azt valaki nem fogja eugenetikai célokra használni. Azonban azt sem garantálhatja semmi, hogy az autókat valaki nem fogja arra használni, hogy az utcán minden lehetséges gyalogos célpontot elüssön vele. Az autóvezetés mindazonáltal nem tartozik az erkölcstelen tettek közé. Továbbá azt sem garantálja senki, hogy az ûrtechnikát nem tömegpusztításra fogjuk használni. Az ûrtechnika fejlesztése és használata mégsem erkölcstelen. A példákat még sokáig lehetne sorolni. A csúszós lejtõ gondolatmenet tehát hibásan összekapcsolja azt, hogy a klónozás eugenetikához vezethet, azzal, hogy a klónozás ténylegesen eugenetikához vezet. Az autóvezetés is vezethet tömegmészárláshoz, ám nagy többségünk teljesen békés célokra használja a gépkocsiját, így mégsem vezet.
Emberi méltóság
A klónozással kapcsolatos ellenvetéseknek az a része, amely az õssejtek kutatására felhasznált embriók klónozásával kapcsolatos, nagymértékben hasonlít az embrió erkölcsi státusával, és így az abortuszvitával kapcsolatos megfontolásokra. Az abortuszprobléma alapvetõen azzal kapcsolatos, hogy erkölcsi szempontból meddig tarthatjuk helyesnek megölni a meg nem született biológiai embert, ha egyáltalán helyeseljük az abortuszt. Erre a kérdésre általában azzal szokás reagálni, hogy meghatározzuk az erkölcsi státus fogalmát, amely alapján aztán megmondhatjuk, hogy vajon helyes-e az abortusz, és ha igen, akkor hány hetes-hónapos embrió, magzat abortálható még. Az abortuszprobléma gyökere tehát az, hogy hol határozzuk meg az erkölcsi státus kezdetét a megtermékenyülés és a megszületés között.
A kutatási célú klónozással kapcsolatos probléma mindazonáltal egy ettõl különbözõ probléma. Ebben az esetben ugyanis az az érdekes, hogy vajon felhasználhatjuk-e az embriót tudományos kísérletezésre, vagy sem. Természetesen, ha szélsõségesen konzervatív álláspontot képvisel valaki az abortuszkérdésben, azt állítván, hogy bizonyos sejtszintû élet erkölcsi védelmet élvez, akkor ezzel már elutasítja a kutatási célú klónozást is. Nem ennyire egyértelmû a helyzet, ha valaki liberális álláspontot képvisel az abortusszal kapcsolatban. Ebben az esetben ugyanis valaki kiállhat az embrió abortálhatósága mellett anélkül, hogy elfogadja az embrió kutatási célokra való felhasználhatóságát. Az abortuszprobléma és a kutatási célú klónozás tehát különbözõ erkölcsi problémákat alkotnak.
Az Egyesült Államok-beli Nemzeti Bioetikai Tanács (NBAC) és a Német Nemzeti Etikai Tanács (NE) is komoly erõfeszítéseket tesz azzal kapcsolatban, hogy valamiképpen erkölcsi státusz biztosítson az embriónak, és így helytelenné tegye a kutatási célú klónozást. Ezek az érvek azzal kapcsolatosak, hogy ha az embrió nem érezhet fájdalmat, akkor miképpen tudunk mégis erkölcsi védettséget biztosítani az embrió számára, a kutatási célokra való felhasználással szemben.
Az ugyanis, hogy az embrióknak nincsenek érdekeik, nem jelenti azt, hogy bármire felhasználhatnánk õket, mivel az embriók, bár nincsenek érdekeik, mindazonáltal emberi méltósággal rendelkeznek. Az emberi méltóságot célszerû megkülönböztetni az emberi élet méltóságától, amelyre általában mint a bizonyos hivatást ellátó vagy státust betöltõ emberek munkájukkal kapcsolatos becsületességére hivatkozunk. Ezzel szemben emberi méltóságról akkor beszélhetünk, amikor például halott emberekrõl, pontosabban holttestekrõl van szó. Ebben az esetben bizonyos rossz érzések fognak el bennünket a már nem élõ emberrel kapcsolatban, ami meggátol bennünket abban, hogy bizonyos tetteket kövessünk el a holttesttel. Gondoljuk csak a proszektúrán bennünket, feltehetõleg, elfogó rossz érzésre, vagy a nekrofiliával szembeni ellenérzésünkre. Nos, az elképzelés szerint pontosan így kellene elképzelnünk az embriót megilletõ emberi méltóságot és az embrióval való bánásmódot is. Az emberi méltóság így éppúgy garantálja az embrió számára azt, hogy bizonyos tetteket nem követünk el vele szemben, például nem kísérletezünk vele, mint ahogy elítéljük azt is, ahogy a nácik felhasználták a holttesteket. Összefoglalva tehát: a klónozás, akárcsak a holttestek látványa, olyan érzéseket kelt az emberek egy részében, amelyek alapján egy erkölcsileg beszámítható tulajdonságot tulajdonítunk az embriónak, jelesül az emberi méltóságot.
Azt hiszem, hogy az olyan erkölcsileg jelentõséggel bíró érzelmek, mint a büszkeség, a megbántottság stb. létében nehezen kételkedhetünk. Ezek az érzések azonban pusztán szimptómái az erkölcsi viszonyoknak, és nem maguk képezik ezt a viszonyt. Ez azt jelenti, hogy két élõlény – általában két személy – között az erkölcsi viszony, például az ígérés korrekt betartásának, vagy épp ellenkezõleg, be nem tartásának lehet a szimptómája egy-egy speciális erkölcsi érzés, a büszkeség vagy a megbántottság, ám nem maguk az érzések jelentik az erkölcsi viszonyt. Ebben az esetben azonban nem áll fent a feltételezett analógia a holttestek és az embriók között. A holttestnek ugyanis még életében tehetõ ígéret, és ennek az ígéretnek a kapcsán lehetségesek késõbb erkölcsi érzelmek is. Az embrióval kapcsolatban azonban még nem tudunk erkölcsi viszonyt kialakítani, amelynek szimptómájaként az erkölcsi érzelmek megjelenhetnének. Az embrióval kapcsolatban érzett érzések így nem erkölcsi érzések, amelyek alapján erkölcsileg beszámítható tulajdonságot, az emberi méltóságot tudnánk az embriónak tulajdonítani.
Ha azonban ennek ellenére mégis elfogadnánk az emberi méltósággal kapcsolatos gondolatmenetet, azzal még nem mutattuk meg egyben azt is, hogy reprodukciós céllal helytelen lenne embert klónozni. Ennek az az oka, hogy a kutatási és a reprodukciós céllal klónozott embriók helyzetének figyelembe vétele között komoly különbség áll fenn. Egy kicsit extremizálva a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy a kutatási céllal klónozott embriót pusztán azért hozzuk létre, hogy kísérletezzünk vele, és az embrió egyetlen „vigasza”, hogy a kísérletezés az emberiséget szolgálja. Ezzel szemben a reprodukciós céllal létrehozott embriók klónozása szolgálhatja annak az emberi egyednek az érdekét is, aki majd az embrióból válik. Így, ha az embriótól független érdekek elérése végett helytelen is embriót klónozni, attól még nem feltétlenül helytelen az embrióból kialakuló emberi egyed érdekeit szem elõtt tartó klónozás.
Elismerés és kompromisszum
Lássuk tehát a reprodukciós célú klónozással kapcsolatos, azt ellenzõ gondolatmenetet! Több filozófus felhívja arra a figyelmünket, hogy a klónozás erkölcsi jelentõséggel bíró, különösen rossz érzések kiváltására lehet alkalmas azokban, akik a mesterséges reprodukció ezen típusának segítségével születtek. Hans Jonas szerint a klónozás a meghatározottság – determináltság – érzését idézheti elõ a klónozással született emberben, amennyiben tudja, hogy az õ genetikai állományával rendelkezõ személy milyen képességekkel bírt, és mire volt képes a múltban. Joel Feinberg szerint a klónozás korlátozza a klónozással született ember szabad választásának alternatíváit és így egyben jövõjét. Mindkét esetben ugyanarról az érzésrõl van szó, ám különbözõ szempontokból. Amikor a klónozással született ember, ismerve „fogantatásának” körülményeit, átgondolja elmúlt életét, illetve céljait és jövõjét, akkor önkéntelenül is – kényszeresen – génikertestvérének a tetteihez hasonlítja saját, eddigi cselekedeteit; továbbá, önkéntelenül morfondírozik azon is, hogy az a másik milyen dolgokat szeretne elérni az életben, vagy miként reagálna bizonyos helyzetekre. Nem feltétlenül kell neki elfogadnia ezeket a bosszantó kényszerûséggel megjelenõ alternatívákat ahhoz, hogy rossz érzéseket érezzen. A lényeg az, hogy a klón legyen tudatában származása körülményeinek, mert ebben az esetben már garantáltan kényszerítõ jelleggel fognak bizonyos cselekvési vagy értékelési alternatívák megjelenni számára. Összefoglalva tehát, mindkét ellenvetés szerint a klónozás erkölcsileg jelentõséggel bíró rossz érzéseket eredményez a klónban, ezért a klónozás helytelen eljárás.
Ahhoz azonban, hogy ez a gondolatmenet problémamentes és hihetõ legyen, szükséges feltételeznünk, hogy genetikai állományunk meghatározza viselkedésünket. Ebben az esetben, és csak ebben az esetben a klónozás minden további nélkül meghatározná a klón viselkedését, és kizárna bizonyos alternatívákat. Ez a tény, ha a klón tudatában van, akkor kétségkívül rossz érzéseket hozhat létre benne. Igen ám, de vajmi kevés okunk van azt gondolni, hogy valakinek a genetikai állománya teljesen meghatározza viselkedését, tekintve az ember úgynevezett szabadságát döntései meghozatalában. Így az a tudat, hogy bennünket klónoztak, nem több annál, amivel adott esetben mindannyian szembesültünk fiatalabb korunkban, amikor világossá vált számunkra, hogy családunk milyen embert is szeretne belõlünk faragni. Ezekben az esetekben, ráébredve a befolyásolási próbálkozásokra, szintén ébredhet bennünk rossz érzés. Ez az érzés teljesen hasonló a fent leírt érzéshez: ahhoz hasonlóan a meghatározottságból és a bizonyos választási alternatívák elvesztésébõl fakad.
Úgy tûnik tehát, hogy akármilyen rossz érzések is kínoznak bennünket idõnként, azok semmilyen esetben sem rendelkeznek erkölcsi jelentõséggel pusztán a klónozás tekintetében. Az eddigiek alapján, úgy tûnik, hogy talán elfogadhatjuk a kutatási célú klónozás helytelenségét, mindazonáltal a reprodukciós klónozással szemben nem bukkantunk még meggyõzõ gondolatmenetre. Az alábbiakban egy utolsó gondolatmenetet szeretnék bemutatni a reproduktív klónozással szemben.
Jürgen Habermas a közelmúltban megjelent könyvében azzal az elképzeléssel állt elõ, hogy a klónozás erkölcsi engedélyezésével megváltozna az emberiség, legalábbis a nyugati világ képe az emberrõl. (Habermas, 2001)5 Ez a kép, amely Habermas szerint az európai történelem során alakult ki, egyrészt abból áll, hogy az egyes emberek egyenlõk egymással abban, hogy egyenlõ szabadsággal rendelkeznek, hogy a számukra adott társadalmi érvényesülési lehetõségeket kiaknázzák. Másrészt abból, hogy ez a minden embert jellemzõ szabadság csak a társadalom többi tagja által elismerve lehetséges. Az emberiség önmagáról alkotott képe így azt foglalja magában, hogy az egyes emberek szabadsága pusztán azoktól a lehetõségektõl függ, amelyek közül az egyes emberek cselekvéseik elõtt választhatnak. Természetesen lehetséges, hogy bizonyos lehetõségek éppen kizártak az aktuális alternatívák közül, ám a kizárás nem szükségszerû. Röviden azt mondhatnánk, hogy elvileg teljesen szabadon döntünk, gyakorlatilag azonban korlátoznak bennünket aktuális lehetõségeink, pl. a társadalom többi tagjának az érdekei.
Ezzel szemben a reproduktív célú klónozás olyan helyzetet teremtene, amelyben egyes emberek, a klónozással született emberek választási alternatíváit nem pusztán a lehetõségek egy, egyébként megváltoztatható összessége korlátozná, hanem más emberek szándékos döntései is. Ezek az emberek a genetikai tervezés következtében olyan helyzetbe kerülnének, hogy nem kellene megkeresniük boldogulásuk forrását, hanem pusztán a már letesztelt és készen kapott képességeiket kimûvelve és alkalmazva könnyedén vezethetnék életüket. Számukra nem merülnének fel olyan problémák, mint minden más ember számára, jelesül hogy megtalálják a számukra kielégítõ és képességeiknek is megfelelõ boldogulást és életcélt.
Valakinek a boldogulását és életcéljának kiválasztását ugyanis nagymértékben meghatározza többek között tudása, neveltetése, aktuális társasága. Ezek a komponensek azonban nem egyetlen lehetõséget határolnak be, hanem alternatívák egy csoportját, amelyek közül az illetõ választja ki a számára megfelelõt. Ezeknek az emberi viszonyoknak is – a tudás, a neveltetés és az ismertség – is szerepük van az erkölcs mint az emberek egymáshoz való viszonyát szabályozó közeg létrejöttében. A klónozással született embereket így a társadalomból való kirekesztés fogadná, mivel õk lényegesen mások. Az õ életük már meghatározott. Akár Einstein, akár Mozart génikertestvérérõl lenne szó, nekik már nem kellene kialakítaniuk saját személyiségüket és jövõjüket. Következésképpen a klónozott embereknek az erkölcsre sincs szükségük. Ebben a jellegzetességükben azonban tökéletes ellentétben állnak a szexuálisan reprodukált emberekkel, akik számára egy Platónig visszavezethetõ filozófiai meggyõzõdés szerint az erkölcs létfeltétel.
A habermasi elképzelés mindenképpen figyelemre méltó, mert bizonyos értelemben megragadja az erkölcs lényegét. Tudniillik azt, hogy az erkölcs bizonyos lények létének feltétele, amennyiben ezeknek a lényeknek az együttélését és boldogulását teszi lehetõvé. Annyiban azonban a habermasi gondolatmenet nem kielégítõ, hogy meg szeretné határozni, hogy mik és kik azok a lények, akik számára egyáltalán lehetséges az együttélés. Vagy fogalmazzunk egy kicsit pontosabban: a habermasi gondolatmenet meghatározza számunkra, hogy mik és kik azok a lények, akikkel számunkra lehetséges együtt élni (és ezzel természetesen azt is, hogy mik és kik azok a lények, akikkel nem).
Úgy gondolom azonban, hogy egy ilyen definíció nem határozhatja meg azokat a lényeket, akik az együttélésben érintettek. Puszta diktum, amelyet ugyan kényszerrel alátámaszthatunk, de sohasem lehet alapja az erkölcsnek. Az erkölcs ugyanis mindig az érdekek valamilyen kompromisszumán alapszik (ahogyan ezt Hegel óta sok gondolkodó gondolta és gondolja – maga Habermas is), amelyre azonban nem pusztán a szexuálisan reprodukálódott emberek, hanem a klónozottak is képesek. Semmi más nem mutatja ezt, mint az, hogy õket is ki lehet használni, nekik is lehet csalódást okozni, õk is lehetnek büszkék tetteikre. Röviden: õk is rendelkeznek az erkölcsi érzelmek teljes tárházával, amely tervezett mesterséges reprodukció ide vagy oda, az erkölcsi lét egyik szimptómája. Természetesen lehetséges, hogy ezeknek az embereknek nagyobb esélyeik vannak a társadalmi érvényesülésre. Ám épp ilyen elõnyökkel indulnak azok a gyerekek is, akik a megfelelõ környezetben nõnek fel, és a megfelelõ oktatást kapják. Így hiába a kiemelkedõ képességek és a kiemelkedõ tulajdonságok, ezek az emberek is beilleszkednek majd a társadalomba, mert szükségük van az elismerésre, illetve arra, hogy õk ismerjenek el másokat, és ezzel ezek az emberek is kompromisszumokra fognak törekedni.
Kulcsszavak: klónozás, mesterséges reprodukció, genetikai tervezés, eugenetika, emberi méltóság, Habermas, kompromisszum
Irodalom
Habermas, Jürgen (2001): Die Zukunft der menschlichen Natur: auf dem Weg zu einer liberalen Eugenik? Suhrkamp, Frankfurt am Maine
Habermas, Jürgen (2006): A posztnemzeti állapot: politikai esszék. L’Harmattan. Budapest
1 http://www.bbg.org/gar2/topics/sustainable/1997fa_cloning.html
2 http://www.kfki.hu/~cheminfo/TermVil/szamok/tv2003/tv0311/szabad.html
3 Az Egyesült Államokban a klónozás körüli erkölcsi vitát Dolly, a bárány sikeres klónozását bejelentõ cikk, illetve az erre adott felkért bizottsági (NBAC) jelentés váltotta ki. A jelentést lásd: http://www.bioethics.gov/reports/past_commissions/nbac_cloning.pdf . A Német Nemzeti Etikai Tanács (NE) klónozással kapcsolatos jelentését lásd: http://www.ethikrat.org/_english/publications/Opinion_Cloning.pdf .
4 Megjegyezném, hogy a klónozást a legtöbb országban tiltja a törvény, vagy legalábbis a legtöbb ország ratifikálta (így Magyarország is), vagy elfogadta az Európa Tanács ajánlását ( http://conventions.coe.int/Treaty/en/Treaties/Html/164.htm ).
5 Maga a könyv nem, de Habermas álláspontja, amely jelentõs hatással volt a Német Nemzeti Etikai Tanács álláspontjára is, olvasható magyarul: Habermas: A posztnemzeti állapot: politikai esszék (Habermas, 2006)