Magyar Tudomány, 2008/07 799. o.

Tanulmány



Észrevételek és javaslatok az Akadémia szervezetének és mködésének reformjával kapcsolatban1


Szentes Tamás


az MTA rendes tagja

tamas . szentes uni-corvinus . hu


A Magyar Tudományos Akadémia nemzetünk egyik legjelentsebb kulturális öröksége, a 19. századi reformkor egyik legnagyobb alkotása. Közel két évszázados fennállása alatt nemcsak átvészelte a legkülönfélébb politikai rezsimek, st idegen hatalmak uralmát, hanem mindvégig megrizte tekintélyét és viszonylagos függetlenségét is, és minden más közintézménynél jobban ellenállt a felülrl és kívülrl jöv beavatkozásokkal szemben, miközben tagjai kimutatható (ha pontosan nem is mérhet) jelents hozzájárulással gyarapították az ország gazdaságát, kultúráját és nemzetközi tekintélyét. Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is a legnagyobb tekintélynek örvend intézmény hazánkban. És bizonyára az sem véletlen, hogy az Országgylés az MTA elnökének legutóbbi beszámolóját egyhangúlag, a megjelent 309 parlamenti képvisel „igen” szavazatával, tartózkodás és ellenszavazat nélkül fogadta el, hogy valamennyi párt kitnnek értékelte az MTA munkáját, és a vezérszónokok hangsúlyozták az Akadémia tudományos állásfoglalásainak és javaslatainak fontosságát az ország számára.

Mindezek ellenére az MTA-t, annak intézményeit, szervezetét, mködését és megválasztott tagjait az elmúlt másfél évtizedben több kritika, megalapozatlan és indokolatlan támadás is érte a nyilvánosság eltt. Ezek nagyrészt tájékozatlanságból (olykor persze rosszindulatból és személyes indulatokból is) táplálkoztak, de némi indítékot leltek az érvényben lév akadémiai törvénynek és alapszabálynak néhány módosításra, kiegészítésre vagy pontosításra szoruló és ezért vitákat kiváltó pontjai által is. Éppen ezért, és mert a médiában közzétett támadások (bármennyire is alaptalanok és könnyen cáfolhatók,2 mindazonáltal) megtéveszt és félrevezet hatásúak lehetnek a közvélemény számára és a politikai döntéshozók körében is, szükségét érezzük annak, hogy állást foglaljunk az Akadémia reformjával, az akadémiai törvény és alapszabály módosításával kapcsolatos alapvet kérdésekben. Mégpedig úgy, hogy figyelembe vesszük Akadémiánk megalapításának eredeti célját, gazdag múltját és mködésének az ország életében betöltött szerepét, valamint tagjainak tevékenységét és tudományos eredményességét is, nem utolsósorban pedig az ország és tudósai eltt álló mai feladatokat és kihívásokat is.


(1) Akadémiánk intézményi státusza, felelssége, kötelezettségei és jogai


A Magyar Tudományos Akadémiát, hazánk 19. századi reformkorának egyik legjelentsebb intézményét alapítói, Széchenyi István kezdeményezésére, azzal a céllal hozták létre, hogy gondozója és ápolója legyen a hazai tudományok és a magyar nyelv fejldésének. Amint azt az 1923-ban hozott törvény is leszögezte: „a Magyar Tudományos Akadémia – eltéren a többi európai hasonló intézettl – nem állami, nem fejedelmi, hanem nemzeti alapítás.” Az 1989-ben elfogadott új alapszabály is ezt ersítette meg: „Az Akadémia történetébl következen és funkciójánál fogva az egész nemzet, nem pedig egy adott kormányzat intézménye.” Az Akadémia korábbi alapszabályai rendre megállapították, hogy az MTA feladata az egész magyar tudományos életnek az elvi irányítása és a kutatómunka f irányainak összehangolása, a tudományok alkotó mvelésérl való gondoskodás, továbbá a tudományos kutatások szabadsága és a tudományos közélet tisztasága és demokratizmusa fölötti rködés. Az 1989-ben megfogalmazott új alapszabály bevezetje utalt arra, hogy ersíteni kell az Akadémia érdekképviseleti, önkormányzati és köztestületi jellegét, felépítésének és mködésének demokratizmusát. (Kónya, 1994) A még ma is érvényben lév, 1994. évi XL. törvény szerint: „A Magyar Tudományos Akadémia önkormányzati elven alapuló, jogi személyként mköd köztestület. Köztestületként a tudomány mvelésével, támogatásával és képviseletével kapcsolatos közfeladatokat lát el.”

Mindebbl, vagyis az alapítók eredeti szándékából és az Akadémia eddigi történelmébl, alapszabályaiból és a vonatkozó törvényes rendelkezésekbl is következik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia mint autonóm nemzeti intézményként mköd köztestület ex definitione több olyan közfeladatot lát el, amelyekért az egész országnak, vagyis az azt képvisel Országgylésnek tartozik felelsséggel (nem pedig az egyes kormányzatoknak vagy minisztériumoknak). Ezek a közfeladatok, illetve kötelezettségek és a velük együtt járó jogok – megítélésünk szerint és az eddigi törvényi szabályozások, illetve alapszabályok vagy tervezetek figyelembevételével – a következk:

Elmozdítani, serkenteni és támogatni a tudományok hazai mvelését és eredményeinek az oktatásban és a gyakorlatban való felhasználását, valamint a tudományos könyv- és folyóirat-kiadást.

Irányítani és fejleszteni a magyar tudományos közéletet, rködni annak tisztaságán, etikusságán és demokratizmusán, a tudományos kutatás és véleménynyilvánítás szabadságán.

Rendszeresen értékelni a hazai tudomány eredményeit a tudomány nemzetközi fejldésének tükrében, és lebonyolítani a meghatározott követelmények következetes érvényesítésével a tudományos minsítési eljárásokat.

Közremködni, és kezdeményezen lépni fel a hazai tudománypolitika alakításában, együttmködve a mindenkori kormányzat illetékes vezet tisztségviselivel, ill. bizottságaival a vonatkozó témakörökben, beleértve a tudományos kutatások pénzügyi támogatásával és általában a kutatási és fejlesztési kapacitások fejlesztésével, valamint a tudományos életpálya vonzó feltételeinek kialakításával kapcsolatos kérdéseket.

Képviselni és védeni a tudományok hazai mvelinek, elssorban az Akadémia tagjainak és doktorainak, valamint a kutatóintézetekben és egyetemi kutatócsoportokban dolgozó munkatársaknak, de általában minden, tudományos munkát végz kollégának is a szakmai tevékenységükkel és annak anyagi és erkölcsi megbecsülésével kapcsolatos érdekeit.

Támogatni a határainkon kívül él és ott tevékenyked magyar kutatók tudományos tevékenységét.

Ápolni és a tudományos terminológia terén fejleszteni a magyar nyelvet és nyelvi kultúrát.

Az ország, illetve a nemzet életében és fejldésében felvetd fontos kérdésekben – különösen a törvényhozói, végrehajtói vagy bírói hatalom képviselinek felkérésére, de anélkül is – szakmai véleményt, állásfoglalást fogalmazni meg, illetve tanácsot adni, vagyis a „nemzet tanácsadójának” funkcióját betölteni.

Irányítani, fejleszteni saját kutatóintézeti hálózatát és az annak keretei között folyó tudományos munkát, gondoskodva annak összehangolásáról és az akadémiai intézetek és az egyetemek közötti együttmködésrl.

Közremködni a felsoktatási intézményekkel kötött megállapodások alapján az oktatás, különösen a doktorképzés fejlesztésében, színvonalának javításában és az egyetemeken folyó kutatások irányításában.

Ápolni és fejleszteni a nemzetközi tudományos kapcsolatokat a hazai és a külföldi kutatók, illetve intézmények között, és képviselni a magyar tudományt a nemzetközi tudományos fórumokon.

E feladatainak megfelel ellátása céljából az Akadémia saját maga alakíthatja bels szervezetét, annak osztály- és bizottsági struktúráját; saját kutatóintézeteket és más akadémiai intézményeket létesíthet, illetve tarthat fenn; együttmködési megállapodásokat köthet hazai és külföldi, illetve nemzetközi tudományos intézményekkel és társaságokkal; támogatást nyújthat tudományos kutatásokhoz, programokhoz, és pályázatokat írhat ki; díjakat, kitüntetéseket adhat tudományos eredmények elismeréseként. Mindezek mellett és magától értetden maga határozza meg a törvényileg szabályozott létszámkeretek és a tudományos teljesítményre, elismert érdemekre vonatkozó szigorú követelmények figyelembevételével az akadémikus tagok megválasztásával kapcsolatos eljárást, valamint annak a tudományos minsítési eljárásnak a szabályait is, amely az „MTA doktora” cím adományozására vonatkozik.

A fentiekben felsorolt közfeladatoknak a teljesítésében az Akadémia mint autonóm köztestület önálló jogi személyként és közhasznú (nonprofit) szervezetként, illetve intézményként az önkormányzati elvek szerint mködik, saját vagyonnal és költségvetéssel. Közfeladatainak ellátásához – saját bevételein kívül – állami támogatást kap, amelynek nagyságát a központi költségvetésben önálló fejezetként az Országgylés hagyja jóvá.

Megjegyzend, hogy vannak, akik (bár nem támadó szándékkal, hanem inkább a reform érdekében) a Magyar Tudományos Akadémiát egyik-másik nyugati akadémiához hasonló, jelenlegi tevékenységének és hatáskörének nagyobb részétl, köztestületi tagságától, intézeteitl, st osztályaitól és bizottságaitól, valamint akadémiai doktoraitól is megfosztott testületté kívánják átalakítani. Vagyis a többnyire ids, tekintélyes akadémikusok afféle elkel „klubjává” változtatnák át, amely nem foglalkozik országos, nemzeti ügyekkel, tudománypolitikával és kutatásszervezéssel, és nem játszik szerepet sem a tudományos minsítésben, sem a tudósutánpótlás nevelésében.

Egy ilyen javaslat azonban nemcsak azért utasítandó el, mert egyszeren másolni kívánja az eltér történelmi körülmények és mai viszonyok figyelmen kívül hagyása mellett, vagyis némiképp szolgai módon más országok mintáját, ami igencsak ellentétben áll Zrínyi Miklós híres mondatával, hogy ti. „egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. A szóban forgó javaslat ezen túlmenen azért is elvetend, mert az MTA – miként arra a fentiekben hivatkoztunk is – már megalakulásakor is, vagyis neves létrehozója és els vezeti szándéka szerint is nemzeti feladatok ellátására volt hivatott, és eddigi történelme során az ajánlott nyugati példáktól eltéren nagyobb feladatkört és hatáskört vállalt, és töltött is be. A legutóbbi évtizedekben, különösen a rendszerváltást követ reformok óta és az érvényben lév akadémiai törvénynek megfelelen az egész magyar tudományos élet gondozójaként, a „nemzet tanácsadójaként” és a tudományos tevékenységet folytatók igen széles közösségének érdekképviseljeként is országos, illetve nemzeti funkciókat lát el, vagyis voltaképpen egy társadalmilag jelentsebb, felelsebb és fejlettebb intézménynek minsíthet, mint sok más külföldi társa.


(2) Az Akadémia mint köztestület

szervezete és mködése


A Magyar Tudományos Akadémia – megalapítása céljának megfelelen és fejldéstörténete során, különösen pedig a rendszerváltást követ reformja eredményeként – ma olyan „tudós társaság” köztestületeként mködik, amely akadémikus tagjain kívül az idrl idre megválasztott doktorképviselket és más köztestületi tagokat, valamint a szervezetéhez tartozó osztályok tudományos bizottságaiban közremköd egyetemi és kutatóintézeti munkatársakat is magában foglalja, vagyis széles hálózatával a tudományos tevékenységet folytató értelmiségiek hatalmas közösségét öleli fel. Ezáltal nemcsak igen jelents, a politikai pártoktól és azok mindennapos csatározásaitól független társadalmi ert képvisel, hanem annak a szellemi tkének a rendkívüli koncentrációját is megtestesíti, amely általában is, de hazánk esetében különösen, a társadalmi fejldés legfbb meghatározója. Akadémiánk szervezeti felépítése és mködése ily módon – sok más külföldi akadémiáétól eltéren – lehetséget teremt a hazai szellemi tke célirányos mobilizálására és hatékony felhasználására, valamint, és nem utolsósorban a tudományos közéletnek is a demokratizálására. Következésképpen ezt a szervezeti és mködési rendszert nem szabad – más országok „mintáinak” másolása jegyében – feláldozni, hanem azt hazánk és nemzetünk érdekében meg kell rizni, és inkább tovább kell fejleszteni, mind a hatékonyság javítása, mind pedig a demokratizálódás fokozása irányában.3

Az MTA jelenlegi szervezeti és mködési rendjét egyesek arra való hivatkozással kifogásolják, hogy az a „szocialista” rendszer öröksége. Aligha vitatható, hogy e szervezetnek és mködésének néhány eleme az 1949 utáni, ún. „szocialista” rendszer idszakában és hatása alatt alakult ki, és hogy a „rendszerváltás” ténye (bárhogyan értelmezzük is azt) szükségessé tett az Akadémia mködésében is reformokat, st, mélyreható változásokat.

Egy ilyen intézmény esetében azonban semmi nem indokolhatja azt, hogy sorsának, bels megújulásának vagy akárcsak finanszírozásának ügye a gazdasági rendszerekhez és politikai rezsimekhez fzd ideológiáknak, még kevésbé a napjainkban folyó pártpolitikai csatáknak és a mindenkori kormányt támadó vagy védelmez érveléseknek (vagy éppen az állami költségvetés átmenetileg súlyos problémájának) az összefüggésében kerüljön napirendre. Az MTA – miként a múltban, úgy a jelenben is, és a jövben még inkább – képes a szükséges reformokat saját maga, küls beavatkozások nélkül megvalósítani.

Az Akadémia szervezeti felépítésében és mködésében egyébként nemcsak 1949 után, hanem már korábban is történtek jelents változások, mint ahogy lényeges reformra került sor a rendszerváltást követen is. Vagyis Akadémiánk korántsem „betonozta be magát” valamilyen status quóba! Ezzel vádolni éppúgy megalapozatlan, mint azt követelni korszersítés címén, hogy alakuljon vissza olyanná, mint 1949 eltt volt, vagy olyanná, mint egyes nyugati, illetve amerikai akadémiák.

Az 1949 után, vagyis a „szocializmus” idején (kétségkívül szovjet mintára, parancsra vagy önként vállalt politikai döntés nyomán) történt szervezeti változás az MTA olyan szerkezetét és osztálystruktúráját hozta létre, amelyben helyet, st a humán, illetve társadalomtudományokéhoz képest nagyobb súlyt is kaptak a természettudományokat képvisel osztályok. Erre minden bizonnyal ideológiai vagy éppen katonai megfontolásból került sor, tekintettel az anyagi termelés prioritását hirdet nézetekre, illetve a haditechnika fejlesztésének igényeire, és mindkét szempontból a természettudományoknak tulajdonított nagyobb jelentségre. Ezáltal viszont az MTA – eltéren a második világháború eltti szerkezetétl, amikor is elssorban a humán tudományok tartoztak hozzá, és eltéren az olyan országok gyakorlatától is, amelyekben külön akadémiája van a humán és külön a természettudományoknak – voltaképpen az összes tudományterületet átfogó intézménnyé vált. Minthogy a mai világban már egyre inkább elmosódnak a határok a természettudományok, a biológiai és orvostudományok, valamint a humán és társadalomtudományok között, ebbl a szempontból nézve az MTA mai szerkezete nemcsak korszerbb, de az interdiszciplináris kutatások tekintetében sokkalta kedvezbb is.

Más kérdés, amelyet nagyon is indokolt és aktuális széles körben megvitatni, az, hogy milyen változásokra lenne szükség a kialakult szerkezeten belül, illetve az osztályok száma és tudományterületi elhatárolása, valamint az osztályok és bizottságaik viszonya tekintetében.

(a) A meglév osztálystruktúra problémája a sokat vitatott kérdések egyike, és aktualitása egyre inkább n. Akadémiánk jelenlegi osztályszerkezete ugyanis több szempontból is kifogásolható.

Egyfell túlságosan is tagolt, fragmentált, szétaprózott, ami akadályozhatja a mindinkább kívánatos, st szükséges inter- és multidiszciplináris szemlélet érvényesülését.

Másfell viszont túl „szk” és merev, ami megnehezíti az akadémikus tagokkal még nem képviselt, különösen pedig az újabb, illetve újonnan kibontakozó tudományos szakterületek jeles képviselinek taggá választhatóságát, egyenl esélyeinek biztosítását. Vagyis nem segíti el, st, talán akadályozza is az új, köztük olyan gyorsan felfejld diszciplínák és interdiszciplináris szakterületek akadémiai intézményesülését és megfelel képviseletét, mint például az informatika és a környezettudomány, vagy éppen az új és széles értelemben vett „fejldéstan”, a globalizáció és regionális integráció, a „fenntartható” nemzeti és globális fejldés tana stb.

Az is nyilvánvaló, hogy van különbség az egyes osztályok között diszciplináris összetételük „heterogenitása” mértékében, ami egyik-másik osztály kettéosztását vagy éppen mások összevonását indokolhatná – azon túlmenen is, hogy mennyire „arányos” a (meglehetsen mereven és ma már anakronisztikusan elválasztott) három nagy tudományterület tekintetében a jelenlegi osztályszerkezet.

Kétségtelen, hogy (mint minden struktúra) az MTA jelenlegi osztálystruktúrája is hajlamos önmagát – bvített módon – reprodukálni. Ez az arányok további romlását okozhatja, és akadályozhatja új tudományos szakterületek akadémikusi tagokkal való képviselethez jutását is, legalábbis annyiban, amennyiben a tagválasztási kvóták elosztása teljes egészében a meglév osztálystruktúra alapján történik.

Az osztálystruktúra korszersítése azt kívánná, hogy az igazodjék a diszciplínák valamely tudományos kritériumok alapján készült nómenklatúrájához, amelyben már helyet kaptak az újonnan kifejld tudományos szakterületek, illetve diszciplínák is, beleértve azok interdiszciplináris változatait is, vagy legalábbis harmonizálódjék a nemzetközileg kialakult gyakorlathoz.

A problémát azonban e tekintetben az okozza, hogy tudományosan kellen megalapozott, többé-kevésbé tökéletes nómenklatúra nincs. St, ilyen nem is igen alakítható ki az állandó változás, az egyes tudományterületek állandó, de egyenltlen fejldése, a közöttük korábban kialakult határvonalak elmosódása, újabb és újabb diszciplínák keletkezése stb. miatt. De a nemzetközi vagy akárcsak a nyugat-európai gyakorlatban általánosnak és elfogadottnak tekinthet változat sem létezik.

A jelenlegi osztálystruktúra korszersítésében az is fontos szempont lehet, hogy milyen annak „menedzselhetsége” (és milyen az osztályok számának költségvetési vonzata). A menedzselhetség tekintetében leginkább gondot, gyakorlati nehézséget az okoz, ha nem biztosított az osztályülések állandó szavazóképessége, és ha nincs elegend számban olyan osztálytag, akit a különféle akadémiai testületekbe, bizottságokba, alkalmi feladatok elvégzésére jelölni lehet. Ez a probléma viszont összefügg azzal a szerencsétlen és indokolatlan szabállyal, hogy ti. a „korhatár” feletti, vagyis a hetven évnél idsebb akadémikusok már nem kötelesek az osztályok munkájában részt venni.

Ez a szabály két szempontból is furcsa, támadható és ésszertlen.

Egyrészt azért, mert a tudomány területén (st, miként az USA-ban, a felsoktatás terén is) bármiféle „korhatár” megszabása eleve ellentmond annak az általánosítható ténynek, hogy a kutatói tapasztalatok és a tudományos ismeretek felhalmozása és egyben kritikai szemlélete inkább egyenesen, mintsem fordítottan arányos az életkorral. Ellentmond annak is, hogy nagyon sok tudományos eredmény, különösen pedig számos eredményes kutatás irányítása, a tudományos ismeretek intelligens átadása, fként pedig az ifjabb tudós generációk felnevelése éppenséggel az idsebb korhoz kötdik.

Másrészt a közvélemény szemében is furcsállható, legalábbis az akadémikusi illetmény rendszere miatt, hogy ti. azok is kapják azt, akik pusztán koruk miatt és nem egészségi állapotukra való tekintettel mentesülnek minden akadémiai, illetve tudományos közéleti feladat alól.

Ráadásul a szóban forgó szabályra ids akadémikusaink nagy része rá is cáfol, ameny-nyiben – hacsak betegség nem korlátozza – nagyon is aktívan vesz részt a köztestületi munkában és az osztályok tevékenységében. Ugyanakkor akadnak ifjabb akadémikusok, akik csak nagy ritkán jelennek meg osztályüléseken, és akik csak minden további kötelezettség nélküli „díjnak” tekintik akadémiai tagságukat.

A tudományos osztályok mködésének feltételeit nem utolsósorban oly módon lehetne javítani, hogy

megsznne (vagy jóval késbbre tolódna) a „korhatár”, illetve az annak alapján nyert felmentés, és

sor kerülne az akadémikus tagok kötelezettségeinek meghatározására, hivatalos dokumentumba foglalására vagy legalábbis a jogos elvárásoknak egyfajta etikai kódexben való megnevezésére.

Amennyire nemcsak elfogadható, de mindenképpen helyeselhet is, hogy adminisztratív vezet pozícióban (sajnos, olykor csak elvileg) nem maradhat a korhatár feletti személy, annyira furcsa e szabályt kiterjeszteni a tudományos köztestületi tevékenységre, st, a doktori iskolák, illetve programok, valamint az MTA által támogatott kutatások szellemi irányítására.

Akár kifogásolható, akár nem, és akár fenntartható, akár módosítandó a meglév osztályszerkezet, vagyis a 11 tudományos osztály léte és mködtetése, az abból következ bizonyos arányok, illetve méltányos arányosság érvényesítése mindenképpen szükséges. Legalábbis mindazoknak az ügyeknek, kereteknek, kvótáknak, költségvetési forrásoknak és támogatásoknak, valamint a megválasztható levelez tagok és a kiosztható különféle díjak számára vonatkozó kvótáknak a kezelésében, illetve elosztásában, amelyek az alapszabály szerint az osztályokra tartoznak. Az arányosság elve persze nem értelmezend mechanikusan és mereven (már csak az érdemek szerinti kiválasztás követelménye miatt és a hátrányos helyzet tudományágakra való tekintettel sem).

(b) Az osztályok eredményes mködése nem utolsósorban persze a hozzájuk tartozó tudományos bizottságok tevékenységétl és a bizottságoknak a „gazda”-osztállyal való szerves kapcsolatától is függ.

Az akadémiai törvény és alapszabály olyan új funkciókat (is) az osztályok tudományos bizottságaira rótt, amelyek korábban nem tartoztak reájuk (mint amilyen jelesül a tudományos minsítési eljárás feladatai, vagy pl. a parlamenti beszámoló jelentésekhez, illetve az ún. „diszciplínavitákhoz” a vonatkozó tudományágazat hazai állapotáról, problémáiról, fejldésérl készítend beszámolók stb.), és amelyek elvégzésére egyik-másik bizottság (szkebb szakterülete vagy összetétele folytán) adott esetben nem is feltétlenül alkalmas. Ezt a problémát egyes osztályok – miként a IX. Osztály is – úgy igyekeznek megoldani, hogy néhány bizottságot bizonyos feladatok (mint például a doktori eljárás feladatának) elvégzésére összevonnak – meghagyva azonban viszonylagos önállóságukat eredeti funkciójuk és tevékenységük tekintetében. Más osztályok a korlátozott számú bizottságokon belül állítanak fel albizottságokat, illetve munkacsoportokat e probléma megoldására.

Az egyes osztályokhoz tartozó bizottságok számát nem lenne célszer központilag és adminisztratív módon megszabni (és ezáltal korlátozni az azonos vagy hasonló, illetve kapcsolódó szakterületeken mköd kutatók együttmködésére vonatkozó kezdeményezéseket, különösen pedig az interdiszciplináris szakterületen új bizottságok szervezdésének lehetségét). Ugyanakkor viszont talán indokolt lenne irányelvként kimondani, hogy egy diszciplínának a képviseletét, minsítési eljárásainak és átfogó helyzetjelentéseinek feladatait csak egy (ha szükséges: az ilyen feladatok elvégzésére összevont) bizottság láthatja el.

Emellett célszer még inkább serkenteni az olyan multi-, illetve interdiszciplináris bizottságok szervezdését is, amelyek egyszerre két vagy több osztályhoz tartoznak, és az ilyen „osztályközi tudományos bizottságok” létét és mködését intézményesíteni.

Az osztályok tevékenysége és azok tudományos bizottságainak mködése közötti szorosabb, szerves kapcsolat biztosítása – éppúgy, mint a köztestületi demokrácia elvének érvényesülése e téren – feltételezi a rendszeres és kölcsönös tájékoztatást az értekezletek napirendjérl, az ott történtekrl, a tervekrl, programokról, rendezvényekrl és feladatokról, valamint az elért eredményekrl.

Mindenesetre célszer lenne az alapszabályban konkrétabban is szabályozni a tudományos bizottságoknak egyfell a saját „gazdáikhoz”, vagyis az egyes osztályokhoz fzd kapcsolatait (a kölcsönös információ-áramlást illeten és más vonatkozásokban is, beleértve a levelez tagok választásának elkészületeiben, a vonatkozó szélesebb közvélemény-kutatásban játszott szerepüket is), másfell a vonatkozó szakterület kutatógárdájával való kapcsolatát és demokratikus mködését is.

(c) A köztestület intézményét és a doktorképviselket is felölel közgylést – mint ismeretes – Kosáry Domokos elnöksége idején a döntéshozatal demokratizálása és az Akadémia bázisának kiszélesítése céljából hozták létre, és foglalták az Akadémiára vonatkozó törvénybe. Ez a nagy horderej szervezeti-intézményi változás Akadémiánknak mind saját múltjához képest, mind pedig más akadémiákkal összehasonlítva egy rendkívüli és kiemelked vonást kölcsönzött, legalábbis formailag, illetve elvileg. Azt tudniillik, hogy az akadémikusok viszonylag szk és létszámban korlátozott kis csoportját intézményesen összekapcsolta a tudományok többi mveljének hatalmas tömegével, és tette ezáltal az Akadémiát a hazai tudományos kutatók közös társaságává, érdekképviseleti szervezetévé, a közgylést pedig a tudomány mvelinek „képviselházává”.

Más kérdés, hogy ez a formai változás elvezetett-e már egy annak megfelel demokratikus gyakorlathoz! (Ugyanez a kérdés tehet fel persze, st még inkább, a hazai demokrácia, annak intézményrendszerének kiépülése kapcsán is.)

E tekintetben különösen fontos és szükséges lenne általános vitát folytatni az akadémiai döntéshozatal demokratizálódásának konkrét módjáról és a tekintélyelvséggel való viszonyáról, más szóval a demokratikus képviseleti elvnek és a tudományos teljesítményen alapuló tekintélyelvségnek, illetve az elismert érdemek elvének az összeegyeztetésérl.

A tudományban ugyan nincs helye a demokráciának és egyenlségnek – amint ezt több akadémiai elnökünk is indokoltan hangsúlyozta. Csakhogy itt nem a tudomány mvelésében elért eredményekrl van szó, ahol a tekintélyelvség indokoltan érvényesülhet, hanem a döntéshozatal és képviselet elveirl és módszereirl.

Elfordul, hogy olyan döntések, amelyek az akadémiai közösség valamely vagy akár valamennyi tagját érintik, a nélkül születnek, hogy elzleg az érintett személy, illetve a tagság véleményt nyilváníthatott volna. Olykor csak szk körben forognak olyan javaslatok, elterjesztések és reformelképzelések is, amelyek az Akadémia jövjét és egész tagságát érintik – ahelyett, hogy azokat az osztályok és bizottságaik vitára tznék. Az MTA alapszabályában is akadnak visszás pontok, mint például az, amely szerint az elnökség csupán az elnök tanácsadó testülete, noha abban minden osztálynak a választott vezetje benne van. A közgylés elvileg ugyan a legfbb döntéshozó szerv, de ott többnyire csaknem minden elterjesztés szinte automatikusan többségi szavazatot kap. Nem vált még általánossá annak a természetes követelménynek az érvényesítése sem, hogy a megválasztott közgylési képviselk, az osztályüléseken részt vev bizottsági elnökök, illetve az osztályok vagy bizottságaik különféle akadémiai bizottságokba delegált képviseli rendszeresen tájékoztassák az ket megválasztó, illetve delegáló közösséget az azt érint ügyekrl, és saját véleményüket sem hallgatva el, kifejezésre juttassák az ket megválasztó közösség többségi véleményét is, st, ez utóbbinak megfelelen foglaljanak állást, illetve szavazzanak. Vagyis akad még vitatnivaló, ill. megvalósítandó a demokratizálódás konkrét feladatait illeten. Néhány ilyen kérdésre ki is térünk az alábbiakban.

Az Akadémia mködésében a „köztestületi demokrácia” (vagyis a demokratikus képviselet) elvét és a tudományokban érvényes tekintélyelvséget nyilvánvalóan össze kell egyeztetni, és e kettt semmiképpen sem szabad összekeverni.

A doktori címek adományozása és a levelez és rendes tagok megválasztása során csakis a tudományos érdem, a személyes teljesítmény és tudományos habitus, nem pedig a képviseleti elv kell hogy meghatározó legyen. (A képviseleti elvet legfeljebb akkor indokolt érvényesíteni, ha pl. a levelez tagságra ajánlott több olyan jelölt közül, akik azonos szavazati eredményt értek el, és akiknek tudományos teljesítménye nagyjából azonos szintnek értékelhet, az egyik egy még akadémikus taggal nem bíró tudományágat mvel).

A képviseleti elv azonban a tagválasztás kapcsán annyiban és óhatatlanul mégis kifejezésre jut összakadémiai szinten, amennyiben az új levelez tagok korlátozott száma miatt az osztályok között a kvótákat el kell osztani. Az akadémiai tagsági arányok javítása és újabb diszciplínák jeles mvelinek megválasztása – új kimagasló teljesítmények és tudós kiválóságok elre nem látható, illetve jósolható megjelenése miatt – a jövben mindinkább szükségessé válhat. Rugalmas megoldás alighanem csak oly módon biztosítható, ha a tagválasztások alkalmával a megválasztható új tagok összlétszámának egy elre meghatározott hányada egy összakadémiai központi pool-t alkot. Ez a minségi követelmények szigorú figyelembevétele, a nemzetközi elismertség és a szakmai közvélemény értékelése szerinti sorrend alapján mindenkor lehetvé teszi (ha szükséges) az arányok javítását, éppúgy, mint új tudományos szakterületek jelöltjeinek megválaszthatóságát is.

A köztestületi demokrácia elvének eddiginél következetesebb érvényesítése azt kívánja, hogy egyrészt a közgylési doktorképviselk megválasztása lehetleg az egész magyar tudományos élet arányos képviseletének megfelelen történjék, és másrészt, hogy mind a közgylésbe, mind pedig az Akadémia minden más testületébe megválasztott képviselk valóban képviseljék is megválasztóikat.

A köztestület ún. doktorképviselkkel való kiegészülésének intézményesítése azt a célt hivatott szolgálni, hogy az akadémikusok „tudós társasága” szoros és szerves kapcsolatban maradjon a vonatkozó szakmák más mvelivel, a kutatók és szakemberek széles köreivel és egyben saját utánpótlásával is, bevonva ket a hazai tudományos élet fejlesztésével kapcsolatos kérdések megvitatásába. Vagyis a köztestület doktorképviselinek a szerepe és alapvet feladata a kutatóhelyek és kutatógárda véleményének és érdekeinek kifejezésre juttatása, a kétirányú tájékozódás és tájékoztatás, és ezáltal lehetleg a hazai tudományos élet egésze gondjainak, problémáinak és törekvéseinek a megjelenítése. E szerepnek és feladatnak az eredményes megvalósulása érdekében javítani kellene a doktorképviselk megválasztásának rendjét, és konkrétan meg kellene határozni a doktorképviselk feladatait és jogait, felelsségük és kompetenciájuk határait.

A közgylési doktorképviselk megválasztása során tehát biztosítani kellene a hazai tudományos élet valamennyi diszciplináris és interdiszciplináris szakterületének és fbb kutatóhelyeinek is (!) az arányos képviseletét. A köztestületi demokrácia elve pedig azt kívánja, hogy jogaik és kötelezettségeik is a demokratikus képviselet követelményeihez igazodva határozódjanak meg.

A demokratikus képviselet elvét viszont nemcsak az esetükben szükséges az eddiginél jobban érvényre juttatni, hanem általában minden, választás útján a különféle testületekbe, bizottságokba bekerült képviselk, illetve delegátusok esetében is (beleértve az osztályok tanácskozási jogú tagjait is), akiknek kötelességük az ket megválasztó közösségek álláspontjának képviselete. Ez feltételezi, illetve megkívánja, hogy rendszeres kapcsolatot tartsanak fenn megválasztóikkal, tájékoztassák azokat az adott testület napirendjére, illetve közgylési szavazásra kerül ügyekrl, és megismerjék azok véleményét.

A „meritokrácia”, illetve a teljesítményen alapuló érdemek elvének és a köztestületi demokrácia és arányos képviselet elvének összeegyeztetése az osztályok „tanácskozási jogú tagjaival” kapcsolatban is felvetdik. A jelenlegi gyakorlatban még inkább a keveredésük tapasztalható. Ez utóbbi érthet módon (és a vonatkozó irányelvek tisztázatlansága folytán) abból is következik, hogy

egyfell a még (vagy már) akadémikussá meg nem választott kiválóságok körébl kerülnek ki személyes érdemeikre való tekintettel a tanácskozási jogúak (akik ily módon bekapcsolhatók az osztály munkájába, és ezáltal jobban meg is ismerhetk),

másfell viszont az egyes szakterületeket mvel bizottságok vagy kutatóintézetek képviseliként kerülnek megválasztásra. (E két kritérium szerencsés esetben persze egybe is eshet.)

Cseppet sem mellékes, hogy a tagválasztások elkészületei szempontjából az osztálytagok mennyire gyzdhetnek meg épp a tanácskozási jogúak megismerése révén arról, hogy ez utóbbiak közül ki mennyire alkalmas (és nemcsak érdemes) az akadémiai tagságra, amely (ellentétben a különféle díjakkal és kitüntetésekkel) egyszersmind az akadémiai testületi munkában való közremködés kötelezettségét is jelenti. Mindamellett – e szempontnak is (amennyire lehetséges) az érvényesítése mellett – a testületi demokrácia és arányos képviselet elvének kellene talán prioritást biztosítani a tanácskozási jogúak választásánál is.

A tanácskozási jogú osztálytagokra vonatkozóan fölöttébb irracionális és csak a teremkapacitás korlátjával indokolható az a szabály, amely számukat – a szavazó jogú akadémikusok számához kötve – korlátozza. (Ennek következtében egyes fontos diszciplínák és kutatóhelyek eleve képviselet nélkül maradhatnak.) A megoldás – az alapszabály módosítása nélkül – egy rugalmasabb létszámkeretnek oly módon való lehetvé tétele lehetne, hogy legalábbis mint „állandó meghívottak” kaphatnának az osztálytanácskozásokon helyet az egyébként képviseletet nem nyert, de fontos diszciplínák és kutatóhelyek jeles képviseli.

Természetesen a tanácskozási jogú választott tagoktól és az „állandó meghívottaktól” is el kell várni, és meg kell követelni, hogy valóban képviseljék is a vonatkozó szakterületet, illetve kutatóhelyet, és gondoskodjanak a kétirányú információáramlásról.

Amennyiben a tanácskozási jogú osztálytagok megválasztásánál érvényre jut az arányos képviseleti elv, úgy még következetesebben lehet érvényesíteni a tudományos teljesítményen alapuló „meritokrácia” elvét az akadémikusválasztásban.

A köztestületi demokrácia és demokratikus képviselet elvének következetesebb érvényesítésének célja szempontjából sem mellékes az osztályok tudományos bizottságainak a megfelel mködése. Mint ahogy aligha mellzhet azoknak a különféle akadémiai (nem az osztályokhoz tartozó) bizottságoknak és testületeknek a mködési elve, illetve gyakorlata (mint amilyen a DT, a Könyv- és Folyóiratkiadási Bizottság, az AKT, az Etikai Bizottság stb.), amelyekbe az egyes osztályok képviseliket delegálják. Az utóbbiak vonatkozásában sem vált még eléggé általánossá és természetessé az a gyakorlat, hogy az osztálydelegáltak a vonatkozó bizottság ülésének napirendjérl, majd vitájának és döntéseinek az osztályt érint vonatkozásairól elzetesen, illetve utólag megfelelen tájékoztatják az osztályt, ha kell, annak állásfoglalását kérve, hogy majd aszerint szavazzanak – ami pedig a demokratikus képviselet egyfajta alapszabálya. (Arról nem is szólva, hogy ha egy-egy bizottságban nem az illetékes osztály által megválasztott személy „képviseli” az osztályt, akkor az mennyire felel meg az arányos képviselet elvének.)


(3) Az MTA kutatóintézeti hálózata mint

a „szocializmus” öröksége és jövjének kérdése


Az MTA jelenleg is folyó reformja és az akadémiai törvény, illetve alapszabály módosítása kapcsán az egyik legvitatottabb kérdés éppen az akadémiai kutatóintézetek sorsa és finanszírozása. Vannak, akik úgy vélik, hogy az Akadémia indokolatlanul tart fenn saját kutatóintézeti hálózatot, és hogy a megoldás ezeknek az egyetemekhez kapcsolása, egyetemi intézetekké való átminsítése lenne, vagy esetleg a teljes kutatóintézeti hálózatnak az MTA égisze alatt és gondozásában mköd új egyetemmé való átalakítása. (Ilyen javaslat is van.) Érvelésként hivatkozni szoktak arra, hogy a „szocializmus” szóban forgó öröksége nem felelhet meg a piacgazdaság viszonyainak és a fejlett nyugati országok gyakorlatában kialakult intézményi rendnek, és hogy annak idején az egyetemektl elkülönült akadémiai kutatóintézeteknek a létrehozása, különösen a társadalomtudományok területén, mindkét fél számára kedveztlen hatásúnak bizonyult, minthogy az intézményi elkülönülés bizonyos mértékben a kutatói és az oktatói tevékenység elkülönülésének tendenciáját váltotta ki.

Igaz, annak idején a pártállam a kutatóintézetekben talán jobban eltrte a politikailag megbízhatatlan, de a tudományos munkában eredményes személyeket, mint a szigorúbb ideológiai és politikai ellenrzés alatt tartott egyetemeken, ahol az ifjúság ideológiai nevelését kiemelten fontos ügynek tekintette. Ez azonban korántsem általánosítható, különösen nem a „kemény diktatúra” korszakára vonatkozóan.

Kétségtelen, hogy némely szakterületen az egyetemeken folyó tudományos kutatás ily módon némileg háttérbe szorult, vagy legalábbis már nem minsült a felsoktatási kormányzat részérl kiemelten fontos és finanszírozandó követelménynek, aminek hatása ma is érzdik, noha a saját munkájuk iránt igényes egyetemi oktatók nem hagytak fel a kutatással, és jó néhány szakterületen az alapkutatások is elssorban az egyetemeken folytak, és folynak ma is. Másfell pedig a kutatóintézeti munkatársak nagy része kiesett vagy kirekesztdött az oktatásnak a gyakorlatából, ami – legalábbis a társadalomtudományok esetében – a tudományos eredmények, új gondolatok és azok közlési módja elsdleges kontrolljának elvesztését is jelenti. Ráadásul, némely szakterületen az egészséges versengés és együttmködés helyett inkább az egymás eredményeit lekicsinyl, illetve a másik helyzetét, jövedelmi és infrastrukturális körülményeit elirigyl rivalizálás is kialakult.

A meglév akadémiai kutatóintézeteknek egyetemekre való áthelyezését célzó javaslatok kapcsán azonban néhány körülményt aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Nevezetesen:

Eltekintve néhány, önmagában is kiváló kutatási eredményeket felmutató, fként az atomfizika, a biokémia, a gyógyszer- és orvostudományi területen mköd intézettl, amelyek (állami és magántámogatások mellett) akár önállósíthatók is lehettek volna, az akadémiai kutatóintézetek zömét a rendszerváltást követ els években még valóban össze lehetett volna vonni az egyetemekkel, ily módon megersítve az egyetemek (természetes) tudományegyetemi jellegét. Csakhogy késbb olyan felsoktatási törvény lépett hatályba, amely a fiskolák számára is lehetvé tette egyetemi szakok indítását, a felsoktatási kormányzat pedig új fiskolák (köztük megfelel szellemi kapacitások nélkül alapítottak) tömegének adta meg az elismerést, st pénzügyi támogatást.

Az egyetemi „integrációnak” az olykor igencsak erltetett követelménye pedig oda vezetett, hogy a már nagy hagyományokkal bíró és nemzetközi elismertséget, hírnevet szerzett egyetemek is (mint például a Megyetem és a SOTE) kénytelenek voltak más tudományterületeket felölel új karokat létesíteni. (Ilyenek például a sokszor a volt „Politikai gazdaságtan” tanszékekbl vagy a „Tudományos szocializmus” tanszékekbl lett közgazdaságtani, illetve politológiai vagy szociológiai stb. tanszékekre épül új karok.) Ezekhez az új karokhoz többnyire nem a legjobb és tudományos eredményeket is felmutató oktatói gárdát használták fel.

Ezt követte az államilag támogatott felsoktatásban olyan oktatási normák bevezetése (az oktatói jövedelmek növelésének indokán is), amelyek legfeljebb csak az elemi, általános iskolai tanítók számára felelhettek volna meg, de már valamirevaló középiskolai tanárok vonatkozásában sem, az egyetemi oktatók esetében pedig a tudományos munka szerepének teljes kizárását mutatták. Bár ezeket a normákat késbb felsbb szinten visszavonták, a legtöbb egyetemen továbbra is alkalmazták azokat. Újabban még szigorúbb normák váltak kötelezvé, amelyek – noha már a tudományos munkát is beszámíthatóvá teszik – különösen az ifjabb oktatói generációt sújtják. Olyannyira, hogy a tanszékekre felvett doktorandusz tanársegédek sokszor egyszeren képtelenek doktori értekezésükön dolgozni, illetve azt határidre elkészíteni, a legtehetségesebbek pedig inkább távoznak, vagy eleve nem is jelentkeznek doktorképzésre.

Mindezek következtében a realitás egészen más, mint 17 évvel ezeltt. Ma már a felsoktatási intézményeknek olyan elképeszten nagy a számuk – bármennyire is igyekszik a jelenlegi minisztériumi vezetés és a MAB (egyébként ersen kifogásolható módszerekkel) korlátozni azt –, hogy eleve hatalmas dilemma lenne (nem is szólva a személyi és intézményi érdekeknek a jelenleginél is jobban kiélezd csatájáról) azt eldönteni, hogy egy-egy kutatóintézet hová lenne beolvasztható, integrálható. Ha pedig a kutatóintézetek gárdája szóródna szét esetleges egyéni döntések alapján a sokféle felsoktatási intézmény között, az még az eddig jól mköd és eredményes kutatói kollektíváknak is a szétzilálódását okozná. És ami mindezt még tetézné, az a már említett sajnálatos körülmény, hogy a felsoktatási intézményekben, köztük a legnevesebb tudományegyetemeken is, a kutatási tevékenység egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Éspedig mind a finanszírozás súlyos gondja, mind az említett oktatási normák, mind pedig az oktatással összefügg kutatásoknak – a standard amerikai tankönyvek szolgalelk átvétele és a „bolognai határozat” hazai értelmezése következtében bekövetkez tragikus visszaszorulása miatt.

Ilyen körülmények között – bármennyire is indokolt a probléma felvetése – aligha lenne aktuális, st egyáltalán elreviv megoldás az akadémiai kutatóhálózat felszámolása.

Elképzelhet persze, st bizonyára meg is valósítható a szóban forgó megoldásnak egy olyan változata is, amely lehetvé tenné egyik-másik kutatóintézetnek valamelyik, arra alkalmasnak ítélhet egyetem által történ átvételét és annak saját tanszékévé, illetve intézetévé átalakítását kellen szabályozott feltételek mellett (beleértve a teljes kutatói állománynak az átvételét és az épületek, berendezések megvásárlását stb.).

Ami pedig a teljes kutatóintézeti hálózatnak egy, az MTA által létesített új egyetem keretében való megrzését illeti, egy ilyen megoldás kétségkívül biztosítaná ugyan a kutatások és az oktatás összhangját, másfell viszont az Akadémiát mint saját egyetemmel bíró intézményt még inkább elkülönítené a hazai felsoktatás más intézményeitl. Azok versenytársává és azok kutatásainak ösztönzésében, támogatásában, kutatóiknak összefogásában érdektelenné vagy éppen ellenérdekeltté téve. Vagyis az MTA az ily módon nyert ketts arculat miatt elveszíthetné eredeti funkcióját, vagyis azt, hogy az egész hazai tudományos élet gondozója legyen.

Megjegyzend, hogy az akadémiai kutatóintézeteknek, amelyek között egyik-másik elkel helyet vívott ki a világranglistán is, a legfbb sajátos értékük a függetlenségük, vagyis az, hogy nincsenek kitéve a gyakran változó miniszterek hirtelen jött ötleteinek.

Az Akadémia kutatóintézeti hálózatának megszüntetésére vagy átalakítására vonatkozó említett javaslatok tehát aligha elfogadhatók. Ugyanakkor nagyon is idszer az a kérdés, hogy miként kellene és lehetne az egyetemi és az akadémiai kollektívák, illetve tevékenységek intézményi elkülönülésen változtatni. Hiszen a valóban egyetemi színvonalú oktatás nem nélkülözheti az azt megalapozó tudományos munkát. A kutatási eredmények elsdleges kontrollját pedig (eltekintve egyes tudományterületeken lehetséges laboratóriumi tesztektl) nem utolsósorban az oktatás biztosíthatja.

Báró Eötvös József, az MTA egykori elnöke és oktatási miniszter annak idején figyelmeztette az egyetemeket, hogy a tudományt nemcsak interpretálni, hanem mvelni is kell. Szavai ma, az amerikai standard tankönyvek interpretálásával megeléged oktatók számára újra és fokozottan aktuálisak!

A megoldásnak a leginkább reális útja – az akadémiai kutatóintézetek fennmaradása (és esetleges további integrációja, összevonása) mellett – az egyetemekkel való szervezett együttmködés feltételeinek további javítása és garanciáinak megteremtése lehet. Ez az eddiginél szélesebb kör és behatóbb eszmecserét kíván arról, hogy milyen konkrét lépésekre lenne szükség

egyfell, egy racionális integráció keretében a gombamódra megszaporodott felsoktatási intézményekbl, azok viszonylagos autonómiájának megtartása mellett és fokozott együttmködése alapján néhány nagyobb, valóságos egyetemi egység létrehozására, és

másfell, az akadémiai kutatóintézetek és az egyetemek közötti szerves és szervezett együttmködés hatékonyabbá tételére az oktatás és a kutatás természetes és általános összekapcsolása érdekében, beleértve az azonos minsítési és munkavégzési követelmények, normák és feltételek, valamint kereseti lehetségek biztosítását, közös kutatói teamek és oktatói csoportok, tudományos és doktori iskolák, tanácsadó testületek létrehozását stb.

Erre a kérdésre még visszatérünk.

Az akadémiai kutatóintézeteknek (vagy azok többségének) az indokolt fennmaradásával kapcsolatos az a javaslat, amely az MTA testületi és kutatóintézeti, illetve a kutatóintézeti hálózatot irányító részének a szétválasztására vonatkozik. Eszerint „a testületi résznek nem irányítási, hanem véleményez, szakmai szerepet” kellene csak biztosítani, a kutatóintézeteket pedig „önálló, korszer vezetési struktúrában kellene mködtetni”.

Kétségtelen, hogy a jelenlegi struktúrában és mechanizmusban nem kis zavart vagy következetlenséget okoz az a tény, hogy egyfell az MTA az egész hazai tudományos élet gondozója, ápolója és érdekképviselje, másfell viszont egy részének, saját intézeteinek gazdája is. Ez a probléma egyébként gyakran megjelent az Országgylés számára készült elnöki beszámolókban is, de különösen rendszeresen az MTA költségvetése kapcsán.

Másfell sok félreértés is származik e kettsségbl. Különösen az a meglehetsen széles körben elterjedt félreértés, hogy az MTA, amely egyébként a tudományos kutatásokra és fejlesztésre fordított összes hazai pénzösszegeknek kevesebb, mint egyötödével rendelkezik, és a tudományos kutatók többsége fölött semmilyen adminisztratív, illetve munkáltatói jogokkal sem bír, valamiféle központi irányítója is lenne a hazai tudományos tevékenység egészének. Vagyis hogy a gondozó, ápoló és támogató szerepen felül afféle minisztériumi szerepet is betöltene, és talán még tudósaink emigrációjáért is felelssé lenne tehet.

Az MTA ketts arculata, vagyis köztestületi funkcionálása és egyszersmind saját intézeteit illet gazdaszerepe nyilvánvalóan sajátos körülményt jelent, de ennek a két különböz szerepkörnek a merev szétválasztása aligha célszer. A saját kutatóintézetek fölötti szakmai ellenrzésnek és az azokat irányítók megválasztásának joga a köztestületé kell hogy legyen, hiszen egy korszer vállalati korporációs rendszerben is a menedzserek kinevezése és ellenrzése a tulajdonosi jogokat bíró részvényesek közgylésére tartozik. Ezért helyes és szükséges lenne a „testületi résznek” a kutatóintézeti irányítás fölötti ellenrz szerepét megersíteni, és az intézeti igazgatók kinevezésében is az eddigi, meglehetsen formális szerepe helyett legalább olyan szerepet biztosítani, mint például az egyetemeken a karoknak, illetve az egyetemi tanácsoknak, szenátusoknak az egyetemi tanári kinevezések és tanszékvezeti megbízások terén. A „testületi rész” a szóban forgó „kvázi tulajdonosi” jogait és ellenrz szerepét megfelelen gyakorolhatja úgy is, hogy közben az intézethálózat gyakorlati irányítása és az egyes intézetek menedzsmentje kell önállóságot élvez.


(4) A tudományos minsítés

és az akadémiai doktorátus kérdése

Az akadémiai doktorátus intézményét és a minsítési rendszert, vagyis az akadémiai doktori eljárást, valamint az akadémikusok megválasztásának rendjét is gyakran kifogásolják. Igaz, igen különböz megfontolásokból és következtetéssel. Az egyik érv ezúttal is a „szocializmus” örökségére való hivatkozás. Ennek megfelelen egyes vélemények szerint a tudományos minsítés nem az akadémiák feladata, hanem az egyetemeké.

Egyesek hivatkoznak is arra, hogy ma már egyetemeinken a habilitáció intézményesülése kell biztosíték az alkalmasság megítélésére az egyetemi tanári kinevezések esetében. De hivatkoznak még arra is, hogy amerikai egyetemeken az utóbbi nélkül is, többéves próbaid és küls értékelk bírálata alapján is kell biztonsággal tudják kiválasztani az állandó állású egyetemi tanárokat.

Az eddigi tapasztalatok azonban nemigen igazolják a szóban forgó érvelést. (Ers kételyek támaszthatók az amerikai gyakorlattal szemben is, leszámítva néhány kiválóságnak számító egyetemet. Szép számban ismerhettünk meg olyan amerikai professzorokat, akiknek a tudása, felkészültsége jóval elmarad az adott szakterület hazai professzoraiétól. Ez is magyarázhatja azt, hogy a brain drain nyomán hazánkat elhagyó tudósaink, egyetemi tanáraink többnyire igen hamar érnek el sikereket és megbecsülést az Egyesült Államokban is.)

Egyetemeink habilitációs eljárása és gyakorlata (legalábbis egyelre és tisztelet a kivételnek) ma még az akadémiai doktori fokozat, illetve cím esetében elírt és többnyire alkalmazásra is kerül követelményekénél jóval alacsonyabb szint követelményeket támaszt. St, a követelmények tényleges teljesítésében mutatkozó nagyobb hiányok mellett is olykor sor kerül az egyetemi tanári kinevezés megszerzésére. Ez egyébként logikusan következik is abból a ténybl, hogy az akadémiai doktorátus – az azonos munkahelyen dolgozó kollégák szkebb köre helyett – az igen heterogén összetétel testületek egymást követ több fórumának értékelésére épül.

Ráadásul a felsoktatási intézmények számának ugrásszer növekedése és még az eredeti szakterületen nagy tekintélyt kivívó egyetemeken is kellen meg nem alapozott új karoknak és tanszékeknek a létrejötte igen kérdésessé teszi a habilitációs követelmények megfelel szintjének és általános érvényesülésének megvalósulását. Különösen olyan körülmények között, amikor egyrészt a kor szerinti diszkrimináció, vagyis a korhatárra vonatkozó szabály, másrészt pedig az akkreditáció miatt a vezet oktatókért folyó egészségtelen verseny igen ers ösztönz a követelmények elnézbb számon kérésére.

Ezért, legalábbis egyelre, nem gyengíteni, hanem inkább ersíteni kellene az MTA „minségbiztosító” szerepét az egyetemi tanári kinevezésekhez (és persze a kutatóintézeti fmunkatársak kinevezéséhez) vezet eljárásban. Az akadémiai doktori cím megszerzése mint általános (és csak kivételes esetekben mellzhet) követelmény, mind a habilitáció egyéb kritériumainál, mind pedig a professzori kinevezések procedúrájában Nyugaton alkalmazott feltételeknél is megfelelbb lehet, amennyiben a vonatkozó követelmények teljesítését az MTA illetékes osztályának doktori bizottságában, majd az illet osztályon, végül pedig a Doktori Tanácsban is felmérik, ellenrzik, nem is szólva a disszertáció megvédésének a kijelölt bírálóbizottság által történ értékelésérl.

Az akadémiai doktorátusnak azonban nem csak és nem is elssorban az egyetemi tanári kinevezések terén van indokolt szerepe és fontossága. Az akadémiai doktori fokozat, illetve cím fenntartása három szempontból is indokolt:

Az egyik az a tudományos munkára, kutatásra és kutatási eredményekre, st nemzetközi elismertség megszerzésére ösztönz hatás, amely persze akkor tud jól érvényesülni, ha az akadémiai doktorátust az egyetemi tanári kinevezés általános feltételeként a gyakorlatban alkalmazzák is.

A másik pedig az a nem kevésbé fontos szerepe, amelyet az akadémikusok kiválasztódása tekintetében betölt, amennyiben az akadémiai doktorok széles hálózata adja az akadémikusok megválasztásához szükséges „merítési” alapot.

A harmadik sem kevésbé fontos, nevezetesen az MTA széles, a kutatók tömegeit átfogó hálózata kialakulásának és mködésének szempontja, amelyrl már szó esett. Ez biztosítja Akadémiánk számára azt a lehetséget, hogy hatékonyan terjeszthesse ki tevékenységét arra az egész magyar tudományos közösségre, amelyért felelsséget vállalt. A köztestületi tagság intézményesülésére és a doktorképviselkkel kiegészült akadémiai közgylések gyakorlatának bevezetésére nyilvánvalóan azért került sor, hogy ily módon nyilvánosabbak és ellenrizhetbbek legyenek az Akadémián belüli döntések, st, azok elkészítésében és meghozatalában is szerepet kapjanak a tudomány nem akadémikus mveli is.

Az akadémikusok kiválasztódásának, vagyis az MTA tagjai „utánpótlásának” a szempontját illeten persze az az ellenvetés tehet, hogy a nyugati akadémiák az ilyen merítési bázis és elszrés nélkül is jól ki tudják választani azokat, akiket tagjaik közé kívánnak választani. Az Akadémiánkat ér támadásokban viszont gyakran olyan megjegyzések szerepelnek, amelyek a nálunk folyó akadémikusválasztás gyakorlatát azért bírálják, mert az – úgymond – egy szk „érdekközösségnek”, vagyis az akadémikusok kis „csapatának” a praktikája a hozzájuk lojális, illetve „hálás utódok” befogadására és jutalmazására. Elképzelhet, hogy milyen kritikák érnék az Akadémiát, ha a tagválasztás a jövben minden elzetes feltétel és szrés nélkül valóban csupán a már akadémikusok személyes preferenciája alapján történne.

Az Akadémia minsítési eljárása és gyakorlata elleni bírálatok nemcsak az akadémiai doktorátus intézményét, illetve a vonatkozó eljárást kifogásolják, hanem az akadémikusok megválasztásának módját is. A bírálatok szinte minden esetben egyszeren a tájékozatlanságból fakadnak.

A tagválasztásra vonatkozó szabályok szerint kialakult gyakorlatban az els fázis az ajánlás, amelyhez legalább három akadémikusnak a jelölhet személy tudományos érdemeire vonatkozó egyetértése és aláírása szükséges. Kizárólag akadémiai doktorok jelölhetk, és minden akadémikus maximum csak két személy ajánlását írhatja alá. Az ajánlásokban szerepl doktorok a szakma legjobbjainak, az MTA tudományos bizottságaiban jeleskedknek, nem utolsósorban a köztestületi doktorképviselk által megválasztott tanácskozási jogú osztálytagoknak a körébl kerülnek ki. Az ajánlások, amelyek röviden összefoglalják a jelöltek tudományos életpályáját és annak eredményeit, a Magyar Tudomány folyóiratban publikálásra kerülnek, és azokhoz bárki megjegyzéseket, megfelel érvekkel alátámasztott kifogásokat tehet. Az ajánlott jelöltek eladásaikkal rendre bemutatkoznak az illetékes osztály eltt. Mieltt a tagválasztás második fázisára sor kerülne, az illetékes osztály a jelöltekrl, illetve a rájuk vonatkozó preferenciasorrendrl az osztályhoz tartozó tudományos bizottságoktól véleményt kér, majd többszöri vitát és egyeztetést folytat. Az értékelésekben magától értetden a tudományos életpálya (elssorban jelents publikációkban és hivatkozásokban kifejezd) eredményei, különösen pedig a doktori fokozat, illetve cím elnyerése óta felmutatott eredmények és a nemzetközi elismertség számít. Az elzetes viták és egyeztetések után kerül tehát sor a titkos szavazásra. Azt, hogy az egyes osztálytagok a titkos választás során kire szavaznak igennel, és kire nemmel, saját lelkiismeretükön kívül senki nem befolyásolhatja, sem az osztályelnök, de még az MTA elnöke sem, még kevésbé bárki kívülálló.

A minsítési eljárás persze eltérbe állítja a merben különböz tudományterületeken jelentkez tudományos teljesítmények összehasonlíthatóságának sokat vitatott kérdését. Nyilvánvaló, hogy a különböz tudományterületek, diszciplínák, st szubdiszciplínák mvelinek a teljesítményét csak igen óvatosan szabad összemérni. Az olyan kvantitatív mutatók, mint a publikációk és hivatkozások száma vagy éppen az impaktfaktor, csupán szükséges, de nem elégséges és nem is mindig megbízható mércét jelentenek. A nemzetközi elismertség kritériuma és a szakmai testületek értékelése azonban olyan közös alapját teremti meg az összehasonlításnak, amely még akkor is alkalmasnak ígérkezik, ha a nemzetközi elismertség kifejezdésének módja és mértéke tudományterületenként, illetve diszciplínánként eltér, és a szakmai testületek összetétele is különbözik egymástól.

Az Akadémia minsítési eljárását kifogásolók szemléletében van egy furcsa, de jellemz ellentmondás: miközben természetesnek tekintik a közszolgálat más területein, az államapparátusban, a volt állami és a mai magánvállalatoknál, a politikai pártokon, st némely egyházakon belül is stb. a mindenkori fnökök által történ kiválasztás gyakorlatát, éppen azt az egyetlen intézményt támadják, ahol a kiválasztás szigorú teljesítményekhez, nemzetközi elismertséghez kötött, és egy szakmai grémium titkos szavazásától függ. Nem furcsa ez, még akkor is, ha itt sem mindig biztosított a legkiválóbbak bekerülése a doktorok és akadémikusok táborába?!

Természetesen akadnak még vitatható és javítandó elemek a minsítési eljárásban, valamint az akadémikusok megválasztásának procedúrájában is. Aligha akad azonban a társadalmi élet vagy a gazdaság bármely más területén még egy olyan, a teljesítmény felmérésére és a nemzetközi elismertségre alapozott, többlépcss és különböz összetétel testületek által végzett minsítési eljárás, mint a Magyar Tudományos Akadémia gyakorlatában.


(5) A doktori és akadémikusi

tiszteletdíjak ügye


A tiszteletdíjak ügye, különösen a doktori illetményé, gyakran vitatott kérdés az MTA és a mindenkori pénzügyi kormányzat közötti tárgyalásokon, de olykor szerepel az Akadémia, illetve az akadémikusok ellen írt egyik-másik újságcikkben is. Amíg a pénzügyi kormányzat fként azt kifogásolja, hogy a tiszteletdíjban részesülk számának változása és kiszámíthatatlansága (legalábbis a doktoroké) nehézséget okoz a központi költségvetés megtervezésében, addig a tiszteletdíjak rendszerét kifogásolók többnyire arra hivatkoznak, hogy – úgymond – az is a „szocializmus” öröksége, amely nem létezett korábban az MTA múltjában, és idegen más akadémiák gyakorlatában is.

Ami az említett költségvetés-tervezési problémát illeti, az minden bizonnyal ersen felnagyított. Hiszen egy olyan országban, mint a miénk, amely oly keveset költ a tudomány támogatására, a voltaképpen egyetlen jelents erforrásának, a szellemi tkének a fejlesztésére, nem ezen a költségvetési tételen kellene spórolni. Még ha eltekintünk attól a sajnálatos ténytl is, hogy milyen a halálozások száma nemcsak az akadémikusok, hanem a doktorok körében is, a szóban forgó költségvetési tétel nagysága nincs arányban azzal, hogy milyen ösztönz hatású lehet a tiszteletdíj az amúgy nemigen jövedelmez tudományos munka végzése tekintetében! (A doktori tiszteletdíjak összege még az Akadémia saját költségvetésének is csak kevesebb, mint 1 százalékával egyenérték.)

A „szocializmus” örökségeire hivatkozás pedig nemcsak azért félrevezet, st téves, mert az akadémikusok tiszteletdíjban részesítése az MTA történelmének egy meglehetsen hosszú idszakában, nevezetesen 1869 és 1909 között, is természetes gyakorlat volt (amikor a törvényi szabályozás szerint az Akadémia rendes tagjainak fizetés járt), hanem mert az aktuális és lényegi kérdés az, hogy

a szóban forgó „örökségek” betöltenek-e hasznos és ösztönz szerepet, illetve méltányos vagy jogos jövedelem- és nyugdíj-kiegészít funkciót, vagy pedig pusztán azért kellene azokat megszüntetni, mivel az elz rendszerben jöttek létre, és – úgymond – nem felelnek meg a piacgazdaság, illetve a neoliberális politika követelményeinek;

továbbá, ha ezek az „örökségek” már nem, illetve egyre kevésbé töltenének is be indokolható szerepet a mai valóságban, vagy, még ha az utóbbi érv igaz lenne is, akkor viszont milyen konkrét módon válthatók ki, és mikor szüntethetk meg.

A tiszteletdíjak jogosságát illeten az MTA vezetése gyakran hivatkozott és nem indokolatlanul a „meritokrácia”, illetve a „nemzet tudósai” anyagi megbecsülésének szempontjára. Ez egyesek szerint „privilégiumot”, vagyis kiváltságos juttatást jelent, bár megjegyzend, hogy az arisztokráciának a születés révén szerzett privilégiumaihoz vagy a plutokráciának a vagyon alapján élvezett kiváltságos helyzetéhez képest kétségtelenül jogosabbnak és igazságosabbnak is minsíthet a tényleges teljesítményekkel szerzett érdemek alapján élvezett kiváltság. Ettl eltekintve is, a tiszteletdíjak indokoltságát és jogosságát két gyakorlati szempont, illetve tény is megalapozza. Az egyik többé-kevésbé átmeneti, bár alighanem még jó néhány évtizedre vonatkozó, a másik általános és idtlen természet.

(a) Az elbbi nem más, mint az a tény, hogy a szégyenteljesen alacsony javadalmazással honorált, de szakmailag eredményes életpálya után álló nyugdíjas egyetemi tanárok és kutatóintézeti fmunkatársak számára ennek az összegnek a kiesése egzisztenciális katasztrófát jelentene. Ez az akadémikusok többsége esetében így is van. (Idsebb akadémikusaink nyugdíjának összege, még ha egy ideig egyetemi rektorok, intézetigazgatók vagy más magas beosztású oktatók, illetve kutatók voltak is, kb. csak egy német vagy osztrák szakképzett munkás nyugdíjának szintjét éri ma el.)

Mindez persze annak a jól ismert körülménynek a következménye, hogy a pártállam idején, de még a rendszerváltást követen is az egyetemi tanárok és kutatóintézeti fmunkatársak fizetése és általános jövedelemszínvonala messze elmaradt nemcsak a nálunk fejlettebb nyugat-európai országokban dolgozókéhoz képest, hanem az államigazgatásban, illetve a magánszektorban dolgozó azonos képzettségekéhez képest is. Vagyis azok, akik egész életüket vagy annak nagyobb részét a tudományos kutatásnak és oktatásnak szentelték, nálunk – ellentétben nemcsak nyugati kollégáikkal, hanem még a fejld országokban él kollégáikkal is – nemcsak egy tisztességes, anyagi gondok nélküli megélhetést biztosító nyugdíjat nem élvezhetnek egyelre, hanem nyugdíjas éveikre anyagi biztonságot jelent vagyon megszerzésére sem lehettek képesek. Ebben az értelemben a tiszteletdíj a már nyugdíjas és a közeljövben nyugdíjba vonulók számára egyfajta nyugdíjkiegészítést jelent indokolt juttatás! (Ebbl a szempontból nézve, annak összegét vagy arányos részét akár az érintettek nyugdíjának összegébe beillesztve meg is szüntethet lenne, noha akadémikusi tiszteletdíj az MTA múltjának a már említett olyan idszakában is létezett, amikor azt az érintettek jövedelmi és vagyoni helyzete, illetve nyugdíja aligha indokolta.)

Megjegyzend továbbá, hogy az egyetemi, illetve kutatóintézeti munkahelyüktl akadémikusaink (és akadémiai doktoraink) nyugdíjazásukkor, amelyre többnyire még teljes szellemi kapacitásuk birtokában csak a nálunk még mindig fennálló (ezen a területen különösen érthetetlen és ésszertlen) kor szerinti diszkrimináció kényszeríti ket, semmiféle végkielégítést sem kapnak. Ellentétben a közszolgálat néhány más területén, illetve a versenyszférában a hasonló vagy inkább jóval alacsonyabb képzettség vezet beosztásúakkal, akik igen jelents összeg végkielégítésben részesülhetnek.

(b) A másodiknak említett szempont, illetve tény pedig arról szól, hogy – ellentétben a más területen dolgozó közalkalmazottak és köztisztviselk, illetve az üzleti szférában alkalmazott munkavállalók túlnyomó többségével – az MTA akadémikus tagjai (és doktorai között is igen sokan) nyugdíjba vonulásukkor nem szüntetik be szakmai tevékenységüket (képletesen szólva: „nem teszik le a tollat”). Szinte kivétel nélkül valamennyien mindaddig, amíg egészségi állapotuk azt engedi, életük végéig folytatják tudományos munkásságukat, a kutatást és az utánpótlás oktatását is. (Az akadémikusok temetésekor elhangzó nekrológok visszatér eleme, hogy az elhunyt élete végéig aktív maradt a tudományos életben.)

Az akadémikusi tiszteletdíj (és legalábbis a doktorok egy része esetében a doktori tiszteletdíj is) voltaképpen a nyugdíjazást követen is végzett tudományos és oktatási, tudományszervezési, különféle bizottsági és szakérti, véleményez és egyéb tevékenységeknek a honorálásaként is értelmezend. Ezekért ugyanis nem jár külön fizetség – ellentétben pl. az állam vagy a magánvállalatok számára végzett szakérti tevékenységgel, bankok és nagyvállalatok igazgatóságában vagy felügyelbizottságában vállalt tagsággal stb.

Egyébként is jelents és a külföldi esetekkel összehasonlítva is indokolatlanul nagy jövedelemkülönbségek alakultak ki hazánkban az elmúlt két évtizedben az üzleti és bankszférában tevékenyked és a tudományos és oktatási pályán dolgozó, hasonló képzettség szakemberek között. Az elbbiek körében még egy-egy osztályvezetnek a jövedelme is toronymagasan áll az akadémikusi tiszteletdíj fölött. Érdemes és tanulságos lenne a vonatkozó jövedelemelosztásról elemzést készíteni. Egy ilyen elemzés egyszersmind a mai jövedelmi viszonyok oldaláról is magyarázhatná tudományos kutatóink és egyetemi oktatóink, különösen a fiatal tehetségek egy része külföldre távozásának indítékát.

Következésképpen, az akadémikusi tiszteletdíj – e második szempont, illetve tény alapján – az egész életmért és a tovább folytatott magas színvonalú tudományos tevékenységért járó honorárium. (Az akadémikusi életm honorálása hasonlítható „a nemzet mvésze”, illetve „a nemzet sportolója” címek és járadékok esetéhez, de a szakmai tevékenység folytatása még azok kritériumaihoz képest is többlet.)

Más kérdés persze az, hogy mind az akadémikusok, mind pedig, és különösen a doktorok között, kik azok, akik valóban rászolgálnak az életük végéig járandó tiszteletdíjra, és kik azok, akik már vagy átmenetileg nem. Azok esetében például, akik egy-egy igen jövedelmez állás vagy vállalkozás érdekében felhagynak tudományos és oktatói tevékenységükkel (legyenek azok akadémikusok vagy doktorok), a szóban forgó tiszteletdíjnak életük végéig való folyósítása aligha indokolt.

Mindezek figyelembe vétele mellett is felvethet és megvitatandó az a kérdés, hogy mi lehet a tiszteletdíjak jövbeli sorsa és nagyságuk alakulása.

Nyilvánvaló, hogy amilyen mértékben a hazai egyetemi tanári és kutatói fizetések felzárkóznak a hasonló kvalitásúak köztisztviseli fizetéséhez és az üzleti szférában alkalmazottak jövedelméhez, és amennyiben már ez válik a késbb nyugdíjba vonulók nyugdíj-megállapításának alapjává, úgy az els szempontra hivatkozás az akadémikusok és akadémiai doktorok ifjabb generációja esetében fokozatosan elveszíti relevanciáját. A megoldás tehát ebbl a szempontból a piacgazdaságokra jellemz utat mutatja már a nem távoli jövben is.

Némileg más a helyzet az „életfogytiglan” folytatott tudományos tevékenységgel. Még a jelenlegi ifjabb tudósgeneráció esetében sem várható, hogy az ingyen végzett különféle akadémiai tevékenységet a közeli jövben a „piac” majd megfelelen honorálni fogja. (Hiszen még az egyetemi fizetett óradíjak is csak egy átlagos szakmunkás órabérének felelnek meg! A tudományos cikkek esetében pedig többnyire honorárium sem jár, st a tudományos szakkönyvekért és tankönyvekért is csak ritkán, és akkor is – összehasonlítva például a kormányzat számára készített egy-egy rövid szakérti tanulmányéval – aránytalanul csekély összegben.) Vajon a piac mködése majd gondoskodik a hazai szellemi tke fejlesztése szempontjából jelents, de nem honorált vagy alulfizetett tevékenységek megfelel pótlásáról?!


(6) Az Akadémia és az egyetemek közötti együttmködés kérdése


Minthogy az Akadémia az egész hazai tudományos élet gondozására és fejlesztésére hivatott, és elnökének parlamenti jelentése is ennek megfelelen készül, miközben a tudományos kutatások nagy része a tudományegyetemeken (és néhány más felsoktatási intézménynél is) folyik, az eddiginél is rendezettebb és hatékonyabb formában kellene biztosítani az együttmködést, az Akadémia testületének és tagjainak, valamint saját kutatóintézeteinek az egyetemekhez fzd kapcsolatát és a felsoktatásban játszott szerepét. Az MTA felelssége és hatásköre nem korlátozódhat (következésképpen osztályainak kompetenciája sem) csupán az akadémiai intézetek és az Akadémia által támogatott egyetemi kutatóhelyek tevékenységének elsegítésére és felügyeletére! Az egyetemi autonómia elvének tiszteletben tartása mellett hatáskörének ki kell terjednie általában is az egyetemekre, éspedig nemcsak mint fontos kutatóhelyekre, hanem mint a tudósutánpótlás forrásaira és a doktorképzés bázisaira is. St, az Akadémiának szükség szerint fel kell lépnie az egyetemek mint tudományos kutatóhelyek és tudósutánpótlást biztosító intézmények érdekeinek védelmében is.

A közös érdekek tényébl is következik, hogy az Akadémiának kezdeményeznie kellene a kor szerinti diszkrimináció megszüntetését a felsoktatás, a tudásátadás és tudományos tevékenységek terén. A 70 éves korhatár alkalmazása nemcsak az Akadémia testületeinek munkájában jelenthet zavaró tényezt. Ennél is kedveztlenebb az a hatása, hogy a felsoktatási akkreditáció vonatkozó szabályai a még fizikailag és szellemileg tökéletesen ép és aktív tanárok igen jelents számát zárják ki a „vezet oktatói” tevékenységbl, és számos jól mköd doktori iskolát fosztanak meg szellemi vezetjétl. Holott a tudásnak és tapasztalatnak a korral együtt növekv felhalmozódása közismert evidencia. Ha már oly gyakran amerikai példákról esik szó, akkor éppen ezen a téren kellene az ottani gyakorlatot és törvényi rendet átvenni, vagyis a diszkriminációnak ezt a fajtáját is eltörölni, és nem általában, hanem kortól függetlenül egyénenként ítélni azt meg, hogy ki mennyire felel meg az oktatás és tudományos munka követelményeinek.

Indokolt lenne továbbá megvizsgálni, hogy a meglév áttételes kapcsolatokon túl (mint amilyen a Rektori Értekezlet vagy a Felsoktatási Tanács) hogyan lehetne megfelel mechanizmust kialakítani abból a célból, hogy az MTA, illetve annak egyes osztályai az egyetemi kutatások és oktatás vonatkozásában is betölthessék – az egyetemek autonómiájának sérelme nélkül! – azt a szerepet, amely a vonatkozó hazai tudományok fejldése és fejlesztése terén reájuk hárul. (Minthogy ez végs soron az egyetemeknek is az érdekük, és minsítésükkel, illetve akkreditációjukkal is kapcsolatos lehet, akár még egyedi kétoldalú megállapodások is megoldást jelenthetnek, esetleg a „támogatott kutatóhelyekkel” összekapcsolt együttmködési programokként, amelyekben az adott egyetem, annak diszciplináris részlegei és az érintett osztály egyezik meg az együttmködés mikéntjében.)

Az egyetemekkel való kapcsolat tekintetében is, de még inkább és általában a tudósutánpótlás biztosítása szempontjából rendkívül fontos kérdés az egyetemeken folyó doktori (PhD-) képzés ügye. A jelenlegi doktori (PhD-) képzés nemigen képes megfelelen betölteni a tudományos utánpótlás biztosításának feladatát, és (legalábbis egyelre) nem hozott a korábbi kandidátusi fokozatét meghaladó színvonalat sem.

Helyes és kívánatos irány, illetve követelmény lenne, ha a PhD-programok, illetve doktori iskolák – ahol csak lehetséges – az egyetemi és intézeti szféra szoros együttmködésén alapuló közös vállalkozásai lennének, és e feltétel figyelembevételével nyernének akkreditációt – akár egyetemi tanszékek, akár akadémiai vagy más kutatóintézetek adják is azok egyikének vagy másikának a bázisát és vezetjét. Ez egyszersmind a „belterjesség” veszélyét is csökkentené (amely – sajnos – az egyetemi doktori eljárásra vonatkozó egyes elírásokból nagyon is következik).

Az MTA, illetve osztályai mködésében intézményesített helyet kellene biztosítani a tudósutánpótlás és így a doktori képzés ügyének, illetve ügyeivel foglalkozásnak is.

Hamarosan felduzzad azoknak a PhD-fokozattal bíróknak, köztük a korábbi kandidátusoknál jóval fiatalabb és a gyakorlatban tapasztalatlanabb fokozatosoknak a száma, akik az MTA „köztestületi tagjává” is válhatnak és akár a közgylés „doktorképviselivé” is, hasonlóan az akadémiai doktorokhoz. Ezért legalábbis mint irányelvet kellene (a sokat emlegetett „tudós életpálya-modell” egyes szakaszainak világos megkülönböztetése szerint is) leszögezni (vagy talán egy bels ügyrendi elírással szabályozni), hogy „közgylési doktorképviselk” – a fogalom eredeti értelmének megfelelen – általában (vagyis kellen indokolt ritka kivételektl eltekintve) csak akadémiai doktori fokozattal, illetve címmel rendelkezk lehetnek.


(7) A közvélemény és a média

tájékoztatásának kérdése


Minthogy az Akadémia és tagjai elleni támadások nagyrészt tájékozatlanságból erednek, és megtéveszt hatásuk is csak a közvélemény kell tájékozottságának a hiánya mellett érvényesülhet, nyilvánvalóan többet kell tenni az MTA és tagjai tevékenységérl szóló, a médián keresztül történ rendszeres és megfelel tájékoztatás javítása terén.

Az új tudományos eredményekrl szóló tájékoztatás rendszeressé tétele csak oly módon biztosítható, ha az osztályok és azok bizottságai egyfell „menetközben” és automatikusan (vagyis nem csak idközönként) tájékoztatást kapnak tagjaiktól minden újabb és jelentsebb alkotásról (legyen az találmány, új felfedezés vagy eljárás, illetve tudományos monográfia, nagyobb „horderej” szakkönyv és tankönyv stb.). Másfell pedig, ha hasonlóképpen automatikusan továbbítják azt egy központi nyilvántartás számára, amelyet a Kommunikációs Titkárság fel tud használni.

Megfontolásra ajánlható egy olyan állandó rovatnak a bevezetése a Magyar Tudomány kiadványban, amely – a könyvrecenziók és a beérkezett könyvekrl adott tájékoztatás mellett, azokat kiegészítve – rendszeresen közölné a különféle tudományterületeken megjelent és az MTA tagjai, valamint az akadémiai doktorképviselk által írt új tudományos könyvek (nem utolsósorban az idegen nyelv, illetve külföldön publikált mvek) és jelents felfedezések, újítások listáját. Ehhez az információt a szerkesztség az osztályoktól kaphatná meg központi utasításra. (Egy ilyen lista persze kiegészülhetne más szerzk jelentsebb publikációinak felsorolásával is, és mert mind az elbbi, mind az utóbbi egyszersmind „reklámnak” is számít, talán az érintett kiadóvállalatok némi pénzügyi támogatásra is hajlandók lennének.) Ugyanebben a rovatban megkülönböztetve vagy idnként más módon e folyóirat külön jegyzékben közölhetné az ids, már nyugdíjas akadémikusok újabb publikációira, tudományos eredményeire, valamint aktivitásukat bizonyító egyéb tevékenységükre vonatkozó adatokat.

Ezenfelül talán érdemes lenne a Magyar Tudományban egy olyan, ugyancsak tájékoztató jelleg cikksorozatot is megindítani, amely – túlmenen az idnként az egyes osztályok saját magukat bemutató cikkcsoportján – foglalkozna az Akadémia egészének múltjával, mködésének korábbi szabályozásával, társadalmi szerepével, az államhoz, illetve a hatalomhoz való viszonyával stb. St, kitérne az akadémikusok második világháború eltti korszakokban élvezett anyagi és erkölcsi megbecsülésének, jövedelmi helyzetének és életviszonyainak kérdésére, valamint a jelenlegieknek más országokéval való összehasonlítására is.


Összefoglaló és határozati javaslatok


(1) Meg kell rizni a Magyar Tudományos Akadémiának mint autonóm, önkormányzati elv szerint mköd nemzeti intézménynek

a köztestületi szervezetét, a doktorképviselket is felölel közgylésnek, a tanácskozási jogúakkal kibvített tudományos osztályoknak és a tudományos kutatók sokaságát átfogó bizottságaiknak a rendszerét,

közfeladataival együtt járó jogait és saját vagyonát,

az állami költségvetésbl történ pénzügyi támogatását, valamint

az Országgylés irányában felelsséggel tartozását.

(2) Fenn kell tartani, és hatékonyan kell mködtetni az MTA kutatóintézeti hálózatát,

annak a köztestületi résztl megkülönböztetett irányítási apparátusával,

a köztestületek szakmai ellenrzése alatt és

az intézeteknek az egyetemekkel való mind szorosabb együttmködése mellett.

(3) Értelemszeren el kell választani (illetve az Akadémia mködésén belül össze kell egyeztetni) egyfell a köztestületi munka terén alkalmazandó arányos és demokratikus képviselet elvét, és másfell a tudományos minsítések rendszerében érvényesítend teljesítményi elvet, a tudományos teljesítményen alapuló tekintélyelvséget. A köztestületi döntéshozatal demokratizálódását fokozni kell, és a választott képviselk és tisztségviselk feladatait, felelsségét pontosítani szükséges.

(4) Továbbra is biztosítani kell az Akadémia meghatározó szerepét a tudományos minsítésekben, és fenn kell tartani az akadémiai doktorátus intézményét mint az egyetemi tanári kinevezések megfelel követelményeit biztosító és mint az akadémiai tagságra jelölésekhez való kiválasztást segít rendszert.

(5) Tovább kell fejleszteni az MTA és az egyetemek közötti együttmködést, szerves kapcsolatot biztosítva az egyetemi tanszékek és az akadémiai kutatóintézetek között, és ez utóbbiakat fokozottan bevonva a doktorképzésbe, valamint ersítve az Akadémia osztályainak, illetve bizottságaiknak szerepét és felelsségét az egyetemeken folyó kutatások és doktorképzés segítésében.

(6) Meg kell rizni az akadémikusi és a doktori tiszteletdíjak rendszerét, és törvényileg rendezni szükséges azok összegét, illetve nagyságának (a mindenkori kormányzat költségvetési politikájától és jóindulatától kevésbé függ) meghatározhatóságát

nemcsak az elismert érdemek honorálhatóságának és

a már nyugdíjas vagy a közeljövben nyugdíjba vonuló akadémikusok és doktorok anyagi helyzetének, hanem

általában az élethosszig tartó tudományos tevékenység indokolt díjazásának és

a tudományos munkára ösztönzés céljának is a figyelembevétele alapján, valamint

a tudományos életpálya vonzerejének növelése céljából és a tudományos kutatók itthon maradásának, illetve hazatérésének ösztönzésére.

Ez természetesen megkívánja a tiszteletdíjak mértékének a jövedelmi viszonyok jövbeli alakulásához igazodó késbbi változására vonatkozó szabályozást, valamint a tiszteletdíj kifizetésének (az egészségi állapotuk által nem gátolt tudósok esetében) az elssorban tudományos tevékenység folytatására vonatkozó kötelezettség teljesítésétl való függvé tételét.

(7) Ez utóbbira való tekintettel is, de a köztestületi munka hatékonyságának fokozása céljából is az eddiginél konkrétabban és pontosabban meg kell határozni az Akadémia tagjainak és doktorainak, illetve doktorképviselinek a jogait és kötelezettségeit, és az Akadémián belül el kell törölni a hetvenéves korhatárt, egyszersmind kezdeményezve a törvényhozók irányában az oktatás és tudományos munka szellemi irányítása terén a kor szerinti diszkrimináció megszüntetését.

(8) A közvélemény és a politika jobb informálása céljából az Akadémia saját folyóiratában, a Magyar Tudomány folyóiratban rendszeresen és az eddiginél átfogóbb, szélesebb kören tájékoztatást kell adni (az osztályok és bizottságaik jelzései alapján) az akadémikusok (esetleg külön a nyugdíjasok) újabb tudományos eredményeirl, publikációiról, gyakorlatban alkalmazott újításairól és szakmai tanácsairól. Célszer lenne egy cikksorozatot is indítani az MTA múltjáról és tagjainak múltbeli anyagi helyzetérl is.



Irodalom

Kónya Sándor (1994): „…Magyar Akadémia állíttassék fel…”. Akadémiai törvények, alapszabályok, ügyrendek 1827–1990. MTA Könyvtára, Budapest


1 A cikk annak a szövegtervezetnek az alapján készült, amelyet a IX. osztály megbízásából Szentes Tamás akadémikus, volt osztályelnök terjesztett az áprilisi osztályülés elé, és amelyet – miután annak összes fontosabb megállapításaival az osztály egyetértett – a Bayer József osztályelnök-helyettes vezetésével megbízott szerkesztbizottság, Csaba László és Hamza Gábor akadémikusok közremködésével egyes pontjaiban kiegészített, illetve módosított.

2 Még válaszra sem méltóak az olyan megjegyzések, amelyek szerint Akadémiánk valamiféle „feudális reliktum” vagy éppen „szocialista örökség”. Hiszen köztudott, hogy hasonló intézmények a világ számos országában, köztük a legfejlettebb országokban is mködnek, és nagy megbecsülést élveznek. Nem kevésbé vall nagyfokú tudatlanságra az akadémiai intézetekben folyó elméleti alapkutatásokat kifogásoló és megszüntetésüket sürget olyan kijelentés is, amely szerint „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlvé tenni”. Közismert tény ugyanis, hogy korunk legjelentsebb technikai és technológiai, valamint gyógyászati és egyéb eredményei éppenséggel az elméleti alapkutatásokból származnak, és ma már nemcsak a kormányok, hanem a világcégek is hatalmas összegeket áldoznak ez utóbbiakra. Az olyan megjegyzés pedig, amely azt állítja, hogy „a magyar tudománynak nincs kiemelked nemzetközi tekintélye”, illetve „hazánk jelenleg a tudományos és a mvészeti élet perifériáján tanyázik”, már azokat a külföldi neves tudósokat is elképesztené, akik örömmel vesznek részt a rendszeresen Budapesten rendezett World Science Forumon.

3 Az 1990-ben elfogadott új alapszabályhoz fzött közgylési nyilatkozat szerint az Akadémia „kibvíti bels demokratizmusát. Ennek keretében az Akadémia az egész magyar tudományos közösség képviseletét megtestesíteni hivatott akadémiai tudományos bizottsági hálózatot választás és delegálás elvei alapján újjá alakítja”. Az új alapszabály bevezetje utal arra, hogy ersíteni kell az Akadémia érdekképviseleti, önkormányzati és köztestületi jellegét, felépítésének és mködésének demokratizmusát.


<-- Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]