mtapti . hu
A globalizáció értelmezésének módszertani és elméleti kérdései
Lévai Imre
a közgazdaság-tudomány kandidátusa
MTA Politikai Tudományok Intézete
levai mtapti . hu
I. 1. A globalizáció kutatása nemcsak a hazai, hanem az egész nemzetközi tudományos közösséget komoly módszertani probléma elé állította. A világrendszer egészére és részeire, strukturális és funkcionális alrendszereire nézve olyan komplex mintákról és folyamatokról, azaz rendszer- és alrendszerszintû nemlineáris dinamikáról van szó ugyanis, amelye(ke)t a hagyományos társadalomtudományi szakterületek bevett tárgyalási és elemzési módja nem, vagy csak igen korlátozott mértékben és szinten képes megragadni, csupán a különbözõ szimptómák vagy – jobb esetben – a teljes szindróma leírására vállalkozván. A föladat nehézsége nem(csak) abban áll, hogy a szóban forgó rendszerek az emberi társadalom, az intelligens civilizáció ez idõ és ismereteink szerint legnagyobb életadó és lakható, illetve legátfogóbb egységei, hanem alapvetõen és elsõsorban abban, hogy szerkezetük és mûködésük többszörös kölcsönviszonyok és hatások által determinált. (Vö.: pl.: Bar-Yam, 1997, 782–825.; Csányi, 1988, 214–217., 220–229.; Laszlo, 1973, 1983, 1991, 2001) A látszólag szabályszerûtlenül és rendezetlenül, azaz kaotikusan viselkedõ determinisztikus rendszerek leírására és értelmezésére irányuló törekvésbõl született meg végül a „káoszelméletnek” nevezett matematikai-logikai konstrukció, ami azután számos félreértésre adott okot. Nemcsak a szóban forgó rendszerek nagysága és bonyolultsága okozza tehát a nehézséget, hanem azok rendkívül változékony és összetett viselkedése intézi a legfõbb kihívást a társadalomkutató számára.
I. 2. Természetesen így volt ez a modern világrendszer kialakulásának kezdete óta. Tudósok hada ostromolta a hektikus társadalmi változások által fölvetett alapkérdéseket, az egyidejûleg rohamosan integrálódó és differenciálódó emberi közösségek különös magatartásmintái mögött meghúzódó viszonyrendszerek szerkezetének és mûködésének általános vonásait. William Petty korától kezdve Karl Marx idején át napjaink számtalan neves és névtelen antiglobalistájáig (eufemisztikusan: „globalizációkritikusáig”) vagy éppen az ugyancsak nem csekély számú globalistájáig („globalizációbarátjáig”) becsületes kutatók tömege kereste/keresi az emberi társadalom és annak legátfogóbb egysége, a világrendszer elemzésének legalkalmasabb útjait és módjait. Modern korunkban éppen a globalizáció mozgatta gyorsuló mûszaki-tudományos (mindenekelõtt az informatikai) fejlõdés adja kezünkbe a kor legmodernebbnek és leghatékonyabbnak tûnõ eszközét: a komplex (nemlineáris dinamikus) rendszerek elemzésének egész fegyvertárát. Ez a társadalomtudományok nyelvére lefordítva a holizmus, az analitikai strukturalizmus és funkcionalizmus, valamint a historizmus szemléletmódjának együttes és egységes alkalmazásaként ragadható meg. (A természettudósok is sokáig csak statisztikai módszerekkel, a véletlenszerû hatásokat „zajként” kezelõ vagy „hibahatárként” elkönyvelõ sztochasztikus modellek segítségével igyekeztek közelíteni az összetett, nemlineáris rendszerek dinamikájához.) A nagy teljesítményû számítógépek megjelenéséig, az 1960-as évek elejéig kellett várni, hogy föltáruljon a komplex rendszerek egészének mûködéséhez mérten csekély hatás (perturbáció) által keltett drámai állapotváltozás (turbulencia) lehetõsége és következménye. A kibernetikából ismert negatív és pozitív visszacsatoló, valamint elõrecsatoló mechanizmusok teszik lehetõvé bármely komplex rendszer számára, hogy egyfelõl alkalmazkodjon külsõ környezete változásaihoz (önszabályozás), és másfelõl belsõ rendje módosításával (önszervezõdés) maga is képes legyen hatni környezetére. Az ilyen nemstacionárius disszipatív (nyílt) rendszerekben érvényesülõ többszörös kölcsönös meghatározottságok (determinációk), elõre- és visszacsatoló hatások (iterációk) leírása verbálisan csak igen körülményesen, lineáris matematikai modellek dinamizálásával pedig csak rossz közelítéssel lehetséges, a nemlineáris dinamika matematikai nyelvén (differenciálszámítással) azonban szabatosan formalizálhatók és modellezhetõk. A környezetükkel kölcsönhatásban álló, nyílt (disszipatív) rendszerek evolúcióját jellemzõ „determinisztikus káoszból” kibontakozó „rend” mintái, a komplex, nemlineáris dinamikus rendszereknek általában a társadalmi rendszerekre, különösen pedig a világrendszerre és alrendszereire is vonatkoztatható emergens és evolutív tulajdonságai az elméleti interpretáció széles, a bevett (lineáris és/vagy statikus) paradigmatikus korlátokat áttörõ lehetõségét nyújtják a globalizáció és a regionalizáció kutatói számára. A világrendszer komplex, azaz nemlineáris dinamikus rendszerként történõ értelmezése tehát nemcsak újabb aspektusokkal, hanem tágabb dimenziókkal gazdagíthatja a globális rendszer regionális, szubregionális és lokális, valamint nemzetközi és nemzeti struktúráinak, társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális funkcióinak, illetve azok evolúciójának elemzését. A világrendszer-elemzés ilyen értelmû általánosítása megalapozatlanná teszi a globalizációs elmélettel/elméletekkel való bármiféle szembeállítást, miként azt egyes hazai és külföldi szerzõk teszik. A komplexitáselmélet a rendszerelmélet determinisztikus, ám nemlineáris összefüggéseket általánosító irányzata, amely az irreverzíbilis (történelmi) idõ és a dinamikus (önszervezõ) struktúrák elõtérbe állítása révén, a világegyetem egészének és részeinek mozgására érvényesnek tûnõ posztulátumaival alkalmas lehet a társ- és segédtudományok seregére széthullott, valaha egységes tudományos szemléletmódot kialakítani.1 Az általános rendszerelmélet paradigmatikus voltát és a nemlineáris dinamika általános magyarázó erejét kétségbe vonni, legalábbis a réginek számító partikularista és relativista, eklekticizmusba vagy rosszabb esetben nihilizmusba torkolló (posztmodern) társadalomelméleti irányhoz való igazodást jelenti. A „minden elmegy” (anything goes) kishitû álláspontjával szemben a komplexitás elmélet az evolúciós episztemológia általános, nem metaforikus alkalmazhatóságát hirdeti a komplex (természeti és társadalmi) élõ rendszerek elemzésére nézve. (Vö.: Fokasz, 2003; Price, 1997; Prigogine – Stengers, 1995)
I. 3. A komplex rendszerelmélet a világegyetem fizikai, kémiai, biológiai és társadalmi rendszereiben érvényesülõ nemlineáris dinamika paradigmatikus figyelembevétele és alkalmazása alapján a társ- és segédtudományok halmazára bomlott társadalomtudományok között joggal tarthat igényt transzdiszciplinaritásra. (Vö.: Denemark, 2000; Dvoàák, 1991; Simai, 2003, 75) A régi „fõáramú” közgazdaságtantól, szociológiától, politológiától nemcsak az különbözteti meg, és nem azért minõsül újnak, nemcsak azért válhat a hagyományos tudományági fölsorolásba kevéssé beszoríthatóvá, mert interdiszciplinárisan „kiegészül” az intézményi aspektusok vizsgálatával, vagy mert multidiszciplinárisan „bevonja” a társadalmi rendszer gazdasági, politikai, kulturális stb. alrendszereinek elemzését is tárgykörébe, hanem azért, mert azokat komplex összefüggésükben és kölcsönhatásukban látja és láttatja.
II. 1. A globalizációnak mint a kutatás tárgyának tartalmi kérdését illetõen plauzibilis kiindulópontként fogadható el, hogy annak fogalma rendszerelméleti szempontból – más szempontú vizsgálódások jogosultságát elismerve és tiszteletben tartva – a modern világrendszer evolúciójaként ragadható meg. (Vö.: Modelski, 2000, bõvebben lásd: Lévai, 2006) Nem egyszerûen világméretû integrációról van tehát szó, mivel az a komplex, önszervezõdõ globális rendszer komplex, differenciálódó regionális alrendszereinek evolúcióját is magában foglalja. Az unilineáris (egyirányú) történelemszemlélet fogságában a nem részarányos és nem egyenes vonalú változások a „világtársadalom” komplexitásában, a globális „veszélyeztetõk” és „veszélyeztetettek” közötti kockázatmegoszlás egyenlõtlensége a modernitás (a modernizáció „vívmányai”) avulttá és bizonytalanná válásának, a visszafejlõdés (a tradicionalizmus „visszatérése”) kockázatának szubjektív érzetét stimulálja az evolúció „költsége” és „haszna” statikus egybevetése alapján – egy természeténél fogva dinamikus és nemlineáris (világ)rendszer keretében. (Vö.: Beck, 2003, 2005) A komplex rendszerek evolúciójának interpretációja körüli zavar, különösképpen az ilyen rendszerekben érvényesülõ interdependenciák és interakciók nemlinearitása, illetve dinamikája az átláthatatlan és ellenõrizhetetlen káosz látszatát keltheti a viszonylag kockázatmentes körülményekhez, az egyenes vonalú és egyenletes (vagy „szakaszos”) fejlõdéshez szokott, a differenciált strukturális önszervezõdés rendszerintegritást fönntartó adaptív funkcióját szem elõl tévesztõ szemlélõdõ számára. Összetett nyílt rendszerek látszólag kaotikus mozgása ugyanis nem sztochasztikus, hanem determinisztikus, ami egyrészt nem a külsõ energiaellátás ingadozásából, hanem a komplex (negatív és pozitív) visszacsatolások, sõt elõrecsatolások együtthatásából (nemlineáris dinamikájából vagy mondhatnák: energiafölvételének belsõ ingadozásából) fakad. Ebbõl az együtthatásból – másrészt – hosszabb ismétlõdések (iterációk) után és révén önhasonló „rendezett” minták, azaz „különös attraktorok” (minták) bontakoznak ki és ismerhetõk föl. A modern tõkés (világ)gazdasági rendszernek az ipari forradalom kezdetei óta megfigyelt „szabálytalan” (aperiodikus) hosszú fejlõdéshullámai (a Kondratyev-ciklus) a rendszer mûködésének endogén, belsõ szerkezetébõl adódó megnyilvánulása, azaz a tõke fölhalmozása és a munkaerõ újratermelése kölcsönhatásának specifikumára visszavezethetõ, tehát nem csupán az ehhez képest exogén, kívülrõl érkezõ környezeti perturbációkra vagy technológiai impulzusokra utaló jelenség.
II. 2. Belátható történelmi távlatban a világrendszer jövõbeli evolúciója valóban alternatív kérdésként, a kontinuitás vagy diszkontinuitás összefüggésében vethetõ föl: a jelenlegi evolúciós pálya (trajektória) változatlan föltételek között, a jelenlegi struktúra (világrend) keretei között folytatódhat-e, vagy ellenkezõleg, a világrendszer fejlõdésében pályaháborgás és ezt követõ elágazás következik-e be, hogy átrendezett szerkezettel alkalmazkodva a megváltozott föltételekhez mûködhessen tovább? De elõre látható-e a bifurkáció valamikori bekövetkezése egyáltalán? Paradox módon: rövid távon egyáltalán nem, ám hosszabb távon is – a komplex rendszerek elemzésének módszereivel – csak értelmezhetõ, de nem valószínûsíthetõ. („Nagyon hosszú távra” vonatkozó elõrejelzésekre a John Maynard Keynesnek tulajdonított, közismert megállapítás érvényes.) A katasztrófa és a káosz elõrejelzése terén az élõ és élettelen természettudományok mûvelõi a nemlineáris dinamika természetének elméleti „megértése” alapján, de éppenséggel nem annak közvetlen gyakorlati „alkalmazása”, hanem közvetett, közelítõ vagy analóg lineáris (például: statisztikai, kísérleti) módszerek révén képesek bizonyos, az idõ specifikus léptékétõl függõ predikcióra. A társadalomkutatók annyiban vannak elõnyösebb (hátrányosabb?) helyzetben, hogy maguk is részesei a nagy történelmi kísérletnek, elemei a nagy statisztikai mintának. Ismervén a társadalmi rendszerek, kiváltképpen a világrendszer komplex természetét, annak történeti és logikai következményeit, képesek lehetnek arra, hogy a jövõre nézve forgatókönyveket dolgozzanak ki az adott (kiinduló) föltételek figyelembevételével a fejlõdési utak extrapolációja, vagy a fejlõdési utak bifurkációja irányába. Saját értékrendjük és identitásuk szerint kedvezõbbnek vagy kedvezõtlenebbnek mutathatják be az egyes variánsokat, de bármelyik is következzék be, nem léphetnek ki a rendszerbõl (a mintából), nem fejezhetik be a történelmet (a kísérletet). Tudniuk kell, hogy a rendszer strukturális és funkcionális transzformációja, a történelem meghatározott irányának valószínûsítése már a tudományos fantasztikum és az utópia „virtuális” világa, ami lehet érdekes és lelkesítõ, sõt megtermékenyítõ és továbbgondolkodásra serkentõ, de nem a tudós kutató valós birodalma.
II. 3. Nem hagyható szó nélkül a Római Klub elsõ jelentéstevõinek jelentkezése tíz új növekedési forgatókönyvvel „harminc év múltán”. A globális fejlõdés fönntarthatósága szempontjából immár szükségesnek vélik hangsúlyozni, hogy a korábbi félreértésekkel ellentétben nem a „zéró növekedési ütem”, a világméretû stagnálás alternatíváját szorgalmazták akkor, és nem szorgalmazzák most sem. Az evolúció ésszerûen fönntartható és fönntartandó útja a stacionárius („nyugalmi”) állapot elérése, azaz az egyöntetû növekedési ütem biztosítása lenne globális méretekben. (Meadows et al., 2005, 255.) Ha el is tekintenénk attól, hogy a társadalmi involúció mintájának (az „ázsiai termelési mód”) globális kiterjesztése magát a világrendszert fosztaná meg a környezeti föltételek változásához való alkalmazkodás képességétõl, differenciált alrendszereit pedig a devolúció útjára sodorná, ezzel a világrendszer egészének komplexitását végsõ soron a rendszerszintû minimumra csökkentve – ceteris paribus, azaz változatlan föltételek között, vagyis jó esetben.2 Az idillikus (fönntartható) „nyugalmi” (egyensúlyi) állapot jövõképe melletti érvelés valójában súlyos rendszerelméleti tévedésekre épül. Mindenekelõtt látnunk kell, hogy a pozitív és a negatív visszacsatoló hurkok egy nemlineáris dinamikus nyílt rendszerben – mint amilyen a társadalom általában és a „világtársadalom” kiváltképpen – soha nem kerül(het)nek egyensúlyba, ezért a rendszer fõbb „állományai” sem marad(hat)nak viszonylagosan kiegyensúlyozott állapotban. (Vö.: Eve, 1997) Legföljebb arról lehet szó, hogy a rendszer – mûködésének kiinduló föltételei által behatárolt vonzáskörzeten vagy állapottéren belüli – stabil fejlõdési pályán mozog, arról azonban a külsõ (környezeti) vagy belsõ (alrendszerbeli) föltételek legcsekélyebb változása is eltérítheti. Egy nyílt komplex rendszer per definitionem nem lehet „egyensúlyban”; képletesen szólva: a víz nem a folyón folyik keresztül, mert a vízfolyás maga a folyó – a forrástól induló áramlása és útközben keletkezõ örvényei alakítják szerkezetét, szerkezete pedig a visszafordíthatatlan áramlás és az útfüggõ örvények megjelenése. (Hogy a kép teljes legyen: a meder és a part a környezete.) Bármely összetett rendszer mûködésébe való külsõ – bármennyire is „jó szándékú” – beavatkozás az elvárt hatás–ellenhatáson túl olyan „mellékhatásokat” válthat ki, mint amilyeneket a környezet- és az egészségvédelem területérõl már jól ismerünk. (A legkézenfekvõbb példaként a különbözõ gyom- és rovarirtók, gyógyszerek megfontolatlan, a komplex hatásmechanizmusok szándékolatlan, „káros” következményeivel nem számoló alkalmazása említhetõ.) A társadalom (és egy szennyezett folyó) állapotának megváltoztatása („öntisztulása”) olyan adaptív és önszervezõ folyamat, amely a rendszerparaméterek egymással összefüggõ és egymásra ható, komplex strukturális és funkcionális módosulását vonja maga után. A modern világrendszer evolúciójának nem egyensúlyi, ám stabil ciklikus pályája a fölhalmozás specifikusan tõkés módja által determinált, amit gazdaság- és társadalomkutatók egész sora igyekezett megérteni és értelmezni. (Vö.: pl.: Freeman – Louçã, 2001) A világgazdaság Joseph Schumpeter által Nyikolaj Kondratyevrõl, azt az 1920-as években statisztikailag elõször dokumentáló orosz közgazdászról elnevezett „hosszú”, sztochasztikusnak tûnõ, negyven-hatvan éves hullámait az elemzõk egy része a rendszer belsõ attribútumaiból és mûködésének specifikumából, más része külsõ környezeti hatásokból és a mûködési föltételek változásából vezeti le. A kérdés tehát valójában az, hogy a modern tõkés (világ)gazdasági rendszernek az ipari forradalom kezdetei óta megfigyelt „szabálytalan” (aperiodikus) hosszú hullámai a rendszer mûködésének endogén, belsõ szerkezetébõl adódó megnyilvánulása-e, azaz a tõke fölhalmozása és a munkaerõ újratermelése kölcsönhatásának specifikumára visszavezethetõ, avagy csupán az ehhez képest exogén, kívülrõl érkezõ környezeti perturbációkra vagy technológiai impulzusokra utaló jelenség-e? Ha a (világ)gazdasági rendszer történelmi fejlõdésének ciklikus természetét tesszük vizsgálat tárgyává, akkor logikailag a sajátos mûködési módot meghatározó szerkezet sajátosságait célszerû elemezni. Kérdés persze, hogy mit tekintünk a rendszer belsõ struktúrájához tartozó elemnek, hiszen a komplexitás és a totalitás lét-, illetve ismeretelméleti következményeképpen bármely rendszer a végtelenig tágítható. (Azaz: a tökéletesen zárt rendszer pusztán elméleti fikció.) Mint minden csak relatíve nyílt rendszer, úgy a modern tõkés gazdasági (világ)rendszer evolúciós pályája is viszonylag jól körülhatárolható módon specifikálható, s a tõkefölhalmozás „belsõ” dinamikájának, a munka tõke általi alávetésének sajátos mintájában ragadható meg, anélkül, hogy a ciklikusság magyarázatakor a gazdaságon kívüli, exogén okokhoz (mûszaki újítások vagy társadalmi-politikai változások által kiváltott külsõ „sokkokhoz”) kellene folyamodnunk. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdasági rendszer állapotában a környezetébõl érkezõ hatások nem válthatnak ki ciklikus ingadozásokat.) A politikai gazdaságtan már régóta a tõke fölhalmozása és a munkaerõ újratermelése kölcsönható viszonyában keresi, és végül meg is találta a kapitalizmus rendszerdinamikájának hatóerõit, még ha nem is mindig ennyire explicit módon megfogalmazva. A Kondratyev-ciklus kutatói tehát nem tévednek nagyot, ha az általános (átlag-) profitráta alakulására ható tényezõk, nevezetesen a szerves tõkeösszetétel és az értéktöbblet-ráta változása felõl közelítenek, de ezeket a változásokat nem közvetlen és egyenes vonalú ok-okozati viszonyokat tételezve, hanem komplex összefüggésükben, a tõke fölhalmozása és a munkaerõ újratermelése sajátos egymásra hatásának „közbülsõ” logikai lépcsõfokát is végigjárva, a többszörös kölcsönös meghatározottságokat és kölcsönhatásokat operacionalizálva célszerû a politikai gazdaságtan szabatos elméleti fogalmai és szigorú módszertani kritériumai alkalmazásával vizsgálni.
II. 4. Nem kétséges: a világrendszer jövõje nyitott, megjósolhatatlan. Magas fokú inherens komplexitásából fakadóan egy belátható bifurkációs pontig legfeljebb az evolúció lehetséges állapotterét behatároló forgatókönyvek fölvázolása lehetséges. A modern világrendszer fél évezredes története máig meggyõzõ empirikus bizonyítéka az útfüggõ evolúció kumulatív, a külsõ („rendszeridegen”) környezet integratív becsatolására, „önhasonló” komplex minták (újra)termelésére irányuló mûködésének. A kommunizmus („szocializmus”) megvalósítására „egy vagy egynéhány országban” tett koevolúciós történelmi kísérletek legfeljebb az idegen (kapitalista) környezetben „befelé forduló”, involutív (protekcionista államkapitalista) pályára terelték a „revolutív” elágazással (a tõkés világrendszerbõl való kicsatolódással, regionális „önszervezéssel” vagy „önmegvalósítással”) próbálkozó államalakulatokat (regionális alrendszereket). Ezzel összefüggésben, és ami a teoretikus megfontolásokat illeti, a kapacitása (teljesítõképessége) határán mûködõ (involutív) rendszer alkalmazkodóképességét (potenciálját) nemcsak komplexitása fokozása, hanem csökkentése (devolúció) révén is fönntarthatja vagy éppen növelheti. A „szocialista eredeti” (autochton) fölhalmozás társadalmi (integratív) visszacsatolódása, a munkaerõ (bõvített) újratermelésébe való reális becsatolódása helyett közvetlen tõkeképzõ és ezáltal mûszaki modernizáló funkcióként történõ vezérlése szektorális zárványképzõdésre vezet. Az ilyen védett és elszigetelt standard alrendszerben nem „áruk termelése folyik áruk révén” (Sraffa, 1975), hanem gépek termelése gépek révén. Ebben a rendszerben a tõke munkának való formális gazdasági alávetését a politikai agitáció és propaganda, vagy ha az sem, akkor az intézményesített állami terror hivatott biztosítani, s ahol a társadalmi értékrend informális megkettõzõdése intézményesül. A „kommunisztikusnak” eltervezett protektív és involutív rendszer egésze ugyanakkor devolutív pályára térhet, az „alapvetõen tradicionális” minta követésére állhat át, és ily módon a tõkés világrendszer funkcionális függelékévé, perifériájává válhat. A „szocialista világ(al)rendszer” múltbeli „kapitalista önhasonulásának” (adaptálódásának) tapasztalata egyfelõl, a modern világrendszer (egésze) jövõjének nyitottsága másfelõl az emberiség történelmének, a „harmadik”, „negyedik”, „ötödik” etc. út sorsdöntõ, de elméletileg eldönthetetlen kérdéseit vetik föl és tartogatják.
II. 5. A globalizáció ebben a fölfogásban tehát a modern világrendszer evolúciója, komplexitásának (a rendszer elemei közötti kapcsolatok extenzitásának és/vagy intenzitásának) növekedése. A komplex rendszerek nemlinearitásának szempontjából, „transzverzálisan” (szinkronikusan) a társadalmi aktorok magas fokú egymásrautaltságaként (interdependenciájaként), dinamikája szempontjából, „longitudinálisan” (diakronikusan) pedig a társadalmi interakciók egyidejûségének (szinkronitásának) fokozódásaként értelmezhetõ világméretekben. A nemlineáris dinamika a komplex rendszerek visszacsatoló és önszervezõ, azaz adaptív és evolutív tulajdonságára utal, azaz a globalizáció nem szimplex („egyszerû”) vagy szimmetrikus („részarányos”), hanem komplex és aszimmetrikus (regionális, szubregionális és lokális) történelmi struktúrákban zajlik. A nemlineáris dinamika metaforáival élve: a rendszer „kaotikus” fölfúvódása (komplexitásának növekedése) összetett mintákba „rendezõdik”.
II. 6. A regionalizáció a föntiek értelmében aszimmetrikus globalizációként fogható föl. A világrendszer történelmileg nem egyöntetûen, szimmetrikus formában, hanem idõben és térben egyenlõtlen ütemben, illetve aszimmetrikus mintákban fejlõdik, integrálódik és differenciálódik A nemzeti és a nemzetközi viszonyok dichotómiája is ebben a kontextusban értelmezhetõ. A nemzetközi, illetve a globális viszonyok elméletének „realista”, illetve „idealista” iskolái közötti vita a világrendszer immanensen hierarchikus, funkcionálisan differenciált struktúráinak komplex rendszerelméleti megközelítésében tárgyát veszti. A holisztikus látásmóddal szembeni kifogás a részek szem elõl tévesztése miatt, az egészre fordított egyoldalú figyelem alapján, a komplexitáselmélettel szemben hasonlóképpen aligha tartható.
II. 7. A világrendszer európai alrendszerének, mint bármely nemlineáris dinamikus rendszernek az evolúciója az egyidejû, de kölcsönható integrálódás és differenciálódás útját járja. Mint ahogy a globális rendszer funkcionális (gazdasági, politikai, kulturális stb.) alrendszereinek integrálódása a strukturális (regionális) differenciálódást vonja maga után, úgy az európai regionális alrendszer funkcionális (kereskedelmi, pénzügyi stb.) integrációja is a strukturális (és szociális) differenciák növekedésével járhat. Ezek mérséklésére, sõt megszüntetésére szervezõdnek a politikai alrendszer egyes célzott programjai, mindenekelõtt a regionális (strukturális és kohéziós), vidékfejlesztési, környezetvédelmi politikák. Ezek érvényesülése azonban egy alacsonyabb és differenciáltabb, de megint csak komplex rendszerszinten, a szubrégiók szintjén, a hatalmi viszonyok nemlineáris dinamikájának minden következményét figyelembe véve követhetõ nyomon. Ebben a megvilágításban az európai nemzetek „fölötti” (supra-national), nemzeti (national) és nemzetek „alatti” (sub-national) komplex hatalmi-politikai viszonyrendszerek evolúciójának elemzése a government-governance rendszerszerû összefüggéseire mutathat rá. Az Európai Unió mint a komplex világrendszer egyik meghatározó és dinamikus alcentruma az 1951-es Párizsi és az 1957-es Római Szerzõdés aláírása óta maga is rendkívül összetett, a szó valódi értelmében komplex (al)rendszerré vált. (Vö.: Geyer, 2003) Több mint fél évszázados evolúcióját az eredeti hat tagállamból álló önszabályozó szektorális, illetve regionális gazdasági szervezetbõl immár huszonhét tagállamot integráló, „félállami” (föderális és konföderális) vonásokat mutató társadalmi-politikai szervezõdéssé válás (az „önszervezés”) jellemezte. Az intra- és interregionális interdependenciák és interakciók fokozódó komplexitása (nemlineáris dinamikája) következtében az Unió jövõbeli fejlõdésének prognosztizálása a következõ fél évszázadra, de még a következõ fél évtizedre sem lehetséges, legföljebb a fejlõdési pályák (trajektóriák) adott viszonyok között („állapottérben”) belátható elágazásai („forgatókönyvei”) körvonalazhatóak.
II. 8. A tõkefölhalmozás globális és regionális mintáinak módosulása a világgazdasági és világpolitikai erõviszonyok átalakítása révén az olyan kis, kelet-európai államok és nemzetgazdaságok evolúcióját is mélyrehatóan befolyásolhatják, mint Magyarország, illetve a magyar nemzetgazdaság. Az egyetlen elfogadható és ésszerû magatartás ilyen körülmények között: a fejlõdési alternatívák (forgatókönyvek) fölvázolása a társadalmi-gazdasági állapottér által behatárolt lehetõségek között, az egyébként az EU által is megkövetelt „nemzeti fejlesztési terv” variánsainak kidolgozása és az adott föltételekhez alkalmazkodó végrehajtása. Nem katasztrófa-forgatókönyvek kigondolásáról van tehát szó, hanem a kisállami létbõl fakadó korlátok fölismerésérõl és a korlátozó föltételekhez való alkalmazkodásról. A modernizáció magyarországi társadalmi folyamata a komplex rendszerekben rejlõ adaptív és evolutív, a változó környezethez való alkalmazkodó- és önszervezõ-képesség kiteljesítését és kihasználását jelenheti. Ez az „integrációs politika” nemcsak a nemzet rendelkezésére álló tõke, hanem a munkaerõ „hatékony” mozgósítását, azaz a differenciált önszervezõdés elõmozdítását is magában foglalná: a nemzetközi integráció a nemzeti integráció támogatója lehetne – és viszont. Jelenleg az Európai Unióban követendõ példaként állított, a legkövetkezetesebben Dániában megvalósított „flexikuritás” (flexicurity) modellje, azaz a munkaerõ-piaci rugalmasság és a munkavállalói szociális biztonság ötvözése a globalizáció külsõ kihívásaira adott nemzeti és szubregionális, a belsõ kényszerek és lehetõségek figyelembevételével kialakított válasz, azokhoz való önszervezõ alkalmazkodás. (Vö.: Jensen – Larsen, 2005) A széles körben érvényesülõ társadalmi konszenzus és északi identitás biztosította bel-, illetve regionális politikai háttér azután tág teret enged akár az „euroatlanti” (Dánia), vagy a csak „atlanti” (Izland, Norvégia) elkötelezettségû és a csak „euro-elkötelezettségû” (Finnország, Svédország), megfontolt és mértéktartó külpolitikai-külgazdasági szerepvállalás, a „kisállami” elismertség és tekintély kivívása számára globális, regionális és szubregionális szinten egyaránt. A jóléti állam munkavállalói és vállalkozói szinten hasznosítható vívmányai, a magas mûveltségi-képzettségi és mûszaki-tudományos színvonal azután nemcsak regionális, de globális szinten is komparatív elõnyöket biztosít(anak) az észak-európai államoknak. (Vö.: Kosonen, 2001)
Kulcsszavak: evolúció, globalizáció, komplexitás, modernizáció, regionalizáció, világrendszer
Irodalom
Bar-Yam, Yaneer (1997): Dynamics of Complex Systems. Perseus Books, Reading, Massachusetts
Bayer József – Lévai Imre (szerk.) (2003): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest
Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. (Fordította Berényi Gábor és Kerékgyártó Béla) Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest
Beck, Ulrich (2005): Mi a globalizáció? A globalizmus tévedései – Válaszok a globalizációra. (Fordította G. Klement Ildikó) Belvedere Meridionale, Szeged
Csányi Vilmos (1988): Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmélete. Gondolat, Budapest
Denemark, Robert A. (2000): Cumulation and Direction in World System History. In: Denemark, Robert A. – Friedman, J. – Gills, B. K. – Modelski, G. (eds.) (2000): World System History. The Social Science of Long-Term Change. Routledge, London–New York, 299–312.
Denemark, Robert A. – Friedman, J. – Gills, B. K. – Modelski, G. (eds.) (2000): World System History. The Social Science of Long-Term Change. Routledge, London–New York
Dvoàák, Ivan (1991): Dynamical Systems: Transdisciplinary Mathematical Tool or Fiction? Center for Theoretical Study, Charles University, Prague
Eve, Raymond A. (1997): Afterword: So Where Are We Now? A Final Word. In: Eve, Raymond A. – Horsfall, S. – Lee, M. E. (eds.) (1997): Chaos, Complexity, and Sociology. Myths, Models and Theories. SAGE Publications, Thousand Oaks–London–New Delhi, 269–280.
Eve, Raymond A. – Horsfall, S. – Lee, M. E. (eds.) (1997): Chaos, Complexity, and Sociology. Myths, Models and Theories. SAGE Publications, Thousand Oaks–London–New Delhi
Fokasz Nikosz (szerk.) (2003): Káosz és nemlineáris dinamika a társadalomtudományokban. Typotex, Bp.
Freeman, Chris – Louçã, Francisco (2001): As Time Goes by. From the Industrial Revolutions to the Information Revolution. Oxford University Press, Oxford
Geyer, Robert (2003).: European Integration, the Problem of Complexity and the Revision of Theory. Journal of Common Market Studies. 41, 1 15–35.
Jensen, Hans – Larsen, Jørn Neergaard (2005): The Nordic Labour Markets and the Concept of Flexicurity. In: Schubert, Carlos Buhigas – Martens, Hans (eds.) (2005): The Nordic Model: Recipe for Euopean Success? EPC Working Paper No. 20, Brussels, 56–65.
Kosonen, Pekka (2001): Globalization and the Nordic Welfare States. In: Sykes, Robert – Palier, B. – Prior, P. M. (eds.) (2001): Globalization and European Welfare States. Challenges and Change. Palgrave, Basingstoke–New York, 153–172.
Laszlo, Ervin (ed.) (1973): The World System. Models, Norms, Applications. George Braziller, New York
Laszlo, Ervin (1983): Systems Science and World Order. Selected Studies. Pergamon Press, Oxford–New York–Toronto–Sydney–Paris–Frankfurt
Laszlo, Ervin (ed.) (1991): The New Evolutionary Paradigm. Keynote Volume. Gordon and Breach Science Publishers, New York–Philadelphia–London–Paris–Montreux–Tokyo–Melbourne
László Ervin (2001): A rendszerelmélet távlatai. (Fordította Gerner József) Magyar Könyvklub, Budapest
Lévai Imre (2006): A komplex világrendszer evolúciója. A globális és regionális politikai gazdaságtan alapvonalai. Akadémiai, Budapest
Meadows, Donella – Randers, J. – Meadows, D. (2005): A növekedés határai harminc év múltán. (Fordította Déri Andrea) Kossuth, Budapest
Modelski, George (2000): World System Evolution. In: Denemark, Robert A. – Friedman, J. – Gills, B. K. – Modelski, G. (eds.) (2000): World System History. The Social Science of Long-Term Change. Routledge, London–New York, 24–53.
Price, Bob (1997): The Myth of Postmodern Science. In: Eve, Raymond A. – Horsfall, S. – Lee, M. E. (eds.) (1997): Chaos, Complexity, and Sociology. Myths, Models and Theories. SAGE Publications, Thousand Oaks–London–New Delhi, 3–14.
Prigogine, Ilya – Stengers, Isabelle (1995): Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. (Fordította Dévényi Levente) Akadémiai, Budapest
Schubert, Carlos Buhigas – Martens, Hans (eds.) (2005): The Nordic Model: Recipe for Euopean Success? EPC Working Paper No. 20, Brussels
Simai Mihály (2003): Kihívások, alternatívák és útvesztõk a globalizálódó világban. In: Bayer József – Lévai Imre (szerk.) (2003): Globalizációs trendek. Tanulmányok. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 60–79.
Sraffa, Piero (1975): Áruk termelése áruk révén. Elõjáték a közgazdasági elmélet bírálatához. (Fordította Major Iván) Közgazdasági és Jogi, Budapest
Sykes, Robert – Palier, B. – Prior, P. M. (eds.) (2001): Globalization and European Welfare States. Challenges and Change. Palgrave, Basingstoke–New York
Wallerstein, Immanuel et al. (2002): A társadalomtudományok jövõjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. (Fordította Göbölyös Magdolna) Napvilág Kiadó, Budapest
1 A neves tudósok alkotta Gulbenkian Bizottság jelentése szerint: „A komplex rendszerek elemzésének jelentõsége a társadalomtudományi elemzés szempontjából igen nagy. A történetileg kialakult társadalmi rendszerek sokrétû, összetett és egymásra kölcsönösen ható egységekbõl állnak; rájuk az egymásba illeszkedõ hierarchikus szervezetek és struktúrák megjelenése és kialakulása, valamint komplex téridõ-viselkedés a jellemzõ. Ráadásul – túl azon a fajta komplexitáson, amelyet a kölcsönhatás állandó, mikroszkopikus mechanizmusaival rendelkezõ nem lineáris dinamikus rendszerek mutatnak – a történetileg kialakult társadalmi rendszerek olyan egyedi elemekbõl állnak, amelyek tapasztalataik eredményeképpen képesek a belsõ alkalmazkodásra és a megismerésre. Ez, túl a hagyományos fizikai rendszerek nem lineáris dinamikájának szintjén, az összetettség újabb fokát jelenti (ez megjelenik mind a fejlõdésbiológiában, mind az ökológiában). […] A természettudományok által kifejlesztett komplex fejlõdési rendszerek által kínált fogalmi keret olyan összefüggõ gondolati készletet nyújt a társadalomtudományoknak, amely jól illeszkedik az ott régóta elfogadott nézetekhez, különösen azok körében, akik elutasították a lineáris egyensúly tudománya által inspirált nomotetikus elemzési formákat. A nem egyensúlyi rendszerek dinamikájára alapozott tudományos elemzések, együtt a többféle elképzelhetõ jövõ, a bifurkáció, a történeti függõség – és egyes esetekben a belsõ és a benne rejlõ bizonytalanság – hangsúlyozásával, a társadalomtudományok fontos hagyományaira válaszolnak.” (Wallerstein, 2002, 67–68.)
2 Az „egyensúlyi” vagy „nyugalmi” állapot bûvöletében is csak tévképzetnek minõsíthetõ az alábbi fejtegetés: „Az egyensúlyi állapot a rendszerszemlélet szóhasználatában azt jelenti, hogy a pozitív és a negatív visszacsatolási hurkok egyensúlyba kerülnek, és a rendszer fõbb állományai – ebben az esetben a népesség, a tõke, a föld, a talaj termékenysége, a nem megújuló erõforrások és a szennyezés – viszonylagosan kiegyensúlyozott állapotban maradnak. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a népesség és a gazdaság statikus lenne vagy stagnálna. Méretüket tekintve nagyjából ugyanakkorák, mint ahogyan a folyó is nagyjából ugyanakkora marad, bár mindig víz folyik át rajta. Egy »ekvilibriumban lévõ társadalomban« ... az emberek születnek és meghalnak; új gyárakat, utakat, épületeket, gépeket építenek, míg a régieket lebontják és visszaforgatják. Mialatt a technológiák tökéletesednek, az egy fõre jutó anyagi termelés árama egészen biztos, hogy formát változtat, diverzifikálódik, és minõsége javul. Ahogyan egy folyó is árad és apad az átlagos vízhozam körül, úgy változik az egyensúlyban lévõ társadalom is a szándékos döntések vagy az elõre nem látható lehetõségek és katasztrófák következtében. Ahogy egy folyó is képes az öntisztulásra és a gazdagabb, változatosabb vízi életközösségek fenntartására, ha a szennyezés mértéke csökken, úgy egy társadalom is képes megszabadulni a szennyezõdéseitõl, képes új tudást szerezni és hatékonyabbá tenni a termelési folyamatait, képes új technológiákra váltani, javítani a vezetési módszerén, igazságosabbá tenni elosztási viszonyait, valamint tanulni és folyamatosan fejlõdni. Úgy gondoljuk, hogy a társadalom még nagyobb valószínûséggel meg tudja tenni mindezt, ha megszabadul a növekedési kényszertõl, és ha a változások elég lassúak ahhoz, hogy elég idõt hagynak a dolgok teljes megértésére, végiggondolására, a reflexiókra, és ha a társadalom ki tudja számítani döntéseinek hatásait.” (Meadows et al., 2005, 246–247.)