gmail . com
A természetközeli
erdõgazdálkodás jellemzõi, tervezése és megvalósítása
Solymos Rezsõ
az MTA rendes tagja, kutatóprofesszor
Erdészeti Tudományos Intézet, Budapest
solymosrezso gmail . com
Az erdõk megõrzése, ökológiai állapotuk és produktivitásuk kedvezõ fenntartása korunk erdõgazdálkodásának elsõrendû feladata. Az erdészeti kutatás ez irányú újabb eredményeinek és a gyakorlati tapasztalatoknak a hasznosítása egyre nagyobb teret nyer a Föld egyharmadát borító erdõkben. Az elõrehaladás mértéke azonban nem elégséges. A különbözõ kontinenseken ezen a téren is jelentõs az eltérés. Európa erdõgazdálkodása a szakirodalmi adatok és becslésünk, valamint tapasztalataink szerint feltehetõen az élen jár, bár az ökonómiai szempontok a kontinens számos területén indokolatlan mértékben kapnak nagyobb hangsúlyt az ökológiaiaknál. Ki kell emelni azt is, hogy a „fenntartható” erdõgazdálkodás eszméje és megvalósítása jó kétszáz esztendõvel ezelõtt Európából indult ki. „Tartamosság” elnevezéssel illették azokat a feladatokat, amelyek a kezdetben fõleg a jövedelem tartamosságára vonatkoztak. Ezt a késõbbiekben az ökológiai tartamossággal bõvítették. Az elsõsorban erdõket ért és érõ káros környezeti hatások veszélyeztetik fennmaradásukat, a tartamosság hosszú távú megvalósítását. Az erdészeti kutatás ez irányú eredményei és a gyakorlati tapasztalatok egyaránt azt igazolják, hogy az erdõk megõrzése és fenntartása érdekében lehetõség szerint mindenütt természetközeli, multifuinkcionális erdõgazdálkodást kell folytatni. Magyarország számára is kizárólag ez a 21. században követendõ és eredményt ígérõ lehetõség.
A természetközeli erdõgazdálkodás
A természetközeli erdõgazdálkodás alapvetõ jellemzõje, hogy az erdõvel kapcsolatos valamennyi emberi beavatkozás úgy igazodik a természeti törvényekhez, hogy egyszersmind megvalósítja az erdõ rendeltetésének megfelelõ gazdasági vagy más elsõdleges célokat. Itt is követelmény, hogy a gazdálkodás során csak annyi és olyan mértékû emberi beavatkozás történjen a faállományokba és ezen keresztül az erdei ökoszisztéma életébe, amennyi a cél(ok) érdekében feltétlenül szükséges. Ugyanakkor hangsúlyozni kell azt is, hogy sem a jelenben, sem a jövõben nem lehet cél az õserdei állapot általános létrehozása, az erdõ „magára hagyása”. Az erdõrezervátumok magterülete és egyes fokozottan védett területek jelenthetik a nem számottevõ kivételt. Az erdõk fenntartásának, megõrzésének nélkülözhetetlen elõfeltétele az erdõk mûvelése, ami magába foglalja az erdõk nevelését (felújítás, tisztítás, gyérítés), védelmét a biotikus és az abiotikus károsítókkal szemben is. Az ember hosszabb ideje beavatkozik az erdõ életébe. A jövõben sem lehet ezért a különbözõ mértékben megbontott életközösségi egyensúlyú erdõállományokat gondozás, erdõmûvelés nélkül hagyni, és csupán az erdei ökoszisztéma önszabályozó képességére hagyatkozni.
Az erdõkkel a 21. század folyamán és a távolabbi jövõben is gazdálkodni kell, hasznosítva a tudományos kutatás újabb eredményeit. Az erdõgazdálkodás az alkalmazott tudományon alapuló gyakorlati feladatok megoldását jelenti. Az alaptudományok eredményeit hasznosítja, bár eltér a jellege az alap- (elméleti) tudományoktól. Az elméleti megfontolásokat, legyenek azok biológiai, ökológiai vagy egyéb vonatkozásúak, a gyakorlatban nem lehet mindig, mindenütt és maradéktalanul megvalósítani. Mindenekelõtt a természetvédelmi, környezetvédelmi szempontokat kell valamennyi erdõgazdálkodási feladat teljesítése során érvényesíteni.
Ez a törekvés a hazai erdõgazdálkodás történetében nem újdonság, hanem évtizedek óta ismert, de különbözõ mértékben megvalósított cél. Erdészeti kutatásunk témái egy évszázada számos területen kapcsolódtak hozzá. Ezt bizonyítja többek között az 1949-ben kiadott „Erdõmûvelési utasítás” is.
Meglévõ természetközeli erdeink aránya
és kiterjesztési lehetõsége
A magyarországi erdõállomány-adattár faállománytípusonként is nyilvántartja erdeinket. A faállománytípusok a természetközeliségre vonatkozóan a rendelkezésünkre álló adatokból a legmegbízhatóbb eligazítást nyújtják.
Az erdészeti üzemtervi adatok erdõrészlet-szintû megalapozottsága lehetõvé teszi a termõhelytípus-csoportok kimutatását is. Ennek megfelelõen elbírálható, hogy az adott erdõrészletek faállománytípusa és a termõhelyi adottságok között fennáll-e a természetközeliség szempontjából döntõ jelentõségû összhang (termõhelyállóság). Õshonos fafajok ( nemes tölgyek, bükk, gyertyán stb.) alkotják a hazai faállománnyal borított erdõterület közel felét, ami nemzetközi (európai) viszonylatban is jó aránynak tekinthetõ.
A termõhellyel szoros összefüggésben levõ klímatípusok területét elfoglaló faállománytípusok vizsgálatakor kitûnt, hogy a bükkös klímatípus területének a 91 %-át õshonos fafajok borítják, ebbõl 75 % a bükkös. A gyertyános-tölgyes klímában 70 %, a kocsánytalan tölgyes-cseres klímában 48 %, míg az erdõssztyepp klímában már csak 30 % az õshonos fafajokkal való borítottság aránya. Az erdõgazdálkodásra legalkalmasabb bükkös és gyertyános-tölgyes klímatípusok területe Magyarország erdõterületének közel az 50 %-a (48 %). 75 %-ra emelkedik ez az arány, ha ehhez hozzászámítjuk a tölgyes csereseket. Megközelítõen ennyi lehetne a természetközeliség mértékének legjobb kategóriájába tartozó erdõk aránya. Számszerûen nézve az erdõssztyepp klímában a legkisebb az õshonos faállománytípusok (fafajok) aránya (30 %).
Elsõsorban az erdõklímák erdõtalajain célszerû a legmagasabb fokú természetközeli faállománytípusokat fenntartani, illetve létrehozni (õshonos fafajokból álló elegyes, többszintû és vegyes korú faállományok).
A természetközeli erdõk fenntartása, létesítése és a természetközeli erdõgazdálkodás
Mindezek után célszerû a természetközeli erdõk létesítésének, fenntartásának és a természetközeli erdõgazdálkodás kiterjesztésének az erdõstratégiával szervesen összekapcsolt kérdéseit is áttekinteni. Az elsõ közülük a hatályos erdõtörvény szerinti tervezés.
Az erdõtervezés és a természetközeliség
Bár az ismertetett természetközeliségre való törekvés (termõhelynek megfelelõ õshonos faállományok) nem újkeletû, mégis szükség van új szemléletû erdõtervezésre, amelynek a jogi alapjait az 1996. évi LIV. tv. (erdõtörvény) erõsítette meg. A Vhr. 26 & (1) szerint: „Az erdõgazdálkodás tartamosságát biztosító, a tv.-ben meghatározott új, hosszú távú tervezési rendszer alkalmazását 2006. 12. 31-ig kell teljeskörûen megvalósítani.” Ennek figyelembe vételével készült el és került kiadásra az érvényben lévõ erdõrendezési szabályzat, amelyben a körzeti erdõtervekre és az üzemtervekre vonatkozó elõírások jelentõsen elõsegítik a természetközeliséggel kapcsolatos célok stratégiai programjának hosszú távú teljesítését. Annak ellenére, hogy az erdõtervezést illetõen a körzeti erdõtervek készítése döntõ változást az elõzõ idõszakhoz képest nem jelent, a szemlélet változásával (a természetközeliségre való törekvés) szolgálják a stratégiai feladatok realizálását.
Az érvényben lévõ magyarországi erdõtervezési szabályzat a környezeti tényezõkre épülõ, ökológiai szemléletû tervezési rendszert valósít meg. Nem veti el a hagyományos (eddig is alkalmazott) adatok felhasználását. Ezek képezik a továbbiakban is a tervezés gerincét, amelyek új adatokkal egészülnek ki és az értelmezésük is bõvül. A továbbiakban is szereplõ adatok: – Faállománytípus – Az erdõsítés célállománya – Távlati célállomány.
Új erdõtervezési feladatként jelentkezik a természetes (?) erdõtársulás meghatározása, amely az adott területre jellemzõ ideális, természetes viszonyok között kialakult erdõt testesíti meg.
A természetközeli erdõtársulások
Természetközeli faállományok létesítését az új kifejezés szerinti „nem erdõ termõhelyeken” a szakemberek közül egyesek nem tartják megvalósíthatónak. Ezzel szemben az álláspontunk az, hogy a jövõben már „a nem erdõ termõhelyek” fogalmának a bevezetése sem indokolt. Magyarország földterületének a becslések szerint mintegy 80 %-a alkalmas a termõhelynek megfelelõ fafajú erdõállomány létesítésére. Az lenne a logikus, ha nem erdõ termõhelynek azokat neveznénk, amelyek adottságai nem felelnek meg honos vagy nem õshonos fafajokkal való erdõk létrehozásának. Abban az esetben, ha az új erdõtelepítés fafajainak termõhelyigénye a termõhelyi adottságoknak megfelel, és az erdõtelepítés szerkezete kielégíti a természetközeli erdõ követelményeit, az erdõtelepítést joggal nevezhetnénk természetközelinek, mégpedig különbözõ mértékben. Erre a célra külön, tízfokozatû osztályozást dolgoztunk ki.
A fafajok õshonosságának elbírálása az erdõtervezés során is kiemelt feladat, számos hosszú távú döntés meghatározója. Az erdõstratégia, a jövõ erdõkép szempontjából egyaránt törekedni kell arra, hogy a hatályos erdõtörvény betartásával ezt a sokat és sokszor vitatott kérdést lehetõség szerint minden esetben ésszerûen, a merev felfogások mellõzésével oldjuk meg. Az õshonosságot illetõen egyszerû válaszként elfogadható lenne: õshonosak a természetes erdõtársulásokat alkotó fafajok. Klasszikus természetes erdõ már hazánkban sem létezik. A jövõ nem a magára hagyott, emberi beavatkozás nélkül fejlõdõ, hanem a természeti törvények és az ökológiai adottságok szerint mûvelt (nem pedig kezelt!) faállományú erdõké. A természetes erdõtársulások botanikai értelmezésének sem mond ellent, ha Magyarországon azokat a fafajokat tekintjük õshonosnak, amelyek az utolsó eljegesedést követõen terjedtek el, vagy a jégkorszak elõtti, esetleg az interglaciális idõszakból maradtak fenn (reliktum fafajok).
Itt kell megemlíteni, hogy a külföldrõl behozott, nem õshonos, más néven idegen földi vagy egzóta fafajok szerepét nem lenne helyes lebecsülni az õshonosság elsõrendû szerepének hangsúlyozásakor. A jövõ erdejének tervezése során külön figyelembe kell venni ezek közül a fafajok közül azokat, amelyek természetes úton magról vagy sarjról képesek felújulni, és akár emberi beavatkozás nélkül is fennmaradni. Indokolt ezeket meghonosodott fafajokként elfogadni. A „honosodás” – bár nem azonos értékû a „honossággal” – egyik fontos kategóriája a természetközeliségnek, és számos esetben várható, hogy a jövõben ezeknek a fafajoknak is jelentõs marad vagy lesz a szerepük akkor, ha termõhelyi igényüknek megfelelõen, megalapozott indoklással telepítjük õket (akác, fenyõk, fenyõ egzóták stb.). Célszerû tehát bevezetni a „meghonosodott fafajok” elnevezést, illetve fogalmat. Ezek a fafajok stabil, természetközeli kultúrerdõket alkotnak, csupán a természetközeliség mértéke lesz az õshonosokénál jóval kisebb.
A felsorolt problémák nem csupán erdõtervezési kérdések. Azért indokolt az erdõtervezés keretében felvetni õket, mert ezáltal a gyakorlati erdõgazdálkodásban való megoldásuk is várhatóan eredményesebb lesz, megvalósításukat az erdõfelügyelet ellenõrzi.
A jó terv a kivitelezés elsõrendû fontosságú elõfeltétele, de nem az egyedüli, mert az erdõtervek a természetközeli erdõgazdálkodás valamennyi részletkérdésére nem térhetnek ki. Ezeket a következõkben tárgyaljuk.
A természetközeli erdõk létesítése és fenntartása erdõgazdálkodási feladat.
Genetikai szempontok, biodiverzitás
és természetközeliség
A bioszférát alkotó ökoszisztémák közül az erdei ökoszisztémák a legbonyolultabbak közé tartoznak. Felismerhetõ bennük az élõhelyek rendszere, a táplálkozási lánc, amelyben az élõlények energia- és anyagminõségi szempontból input és output viszonyban vannak. A szervetlen anyagokból és a napenergiából szervest produkáló producensek legfontosabb képviselõi a fák, a szerves anyagokat, fás növényeket fogyasztó consumensek a vadállomány, és az elhalt szerves anyagokat lebontó decomponensek, a rovarok, gombák, mikroorganizmusok.
A biodiverzitás szerepe a természetközeliség szempontjából jelentõs. Három hierarchikus szintjét célszerû megkülönböztetni: gén, faj, ökoszisztéma.
A biodiverzitás számszerûsítésére az erdészetben sincsenek általánosan elfogadott paraméterek. A fajgazdagságot használják e célra legtöbbször. A felsorolt fogalmakkal az erdõgazdálkodásban az utóbbi évtizedek folyamán gyakran találkoztunk. Tekintve, hogy a természetközeliséggel szoros kapcsolatban vannak, szükségesnek tartottuk a legfontosabbak kiemelését.
A jövõben az erdészet területén a genetikai kérdések között minden bizonnyal foglalkozni kell majd a génsebészettel (?) is, amelynek alkalmazásával a fás növények átörökítõ anyaga megváltoztatható.
Az erdei fafajok génkészletének, a genomnak a feltérképezése is a jövõ feladatai közé tartozik, amely számottevõ kutatási feladat. Bõvített tartalmat jelent az eddigiekhez viszonyítva a klón szó értelmezése is. Az eredeti jelentés szerint az ivartalanul szaporodó élõlények azon csoportját soroltuk ide, amelyeknek közös az õseük, genetikai állományuk azonos (nemes nyárak szaporítása stb.).
A génsebészet klónozásnak nevezi az egyik fajból származó gén beültetését egy másik fogadó fajba. A felsorolt fogalmak ma még újszerûen hatnak. Gyakorlati alkalmazásukra, kísérleti célú elsõ kipróbálásukra várhatóan erdészeti körben is sor kerülhet (?). Éppen a természetközeliséggel kapcsolatos kérdések vetik fel az állásfoglalás szükségességét, miként ez már az ember, az állatok és a növények klónozását illetõen konkrét esetekre vonatkozóan megtörtént.
A természetközeliséghez kapcsolt erdészeti stratégiai állásfoglalás során különös figyelmet kell szentelni annak, hogy:
• a biotechnológia módszereinek alkalmazása révén genetikailag rendkívüli mértékben megegyezõ (nemesített) fajták elõállítását teszi lehetõvé, amelyek alkalmazkodásra alig képesek, illetve képtelenek, ezért labilis helyzet áll elõ,
• a biotechnológia lehetséges negatív hatásait a génbankokkal nem lehet ellensúlyozni, mert technikailag megoldhatatlan valamennyi genetikai változat megõrzése,
• az erõsen szelektált transzgénikus növények életképessége gyengébb, mint a vad populációké,
• kellõen még nem ismerjük, hogy milyen környezeti kockázattal járnának a genetikailag módosított élõ szervezetek, például a fás növények esetében.
Mindezekkel nem kívántuk összefoglalni – terjedelme miatt nem is volna lehetséges – a természetközeliségnek és a genetikai szempontoknak valamennyi, egymással összefüggõ tényezõjét. Ehhez nagyobb terjedelemre és szélesebb körû, speciális ismeretekre lenne szükség. Az erdészeti stratégiai kérdések tárgyalásakor azonban a 21. század kezdetén nem lenne helyes ezeket az újszerû kérdéseket megkerülni, de nem hagyhatók el az erdészeti nemesítésnek a hagyományossá vált és jobban ismert kérdései sem.
A természetközeli faállományok létesítése: erdõtelepítés és felújítás
A létesítésnek az erdõtelepítésre és az erdõfelújításra egyaránt vonatkozó követelményeit vázlatosan soroljuk fel:
• A termõhelyfeltárás, az ökológiai adottságok számbavétele és a termõhelynek, az ökológiai adottságoknak megfelelõ fafajmegválasztás a létesítésre kerülõ erdõ faállománytípusának (célállományának, jövõképének) meghatározása az elsõ követelmény.
• A választott és az erdõfelújításra vagy telepítésre felhasznált fafajok származásának ismerete és elbírálása abból a szempontból, hogy mennyiben felel meg a táji, ökológiai adottságoknak (származási körzet), természetes felújítás esetén a magot termõ faállomány minõsége és fafajösszetétele mennyiben felel meg a kitûzött céloknak (õshonosság stb.), jelenti a második követelményt.
• A természetközeliséget legjobban jellemzõ, az ökológiai adottságoknak leginkább megfelelõ biodiverzitás, a negyedik általános követelmény.
Az erdõfelújítás (új erdõ létesítése
a kitermelt után)
A kitermelt erdõk helyén folyamatosan új erdõt kell létesíteni. Ez szigorúan ellenõrzött, törvényben meghatározott követelmény. Az erdõfelújítás szerepe a természetközeliség fenntartásában és helyreállításában egyaránt meghatározó. A felújítás módja lehet természetes és mesterséges. Mindenütt, ahol lehetséges, a magról való természetes felújítást kell alkalmazni úgy, hogy a folyamatos erdõvel való borítottság megvalósuljon! Ott, ahol fafajcsere indokolt (õshonos fafajokra való áttérés), lehetõség szerint a természetes felújításhoz közel álló eljárásokat kell alkalmazni: magvetés, alátelepítés. Ez a magyarországi erdõgazdálkodásban évszázados elõírás.
A természetes felújításnak három nagyobb csoportját lehet a jövõben ajánlani: – szálalótípus – csoportos típus – tarvágásos típus. Ezeknek a csoportoknak különbözõ kombinációját alkalmazza a gyakorlat. Az egyes kombinációk alapján alakították ki a természetes felújítási eljárásokat. Ezeket a különbözõ faállományok, terep- és egyéb adottságok indokolják. Az ide vonatkozó kutatások eredményei szerint várható, hogy a kisebb területû csoportos felújítás felel meg leginkább a jövõ követelményeinek, mindenekelõtt a természetvédelmi érdekeknek.
A nálunk ajánlható és eredményt ígérõ természetes felújítási eljárások: – ernyõs felújítóvágás – vonalas felújítóvágás, szegélyvágás – ernyõs szegélyvágás – árnyaló vonalas szegélyvágás – csoportos felújítóvágás.
A szálalóerdõt is célszerû e témakör keretében tárgyalni; ez egy hosszú idõn át végzett folyamatos szálankénti fakitermelés (nem tarvágás) eredményeként kialakult különleges erdõforma. Jellemzõje a folyamatos felújítás. Itt nincs hagyományosan értelmezett vágásterület. Elõnye, hogy a természetes felújítás révén elérhetõ a természetközeli állapot. Magyarországon kisebb területen, de az eddigieknél jóval inkább ajánlható. A témakörben végzett kísérletek eddig kellõ eredménnyel még nem jártak. 1948 májusában például külön bizottságot szerveztek ezzel a céllal a Mátrában. A kísérlet az õrségiekhez, a bakonyiakhoz hasonlóan itt is sikertelen maradt. Az õrségit még 1951-ben magam terveztem.
A szálalóvágások erdõfelújítási célból végzett fakitermelések, amelyek a faállomány egyenletes és egyenlõtlen megbontásán alapulnak. Jellemzõjük a vágásterület és a felújítási cél.
A sarjról való felújítás, a sarjaztatás is a természetes felújításokhoz tartozik, a jövõben csak különlegesen indokolt esetben alkalmazható. Az akác és a kocsánytalan tölgy gyökérrõl eredõ sarjai közel azonos értékûek a magról kelt csemetékkel. A sarjerdõk legtöbbször átalakításra kerülnek. A sarj és a szálerdõ kombinációja a középerdõ, amely Magyarországon ritka. Létesítését egyes védett fajok fenntartása indokolhatja. A sarjerdõket korábban szinte válogatás nélkül a rontott erdõk közé sorolták. A jövõben az átalakításukat illetõ döntések során mérlegelni kell az adott erdõrészlet ökológiai sajátosságait és hosszú távú funkcióit. Számos természetvédelmi érdek is indokolttá teheti a sarjaztatást. Mindezek ellenére a magról való felújítás szerepét kell változatlanul kiemelkedõnek tekinteni.
A természetes felújítás (elsõsorban magról) már a 18–20. század folyamán, sõt(!), ennél korábban is a legfontosabbnak tartott erdõfelújítási mód volt. Ennek ellenére nem sikerült részarányát legalább az õshonos fafajok térfoglalásának mértékéig növelni. A 21. században minden eddiginél nagyobb lesz a természetes felújítás jelentõsége és szerepe. Nem valószínû – bár kívánatos lenne –, hogy a magról való természetes felújítás mértéke az összes erdõfelújításnak legalább az egyharmadát elérje vagy meghaladja, ez a jelenleginek mintegy a háromszorosa lenne. Annak érdekében, hogy a reálisan célul kitûzött egyharmados vagy ennél esetleg nagyobb arány elérhetõ – esetleg túlteljesíthetõ – legyen, a kutatási eredményekre építve a következõket célszerû figyelembe venni:
• az utolsó nevelõvágásokat (ritkításokat) úgy kell elvégezni, hogy a felújítás megkezdésekor az anyaállomány elérje a természetes sûrûséget (100 %), talaja lehetõleg nudum állapotban legyen, fafajösszetétele megfeleljen a jövõ erdejének,
• indokolt esetben a talajelõkészítést az eddigieknél nagyobb mértékben kell a lehulló mag befogadása érdekében szorgalmazni,
• a mesterséges felújítással való újulatkiegészítésre az eddigieknél jobban kell ügyelni,
• az éves vágásbesorolások rugalmasságát tovább célszerû növelni annak érdekében, hogy a jó mag(makk) termések idõszakában az indokolt megbontások elvégezhetõk legyenek,
• a természetes újulatokkal szembeni követelményeket (befejezés ideje, újulat mérete és minõsége, fafajösszetétele stb.) az eddigieknél konkrétabban kell és indokolt elõírni, meghatározni, az invazív fafajokat (növényeket) eltávolítani,
• a vadállományt az elviselhetõség mértékéig kell fenntartani, és a túlszaporodást megelõzni, a vadkárelhárító kerítések építését esetenként támogatni,
• a természetes újulatok eredményessége és a finanszírozás közötti érdekeltséget növelni,
• az újulat megjelenését és fejlõdését kellõ türelemmel (idõ) kell kísérni.
A mesterséges erdõfelújítás
Annak ellenére, hogy a természetes felújításokat kell elsõsorban szorgalmazni, a 21. században várhatóan a felújítandó területnek várhatóan a kétharmad részén is ez lesz az alkalmazott eljárás. Meghatározó a jelentõsége annak, hogy a mesterséges felújításra milyen üzemmód alkalmazása esetén kerül sor. A tarvágásokat a véghasználati faállományok és az ökológiai adottságok miatt – törekvéseink ellenére – a jövõben sem lehet (sajnos) teljesen kiküszöbölni. Területüket és egymás mellé való illesztésüket azonban messzemenõen lehet és kell igazítani a természetközeliség kívánalmaihoz. Erre vonatkozóan számos kísérlet folyik az ország területén, amelyek bizonysága szerint:
A talajelõkészítés korábbi módjait felül kell vizsgálni, és törekedni arra, hogy a talaj természetes állapotának megbolygatása a lehetõ legkisebb mértékû legyen.
Ezért:
• a tuskózást lehetõleg mellõzni kell,
• a talaj mélyforgatása is minimálisra csökkentendõ,
• az altalajlazítás alkalmazható,
• a részleges talajelõkészítés kapjon az eddigieknél nagyobb szerepet,
• a víztelenítést hosszabb távra nézve, az aszályos és humidabb idõszakok változásait jobban figyelembe véve kell elvégezni.
A mesterséges erdõfelújítás módjai közül:
• a magvetést indokolt mindenütt elõnyben részesíteni, ahol kellõ eredményt ígér, ha az adott idõszak magtermése ezt lehetõvé teszi,
• a dugványozás aránya jelentõsen nem változik, esetleg csökken, eddig sem volt jelentõsebb a szerepe, ami a jövõben sem növekszik,
• a csemeteültetés marad a legfontosabb felújítási mód.
Az ültetési hálózatra nagyobb figyelmet kell szentelni. Az egész fatermesztés idõszakát érintõ beavatkozásokat a hálózat alapvetõen befolyásolja. A tágabb hálózat az erdõvé alakulást késlelteti, de a beavatkozások (szükségessé váló ritkitások) számát csökkenti. Kísérleti területeink azt igazolták, hogy a tágabb hálózatú, elegyetlen fenyõ erdõtelepítésekbe például húsz-harminc éves kor táján már mindenütt megjelentek a lombos fafajok is. Jó példa erre többek között a szentgotthárdi, az ásotthalmi, a guthi, az õrségi, a csipkereki kísérleti terület, amelyeket harmincöt-negyven évvel ezelõtt létesítettük. A téma kutatási eredményei irányadók. Az ültetési hálózatra vonatkozó kísérleti területeink nagyobb részét erdeifenyõ-, nyár- és akácállományokban létesítettük.
Az erdõnevelés
A természetközeli erdõk ápolásának és gondozásának a leghosszabb idõszakát az erdõnevelés alkotja. Ennek során a létrehozott erdõ fáinak ritkítását (törzsszám csökkentését) végzik el például száz-százötven év alatt úgy, hogy az erdõ végvágásakor az egykori hektáronkénti 10–20 ezer fácskából a legkiválóbbak közül 200–300 fa maradjon A téma kutatását 1961-ben az egész országra kiterjedõen indítottuk. Az ide vonatkozó kísérletek a legmegbízhatóbb adatokat akkor szolgáltatják, ha azonos parcellákon az erdõ egész élete folyamán végzik el a méréseket, megfigyeléseket. Ezért hoztuk létre a témakörben a hosszú lejáratú országos kísérleti hálózatot. Ezeknek a tartamkísérleteknek a hálózata ma európai viszonylatban Magyarországon egyedülálló. További fenntartásuk azonban pénzügyi gondok miatt kérdésessé vált. Az elõfeltételek hiánya a kísérleti hálózat összeomlásához vezethet. Az eddigi kutatásaink szerint erdõstratégiai szempontból a lényeges változást az jelenti, hogy:
• a szorosabb értelemben vett faállomány-nevelésen túl a természetközeli erdõkben az erdõnevelés figyelemmel van az erdei ökoszisztéma valamennyi alkotójára, a biocönózis növény- és állatvilágára egyaránt,
• a legteljesebb mértékben törekszik a természeti erõk kihasználására, ez mindenekelõtt az erdõt alkotó fák természetes kiválasztódása, amelynek figyelembe vételével végzi el az erdõk többcélú rendeltetését szolgáló mesterséges kiválasztást.
Az átfogó célok jelentõs része az eddigi erdõnevelés során is érvényben volt. A természet törvényszerûségeit követõ emberi beavatkozásokkal történõ stabil erdei ökoszisztémák kialakítása alapvetõ feladat. Az emberi beavatkozások során arra kell törekedni, hogy az erdõ lehetséges fatermése a természeti értékek egyidejû megóvásával és gyarapodásának sérelme nélkül jöjjön létre, úgy, hogy az ökológiai adottságok kedvezõ szintje is fennmaradjon.
Az elegyes, vegyes korú és többszintû faállományok nevelése lényegesen bonyolultabb és szakmailag nehezebb feladatot jelent az egykorú elegyetlen faállományokénál. A nevelõvágások végrehajtásának költségei magasabbak lesznek, fõleg akkor, ha az elsõ tisztítások, elegyarány-szabályozások elmaradnak vagy késnek. Ezzel kapcsolatban is számos kísérleti területet létesítettünk az országban, amelyek esetleg az EU területén folyó hasonló kísérletek gerincét képezhetik.
A fontosabb gyakorlati és kutatási részfeladatok (témakörök) javaslatunk szerint a 21. század folyamán a következõk lesznek:
• a helyi adottságoknak megfelelõ õshonos fafajok kedvezõ arányának fenntartása,
• a faállomány szerkezetének az erdõ egész élõvilágára kedvezõen ható alakítása,
• a természetes kiválasztódás elõsegítése,
• az optimális törzsszámtartás,
• az egészségi állapot és ellenálló képesség növelése,
• az erdõ esztétikai értékének a társadalmi jólét gyarapítása,
• a tájfejlesztés, erdei rekreáció,
• az erdõ elsõdleges rendeltetésének szolgálata a többcélú, természetközeli, multifunkcionális erdõgazdálkodás figyelembe vételével.
Magyarországon az erdõnevelési feladatok olyan korszerû erdõnevelési irányelvek és eljárások alkalmazásával valósultak meg az elmúlt idõszakban, amelyek nemzetközileg is magas színvonalat képviseltek. Az elõbbiekben említett és az egész országra kiterjedõ, 1961 óta létesített erdõnevelési kísérleti hálózatunk, képezik az ide vonatkozó kutatások alapját. A kutatási eredményeink azt igazolták, hogy a jövõt illetõen célszerû kiemelni és ajánlani a következõket:
• a nemzetközi viszonylatban is elsõként kidolgozott erdõnevelési modelltáblák alkalmazása az eddigi tapasztalatok szerint beváltotta a hozzá fûzött reményeket, egyaránt jól szolgálta a tervezést, a végrehajtást és az ellenõrzést, továbbfejlesztésük érdekében bõvíteni kell a témával kapcsolatos kutatásokat, mindenekelõtt az elegyes erdõkre vonatkozóan kell újabb irányadó táblákat szerkeszteni a rendelkezésre álló hosszú lejáratú (tartam) erdõnevelési és fatermelési kísérletek eredményeire építve,
• a természetközeliség elsõ (legkiválóbb) csoportjába tartozó erdõkben csakis a szelektív erdõnevelési eljárásokat helyes engedélyezni, míg a mesterséges (ültetvényszerû) erdõkben a kombinált (válogató és mértani sematikus) eljárások alkalmazása változatlanul engedélyezhetõ,
• az elsõdlegesen fatermelési célt szolgáló erdõkön kívül a bõvülõ védelmi és egyéb élõvilágot oltalmazó erdõterületekre vonatkozóan is tovább kell fejleszteni a megfelelõ erdõnevelési irányelveket és eljárásokat,
• át kell térni az egész termelési ciklust (az erdõdinamikát) átfogó erdõnevelési programok erdõrészletenkénti kidolgozására és alkalmazására, amelyek a fatermesztés lineáris programjainak tekinthetõk.
Az elegyes többszintû, esetenként vegyes korú erdõállományok létrehozása és nevelése a jövõ természetközeli erdõgazdálkodásának kiemelt feladata lesz. Ennek érdekében:
• kímélni kell a nevelõvágások (tisztítások és gyérítések) során az elegyfafajokat és a többszintûség kialakítását szolgáló fákat és facsoportokat,
• tudatosítani (oktatni) és a gyakorlatban alkalmazni kell az egyes fafajok növekedési menetére vonatkozó ismereteket, amelyek az elegyes erdõk szerkezetének alakulásában a különbözõ ökológiai adottságok szerint mértékükben változnak, de menetük állandónak tekinthetõ,
• az eddigieknél nagyobb gondot, elegendõ idõt kell fordítani az adott elegyes erdõk szerkezetének részletes megismerésére, mert az általános irányelveken túl valamennyi elegyes erdõ egyedi értékelést és elbírálást igényel az erdõnevelés, a nevelõvágások tervezése, végrehajtása és ellenõrzése során.
Az erdõnevelési technológiák kialakítása során megkülönböztetett figyelmet kell szentelni az elegyes és az elegyetlen faállományokban egyaránt:
• a lábon maradó faállományrész egyedeinek, az erdõ talajának, növény- és állatvilágának védelmére és az ennek megfelelõ gépek alkalmazására,
• a madár- és általában az állatvilág védelmét szolgáló fák fenntartására olyan mértékben, hogy ezek ne váljanak az erdei károsítók szaporodásának elõsegítõivé (a „holt fák” betöltsék szerepüket),
• a különleges természeti értékek, emlékek védelmére.
Az ökológiailag megalapozott erdõnevelés ökonómiai szempontból is kedvezõ eredménnyel kell hogy járjon, és a fatermesztés gazdaságosságát növelnie kell úgy, hogy a természeti értékek sérelmet ne szenvedjenek
A 21. századi erdõstratégiában a természetközeli erdõk és erdõgazdálkodás szerepe kiemelkedõ. Ezek képezik a stratégiai tényezõk jelentõs részét. Helytelen lenne azonban úgy kezelni õket, mint a magyarországi erdõgazdálkodás eddig ismeretlen és hiányzó tényezõit. Kétségtelen, hogy az ország faellátásának megjavítása, erdõsültségének növelése érdekében a korábbiakban számos olyan erdõmûvelési, erdõhasználati beavatkozás is történt, amely a jelen ismereteink szerint a jövõben módosítandó. Az új erdõtelepítések és a tulajdonviszonyok megváltozása egyaránt arra enged következtetni, hogy a jövõben sem lehet maradéktalanul a természetközeli erdõgazdálkodás (fafajmegválasztás) irányelveit betartatni, bár minden erõvel törekedni kell erre.
A természetközeli erdõkre és erdõgazdálkodásra vonatkozóan összefoglalt és vázlatosan ismertetett irányelvek és eljárások az elsõ lépést jelentik azon az úton, amelyet állásfoglalásunk szerint a hazai erdõstratégiának ki kell jelölnie. Mindez a magyarországi erdõgazdálkodás történetének legeredményesebb idõszakát szolgálhatja, amelynek a tudományos megalapozásához az erdészeti kutatás eredményeit célszerû hasznosítani.
Kulcsszavak: erdõgazdálkodás, természetközeliség, erdõfelújítás, erdészeti genetika, biodiverzitás, erdõnevelés, erdészeti kutatás, hosszú lejáratú kísérletek
IRODALOM
Abetz, Peter (1970): Biologische Produktionsmodell als Entscheidungshilfe im Waldbau. Forstarchiv (Hannover). 41, 1, 5–9.
Béky Albert (1989): A tölgy termesztése és hasznosítása. Mezõgazdasági, Budapest
Czebe Z. (1956): Erdeifenyõ állományok tisztítása. Az Erdõ. 5, 10, 416–422.
Halupa Lajos – Rédei Károly (1980): Az akác erdõnevelési modelljének felülvizsgálata és továbbfejlesztése. ERTI kutatási jelentés, Budapest
Járó Zoltán (1968): A gyorsan növõ fenyõk termesztésének lehetõsége hazánkban. Az Erdõ. 17, 2, 49–52.
Keresztesi Béla – Solymos Rezsõ (1972): A fenyõk termesztése és a fenyõfagazdálkodás. Akadémiai, Bp.
Magyar J. (1960): A V fás állománynevelés forradalmi változás fatermesztésünkben. Az Erdõ. 9, 4, 128–138.
Solymos Rezsõ (1960): Az õrségi erdõgazdálkodás. Az Erdõ. 9, 1, 9 – 17.
Solymos Rezsõ (1962): Erdõnevelési és fatermési kutatások az ERTI-ben. Az Erdõ. 11, 12, 560–565.
Solymos Rezsõ (1966): Ertrag und Struktur von reinen oder mit Buche gemischten Kieferbestanden. Archiv für Forstwesen. (Berlin). 15, 3, 331–336.
Solymos Rezsõ (1984): Der Waldbau Ungarns seit dem zweiten Weltkrieg auf dem Wege ins nächste Jahrtausend. Mitt. der FVA. (Wien) 152, 86–94.
Solymos Rezsõ (1987): Impacts of Air Pollution on the Hungarian Forests. IASA, Laxemburg Austria, 479–487.
Solymos Rezsõ (1991): Macaristan’da Ormancılık. Yeºile Çerçeve. Ankara Ist. 5, 10–12.
Solymos Rezsõ (1994): Improvement and Silviculture of Oaks in Hungary. Annales des Sciences Forestieres (Paris). 50, 6, 607–617.
Solymos Rezsõ (1995): Forestry and Silviculture of Hungary. Investigation Agraria Madrid-Valsain: Fuera de serie. 3, 19–29.
Solymos Rezsõ (2000): Erdõfelújítás és nevelés a természetközeli erdõgazdálkodásban. Mg Szaktudás, Budapest, 1–286.