Egy életmû margójára
Turczel
Lajosról (1907–2007)
Kovács
Gyõzõ
az
irodalomtudomány kandidátusa
A
cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikon azt írja
Turczel Lajosról: „… irodalom- és
mûvelõdéstörténész,
kritikus… az ötvenes évek elejétõl
részese, alakítója a cseh/szlovákiai
magyar tudományos és kulturális életnek…
Fontos szerepe volt az 1945 utáni jogfosztottság
és lakosságcsere következtében összeszûkült
irodalmi élet felerõsítésében.
A kezdeti nehéz helyzetben nevelõ
írásokra volt szükség…”
Gyakran
és joggal tették fel a kérdést: kicsoda
is valójában Turczel Lajos? Tanár?
Irodalomtörténész? Kritikus? Kutató?
Mûvelõdéstörténész?
Ha megpróbáljuk õt
és munkásságát a szellem és a
gondolat útjain követni és figyelni, akkor úgy
tûnik: Turczel Lajos mindez
együtt. Akármelyik minõsítõ
„címkét” kapná, bizonyos:
szenvedélyes kutató, aki tanítani kívánt.
Úgy is megfogalmazhatjuk: Turczel Lajos a mikrofilológia
és a szintézis kutatója és tanára
volt.
A
pálya kezdetén, az ötvenes években õ
honosította meg az ún. „pedagógiai
kritikát”, vagyis a tanítva-nevelve kritizálást.
Õ szépen akart
nevelni, okosan rávezetni a lényegre. Ez
érvényes az egymás után sorjázó
köteteire, értékes egyetemi jegyzeteire és
az általa szerkesztett könyvekre és antológiákra.
Pályája
elsõ harmadában
tehát mint kritikus jelentkezett. Saját bevallása
szerint Fábry Zoltán Harmadvirágzás
címû kötete
orientálta õt a
kritikusi pályára. Megértõ
és mégis szigorú bírálóként
lépett fel; követve Erdélyi Jánost s az
egykori hármas elvet: „Szeretettel, aggodalommal és
szigorúsággal”. Õ
is így kapta az elsõ
leveleket Fábry Zoltántól.
Csak
utóbb, az 1960-as évek második felében –
a Két kor mezsgyéjén megírásának,
illetve megjelenésének idején –
jelentkezett az irodalomtörténetet író
Turczel Lajos. Ez a mû, s
az e mögött meghúzódó komplex
kutatási szándék állította
elénk azt a Turczel Lajost, aki rendkívül
igényesen és körültekintõen
kutatta fel a szlovákiai magyar irodalom és mûvelõdés
legkisebb szegletét is. Egy ízben úgy
nyilatkozott errõl a
munkáról, hogy „egész életemben
kisebbségi ember voltam, a nemzetiségi lét
minden változását átéltem.
Könyveimrõl, kivált
a Két kor mezsgyéjén-rõl
talán még azt is állíthatnám, hogy
a szlovákiai, illetve a csehszlovákiai magyar
kisebbség életrajza. És hát sohasem
felejtettem el, hogy pedagógus is vagyok”. Azt is
elmondta e kötetérõl,
hogy „fõleg azért
írtam, hogy a jogfosztottság utáni
tapasztalatlan új értelmiségünket és
olvasóközönségünket a kisebbségi
hagyományainkba beavassam… és… a
megrendült identitásérzést erõsítsem…”
A mûvelõdéstörténet
„viszonylatában én a nagyvonalú teljes kép
kialakítására törekedtem…”
Mindezzel
azt is igazolja, amit a pedagógiai kritikáról
vallott, s azt is, hogy Turczel Lajos nem „csak”
irodalomtörténész volt.
Kötõdése
Fábry Zoltánhoz közismert volt; emberileg is,
szakmailag is. Nem tekinthetõ
véletlennek, hogy Fábry halála után,
1977-ben õ teljesítette
a stószi író kívánságát:
ha már Fábry Zoltán nem írhatta meg az
Ady igazá-t, végül Turczel Lajosra bízta
annak megvalósítását; õ
pedig híven teljesítette a stószi kívánságot.
Turczel
„egyszemélyes mûhelyében”,
s a pozsonyi irodalomtörténeti tanszéken lerakta
a cseh/szlovákiai magyar irodalomtörténet,
mûvelõdéstörténet
és – az 1945 utáni – kritika alapjait.
Mindezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a
cseh/szlovákiai és tágabb értelemben
az egyetemes magyar irodalomnak és történetének.
Régen
köztudott: mérhetetlen ragaszkodása és
szeretete a szalkai (Ipolyszalka) tájhoz. Enélkül
nincs, és nem létezik Turczel-életmû.
Ha önmagáról beszél, írásban
vagy szóban, az olvasót, illetve a hallgatót
minden esetben sétára invitálja a
bölcsõhely körül.
Innen indult a nagy kalandra: tanítani népét,
a kisebbségi sorsban élõ
cseh/szlovákiai magyarságot. Így jutott el
földrajzilag is, képletesen is Szalkától
Pozsonyig, otthoni kedves tanáraitól – Adyig és
Fábry Zoltánig. Ez adott neki erõt
át- és megélni a mélypontokat, s ez
emelte õt az újbóli
kezdés magasába. Ez töltötte el
reménységgel és békeóhajtással.
Turczel
Lajos folyamatokat mutat be, fejlõdésképet
rajzol, ezzel példát mutat: mintegy kicövekeli a
további út(ak) lehetõségeit
és tájékozódási pontjait. E
munkálatok közben állandóan szembesít
és viszonyít: amikor a nemzetiségi-kisebbségi
problémákkal foglalkozik, vagy az együtt élõ
népek és nemzetek történelmi
szükségszerûségeit
vizsgálja – s közben nem kerül zsákutcába.
Tudomásul veszi a történelmi realitásokat,
és tárgyilagosan kezeli a tényeket,
melyek a Duna-medencében kialakultak 1918–1920 után.
Mélyrõl,
már-már a feledés homályából
hoz fel adatokat, mutat fel a portrékat és arcokat. Ha
szükséges, korrigál is; gyakran tett „helyükre”
állításokat és megállapításokat.
Megtette ezt politikai áramlatokkal szemben is. Volt erre
példa nemegyszer: keményen vitatkozó típus
volt. Ezért is bátor és gazdag életmû
az övé. Kötetei munkásságának
jelzõkövei, s akkor
még nem is szólhattunk az egyetemi jegyzetekrõl,
tankönyvekrõl,
antológiákról és összeállításokról,
széljegyzetekrõl,
elõadásokról
és a seregnyi vitáról, melyekben részt
vett, nem feledkezve meg a nyilatkozatokról és
interjúkról. Életmûve
mellé méltán írható: gazdag és
beteljesedett lett.
Kulcsszavak:
irodalom, kritika, irodalomtörténet, tudomány,
mûvelõdéstörténet,
kisebbség
Irodalom
Írások
mérlegen (1958): Szlovákiai Szépirodalmi,
Bratislava
Írás
és szolgálat (1965): Slovenské vydavate¾stvo
krásnej literatúry, Bratislava
Két
kor mezsgyéjén (1967, 1983): Madách,
Bratislava
Portrék
és fejlõdésképek
(1977): Madách, Bratislava
Ady
igaza (1977): Madách, Bratislava
Hiányzó
fejezetek (1982): Madách, Bratislava
Tanulmányok
és emlékezések (1987): Madách,
Bratislava
Magyar
sportélet Csehszlovákiában 1918–1938
(1992): Madách, Bratislava
Visszatekintés
kisebbségi életünk elsõ
szakaszára (1995): Lilium Aurum, Dunaszerdahely
Arcképek
és emlékezések (1997): Madách,
Bratislava
Irodalmi
hódolások és szeretet-megnyilvánulások
(2000): Madách, Bratislava
<--
Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére
<--
Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk]
[Tartalom] [Akaprint
Kft.]