Magyar Tudomány, 2008/07 879. o.

Az MTA új küls tagjainak bemutatása




Akadémiánk új küls tagjait arra kértük, hogy kérdéseink közül válasszanak ki hármat-négyet, s ezekre válaszolva tegyék lehetvé, hogy a Magyar Tudomány Olvasói valamelyest megismerjék személyüket és munkájukat.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?

Volt-e mestere?

Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?


E havi számunkban Makovitzky József, Néda Zoltán, Német Sándor, Tassonyi Edömér és Vermes István válaszai olvashatók





Makovitzky József


1942-ben, Nagykanizsán született. Szakterülete a patológia, hisztokémia. A Heidelbergi Egyetem Neuropatológai Osztályának vezetje. Tagja a Magyar Patológus Társaságnak, a Német Patológus Társaságnak és a Nemzetközi Hisztokémiai Társaságnak.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?


Második egyetemi felvételim eltt egy évig (1961/62) dolgoztam Pécsett, a POTE Patológiai Intézetében mint muzeológus. A Patológia egy épületben volt az Anatómiai Intézettel, ahol akkor Szentágothai János professzor és iskolája dolgozott (többek között Flerkó és Halász professzorok). Az példájuk, valamint a Patológiai Intézet vezetje, Romhányi György professzor karizmatikus egyénisége, tudományos nyughatatlansága, a patológia nehézsége és szépsége ersen hatottak rám. Így lettem patológus és kutatóorvos. Romhányi professzor mesteri fokon oktatott, minden hallgatót magával ragadott.


Volt-e mestere?


Két intézet neveltje vagyok: a pécsi Patológiai Intézet és a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Patológiai Intézetéé. E két intézet vezeti, Romhányi György és Lapis Károly példáin keresztül tanultam meg, hogy felvetett tudományos problémák megoldása csak komplex módszerek segítségével lehetséges. Mesteremnek tekintem még Prof. Dr. Günther Geyert (Jena, Anatómiai Intézet), akinek irányításával a szemeszteri szünetekben 1974–1980 között magyar és német nyelven írtam meg A vörösvértestek, lymphocyták és vérlemezkék felépítése topo-optikai reakciók alapján cím habilitációs munkámat, amelyet 1984-ben Polarization Optical Analysis of Blood Cell Membranes címmel monográfia formájában adott ki a G. Fischer Verlag (Stuttgart) a Progress in Histochemistry and Cytochemistry sorozatban.


Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?


1979-ben különbségeket írtam le a humán vörösvértest és limfocita membránok komponensei között: a T- és B-limfociták a sziálsav mellett savanyú mukopolyszacharida (GAG), membránhoz kötött RNS-komponensekkel, a B-limfociták ezenkívül 9-O-acyl-sziálsav komponenssel rendelkeznek. 1980-ban egy holland és német munkacsoporttal biokémiailag is bizonyítottuk, hogy a humán limfociták közül csak a B-típusú limfociták tartalmaznak a felszínükön 9-O-acylszialsavat. Ez a legtöbbet idézett munkám, a megfigyelés ma is aktuális, alkalmazzák a B-típusú leukémiák monitorizálásában.

1980-ban megállapítottuk Günther Geyer professzorral, hogy a Romhányi által leírt toluidinkék topo-optikai reakció a humán vörösvértest membrán legérzékenyebb reakciója. 2003-ban bizonyítottam munkacsoportommal topo-optikai reakciókkal, hogy az amyloidlerakódás nem homogén, hanem heterogén természet, a proteinváz mellett azzal magasan orientált formában kötdve cukrokat, sziálsavakat, négy különböz glykosaminoglykant, ill. lipideket tartalmaz.


Van-e, és ha igen,

milyen a legkedvesebb tanítványa?


Legkiválóbb tanítványom, Dr. Ioannis Mylonas 2008 januárjában védte meg habilitációját a müncheni (MLU) egyetemen az endometrium immunpatológiája témából. Egy másik kiváló tanítványom, Dr. Susann Richter 2005-ben doktorált summa cum laude minsítéssel A human amyloid vizsgálata topo-optikai reakciókkal cím munkájával. A doktori munka téziseit az Amyloid Journal közölte.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Jénai tartózkodásom óta (1974) teamben dolgozom, komplex módszerekkel (polarizációs optika, immunhisztokémia, kémia, biokémia és fizika). Úgy vélem, helyesebb, ha egy tudományos kérdés több oldalról kerül egyidej feldolgozásra.


Mi az a nyitott kérdés,

amelyre választ szeretne kapni?


Mint emeritus az Alzheimer-kórban lerakódott amyloid depozitumokat szándékozom komplex módszerekkel vizsgálni a Heidelbergi Egyetem Neuropatológiai Intézetében.

Mint két egyetem vendégprofesszora évente tartok vendégeladásokat Budapesten és Pécsett.

2003-ban a legjobb külföldi eladó professzor címet kaptam budapesti hallgatóimtól. Mind a pécsi, mind a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen irányításom alatt több doktori disszertáció íródott, illetve íródik.

Tudományos kooperációban dolgozom az MTA szegedi Biológiai, a Szent István Állatorvosi Egyetem Élettani és Biokémiai Intézetével, valamint a Pécsi Tudományegyetem Mikrobiológia és Immunológiai Intézetével, ahonnan több közös munka került már idáig is publikációra.

Évente több német nyelv egyetemen tartok vendégeladásokat, többek között Berlinben és Zürichben.





Néda Zoltán


1964-ben, Kolozsváron született. Szakterülete a statisztikus fizika. A Babe–Bolyai Tudományegyetem Elméleti és Számítógépes Fizika Tanszék egyetemi tanára.

Mi volt az a dönt mozzanat az életében, amely erre a pályára vitte?


Dönt mozzanatra nem emlékszem…, inkább sok apró esemény sokasága vezetett ebbe az irányba: érdekes kísérletek az iskolám fizika- és kémialaboratóriumában, matematika- és fizikatanáraim megfogó egyéniségei, matematika- és fizikaversenyek kihívó feladatai, a logikus gondolkodásmód szépsége, tudósok életútjairól látott dokumentumfilmek, a természet számomra megmagyarázhatatlan csodái, ...na meg a családi hagyományok (édesapám fizikus, édesanyám matematikus). Mindig személyes kihívásnak éreztem az érdekes, nem megszokott logikai feladatokat, amikkel édesanyám meg matematikatanáraim állandóan bombáztak.


Volt-e mestere?


Több mesterem is volt, akiktl, ahogy az lenni szokott, nemcsak szakmát, hanem életfilozófiát is tanultam. Legels mesterem, azt hiszem, anyukám volt, aki logikus gondolkodásmódot és matematikai készségeket fejlesztett ki bennem még mieltt fizikát tanultunk volna. Fizikában az els mesterem a gimnáziumi fizikatanárom, Tellmann Jen tanár úr volt. Lenygöz egyénisége, sportok iránti szenvedélye meg humora felejthetetlen fizikaórákat eredményezett. Egy tiszta, logikusan felépített és biztos világnézetet adott mindazoknak, akik a tudományok vagy a mérnöki szakok irányában folytatták tanulmányaikat. Egyetemi tanulmányaim alatt Gábos Zoltán professzor úr volt a mesterem. Mellette kezdtem el a kutatást az elméleti fizika témakörében, mellette tanultam meg, hogyan kell emberekkel bánni és dolgozni, és egy „igaz” értékrendet kialakítani az életben.


Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?


A legjobban talán annak örülök, hogy magam számára felfedeztem a sztochasztikus szimulációk által nyújtott lehetségeket. A számítógépek gyors fejldésével ezen módszerek hozzásegítettek ahhoz, hogy számos különböz területrl vett feladatot sikeresen tanulmányozzak.


Van-e, és ha igen,

milyen a legkedvesebb tanítványa?


Sok kedves tanítványom van, és mindig a legkedvesebb az, akivel az utolsó feladaton dolgoztam, és aki legalább annyira tudott örülni minden nem triviális eredménynek, mint én…


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Én inkább magányos kutatónak nevezném magam. A témáimat szeretem gyakran váltogatni, minden, ami rendhagyó és megmagyarázatlan, érdekel. Nem egy jól kialakult, megszokott csapatban dolgozom; a csapatot állandóan a téma szerint változtatom.


Magyarországi kapcsolatok?


Nagyon sok magyarországi kutatócsoporttal van kapcsolatom és aktív kollaborációm:

ELTE Biológiai fizika tanszék: Dr. Vicsek Tamás professzor (akadémikus) csoportja (kollektív viselkedések, hálózatok, eloszlások)

ELTE Elméleti fizika tanszék: Prof. Dr. Tél Tamás, Dr. Györgyi Géza… (frusztrált rendszerek, nemlineáris jelenségek)

ELTE Anyagfizikai tanszék: Prof. Dr. Groma István csoportja (sztochasztikus szimulációk, anyagfizikai modellezések)

PPKE és SZTAKI, Prof. Dr. Roska Tamás akadémikus csoportja (CNN-számítógépek)

KFKI–MFA, Prof. Dr. Barna Péter csoportja (vékony rétegek növekedésének modellezése)

BME Fizikai Intézet, Prof. Dr. Kertész János (akadémikus) csoportja (hálózatok, számítógépes fizika)

Debreceni Tudományegyetem, Dr. Barta Zoltán csoportja (ökológiai és biológiai rendszerek modellezése)





Német Sándor


1938-ban, Kolozsvárott született. Szakterülete a nemlineáris analízis. A Babe–Bolyai Tudományegyetem Matematikai Tudományok Osztálya nyug. egyetemi tanára.


Mi volt az a dönt mozzanat,

amely erre a pályára vitte?


A középiskola. Az Aradi Magyar Vegyes Líceum. A négy elemit az Arad megyei Borossebesben, anyai nagyszüleim falujában végeztem, ötödikesként kerültem a városba. Hatodikos koromtól az osztály elismert matematikusa lettem. Gyerekként ez nagyon imponált nekem. Hamarosan lemondtam a látványosabb kémia felé kacsingatásról. Mondhatni, gyakorlatias meggondolásból, mert a matekot tanulnom sem kellett. Magyarul csak a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanulhattam tovább, s bár a románnal nem voltak nehézségeim, fel sem merült, hogy máshová felvételizzek. Ers volt az irodalom, a szavalás iránti vonzalmam is, de azért eszembe sem jutott, hogy más pályát is választhatnék. Ebben az osztály, az iskola, számtantanáraim – Fischer Margit és Nyitray Ágoston –, valamint magyartanár osztályfnököm, Ficzay Dénes ösztönzése is benne volt. Annyira határozott voltam választásomban, hogy, azt hiszem, másik két osztálytársamat is befolyásoltam. Így történhetett, hogy 1956 nyarán egy fölöttébb kemény felvételi után – a matek–fizikán 135 jelöltbl harmincan kerültünk be –, hárman osztály-, négyen iskolatársak voltunk. Abban az évben egy nagyon jó évfolyam állt össze, amelynek emberileg, szakmailag sokat köszönhetek.


Volt-e mestere?


A Bolyain tanáraim Gergely Jen, Ney András, Maurer Gyula, Radó Ferenc, Kalik Károly jóvoltából nem csupán jó szakmai alapokra, de – ami legalább annyira fontos – értékes tudományos szemléletre is szert tettem.

Pályám másik dönt mozzanata, hogy 1960-ban, az egyetem elvégzése után, a Román Akadémia kolozsvári fiókjának Számítási Intézetébe kerültem. Itt komoly munka folyt, s bár kezdetben az akkor igen divatos lineáris programozás felé irányítottak, és ehhez kapcsolódó játékelméleti cikkeket publikáltam elször, hamarosan rátaláltam arra az útra, ami akkor leginkább vonzott, és amit a „függvényrendszerek topológiájaként” nevezhetnék meg. A területet – ha lehet mondani – többnyire magam ástam ki, ezért hát kifejezett mesterem sem lehetett, sem akkor, sem késbbi pályamódosításaimkor. Viszont az intézeti munkahangulat – fnökeim Tiberiu Popoviciu és George Calugareanu Franciaországot megjárt tudós professzorok voltak –, a tény, hogy azt csinálhattam, amit akarok, nagyszer dolog volt. Mint a generációm egyedüli magyar anyanyelv kutatója, amolyan famulusként a Kolozsvárra látogató idsebb magyar matematikusok – Turán Pál, Alexits György, Szkefalvi Nagy Béla – kísérje lettem, s így alakultak ki olyan kapcsolataim, amelyek, ha közös kutatásban nem is, de hasznos szakmai eszmecserékben öltöttek testet. Ezek jelentsen befolyásolták szemléletemet, ersítették azt a már diákként jelentkez törekvésemet, hogy lehetleg minél szélesebb rálátásom legyen a szakma történéseire. 1990 után a Rapcsák Tamás vezette, a SZTAKI keretében mköd Operációkutatási Osztállyal volt szorosabb szakmai kapcsolatom.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Anélkül, hogy fatalista lennék, azt kell mondanom, hogy adottságaink meghatározzák pályánkat. A minap mondtam egy kérdésre válaszolva: nem én választottam a matematikát, a matematika választott engem. De a matematikán belüli helyemet sem én választottam meg. Mert mint próbálhattam volna én ersen számolásos vagy jó memóriát igényl területeket felkarolni! Kényszeren olyan témákban kerestem menedéket, amelyekben a logikai okfejtés és a geometriai szemlélet játssza a fszerepet. S ez egyfell korlátozó volt, másfell mobilitást biztosított, hiszen módszereimet sokfelé kipróbálhattam. Valamilyen szinten minden kutató csapatjátékos. Az együttmködésnek persze vannak fokozatai. Csapatban dolgozni; nem jelenti föltétlenül a csapatban publikálást. Én az utóbbi tágabb értelemben sem voltam soha csapatjátékos. Kutatótársam összesen kett van. Velük párban egy-egy meglehetsen távoli területhez tartozó feladaton dolgoztam. De ezenkívül négy-öt más területen is publikáltam. Dolgozataim több mint nyolcvan százalékát egyedül. Úgyhogy azt mondhatom, magányos kutató vagyok. Ez tulajdonképpen kényszer is: nagyon sok dologba belekezdek, de a sok ötlet közül keveset tudok végigvinni. Szakmai ars poeticám az egyszerségre való törekvés. Diákjaimnak szoktam mondani, hogy az egyszerség a matematikában nem amolyan másodlagos, módszertani követelmény: a tudományterület lényegéhez tartozik. Arra törekszem, hogy – amennyire ez lehetséges – az éppen tárgyalt problémát a lehet legintuitívabb, legegyszerbb kontextusban fogalmazzam meg, és az utalásokba sorolom a bonyolultabb formalizmust igényl kiterjesztéseket.




Tassonyi Edömér


1940-ben, Debrecenben született. Szakterülete az aneszteziológia, idegtudomány. Nyugalmazott egyetemi tanár. Tagja a Nyugati Magyar Tudományos Tanácsnak.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


Pályakezdként egyik „klasszikus” szakma sem vonzott igazán a maga agyonhierarchizált voltában. Bizonytalan voltam, nem volt határozott elképzelésem, s eközben rábukkantam az aneszteziológiára. Miskolcra kerültem a tüdsebészeti osztályra aneszteziológus orvosgyakornokként. A környezetem enyhén szólva furcsának ítélte a döntésemet. Nem is volt jó igazán, de arra jó volt, hogy fogalmat alkossak az aneszteziológiáról, ami Magyarországon annak idején kevéssé volt ismert, az egyetemen nem is tanították. Bújtam a könyvtárakat – tudtam németül és angolul –, és kezdtem felfedezni az aneszteziológia hátterében megbúvó farmakológia és fiziológia csodáit. Ez nagyon tetszett. A sebészeti betegellátás dinamizmusán, sokszínségén túl ez volt az a dönt mozzanat, amely ezen a pályán tartott – és az egész pályafutásomat meghatározta. Miskolcról aztán felküzdöttem magam Budapestre, az Orvostovábbképz Intézetbe, ahol már jobb körülmények között dolgoztam, tanulhattam, st tudományos munkát is végezhettem. Az volt az ambícióm, hogy a rutinmunkán túl a szakma további fejldéséhez is hozzájáruljak. Ezért a gyakorlati aneszteziológia mellett folyamatosan végeztem kutatómunkát is. Sok elképzelésemet sikerült megvalósítani.


Volt-e mestere?


A klinikai aneszteziológiában Gregory G. Szappanyostól tanultam a legtöbbet a genfi egyetemi klinikán, 1971 és 73 között. A tudományos kutatásban Francis F. Foldes New York-i professzor volt rám nagy hatással mindvégig.


Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?


Mindig arra törekedtem, hogy az anesztezia hátterében megbúvó, a klinikus számára „rejtett”, de potenciálisan veszélyes jelenségeket feltárjam. Már a ’70-es években felismertem például, hogy a sebészi izomellazítás „megsznése” a mtétek végeztével sok esetben csak „látszólagos”, és ez veszélyt jelent a betegek számára, mert gyengítheti a légzést, és kompromittálhatja a gázcserét. Feltártam ezt a jelenséget, kidolgoztam a megoldását, amit sikeresen alkalmaztam a klinikai gyakorlatban. Ez a kérdés ma sem vesztett az aktualitásából.

Hasonló felfogásban kutattam a mtéti izomrelaxánsok gyógyszeres együtthatásait, kardiovaszkuláris és idegrendszeri mellékhatásait vagy farmakokinetikáját. Az ebbl származó eredmények a kézikönyvekben is megtalálhatók, mert megbízhatóbbá tették az általános anesztéziát.

Az epidurális érzéstelenítés magyarországi bevezetésében és elterjesztésében a sebészet és a szülészet területén meghatározó szerepem volt. Az epidurális blokk alkalmazásával az akut pancreatitis kezelésében elért eredményeim pedig javították e betegségben szenvedk gyógyulási esélyeit. Ezeknek az eredményeknek igazán örülök.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Mindig csapatjátékos voltam, ma is az vagyok. Nagyon szeretem lendületbe hozni, meggyzni a munkatársaimat. Az ötleteimet mindig megosztottam másokkal, nem féltem attól, hogy esetleg nélkülem valósítják meg azokat. Élvezettel figyeltem, hogy egy-egy ötlet hogyan kristályosodik, gazdagszik, formálódik mások gondolatában, mieltt megvalósulna. Rengeteget tanultam ebben a folyamatban, ami ma is nagy intellektuális élményt jelent a számomra.

Mindig fontos volt számomra az együttmködés a kísérletes orvostudomány képviselivel. Klinikusi tapasztalataimmal, a tudományos háttér iránti érdekldéssel kerestem velük az együttmködést. Voltak ötleteim, amelyekhez komplex laboratóriumi háttérre volt szükség a hozzá társuló tudással együtt. Ezt csak a kísérletes kollégákkal közösen lehetett megvalósítani. A klinikum világán túl az aneszteziológia – a csapatmunka szellemében – ezt is biztosította számomra.

Magyarországgal mindig nagyszer kapcsolatom volt. Jelenleg a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság keretében fölvállaltam az aneszteziológia szimulációs oktatásának technikai és szakmai szervezését és vezetését európai normák szerint, ami Magyarországon egyedülálló újdonság.

Könyvfejezeteket írtam, könyvet szerkesztettem és szerkesztek magyar kollégákkal.

A Debreceni Egyetem címzetes egyetemi tanárrá választott 2006-ban, rendszeresen oktatok az egyetemen, és részt veszek az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Tanszék tudományos életében.

A gyógyszeripar területén tanácsadással segítem a tudományos és etikai normák érvényesülését szakterületemen, az aneszteziológiában.




Vermes István


1946-ban, Szolnokon született. Szakterülete a laboratóriumi orvostudomány. Az Universiteit Twente Technische Natuurwetenschappen BioMedisch Technologisch Instituut (BMTI) – Department of Clinical Chemistry, Medical Spectrum Twente, Enschede tudományos igazgatója, egyetemi tanára. Elnöke a Holland Akadémiai Klinikai Kémiai Munkabizottságnak. Tagja a Határon Túli Magyar Orvosok Bizottságának, az International Federation of Clinical Chemistry and Laboratorium Medicine-nek és a Holland Klinikai Kémiai Tudományos Kollégiumnak.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


A 60-as évek elején, amikor pécsi gimnazista voltam, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen olyan tanárok tanítottak, mint Szentágothai, Lissák, Környei, Kerpel, Donhoffer vagy Ernst, és olyan tanársegédeik voltak, mint Flerkó, Halász, Endrczi, Telegdy vagy Tigyi, hogy csak a legismertebbeket említsem. Így egy, a tudomány iránt érdekld fiatalnak nem is lehetett más célja, mint az orvosegyetem. Nem orvos akartam lenni – nem is lettem soha –, hanem ezektl a mesterektl akartam tanulni.


Volt-e mestere?


Már egyetemista koromban elkezdtem dolgozni Lissák Kálmán Élettani Intézetében, Telegdy Gyula vezetésével. Jóllehet viszonylag rövid ideig, tíz évig dolgoztam vele, tudományos pályámra meghatározó lett ez az idszak. Tle tanultam minden lényegeset, amit mind a mai napig kamatoztatok munkámban. Azt, hogy ide jutottam, azt indíttatásomnak, a mesteremnek, Telegdy Gyula akadémikusnak köszönhetem. Hogy ez a Telegdy-iskola és módszer nem akármilyen volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy Vécsei László és Kovács L. Gábor után én vagyok a harmadik, akit az a megtiszteltetés ért, hogy az MTA tagjának választottak.


Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?


Minden kísérleti eredményemnek örültem, de talán legjobban akkor, amikor a 90-es évek elején jelölt Annexin V fehérjével sikerült az apoptotikus sejteket láthatóvá tenni mikroszkóp alatt. Ezzel a megfigyeléssel a késbbiekben egy eredeti módszert dolgoztunk ki a programozott sejthalál, az apoptózis kimutatására és mérésére, amit jelenleg nemcsak in vitro a laboratóriumban, de betegekben in vivo körülmények között is, világszerte alkalmaznak.


Van-e, és ha igen,

milyen a legkedvesebb tanítványa?


Több mint kétszáz emberrel dolgoztam intenzíven együtt az elmúlt negyven évben, így több igen kedves tanítványom is van. De természetesen a legkedvesebb az els: Molnár Dénes, aki jelenleg a pécsi Gyermekklinika igazgató professzora. Vele még szigorló koromban kezdtem el dolgozni, és ezekbl a munkákból születtek életem els tudományos közleményei. Vele azonban sajnos már több mint harminc éve nincs tudományos kapcsolatom. Viszont egyik els PhD-hallgatóm, Bert Beishuizen, akivel a kilencvenes években jelents megfigyeléseket tettünk az intenzív osztályon kezelt életveszélyes állapotban lev betegek neuroendokrin-szabályozásával kapcsolatban, mind a mai napig munkatársam, annak ellenére, hogy elkerültünk egymás közvetlen közelébl, az amsterdami egyetem intenzív osztályát vezeti. Szerencsére Hollandia kis ország, két óra alatt elérjük egymást, visszük-hozzuk az él sejteket és vérmintákat sokszor meg éjszaka is.


Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?


Már elárultam, hogy minden vagyok, csak magányos kutató nem. El sem tudnám képzelni a munkámat társak nélkül.


Mi az a nyitott kérdés,

amelyre választ szeretne kapni?


Nagyon sok kérdés foglalkoztat, talán túl sok is. Ezért nem tudtam soha csupán egyetlen témára koncentrálni. Ezzel elárultam azt is, hogy mi szerintem a legnagyobb hibám. Alkalmatlan vagyok arra, hogy egy életen át csupán egyetlen témával foglalkozzam, pedig a bölcsek szerint ez az igazi tudós legjellemzbb ismerve.


Magyarországi szakmai kapcsolatai?


A magyar tudományos élettel soha nem vesztettem el a kapcsolatot. Amióta tehetem, rendszeresen részt veszek a magyarországi tudományos rendezvényeken. 1999-ben a SOTE-n habilitáltam, és lettem 2001-ben címzetes egyetemi tanár. 2005 óta a pécsi egyetem tanára vagyok, rendszeresen tartok eladásokat, vizsgáztatok. Hollandiából küldök egyetemistákat Pécsre és Pécsrl Hollandiába tudományos tapasztalatcserére, munkára. Számos hazai kutatóintézettel van jelenleg is tudományos kapcsolatom. Intenzíven dolgozunk Kovács L. Gábor akadémikus intézetével a pécsi Laboratóriumi Medicina Intézettel együtt. Ez a tudományos kapcsolat egy több mint negyvenéves barátságra épül, ami még a pécsi egyetemista éveinkre tekint vissza. A nemzetközi laboratóriumi társaságban (IFCC) is közösen képviseljük Magyarország érdekeit, és segítjük a magyar kollégák munkáját, néhányszor még a holland érdekekkel szemben is. A magyar labordiagnosztika nemzetközi hírneve alapján megállapíthatom, hogy ez a munkánk nem eredménytelen.


<-- Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]