Magyar Tudomány, 2008/07 894. o.

Könyvszemle



A mechanikus világkép

társadalomformáló hatása


Boros Gábor: A mozgástörvényektl

Isten értelmi szeretetéig


1. Boros Gábor tanulmánykötete egy, a magyar szakirodalomban kevésbé feldolgozott témát, a XVII. századi „mechanikus filozófiát” vizsgálja, három szerz, Descartes, Hobbes és Spinoza munkái alapján. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy a világ mködésének mechanikus elképzelése miként alapozza meg a szerzk vallással, etikával és politikával kapcsolatos álláspontját. Ezért amellett, hogy értékes információkat kaphatunk a természet Descartes filozófiájában kidolgozott felépítésérl, a könyv a f hangsúlyt annak vizsgálatára helyezi, miként kapcsolható össze a természet és a megismerés ilyenféle elképzelése a filozófia hagyományosan más területeivel, illetve meghatározza-e a szerzk „mechanikus filozófia” iránti elkötelezettsége a vallással és politikával kapcsolatos véleményüket.

2. Elképzelhet-e egy olyan tudományos magyarázata a világnak, amely egyaránt választ ad a tudományos fejldés és a felfedezések révén felmerült kérdésekre, de ugyanakkor összhangban van a keresztény tanítással? Egy olyan filozófiai elmélet, amit alternatívaként lehet szembeállítani a szkepticizmussal és a terjed hermetikus, mágikus tanokkal? Descartes és kortársai szemében ilyennek tnt a világ mechanikai magyarázata. Egy olyan elmélet, amely a természeti jelenségeket kicsiny testek mechanikai mozgására vezeti vissza, és nem tételez fel semmilyen más ert ezen felül.

De egy efféle magyarázat, amennyiben sikeres, rögtön egy másik kérdést vet fel: a lélekkel kapcsolatos problémát. Miként magyarázhatók a lélek tulajdonságai a mechanikai elmélettel? Egy kielégít mechanikai magyarázat ugyanis eltünteti a morált, a döntési szabadságot, az „én”-t, és mindent beleágyaz egy determinisztikus rendszerbe. Descartes látta ezt a problémát, és a lélek mködését kivonta a mechanikai magyarázat alól, egy dualista rendszert hozva létre, melynek két tagja a lélek és a kiterjedt anyag. A két rendszer egymás mellett létezik, de problémát okoz annak magyarázata, miként képesek hatni egymásra, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Ha ennek magyarázatát keressük Descartes mveiben, az optimista beszámolók dacára nem sok részletet sikerül megtudni. Bár Descartes leírta az érzékszervek mechanikus mködését, de sehol nem fejtette ki részletesen a lélekkel való kapcsolatot.

3. A Descartes-i episztemológiában és pszichológiában az érzékelés és a megismerés egy része a testek közegében játszódik. Descartes részletesen elemzi, hogy az érzékszerveket ér ingerek miként mozgatják meg az idegek közvetítésével az agy bizonyos részeit, és keltenek bennük tisztán mechanikus alapon ingereket. Mechanikai magyarázatot ad az emlékezésre és az éllények reakcióképességére is. De az igazi, emberi megismer képesség magyarázata már nem lehet csupán mechanikai. A legnagyobb problémát az okozza, hogy nem ad arra magyarázatot, miként egyeztethet össze a vallási tapasztalat és a csupán testiséghez kapcsolt megismer képesség, valamint miként lehet magyarázatot találni az istenfélelemre, azaz arra, amikor a test nélküli lélek Isten ítélszéke eltt állva felel a tetteiért.

Érdekes fejldés mutatható ki Descartes mveiben. Korai munkájában (Szabályok az értelem vezetésére) még csak azt mondta, hogy a tévedés forrása vagy az érzéki tapasztalás vagy a lélek elhamarkodott állásfoglalásának következménye. Ezért az állatok is tévedhetnek, de csak az érzéki tapasztalásban, mert akaratuk nincs. A Le Monde-ban mind az emberi, mind az állati testet automatának, gépszeren mköd mechanizmusnak tekinti, ahol az egyes mködésmódok és funkciók kizárólag a szervek elhelyezkedésébl és kialakításából adódnak. Descartes-nak választania kellett, hogy az embert vagy teljesen automatának veszi, és lemond a szabad akaratról, vagy feltételezi egy kívülrl beléhelyezett, a szabad akaratért felels lélek létezését. Az utóbbit választotta, de a dualizmusból következik, hogy a lélek nem eredhet a testiségbl. Az Értekezés a módszerrl ezt a gondolatot viszi tovább. A józan ész kizárólag az ember sajátossága, az állatok nem képesek az ítéletalkotásra, ezért cselekedeteik nem függnek a szabad akarattól. A lélek testtl való függetlenségét pedig az is alátámasztja, hogy a lélek, a testtel ellentétben, nem halandó. Az Elmélkedésekben pedig az a gondolat bukkan fel, mintegy betetzve az emberek és állatok közti különbségek meghatározását, hogy az ember esetében még akkor is, amikor a cselekedetei nem tudatosak, a háttérben ott van a lélek kontrollfunkciója, amivel ellenrzi az ember minden tettét, illetve eldönti, hogy egy cselekedetbe nem avatkozik be.

4. Boros Gábor a Descartes-i mechanikus filozófia általános bemutatása után a szeretet jelenségcsoportjának vizsgálatára tér át. Azt elemzi, hogy Descartes szeretettel kapcsolatos álláspontja tekinthet-e a mechanikai filozófia f problémájának, a gondolkodó én és a rajta kívül lév világ között feszül ellentmondás feloldására alkalmas kísérletnek. Így azt a kérdést teszi fel, hogy a szeretet milyen szerepet játszik a világ Descartes-i rendszerében.

Ha igaz Descartes meggyzdése, hogy minden természeti esemény visszavezethet testek természeti törvények szerinti mozgására, akkor a szeretet, amit úgy lehetne rekonstruálni, hogy egy test bizonyos makromechanikai mozgások során eltekint saját súlyától, mindenképpen az egyik legkülönösebb jelenség. Ezért teljesen jogos a mechanikai filozófia fogalmi kontextusában a szeretet lehetségfeltételeit elemezni.

Descartes korai munkájában (Olympica) egy mitológiai játszadozás található a szeretettel kapcsolatban, aminek a célja valószínleg az akkor még alakuló mechanisztikus világlátás összekapcsolása a nagyközönség számára könnyebben felfogható látásmóddal. Már itt is megjelenik a szeretet és a melegség összekapcsolása, ami a késbbi munkákban kap nagyobb hangsúlyt. A Filozófia alapelveiben a szeretet és a melegség azon jelenségek közt tnik fel, amelyek a két f attribútum, a kiterjedés és a gondolkodás együttmködéseként értelmezhetk. A Lélek szenvedélyei-ben a következ definíciót kapjuk: „A szeretet a lélek emóciója, amelyet az életszellemeknek a mozgása okoz, amely a lelket akaratlagos csatlakozásra ösztönzi azokhoz a tárgyakhoz, melyek megfelelnek tnnek számára.” A szeretetet az különbözteti meg a vágytól, ami egy jövre orientálódó szenvedély, hogy akaratilag már egyesültnek tekintjük magunkat a szeretett tárggyal. A szeretet fajtáit pedig azon az alapon tudjuk csoportosítani, hogy magunkhoz képest mennyire szeretjük, amit szeretünk. Ha kevésbé, ragaszkodásról, ha egyenl mértékben, barátságról, ha többre, odaadásról beszélhetünk. A lélekmechanika „alaptörvénye” határozza meg a felosztást, nem pedig az egyes alfajok különbségei. Ugyanakkor látni kell azt a nagy hiányosságot is, amire Descartes nem tudott kielégít választ adni: miként lehet objektív módon meghatározni a testek nagyságát a szeretetben.

A szeretet párfogalma, a gylölet tekintetében érdekes aszimmetria figyelhet meg, aminek fontos következményei lesznek. A gylölet Descartes felfogásában a lélek azon törekvése, hogy el legyen választva a számára ártalmas tárgytól. A mechanikai modellje eltér a szeretetétl, a gylölet ugyanis soha sincs szomorúság nélkül, mert a benne lév rossz csak valami hiánya, és mivel nincs szubjektum, amiben ne lenne valami jó is, a gylölet, ami a rossztól eltávolít, távol tart bennünket a vele összekapcsolt jótól is. Ez vezet el a közömbös világegyetem tagadásához, a létezés eredend jóságának gondolatához. A világegyetem e pozitív értékelése alapveten meghatározza a szeretet descartes-i analízisét.

Ha most megvizsgáljuk a szeretet fogalompárját, a melegséget, akkor meglelhetjük azt az aktív elemet, ami képes összekapcsolni a gondolkodás és a kiterjedt létezk tartományát. A szeretet alfajai három csoportra oszthatók, a szerint a szempont szerint, hogy a lélek, a test vagy mindkett részt vesz-e benne, és ahol a legmagasabb fokozatú az észbeli, a következ a közönséges, és a legalacsonyabb a csupán testi szeretet. A lélek önállósága abban áll, hogy képes létrehozni önállóan a szeretetet, illetve eldönteni, hogy csatlakozik-e a test érzéki szeretetéhez.

Mivel Descartes-nál, a h az élet alapelve, és Harvey-val ellentétben az élet magyarázatakor is ezt, és nem a ritmust emeli ki, fontos megmutatni, hogy a melegség miként alapozza meg a szeretetet. A Lélek szenvedélyei-ben azt írja, hogy a lélek és a test összekapcsolódásakor bizonyos nedvek megfelelbb táplálékot adtak a szívnek, hogy a ht fenntartsa, és ezeket a lélek akaratlagosan magához csatolta, megszerette. Ez az a fordulópont, amikor a melegség – mint a levés aktív princípiuma – helyett a szeretet kerül eltérbe, és lesz kizárólag az „eszes lélekhez” tartozó tulajdonság. A melegség innentl kezdve már a szeretet uralma alatt áll, annak testi jele lesz.

5. Descartes úgy vélte, hogy a világegyetem egyedüli ható- és céloka csakis Isten lehet, ezért tévedés az embernek kiváltságos helyet tulajdonítani a világban. Kizárt, hogy Isten mindent csupán az ember kedvéért hozott létre, de az ember iránta való szeretete kétségtelen. Ez a szeretet alapulhat a világegyetemrl alkotott hamis elképzelésen (prédikátori gyakorlat), de akár igaz elgondoláson is. Az ember képes lehet szeretni Istent kizárólag természete ereje által. Ha Descartes munkáit ezen állításai fényében vizsgáljuk, akkor az Elmélkedések végs célja már nem a lélek halhatatlanságának és Isten létezésének bizonyítása lesz, hanem inkább az Isten iránti természetes szeretet felébresztése. Ha pedig az ember képes Istent szeretni, akkor az intellektuális szeretet révén nem vágyik másra, mint hogy beteljesedjen Isten akarata, és ezáltal már nem fog félni a haláltól és a fájdalomtól.

Ugyancsak a szeretet határozza meg Descartes politikai álláspontját. A fejedelem és alattvalója közti viszony kétirányú, és a szeretet modelljével rekonstruálható. A fejedelem alattvalói iránti szeretete nem állhat önfeláldozásban, hanem csak a neki felajánlott áldozat elfogadásában, az alattvalók viszont csak odaadást érezhetnek uralkodójuk iránt.

6. A XVII. század mechanikai gondolkodása még az olyan területekre is kihatott, mint a teológia, a vallás vagy a politika. Hobbes társadalmi szerzdés elmélete és Spinoza gondolkodása mint Hobbes alternatívája, ahol a filozófia feladata az egyén intellektuális épülésén túl a többi emberrel való megbékélés elsegítése, egyaránt a világ mechanisztikus felfogásán alapulnak. Mindketten látják, hogy még azok az emberek is, akik szenvedélyeik helyett az észre hallgatnak, az ész természetébl fakadó törvények helyett egy másik megismerési formát, a kinyilatkoztatás elírásait tekintik alapelvnek. Ezek az elírások ráadásul olyanok, hogy szükség van az értelmezésükben járatos emberek, teológusok, püspökök útmutatásaira az alkalmazásuk során. De az értelmezést mindig meghatározza az értelmeznek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyébl adódó nézpontja. Az ilyen értelmezés tehát csakis politikai-teológiai lehet.

Hobbes arra vállalkozik, hogy a filozófia Descartes által megkezdett módszertani megújítását a politikában is érvényre juttassa. Ezt Boros Gábor egy érdekes összevetéssel, Hobbes és Carl Schmitt gondolkodásának párhuzamba állításával mutatja be. Célja, amit munkájában sikerrel meg is valósított, hogy a schmitti fogalmakkal tegye plasztikusabbá Hobbes gondolkodását.

A Leviathán els két részében kifejtett államelmélet alapja a természetes emberi megismerés mechanikai filozófiai rekonstrukciója. Ebbl ered Hobbes f tézise, miszerint mindaddig, míg a szuverén, az uralkodó képes biztosítani a békét és a prosperitást, vele szemben semmilyen ellenállás nem jogosult. A harmadik és negyedik rész tekinthet Hobbes politikai állásfoglalásának. Boros Gábor Schmitt elméletének elemzésével megmutatta, hogy lényegi összefüggés van a fennálló uralmi forma és azon mód között, ahogyan az adott kor emberének tudatában a világ megjelenik (vö.: monarchia és a potentia absolutá-val rendelkez Isten fogalma). Ha tehát létezik egy kitüntetett megismerési mód, amely az alattvalók egy osztályát privilegizálja, akkor jogos a hatalmi ágak középkori megosztása, és a természetfeletti megismerést birtokló egyházi hatalom részére világi hatalom biztosítása. Ezért a prófécia kérdése Hobbes filozófiájában politikai jelentségre tett szert. Egyrészt megkülönböztette a próféták különféle rétegeit (rültek, hivatásos próféták, pogány költk – ezek a csodák nélküli próféták). Másrészrl elkülöníti a legfbb és az alárendelt prófétákat. A legfbb próféták közül az els Mózes volt, majd az Újszövetség idején Krisztus. A harmadik osztályozási szempont az igaz és a hamis prófétáké. A prófétának ugyanis nemcsak át kell adnia Isten üzenetét, hanem meg is kell gyznie a hallgatóságát arról, hogy igaz próféta. Eredenden igaz prófétának Hobbes csak azokat tartja, akik a királyi szuverenitás birtokában vannak, az alárendelt próféták, ha igazak akarnak lenni, csak az mondanivalójukat ismételhetik meg. Boros Gábor következtetése, „hogy a prófétai és a politikai hierarchia Hobbes-nál alapveten megegyezik”. (184.) Igazi próféták ugyanis csak a mindenkori szuverének lehetnek. A szuverén igazolása a csodák segítségével történik. A csodák Hobbes pragmatista felfogásában azok, amiket az üzenet címzettjei csodálnak. Ebbl következik az elégséges csoda elve: azaz csoda a mindenkori címzettek élethelyzetéhez és tudásszintjéhez igazodik, és sosem kell nagyobb csodát véghezvinni, mint amekkora az emberek meggyzéséhez feltétlenül szükséges. A csoda ugyanakkor nem maga a m, hanem az a körülmény, hogy Isten a tettét egy ember kérésére hajtja végre. A fennálló államrend és az uralkodó hasonló okokból, a szuverenitásából nyeri legitimációját. Így a mechanikai világkép alapján Hobbes mechanizálta a társadalmi berendezkedést is.

7. Spinoza már korai munkáiban érvénytelenítette a Descartes-ot megköt megfontolásokat, és tervezte meg egy minden tekintetben egységes filozófiai rendszer képét. Az „igazi jó” lett a keresett cél, amelynek a fogalmából adódik, hogy az t keres emberek közös tulajdonává válik, azaz az egyén a saját boldogságához a társadalom megjavításán keresztül jut el. Olyan jó, ami közös tevékenység, és nem a versengés eredménye. Tartalmazza az t élvezk közösségét, ami jóllehet sohasem jön létre ténylegesen, különösen nem az egész társadalom vonatkozásában. Az észtl vezetett emberek, az „igazi jó” élvezi, az államban mint a tudatlanokat is szükségszeren magába foglaló keretben élnek.

Közösségrl beszélhetünk az emberi test részeire hatást gyakorló testek, éllények közössége, vagy a többi emberrel szembeni kölcsönhatás értelmében. A közösségekben mindig fennáll egy oksági láncolaton alapuló egyensúly. Ezt az els esetben a természeti törvények magyarázzák (a testek egymásra hatásának módozatai és a megismerés módja) és az ember vágyai-lehetségei határozzák meg, a másodikban pedig az emberek egymás közti különféle viszonyaival írható le, és az egyes individuumok egyéni törekvéseinek eredjeként adódik.

Spinoza célja általánosságban a boldogsághoz vezet út megmutatása. De emellett, Descartes-tal ellentétben vállalja, hogy alternatívákat állítson az életet hagyományosan meghatározó vallással és hétköznapi morállal szemben. Erre a filozófust az jogosítja fel, hogy a filozófia tárgya eredendbb, mint a vallásé, a teológiáé vagy a politikáé. A spinozai gondolkodás alapja, hogy nem lehet abszolút értelemben jóról és rosszról beszélni, ugyanaz a dolog különböz nézpontokból bármelyik lehet, különösen, ha belátjuk, hogy minden, ami történik, csak az örök rend és a természet törvényei alapján mehet végbe, legfeljebb a tökéletlen ember képtelen ezt belátni. Spinoza úgy véli, az ész segítségével minden eseményt lehetséges az általános mechanikai törvényekre visszavezetni. Mivel maga a megértés folyamata is természeti esemény, a vallás és a politika is magyarázható természeti törvényekkel, azaz a filozófia alá rendeltek.

A Teológia-politikai tanulmány negyedik fejezete kiemeli a természeti törvények egy alosztályát, amely az „ember tetszésétl” függ. Ezek a törvények az emberi cselekedeteken keresztül fejtik ki a hatásukat. De fontos tudatosítani, hogy az emberi élet jelenségeit is csak az emberi természetben manifesztálódó természeti törvényekkel magyarázhatjuk. Így Spinoza mind a vallást, mind a természettörvényeken alapuló mködését emberi jelenségként, véges okok alapján magyarázza, és nem Isten akaratára vezeti vissza. Mivel a vallások létezését nem vonta kétségbe, szisztematikus-természeti legitimációt kellett keresni számukra a rendszeren belül.

Ugyanez alapon magyarázza Spinoza a politikát is. A társadalom két formája (modellje), a képzelet által irányított és szenvedélyek uralta individuumok csoportja, illetve a cselekvés által jellemzett individuumoké sehol sem lelhet fel, a valóságos társadalom mindig a kett keveredése, ez azonban nem akadályozza meg, hogy mint magyarázó elveket felhasználjuk. Spinoza a társadalmak fejldését nem egy isteni gondvisel akaratra, hanem az emberben mköd természeti törvények által meghatározott önmozgásra vezeti vissza, ezért mindenképpen jogosnak tekinthet a filozófia politika fölé rendelése.

8. Boros Gábor könyve a XVII. századi filozófia egy szk szeletét villantja fel, de ez elég ahhoz, hogy a kor gondolkodásának új képe rajzolódjon ki. Egy olyan gondolkodási rendszert láthatunk, amelyben a természeti jelenségek mechanikai magyarázatát, azaz mikroszkopikus testek mechanikai ütközésére való visszavezetését egyrészt mint modellt kiterjesztették a társadalom mködésének magyarázatára is, másrészt pedig a modellbl levezetett, Istenre, az emberi megismerésre és a természet felépítésére vonatkozó következtetések folyományaként újraértelmezték a vallás, a politika szerepét és legitimációját. A mechanikus világkép legnagyobb hatása nem az újszerségébl, hanem abból adódott, hogy lehetvé vált a társadalom feltörekv rétegei számára olyan alternatívák kidolgozása, amelyek megfeleltek az igényeiknek. Ezt a folyamatot ismerteti a könyv a három gondolkodó munkáinak elemzésével. A bemutatás nem teljes, de nem is ez volt a szerz célja, hanem csupán egy hosszú folyamat kezdetének ábrázolása.

Boros Gábor könyvében érdekes párhuzamot vont Carl Schmitt gondolatai és a XVII. századi filozófia közt. Meggyznek tnik Schmitt azon állítása, hogy „lényegi összefüggés van a fennálló uralmi forma és azon mód között, ahogyan az ott és akkor él ’emberiség’ tudatában megjelenik a világ”. (175.) A jogalkotók által hozott törvények evidenciáját az biztosítja, ha egybevágnak a kor általános önértelmezését kifejez metafizikai fogalmakkal. Boros könyve szemléletesen világítja meg ezt az összefüggést, ezért egyaránt ajánlott minden, a felvilágosodás természet- és társadalomfilozófiája iránt érdekld figyelmébe. (Boros Gábor: A mozgástörvényektl Isten értelmi szeretetéig. Budapest, Áron Kiadó, 2003)

Kistüttsi Gyula

PhD II.





Brezsnyánszky László (szerk.):

A „Debreceni Iskola”

neveléstudomány-történeti vázlata


Egy szellemi mhelynek vannak tudatos és csaknem észrevétlenül kialakult, meghatározó értékei. A megbúvó tényezk rég elfeledett vagy elhanyagolt gyökerekbl táplálkoznak, és a tudatos szándékokat is messzemenen befolyásolják. Amikor egy közösség saját múltjának vizsgálatát tervezi el, javarészt e gyökerek megismerésére törekszik. Részben jelenének pontosabb megértése érdekében, részben jövjének minél tudatosabb alakításában bízva.

Erre vállalkoztak ezúttal a Debreceni Egyetem neveléstudományi kutatói. Mondhatjuk, immár egy országos mozgalomhoz kapcsolódnak ezzel, hiszen a pesti és a szegedi egyetemen már évek óta komoly pedagógiatörténeti kutatások folynak. A debreceni kutatók hangsúlyozzák is, hogy szem eltt tartják az eddigi példákat, és a késbbiekben reflektálni kívánnak azok eredményeire. Ezt az igényt jelzi a kötet bevezet fejezete, amelyben Németh András vázolja fel a neveléstörténeti kutatások újabb irányzatait. Igaz, egy tudománytörténeti alapállásból készült könyv els írásától kissé talán meglep, hogy a hagyományos eszmetörténeti dominancia megtörésérl, s újabb tendenciák megersödésérl szól. Ám az olvasó hamarosan megnyugszik, hisz az új jelenségek között – a társadalomtörténeti megközelítés mellett – az összehasonlító recepciótörténet térhódítását részletezi a szerz.

A vaskos kötet hat nagyobb fejezetre tagolódik. Ebbl öt az „iskola” múltjának egy-egy professzori szakaszát tárgyalja, az utolsó pedig a korszakokon átível jellemzk közül ragadja meg a legfontosabbakat. Az egyes részeket általában több szerz írta, de egy-egy nagyobb fejezethez egy-egy témagazda járul. Az elzményeket boncolgató els rész esetében ez olyannyira igaz, hogy az itt fellelhet összes írás ifj. Fekete Károly munkája. A teológus röviden ismerteti az egyetem, s azon belül a tanárképzés 19. századi elzményeit. A bség zavarával és súlyos terjedelmi korlátokkal küzdhetett, mivel a téma kimeríthetetlen. A híres kollégium ugyanis a debreceni egyetemre olyan nagy – nyilván egyszerre ösztönz és terhes – hatást gyakorolt, amelyet még hosszan kell vizsgálni. A szerznek az újonnan alapított egyetemre került kollégiumi tanárok körében végzett gyors számvetése egyelre bizonyítja a két intézmény „vérségi” kapcsolatát: a huszonnyolc alapító professzor közül tizenkilencen szolgáltak korábban a kollégiumban. Ezt a szellemi rokonságot illusztrálja a kollégiumnak az egyetemmel karöltve, az Eötvös Collegium mintájára létrehozott tanárképz intézete is. Az elitképzésre törekv internátus 1925–1952 közötti mködése során több mint kétszáz egyetemi hallgató speciális, kiegészít képzésérl gondoskodott. A dönten humán eladások mellett az intézmény sokat tett a tanárjelöltek nyelvi felkészítéséért: hosszabb külföldi tanulmányutakat biztosított például francia, német, latin és görög szakos hallgatóinak.

Ifj. Fekete Károly a pedagógusnak is elsrangú, Bhm Károly filozófiáját Schneller István személyiségpedagógiájával ötvöz teológusról, Makkai Sándorról is megemlékezik. Az 1936 után másfél évtizedig teológiaprofesszor Makkai pedagógiai jelentségét éppúgy növelik az egyházi felnttképzés megteremtését illet tervei, mint a helyi pedagógiai diskurzust befolyásoló, fként a nemzetnevelést hangsúlyozó munkái. A termékeny tollú Makkainak a II. világháború után – némiképp joggal – felrótták, hogy Tudomány-nyal és fegyverrel (Arte et marte). A nemzetnevelés terve cím, 1939-ben megjelent kötetében a fasiszta tendenciákat ersítette, azoknak szolgáltatott újabb hivatkozási lehetséget. A helyenként sarkosan fogalmazó, óvatosságát veszít Makkai egész életére jellemz ugyanakkor, hogy a háborús és népellenes vádak alól olyan kiválóságok tisztázták, mint Juhász Géza, Erdei Ferenc vagy Bibó István.

Ezen a ponton jelezzük, hogy az utolsó, elvileg korszakokon átível írásokat közl fejezetben Fekete visszatér az egyetem két világháború közötti felekezeti jellegének izgalmas kérdéséhez. A város sorsa összefonódott a kálvinizmussal és a helyi gyülekezettel. Nem véletlen tehát, hogy az államosításig külsségekben és tartalmi vonatkozásokban egyaránt erteljes egyházi-vallásos jegyek határozták meg az újonnan alapított egyetem életét. Eleinte a református kollégiumban kapott helyet az új intézmény, s az internátusban lakott a hallgatók nagy része. Az elkészül egyetemi fépület szomszédságában aztán templomot szenteltek, a díszudvaron és az épületekben pedig régi kollégiumi deákok emlékére avattak szobrokat, emléktáblákat. De ezt támasztják alá a helyi sajtó azon vitairatai, cikkei is, amelyek az egyetem református jellegét féltették vagy ersíteni kívánták. A szerz úgy véli, e gyökereknek köszönhet, hogy az aggasztó események (zavargások, szélsjobboldali demonstrációk, zsidó hallgatók verése) dacára az egyetem nem vált a fasizálódás fészkévé. Fekete szavaival: „kritikus nemzetszeretetet” sugárzott a hittudományi kar, nem pedig „szk látókör provincializmust” vagy „pöffeszked sovinizmust”.

A kötet második fejezete az els professzor, Mitrovics Gyula korszakát mutatja be. A dönten Vincze Tamás munkáját dicsér rész a szellemi kibontakozódás fordulatait és eredményeit teszi tehát mérlegre. Különös sors jutott Mitrovicsnak, hisz a korábbi sárospataki tanár, majd miskolci iskolaigazgató úgy kapta feladatául a tanárképzés és a pedagógiai katedra megszervezését, hogy inkább számított az esztétika tekintélyének, mint a pedagógiáénak. Egy középiskolai tanártól elvárhatónál jóval komolyabb tudományos munkát végzett – a magántanári eljárásban fel is mentették próbaeladás megtartása és a kollokvium alól. Szintén kiváló híre segítette a pedagógiai katedrához – noha ebben a tudományágban nem volt számottev a munkássága. A mélyen vallásos, a nemzeti-konzervatív értékeket, valamint az elmélet és a gyakorlat fokozott összhangját hangsúlyozó Mitrovics professzori pályáját továbbra is meghatározta érdekldésének sokoldalúsága. Miközben monográfiában foglalkozott a magyar irodalom történetével vagy az esztétikai alapelvek terjesztésével, egyre inkább belemélyedt a korszak oktatáspolitikai vitáiba, majd pedig megírta a pedagógiai rendszerét felvázoló, a fként az érzelmi nevelésre összpontosító A neveléstudomány alapvonalai cím könyvét. S miközben megszervezte a Magyar Esztétikai Társaságot, és szerkesztette az Esztétikai Szemlét, nemcsak zökkenmentessé tette a pedagógia debreceni tanítását, hanem megalapozta az ahhoz kapcsolódó els tudós mhelyt is. Így Szelényi Ödön, majd Karácsony Sándor személyében magántanárokat avathatott a tanszék, s tehetséges fiatalokat indíthatott el a pályán. A mhelyjelleget ersítette, hogy a Protestáns Tanügyi Szemle révén változó intenzitással ugyan, de a „Debreceni Iskola” állandó, közvetlenül befolyásolható publikációs fórumot is kialakított magának.

Mitrovics utódja a katedrán Karácsony Sándor lett. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Mitrovics bánatára alakult így. A szuggesztív, a hallgatók körében igen népszer Karácsony és a visszafogottabb Mitrovics ugyanis sohasem nyilatkoztak egymásról igazán elismeren. Karácsony azt vetette eldje szemére, hogy az a pedagógiával mintegy mellékesen, kényszerbl foglalkozik, míg Mitrovics az idején habilitált Karácsony tudományos munkamódszereivel, sajátos megközelítésmódjával nem tudott kibékülni. Kétségtelen, a hihetetlen közéleti aktivitást kifejt – például egyszerre több folyóiratot is szerkeszt, Keresztyén Ifjúsági Egyesület vezetségi tag, cserkészszövetségi társelnök – Karácsony társaslélektani elmélete zavarba ejthette a kortársakat. A koncepcióját kifejt tízkötetes sorozat olyannyira szakított jó néhány alapvet konvencióval, hogy szerzje inkább tnt neveli küldetéstudattal rendelkez apostolnak, mint szikár tudósnak. Jegyzetek nélküli, eklekticizmussal és paradox állításokkal terhelt, indulattal ftött mvei a karizmatikus tanárember képét ersítették Karácsonyról, nem pedig a tudós rendszert alkotó nevelésfilozófusét.

A többéves alkotómunka mhelytitkait nem ismer recenzensnek úgy tnik, a legtöbb fejtörést Karácsony professzori korszaka okozhatta a kutatócsoportnak. Egy egészen drámai idszak (1934–1950) küls hatásait és bels törekvéseit kellett mind tökéletesebben összegyjteni és elemezni egy impulzív, sokoldalú személyiséggel a középpontban. A nehézségeket jelzi, hogy ezt a részt – az átlagos két-három szerz helyett – öten írták. (A fejezet felelsének talán Feny Imrét tekinthetjük.) A fejezet igen tagolt, több egészen rövid, az adott témát inkább csak vázlatosan feldolgozó írást tartalmaz. E küls szempontok mellett lényegesebb tartalmi megjegyzésünk, hogy a téma bonyolultsága egyelre nem tette lehetvé sem Karácsony életmvének megnyugtató, koherens összegzését, sem pedig e korszak debreceni és egyetemi következményeinek, sajátosságainak maradéktalan összegyjtését.

E tragikus másfél évtized végén az éppen csak lábra kapó, felnöv „Debreceni Iskola” csaknem megsznt létezni. Elszakították szellemi eldeitl, mivel Mitrovicsot és Karácsonyt említeni sem illett, nemhogy a továbblépést rájuk alapozni. Elpusztították az egyetem vallásos gyökereit, és elbocsátották a tanszék tanárait. Az 1950-es évek elején lényegében önálló oktató személyzet és használható tankönyvek nélkül a „szovjet szocialista pedagógia” kritikátlan közvetítésére szorítkozott – hazai társintézményeihez hasonlóan – a debreceni tanszék is. Az újraindulás Jausz Béla nevéhez köthet, aki a kisújszállási gimnázium, majd a debreceni gyakorlógimnázium igazgatójaként keltett feltnést az egyetemi vezetk körében. A különösebb tudományos eredmények nélkül tanszékvezetvé emelt Jausz kiterjedt szervezmunkával segítette a fennmaradást. Néhány esztend alatt sikerült stabil oktatói kört kialakítania, s az idején indult meg a népmvelés-oktatás és a pedagógia szakos képzés is. Bár Jausz késbb sem alkotott igazán maradandó tudós életmvet, tudományszervezi jelentsége vitathatatlan. A háromfs debreceni delegáció vezetjeként aktív résztvevje volt az 1956-os balatonfüredi tanácskozásnak. A pedagógiatörténet-írásunk által lassacskán a fontosságához méltó módon tárgyalt eseményen Jausz – aki szk egy esztend múlva az egyetemi testületek megkérdezése nélkül megkapta a rektori kinevezést – több óvatos javaslatot is megfogalmazott. Így például nagyobb szabadságot adott volna az iskoláknak a tanárok kiválasztásában, miként az Eötvös Collegium újraszervezését is szorgalmazta. Ezt a szükségszeren sok meghasonulással és félmegoldással járó évtizedet Orosz Gábor vezetésével dolgozták fel a kutatók. Nagy érdemük, hogy az eseménydús egyetemi esztendket mindvégig országos politika- és tudománytörténeti kontextusba ágyazva mutatják be, s így ez a rész jut legtovább a késbbi összehasonlító elemzés megalapozásában

Az utolsó professzor, akinek munkásságát részletesen bemutatja a kötet, Kelemen László. A pszichológus már ismert tudósként került 1966-ban Pécsrl Debrecenbe. A pedagógiai tanszéken kevés idt töltött, hiszen négy év múlva a fként általa alakított pszichológiai tanszékre távozott, ahol újabb négy év alatt megszervezte az els vidéki pszichológusképzést. Ám f témája, a gondolkodásfejlesztés mellett nagy energiákat szentelt a pedagógusképzés jobbítására. Pedagógiai pszichológia cím tankönyve éppúgy ezt a célt szolgálta, mint az általa szervezett, a pedagógusképzés gyakorlati és elméleti feladatainak arányos integrációjáért dolgozó, közel húszfs országos kutatócsoport létrejötte. Kelemennek a pedagógiai pszichológia terén végzett korszakos jelentségét jelzik a tizenhat esztends debreceni tartózkodása alatt született doktori disszertációk. A programozott és feladatrendszeres oktatással, a korszer ismeretelsajátítással, a szocializációval, valamint a speciális bánásmódot igényl tanulókkal és a pályaválasztás elsegítésével foglalkozó értekezések is elsegítették a debreceni hagyományok továbbvitelét. Ennek szellemében, az általános iskolás korú tanulók gondolkodásfejlesztése kapcsán vette ki a részét Kelemen a balatonfüredi tanácskozásból. Az 1970-es években az Országos Távlati Tudományos Kutatási Terv 6. számú firányán belül pedig a pedagógusképzés jövbeni kereteinek kidolgozására kapott megbízást. Az országos akcióprogram újrafogalmazott több, már Füreden is felmerült elvárást. Az évtizedes szakmai diskurzus olyan igényeket tárt fel, mint például a tanárképzés gyakorlati részének ersítése, az elméleti ismeretek gyakorlatiasságának növelése vagy a pedagógusképzés különböz intézménytípusaiban (pl. a szaktudományos vagy a pszichológiai felkészítés arányaiban) megfigyelhet indokolatlan egyenetlenségek kiküszöbölése.

A kötet szerkeszti elegáns megoldást találtak arra, hogy hogyan emlékezzenek meg a dönt befolyású professzorok mellett rövidebb-hosszabb ideig mköd magántanárokról és stabil tanszéki oktatókról. A fejezetek végén, az Arcképvázlatok cím rovatban tnnek fel az ugyancsak országos hír tudós tanárok. Így tizenkilenc további emberi sors és szakmai pályaív bontakozódik ki a szemünk eltt – többek között Csikesz Sándorról vagy Benigny Gyuláról; Tankó Béláról, Szelényi Ödönrl és Zombor Zoltánról; Kiss Árpádról (akirl emellett külön tisztelgés is olvasható a kötetben fiától, a filozófus Kiss Endrétl); Petrikás Árpádról, Bajkó Mátyásról vagy Durkó Mátyásról. Ez a töredékességében is impozáns névsor önmagában igazolja a további kutatások szükségességét. Hisz könnyen lehet, hogy egy mhely igazi „titka” idnként a másod-, harmadvonalbeli szereplk sorsa alapján fejthet meg.

A zárófejezetben a már említett tanulmány mellett elbb Brezsnyánszky László foglalja össze a debreceni tudósutánpótlás-nevelés fbb intézményes jellemzit, majd Kozma Tamás nagyív összegzése olvasható. A kötet szerkesztje arra az alapvet kérdésre keresi a választ, hogy hogyan kívánt és hogyan tudott gondoskodni a „Debreceni Iskola” saját felkészültségének és szellemiségének átörökítésérl. Ebben szintén meghatározó szava volt a közpolitikai fordulatoknak. A kommunista hatalomátvételig az egyetemek széles kör autonómiát élveztek tudományos hátországuk meghatározásában: önállóan adhattak egyetemi doktori és magántanári címet. Ezt a jogot 1950-ben teljesen elveszítették, s az oktatók tudományos minsítése az MTA kizárólagos hatáskörébe került. Ám a szovjet típusú minsítési rendszert – annak elégtelensége miatt – viszonylag hamar, a forradalom után egy vegyes szisztéma váltotta fel. Ugyan az egyetem ismét adhatott doktori fokozatot, a valódi tudományos és egyetemi karriert biztosító kandidátusi és nagydoktori címek odaítélése egészen a rendszerváltásig az MTA joga maradt. 1950-ig a közel ötszáz debreceni bölcsészdoktor tizede pedagógiából szerezte minsítését. 1957–1970 között pedig a 345 „kisdoktori” értekezésbl hatvanhat született neveléstudományi témából – közülük a vizsgálat záróévéig harmincegyen jutottak el a fokozatszerzésig. A szerz kiemeli, a jöv feladata e számok mögé nézni, s kvalitatív elemzés tárgyává tenni a Debrecenben felnevelkedett tudósutánpótlás eredményeit és sorsát.

A kötet utolsó írása Kozma Tamás történeti esszéje. A „Debreceni Iskola” jelenlegi vezetprofesszora egyfajta mérleget készített, amikor az egyes korszakok fszerepli között meglév hasonlóságokat és különbségeket gyjtötte össze. A kívülrl érkez kíváncsiságával és némi távolságtartásával keresi a szerz az idegenre máig ható „debreceniség” gyökereit. És azokat a protestáns eredetben, a felekezeti jelleg deklarált, titkolt és latens megnyilvánulási formáiban; az önerre hagyatkozó, autonómiájára büszke, radikalizmustól sem visszariadó népiességben; az ezzel összefügg kultúrmissziói tudatban, az iskola, a tanárok és a mveltség fontosságába vetett hitben véli megtalálni. Ugyanakkor Mitrovics és Karácsony életpályájának és pedagógiájának összevetésével a meghatározó különbségeket sem hallgatja el Kozma Tamás. Szerinte Karácsonyt csak rövid távon tette „gyztessé” Mitrovics ellenében a fennálló, formális iskolarendszerrel szemben megfogalmazott radikális kritikája vagy a közösségi lét magasztalása. Ugyanakkor Karácsony személyisége hosszú távon sokkal inkább vált debreceni tradícióvá, mint a tudományosságot szigorúbban képvisel Mitrovics Gyula – szól a könyv utolsó, nem feltétlenül pozitív végkicsengés megállapítása.

A szép számú debreceni kutató komoly munkát végzett és színvonalas kötetet készített. Számtalan szempont szerint sikerült bemutatniuk a 20. század közepének azokat a fejleményeit, amelyek a pedagógia szempontjából meghatározóak voltak. Nemcsak személyes csaták és egyéni teljesítmények elevenednek meg a könyv lapjain, de a debreceniek valláshoz, országos politikai eseményekhez és tudományos eredményekhez, tendenciákhoz való viszonya is. A szerzk is tisztában vannak persze azzal, hogy bizonyos pontokon még részletes vizsgálódásra van szükség ahhoz, hogy aztán sikerüljön a neveléstudomány országos és nemzetközi kontextusában elhelyezni a „Debreceni Iskolát”, s így annak értékeit reálisan, nemcsak magukhoz viszonyítva meghatározni. A kutatócsoport eltt álló további munka eredményességével kecsegtet az a tény, hogy a már most is imponáló eredményekbl meghatározó részt vállaltak olyan fiatal neveléstörténészek (például: Bajusz Bernadett, Feny Imre, Vincze Tamás), akik talán a „Debreceni Iskola” új generációjának is törzstagjaivá válnak. (Brezsnyánszky László (szerk.): A „Debreceni Iskola” neveléstudomány-történeti vázlata. Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 424 p.)

Ugrai János

adjunktus, Miskolci Egyetem





Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban


A kötet a forradalom évfordulóján újonnan keletkezett legjelentsebbnek ítélt tanulmányokat gyjti csokorba, többségükben olyanokat, amelyek az empirikus tudás „gyarapítása” mellett új szempontokat is adnak a forradalom (újra)értelmezéséhez. Politikatörténet helyett az empirikus kutatásokra épít, a forradalom társadalom- és eszmetörténetét, reprezentációját, megértésének módozatait firtató szövegek kerültek eltérbe, hiszen ezek feltárhatják a forradalom értelmét, és irányt mutatnak egy új szintézis felé.

Ehhez az els lépés 1956 fogalmi meghatározása. Az utóbbi idkben 1956 értelmezése körül fellángolt viták fényében fontos Gyáni Gábor megállapítása, hogy „1956, mint […] szabadságküzdelem annak a fogalmi eszménynek felel meg, mely szerint a forradalom szót csak olyan változásokra használhatják, melyek célja a szabadság”. Gyáni szerint 1789 után a forradalom olyan értelmezést kapott, hogy elremutatónak kell lennie, de a késbbi tapasztalat alapján a forradalom már nem több, hanem kevesebb szabadságot eredményezett. 1956 ellenforradalom volt tehát, de nem a szó kádári, hanem eredeti értelmében, hiszen egy korábbi, több szabadságot kínáló állapot visszaállítására törekedett. Nézetem szerint tehát Gyáni a forradalom eredeti értelmének helyreállításával feloldja a „forradalom”, illetve a „szabadságharc” között feszül ellentmondást. Hozzáteszem, hogy Standeiszky Éva pragmatikusabban, „spontán rendszerváltással járó káoszként” értelmezi e fogalmat.

Hová vezetett volna a forradalom küls beavatkozás nélkül? Standeiszky tanulmányai arra utalnak, hogy a szocializmus melletti elkötelezettség hangoztatása ellenére az események túlszaladtak volna ezen a formáción, hiszen a résztvevk többsége polgári demokrácia megvalósításában gondolkodott, illetve elvetette az 1945 utáni fejldést. St, szerinte a kollektív megnyilvánulások „egyre inkább antikommunista, szovjetellenes jelleget öltöttek”. Messzebbre mentek volna, mint Nagy Imre és a köré csoportosuló reformkommunisták (akik között Révész szerint jelents nézetkülönbségek mutatkoztak). Megkérdjelezném Révész megállapítását, miszerint az akkori szocialisták, illetve demokraták között csak a szabadság optimális fokának megítélésében mutatkozott eltérés, és azt is, hogy az akkori reformszocialista felfogáson át elvezetett volna az út a szabadsághoz, hiszen a szabadság liberális (akár a Friedrich Hayek által kínált) meghatározása és a sztálinista diktatúrát finomítani akarók politikai elképzelései között feloldhatatlan ellentmondás feszül.

Kényes kérdés, hogy kié volt a forradalom. Ripp Zoltán szerint a munkástanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok spontán megteremtésének megértése alkalmas a társadalmi viszonyok rekonstruálására, ám Mark Pittaway, Gyáni Gábor és Standeiszky Éva tanulmányai szerint a munkástanácsok nem spontán keletkeztek, hanem a párt erfeszítéseit tükrözték a forradalom ellenrzés alatt tartására. Ripp a forradalom baloldaliságát hangsúlyozza, de a kötetben közölt eszme- és társadalomtörténeti írások rámutatnak, hogy a munkásság a forradalom egyik alapvet bázisa volt, de ez nem feltétlenül jelentett „szocialista” (e kifejezést a kötet szerzi egységesen az akkori meghatározás szerint használják), vagy akár „baloldali irányultságot”. Jó lenne tudni, hogy a munkásságban milyen nyomokat hagyott a jobboldali radikalizmus. Ripp kifogásolja a forradalom „utcai harcosok” tetteire történ redukálását, bár nem biztos, hogy ez a forradalom „jobboldali irányultságú képét” formálja, hiszen Eörsi László kimutatta a harcosok politikai sokféleségét. Bár a hs- és áldozatkultusza nyilvánvalóan leegyszersíti (de talán nem hamisítja meg) 1956 összetett örökségét, annyi megkockáztatható, hogy a mintegy 15 ezer fnyi (azaz két hadosztálynyi) szervezett fegyveres különbözteti meg a külvilág számára az 1956-os forradalmat a század antitotalitárius megmozdulásaitól, és kérdés, hogy e nélkül eljutottak-e volna az események a többpártrendszer átmeneti helyreállításáig.

Pittaway és Gyáni rámutatnak, hogy a retorika ellenére a széleskör nyomor, a létbizonytalanság, a hierarchikus viszonyok újratermeldése, a kitörési lehetségek hiánya miatt a háborút követen gyökeres tartalmi változáson átment munkásság jelents része nem azonosult a „proletárdiktatúrával”, Pittaway szerint még a kedvezményezett rétegeknek is csak egy része volt rendszerh, amin alapveten nem változtatott az új szakasz. Ennek oka az volt, hogy a munkásság más rétegeket tartott az új politika kedvezményezettjeinek. A reformok jelentsége 1956 szempontjából – és ez egybecseng Rainer M. János megállapításával – az ellenállás lehetségének felcsillantása volt. Gyáni szerint (szemben Pittaway-jel) a faluból már részben kiszakadt ingázó munkások fontos szerepet vállaltak, mert „széthordták a forradalom szelét” (a kötet szakít a fvárosközpontú hagyománnyal, és rámutat a forradalom országos jellegére), akárcsak a legkiemeltebb társadalmi elem, az egyetemi tanulmányokhoz osztályszempontú kiválasztással hozzásegített, korábban a felfelé irányuló mobilitástól elzárt alsó rétegek. Ennek okát abban látja, hogy a hatalom politikai kérdést kreált az ebbl a szempontból ártatlannak indult nemzedéki identitáskeresésbl. A rendszer alátámasztását szolgáló erltetett társadalmi mobilitás pedig a bizonytalanság és átmenetiség érzését szülte a munkásság köreiben, és megérlelte a diktatúra elleni fellépés „lelki-szellemi lehetségét”. Ehhez járultak a rossz anyagi körülmények és ellentmondásos módon, az erltetett mobilitás dacára a társadalmi felemelkedés hiánya által okozott frusztráció. Tekintve, hogy a rendszerrel a revizionista értelmiség is szembekerült (bár a revizionista kritika szerintem korlátozott volt), 1956 paradoxonja Gyáni szerint, hogy az elnyben részesített rétegek is szembefordultak a rendszerrel, st, a szembenállás f bázisát adták azzal a vállalati középvezeti réteggel karöltve, amely a rendszerváltás eredményeként deklasszálódott. A magyar forradalom sajátossága a támogatottság pluralitása volt.

Eörsi László és Vajda Júlia a fegyveres harcok résztvevinél az egyéni motívumok fontosságát hangsúlyozza. Kitérnek azonban egy dönt probléma ell, amikor azt írják, hogy 23–24-én „rátermett parancsnokok irányítása alatt kis létszámú felkel csoportok alakultak”, összesen 15 ezer ember részvételével. 1956 rejtélye, hogyan jöhetett létre jól szervezett fegyveres ellenállás ilyen rövid id alatt a totális diktatúra körülményei között. Minden tudományos kutatás problémája a kezdet meghatározása, de talán érdemes megpróbálni. Ilyenfajta ellenállás sem a kommunista, sem a náci típusú diktatúra alatt nem alakult ki békeidben. Rainer M. János arra keresi a választ, hogy a szélsséges terror váltotta-e ki 1956-ot, mekkora volt az „aktív” ellenállás a forradalom eltt, s a forradalom részvevi az ellenállók közül kerültek-e ki?

Rainer a küls behatás dönt szerepe mellett Péter László nyomán a kelet-európai történelmi sajátosságoknak tulajdonítja a szovjet típusú rendszer kiépítését. Bár e feltevés problematikus – ha másért nem, a térség sokfélesége miatt, és mert 18–19. századi fejlemények aligha okozhatnak 1945 utániakat –, utólag igazolja a Nyugaton 1945 után elterjedt véleményt, miszerint a régiónak megfelel a sztálinista berendezkedés, ezért nem érdemes tenni ellene. Rainer szerint a magyar rendszer kelet-európai viszonylatban „nem volt kiemelkeden represszív”. Ezt megkérdjelezi, hogy a szovjet nagykövet, majd 1953 nyarán a teljes szovjet vezetés Rákosiék szemére vetette a Magyarországon uralkodó túlméretezett terrort. Továbbá, ha az összehasonlítás alapja a magyar hagyomány, akkor már kiemelkeden terrorisztikusnak minsíthet. A Horthy-korszak sokkal enyhébb viszonyai nem is váltottak ki tömeges ellenállást. Egy fre számítva még az általa megadott számok alapján is elnyomóbb volt a magyar, mint a többi kelet-európai. Rainer négy-ötezer fre teszi a forradalom eltti aktív ellenállók számát, amit nem minsít magasnak. Ez a szám becslésen alapul, emellett jelentékenysége nem szubjektív megítélés kérdése. A náci Németországgal egy fre jutóan összevetve ez a szám inkább magas. Akár ellentétes véleményre is juthatunk, mint Rainer: különleges erszakra és az emberi és szabadságjogok totális tagadására adott a totális diktatúra körülményeit tekintetbe véve jelents ellenállás. Figyelembe véve még, hogy a bolsevik diktatúrának nem voltak gyökerei a magyar történelemben, megkérdjelezhet Rainer érvelése, miszerint annak a rendszernek, amely ellen 1956 fellázadt, nem volt kitüntetett szerepe a forradalom okai között.

A forradalomban elkövetett atrocitásokról Standeiszky megállapítja, hogy azoknak „nemegyszer a zsidóellenességgel összekapcsolt antikommunizmus volt az oka”. Tekintve, hogy a második világháborús népirtást a bolsevizmus és a zsidóság összekapcsolása okozta, ez veszedelmes egyveleg volt. De csak néhány településen követtek el antiszemitizmussal összefüggésbe hozható atrocitást, ezek közül a Standeiszky által bemutatott tények alapján az egyikben a zsidóellenesség nem látszik elsdleges motivációnak. A brutális akciókat Standeiszky szerint lumpen elemek követték el, akik vagyontalanként nem lehettek a rekvirálási akciók áldozatai. Úgy gondolom, ennek alapján kizárható, hogy ez a társadalmi elem lett volna a forradalom vezet rétege, s ez cáfolja a Kádár-rendszer által sulykolt forradalomképet. Standeiszky kimutatta, hogy sok helyen inkább szimbolikus igazságszolgáltatás történt, amelyek a néphagyományokat követték. Bár a forradalom nem nélkülözte a brutalitást, inkább az emelkedettség jellemezte: az egyetlen használható viszonyítási alapként szolgáló 1848-as költemények felidézése „szakrális élménnyé magasztosította a spontán népgyléseket”.

A forradalom követeléseit jelents eszmei sokféleség, egyben zrzavar jellemezte. Hogy milyen nehéz utólag kibogozni, mit is akart a magyar társadalom elérni 1956-ban mutatja, hogy ennek megítélésében egyazon szerz két tanulmánya között ellentmondás van. Míg a forradalom eszméit tárgyaló tanulmányában Standeiszky a szocialista eszmék népszerségét és a kapitalizmus (bár nem a polgári demokrácia) elutasítását mutatja ki, a Követett múlt címben „félrevezetnek” tartja azokat az állításokat, miszerint 1956 szerepli elutasították az 1945 eltti rendszert. Révész bemutatja, hogy a kommunista reformerek nézetei is ellentmondásosak voltak. Ez kimutatható Nagy Imre megnyilatkozásaiban is a forradalom szinte minden kulcskérdésében, a többpártrendszertl a semlegességig.

Révész antiszemitizmussal vádolja Nagyot, szerinte a zsidó származás Nagy Imre snagovi feljegyzéseiben „determinisztikus nemzetidegenséget jelent”. Akárhányszor olvasom el az idézett szöveget, nem tudom úgy érteni, hogy Nagy Imre kizártnak tartotta, hogy egy zsidó magyar legyen. Rákosiékról írt, akik megtagadták származásukat és idnként antiszemita politikát folytattak. Nagy Imre ellentmondásos személyiség, de nem folytatott antiszemita politikát.

Nem tudni mikor készül el 1956 „nagy összefoglalója”. Gyáni fontos megállapítása, hogy a forradalom társadalmi hátterének forrásául szolgáló peranyagok olyan konstrukciókat közvetítenek, amelyek csak áttételesen vallanak az események mozgatórugóiról. Horváth Sándor a történelmi rekonstrukció korlátjairól ír. Az „objektívnek” ható fotó vagy visszaemlékezés retorikai eszközökkel igazodik társadalmilag elvárt klisékhez. Így „az elvárosok lakosairól és életformájukról él sztereotípiák különösen jól hasznosulnak a fegyveres bandákról szóló történetek megalkotásakor”. Lehet, hogy a majdani szintézisbl nem a fényképekbl, családi elbeszélésekbl, a kollektív emlékezetbl jól ismert 1956 köszön vissza majd ránk, a Kádár-érában kialakított pedig biztosan nem. A Gyáni–Rainer-könyv jelents teljesítmény, amely megellegezi 1956 tudományosan megalapozott szintézisét. (Gyáni Gábor – Rainer M. János szerk.: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban, Budapest: 1956-os Intézet, 2007, 418 p.

Borhi László

kandidátus, MTA Történettudományi Intézete


<-- Vissza a 2008/07 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]