Magyar Tudomány, 2008/06 688. o.

A klíma- és környezetváltozások földtudományi összefüggései

Gyors klímaváltozások evolúciós hatásai

Vörös Attila

az MTA levelező tagja

Magyar Természettudományi Múzeum

voros nhmus . hu

Pálfy József

az MTA doktora

Magyar Természettudományi Múzeum,

MTA–MTM Paleontológiai Kutatócsoport

palfy nhmus . hu

Korunk egyik égető tudományos és társadalmi problémája az, hogy milyen lefolyású lesz, és milyen következményekkel jár a jövőben az emberi tevékenység okozta éghajlatváltozás. Megjegyzendő, hogy sokan vannak, akik kétségbe vonják azt, hogy a korunkban jelentkező klimatikus változások valóban az emberi beavatkozások hatását tükrözik. A jelenkori éghajlatváltozás ténye azonban már tudományosan igazolt, és hatásainak, kimenetelének sokoldalú vizsgálata az emberi civilizáció elemi érdeke. A társadalom környezettudatossá válásával az ilyen irányú vizsgálatok felértékelődnek: mindinkább nyilvánvaló, hogy a napjainkban zajló környezeti változás olyan nemkívánatos hatásokkal jár (például: globális klímaváltozás, környezetszennyezés, élőhelyek elvesztése), melyek az élővilágban fajpusztulással, az állat- és növénytársulások átalakulásával járnak.

A fenti problémakör része az a kérdés, hogy milyen hatással lesz a klímaváltozás az élővilágra. E kérdés megválaszolásához mi, paleontológusok, a bioszféra múltjának kutatói a földtörténeti múlt egyes szempontokból a maihoz hasonló, gyors klímaváltozásainak és azoknak a bioszférára gyakorolt hatásának elemzésével tudunk hozzájárulni.

A földtörténeti kutatások során gyakran felmerül az a kérdés, hogy mi számít „gyors” változásnak. Mai, rohanó világunk tempójához szokott időérzékünk számára a földtörténeti régmúltban használt évmilliós vagy – jó esetben – százezer éves felbontás szinte megfoghatatlan. Pedig ez a valóság: ha a pleisztocén jégkorszaknál régebbi időkbe megyünk vissza, a rétegtani (biosztratigráfiai) tagolás általában nem tesz lehetővé százezer évnél finomabb felbontást, és a radiometrikus mérések hibahatára is csak ritkán kisebb ennél. Mégis, jó okunk van feltételezni, hogy az általunk vizsgált „gyors” klíma-, illetve bioszféra-változások jóval (esetleg nagyságrenddel) a kritikus százezer éves léptéken belül mentek végbe.

A vizsgálataink tárgyát és kiindulópontját képező egykori élőlények, illetve a belőlük megőrződött ősmaradványok az egykori éghajlatváltozás részesei és rögzítői. Ezek a „kőbe zárt tanúk” a földtörténeti kutatások elsőrendű és sokoldalúan használható segítői. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, megemlítjük, hogy az ősmaradványokon alapul a biosztratigráfia, a rétegtani tagolás és párhuzamosítás talán legfontosabb eszköze. Másrészt, az egykori élőlények a nagy „földtörténeti olvasókönyv” lapjain pergő események hol passzív, hol aktív főszereplői közé tartoznak. Tudományosra fordítva a szót, a litoszféra, a hidroszféra, az atmoszféra és a bioszféra mindig is kölcsönhatásban volt egymással; lassú vagy gyors változásaik a rendszerszemléletű földtudomány (Earth System Science) keretében értelmezhetők.

A bioszféra különösen az atmoszférával mutat szoros, kölcsönhatásos kapcsolatot; a kettő mintegy dinamikus egyensúlyi rendszert képez. Az ősi atmoszféra összetétele – évmilliárdok során – alapvetően az élőlények hatására változott meg. Másrészt, az atmoszféra perturbációi, például a gyors klímaváltozások, többnyire nagy kihalási hullámokat indítottak el az élővilágban. A bioszféra múltjának ezekre a rendkívüli eseményekre összpontosító kutatása tehát új ismeretekkel jár a mai folyamatok értelmezése szempontjából is. Egyes múltbeli kihalásokban például éppen az üvegházgázok koncentrációjának hirtelen növekedése és az ezzel járó felmelegedés játszhatott fontos szerepet. Az utóbbi, több mint 500 millió év jelentős kihalási eseményeit mutatja az 1. ábrán látható diagram. Megjegyzendő, hogy nem minden kihalási csúcshoz rendelhető hozzá jelentős éghajlati esemény. A kihalások problematikáját részletesen tárgyalja Pálfy József (2000) könyve.

Ezúttal néhány olyan esettanulmányt mutatunk be, amelyekben a gyors klímaváltozás kiváltotta kihalási esemény és a bioszféra gyors reagálása jól nyomozható, és megfelelő tanulságokkal szolgál. Ezek: 1.) a „hólabda Föld” (késő proterozoikum), 2.) a triász–jura határ, és 3.) a kréta–tercier határ eseményei.

„Hólabda Föld”

Számos kollégánk emlékezhet még arra a 80-as években született geológus nótára, melynek egyik sora így szól: „Hogy kerül a dolomitba a tillit, ezt a vizsgán megkérdezni nem illik” (szerző: Papp Gábor). A probléma nem mai keletű: évtizedek óta ismeretes, hogy késő proterozoikumi tillitek (jéghordta durva törmelékes rétegek) sekélytengeri dolomitokkal (trópusi üledékekkel) társulva találhatók Namíbiától Grönlandig és Alaszkától Ausztráliáig, olyan területeken, melyek többsége – a paleomágneses mérések szerint is – az egykori egyenlítői övhöz közel terült el. A néhány méternyi tillithorizontok fedőjében és néha a fekvőben is nagy vastagságú platform karbonátok találhatók. A trópusi klíma ellenpontjaként, a nagy területeken talált tillitek hatalmas, szárazföldi jégtakarókról tanúskodnak.

A paleoklimatológiai ellentmondás megoldására újabban merész elképzelés született: a hólabda Föld-hipotézis (Hoffmann – Schrag, 2000, 2002). Eszerint ebben az időben (mintegy 580 millió éve), valamint azt megelőzően (a kora és késő proterozoikumban) többször is, a Föld rövid időre teljesen eljegesedett; gyakorlatilag minden szárazföldet jég borított, és az óceánok is befagytak. E mai szemmel szinte elképzelhetetlen állapotot több tényező összejátszása idézte elő, melyek a Föld felszíni hőháztartásának rövid idejű, katasztrofális megbomlásához vezettek.

Az egyik meghatározó ősföldrajzi körülmény (melyet paleomágneses adatok igazolnak) az volt, hogy az összes nagy kontinentális tömeg – a földi litoszféralemezek szüntelen mozgása során – a proterozoikum végén éppen az egyenlítői övezetben csoportosult (2. ábra). Ez jelentősen megnövelte a Föld mint égitest albedóját (fényvisszaverő képességét), hiszen a szárazföldek ma is sokkal több fényt vernek vissza, mint az óceáni területek. Különösen erősen érvényesült ez a különbség a proterozoikumban, amikor – szárazföldi növénytakaró még nem lévén – a kontinentális területek kopárak voltak.

A kopár szárazföldek jelentették a másik meghatározó körülmény, a légköri szén-dioxid-háztartás felborulásának feltételét. A szén-dioxid, a legfontosabb „üvegházgáz” mennyiségének változása alapvető szerepet játszik a földfelszín hőmérsékletének szabályozásában. Az a hatalmas mennyiségű trópusi eső, ami korábban jórészt visszahullott az óceánba, most az egyenlítői övben csoportosuló kontinensek területére zúdult. A szén-dioxidban dús csapadékvíz által előidézett intenzív trópusi mállás hatását nem mérsékelte semmiféle szárazföldi növénytakaró. A mállás viszont a légköri CO₂ elvonásával jár, amint azt az alábbi – a folyamatot rendkívül leegyszerűsített formában kifejező – kémiai egyenletek mutatják:

mállás:

CaSiO₃ + 2H₂O + 2CO₂ 

szállítás:

Ca²⁺ + 2HCO₃^- +2H⁺ + SiO₃^2- 

üledéklerakódás:

CaCO₃ + SiO₂ • H₂O + H₂O + CO₂.

A szén-dioxid jelentős része tehát kalcium-karbonátként rakódik le, vagy oldatban marad az óceánok karbonátra nézve túltelítetté váló vizében. A gyors mállás hirtelen lehűlést okozott. Az egyenlítői régióban húzódó magashegységekben terjeszkedő jégtakaró megnövekedett fényvisszaverése albedo-visszacsatolást indított el. Az elszabadult folyamat során a Föld átlagos felszíni hőmérséklete -50 °C alá süllyedhet; a szárazföldek – még a trópusi övben is – eljegesedtek; az óceánok – akár 1 km mélységig is – teljesen befagytak.

A forgatókönyv azonban nem ér véget ennél a tragikus epizódnál. Egyrészt, az eljegesedett szárazföldeken a légköri szén-dioxid elvonásával járó mállási folyamat leáll. Másrészt, a „hólabda” mélyén a Földet jellemző lemeztektonikai mozgások töretlenül működnek: a vulkánok nagy mennyiségű szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, ami – az elvonási folyamat híján – fokozatosan felszaporodik: az üvegházhatás újra kiépül. Az óceáni jégpáncél olvadni kezd, és a szabad víztükör megjelenése fordított albedo-visszacsatolást indít el. A folyamat meglendül, és gyorsan átcsap az ellenkező végletbe: rendkívüli forróság köszönt be, melynek hatására az eddig oldatban lévő kalcium-karbonát igen vastag rétegösszletekben rakódik le. (Meg kell jegyeznünk, hogy a fentiekben vázlatosan ismertetett, rendkívül tetszetős „hólabda Föld” hipotézis – bármily szellemes – ma még nem általánosan elfogadott a földtudósok körében.)

Keveset tudunk arról, hogy a bioszféra hogyan reagált a mintegy ötmillió éves időtartamú „hólabda” epizód(ok)ra, hiszen az ősmaradvány leletanyag igen szegényes. Nyilvánvaló, hogy a prokaryoták túléltek minden ilyen környezeti katasztrófát. Az eukaryotákról lényegében folyamatos adatsor áll rendelkezésre a kora proterozoikum óta, tehát valószínű, hogy komoly veszteséget ezek sem szenvedtek. A metazoák kialakulását sokan 650 millió évnél is korábbra teszik, de hogy metazoákból álló gazdag közösségek népesítették volna be a selfterületeket, arra nincsen adat. Metazoák esetleg megjelenhettek a mélytengeri hidrotermális forrásokhoz kapcsolódó kemoszintetizáló közösségekben, és ez esetben túl is élhették a drasztikus felszíni lehűlést.

Egészen bizonyos azonban, hogy az élővilág egyik legjelentősebb evolúciós robbanása, sőt robbanássorozata közvetlenül követte a legutolsó (580 millió éves) késő proterozoós „hólabda” epizódot (3. ábra). Az Ediacara-fauna néven összefoglalt, lágytestű (váznélküli) állatokból álló sekélytengeri közösségek a proterozoikum végén (555–575 millió éve) a világ számos egykori selfterületén megjelentek. Ez a meglepően nagy diverzitású fauna már tartalmazza a nagyobb Metazoa csoportok alaptípusait, bár a később felvirágzó állattörzsekkel való közvetlen leszármazási kapcsolataik nem igazolhatók.

A következő jelentős evolúciós robbanás – mely a ma is élő nagy gerinctelen csoportok megjelenését hozta – a kambrium kezdetén (kb. 545 millió éve), szintén nem sokkal megkésve követte az utolsó „hólabda” epizódot. Felmerülhet, hogy a mészváz általános megjelenése összefüggésben lehetett a kalcium-karbonát/szén-dioxid-rendszernek a nagy lehűlést követő perturbációjával.

Triász–jura határ

A triász végi kihalás nemcsak azért érdemel különös figyelmet, mert a fanerozoikum öt legnagyobb kihalási eseményének egyike, hanem azért is, mert ennek nyomait hazánkban is megtaláljuk, és jelenleg kutatjuk is, például a Vác melletti Csővár közelében (Pálfy et al., 2001).

Ami a triász–jura határon végbement gyors klímaváltozást illeti, a bizonyítási eljárás hosszas oknyomozó munkát igényel. Időszak-, illetve szisztémahatárról lévén szó, a jelentős földtörténeti változás szinte nyilvánvaló; a kiváltó okok közül a hirtelen tengerszintváltozás (regresszió) régóta ismert. Csábító az igen népszerű égitest-becsapódási modell alkalmazása is, de a korábban „koronatanúnak” tekintett kanadai Manicouagan becsapódási kráterről újabban kimutatták, hogy mintegy 14 millió évvel idősebb, mint a triász–jura határ. A gyors és jelentős klímaváltozás bizonyítékait ezúttal az ősi növényi levelek légzőnyílásainak tüzetes vizsgálata és szénizotópmérések adták.

Brit kutatók ősi Ginkgó-félék levélmaradványait vizsgálták triász–jura átmeneti rétegsorokban. A kitűnő megtartású grönlandi és svédországi anyag lehetővé tette, hogy a kutikulán látható sztómákat (légzőnyílásokat) is megszámolják. A sztómasűrűség a legalsó jura rétegekben hirtelen csökkenést mutatott. Mivel a sztómák sűrűsége a légköri szén-dioxid-koncentrációval fordítottan arányos, az a következtetés adódott, hogy a triász–jura határon hirtelen két-háromszorosára nőtt a légkör CO₂-tartalma. Ekkora szén-dioxid-koncentrációnövekedés jelentős üvegházhatást és hirtelen fölmelegedést eredményez.

Mi lehetett az óriási mennyiségben, hirtelen megjelenő szén-dioxid forrása? A leginkább kézenfekvő vulkáni források közül a szigetív vulkanizmus nem jöhet számításba, hiszen ennek intenzitása a lényegében folyamatos szubdukciós tevékenység során nem mutat szignifikáns változásokat. Hevesebb epizódokban jelentkezik a nagy kontinentális területek riftesedését kísérő trappbazalt vulkánosság. Ilyenkor egy vagy legfeljebb néhány millió év alatt hatalmas tömegű bazaltláva ömlik a felszínre, a légkörbe jutó gázok, gőzök, aeroszol és por pedig képesek világméretű környezetváltozást előidézni. Néhány ilyen platóbazalt provinciát már korreláltak, és oksági összefüggésbe hoztak nagy kihalási eseményekkel (például: a Szibériai trapbazaltokat a perm–triász, a Dekkán platóbazaltot a kréta–tercier kihalásokkal).

Esetünkben a Közép-Atlanti Magmás Provincia az első számú gyanúsított. Ez a legnagyobb fanerozoós trappbazalt provinciák egyike: becsült elterjedése 7 millió km², térfogata 2,5 millió km³. Az Ibériától Észak-Amerika keleti partvidékén és Nyugat-Afrikán át a Brazil-pajzsig húzódó hatalmas bazaltprovincia a Pangea feldarabolódásának kezdetét jelzi; kora a legújabb radiometrikus mérések szerint 199,4 ± 2,4 millió év, ami jól egyezik a triász–jura határ korával.

A hirtelen a légkörbe jutó, nagy mennyiségű köpenyeredetű CO₂ megváltoztatja az atmoszféra szén-izotóp összetételét. Ennek tükröződnie kell az egyidejűleg élt, majd ősmaradványként megőrződött növények, illetve állatok szerves anyagának, illetve kalcium-karbonát vázainak izotóp-összetételében. A Csővár melletti triász–jura rétegsor részletes vizsgálatával a határrégióban valóban kimutatható volt egy markáns negatív ¹³C/¹²C-anomália. Ez biosztratigráfiailag is jól korrelálható a kanadai és angliai triász–jura határszelvényekben észlelt anomáliákkal (4. ábra). Az észlelt anomália azonban a globális szénkörforgás olyan nagyfokú átrendeződésére utal, ami a köpenyeredetű CO₂ mellett további, nagy mennyiségű, könnyű szénizotóp forrást feltételez. A legvalószínűbb forrás a biogén metán, melynek jellemző ¹³C értéke -60 ezrelék körül van.

Az utóbbi évek felfedezése az, hogy a kontinentális lejtőkön és tövükben felhalmozódott hatalmas üledékprizmák nagy tömegű „jégbe fagyott” metánt zárnak magukba. Az üledék és a fölötte lévő víztömeg hatalmas nyomása tartja szilárd állapotban a metán-víz rendszert (metán-hidrát, gáz-hidrát formájában), mindaddig, amíg a p/T-viszonyokban hirtelen változás nem áll be. Ha a nyomás hirtelen csökken, vagy a hőmérséklet megnő, a gáz-hidrát disszociál, a metán megszökik, és kikerül a tengervízbe, majd a légkörbe.

A földtörténet során valószínűleg számos esetben megismétlődő folyamatot a vulkáni CO₂-kibocsátás indítja el, ami globális felmelegedést okoz. Ennek hatására az óceáni áramlási rendszer átrendeződik, a mélytengervíz hőmérséklete helyenként hirtelenül, akár 5 °C-kal is emelkedik. Az üledékben tárolt, fagyott gázhidrát instabillá válik, a gáznemű metán elszökik, és a légkörbe kerülve – maga is üvegházgáz lévén – fokozza a felmelegedést, vagy ha CO₂-dá oxidálódik, akkor is további felmelegedést gerjeszt.

A fentiekben vázolt elképzelés szerint, az elszabadult üvegház-felmelegedés jelenti azt a gyors klímaváltozást, ami a triász végi kihalást eredményezte. A bioszféra reagálása jól ismert: tankönyvi példa a mezozoós tengerek sztárjainak, az ammonoideáknak csaknem teljes kihalása a triász–jura határon, majd az azt követő felvirágzásuk (5. ábra), a triász–jura krízis a zátonyszervezetek körében, és figyelemre méltó a radiolaria taxonok nagyfokú kicserélődése is (6. ábra).

Kréta–tercier határ

A kréta végén végbement földtörténeti esemény közismert; népszerűsége – a tömegkommunikációnak is hála – tán még a bibliai özönvíz históriájáét is felülmúlja. Vélhetőleg azért, mert ez az egyetlen olyan földtörténeti katasztrófa és kihalás, melynek esetében a földön kívüli hatás, az égitest-becsapódás, mint elsőrendű kiváltó ok, egyértelműen igazolható. A bioszféra válságát ez esetben is gyors klímaváltozás idézte elő. Ha a nevezetes meteorit véletlenül nem a Yucatán-félszigeten, hanem valamelyik ősi kontinentális pajzson csapódik be, vagy az óceánban köt ki, a dolog nem járt volna ennyire tragikus következményekkel. A Chicxulub-kráter helyén ugyanis több mint ezer méter vastagságú karbonátos és evaporitos (anhidrit, gipsz) üledékösszlet fogadta a 10 km átmérőjű meteoritot. A hatalmas tömeg iszonyatos erejű becsapódása a karbonátokból szén-dioxidot, a szulfátos evaporitokból kén-dioxidot szabadított fel. A légkörbe tehát egyik pillanatról a másikra irdatlan mennyiségű por, aeroszol, vízgőz és mérgező gáz került. Ennek közvetlen, rövid távú következménye savas esőkkel kísért gyors lehűlés: „impakt tél” lehetett, melyet csak később ellensúlyozhatott az atmoszférában feldúsult szén-dioxid üvegházhatásából adódó felmelegedés.

A bioszféra kréta végi változásai jól ismertek; talán elég néhány jellemző példát felhozni illusztrációképpen.

A növényvilágban – meglepő módon – nem mutatkozott nagy kihalás vagy kicserélődés: a zárvatermők felvirágzása már a kréta során végbement. Figyelemre méltó esemény azonban a világ több pontján megismert „páfránycsúcs”. A rétegsorok spóra-pollen összetételét vizsgálva kitűnt, hogy a kréta–tercier határ fölött rendre megugrott a páfrányspórák részaránya. Mivel a páfrányok közismert pionírnövények, kézenfekvő az egyéb spóra-pollen anyag eltűnését és a páfránycsúcsot a becsapódás nyomán keletkezett pusztítás jeleként értékelni.

Az állatvilág legnagyobb vesztesei a népszerű dinoszauruszok voltak; sorsukban osztoztak a repülő hüllők is. Néhány más, sikeres mezozoós hüllőcsoport (például halgyíkok) már a kréta második felében kihalt. A tengeri állatvilágban az ammoniteszek kihalása a legfeltűnőbb jelenség. Azonban itt is, csakúgy, mint a belemniteszek (belsővázas fejlábúak) esetében, nemcsak pillanatszerű, hanem fokozatos kihalás is valószínűsíthető. Ugyancsak fokozatos, és már a kréta végét megelőzően kezdődő kihalás rögzíthető néhány jellemző mezozoós kagylócsoport (Rudisták, Inoceramus-félék) körében. Másrészt, a foraminiferák (főként a planktonikusak) nagyon éles kihalást és gyors faunakicserélődést mutatnak a kréta–tercier határon, ami biztos jele annak, hogy az óceánok felszínközeli régiójában meghatározó környezeti változások mentek végbe.

Voltak azonban az állatvilágnak olyan csoportjai is, melyek szinte töretlenül élték túl a kréta–tercier határt. A hüllők közül ilyenek a gyíkok és a krokodilfélék. Még meglepőbb, hogy az igazán szárazföldinek minősülő rovarok alig szenvedtek veszteséget.

A kréta–tercier határon végbement kihalás utáni felvirágzás igazi hősei az emlősök voltak, melyeknek sokirányú adaptív radiációja – nem kis mértékben a kihalások során megürült környezetek meghódítása révén – máig tart.

Földtörténeti tanulságok

A Föld története során végbement gyors klímaváltozások és a bioszféra változásainak összefüggéseit vizsgálva az alábbi következtetések adódnak.

1.) Az üvegházgázok légköri koncentrációja mint éghajlati vezérparaméter, a múltban is kiemelkedően fontos volt.

2.) A gyors klímaváltozások egyaránt szerepet játszottak a kihalások, illetve a felgyorsult, robbanásszerű evolúció előidézésében. Megjegyzendő, hogy itt az „evolúció” kifejezést fenomenológiai szempontból használjuk, hiszen az evolúció belső, genetikai hatótényezői részben függetlenek a környezeti hatásoktól.

3.) Az élővilág fejlődésével a bioszféra a földtani okokra visszavezethető gyors klímaváltozások hatásait egyre jobban tompítani képes. Ennek igazolásául vegyük szemügyre újra az 1. ábrát. Látható, hogy a kihalási ráta értékei (a nagy kihalási csúcsok és a köztes alacsonyabb értékek egyaránt) átlagosan, határozottan csökkenő tendenciát mutatnak a fanerozoikum során. Ez azt jelenti, hogy a bioszféra nagyon erős, „életképes”, és minden egyes környezeti katasztrófára a korábbinál nagyobb diverzitással és egyre tökéletesebb adaptációval reagál. Jó példák vannak arra, hogy a bioszféra a „saját kezébe vette” sorsának irányítását. A „hólabda Föld” esete a karbon időszakban (amikor a kontinensek újra Egyenlítő körüli helyzetbe kerültek) nem ismétlődött meg, mert akkor már hatalmas, albedo-csökkentő trópusi őserdők borították a szárazföldeket. A légkör CO₂-tartalmának perturbációit fékező mechanizmus is létezik a késő jura óta: az óceáni mészvázú plankton hatalmas tömegben képes elnyelni, és karbonát formájában megkötni a szén-dioxidot.

4.) A gyors klíma- és környezetváltozások hatásától tehát a bioszféra egészét nem kell félteni; a kihalás mindig a túlságosan specializálódott, ökológiai szempontból elkötelezett szervezeteket és csoportokat érintette súlyosan. Az emberi faj meglehetősen specializálódott, tehát a jelenkori globális környezetváltozás súlyosan veszélyeztetheti. Kérdés azonban, hogy az ember egyszerűen biológiai lény-e. Ha ennél több, akkor van esélye a túlélésre.

Kulcsszavak: klímaváltozások, üvegházgázok, bioszféra, kihalások

Irodalom

Hoffmann, Paul F. – Schrag, Daniel P. (2000): Snowball Earth. Scientific American. 282, 68–75.

Hoffmann, Paul F. – Schrag, Daniel P. (2002): The Snowball Earth Hypothesis: Testing the Limits of Global Change. Terra Nova. 14, 129–155.

House, Michael R. (1988): Extinction and Survival in the Cephalopoda. In: Larwood, G. P. (ed): Extinction and Survival in the Fossil Record. Systematics Association. Special Volume 34. Clarendon Press, Oxford, 139–154.

Pálfy József (2000): Kihaltak és túlélők. Félmilliárd év nagy fajpusztulásai. Vince, Budapest

Pálfy József (2003): Volcanism of the Central Atlantic Magmatic Province as a potential Driving Force in the End-Triassic Mass Extinction. In: Hames, W. E. – McHone, J. G. – Renne, P. – Ruppel, C. (eds.): The Central Atlantic Magmatic Province: Insights from fragments of Pangea. American Geophysical Union, Geophysical Monograph Series Volume 136. 255–267.

Pálfy József – Demény A. – Haas J. – Hetényi M. – Orchard, M. J. – Vető, I. (2001): Carbon Isotope Anomaly and Other Geochemical Changes at the Triassic/Jurassic Boundary from a Marine Section in Hungary. Geology. 29, 1047–1050.

Pálfy József – Mortensen, J. K. – Carter, E. S. – Smith, P. L., Friedman, R. M. – Tipper, H. W. (2000): Timing the End-Triassic Mass Extinction: First on Land, Then in the Sea? Geology. 28, 39–42.

Raup, David M. – Sepkoski, J. John (1988): Testing for Periodicity of Extinction. Science. 241, 94–96.

1. ábra • A tengeri szilárd vázú családok kihalási rátájának változásai a fanerozoikum során (Raup – Sepkoski, 1988 nyomán).

2. ábra • Késő proterozoós ősföldrajzi térkép (Hoffmann – Schrag, 2000 nyomán).

3. ábra • A „hólabda Föld” eseményeket követő evolúciós robbanások a proterozoikum végén és a kambrium elején (Hoffmann – Schrag 2000 nyomán).

4. ábra • Három szelvény, ahonnan negatív szénizotóp-anomália ismert a triász–jura határon (Pálfy, 2003 nyomán).

5. ábra • Ammonoideakrízis a triász–jura határon, és az azt követő felvirágzás (House, 1988 nyomán).

6. ábra • A radiolaria taxonok kicserélődése a triász–jura határon (Pálfy et al., 2000)

<-- Vissza a 2008/06 szám tartalomjegyzékére

---

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

---

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]

---