Magyar Tudomány, 2008/06 725. o.

Tanulmány



A TÉRKÉPÉSZET TUDOMÁNYA


Klinghammer István


az MTA levelez tagja, egyetemi tanár

ELTE

klinghammer ludens . elte . hu


A tudományos ismeretek rendszere egy adott társadalom kultúrájába ágyazva keletkezik és hat; a lehet legszorosabban összefüggnek az egyes korszakok és népek tudományos ismereteivel, technikai színvonalával, gazdasági berendezkedésével és politikai szerkezetével.

Minden tudomány feladata rögzíteni az elméleti ismereteket, leírni saját továbbörökítésre szánt ismeretanyagát.

Ez a két, tudománytörténészektl kölcsönzött mondat bizonyítja, hogy a térképészet elbb rész-, majd önálló tudományággá válási fázisait érdemes „tananyag” oldalról is áttekinteni. Ugyanis a térképészet elveinek történeti alakulásával jön létre az a korabeli – használjunk korszer kifejezést – „tudományos infrastruktúra”, amely a létrejött ismereti rendszer átadását és bvített újratermelését, reprodukcióját lehetvé teszi. A térképtudomány fejldése folyamán épült ki napjainkra a felsfokú képzést is magába foglaló szociális-intézményi szint.

Arról, hogy ez hogyan történt, milyen stációi voltak, szeretnék néhány gondolatot megosztani Önökkel…


De honnan számoljuk a kezdetet?


Néhány kutató, így a kiváló német kartográfus, Ulrich Freitag szerint a térképészet tudománya az els térképekkel kezddik. Nézete szerint a világmindenség vagy a felszín egyes részeinek ábrázolása a babiloniak vagy a sumérok agyagtáblácskáin1 már jelentékeny absztrakciós képességre és technikai készségre utal.

Számos szakember szerint – így a neves orosz kartográfus, Konsztantyin Szaliscsev (Konstantin Saliscev) szerint is – a térképtudomány az els elméleti elemek révén alakult ki. Ez az ókorban a vetülettan alapjainak a megteremtése során jött létre. A fejldés forrása a görög tudomány azon törekvése volt, hogy a lakott földet, az oikumenét, történelmi és földrajzi vonatkozásban leírja.2

Tagadhatatlan viszont, hogy a térképészetnek a kezdetektl még igen hosszú utat kellett megtenni ahhoz, hogy önálló tudományként elismerjék. Ez az amerikai kontinensen csak néhány évtizede valósult meg, az ottani térképészek, mint például Arthur Robinson, csak a XX. század 60-as, 70-es éveire teszik a térképtudomány genezisének befejezését.

Ezek az igen tág idhatárú vélemények is jól szemléltetik a különböz felfogásokat, amelyek szinte az störténettl közel napjainkig terjed idszakon belül helyezik el a térképtudomány kialakulását. A vélemények különbözségének egyszer a magyarázata: a térképtudomány kialakulását különböz fejldési vonalak hordozták, amelyek között jelents idbeli és térbeli fáziseltolódások voltak.

A fejldési vonalak általános jellemzéséhez olyan rendszerezésre van szükség, amely a térképészet alapszerkezetébl indul ki: a tárgyszféra és az elméleti szféra (metaszféra) modelljébl.3

A térképtudományon – mint minden tudományon belül – két szintet lehet megkülönböztetni: a megismerési és a szociális intézményi szintet. Az elbbihez a sajátos ismereti rendszer, ismereti cél és a terminológia tartozik, az utóbbihoz pedig azok a szociális-kommunikációs kapcsolatok, oktatási-képzési intézményi rendszerek tartoznak, amelyek a térképtudományt életképessé teszik. Ide tartozik többek között a hivatássá válás kérdése, annak vizsgálata, hogy hogyan lett a térképészet mellékfoglalkozásból ffoglalkozás, milyen elismerés övezte a térképész hivatást az egyes idszakokban, milyen intézményekben jött létre a hivatássá válás stb. Rendkívül fontos annak feltárása, hogy hogyan alakult ki az elméleti kartográfia mvelésének, továbbadásának és oktatásának intézményi rendszere.


Az elméleti kartográfia kezdetei


A térképészet metaszférájának els tudományos elemét – mint a bevezetben Hekataiosz és Dikaiarkhosz munkásságánál említettem – a térképvetület kérdése hozta létre.

Homérosz idejében a Földet korong formájúnak vélték, ezért síkbeli ábrázolása mint geometriai probléma fel sem merülhetett. (A Homérosznak tulajdonított i. e. VIII. századi Iliász eposz egy térképjelleg ábrázolás elkészítésének leírását adja: Héphaisztosz, a tz és kovácsmesterség istene kalapálta azt Akhilleusz pajzsára.)

A vetülettan alapproblémája – a gömb leképezése síkban – a csillagtérképeknél jelentkezett elször. Az els vetület megalkotását Thalésznek (kb. i. e. 624–kb. i. e. 564) tulajdonítják, aki állítólag megalkotta a gnomonikus vetületet – de erre nincsenek biztos források. A gnomonikus vetület korai alkalmazását lehetségesnek tarthatjuk már csak azért is, mert ennél a vetítés középpontja az égboltot szemlél ember álláspontjának felel meg.

A gömb alakú Föld-kép lett Eratoszthenész (kb. i. e. 282–kb. i. e. 202) vizsgálatainak alapja.4 t, az alexandriai könyvtár igazgatóját, sokrét tudományos tevékenysége miatt „pentatlosznak”, öttusázónak is nevezték. Ráragadt egy másik név is, a „nagy béta”, mivel az általa mvelt tudományokban csak másodhegeds szerepét töltötte be. Az elméleti kartográfia szempontjából viszont joggal nevezhetjük t a „nagy alfának”, mivel az elméleti kartográfia tulajdonképpeni története vele kezddik.

Az elméleti kartográfia fejldése az ókorban az II. században érte el a tetpontját Ptolemaiosz tevékenysége folytán. Ptolemaiosz (kb. 90–kb. 170) az elméleti kartográfia kialakulásához fleg a vetülettan kibontakoztatása révén járult hozzá. Vetületeit – hármat készített – már régóta, szinte a reneszánsz óta kutatják, anélkül azonban, hogy annak minden rejtélyét megfejtették volna.5

Az elméleti kartográfia fejldése az ókorban szinte kizárólag építkez jelleg volt: az egyik alapelv ráépült a másikra, oly módon, hogy a régi nem rombolódott le, hanem összefonódott az újjal, abba beleépült.6 Ptolemaiosz lényegében olyan elvekbl indult ki, amelynek gyökerei évszázadokkal korábbra nyúlnak vissza. Két új elv kialakítását is megindította: az optimálás és a perspektivikus ábrázolás elvét. Az optimálás lényege abban állt, hogy a gömb síkban való leképezésének több változata is lehetséges, amelyeknek megvannak a maguk elnyei és hátrányai. A térkép célját, jellegét és a térképezés módszerét illeten kell kiválasztani a legmegfelelbb, azaz az optimális változatot. Az optimálási elv csak évszázadokkal Ptolemaiosz után bontakozott ki, és lett a vetülettan egyik alapvet problémája. A perspektivikus ábrázolás Ptolemaiosz harmadik vetületében jelent meg7, de következetes végiggondolására szintén csak évszázadokkal késbb került sor, és adott újabb lökést a vetülettan kibontakozásának. Érdekes, hogy a kartográfián túlmen hatása is volt Ptolemaiosz perspektivikus vetületének. A tudománytörténész Samuel Y. Edgerton véleménye szerint Ptolemaiosz gondolatai a reneszánsz idején ersen hatottak a képzmvészetben a perspektivikus ábrázolás kialakulására. Mivel a festészet a reneszánszban a perspektíva alkalmazása révén szorosan kapcsolódott a gyakorlati geometriához, az itáliai reneszánsz mvészeknek a festészetrl szóló munkái a geometriát is érintették.

Ptolemaiosz kora és reneszánszkori felfedezése között azonban több mint ezer év telt el, mert a középkorban az ókori kartográfia elméleti eredményei feledésbe merültek, a kartográfia visszazuhant abba az állapotba, amelyben az i. e. VI. században volt. Az ismert világ ábrázolása vetület és fokhálózat nélküli körtérképeken került bemutatásra. (A honfoglalás utáni évszázadban, a X. század végén keletkezett angolszász zsoltár-világtérkép, a Cottonian, a Kárpát-medencét elfoglaló magyarokat mint a hunok leszármazottait /hunorum gens/ jelöli. A németországi ebstorfi kolostorban talált 3,56 méter átmérj XIII. századi térképen már azt olvashatjuk, hogy a hunok egykori földje Magyarország /Pannonia inferior quae nunc Ungaria/. Ez az els térkép, amelyen Magyarország neve megjelenik.)

Gyakorlati indíttatású térképészet csak a tengerhajózás szolgálatában állt. A tengerhajózási térképek – a portolántérképek – a XII. és a XIII. században jelentek meg a Földközi-tenger vidékén (Mallorca, Genova, Velence), egyidben az irányt Európában való elterjedésével.8 (A XIV. században készült portolánok közül kettn is – Angelo Dalorto 1339-es térképén és a mallorcai Abraham Cresques híres Katalán Atlaszában – feltnnek magyar települések. /Székesfehérvárt hatalmas zászlórajz díszíti a fváros jelképeként./)

A térképészetben a reneszánsz azzal kezddött, hogy Ptolemaiosz Geográfiája Itáliában ismertté vált. (Az els nyomtatott példány 1475-ben jelent meg, és a XVI. század végéig harminc kiadást ért meg.)

A Ptolemaiosz-térképek megváltoztatták a középkori földrajzi világképet, és ezek az ókori eredet térképek az újdonság erejével hatottak. Az óriási érdekldést nemcsak a másfajta ábrázolás magyarázta, hanem a társadalom gyorsan növekv térképigénye is, amely véget vetett a középkori térképínségnek. A magasabb szint térképkultúra az egész világkép gyökeres megváltoztatásának szerves része lett. A reneszánsz korban az ember kerül a világegyetem középpontjába, ennek a centruma viszont a szem lesz: új vizuális kultúra születik, amelyben a festészet és a tudomány szoros kapcsolatban áll. Leonardo da Vinci (1452–1519) az emberi szemet tartotta az egzakt tudományok és a mvészet megalkotójának. A mvészet és a tudomány határterületén álló térkép az érdekldés homlokterébe került, és az új világnézet szemléletes kifejezje lett.

A reneszánsz idején az elméleti kartográfia – a középkori megszakítás után – lényegében két nagy ágon folytatódott, a vetülettan és a topográfiai térképezés terén.

A vetülettan alapproblémája egyre inkább matematikai kérdésfelvetéssé vált. Olyan nagy teljesítmények születtek, mint például Gerardus Mercator (1512–1594) vetülete, amely az optimálási elv kibontakoztatását jelentette.9

A topográfiai térképezés reneszánsz idején kialakult paradigmájának alapszerkezete más volt, mint a kartográfia ókori paradigmájáé, amelyben fokozatos egymásra rétegzdés ment végbe. A reneszánszban kialakult és még sokáig fennmaradó paradigma alapproblémája nem egy nagy terület (az ismert világ) kis méretarányú térképezése volt, hanem egy kisebb terület nagyobb méretarányú, részletesebb bemutatása.10 Az ókori paradigmával szemben itt nemcsak építkezés folyik, hanem rombolás is, a paradigma fejldése apró forradalmak – új mvészetek, új módszerek feltalálása – révén halad elre. A fejldési fázisok mégsem választhatók élesen szét, mert a régi és az új egymásba csúszik mind a gyakorlatban, mind pedig elméleti téren, a szakirodalomban. Néha egymásra is rakódnak, miközben módosulnak is. Ez a fejldési menet megmaradt a reneszánsz után, a XVII. század folyamán is.

A reformáció alatt kialakult az a felfogás, hogy az Isten által teremtett földfelszín Isten képét tükrözi vissza, így a térképezés Istennek tetsz cselekedett, az istendicséret egy különleges formája. Ezt a felfogást megtaláljuk mind Tilemann Stella (1525–1598), mind pedig Georg Joachim Rheticus (1514–1574) írásaiban, a Chorográfiá-ban és a Methodus-ban. Az, ami Homérosznál még isteni tevékenység volt, az most itt Istennek tetsz alkotómunka lesz. (A wittenbergi matematikaprofesszor, Rheticus utolsó éveit Krakkóban töltötte, ahol orvosként mködött /!/; ez a ténykedése vezette el Magyarországra, ahol meghlés következtében 1574. december 4-én, Kassán hunyt el. A másik tudós ember, Stella is kötdik hazánkhoz, nagy topográfiai munkájához Magyarországon is gyjtött anyagot 1560-ban. A m nem készült el, a hatalmas anyaggyjtemény megsemmisült. Megmaradt viszont a magyarországi útinapló, amelynek alapján képet kapunk arról, hogy milyen jelleg volt az anyaggyjtemény.)

A topográfiai térképészeten belül a kartográfiai módszertan ersen összefonódott a felmérési módszertannal, amely késbb a geodéziához tartozott.11 A „geodézia” megnevezés ugyan már a reneszánsz idején kialakult – Conrat von Ulm 1580-ban megjelent könyvének címében már felmerül –, de a geodézia és kartográfia differenciálódása mind a tárgyszférában, mind a metaszférában igen hosszú idszakot vett igénybe. A reneszánszban az a paradox helyzet állt el, hogy a kartográfia módszertana a viszonylagos önállóságnak még azt a fokozatát sem érte el, amit az ókor vége felé, különösen Ptolemaiosz révén.

A topográfiai térképezésnek a XVI. században még kevés irodalma volt, a módszertani tanulmányok egy része meg sem jelent nyomtatásban.12 Ennek több oka volt, például az is, hogy az uralkodó körök támogatták ugyan a szolgálatukban álló térképészek tevékenységét, de nem tartották kívánatosnak a térképezés mvészetének elterjedését. A csekély irodalmi aktivitás másik oka abban rejlett, hogy térképezéssel ekkor még aránylag kevesen foglalkoztak, nem indult meg a professzionalizálódás, a topográfiai térképezés intézményi alapja nem jött még létre, a módszertani munkák iránt érdekld vevréteg így még igen gyér volt.

Jóllehet az atlaszkartográfiában a nagy térképkiadók létesítésével megindult már az intézményesedés és professzionalizálódás, ezen a területen még kevesebb módszertani kiadvány jelent meg. Ennek több oka sorolható: a szintén szk vevréteg, a kiadók közti éles konkurenciaharc, amely ersen gátolta a módszertani ismeretek írásban való terjesztését. Az a tény is közrejátszott, hogy az atlaszkartográfiában a térképek tartalmán volt a hangsúly, így például a földrajzi felfedezéseket követ térképészeti feldolgozások minél aktuálisabb követésén. Módszertani problémák a vetülettanon kívül nemigen kerültek eltérbe. Módszertani tankönyvekre nem volt szükség, mivel a kartográfia módszertani ismereteinek továbbadása generációról generációra az egyes kiadókon, sokszor egyes családokon belül történt. Az atlaszkartográfia intézményesedése tehát a kartográfiai irodalom fejldését nemigen segítette el.


A kartográfia résztudománnyá válása


Résztudomány alatt egy olyan ismereti rendszert értünk, amelynek megvan ugyan a maga sajátságos tárgya és megismerési célja, de csupán egy önálló tudományágon belül. A térképtudomány is – önállóvá válása eltt – megjárta a részleges önállóság fejldési szakaszát. Eddig tulajdonképpen a kartográfia résztudománnyá válásának korai történetével foglalkoztunk, most pedig a közvetlen eltörténet és a résztudománnyá válás idszakára vetünk egy rövid pillantást.

A kartográfia résztudománnyá válásához a vetülettan kevéssé járult hozzá, mert szinte a matematika egy részterületévé vált, anélkül azonban, hogy a kartográfiai problémalátás eltérbe került volna. A kis méretarányú – földrajzi – kartográfia nagyon szerényen alakítgatta metaszféráját, úgyhogy csak kismértékben részesedett a kartográfia résztudománnyá válásában.

A f fejldési vonalat továbbra is a topográfiai térképezés módszertana hordozta. Hatásos impulzusokat kapott a XVII. század közepétl lendületesen fejld erdítéstantól, valamint a katonai felderítést célzó, szemrevételezésen alapuló vázlatszer térképezés jelentségének növekedésétl.

A topográfiai térképezés módszereinek fokozatos kifinomulása egy bizonyos ellentmondást hozott létre a XVII. század közepétl a topográfiai térképeken belül: a térképi elemek nagy része (mint például a településhálózat vagy a vízrajzi hálózat) egyre pontosabb alaprajzi ábrázolásban jelent meg, viszont a terep képét nagymértékben meghatározó domborzat csupán oldalnézetben.13 A szakirodalom a XVIII. század második felében karolja fel a domborzatábrázolás problematikáját, ami azután a század végén az els kartográfiai elmélet megalkotásához vezet.14

A fejldés elsrangú hordozója a XVII. század második és a XVIII. század els felében Franciaország volt. A térképészeti irodalom nyelve jóformán francia lesz; a reneszánsz latinja után a mvelt Európa újra közös nyelvre talál. A felvilágosodás több területen is hozzájárult a térképészeti irodalom fejldéséhez.15 A térképszükséglet további növekedésével és a térképészettel rokon tudományok fejldésével kialakult a topográfiai térképészet modern tudományos módszertana. A második terület a hadtudomány kibontakozása és a tisztképzés szintjének további emelése, a harmadik szint a könyvkiadásnak a mveltség terjedésével együtt járó fejldése volt.16

A hadmérnöki karok (szervezetek) Franciaországban, Nagy-Britanniában, Poroszországban, Szászországban és a Habsburg Monarchiában jelents térképészeti tevékenységet fejtettek ki, soraikból több térképészeti szakkönyv szerzje került ki.17 (A hadmérnöki kart a hadseregekben francia minta alapján a XVIII. század els felében szervezték meg, Poroszországban 1729-ben, Szászországban 1730-ban, a Monarchiában 1747-ben.) A térképészetre való specializálódás még magasabb fokát jelentette, szintén francia minta alapján a mérnök-geográfusi kar kialakulása.

Az ilyen jelleg intézményesedésnek pozitív kihatása volt, hogy ez a vezet szervezet nemcsak felismerte a katonaság megnövekedett térképigényét, hanem ezt a felismerést hatékony formában tudta továbbítani az abszolutikus kormányzatoknak, és el tudta érni, hogy azok nagy pénzösszegeket bocsássanak a térképezés rendelkezésére.

A térképezés metaszférája szempontjából rendkívül fontos volt, hogy a térképezés így elismert tevékenységgé vált, amelyet a tisztek kiképzésében is figyelembe vettek.

A XVIII. században, fleg annak második felében, a térképészet oktatása valamilyen formában valamennyi német tisztképz iskolában megjelent.

Német nyelvterületen az els hadmérnöki iskolát 1711-ben, Bécsben alapították, ebbl alakult ki késbb a Katonai Mérnök Akadémia. Itt már a XVIII. század 30-as éveiben tartottak térképezési gyakorlatokat. Az 1780-as évek elején az akadémia igazgatója, az olasz származású Karl Klemens Pellegrini gróf (1720–1796) megparancsolta a helyszínrajz (a kartográfia) és a térképfelvétel oktatásának szétválasztását. Ezzel a kartográfia külön tantárgy lett. Pellegrini utasításba adta, hogy minden tanár írjon könyvet saját szakáról. Így született meg az els német nyelv kartográfia-tankönyv Landerer tollából 1738-ban. A következ században e szakot egy magyar származású tanár, Keresztúry is tanította; az intézetben tanult Bolyai János és Tóth Ágoston.

A Drezdában, 1743-ban alakult Katonai Mérnök Akadémia els parancsnoka a Franciaországból származó Jean de Bondt (1675–1745) volt, aki nemcsak a topográfiai térképezés, hanem a földrajz és a földrajzi térképek oktatását is bevezette. Itt tehát már az akkori kartográfia egészét tanították. Ennek eredménye volt Gottlob Böhme (1719–1797) 1794-ben megjelent tankönyve is. (Drezdában az 1692-es alapítású Drezdai Lovagi Akadémián is oktattak helyszínrajzot, amelyrl két, 1784-ben publikált tankönyv is tanúskodik, Bettlack és Raue mvei. Késbb ennek az intézménynek tanára volt Lehmann is.)

A kartográfia egyetemi oktatásba való bevonulásának kezdeteirl csak kevés és nem teljes információ maradt fenn. Georg Moritz Lowitz (1722–1774), aki matematikus és kartográfus volt, Göttingenben eladásokat tartott a matematikai földrajzról, amihez vetülettan is tartozott. 1757-ben meghirdette, hogy eladásait a térképrajzolás módszertanával is kiegészíti. Ma már nem deríthet ki, hogy erre ténylegesen sor került-e. Ha igen, akkor ez a dátum igen jelents a kartográfia egyetemi oktatásának történetében.

A kartográfia eladását a marburgi egyetemen Franz Karl Schleicher (1756–1815) hirdette meg 1788-ban. Schleicher a hadtudományok oktatása révén került kapcsolatba a kartográfia módszertanával. Ugyanebben az évben Friedrich Meinert (1757–1828), a hallei egyetem professzora és a porosz hadmérnöki kar tagja tette fel a kérdést, hogy egy olyan tárgyat, mint a helyszínrajz, el lehet-e adni egyetemen. Igenl választ adott, mivel a rajzmvészettel szemben a kartográfiának elméleti jellege is van. E megjegyzés jól jelzi a kartográfia tudománnyá válásának folyamatát.


A kartográfia tudományággá válása


A XIX. század a kartográfia tudományának konstitúciós (megalakulási) idszaka.

A konstitúció els fázisában megntt a kommunikáció a kartográfia különböz intézményi keretein belül fejld (katonai, térképkiadói, oktatási) területei között. Az integráció elssorban a publikációk szintjén jelentkezett; egyre bvült a kartográfiának a korábbinál átfogóbb tárgyalására töreked publikációk száma. Ezek a törekvések általában spontán jellegek voltak olyan értelemben, hogy a kartográfia önálló tudománnyá válását követel proklamációt még nem tartalmaztak.18

A konstitúció második fázisát Karl Peucker (1859–1940) 1898-ban megjelent Schattenplastik und Farbenplastik cím könyve vezette be. A könyv az önálló kartográfiatudomány proklamációja, amely nemcsak a kartográfia önálló tudománnyá válását jövendölte meg, hanem az ahhoz vezet utat is felvázolta. A könyv pozitív eredménye annak megersítése, hogy a kartográfiában mindent természettudományi alapokra kell helyezni. Peucker a tudományos térképész azon típusát képviselte, akinek a kartográfia ffoglalkozássá vált, és aki a gyakorlati kartográfia mellett állandó jelleggel az elméleti kartográfiával is foglalkozott, így az elméleti kartográfiát illetleg megindult egy részleges professzionalizálódás.19

Hermann Haack (1872–1966), aki Peuckerhez hasonlóan a tudományos kartográfus típusának jelents képviselje volt, a térképtudomány konstitúciójához azzal is hozzájárult, hogy áttekintést adott a korabeli térképészeti irodalomról. A Gothában megjelen Geographisches Jahrbuch-ban 1903 és 1943 között több mint hétezer publikációról számolt be, ezzel mintegy „láthatóvá tette”, hogy milyen terjedelmessé és sokrétvé vált nemzetközi viszonylatban a kartográfiai szakirodalom.

A térképtudomány konstitúciója az 1920-as évek els felében zárult le. 1921-ben és 25-ben jelent meg Max Eckert (1868–1938), aacheni fiskolai tanár kétkötetes munkája, a Kartenwissenschaft, amely a térképtudomány önálló ismereti rendszerét foglalta össze. A m megmutatta, mily sokrét feladata van a térképtudománynak, s hogy miben különbözik tárgya a rokontudományok tárgyától.

Az etabláció (berendezkedés) idszakában épült ki a térképtudomány oktatásának önálló intézményi alapja. 1923-ban, Moszkvában kezddött meg a kartográfia mint önálló szak oktatása azon a fiskolán, amely ma a MIIGAIK nevet viseli. (Az intézmény 1936-ban kartográfiai fakultást is kapott.) A moszkvai és a szentpétervári (leningrádi) egyetemek földrajzi fakultásain 1929-ben, illetve 1930-ban kartográfus szakot hoztak létre.

Európában a kartográfia nehezen tudott „behatolni” önálló tárgyként a fels szint oktatásba, az 1930-as évek elején a kartográfiát csupán a Zürichi Mszaki Egyetemen (az ETH-n elször Fridolin Becker, majd Eduard Imhof (1895–1986) volt a térképészet professzora) és a már említett bécsi fiskolán oktatták.

Az USA-ban a Harvard Egyetemen folyt képzés; az els, tartalmilag átfogó kartográfiai tankönyv szerzje a tárgy eladója volt, Raisz Ervin (1893–1968), aki 1923-ban települt át Magyarországról az USA-ba.

Magyarországon az els térképtudományi tanszéket – ezzel a névvel – 1953-ban Irmédi-Molnár László (1895–1971) szervezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

A térképtudomány etablációja nemzetközi szinten a második világháború után teljesedett ki. Jelents szerepet játszott ebben a térképészeti társaságok, kartográfiai folyóiratok és – hangsúlyozottan – a térképész tanszékek megalapítása. Az etabláció az 1950-es évek végén, illetve az 1960-as évek elején zárult le. Cezúrának a Nemzetközi Térképészeti Társulás (ICA) megalakítását (1959) és a Nemzetközi Kartográfiai Évkönyv megjelenését (1961) tekinthetjük. A térképtudomány ekkor lépett a konszolidáció szakaszába.

A térképtudományban az 1970-es évtizedben forradalmi változások, a régi „építkezési helyek” elhagyása, új paradigmák kialakítása indult be. A konszolidált helyzet, miután e fiatal tudományág viszonylag biztos pályára állt, az új digitális technológiák bevezetése után fordulatot hajt végre; st új térképészeti jöv küszöbén áll, amely nemcsak a térképészet gyakorlatát érinti, hanem a tudomány elmélete, az oktatás szempontjából is messzemen konzekvenciákkal jár…


Kulcsszavak: térképészet, elméleti kartográfia, a kartográfia résztudománnyá válása, a kartográfia tudományággá válása

Irodalom

Freitag, Ulrich (1972): Die Zeitalter und Epochen der Kartengeschichte. Kartographische Nachrichten. 5, 22.

Wallis, Helen M. – Robinson, Arthur H. (1987): Cartographical Innovations. An Inventional Handbook of Mapping Terms to 1900. Map Collector Publications in association with the International Cartographic Association, Tring

Saliscev, Konstantin A. (1979): Wie alt sind die Begriffe Karte und Kartographie? Petermanns Geographische Mitteilungen. 123. Gotha–Leipzig. 1, 65–68.




1 A legrégibb, i. e. 3800 körül keletkezett agyaglap lelet a Nuzi (romváros Kirkuktól délnyugatra) közelében lév Harran (Karrhai) melll származik. Az országtérkép Mezopotámia északi részének, az Eufrátesznek, a Zagrosz-hegységnek, Libanonnak, Antilibanonnak és négy városnak az ábrázolása.

A legrégibb országtérkép mellett Mezopotámia területérl került el a legrégibb város- és világtérkép is.

Nippur városának i. e. 1500 körüli térképtöredéke 21x18 cm nagyságú agyagtábla az Eufrátesz, csatorna, partfalak, templomnegyed és városkapuk ábrázolásával. A térkép érdekessége, hogy a falszakaszok mellé ékírással beírták azok hosszát is. Korabeli írásos emlékek alapján valószínsíthet, hogy a mérési egység a gar (ketts nádszár = 5,94 cm) lehetett. A térképrl lemért hosszak és a mérési adatok egybevetésével kiszámítható a térkép méretaránya. Az 1:8 ezres eredmény csak közelít, mert az agyag szárítás és kiégetés során ersen és egyenetlenül zsugorodott. Közvetlenül a perzsa hódítást követ idkbl származik, és így a mezopotámiai kultúrkör hagyatékának tekinthet, az ókor egyik legérdekesebb térképészeti emléke, a babilóniai világtérkép. A 10 cm-es agyaglapocskán a korong alakú Földet a Földi-óceán, a Keser-folyó veszi körül. A térkép Babilont, Asszíriát és az Eufráteszt ábrázolja. A Földi-óceánban hét háromszög alakú sziget található. A szigetek átmenetet, hidakat képeznek az Égi-óceán felé, az égboltot kötik össze a Földdel. A szigetek és az Égi-óceán ismertetése a tábla szövegében található. A szigetek a Földtl egyformán hét mérföld távolságra vannak, de az egyes szigetek közötti távolság, amelyet a szigetek mellé írt szöveg ismertet, hat és kilenc mérföld között váltakozik.

2 Hekataiosz az i. e. VI. század végén készített oikumené térképe nem maradt fenn, de alapszerkezetérl vannak információink. A Földet korong alakúnak képzelte, melynek középpontjában Görögország fekszik. A térkép körvonalainak megszerkesztésénél az sem jelentett különösebb problémát, hogy Hekataiosznak igen gyér ismeretei voltak az oikumené északi, keleti és déli részeirl. A szimmetria törvényei alapján úgy gondolta, elég, ha az oikumené határát képez kör sugarának hossza ismeretes. Ezt szerinte Herkules oszlopaitól (Gibraltártól) a világ közepéig (feltehetleg Delphoi-ig) terjed távolság adja meg. Ez a körsugár tekinthet a földi térképészeti koordinátarendszer csírájának. Ezt a konstrukciót Hekataiosz valószínleg Anaximandrosztól (kb. i. e. 610–i. e. 546) vette át. Anaximandrosz és Hekataiosz olyan kérdést vetettek fel, amely az ókor folyamán kibontakozó elméleti kartográfia egyik alapvet problémafelvetése lett: a lakott, illetve az ismert Föld egészének kartográfiai ábrázolása. Lényegében ez lett az elméleti kartográfia els paradigmájának az alapja.

A Föld gömb alakját valló Arisztotelész (i. e. 384–i. e. 322) tanítványa, Dikaiarkhosz (kb. i. e. 336–i. e. 296) megrajzolta az akkor ismert világ térképét, amelyben az i. e. IV. század végén nagymértékben kitáguló földrajzi ismereteket is kiértékelte. Jelents mértékben hozzájárultak a földrajzi ismeretek bvüléséhez Nagy Sándor (ie. 356–i. e. 323) hódításai. Az elméleti kartográfia története szempontjából az adja meg Dikaiarkhosz jelentségét, hogy térképébe két egymásra merleges vonalat, egy tájékozódási keresztet rajzolt be, amely az ismert világot négy részre, északi és déli, valamint nyugati és keleti részre osztotta. A vízszintes vonalat diafragmának nevezte. A hossztartóság elve, amely még a korong alakú Föld feltételezése alapján alakult ki, megmaradt itt is, de módosult éppen úgy, mint a szimmetriaelmélet. A két, egymásra merleges vonal hossztartó volt. Ennek az ábrázolásnak úttör jellege abban állt, hogy egy derékszög koordináta-rendszer alapját szolgáltatta. Elsegítette a Földet ábrázoló térképek számára az els vetület és a fokhálózat kialakulását. Ezeket az alapokat Eratoszthenész fejlesztette tovább.

3 A tárgyszférát a konkrét kartográfiai modellezés képezi, amelynek két oldala, illetve területe van: a gyakorlati kartográfia és a kartográfiai ábrázolásformák használata. Leegyszersítve azt is mondhatjuk, hogy a tárgyszférát a térképkészítés és a térképhasználat képezi. A kartográfia metaszférájának leglényegesebb alkotóeleme az elméleti kartográfia, amely elssorban az általános elméleti részbl, valamint a térképkészítés és térképhasználat elméleteibl tevdik össze. A metaszféra azonban több ennél, a tárgyszféra mindenféle visszatükrözési formáját felöleli. Nem minden esetben szükséges az elméleti kartográfia és a kartográfia metaszférája közötti különbséget hangsúlyozni. Így ezeket a fogalmakat szinonim kifejezésekként is használhatjuk. Történeti szempontokból azonban néha fontos ez a különbségtétel, mivel a térképtudomány ismeretrendszerének létrejöttében azok a metaszféraelemek is nagy szerepet játszottak, amelyek nem sorolhatók be az elméleti kartográfia fogalmi körébe. Ilyenek például a gyakorlati kartográfiai munka egyszer visszatükrözési formái, empirikus leírásai, mint a térképkatalógusok vagy bizonyos térképtörténeti munkák. A „térképtudomány”, illetve a „kartográfia tudománya” kifejezéseket szintén szinonimákként szokták használni, ami általában nem okoz semmiféle fogalmi zavart, de azért utalni kell arra, hogy a „térképtudomány” fogalomterjedelme nagyobb; például történeti szempontból is lényeges, hogy a metaszférán kívül a tárgyszféra egy részét is átfogja.

4 Eratoszthenész megfigyelte, hogy a Nílus menti Sziénében (Asszuán) a nyári napforduló idején (június 21.) délben a napsugarak árnyékvetés nélkül sütnek a kutak fenekére. A kutak fala függleges, ezért ez a jelenség csak akkor állhat el, ha a Nap az ég tetpontján (zenitben) van. Eratoszthenész tudta, hogy a Föld gömböly, és feltételezte, hogy a Nílus észak felé folyik, vagyis egy délkör mentén. Arra következtetett, ha egy Nílus-parti városban következ év június 21-én megméri, milyen messze (hány foknyira) delel a Nap a tetponttól, akkor megkapja a két hely közötti földrajzi szélességkülönbséget fokokban. A következ évben Alexandriában gnomonnal végrehajtott méréskor a Nap távolsága a zenittl a kör 1/50 részének adódott. A két város távolságát (a legnagyobb gömbi kör – hosszúsági kör – ívhosszát) a

kincstári birtokkimutatások adatai alapján 5 ezer stadionnak számította. Ebbl meghatározta, hogy a földkerület 250 ezer stadion. A stadion értékét nem ismerjük pontosan, hossza területenként és koronként 111 és 192 m között változott. A korabeli stadion hossza valószínleg 157,5 m volt. Az ezzel az értékkel számított méréseredmény (földsugár 6269 km, földkerület 39 375 km) alig tér el a jelenleg használatostól (6378 km, illetve 40 008 km). A jó összhang – a mérést terhel számtalan hibaforrást figyelembe véve – csak a véletlen mve. A mérést terhel hibaforrások: A két város közötti távolság meghatározásának pontosságát kérdésessé teszi a kerek érték. Valószíntlen, hogy ez legyen a távolság, inkább elnagyolt közelítés lehet. Alexandria és Asszuán nem egy délkörön fekszik; Alexandria majdnem 3°-kal nyugatabbra van, és Asszuán nem pontosan a térít szélességén van, hanem attól 65 km-rel északra. A szélességkülönbség (7°06´30) kevesebb, mint a kör 1/50 (7°12´) része.

5 Ptolemaiosz eredményei mind az ókori kartográfia már kialakult hagyományaiban gyökereztek. E láncolatban fontos szerepet játszott a türoszi Marinosz, aki i. sz. 100 körül életcéljának tekintette az oikumené térképének helyesbítését. Az eredményt Az ismert Föld térképének kiigazítása cím munkájában foglalta össze. Ehhez térképet is szerkesztett. Hogy milyen fokbeosztást alkalmazott, nem tudjuk pontosan, mivel mve nem maradt fenn, csak Ptolemaiosz leírásából ismerjük. Az irodalomban egyik igen elterjedt felfogás szerint mind a szélességi, mind pedig a hosszúsági körök beosztása 15°-os volt. (A Rodoszon áthaladó szélességi kör és a hosszúsági körök hossztartóak voltak, és a hosszúsági körök számlálása Alexandriánál kezddött.) Egy másik vélemény szerint a szélességi körök beosztása nem ilyen volt, hanem az év leghosszabb nappalainak idtartama szerint történt. Marinosz mvét Ptolemaiosz kritikával értékelte és továbbfejlesztette. Ptolemaiosz els vetületének Marinosz munkáján túlmutató igen elnyös tulajdonsága, hogy az Egyenlít és a legészakibb (Thulén átmen) szélességi kör egymáshoz való viszonya a hosszúságot illeten valóságh. Az összetartó hosszúsági és a körívként megjelen szélességi körök jól érzékeltetik, hogy itt a gömb egy kivágatának ábrázolásáról van szó. A körív alkalmazása a fokhálózatban forradalmi újítás volt. Ptolemaiosz további újítása abban állt, hogy második vetületén a hosszúsági köröket is „körívesítette”, ezáltal a gömbbel való hasonlóság bemutatása még jobban sikerült. A hossztartóságot illeten újdonság volt, hogy e „trükkel” három szélességi kör lett hossztartó: az Egyenlít, és a Sziénén és Thulén áthaladó szélességi körök. A hosszúsági köröket 5°-onként kívánta megrajzolni, ami egy óra harmadának felelt meg; a szélességi körök beosztásánál a leghosszabb nappalok idtartamát vette figyelembe, de egyenletesebb beosztásra törekedett, mint Marinosz.

6 Ez olyan, mint a geológiából ismert egymásra épül rétegszer szerkezet.

7 Ptolemaiosz nyolckötetes Geográfiájának VII. könyvében, a hatodik fejezetben írta le harmadik vetületét. Ez a perspektivikus ábrázolás az oikumenék földgömbön való elhelyezkedésének még szemléletesebb bemutatását szolgálta. A vetület leírása Ptolemaiosz könyvében azt mutatja, hogy a földgömb szemléletének dönt szerepe lehetett a fokhálózat „körívesítésében” az els és második vetület esetében is.

8 A korai portolántérképeknek nem volt vetületük sem, de az irányvonal-hálózat mutatja a matematikai-geometriai egzaktságra való törekvést. A gyakorlati szükséglet hozta ket létre, és meg is feleltek az akkori gyakorlat követelményeinek. Bár nem járultak hozzá az elméleti kartográfia fejlesztéséhez, a térképkészítés egyszer visszatükrözésével létrehozták a metaszféra egy új elemét. Pietro Vesconte, a genovai, de Velencében dolgozó kartográfus 1418-ban egy térkép szélén lerajzolta a kartográfust (valószínleg saját magát) munka közben.

9 Mecator 1569-ben a tengerészek részére szögtartó hengervetületet szerkesztett, és ebbe rajzolta be 18 lapon az általa ismert világot. Térképén a két hely közötti irány északtól való eltérése megegyezett a tényleges, a tengeren követend iránnyal (loxodroma).

10 Az egyik legkorábbi térképezési utasítást Sebastian Münster (1488–1552) bázeli professzor publikálta 1528-ban. Ez a leírás úgy lett ismertté Európa-szerte, hogy egy 1537-ben kiadott kis könyvébe is belevette, mely az egyre nagyobb terjedelmvé duzzadó, és a Biblia után a kor legismertebb olvasmányává váló Kozmográfiájának elfutára volt.

11 A löweni egyetem professzora, Reinerus Gemma-Frisius (1508–1555) ajánlotta elször 1533-ban Antwerpenben megjelent munkájában a háromszögelés alkalmazását.

12 A mérasztal feltalálását általában az altburgi egyetem matematikatanára, Johann Praetorius (1537–1616) nevéhez fzik, aki a mérasztalt „geometriai asztalkának” nevezte. Népszersítésében nagy szerepet játszott tanítványa, Daniel Schwentner (1585–1636) 1618-ban Nürnbergben megjelent munkája.

13 A tájat egységes méretarányban, mérések alapján ábrázoló térképeken egységessé válnak a jelek, a fejldés az oldalnézeti jelektl az alaprajzi jelek felé halad. A korai regionális térképek, mint például Philipp Apian (1531–1589) Ingolstadtban 1568-ban kiadott Bairische Landtafeln cím munkája, változatos jelekkel mutatják az ipari és gazdasági telephelyeket, üveghutákat, sólepárlókat, bányákat. Ezeket a jeleket, valamint a térképek felületi jeleit, amelyek általában növényzettel való fedettséget, terepjelleget mutattak (szl, erd, mocsár), a késbbiekben átvették a tematikus térképek is.

14 Az els kartográfiai jelleg domborzatábrázolási elmélet megalkotása Johann Georg Lehmann (1765–1811) nevéhez fzdik. 1799-ben jelent meg Lipcsében híressé vált könyve, A ferde felületek megjelölését, avagy a hegyek helyszínrajzát szolgáltató új elmélet ismertetése. Lehmann nemcsak a csíkozást reformálta meg, amelyben szinte tobzódott az individualizmus, hanem a hadtudomány elmélet-gyakorlat elvárásait is.

15 A térképészet nem hiányozhatott az Enciklopédiából sem, amely a kor ismereteit gyjtötte össze, és ezzel szinte a francia felvilágosodás szimbólumává vált. Ez a hatalmas munka Denis Diderot (1713–1784) és Jean d’Alambert (1717–1783) szerkesztésében indult meg. Az els kötet 1751-ben, az utolsó pedig 1772-ben jelent meg. Eredetileg csak Ephraim Chambers 1728-ban, Londonban kiadott Cyclopaediájának fordításáról volt szó, de aztán kb. 150 szerz bevonásával egy teljesen új lexikon kidolgozására került sor. A földrajz története címszó szövegét a kartográfus Didier Robert de Vaugondy (1723–1786) írta meg, amelyben a kartográfia és a felmérés történetét helyezte eltérbe. A neves térképészek között megemlíti Mikoviny Sámuelt is.

16 A legtöbb és leginkább elterjedt mveket a térképészet módszertanáról a XVIII. század második felében a mérnök-geográfus Dupain de Montesson (kb. 1720–kb. 1790) írta. Tankönyvszer munkáit, amelyeket a topográfiai térképezés mindhárom területén (szabatos felmérés, felderítési célú térképvázlat-készítés és erdítéstannal kapcsolatos térképezés) figyelembe vettek, nemcsak a francia mérnök-geográfusok forgatták, hanem külföldön is jól ismertek voltak. Legismertebb mve a L’art de lever les plans…

A felderítés során végzett vázlatszer térképezésrl Jeney Lajos Mihály (1723/24–1797), a francia hadsereg mérnök-geográfusa is értekezik A portyázó, avagy a kis háború sikerrel való megvívásának mestersége korunk géniusza szerint cím könyvecskéjében, amely 1759-ben, Hágában franciául jelent meg, de 1760-ban angolul és 1765-ben németül is kiadták.

17 Az 1700 és 1783 között megjelent hadtudományi tankönyvek nyelvek szerinti megoszlását és a terep-kérdését tárgyaló mvek részesedését R. F. Rumpf 1824-es bibliográfiája és J. Brian Harley, Barbara Bartz Petchenik és Lawrence W. Tower 1978-ban kiadott monográfiája vizsgálta.

18 A térképtudomány ismeretrendszerének integrációs szemléletében az igazi fordulópontot Tóth Ágoston (1812–1889) könyve hozta meg: A helyszínrajz és a földképkészítés történelme, elmélete és jelen állása. A kérdésre, hogyan lehetséges az, hogy a kartográfia fejldésében akkor még a periférián meghúzódó Magyarországon fogalmazódik meg az integrációs szemlélet manifesztuma és nem a kartográfia akkori európai centrumaiban a válasz: Tóth Ágoston európai kapcsolatai és az ország perifériális helyzetének elnyei egymást ersítették, és rendkívül kedvez helyzetet teremtett egy nagy horderej stratégia kidolgozásához.

19 Peucker 1913-tól a bécsi Export Akadémián (a késbbi Világkereskedelmi Fiskolán) mellékállásban a kartográfia docense volt. Jelents publikációs tevékenységet fejtett ki, kb. 80 tanulmánya jelent meg, amelyek az önálló kartográfiai tudomány konstitúciójához nagymértékben hozzájárultak. Szenvedélyesen ostorozta a kor kartográfiájának valódi vagy vélt tévedéseit. Ehhez Goethe alapján versecskét is megfogalmazott.



<-- Vissza a 2008/06 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]