Magyar Tudomány, 2008/06 742. o.

Tudós fórum



Hat év az Igaz

és a Szép palotájában


Vizi E. Szilveszter

2008. május 6.


Tisztelt tanult Barátaim!


Azt a címet adtam ennek a mai beszédnek, hogy Hat év az Igaz és a Szép palotájában. Hat év elteltével feladatom és kötelességem, hogy beszámoljak az elmúlt idõszak történéseirõl. Elnökként tehát ez az utolsó szereplésem, az utolsó beszédem. Eljött a számadás pillanata. Számadás és beszámoló, összefoglaló és a tanulságok összegezése, és talán üzenet a jövõ, az utód számára.

Kedves Barátaim! Akadémikus és köztestületi tudós társaim!

Megtiszteltetés volt számomra, hogy bizalmatokat élvezve oly sok kiváló elõd után, nagy múltú nemzeti akadémiánk tizennyolcadik elnöke lehettem. Az elmúlt hat évben, itt az Igaz és a Szép palotájában mint a tudós testület vezetõje részt vehettem az Akadémia és a magyar tudományosság életének formálásában. Örömmel vállalom részem az elért sikerekben, és kevésbé örömmel, de magától értetõdõen vállalom a felelõsséget az esetleg felróható hiányosságokért. Ma elköszönök mint az Akadémia elnöke, átadom a szobámat, hivatalomat és e hivatal felelõsségét a megválasztandó utódomnak.

Mindenekelõtt hadd szögezzem le, hogy ezt a hivatalt egy autonóm és független Akadémia elnökeként adom át. Az Akadémia autonómiájának és függetlenségének megõrzése eltökélt szándékom volt, és ez az elmúlt években nem volt egyszerû.

Többéves angliai, németországi és amerikai tapasztalataim meggyõztek arról, hogy a nemzeti akadémiák minden ország életében fontos és sajátos szerepet töltenek be. Amíg a politikai közéletben résztvevõk számára a hatalom megtartása az elsõdleges cél, a tudós számára a természet és a társadalom törvényszerûségeinek feltárása a cél. A tudósnak ezért nem lehet feladata, hogy gondolatvilágát hozzásimítsa az éppen uralkodó politikai eszmékhez, hogy a politika ágyasa legyen.

A tudós ethosza az igazság keresése, és ennek a gondolkodásnak az alapja a dubitando ad veritatem pervenimus (Cicero), az örökös kételkedés, amely végül is lehetõvé teszi, hogy az igazság egy részét megismerje. Az igazi tudós elõször társait, majd kora társadalmát és az egész világot meg akarja gyõzni igazáról. Ez a soha meg nem elégedés, örök kétkedés teszi a fejlõdés motorjává. Az igazi tudóst és bizonyos értelemben az igazi alkotó értelmiségit Don Quijote idealizmusa és Sancho Panza prakticizmusa kell hogy jellemezze. Idealista, mert hisz abban, hogy felfedezése az emberiség hasznára válik. Egyben prakticista is, mert megpróbálja megteremteni azt a feltételrendszert, amelyben alkotni tud. Ez az oka annak, hogy a tudomány és mûvelõje nem ismer államhatárokat, peregrinusként keresi a helyet, ahol tanulhat, a lehetõséget, amelyben alkothat.

A társadalomban a tudomány és áltudomány folyamatos harca mellett a tudósok és a tudomány eredményeibõl hasznot húzók között is húzódik egy soha ki nem mondott ellentét: a tudós úgy érzi, hogy nem kap elegendõ erkölcsi és anyagi elismerést mindazért, aminek megteremtésében részt vett. A termékbe rejtett gondolatért járó profit szinte kizárólag annak jut, aki az árut a piacon értékesíti. Az ok egyszerû. A felfedezés pillanatában még senki nem tudja, hogy milyen termék lesz a gondolatból. A világban, ha körülnézünk, a gépkocsi, a repülõ, a mobiltelefon, a rádió, a televízió, a gyógyszerek, a villanyáram, az atomenergia, a komputer, mind-mind a tudomány eredménye, végsõ soron egyes tudósok munkásságának, azaz a gondolatainak eredménye. Napjainkra tehát agyunk mûködésének terméke, a gondolat felértékelõdött. A globalizálódott világban egy paradigmaváltásnak vagyunk tanúi, és ez a nyersanyagokban szegény Magyarországon még kifejezettebben érvényesül.

Ebben a megváltozott világban kellett az Akadémia vezetésének a kutatás-fejlesztés fontosságáról a hatalom gyakorlóit meggyõzni, és ugyanakkor a társadalom számára is világossá tenni a tudomány eredményeinek mindennapi hasznosságát. Mindezt akkor, amikor az Akadémiát hihetetlenül erõs és szervezett támadások érték: autonómiáját meg akarták szüntetni, intézethálózatát részben vagy egészben elcsatolni, az akkor még állami tulajdonban levõ vagyonát (intézeteit, nyaralóit, kastélyait, földjeit) legalábbis részben privatizálni, mûködését hitelteleníteni. De nincs új a nap alatt. Már 1842-ben Széchenyi István másodülnök megnyitó beszédében is említést tesz a testület elleni megnyilvánulásokról. … intézetünk minden tagját ezennel ünnepélyesen felszólítom: legyen azon szent kötelesség-érzetében kettõztetve éber, mellyel minden tag tartozik, kivált akkor testülete iránt, mikor az közvélemény künti sõt elleni kezd lenni’. Gyulai Pál 1884-ben a Zajgások az Akadémia ellen címû cikkében (Budapesti Szemle, 1884) a következõkrõl panaszkodik, idézem: „Az Akadémiát amióta fönnáll, nem egyszer támadták meg hevesen. Ha betekintünk a harmincas-negyvenes évek hírlapjaiba és folyóirataiba, itt-ott szörnyû zsivaj üti meg fülünket. Vörösmartyt, Bajzát és Toldyt egy irigy és önzõ kotéria vezéreinek nevezik, akik elnyomják a tehetségeket és részvénytársaságot alkotnak az Akadémiából.” Az Akadémia újkori történetében Kosáry Domokos így írt 1993-ban, idézem: „Bizonyos erõk azért támadták az Akadémiát – nemegyszer valótlan állítások kíséretében –, hogy leválasszák róla kutatóintézeteit. Céljuk az volt, hogy a hazai kutatást valamiféle csúcsminisztérium irányítása alá helyezzék, amely az állampárt hagyományait újjáélesztve a hivatali bürokrácia uralmát vezetné be a tudomány felett” (Miért van szükség új akadémiai törvényre?). Az elmúlt hat évben ismét megjelent az az elgondolás és politikai cél, hogy a magyar tudományosság intézményi megjelenítõje ne a Magyar Tudományos Akadémia legyen. Változatos módon és eszközökkel támadtak min-ket. Intézetigazgatók, engem megkerülve arra kaptak ajánlatot, hogy váljanak le az Akadémiáról, amit igazgatóink persze visszautasítottak. Felelõs politikusok nagy nyilvánosság elõtt kijelentették, hogy az alapkutatás felesleges, mivel az azonnali haszon reménye kicsi. Többen hitet tettek amellett, hogy az Akadémia által adott tiszteletdíj egy meg nem érdemelt támogatás, és ennek költségvetési megvonását javasolták. Ezek a támadások történetesen egybeestek olyan javaslatokkal, amelyek a nagyon értékes állami ingatlanokat használó intézetek áthelyezésére, megszüntetésére vonatkoztak. Hadd utaljak itt arra, hogyan ítélte meg a helyzetet Kosáry Domokos a 2006. évi októberi rendkívüli közgyûlésen elmondott hozzászólásában: „a reformtörekvéseket, amelyek a közgyûlést is elsõsorban foglalkoztatják, fontosnak tartom, feltétlen szükségesnek. Az Akadémiát támadások érték. Az akadémiai kutatóintézeteket, különösen a társadalomtudományi intézeteket átszervezni, az ingatlanokat privatizálni akarták.” Választanunk kellett, hogy szervilisen megpróbálunk túlélni, kisebb-nagyobb engedményeket tenni (például, hogy a vári társadalomtudományi intézeteket az egyetemekhez áthelyezzék), és közben reménykedünk abban, hogy a józan ész elõbb-utóbb felülkerekedik, vagy kõkeményen ellenállunk, és a nyilvánosság segítségével megvédjük az Akadémiát. Az utóbbit választottuk. És ebben mellém állt a magyar kutató-fejlesztõ társadalom csaknem egésze. NEM és NEM volt a válaszunk. A csatát végül megnyertük. A támadások abbamaradtak, sõt még elnézéskérés is elhangzott. Ami a tiszteletdíjat illeti, nagyon kevesen tudják, hogy már a XIX. században is kaptak tiszteletdíjat eleink („A rendes tagok az akadémiai pénzalap erejéhez képest … tiszteletdíjra birnak igényt, melyeket, valamint a tisztviselõk fizetéseit és tiszteletdíjait is, az igazgató tanács állapítja meg.” lásd: A Magyar Tudományos Akadémia új alapszabályai. 1860).

Az Akadémiát támadások érték. Ez úgy látszik, jellemzõje korunknak. De ami ezt a helyzetet számomra különösen nehézzé tette az az, hogy ilyen körülmények között kellett a költségvetési tárgyalásokat lefolytatni, és biztosítani azt a költségvetést, ami az Akadémia mûködõképességét garantálja. Ilyen körülmények között kellett biztosítani a valódi értékrendben való gondolkodás szabadságát, megpróbálni hidat építeni a társadalomban, amelyen mindenki átjárhatott, párbeszédet kezdeményezni perbeszéd helyett, politikamentesen és hitelesen mûködni. Ez nem volt egyszerû.

Tényszerûen errõl annyit szeretnék mondani, hogy az Akadémia költségvetése, az elmúlt hat év alatt 23 M Ft-ról 38 M Ft-ra, a rendes tagok tiszteletdíja 288 e Ft-ról 455 e Ft-ra emelkedett (lásd Vizi, Magyar Tudomány. 2008/5. 561–575. ). Olyan hat évben, amit a közszférában nem a gyarapodás jellemzett. További eredmény ezzel kapcsolatban az, hogy látva, hogy az Akadémia mint az állami intézmények egyike könnyen lehet a kormány idõrõl idõre megnyilvánuló évközi megtakarítási intézkedéseinek szenvedõ alanya, megpróbáltuk a költségvetési törvényen belül az Alkotmánybíróság és az Állami Számvevõszék kategóriába soroltatni az Akadémiát, amely intézmények költségvetésének évközi megváltoztatásának jogát nem a kormány, csak a parlament gyakorolhatja. Miután a pénzügyminiszter támogatását sikerült megszerezni, az Akadémia költségvetése a kormányzati döntési jogkörbõl az Országgyûlés hatáskörébe került. Ez az intézkedés az Akadémia függetlenségét tovább erõsítette.

Az elmúlt idõszak nagyon fontos eredményének tartom az Akadémia vagyonának megmentését és tulajdonba kerülését. Az Akadémia intézetei, ingatlanjai egy-két kivételtõl eltekintve állami tulajdonban voltak (lásd Akadémiai Törvény 2004), az Akadémia csak használója volt a vagyonnak, így az állam bármikor eladhatta, vagy használatáért például a Nemzeti Vagyongazdálkodási Zrt. bért kérhetett volna. A pénzügyminiszter és a miniszterelnök segítségével sikerült elérnünk, hogy az új vagyontörvény (2007. CVI. Tv.) kivételt tett az Akadémiával, és az eddig kezelésünkben lévõ, de állami tulajdonú ingatlanok, az egész infrastruktúra az Akadémia saját tulajdonává vált. Az Akadémiának az elmúlt majd kétszáz éves történetében ilyen mértékû vagyongyarapodása nem volt. Ezzel sikerült, remélem örökre, attól a veszélytõl megmenekülni, hogy fejünk felõl eladhatják intézeteinket. Ez jelentõsen stabilizálta az intézethálózatot, és tovább csökkentette az Akadémia kormánytól való függõségét. De ne feledjük el, hogy minden eddiginél nagyobb feladatot jelent majd a professzionális menedzsment számára ezzel a vagyonnal való gazdálkodás. Ezért is készíttettük el a Corvinus Egyetem egyik tanszékével az Akadémia vagyongazdálkodási koncepcióját. Ennek megvalósításához is elengedhetetlen az új Akadémiai Törvény mielõbbi elfogadása. Hadd említsem meg, hogy sokévi pereskedés után bírósági döntés mondta ki, hogy a Várban az Országház utca 26. és az Úri utca 47. számú házak az MTA tulajdonát képezik. Ugyancsak birtokba vettünk Martonvásáron egy 650 hektár területet, amely közvetlenül az autópálya mellett helyezkedik el. A hatalmas értéket képviselõ Füst Milán-hagyatékot, amely eddig jogilag meglehetõsen bizonytalan helyzetben volt, beszállíttattuk, és az Akadémia képtárában helyeztük el.

Néhány gondolat az Akadémia szerepérõl a tudományos értékrend alakításában.

Az Akadémia mûködésének hitelét elsõsorban tagjainak tudományos és szakmai hitelessége adja. Testületként meghatározó szerepe van a tudományos értékrend felmutatásában és képviseletében.

Úgy érzem, hogy az elmúlt idõszakban az akadémiai kiválasztási rendszerben megnõtt az értékrend szerepe. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy csak a legjobbak lehettek akadémiai doktorok, akadémiai levelezõ vagy rendes tagok. Csökkent a lehetõsége annak, hogy valaki érdemtelenül jusson akadémiai ranghoz. Ezt az tette lehetõvé, hogy mindenkinek fel kellett tennie az internetre a tudományos teljesítményét és idézettségét. Ez a transzparencia megszüntette azt a korábbi gyakorlatot, hogy esetenként tudósok egymásról mondták ki, hogy õk milyen nagyok. Részben, talán nagy részben, a megszigorodott akadémiai értékmérés következtében megváltozott az egész magyar tudományos közösség véleményalkotása is arról, hogy mit tekint eredményesnek és értékesnek. Az elmúlt két választáson kiváló tudósok lettek az Akadémia tagjai (68 új levelezõ tag jutott be és 77 rendes tag). Akadémiai tagságunknak tehát közel egyharmada megújult. Külön sikerként emelném ki, hogy két negyven évnél fiatalabb levelezõ tagunk lett, és az új levelezõ tagok 33 %-a a hölgyek közül került ki.

Az intézeteink, támogatott kutatóhelyeink teljesítményét rendszeresen értékeltetjük. Intézetigazgatói állásokra nemzetközi pályázatokat írunk ki. Intézeteinkben részben gyakorlattá vált a nemzetközi megmérettetés, vagy a külföldiek részvételével létrejött intézeti Tudományos Tanács mûködése. Egy teljesen új pályázat kiírásával Meskó Attila fõtitkár támogatott egyetemi kutatóhelyeinken jelentõs átalakítást hajtott végre, amely szakított a már hatástalan minicsoportok támogatásával. Kutatóintézeteink összes dolgozójának átlaglétszáma alig változott: 2006-ban 4345 fõ volt, 2007-ben pedig 4294, ez mintegy 1 %-os csökkenés (lásd Fõtitkári beszámoló, 2008). Ezen belül a kutatók átlaglétszáma ugyanakkor 1 %-kal növekedett. Az összes kutatónknak mintegy 30 %-a harmincöt év alatti. E mutató kiválóan jelzi az Akadémia tudatos tudománypolitikáját: a hazai K+F hálózatban a legtöbb fiatal kutató itt dolgozik.


Hogyan viszonyult elnökségem alatt

az Akadémia a politikai hatalomhoz

és a közfeladatok ellátásához?


Az Akadémia mint nemzeti intézmény érdekelt a nemzeti és európai értékek megõrzésében és az értékteremtésben. De ha szükséges, szerepet vállalt a hosszú távú nemzeti érdekeink megvédésében is. Ma az ország életében sok helyütt az munkál, ami elválaszt, a politikában, a gazdaságban, a kultúrában. Többnyire ennek hatásait szenvedjük el. Az Akadémia mint értékõrzõ és értékteremtõ nemzeti intézmény, azt igyekezett megkeresni és felmutatni, ami összeköt. Ez csakis egymás megértésén, tiszteletén, az erkölcs és a hagyomány alapján történhet. Az Akadémia tehát a tudás hídját igyekezett megteremteni értékrendek, kulturális, társadalmi ellentétek között a nemzeti közösség újraformálása érdekében. Szakmai kérdésekben (atomenergia, geotermikus és egyéb megújuló energiaforrások, Balaton-kutatás, Duna-konzorcium, VAHAVA), komolyan véve a „Nemzet tanácsadója” szerepet, mindig a tudomány állásának megfelelõen alakítottuk ki a véleményünket. Külön kiemelném az Akadémia és Láng István akadémikus szerepét a VAHAVA-program elfogadtatásában, és abban, hogy a klímaváltozások kérdését mind a társadalom, mind a kormányzat elkezdte komolyan kezelni. A kormány egyébként egyre gyakrabban vette igénybe közfeladatot ellátó tevékenységünket az Új Magyarország Fejlesztési Terv kidolgozásában. A hatalomnak nem voltunk kiszolgálói, de amikor kértek bennünket, segítettünk a nemzet felemelkedése érdekében. Nem voltunk a hatalom ellensége sem, de kritikusan nyilvánultunk meg a tudományt és oktatást érintõ kérdésekben.

A szellemi tõke, a szürkeállomány korunk legfontosabb nyersanyaga. Az egyetlen, amely nem véges. Folyamatosan növelhetõ és újrateremthetõ. Oktatással és képzéssel. Ez teszi a közoktatást és a felsõoktatást a nemzet jövõje szempontjából a legfontosabb stratégiai kérdéssé. A Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban ezért szólaltak meg akadémikusaink és testületileg a Magyar Tudományos Akadémia is kritikus hangon. Hasonló okból fogalmaztunk meg kemény kritikát a közoktatási és a felsõoktatási törvénytervezetekkel kapcsolatban is.

2006-tól lehetõségünk nyílt arra, hogy érdemben beleszólhassunk a tudománypolitikai kormányzati döntésekbe. Az Akadémia elnöke a Nemzeti Tudománypolitika és Technológiai Kollégium alelnöke lett, amelynek elnöke a miniszterelnök, a másik két alelnöke pedig az oktatási, és a gazdasági- és közlekedési miniszter. Sajnos ez a Kollégium csak néhányszor ülésezett, és így a legfontosabb feladatát, vagyis hogy hosszú távra érvényes tudománypolitikát alakítson ki egyelõre nem valósította meg. Viszont intézményesült, és jól mûködött kapcsolattartásunk a parlamenti bizottságokkal. A Parlament Oktatási és Tudományos Bizottsága három alkalommal, a Környezetvédelmi Bizottság egy alkalommal itt az Akadémián tartott kihelyezett ülést, ahol megtárgyaltuk az oktatás és a tudomány aktuális helyzetét.

A törvény alapján rendszeresen beszámoltam a Parlamentben a magyar tudomány helyzetérõl. Utoljára alig két hónappal ezelõtt, 2008. március 11-én (4, 5 és lásd Parlamenti Napló, 2008). A kormány és valamennyi parlamenti párt vezérszónoka támogatta az elõterjesztésünket, és pozitívan kiemelte az Akadémia pártoktól független magatartását. A végszavazáson páratlan egyetértéssel, 309 igen, 0 nem és 0 tartózkodással fogadták el beszámolónkat, ami jelentõs sajtóvisszhangot kapott.

Korábbi sikerünk és lobbitevékenységünk eredménye volt az Innovációs Alapról szóló, 2003-ban elfogadott törvény. Ebbõl az alapból azóta milliárdok jutottak az egyetemeknek és az intézeteknek, de sajnos milliárdok jutottak tudományosan nehezen indokolható helyekre is.

Elnöki tevékenységemben az az elv vezérelt, hogy az Akadémia nem definiálhatja magát a politikai pártok erõterében, mert nem ott mozog, és nem a politika logikája határozza meg mûködését. Nem tartottunk se távolságot, se közelséget semmilyen politikai párthoz viszonyítva. Megítélésem szerint nem az az érdekes, hogy az Akadémia elnöke vagy tagjai a szavazófülkében melyik politikai pártot preferálják, a fontos az, hogy az elnök és a testület megnyilvánulásaiban kizárólag a szakmai és tudományos értékrend jelenjen meg, valamint az ország hosszú távú érdekei. Csak ez a magatartás biztosíthatja az Akadémia hitelességét és tekintélyét a társadalom elõtt. Kapcsolatunk tehát a politika intézményeivel és tagjaival korrekt és kiszámítható volt. Ezért elfogadtak, és azt gondolom, talán még becsültek is bennünket.


Az Akadémia és a társadalmi nyilvánosság


Ha az ember valamit nem ért, misztikus és ezoterikus magyarázatot keres. A tudóstársadalom kötelessége tehát, hogy munkássága ne csak közhasznú, de közérthetõ is legyen. A tudományos ismeret köztulajdon, s annak széleskörû és erkölcsileg elfogadható alkalmazása közérdek.

Amikor a Mindentudás Egyetemét tervezni kezdtük, kettõs célt követtünk. Egyrészt közérthetõen és mindenki számára érthetõen akartuk átadni azt a tudásanyagot, amely korunkra jellemzõ. Másrészt a tudós mindennapi tevékenységének alapjául szolgáló igazság keresésével akartuk a nézõket megismertetni, és egyszersmind erkölcsre nevelni. A multimédiás vállalkozás mindent felülmúló sikere visszaigazolta elképzeléseinket, igazolta, hogy a szappanoperák mellett van helye az igaz szónak, van igény a tudásra, ezt bizonyítja az elmúlt évek 163 elõadása és az ezekhez kapcsolódó pozitív közönségvisszhang.

A Tudomány Napja, amelyet elõdöm, Glatz Ferenc (1998 és 2002 között az MTA elnöke) indított el, mozgalommá vált. A Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat és a minisztériumok, valamint állami intézmények, múzeumok segítségével egy hetekig tartó nagy fesztivállá fejlõdött. Tavaly több mint négyszáz eseményen százezrek vettek részt. Sikeres rendezvényeink tapasztalatait is felhasználva, többet kell tenni az Akadémiának azért, hogy a magyar és a nemzetközi tudomány eredményeit, hasznosságát közérthetõ nyelven bemutassa, de felhívja a figyelmet helytelen alkalmazásuk esetén az alkalmazókra háruló morális felelõsségre is.

A társadalom felé való nyitás fontos eseménye volt a cigány származású tudományos kutatóknak szóló ösztöndíj megalapítása.

2003-ban rendeztük meg elõször az UNESCO-val és az ICSU-val közösen a World Science Forum-Budapest nemzetközi találkozót. Már elsõ alkalommal sikert aratott. Tavaly rendeztük meg a harmadikat. Védnökeink, Mádl Ferenc, majd Sólyom László köztársasági elnökök mellett Romano Prodi majd José Manuel Barosso és Matsuura Kóicsiró (Koichiro Matsuura), az UNESCO fõigazgatója voltak. Sikerünket igazolja, hogy vendégeink és elõadóink között Nobel-díjas tudósokat, multinacionális vállalatok elnök-vezérigazgatóit, a nemzetközi közélet kimagasló személyiségeit, oktatási és tudományos minisztereket, parlamenti képviselõket, államfõket tisztelhettünk. Az elsõ konferencián a rendszerváltás utáni négy miniszterelnök, a másodikon a külügyminiszterek tartottak elõadást. A sikerre jellemzõ, hogy a világsajtó a találkozóról mint a tudomány Davosáról ír. Jövõre rendezzük meg a 4. Forumot, amelyen az európai és afrikai akadémiák elnökei mellett a fejlõdõ országok oktatási minisztereinek adunk platformot. Ezen belül harmadszor fogjuk megrendezni az IPSO-t, vagyis az izraeli–palesztin tudós párbeszéd konferenciát. A World Science Forum a Magyar Tudományos Akadémiát a nemzetközi tudománypolitika fontos intézményévé tette, amelyre kétévente egyszer odafigyel a világ meghatározó médiáján keresztül sok millió ember.


Az MTA regionális

és határon túli mûködésérõl


A Magyar Tudományos Akadémia elnöki mûködésem alatt hangsúlyosan a nemzet akadémiájaként mûködött. Az Akadémiának 1961-tõl területi bizottságai vannak. Pécs, Szeged, Veszprém, Miskolc és Debrecen, tehát a nagy egyetemi városok adtak helyet területi bizottságaink mûködésének. Ezek a bizottságok a régiók tudományos, gazdasági, kulturális mûhelyei, ahol a legkülönbözõbb politikai felfogású emberek a régió bonum commune-ért együtt gondolkodhatnak, dolgozhatnak.

Úgy vélem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia helyesen döntött, amikor történelmi küldetésének megfelelõen, támogatta az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, és létrehozta a 6. területi bizottságát, az MTA Kolozsvári Területi Akadémiai Bizottságot, amelynek választott vezetõje Péntek János professzor Akadémiánk külsõ tagja lett. 2003-ra a határon túli magyar tudóstársadalommal való intenzívebb kapcsolattartás és differenciált megközelítési mód indokolttá tette a Magyar Tudományosság Külföldön elnöki bizottság mellett egy, annak a munkáját is segítõ, Nyugaton élõ magyar tudósokból álló bizottság megalakítását, ezért döntöttem egy testület megalakításáról Nyugati Magyar Tudományos Tanács néven. Itt kell köszönetet mondanom Frühling János és Gulyás Balázs professzoroknak, akik szervezték és szervezik a tanács munkáját.

Az elmúlt hat évben minden vidéki nagyvárosban, ahol van területi bizottságunk, tartottunk elnökségi ülést, jelezve, ami persze nyilvánvaló, hogy az MTA nem Budapest intézménye.


Akadémiai reform és törvény


A 21. század kihívásai, az EU-csatlakozásunkkal kapcsolatos új feladatok, a megváltozott gazdasági és politikai körülmények teljesen világossá tették, hogy napjainkban már nem lehet a 2004-es akadémiai törvény alapján mûködni. A megjelent új törvények és jogszabályok alapján újra kell fogalmazni a MTA feladatait és jogait, és törvény kell, hogy biztosítsa a függetlenségünket, a költségvetésünket, a tiszteletdíjakat, a Bolyai-ösztöndíjakat. 2006. június 27-én, Miskolcon, egy kihelyezett elnökségi ülésen volt a törvény elsõ alapkoncepciójának vitája. 2006. október 30-án már rendkívüli közgyûlést tartottunk, amelyen sor került a törvény koncepciótervezetének vitájára és a bizottságok kiküldésére. Azóta az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium kodifikálta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium helybenhagyta a tervezetet, amelyet most az Akadémián belül vitatunk. Sajnálom, hogy elnöki periódusom alatt nem került sor a viták lezárására és az új törvény parlamenti elfogadására. A 2007. májusban megtartott közgyûlésünkön határozatot hoztunk az Akadémia reformjáról (lásd Akadémiai Értesítõ, 2007), amely alapelvként rögzítette, hogy az akadémiai kutatóhálózat, a Magyar Tudományos Akadémia keretei között mûködjön tovább, kellõ kutatási potenciálú önálló intézetek, intézetcentrumok és hálózati központok formájában (lásd 3/2008. (II. 26.) 11/2008. (III. 25.) elnökségi határozat). A közgyûlés javasolta a Tudomány és Technológiai Intézkedési tervvel kapcsolatos kormánydöntés alapján „Nemzeti laboratóriumok” létrehozása feltételeinek megteremtését.

Végezetül, jó érzéssel mondom azt, hogy egy olyan Akadémia elnöki hivatalát adom át utódomnak, amely autonóm és független intézmény maradt, amelynek stabil költségvetése van, amely jelentõs nemzetközi tényezõ lett, amely óriási vagyonra tett szert, és amelynek nagy társadalmi rangja és tekintélye van. Az Akadémia a Medián Közvéleménykutató Intézet felmérése alapján ma az ország leghitelesebb intézménye. Ez nem kevés. Én mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Mert mindennek tartós garanciáját egy megfelelõ akadémiai törvény jelentette volna, amely, bár minden esély megvolt, elnöki periódusomban nem született meg.

Személyes életemben érdekes, változatos és nagy felelõsséggel terhelt hat év van mögöttem. E testület bizalmának köszönhetem, hogy szolgálhattam a magyar tudományt, a magyar tudósok közösségét, és köszönöm e testületnek a hat éven át tartó támogatást. Nem búcsúzom, mert csak e pódiumról megyek le. Mindarra a tudásra, tapasztalatra, amire a hat év alatt szert tettem, továbbra is számíthat az egész magyar tudóstársadalom, a Magyar Tudományos Akadémia és megválasztandó elnöke.

Köszönöm a bizalmat, és köszönöm a támogatást. Köszönöm alelnök uraknak (Hámori József, Kroó Norbert, Marosi Ernõ), valamint fõtitkár (Meskó Attila) és fõtitkárhelyettes (Pléh Csaba) úrnak munkáját és segítségét, hogy végül Vörösmarty gondolata, Akadémiánk jelmondata érvényesült:

Borúra derû!

IRODALOM

1. Gróf Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Trattner-Károlyi, Pesten, 1842

2. Kosáry Domokos: Hat év az akadémia szolgálatában.

3. Kosáry Domokos: Közgyûlési jegyzõkönyv, 2006

4. Beszámoló a Magyar Köztársaság Országgyûlése számára a magyar tudomány helyzetérõl 2003–2006 (J/18373)

5. Jelentés a Magyar Köztársaság Országgyûlése számára a magyar tudomány helyzetérõl 2005–2006 (J/4771)


<-- Vissza a 2008/06 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]