Hulkó Gábor

1947-ben, Ógyallán született. Szakterülete a rendszer- és irányításelmélet. A Slovenská Technická Univerzita v Bratislave Strojnícka fakulta Ústav Automatizácie, Merania a Aplikovanej Informatiky igazgatója. Alelnöke a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubjának, a Selye János Kollégium kuratóriumának elnöke, elnökségi tagja a Strojnícka Spoločnosť-nak és a Slovenská Spoločnosť pre Informatiku a Kybernetikunak.

Mi volt a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte? Volt-e mestere?

A múlt század hatvanas éveinek végén tudományos segéderőnek jelentkeztem a Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) pozsonyi Műszaki Kibernetikai Intézetében (ÚTK SAV). Itt, a rendszeridentifikáció részlegen írtam a diplomamunkámat is lineáris dinamikus rendszerek identifikációja témakörében Haar-függvények felhasználásával. Ezekben az években az ÚTK SAV a maga több mint 800 alkalmazottjával a SZTA legnagyobb tudományos intézete volt. Ez az intézet volt egyébként a csehszlovák számítástechnikai program egyik fontos munkahelye is, itt fejlesztették ki például a KGST első folyamatirányító számítógépét, az RPP 16-ost. Itt kerültem közvetlen kapcsolatba a tudományos munkával, ami meghatározta további pályámat.

Később a pozsonyi Szlovák Műegyetemen léptem munkába mint kutatómérnök, majd egyetemi oktató. Ezeken a munkahelyeken nagyon sokat köszönhettem az ÚTK SAV tudományos igazgatóhelyettesének, Ľubomír Šuteknek, és később Jozef Skákala tanszékvezető műegyetemi professzornak, akik felismerték tehetségemet, támogatták kezdeményezéseimet és munkáimat.

Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

A hetvenes évek elejétől foglalkozom a megosztott paraméteres rendszerekkel (MPR). Ezek bonyolult alakzatú 3D-s értelmezési tartományokon megadott rendszerek, amelyeknek dinamikáját általában parciális differenciális egyenletek segítségével értelmezzük. A gyakorlatban térben és időben lejátszódó folyamatokról van szó, melyeknek állapot-, illetve kimenőjeleit mennyiségmezők reprezentálják. Annak ellenére, hogy ezek a rendszerek adják a körülöttünk lévő világ jelenségeinek és folyamatainak a legkézenfekvőbb leképzését, a műszaki élet mégis főleg az időtengely mentén értelmezett „pontszerű”, illetve összpontosított paraméteres rendszerekre koncentrál.

A műegyetem automatizáció és mérés tanszékén hosszú ideig dolgoztunk biokibernetikai témákban is a pozsonyi Komenský Egyetem belgyógyászati kinikájával együttműködve. A különböző belső szervek – máj, tüdő, vese – dinamikájának matematikai modellezésén. Állatkísérleteket a prágai Károly Egyetem és a Csehszlovák Tudományos Akadémia kórházkomplexumában végeztünk. Itt szembesültem vele, hogy ezek a belső szervek lényegében mind valós irányított MPR. Épp a modellezett belső szervek anatómiai struktúrái adtak impulzust, hogy újraértelmezzem az MPR-t, és kidolgozzam e dinamikus rendszerek irányításának mérnöki elméletét. Később munkatársaimmal az amerikai The MathWorks CONNECTIONS programjában egy szoftverterméket állítottunk össze, amelyet az amerikai cég saját partnertermékeként deklarál web portálján (Distributed Parameter Systems Blockset for MATLAB & Simulink – http://www.mathworks.com/products/connections/).

Manapság az informatika robbanásszerű fejődése nyomán a numerikus dinamikai analízisek széles körben terjednek. Így bonyolult 3D-s értelmezési tartományokon megadott dinamikus rendszerek formájában manapság színes animációk kíséretében gyakorlatilag az összes releváns tudományos és műszaki ismeret a képernyőkön található. A szofisztikált szoftverek a különféle jelenségek, folyamatok tér-idős dinamikáját jelenítik meg. De segítségükkel az irányításhoz szükséges megosztott paraméteres dinamikai jellemzőket is meghatározhatjuk. Így eredményeink alapján a műszaki gyakorlat már kiléphet a „pontszerű” rendszerek világából, az időtengelyről a valós világ tér-idős koordinátáinak irányába… Egyébként a tér-idő szerkezetes irányított anyagi mozgás széleskörű felhasználása új távlatokat kínál a műszaki haladásnak.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Az ifjúsági korosztályban tagja voltam a csehszlovák sakkválogatottnak. Előszeretettel, napokig ültem sakkjátszmák elemzésén és a sakkelmélet tanulmányozásán, valamint szívesen játszottam vakszimultánokat is több ellenféllel egyszerre. Az elméleti munkában manapság is előszeretettel egymagam ülök a sakktáblánál. A fejlesztőmérnöki munkáknál, mint intézet- és kutatócentrum-vezető professzor pedig kedvelem a szimultánpartikat a különböző témakörökben dolgozó kollégákkal.

Szakmai kapcsolatok Magyarországgal

és a Kárpát-medencével?

1981-ben az automatikus irányítás világkongresszusán Kiotóban (IFAC World Congress) kerültem kapcsolatba Vámos Tibor és Keviczky László akadémikusokkal és további magyar kutatókkal, akikkel folyamatosan tartom a kapcsolatokat. Az utóbbi időben Bokor József és Páczelt István akadémikusokkal vagyok szakmai kapcsolatban. Most éppen egy határon átnyúló együttműködési hálózat összeállításán fáradozunk az autóiparai innovációk támogatására a Pozsonyi Műegyetem, a Budapesti Műegyetem és a győri Széchenyi Egyetem intézeteinek és tudásközpontjainak a bevonásával.

Petőfi János

1931-ben, Miskolcon született, ordinárius. Szakterülete a nyelvfilozófia, szövegtan. A Janus Pannonius Tudományegyetem, a Kossuth Lajos Tudományegyetem és azUniversità di Torino díszdoktora, a szegedi Juhász Gyula Pedagógiai Főiskola magister emeritusa.

Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?

Mindenekelőtt a gimnáziumi magyartanárom órái, amelyek életreszóló érdeklődést ébresztettek bennem az irodalmi művek mint a legkomplexebb verbális jelek „működésének” megismerése iránt. Később pedig – elsősorban a generatív nyelvészettel való találkozás eredményeként – az a felismerés, hogy matematika, fizika és német nyelv és irodalom szakos képzettségem szerencsésen tudom ötvözni e működés mechanizmusának feltárását célzó elméleti koncepció kidolgozásában.

Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

Egyetlen eredményt nem tudnék megnevezni, eredményeket felsorolni igen: Azt, hogy a hasonló célkitűzés megvalósítására törekvő szakmai közösség pozitívan reagált koncepciómra, amelynek eredményeként a 60-as évek végétől az európai szövegtani kutatás élvonalába kerülhettem. Azt, hogy tizenhét évig szabadon választott tematikát taníthattam Németországban és ugyanannyi évet ugyanolyan módon Olaszországban. Azt, hogy meghívott aktív résztvevője lehettem számos nemzetközi konferenciának, köztük három Nobel-symposiumnak is. Azt, hogy vezetésem alatt több mint húsz doktori értekezés készült el, és hogy egykori német, olasz, spanyol, magyar doktori fokozatot szerzett tanítványaim csaknem kivétel nélkül kutatók vagy egyetemi oktatók lettek. Azt, hogy társszerkesztője lehettem a papiere zur textlinguistik / papers in text linguistics címmel megjelenő első nemzetközi szövegtani monográfia-sorozatnak (Buske Verlag, Hamburg, 70 kötet), valamint szerkesztője a berlini de Gruyter Verlag Research in Text Theory című sorozatának, amelyben huszonöt kötet jelent meg. Azt, hogy kutató, oktató és tudományszervező munkám elismeréseként több egyetem díszdoktorává fogadott, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság pedig Lotz-éremmel tüntetett ki. Az, hogy a Maceratai Egyetem az ottani , 75 éves nyugdíjkorhatár elérése után sem engedett el kötelékéből, hanem – professor emeritus címmel megtisztelve – további feladatokkal bízott meg, és az egyetem kiadója egy sajátos multimedia DVD-ROM kiadványt (Da un ateneo all’altro. Verso la costruzione di una teoria semiotica del testo) szentelt kutató- és oktatótevékenységem dokumentálására. Végül – de nem utolsósorban – azt, hogy koncepcióm nem maradt a szakma szűk „akadémiai” keretei között, hanem utat talált a különböző iskolafokozaton tanító tanárokhoz és hallgatókhoz, diákokhoz egyaránt.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Abban az értelemben tartom csapatjátékosnak magam, hogy a kollégáimmal folytatott rendszeres véleménycsere, valamint a munkatársaimmal és tanítványaimmal való együttműködés nélkül koncepcióm kidolgozásában nem tudtam volna eljutni oda, ahol jelenleg tartok – azt hiszem, ezt bibliográfiám meggyőzően bizonyítja. A kollégákkal folytatott nemzetközi eszmecserét nagymértékben elősegítette az a tény, hogy a Bielefeldi Egyetem Zentrum für interdisziplinäre Forschung elnevezésű kutatóközpontjában számos olyan egyhetes workshopot szervezhettem, amelyen tizenöt-húsz, a nemzetközi élvonalba tartozó kutatóval vitathattuk meg a választott téma kutatásának központi kérdéseit és soron következő feladatait.

Mi az a nyitott kérdés,

amelyre választ szeretne kapni?

Arra keresem a választ, hogy mit lehetne, mit kellene még ezen a koncepción kidolgozásának folytatása folyamán alakítanunk, annak érdekében, hogy minden kétséget kizáró módon alkalmas és viszonylag könnyen kezelhető eszközzé válhasson a szövegértés és a szövegalkotás kompetenciájának növelésére, amelyre ma különösen nagy szükség van.

Kapcsolatai Magyarországgal,

a Kárpát-medencével,

a tudományos-felsőoktatási világgal?

A 80-as évek eleje óta – intenzívvé váltak és tartanak mind a mai napig. Ezek a kapcsolatok nagymértékben elősegítették és elősegítik a kollégákkal való együttműködést mind a kutatás, mind az oktatás területén. Itt egyrészt olyan sorozatok létrehozására gondolok, mint a legszélesebb szakmai dialógus előmozdítása érdekében a szegedi kollégákkal együttműködve szerkesztett Szemiotikai szövegtan, és a debreceni kollégák közreműködésével létrehozott Officina textologica című periodikára (az elsőből eddig tizennyolc, a másodikból tizenhárom kötet jelent meg), valamint a Benkes Zsuzsával együtt írott – a kutatás és oktatás célját egyaránt szolgáló – könyveinkre, szövegtan tematikájú nyári akadémiák szervezésére és gyakori részvételünkre tanári továbbképzéseken a Kárpát-medence egész területén. Másrészt rendszeresen részt veszek hazai konferenciákon, és tanítok doktori iskolákban.

Vető Miklós

1936-ban, Budapesten született, nyugalmazott egyetemi tanár. Szakterülete a filozófiatörténet.

Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?

Pályaválasztásomnak volt egy mély, alapvető és egy mulatságos, alkalmi oka. Az alapvető ok az a megtérési élmény volt, amely 1954-ben az érettségiző budapesti fiút megkeresztelt ateistából hívő katolikussá tette. Filozófiával azért kezdtem el foglalkozni – és foglalkozom ma is –, hogy a teremtő és megváltó Istent és a világot, amelyet teremtett és megváltott, jobban megérthessem én magam, és magyarázhassam másoknak fogalmi eszközökkel. Az alkalmi ok pedig, hogy amikor a forradalom után menekültként Párizsba kerültem, a Sorbonne-on haboztam, hogy történelem (vallástörténet) vagy filozófia szakra iratkozzam be. Miután rossz latinista voltam, és a latinvizsga a filozófia szakon könnyebbnek ígérkezett, a filozófiát választottam.

Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?

Kétféle „szakmai” örömöm volt és van. Az egyik a tanítás: az USA-ban, majd Nyugat-Afrikában, végül pedig Franciaországban. Nagyon szeretek előadni. Részben, mert igaz örömet okoz, amikor látom hallgatóim érdeklődését, fiatal értelmek és szívek kibontakozását. Részben pedig, mert akkor ért meg az ember legjobban valamit, amikor arról előad, és főleg, amikor harmadszor vagy negyedszer beszél róla. Szinte minden alkalommal ugyanazt előadva újat értek meg, fedezek fel. A másik öröm az írás. Most már majdnem ötven éve írok tanulmányokat és könyveket. Az írás izgalmas és egyáltalán nem előrelátható kaland. Amit a legjobban tudok, arról is mindig új az, amit írok, és jóllehet mindig gondolkodom azon a munkán, amelyen éppen dolgozom, amikor leülök az íróasztalomhoz, még soha nem tudom, hogy mit fogok írni. Pontosabban, hogy ami foglalkoztat, milyen módon jelenik majd meg, és milyen újat fogok meglátni írás közben. Az írással jár a publikálás öröme is. Az ember mindig bizonytalan az értékében annak, amit leírt, és furcsa módon, amikor az írásom nyomtatott formában mint cikk vagy könyv kerül a kezembe, akkor mintha bizonyosabb lennék, hogy ez mégiscsak jó… Könyveimet franciául írom egy, sajnos eléggé szűk filozófus olvasói körnek. Legkedvesebb könyvem talán ma is az első, az, amelyet Simone Weil, a fiatalon meghalt francia misztikus-moralista gondolatvilágának szenteltem. Ez a munka már öt nyelven jelent meg, magyarul is – ez különben az egyedüli könyvem, amelynek van magyar fordítása is. A legfontosabb munkám az ezeroldalas kétkötetes Kanttól Schellingig, amely jövőre németül is megjelenik. Idáig főleg filozófiatörténészként dolgoztam, de úgy éreztem, hogy ideje megfogalmazni a „saját” gondolataimat is. Így tavaly nyár óta írok egy metafizikai értekezést, szinte minden lábjegyzet nélkül. Nagyon élvezem, csak azt nem tudom még, hogy ki fogja elolvasni...

Van-e, és ha igen,

milyen a legkedvesebb tanítványa?

A legkedvesebb tanítványom egy egykori Yale-i diákom. Filozófus-teológus, és gyakran találkozunk, még akkor is, ha a University of Virginia, amelynek ő professzora, elég messze esik Párizstól, ahol mi lakunk… Nemrég bevallotta, hogy amikor tanítottam, nagyon öregnek látott, hiszen már harminckét éves voltam... Most, hogy hatvan felé jár, már közeli barátok vagyunk.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Annak ellenére, hogy a tanítás és az eszmecsere termékenyítik a munkámat, én mindig egyedül gondolkodtam.

Ami magyar kapcsolataimat illeti: 1983 óta járok haza előadni, Budapestre és Szegedre. Azért Szegedre, mert én ott voltam egyetemista és résztvevője az 56-os forradalom előtt a MEFESZ megalakításának, és onnan is kellett menekülnöm: várt a börtön. Ami a határos, illetve közeli országokat illeti, pár előadást tartottam Bukarestben, Temesváron, Kolozsváron. Na meg Bulgáriában, Lengyelországban és jó párszor Litvániában.