Magyar Tudomány, 2008/06 774. o.

Könyvszemle



Értelem és Történelem


Az Értelem és Történelem címû, a Mûegyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszéke és a tanszéken mûködõ Tudományfilozófia és Tudománytörténet doktori iskola oktatói és hallgatói által összeállított tanulmánykötetben az olvasó a tudománytörténetet és tudományfilozófiát az elmúlt évtizedekben jellemzõ elméletekbe és az azokat körülvevõ vitákba nyerhet betekintést. A kötetrõl egy igen jó Tudomány a filozófia és a történelem tükrében címû, a szerkesztõk által jegyzett bevezetõ tanulmány ad áttekintést. A kiindulási alap továbbra is a „kuhni fordulat”, vagyis az a szemlélet, amely a tudományos nézetek történelmi változásait mint társadalmi-emberi jelenséget vizsgálja, és ezen vizsgálódás középpontjában a pszichológiai és szociológiai tényezõket állítja.

A tudományháborúk során, melynek a Sokal-ügy a legismertebb mozzanata, ez az alaptétel ismét támadás alá került. Eközben az ún. science and technology studies (továbbiakban STS) a filozófiában (ahol jócskán voltak Kuhnnak elõzményei) és a tudománytörténetben évtizedek óta elfogadott, intézményesült diszciplína – és mint ilyennek, kialakultak a saját irányzatai, belsõ vitái.

A tanulmánykötetben ugyan találhatóak cikkek, amelyek az STS létjogosultságával foglalkoznak, és a bevezetõ nagyon jó áttekintõ képet nyújt, azonban a legtöbb cikk inkább a belsõ vitákra fókuszál, feltételezve az alapelvek és kifejezések ismeretét (és elfogadását). A cikkek írói különféle irányzatokhoz tartoznak, és ugyan kifejezetten vitacikkek nincsenek a kötetben, de bizonyos kérdésekben eltérõ véleményeket olvashatunk, kiváltképpen akkor, amikor más kiindulópontról érkeznek ugyanahhoz a kérdéshez. Rendkívül érdekes például, hogy Kutrovátz Gábor a tudományháborúkról szóló cikkében, filozófiai szinten a szimmetria tézist megvédelmezi, míg Zemplén Gábor a tudománytörténet-írás praxisával foglalkozó cikkében komolyan megkérdõjelezi eme tézis tarthatóságát.

Van-e létjogosultsága a tudománytörténetnek és -szociológiának?

Margitay Tihamér cikke az ismeretelmélet szintjén ad választ arra, hogy miért érdemes a tudománytörténetre hallgatni, ha a tudomány a vizsgálódásunk tárgya, ahelyett, hogy egyszerûen a mai kortárs tudományt vizsgálnánk. Érvelése szerint, bár elsõ ránézésre a tudománytörténeti érvek gyengébbek a tudományfilozófiaiaknál, mivel a történeti rekonstrukció egy újabb bizonytalansági tényezõt vezet be, azonban ez a történeti rekonstrukció sokkal könnyebben elfogadható, hétköznapibb elõfeltevéseket igényel, ezért mégis episztemiológiailag megbízhatóbb eredményeket ad, mint a kortárs tudományra szorítkozó tudományfilozófus rekonstrukciói.

Demeter Tamás cikke a tudásszociológia ellenében foglal állást, legalábbis ami „lágyabb” tudásterületekre (vallás, filozófia, mûvészetek) való alkalmazhatóságát illeti, alapvetõen azért, mert az eddigi kísérleteket sikertelennek tekinti, és helyette az emancipatórikus ideológiakritikát javasolja módszertanként. Felmerül többek között a szociológiai magyarázat determinisztikussága is, mely szerinte nem hagy teret a kreativitásnak – ezen érvelése erõsen párhuzamba állítható a tudományháborúkban a „természettudós fél” érvelésével.


Milyen is az SSK,

illetve kuhniánus tudománytörténet?


Kuhn és a tudásszociológia elméletei körül heves viták zajlottak, melyek során különféle értelmezései, rekonstrukciói születtek ezeknek a tudománytörténeti és filozófiai programoknak. Gyakori kérdések a racionalizmus és relativizmus problémája, illetve a szociológiai magyarázatok determinisztikusságának a problematikája.

Laki János cikkében Kuhn egy racionális értelmezését nyújtja, a paradigmaváltás kuhni evolúciós metaforájának hangsúlyozásával, amely egy utilitáriánus racionalitást jelent, szemben az elterjedt gestalt metaforával, amely a paradigmaváltást egy irracionális pszichológiai, illetve szociológiai jelenségként állítja be. Yehuda Elkana cikke ezzel szemben a Kuhnra jelentõs hatást tévõ Ludwik Fleck gondolkodási közösség elméletét mutatja be, mely egyfajta társas ismeretelmélet.

Kutrovátz Gábor cikke a tudományháborúkban a tudásszociológia szimmetria tézisének a következményeirõl szóló vitákat vizsgálja, rekonstruálva több fél álláspontját, vezérfonálként a tudásszociológia módszertani idealizmusát helyezve a fókuszba. A szimmetria tézis és az STS alapvetõ célkitûzései magukban foglalják, hogy a tudományos tudás a vizsgálódásuk tárgya, a science studies metaszintet képez a természettudományokhoz képest, mivel vizsgálatának tárgyává teszi a tudósok véleményalkotásai mechanizmusait, ezért elkerülhetetlenül felfüggeszti az ezekre vonatkozó normatív kritériumokat.

Gurka Dezsõ a metafizikai elkötelezettség témakörét vizsgálja Poppernél, Kuhnnál és Lakatosnál. Poppernél ez még egy externális rávezetõ elv, Kuhnnál azonban a tudomány fontos részévé válik, amely a normál tudomány idõszakaiban alakul a tudomány hatására, a tudományos forradalmak idõszakaiban pedig alakítja az új tudományos paradigmát. Lakatosnál is kettõs a szerepe, egyrészt a kemény mag negatív heurisztikája, elkötelezõdés a kemény mag mellett, másrészt viszont pozitív heurisztika, ami megmutatja, hogyan kell egyáltalán a kutatást végezni.


Hogyan kell tudománytörténetet mûvelni? – Esettanulmányok


Kõhegyi Gergõ cikkében a Lakatos Imre által javasolt tudományfejlõdés elmélet többszintû kritikáját adja. Vezérfonala Lakatos azon érvelése saját módszertana, a tudományos kutatási programok metodológiája mellett, melyben a különféle tudományfejlõdési elméleteket saját magukra alkalmazza. Kõhegyi kimutatja, hogy mikor Lakatos a saját elméletét hozta ki gyõztesként ebbõl a megmérettetésbõl, több ponton is érvelési hibákat követett el. Ezek után õ maga is végrehajt egy hasonló kísérletet, vagyis megpróbál egy lakatosi módszertan szerint dolgozó tudománytörténeti programot (a közgazdaság-történet Mirowski-tézisét) megvizsgálni Lakatos módszertanával.

James Lennox a tudományfilozófia és tudománytörténet összekapcsolódását nem abban látja, hogy a tudománytörténet „adatbázist” szolgáltat a filozófia számára, hanem a tudományfilozófia filogenetikus szemléletében. Ennek alapja, hogy a tudományfilozófia által vizsgált problémák megértését könnyebbé (vagy egyáltalán lehetõvé) teszi a probléma kialakulásának története. Esetleg a történelmi vizsgálódás során olyan alternatívákat is találunk a korábbi tudományos vitákban, amelyek segíthetnek megoldani a vizsgált problémát. Lennox filozófiai módszertana egy evolúciós metaforán alapuló tudományfelfogás, és ehhez illõen elképzeléseit az evolúció fitness fogalmának esettanulmányával szemlélteti.

Zemplén Gábor cikkének középpontjában a tudományos viták vizsgálata áll. Alaposan körbejárja a témát, kezdve a tudományos viták, illetve vizsgálatuk szükségességének kérdésével, végighaladva a különbözõ science studies irányzatok tevékenységének értékelésén, ami értékelés alapvetõen negatív, véleménye szerint a tudományos viták vizsgálatának módszertana nélkül a tudománytörténészek narratíva irányította esettanulmányai nem használhatóak a tudományfilozófusok számára (ami pedig fontos kérdés, lásd még Margitay Tihamér cikkét). A gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából a szimmetria tételt problematikusnak ítéli, a cikke végén pedig a viták vizsgálatára a retorika mellett a dialektikai vizsgálatot javasolja, metaszinten pedig az etikus-emikus kategóriákat.

Tanács János a párhuzamosok problémájának és a nem-euklideszi geometria felfedezésének horror aequidistantiae problémakörét járja körbe. Ezen terület tudománytörténet írásában bevett nézet, mely szerint aki a párhuzamos fogalom ekvidisztáns tartalmát tekinti elsõdlegesnek, nem pedig a nem-metszõséget, az a párhuzamosok problémájának megoldásakor fogalmi hibába és ennek okán körbenforgó érvelésre jut, a nem-euklideszi geometria felfedezéséhez pedig nem tud eljutni, hiszen ahhoz pont az szükséges, hogy a párhuzamossági posztulátum tagadásával kiegészített maradék euklideszi axiómarendszer ellentmondás-mentességét feltételezze. Tanács azonban megmutatja: a Bolyai-féle Appendix vizsgálata során kiderül, hogy Bolyai történetesen a párhuzamos fogalom elsõdleges jelentésének az ekvidisztánst vette, így az egész matematikatörténeti felfogást (a nem-euklideszi geometria ekvidisztáns alapú felfedezhetetlenségét) cáfolja. Emellett rámutat arra, hogy e felett azért siklott el a figyelem eddig, mert Bolyai és Lobacsevszkij rendszerét lényegében ugyanannak tekintették. Ez azt jelenti, hogy a matematika se mentes a kommunikációs zavaroktól, nem garantált a félreértésmentes megértés.

Binzberger Viktor cikke, eltérõen a tanulmánykötetben található legtöbb írástól, nem az STS körüli vitákkal foglalkozik, hanem egy másik, bár kapcsolódó témakörrel. Carnap és Heidegger vitáját vizsgálja meg abból a szempontból, hogy hogyan folytatódik ez a mesterséges intelligencia kutatása körüli vitákban. Ezeknek a vitáknak a fõ kérdése, hogy az emberi megismerés és gondolkodás kifejezhetõ-e szimbolikus eszközökkel. Ez tulajdonképpen mind a nyugati, mind a keleti filozófiát végigkísérõ alapvetõ vita – megragadható-e az emberi gondolkodás emberi gondolkodás által – egy újabb fejezete.


Összegzés


A tanulmánykötet cikkei jó betekintést nyújtanak a „science studies” diszciplínákba, mind az átfogó „metaszinti” elemzések, de még inkább a kötetben található esettanulmányok példáján keresztül. Annál is inkább, mivel az esettanulmányok minden esetben általánosabb téziseket támasztanak alá, vagy azokkal kapcsolatos kérdéseket vetnek fel – vagyis megvalósul a tudománytörténet és a tudományfilozófia együttmûködése, ami a science studies egyik fõ célkitûzése. A kötetet egy igen jó angol nyelvû analitikus (bõ) tartalomjegyzék, valamint a szerzõkre vonatkozó információ egészíti ki, és teszi bizonyos mértékig hozzáférhetõvé a nem magyar nyelven olvasónak is. (Binzberger Viktor – Fehér Márta – Zemplén Gábor szerkesztõk: Értelem és történelem. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006, 245 p.)

Szekeres András Márk

tudományos munkatárs, MTA–SZTAKI





Alkalmazott filozófia

kezdõknek és hala(n)dóknak


E sorok íróját sokszor világosították már fel nyájas és bölcs mosoly kíséretében, hogy a halállal való foglalatosság nem fiatal lányhoz illendõ téma. Túl az ilyen helyre- és rendreutasítások lekezelõ jellegén, szimptomatikusak is: azt fejezik ki, hogy a halál továbbra is tabu, és nemcsak fiatal lányoknak nem illik foglalkozni vele, hanem egyáltalán nem illik beszélni és gondolkodni róla. Így ahelyett, hogy a halál aktualitásának mindenkori hangsúlyozásával magyaráznám egy újabb halál-könyv megjelenését, inkább egyedülálló voltát emelném ki. A fenti attitûddel tudatosan szembehelyezkedõ alkalmazott filozófiai kötet a Halandóan lakozik szabadságában az ember, amely a filozófiai, tudományos és mindennapi tapasztalat határmezsgyéjén mozog – akárcsak a halál. Király V. István nemcsak elméleti, hanem egzisztenciális keretet is igyekszik teremteni a halál metafizikai tényként való elgondolása, mi több: felvállalása számára. Vagyis nemcsak egy komoly filozófiai kutatás eredményeit mutatja be, azaz nem pusztán tematizál, hanem provokatívan utánamegy, és utánakérdez annak, hogy miért oly igaz manapság is Camus paradoxális és megütköztetõ helyzetjelentése, mely szerint, minden el lett már mondva a halálról, mégis úgy élünk, hogy nem veszünk tudomást róla.

A kötet két nagyszabású tanulmányt tartalmaz, hosszabb-rövidebb exkurzusokkal, amelyekben a szerzõ a halál, a szabadság és a jövõ egymáshoz küldõ kérdéseit állítja kölcsönös összefüggésbe.

A halál oly sokat hangoztatott aktualitása alapvetõ ellentmondásosságot hordoz és hordozott mindig is magában, ugyanis kettõs rejtettségben „aktuális”. Egyrészt a találó kifejezéssel thanato-pornográfiának nevezett hangos, látványos, trivializáló halálmegjelenítések, képek és személytelen halálesetek által kerüli meg a halál valódi kérdését. Másrészt viszont a filozófia is hozzájárul az elrejtéshez, amennyiben felzárkózik a mesterkélt és mesterséges vigasz- és menekülésgyártó projektek közé/mögé.

Mi az, ami elvész a kettõs elrejtettség között? Király V. István nemcsak kimutatja a halál kettõs elrejtésének fenti paradoxonát, hanem az elrejtések közös gyökerére is rámutat: a filozófia általában a halált meghalás nélkül igyekszik elgondolni, míg a thanato-pornográfia a halál nélküli meghalást prostituálja. Márpedig a halál és a meghalás együvé tartoznak és elválaszthatatlanok – ezt hangsúlyozza a kötet A meghalásról címû írása, kimutatva e felismerés gazdag filozófiai hozadékait.

A halál tüntetõ jelenléte és ugyanakkor ismételt tagadása közepette a filozófia feladatát sem lehet elgondolni anélkül, hogy feltárnánk a halál kérdésének összefüggését a filozófia önmeghatározásával. Éppen ez lesz a kötet egyik alapmotívuma, radikálisan kérdõre vonni a filozófiát a maga hagyományával együtt annak a tudatosításnak a fényében, ami a kötet elsõ esszéjének mottójaként is szerepel: ha halál nem volna, aligha filozofálna az ember (Schopenhauer). A gondosan árnyalt és mindig egzisztenciálisan motivált kérdezés arra mutat rá, hogy a meghalás nélkül elgondolt halál (ami hagyományosan különféle halhatatlanság-elképzelésekben körvonalazódik) mindig elszalasztja a halált azáltal, hogy menekülni akar tõle, és vigasztalódni felõle. Csakhogy a halál kérdésének (mert a halál elsõsorban kérdés, a halandó és halandósága tudatában levõ ember kérdése, nem pedig filozófiai probléma) komolysága és súlyossága nem engedheti meg, hogy a vele való foglalkozás elméleti/elmélkedõ síkon maradjon – e kérdés helye nem lehet más, mint egy radikális, alkalmazott filozófiai, egzisztenciális szembesülés. A filozófiának nem lehet feladata a halál semmiféle elviselhetõvé tétele és/vagy könnyítése, hanem csakis igazi súlyának felmutatása és felvállalása.

Király V. István nem egy újabb halál-fogalom vagy -kép elõállításán munkálkodik – nem gyõzi elégszer hangsúlyozni, hogy a halál nem fogalom vagy kép, hanem metafizikai faktum és egzisztenciális tapasztalat – s ennek a felismerésnek minden következményét végiggondolja. A halált nem lehet fogalomra hozni vagy elõállítani, mert éppen a halál az, ami bennünket megfog és elõállít. Ezért a bevett tematikus-szövegelemzõs megközelítés kérdésessé válik, hiszen nem a különbözõ halál-elgondolások megragadása érdekli, és nem halál-fogalmakat keres, hanem élõ gondolkodók szembesüléseit halálukkal. Éppen ezért radikálisan más irányú kérdéssel fordul a halál klasszikus vagy kevésbé ismert filozófiai, tudományos vagy hétköznapi elgondolásai felé: minden esetben a halál egzisztenciális megélése érdekli, az, hogy hogyan gondolkodhat, írhat élõ ember a halálról. A kérdés pedig elvezet, illetve beletorkollik a szabadság kérdésébe: szabadsága által válik az ember kitüntetett lehetõségévé a halál egzisztenciális megélése. Éppen ezért a szabadság kérdése sem maradhat pusztán teoretikus: azt firtatja inkább, hogy mi is lehet a gondolkodói feladat a szabadság esetében. A szabadságot a halál összefüggésében kérdezni azt jelenti, hogy annak ontológiai értelme körvonalazódik és hangsúlyozódik. Azaz a szabadság lekerül az „értékek listájáról”, és immár lét-jellemzõként teremt lehetõséget a „halandóvá váláshoz”.

Ha a halál nem választható el a meghalástól, a meghalás elõtérbe állítása elvezet a halál mikéntjének kérdéséhez és – rendkívül izgalmas alkalmazott filozófiai exkurzusban – az eutanázia már-már divatosnak mondható témájához. Mint kitüntetett alkalmazott filozófiai momentum, az eutanázia épp a meghalásról szól, és ettõl elválaszthatatlanul, az egyén és a tágabb közösség halandóvá válásáról.

A kötet második esszéje halál és idõ, pontosabban halál és jövõ összefüggéseit állítja nagyon is sajátos összefüggésbe. Kiindulópontul egy eredeti Arisztotelész-értelmezés szolgál, amely során a kategóriák – és ezen belül az idõ – kérdés mivolta kerül elõtérbe, és ezáltal a kérdezés egzisztenciális elsõbbsége a lényegmeghatározási kísérletekkel szemben. A kategóriák kérdõre fogják a létet, meg- és felmérik különbözõ vonatkozásaiban, de mindezt úgy, hogy közben nyilvánvalóan körvonalazódik a kérdezés és a mérés maga, mint létmód (amit a relativitáselmélet és a kvantummechanika ontológiai relevanciával bíró vonatkozásaival is alátámaszt a szerzõ). A jövõrõl elmélkedve ugyanakkor alaposan kérdõre vonja a szavakat is, amelyekkel a jövõt fejezzük ki, vagy amelyekkel a jövõre utalunk – és kiderül, hogy a nyelv sokszor tudja azt, amit a filozófiai retorika nem, és meglepõ gazdagságú tanulságokkal szolgálhat (aki, akárcsak e sorok szerzõje, például hajlamos túl sûrûn használni a majd szócskát, érdekes önismereti leckében is részesülhet). Akárcsak az elsõ esszé, a második is egy kifejezetten aktuális és ugyanakkor filozófiailag is kitüntetett exkurzussal zárul: az eutanázia után a terrorizmus kerül alkalmazott filozófiai fókuszba, éspedig egyrészt a titok, másrészt a halál eszközesítése általi letagadásának összefüggésében.

A kötet kooriginálisként felmutatott kérdései ismételten túlmutatnak és túlutalnak magán a köteten is. A szerzõ egyetlen szöveget ír, írja Király V. István a bevezetõben, és valóban, gondolatai szervesen függnek össze elõzõ köteteivel, és azok számára, akik tudnak olvasni a sorok között, utalnak a következõ kötet(ek)re is. Mindez persze nem valamiféle pusztán következetes filozófiai érdeklõdést tükröz, hanem megmutat és feltár, éspedig azt, hogy ezekben a kötetekben egymáshoz küldõ és egymásból eredõ kérdések gondoltatnak végig rendkívüli komolysággal és eltökéltséggel. Ahogy a kötet ajánlásában Fehér M. István írja: „Az egyéni hangvételû, színvonalas és elmélyült írások egzisztenciális érintettségükkel szervesen kapcsolódnak azokhoz a kérdésekhez, amelyek meghatározták a szerzõ kutatásait az elmúlt években.”

És valóban, ez a könyv nem holmi halál-felfogások vagy vigaszok leltára, egy percig sem igyekszik megnyugtatni az olvasót saját halálát illetõen, hanem együttgondolkodásra készteti, és megnyitja a lehetõséget arra a nyugtalanságkeltés általi nyugodtságra, amely Jaspers felismerése szerint a filozófia sajátja. Ugyanakkor provokatív kérdéseibõl és a bevett tendenciákkal szembe(sz)álló megközelítésmódjából eredõen sajátos olvasói élményt is nyújt, hiszen nagyon világosan és hangsúlyosan fejezi ki a filozófiai érintettséget. A szerzõ nem értekezik: a kifejezés módja és a kifejezett gondolatok olyannyira elválaszthatatlanok, hogy nem egy személytelen szöveget kapunk; mindvégig ott van a szerzõ a szöveg mögött, õ az, aki szintén meghal, aki kérdez és felszólít a kérdezésre. Következtetései radikálisak és nem hagynak teret elrejtõzködésnek vagy eltussolásnak, mindenkit saját halálához és meghalásához küldenek. Minden sor mögött ott lüktet a felismerés és figyelmeztetés, hogy nem a halálról általában van itt szó, hanem a szerzõ és az olvasó létének metafizikai faktumáról. Izgalmas olvasmány nemcsak filozófusok, hanem halandók számára általában. (Király V. István: Halandóan lakozik szabadságában az ember. Pozsony: Kalligram, 2007, 311 p.)

Lippai Cecília

CEU-doktorandusz


<-- Vissza a 2008/06 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]