Magyar Tudomány, 2008/03 272. o.

Száz éve született Teller Ede



SZELLEMIRTÁS EURÓPÁBAN


Ormos Mária


az MTA rendes tagja, egyetemi tanár

Pécsi Tudományegyetem

ormosm chello . hu


A járvány kivételesen nem Keleten ütötte fel elsőként a fejét, hanem Közép-Európában, és azon belül Magyarországon. Az 1917-ben lezajlott pétervári bolsevik hatalomátvétel és a polgárháború gyilkos évei után ugyanis az új hatalom átmenetileg szabad utat adott a tudományoknak, az irodalomnak, a művészeteknek. Az új rendszer áldozatai és potenciális áldozatai, akik az emigráció rögös útját választották, elsősorban a volt uralkodó rétegek, a hadsereg és a már üldözőbe vett pártok vezetőiből és tagságából tevődtek össze, és viszonylag kevés volt közöttük az értelmiségi. A tudósok, irodalmárok és művészek az 1920-as években nem is kellett, hogy megbánják elhatározásukat, megmaradásukat hazájuk földjén. Oroszországban még sosem tapasztaltak olyan kulturális fellendülést, szellemi szabadságot és a magánéletben elterjedt szabadosságot, mint ebben az időben. Klasszikus irodalmi művek, zenedarabok és filmek készültek, minden új nyugati művet lefordítottak, és az Ermitázs nagyvonalúan egészítette ki vagyonát modern tablókkal.

Amikor ennek az aranykornak az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején vége lett, a kalitka viszont azonnal bezárult, és a későn ébredőkre rákattant a cella ajtaja. Nyikolaj Dimitrievics Kondratyev, aki azt gondolta, hogy a világ gazdasági kérdéseit ugyanúgy elemezheti és taglalhatja, mint nyugat-európai kollégái, és akit mint a cikluselmélet megújítóját ország-világ ismert, 1930-ban egyszerűen eltűnt. Letartóztatták, és további sorsáról máig is csak annyit tudni, hogy valamikor 1938 körül valamelyik szovjet táborban, esetleg börtönben halt meg. A világhírre szert tett, zseniális filmrendező, Szergej Mihajlovics Eizenstein, aki az 1920-as években bejárta a világot, többé sehová sem húzhatta ki a lábát, és már csak megrendelésre dolgozott. Makszim Gorkij, a termékeny regényíró, az 1930-as években magányosan gubbasztott megaranyozott, kilakkozott moszkvai lakásában, és élete hátralévő hat évében mindössze egy színdarabot írt, egy másikat átírt, és ezekről a világ közvéleménye már nemigen vett tudomást. A sokat vitatott, de kétségtelenül úttörő futurista költő, rajzoló, újságíró, színész, forgatókönyvíró, Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij 1930-ban öngyilkos lett, és tettével mintegy kétségbe vonta korábban hirdetett proletárírói elkötelezettségét. Mihail Afanaszjevics Bulgakov annyiban kivételesnek volt mondható, hogy őt és műveit már az 1920-as években is hevesen támadták, de a teljes tilalom az ő fejére is az 1920-as évek végén zúdult rá. Ekkor megpróbálkozott a meneküléssel, és kérte, hogy engedjék távozni Oroszországból. Ehelyett kinevezték a moszkvai Művész Színházhoz segédrendezőnek. Főművét, a Mester és Margarita című regényt, csak jóval halála után, az 1960-as években merte egy folyóirat részletekben leközölni.

A Szovjetunióban kitört járvány, amely válogatás nélkül pusztította a kultúra minden ágát, egyáltalán nem ismert könyörületet, és a rendszer nem hagyott kiskaput a menekülésre. A szellem emberei kemény büntetést szenvedtek el korábbi illúzióikért. Európa többi része ehhez képest annyiban szerencsésebbnek volt mondható, hogy a szellemirtás sporadikusan, hol előbb, hol később kezdődött, és aki bármilyen okból el akarta hagyni azt az országot, amelyben önmagát és tevékenységének szabadságát veszélyben érezte, mintegy 1940-ig még talált egérutat. A kiválóságok exodusa 1919-ben Magyarországon kezdődött el. Néhány polgári értelmiségi és szociáldemokrata már a Tanácsköztársaság idején emigrált, de ez még nem volt tipikus.

Magyarország elhagyását a Tanácsköztársaság bukását követően az 1920-as években két ok motiválta. Tömegesen hagyták el az országot olyan politikusok, akiknek vagy volt valamilyen közük a Tanácsköztársasághoz, vagy demokrata, illetve szocialista meggyőződésük miatt az újonnan berendezkedő rendszer által megkívánt magatartásformát, esetleg tevékenységet nem akarták vállalni. Az előbbiek tucatjait nem sorolom fel, de azt mégis érdemes megemlíteni, hogy Kármán Tódor népbiztoshelyettesi szerepvállalása miatt kényszerült németországi emigrációba, hogy az útja azután az USA-ba vezessen, ahol része lett a rakétaprogram tudományos megalapozásában. Az utóbbi kategóriában három olyan kiválóság is helyet foglalt, akik az emigrációban jelentős szellemi, illetve művészeti tevékenységet fejtettek ki. Egyikük, a szociáldemokrata Garami Ernő főleg Svájcban, másikuk, a radikális polgár Jászi Oszkár amerikai egyetemeken tevékenykedett, míg a tanácsuralmat újságíróként támogató, később világhírre szert tett filmrendező, Korda Sándor Nagy-Britanniában alkotta legtöbb filmjét. (Egy ideig Hollywoodban is tevékenykedett.) Korda legjobb alkotásait, a Bagdadi tolvajt, A dzsungel könyvét, a Lady Hamiltont a mai napig is nagy sikerrel újítják fel a világ minden táján, így hazánkban is.

Az ország elhagyásának másik okát az 1919-ben kitörő antiszemita hullám és a nyomában járó numerus clausus törvény képezte. Az előbbi miatt joggal meg lehetett rémülni, és noha a későbbiekben a zsidóellenes fellépések, amelyeket 1919–1920-ban elsősorban a fehérterrorban részt vevő kommandók követtek el, megszűntek, de a vérfagyasztó események és hírek jó időre megülték a zsidó vallású emberek lelkivilágát. Hozzá jött ehhez az említett törvény, amely miatt az egyetemi tanulásra vágyó zsidó fiatalok eleve arra kényszerültek, hogy külföldön szerezzenek diplomát. Előszeretettel mentek tanulni Németországba és Olaszországba. Ezzel függött össze, hogy a bolognai egyetemnek soha annyi magyar hallgatója nem volt, mint az 1920-as években és az 1930-as évek elején, vagyis az antiszemita diszkriminációt még nem alkalmazó (és egyelőre nem is ismerő) fasizmus idején.

A külföldön tanuló magyar egyetemisták közül a diploma birtokában sokan hazatértek, sokan azonban külföldön maradtak, és sokszor szép karriert futottak be. A sikeres magyarok útja először többnyire Németországba vezetett. Szilárd Leó 1919-ben politikai kényszerből választotta Németországot, Wigner Jenő egy ideig pendlizett, majd 1926-ban Németországban telepedett le, és akkor vélhetően azt gondolta, hogy választása végleges, csakúgy, mint Teller Ede, aki ugyancsak 1926- ban kezdte meg tanulmányait a karlsruhei egyetemen. Ám nem csak fizikusok hagyták el az országot. 1920-ban a kémikus Hevesy György is emigrált, és előbb a dániai Bohr Intézetben, Dánia megszállása után pedig Svédországban dolgozott. A szociológus, filozófus Mannheim Károly 1919-ben Németországban telepedett le, és 1926-ban Heidelbergben kapott profeszszori kinevezést. Polányi Károly még a Tanácsköztársaság idején, 1919-ben, öccse, Mihály 1920-ban emigrált, először mindketten Európában tevékenykedtek, de útjuk elvált, amikor Károly áttelepült az USA-ba, Mihály viszont haláláig Nagy-Britanniában maradt. Mindkét Polányi nagy tudományos karriert futott be, még ha a Nobel-díjat egyikük sem, hanem csak Mihály fia, az apjához hasonlóan kémikus John C. Polanyi kapta meg.

Az 1920-as évek második felében a német közélet szerfelett kedvezett minden szellemi tevékenységnek. Virágzott a kultúra minden ága, a festők, építészek, színészek, rendezők Berlint vagy Münchent a kultúra Mekkájának tartották. A művészetek szabadon fejlődtek, jelentős volt a tudományos tevékenység, és a műhelyek nyitottak voltak minden tehetség előtt, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Egyelőre senki sem vette komolyan, hogy a német politika egén megjelent egy barna folt, mivel az egyelőre alig volt látható, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy a teljesítményeire oly büszke Németországban egy olyan új rendszer születhessen, amely kést fog a kultúrára és a tudományra.

Márpedig az előjelek 1930-tól kezdve egyre gyülekeztek. A szeptemberi választásokon a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt olyan jelentős sikert ért el, hogy a sajtó munkatársai és a politikai áramlatok vezetői európaszerte politikai földrengésről kezdtek beszélni. Ennél is vészjóslóbb előzménynek lehetett tekinteni az 1932. júliusi parlamenti választásokat, amelyek következtében a náci párt a maga közel negyvenszázalékos eredményével már a törvényhozás (a Reichstag) legnagyobb pártja lett. Ideje volt vagy lett volna, hogy mind az illetékes kormánytényzők, mind a németek sokasága tanulmányozni kezdje a náci párt programját, és elolvassa Hitler „világszemléletének” kifejtését a már évek óta forgalomban lévő Mein Kampf című munka lapjain.

Volt, aki ezt megtette, s ezért, mihelyt Adolf Hitler megkapta kancellári kinevezését, legfőbb feladatát abban látta, hogy összecsomagolja a poggyászát, és keressen magának egy új helyet, új állást valahol Európában, de lehetőleg minél távolabb a barna pestistől. Aki ugyanis jól olvasott, az már tudhatta, hogy Németországot elönti az úgynevezett „fajpolitika”, hamarosan egypárti diktatúra bontakozik ki, és elkezdődnek az előkészületek a világhatalmi helyzetet megcélzó háborúra. Az sem lehetett vitás, hogy e váltás első áldozatai a zsidó vallású németek és a Németországba emigrált idegenek lesznek, hiszen Hitler, amióta csak fellépett az első dobogóra, hogy igéit hirdesse, minduntalan a zsidók „eltávolításának” követelményéről beszélt.

A menekülési kényszer érzése nemcsak a zsidóknál lépett fel, de még egy olyan nagyon német írónál és egész családjánál is, mint amilyen Thomas Mann volt. A neves író mellett az emigrációt választotta bátyja, Heinrich, a lánya, Erika és két fia: Klaus és Golo. Faji válogatás nélkül anatéma alá került az egész úgynevezett entartete, vagyis „elművésztelenedett” művészet, és e fogalomba beletartozott minden, ami az építészetben és a festészetben modernnek volt nevezhető. A Bauhausnak el kellett tűnnie, mivel nem felelt meg a „Führer” neoklasszikus ízlésvilágának, és mivel kiváló képviselői között túl sok zsidó és külföldi művész akadt. Lekerültek a múzeumok és a kiállítások falairól az impresszionista, expreszszionista és futurista tablók, hogy egy részük árverések közvetítésével találjon új gazdákra. (Főként külföldiek vásárolták fel a kincseket, de okkal hihető, hogy az élelmes Hermann Göring jó néhány képet megszerzett magának.) A zenei világból hivatalos tilalommal kiűzték a dzsesszt, valamint a zsidó szerzőket, bármiféle mű fűződött is a nevükhöz. Erre a sorsra jutott – többek között -- a németek által kedvelt magyar Ábrahám Pál, és kiűzték a repertoárból Felix Mendelssohn műveit. Elkezdődött a szemfényvesztő Wagner-kultusz, miközben Hitler valójában Lehár Ferenc zenéjét hallgatta szinte folyamatosan. (Első helyen a Víg özvegy állt a preferencialistáján.) A szellemüldözés csúcspontját az utcai könyvégetések képviselték, ahol minden mű és szerző a tűzben végezte, amely, illetve aki a felvilágosodást, a humanizmust, a liberális szabadelvűséget vagy a marxizmust, illetve utóéletének valamelyik válfaját képviselte.

Nem jártak jobban a tudományok sem. Állami megrendeléseket, következésképpen pénzeket a hadiipart közvetlenül szolgáló kutatások, valamint a kormány által megszervezett fajkutató intézetek kaptak. A Frankfurtban, 1923-ban létesített Institut für Sozialforschungot már 1933-ban felszámolták, és a munkatársak – Theodor W. Adorno, Walter Benjamin, Erich Fromm, Max Horkheimer, Herbert Marcuse és mások – nyakukba vették a világot, hogy végül Svájc vagy Franciaország közbejötte után az USA-ban, a Columbia Universityhez tartozó International Institute of Social Research kereteiben találkozzanak. Ezt a társaságot nevezték utóbb „frankfurti iskolának”. A német tudományos élet legnagyobb veszteségét jelentette, hogy a náci hatalomátvétel után Albert Einstein elhagyta az országot, és az USA-ban telepedett le, ahol a Princetonban székelő Institute for Advanced Study professzora lett.

Az utolsó pillanatban, 1938-ban hagyta el Németországot a Kissinger család, a hozzá tartozó, akkor tizenöt éves Henry Kissingerrel együtt, aki évekkel később majd nagy befolyással rendelkező amerikai politikus és nemzetközileg elismert politológus lett. Itt lehet talán megemlíteni a másik neves amerikai politológust, Zbigniew Brzezinskit, akinek lengyel családja 1939-ben döntött úgy, hogy ha már megszállt hazájába nem térhet vissza, nem utazik el Európába sem, hanem Kanadában marad. Visszatérve a német kivándorlókra, érdemes megemlíteni, hogy Leo Strauss, a Heidegger-tanítvány filozófus is elhagyta hazáját, hogy a chicagói egyetemen kikötve egyik szellemi atyjává váljon a neokonzervatív politikai áramlatnak, amelynek eszmei alapjait a jelenlegi amerikai elnök több munkatársa ezen az egyetemen és éppen általa sajátította el.

A sors sajátos tréfájának tekinthető, hogy egy osztrák származású közgazdász, Friedrich August von Hayek, aki már 1931-ben Londonban vállalt feladatot, végül ugyancsak az University of Chicago professzora lett, és e minőségében tette közzé utóbb neoliberálisként híressé vált elméletét. Így Chicago egyszerre lett a neokonzervatív és a neoliberális irány elindítója. Bár Hayek váltig tagadta, hogy tanítása konzervatív lett volna, gyakorlatilag az általa kifejtettek váltak előbb a Margaret Thatcher által folytatott konzervatív gazdaságpolitika elméleti alapjaivá, utóbb pedig az amerikai republikánusok, és még később mindegyik bajba jutott európai állam vezetői tanultak tőle, függetlenül attól, hogy melyik politikai áramlatot követték.

Németországból azonban nemcsak zsidó vallású és nem zsidó vallású németek távoztak a náci hatalomátvétel után, de a megelőzően ott megtelepedett és már jelentős eredményeket felmutató magyar tudósok is földönfutóvá lettek. Mivel Wignernek megelőzően is voltak komoly amerikai kapcsolatai, ő és Neumann már 1933-ban állást kapott az USA-ban, Szilárd Leó viszont előbb Nagy-Britanniába vette az útját, és csak 1938-ban hajózott át az Atlanti-óceán túlpartjára. Teller Ede zárta a sort, aki 1934-ben rövid koppenhágai ösztöndíjas tartózkodást követően szintén Angliában horgonyzott le, ám egy év múlva már az Egyesült Államokban dolgozott. A menekültek csapatához Gábor Dénes, aki 1933-ig német ipari laboratóriumban dolgozott, 1934-ben szintén csatlakozott, de ő haláláig Angliában maradt. A társadalomtudósok körében hasonló útvonalat járt be Mannheim, aki nem tudni pontosan, milyen okból, de nem tartott a frankfurtiakkal, jóllehet megelőzően szorosan együttműködött a körükkel. Mannheim végleg Londonban telepedett meg, de előéletének és tehetségének megfelelő pozícióhoz nem jutott.

Az Anschluss, illetve a második világháború kitörése új emigrációs hullámot indított el. Az osztrák politikai elit java Ausztria német bekebelezése után koncentrációs táborokba került, és közülük nemegy ott is végezte be az életét. Néhány neves zsidó tudósnak sikerült azonban megmenekülnie. A földönfutók között volt Sigmund Freud, az akkor már idős és világhírű pszichológus. Ugyanebben az évben, 1938-ban a Nobel-díj átvételét használta fel egy kimagasló olasz tudós, Enrico Fermi arra, hogy megszabaduljon hazája fasiszta rendszerétől, és Svédországból egyenesen az Egyesült Államokba vegye az irányt. A nagy menekültek útját 1940-ben Bartók Béla mintegy lezárta. Bartók részben az Anschluss, részben az első magyar zsidótörvény hatására kezdett az emigrálás gondolatával foglalkozni. Közismert, hogy a törvény ellen fellépő értelmiségi tiltakozó levelet aláírta, és az is, hogy mind rosszabb közérzettel reagált a magyar kormány elmélyülő németbarátságára és a jobboldalra csúszó közállapotokra. Végül 1940-ben döntött, kivándorolt Amerikába, és miután még két remekművet alkotott, ott is halt meg.

Az 1930-as évek emigránsaival kapcsolatban feltűnő jelenség, hogy többségük nem a hagyományos útvonalat követte, amely elsősorban Párizsba, Bécsbe vagy Svájc valamelyik nagyvárosába vezetett, hanem még akkor is, ha e helyeket útba ejtették, előbb vagy utóbb odébbálltak, és a peregrináció többnyire valamelyik amerikai egyetemen, kutatóintézetben vagy más műhelyben végződött. Ennek egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a Németországgal határos országok sem látszottak már biztonságosaknak. Nem lehetett kiszámítani, vajon mennyi idő szükséges a német hadsereg megszervezésére, hogy támadását elindítsa, és ha annak irányát nem is lehetett pontosan kiszámítani, nem volt vitás, hogy a szomszédos államok lesznek az első számú célpontok.

Emellett, ebben az időben sem Franciaország, sem Ausztria nem volt már belpolitikai szempontból biztonságos, Svájc pedig beszorult a kettő közé. Franciaországban a kormányok egy ideje nagy sebességgel követték egymást, jelentős szélsőjobboldali mozgás keletkezett, és 1934 elején a különféle nacionalista, erős kormányzást követelő, fasiszta vagy náci szimpátiákat dédelgető ligák által szervezett tagok kivonultak az utcára. Az izgatott tömeg dúlt, rombolt, villamosokat fordított fel, az éppen akkor alakult kormány még aznap lemondott, és nem lehetett tudni, hogy a lázadás hogyan végződik. Hatalomváltásra ugyan végül nem került sor, de a francia belpolitikai helyzet a továbbiakban sem stabilizálódott. Ausztriát 1933-tól kezdve ellepték a német és az osztrák náci agitátorok, polgárháborúközeli állapotok alakultak ki, és 1934 nyarán puccskísérletre került sor, amelynek egyik következménye a kancellár, Engelbert Dollfuss halála lett. Ami Svájcot illette, ennek az országnak a politikai vezetése 1933-tól kezdve soha, egy percre se szabadult meg attól a nyomástól, amelyet a nemzetiszocialista Németország közelléte, a bármikor várható támadás lehetőségének tudata támasztott. Ráadásul ezekben az években ott sem uralkodott társadalmi béke. 1932-ben egy nagy munkástüntetést a katonaság oszlatott fel, és mivel ilyesfajta tevékenységben a hadsereg nem volt járatos, több mint tíz halott maradt az utcán.

Menedékként maradt tehát Nagy-Britannia, csakhogy a gazdasági válság miatt a belpolitika ott szintén nagy hullámzásnak volt kitéve, amit jelzett, hogy épp egy olyan konzervatív-liberális koalíciós kormány irányította a politikát, amelynek az élén a volt munkáspárti vezető és egyúttal a megbukott munkáspárti kormány miniszterelnöke, Ramsay MacDonald állt. Angliában éppen átállították az egész pénz- és vámpolitikát, új alapokra helyezték Nagy-Britannia és gyarmatai viszonyát, elejtették a legnagyobb kedvezmény elvét, egy szóval: teljes volt a bizonytalanság. Ebben a szituációban kevés energia és kevés pénzügyi eszköz maradt arra, hogy az ország befogadó magatartást alakítson ki a kelet felől érkező menekült kiválóságokkal szemben, amire nézve egyébként jelentősebb hagyományokkal nem is rendelkezett. Így történt, hogy az USA, először a történelemben, privilegizált helyzetbe jutott.

Hatalmas előnynek lehet ugyanis tekinteni, hogy Amerika, mintegy akaratlanul, de legalábbis minden erőfeszítés nélkül felszívhatta és felhasználhatta azt a hatalmas szellemi kapacitást, amelyre Európa nemcsak nem tartott igényt, de amelyet a szó szoros értelmében elüldözött. Az USA ezáltal nemcsak az atomerő felhasználása terén jutott egyelőre behozhatatlan előnyhöz, és nemcsak az informatika berkeiben tehette meg az első meghatározó lépéseket, de a szó általános értelmében is megszerezte az első helyet a tudományos verseny minden szektorában, és megteremtette az alapot a háború utáni, már tudatosan folytatott „agyelszíváshoz”. Történt ez annak ellenére, hogy az Egyesült Államok ugyanúgy megszenvedte a válságot, mint Németország vagy Nagy-Britannia, de fennállt egy nagy különbség az USA javára. Ez abban állt, hogy 1932-ben az elnökválasztáson győzött egy olyan politikus, aki a következő négy évre nemcsak feltétlen politikai stabilitást jelentett, amit az amerikai rendszerben bárki jelenthetett volna, de aki magabiztosan meghirdetett egy olyan szanálási programot is, amelyet az amerikai többség helyeselt és elfogadott. Bármilyen bírálatot fogalmaz is meg utólag a történészek és politológusok egy része a New Deal politikájával és az elnökkel szemben, tény marad, hogy az amerikaiak Franklin Delano Rooseveltet ezt követően még három alkalommal megválasztották elnöküknek. A New Deal ugyan fokozott elzárkózást hozott magával Európa minden ügyével, bajával szemben, de ez nem akadályozta meg, hogy Amerika befogadja az európai menekültek színe-javát.

Az európai diktatúrák idézték elő, hogy a német Einstein, az olasz Fermi és a magyar Szilárd, Wigner és Teller találkozzék egymással, valamint az amerikai Julius Robert Oppenheimerrel, aki, miután Németországban doktorált, az USA-ban megteremtette az amerikai elméleti fizikát. Az emigráns fizikusok között mindazok, akik megelőzően megjárták Németországot is, rendelkeztek ismeretekkel a múltból, és barátok révén új információkat is szereztek arról, hogy a német fizikát is foglalkoztatja ugyanez a kérdés. Biztosra vették, hogy a német kollégák lázasan dolgoznak az atombomba előállításán. Kétségtelen, hogy Werner Karl Heisenberg, aki 1932-ben Nobel-díjat kapott a kvantummechanika terén elért eredményeiért, 1942-től a Max Planck Fizikai Intézet igazgatója volt, ahol a kutatások folytak. Az atom problematikájára irányuló munkálatot valójában Otto Hahn és Fritz Strassmann vitte előre, de Heisenberg vezette a csoportot, és minden ok megvolt a feltevésre, hogy az intézet a háború alatt hatalmas összegeket kapott a munka folytatásához a nemzetiszocialista államtól. Ezt a kérdést teljes biztonsággal ma sem lehet lezárni, mivel egyes kutatók szerint Hitlert a kérdés távolról sem foglalkoztatta érdeme szerint, Heisenberg azt állította, hogy ő maga és a munkatársai valójában szabotálták a programot, és végül mindkét állítással szemben áll a tény, hogy Hitler a háború utolsó évében minden partnerét és önmagát is azzal biztatta, hogy hamarosan be lehet vetni az úgynevezett „csodafegyvert”. A csodafegyver ígérete a közeljövőre nézve Hitler szótárában akkor is szerepelt, amikor a két rakétafegyvert, a V-1-et és a V-2-t már javában használták, ami azt jelenti, hogy nem ezeket tekintette csodafegyvernek. Logikus a következtetés, miszerint csak az atombombáról lehetett szó. Ismerve Hitler minden defektusát, ezek körébe nem sorolható be, hogy légbőlkapott, minden alapot nélkülöző bizalmas információt terjesztett volna égetően fontos gyakorlati kérdésekről.

A német atombomba mindenesetre nem született meg, de az amerikai fizikusok feltevése és félelme mégsem volt alaptalan. Miután Fermi eredménytelen kísérletet tett a katonai vezetőknél a program beindítása érdekében, Szilárd és Wigner esküdött össze, hogy legtekintélyesebb társukat, Einsteint rábeszéljék a híres levél megírására, amelyben feltárják a német atombomba bevetésének veszélyét, és felszólítják Roosevelt elnököt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket ennek megelőzésére, és indítsa el az amerikai atombombaprogramot. Az eredmény ismert, az első próbarobbantást 1945. július 16-án nagy sikerrel végrehajtották, úgyhogy a hamarosan összeülő potsdami konferencián Sztálin már gratulálhatott a hírt közlő Harry S. Truman amerikai elnöknek. Nem sok időnek kellett eltelnie addig, hogy ő is kiadja a megfelelő rendelkezéseket a szovjet bomba előállítására, amely négy év múlva el is készült.

A stáb Oppenheimer vezetésével érte el az eredményt, és az úgynevezett Manhattan-terv végrehajtásában a legtöbb eminens emigráns fizikus részt vett. Ekkor már Teller Ede is hozzátartozott a csapathoz, de egyelőre nem volt vezető pozícióban. Az alapkérdésben is, a szakkérdésekben is egyetértő grémium azonban, mihelyt befejezte a munkát, megoszlott a felhasználás ügyében. Valójában a cél, a német atombomba megelőzése okafogyottá vált, mivel a háború Európában több hónappal előbb véget ért, és Hitlernek még a holtteste is szénné égett. Oppenheimer azon kevesekhez tartozott, akik a bomba Japán elleni bevetését támogatták, de a lakosságot ő is meg akarta kímélni. A többiek mind ellenezték a bomba ledobását, ám eredmény nélkül.

Hirosima és Nagaszaki tragédiája végül is politikai döntés következménye volt. Ennek megalapozottságáról a vita azóta is tart. Számos történész azzal érvel, hogy a japán kormány, amely a feltétel nélküli megadás formuláját elutasította, nyilvánvalóan folytatni akarta a háborút, és erre a hadsereg vezetése terveket dolgozott ki. Ez viszont azt jelentette, hogy további amerikai katonákat kellett volna feláldozni addig, amíg Japán végleg térdre nem kényszerül. Ugyanezt egy-két atomcsapással napok alatt meg lehetett oldani. Az érvelés azonban egy ponton sántít. A japán kormány ugyanis megelőzően két alkalommal is egyetlen feltételt támasztott, azt, hogy a győztes hatalom kímélje meg a császárt, aki a japánok számára a legfőbb polgári és egyúttal vallási hatalom, amennyiben ő nemcsak császár, de egyúttal ő a tenno, az isten is. Márpedig a fegyverszüneti okmány utolsó pontja, azáltal, hogy a császárt jelöli meg az összes megfogalmazott elvárás teljesítéséért a felelős személynek, ezt a japán feltételt végül teljesítette.

Az igazi amerikai cél nagy valószínűség szerint a szovjet vörös hadsereg gyors megállítása volt, megelőzve, hogy a Távol-Keleten további stratégiai pontokat foglaljon el, többek között olyanokat is, amelyek közelről érintették az amerikai érdekeket. Mindez azonban már nem a tudósok ügye volt. Az ő ügyükké az vált, hogy a háború után kialakult amerikai–szovjet atomvetélkedőben részt vegyenek-e vagy sem. A Szovjetunió 1949-ben behozta a hátrányát, és végrehajtotta az első atomrobbantást. Tudni lehetett, hogy a szovjet tudósok azonnal hozzáláttak a fejlesztéshez is, az USA-ban pedig ugyanerről a kérdésről heves tudományos vita bontakozott ki. Oppenheimer ekkor már mereven ellenezte a nagyobb hatékonyságú, úgynevezett H- vagy hidrogénbomba megszerkesztését, a magyar származású Teller Ede viszont – több kollégájával együtt – támogatta. Ő vezette azt a csoportot, amely követelte a munkálatok felgyorsítását. E vita egyenes következményeként a hidrogénbomba munkálatait Teller vezette. Stanislaw Ulammal együtt kidolgozta az alapgondolatot, irányította a részletekre vonatkozó számításokat, tehát döntő szerepe volt abban, hogy az USA 1952-ben előállította a H-bombát. Oppenheimer ellen viszont hamarosan eljárást indítottak, hazafiatlan magatartása mellett belekeverve az eljárásba kommunista szervezetekkel ápolt korábbi, a világháborút megelőző kapcsolatait, amelyeket azonban felszámolt. Jóllehet a vizsgálat vádpontjai nem igazolódtak, Oppenheimert eltiltották minden olyan munkálattól és információtól, amely államtitkot képzett.

Teller Edét teljes joggal nevezték el a hidrogénbomba „atyjának”. Politikai és erkölcsi szempontból mindkét vitában Tellernek lehet igazat adni. Igaza volt, amikor 1945-ben ellenezte az atombomba ledobását Japán lakott városaira, és akkor is igaza volt, amikor a szovjet kihívással szemben támogatta az ellenerő megteremtését. A fordulat Teller álláspontjában egyúttal arra is utal, hogy az európai szellemirtás a második világháborút követően is folytatódott, de ekkor már nem a nacionalista diktatúrák, hanem részben a szovjet hatalom kiterjesztése, részben az európai szűkös pénzügyi források voltak a felelősek érte. Ezúttal politikai okokból elsősorban közép-európai tudósok, művészek és írók indultak vándorútra. Csak a magyaroknál maradva, 1946-ban távozott az USA-ba Békésy György akusztikus, biofizikus, 1947-ben a hazai kutatásaiért Nobel-díjban részesült Szent-Györgyi Albert fiziológus, 1948-ban hagyta el az országot Márai Sándor, aki néhány regényével világhírnévre tett szert, 1950-ben Harsányi János közgazdász és 1956-ban Oláh György kémikus.

Ha mindehhez gondolatban figyelembe vesszük azokat az emigránsokat, akik a szovjet befolyási övezet más országaiból menekültek el, úgy az európai szellemirtás történetét azzal zárhatjuk, hogy az európai kultúra egésze óriási vérveszteséget szenvedett el, elsősorban a különböző színű diktatúrák ártalmas tevékenysége miatt. A diktatúrák elűztek a saját országaikból és végeredményben jórészt egész Európából olyan embereket, akik teljesítménye nemzeti és egyúttal nemzetközi kincset jelentett, és ezt soha többé nem lehetett visszanyerni. Illusztrálandó a veszteséget, elég felsorolni a magyar származású természettudós Nobel-díjasokat, akik e kitüntetést a modern tudomány és alkalmazásai körében külföldön kifejtett tevékenységükért nyerték el. Időrendi sorrendben a következők tartoznak ebbe a kategóriába: Hevesy György (1943), Békésy György (1961), Wigner Jenő (1963), Gábor Dénes (1971), Oláh György és Harsányi János (1994). Az európai kultúra története megbicsaklott, az elsőséget vele szemben Amerika szerezte meg, és ezt a pozíciót évtizedeken keresztül meg is tartotta.

A legeredményesebb európai országok se kerültek többé abba a helyzetbe, hogy a tudományos intézményi rendszerbe és technikába, s a működő humán tőkébe akkora összegeket invesztáljanak, hogy esélyes konkurensévé váljanak az amerikaiaknak. Annál is kevésbé, mert az USA a II. világháború után már tudatosan kereste, és meg is tudta szerezni a legjobb európai koponyákat. Ez a történet már nem a politikával, hanem a pénzzel állt kapcsolatban. Senki sem tudná megmondani, hogy milyen mértékben tevődött át az „agyelszívás” Európáról a Távol-Keletre, és a jelenség okait sem kutatták eddig. Mindenesetre tény, hogy az amerikai tudományos és kulturális életben egyre több kínai, japán és más távol-keleti név tűnt fel. Az USA ma is elég erős ahhoz, hogy megvásárolja amire szüksége van. Ám kérdés, hogy ez meddig érvényes. Kína a tudományos ráfordításokban már második helyen; az USA mögött és Európa előtt áll.


Kulcsszavak: Európa, Adolf Hitler, antiszemitizmus, értelmiségi kivándorlás, „csodafegyver”, atombomba, hidrogénbomba


<-- Vissza a 2008/03 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]