mail . iif . hu
SZUPERHATALMI POLITIKA
A HIDEGHÁBORÚBAN
1945–19621
Békés Csaba
PhD, igazgató, Hidegháború-történeti Kutatóközpont,
tudományos főmunkatárs, 1956-os Intézet
bek11339 mail . iif . hu
Bevezető
A hidegháború története mint műfaj, lényegében nyugati és elsősorban amerikai tudományág volt egészen az 1980-as évek végéig, amelynek fő gyengesége az elsődleges források korlátozott hozzáférhetőségéből származó aszimmetriából adódott. Míg Nyugaton a levéltárak a hetvenes-nyolcvanas években fokozatosan megnyíltak a kutatás számára, ebben az időszakban még halvány remény sem látszott arra, hogy a másik oldal dokumentumai valaha is megismerhetők lesznek.
Ezért a Szovjetunió, illetve a kelet-közép-európai kommunista rendszerek összeomlása után megvalósulni látszott a kutatóknak az a régi vágyálma, hogy a keleti levéltárak váratlan megnyílása választ ad a releváns források hiányában mindaddig megválaszolatlan kérdésekre. A moszkvai archívumok, mindenekelőtt a legfontosabb dokumentumokat őrző Elnöki Levéltár anyaga ugyan mindmáig csak erősen korlátozott mértékben áll az érdeklődők rendelkezésére, az elmúlt mintegy másfél évtizedben nagy számban váltak ismertté az egykori szovjet vezetés és a keleti blokk politikáját megvilágító iratok, különösen a hatvanas évek elejéig tartó korszakra vonatkozóan.
A kilencvenes évek elején megindult úgynevezett új hidegháború-kutatás (new Cold War history) előmozdítása érdekében számos nemzetközi projekt jött létre,2 a dokumentumok és kutatási eredmények közreadására pedig három új folyóirat is indult: a Bulletin, Woodrow Wilson International Center for Scholars Cold War International History Project, Washington D. C. (a továbbiakban: CWIHP), a Journal of Cold War Studies, és a Cold War History. A kutatások eredményeként az elmúlt másfél évtizedben számos monográfia és gyűjteményes kötet, sok-sok tanulmány, forrásközlés és több dokumentum-kötet látott napvilágot3 főként a hidegháborús korszak első, a hatvanas évek közepéig terjedő szakaszának nemzetközi politikájáról. Az új kutatások alapján az is mind világosabbá vált, hogy a hidegháború korszakával kapcsolatos számos korábbi nézetet kell újraértékelni vagy módosítani. Az eddig megjelent munkák azonban korántsem eredményezték valamiféle tudományos konszenzus kialakulását, hanem sajátos módon, éppen hogy új lökést adtak a különböző iskolák között régóta folyó viták feléledésének, sőt, olykor éppen az új források eltérő értelmezése mentén alakultak ki új törésvonalak.
A témával foglalkozó szakembereknek így ezután is maguknak kell kialakítaniuk a saját interpretációjukat a sokszor többféleképpen is értelmezhető dokumentumok gondos elemzésével, a régi és az újabb irodalomban kifejtett érvek összehasonlító vizsgálatával, az ismert és az új információk kritikai egybevetésével, és mindezeken túl az ismeretek kontextusba való helyezésével, valamint a dolgok logikájának lankadatlan kutatásával.
A legújabb történeti kutatások egyik legfontosabb tanulsága, hogy a kelet–nyugati viszony alakulását egészen a szovjet birodalom felbomlásáig az 1945-ben létrejött európai status quo határozta meg. A második világháború után kialakult bipoláris világrendet irányító két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt a kelet–nyugati viszony sarokkövének tekintette ezt a dokumentumokban sohasem rögzített hallgatólagos megállapodást, amely azután sajátos automatizmusként működött a hidegháború leghidegebb éveiben éppúgy, mint a későbbi évtizedekben időről időre bekövetkező kelet–nyugati konfliktusok rendezése során.
Ma már az is világos, hogy valójában nem dönthető el teljes egyértelműséggel, melyik fél kezdte a hidegháborút. Egyoldalú felelősség helyett inkább az egymás szándékai iránti kölcsönös gyanakvás folyamatos és fokozatos erősödéséről, a kölcsönös bizalomvesztésnek olyan eszkalációjáról beszélhetünk, ami bizonyos értelemben szükségszerűen vezetett ehhez a konfliktushoz. A hidegháborút ugyanis egyik fél sem akarta. A nagyhatalmak bizonyos lépései összességükben végül a hidegháborús konfliktus kialakulását eredményezték, azonban egyik fél részéről sem ez volt a cél.4
Az is tudható, hogy a hidegháború 1949–1953 közötti klasszikus, a legtöbb irracionális vonást mutató szakaszában sem tervezte egyik fél sem a másik megtámadását. Igaz, azzal mindkét oldalon komolyan számoltak, hogy a másik fél rövid időn belül megindítja a harmadik világháborút, így az összecsapásra való felkészülés, a soha nem látott mértéket öltő fegyverkezés a politika meghatározó elemévé vált Keleten és Nyugaton egyaránt.
A kutatások egyik legfontosabb tanulsága ugyanakkor éppen az, hogy ez a másik fél létjogosultságát megkérdőjelező, a totális antagonizmusra alapozott szemlélet már rögtön 1953 után radikálisan megváltozott. Valójában ekkortól érlelődött mindkét szuperhatalom vezető köreiben az a nagy jelentőségű felismerés, hogy a harmadik világháborút nem lehet megnyerni. Ezt a belátást pedig egyértelműen a nukleáris fegyverek rendkívül gyors ütemű kifejlesztése és a rakétatechnika terén már ekkor folyamatban lévő forradalmi változások motiválták. Míg az atombomba előállításához a szovjeteknek négy év kellett, a hidrogénbombát már egy évvel az 1952-ben történt amerikai kísérleti robbantás után tesztelték. A közép-hatósugarú, illetve az interkontinentális rakéták fejlesztése területén viszont már az ötvenes évek közepén szovjet előny mutatkozott, a Szputnyik 1957-es fellövése pedig egy csapásra eloszlatta az Egyesült Államok sérthetetlenségének mítoszát. Sajátos módon a logikus következtetést a szovjet vezetők vonták le előbb: a békés egymás mellett élés politikájának 1953-tól hangoztatott, majd az SzKP 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusán doktrínává nyilvánított tézise valójában a Szovjetunió fennállásáig érvényben volt. Ez nem kevesebbet jelentett, mint annak nyilvános elismerését, hogy a kétpólusú világrendben az emberiség pusztulásával fenyegető harmadik világháború elkerülése érdekében a világ sorsáért felelős szuperhatalmak folyamatos kooperációjára van szükség. Az Egyesült Államokban ez a felismerés ugyancsak már az ötvenes évek közepén megszületett, ám ennek nyilvános elismerése komoly nehézségekbe ütközött: ott ugyanis a közvéleményre is tekintettel kellett lenni, és annak áthangolása az egy évtizede folytatott, masszív antikommunista retorika miatt több időt és komolyabb népnevelő munkát igényelt.
Kényszerű szuperhatalmi kooperáció
Mindezek alapján nem meglepő, hogy világpolitikai jelentősége szempontjából az 1953–1956 közötti időszak megítélése mindmáig meglehetősen ellentmondásos. A köztudatban ezt a korszakot egyszerre jellemzik olyan történelmi események, folyamatok, mint az enyhülés kezdete, a kelet–nyugati feszültség oldódását ígérő „genfi szellem” és az SzKP történelmi jelentőségű XX. kongresszusa, másfelől pedig olyan válságok, mint az 1953-as berlini felkelés, az 1956. júniusi poznańi lázadás, a lengyel Október, a magyar forradalom és végül a szuezi válság. Mivel ezek az évek igazán látványos konkrét eredményeket – a koreai háború befejezését és az osztrák államszerződés megkötését leszámítva – még nem hoztak a kelet–nyugati kapcsolatokban, rendkívüli eseményekben viszont annál inkább bővelkedtek, a közvéleményben többnyire máig olyan értékelés él, hogy valami ugyan megkezdődött 1953 után, de 1956-ig, sőt még azt követően is a hidegháború logikája volt az erősebb, és a valódi enyhülés kibontakozásáról csak a hatvanas évek elejétől-közepétől beszélhetünk. Éppen ez a vélekedés ad magyarázatot arra, miért gondolják ma is oly sokan, hogy 1956-ban a Nyugat cserbenhagyta a magyarokat, hiszen a hidegháborús játékszabályok szerint „a rab nemzetek felszabadítását” egészen 1956 októberéig hirdető amerikai vezetés a magyar forradalomnál kedvezőbb alkalomra valóban nem várhatott volna ígérete beváltásához. Csakhogy ezen ellentmondásokkal teli korszak egyik legnagyobb paradoxona éppen az volt, hogy az Eisenhower–Dulles-páros ezt a politikát a klasszikus hidegháborús korszak legvégén, az 1952. őszi elnökválasztási kampány során hirdette meg – ami jelentős mértékben járult hozzá a Republikánus Párt győzelméhez –, ugyanakkor e politika vagy inkább propaganda 1953 elején történt kormányszintre emelése egy olyan világpolitikai helyzetben következett be, ahol a korábbi feltételek jelentősen megváltoztak. A Sztálin halála után kialakult kedvező nemzetközi környezetben a két szuperhatalom vezetőinek valójában egyaránt a hidegháborús feszültség, konkrétan a fegyverkezési verseny növekedési ütemének csökkentése volt az alapvető érdeke. A 40-es évek végétől megindult nagyszabású fegyverkezési verseny ugyanis nem csupán a belső erőforrásokban amúgy is szűkölködő Szovjetunió számára jelentett már-már elviselhetetlen terhet, hanem jelentősen korlátozta a belső fogyasztásra, infrastrukturális fejlesztésekre stb. fordítható forrásokat a kiépülőben lévő jóléti Amerikában is, nem beszélve a háborús pusztításokból alig felépült Angliáról és Franciaországról.
A nyugati és keleti levéltárakból a legutóbbi időben előkerült, a döntéshozatal legfelső szintjét képviselő dokumentumok vizsgálata alapján mind nyilvánvalóbbá válik, hogy az 1953–1956 közötti korszakban érvényesülő legfontosabb trend – minden zavaró körülmény vagy ellenkező előjelű propaganda ellenére – annak kölcsönös, fokozatos fel- és elismerése volt, hogy a két világrendszer kénytelen együtt élni és egymást elviselni, ha el akarja kerülni a totális pusztulást jelentő harmadik világháborút.
Ennek tudatosodása olyan döntő jelentőségű változást idézett elő a kelet–nyugati viszonyban, amelynek alapján nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy alapvető minőségi különbség van a hidegháború 1953 előtti és utáni szakasza között. Az 1953–1956 közötti korszakot ugyanis – a máig általános megítéléstől eltérően – én nem csupán egy ígéretes, ám sikertelen kísérletnek tekintem az enyhülés politikájának megvalósítására, hanem olyan vízválasztónak tartom, amelyet követően a hidegháború már nem ugyanarról szólt, mint korábban. Míg az általános felfogás szerint a hidegháború lényege mindvégig az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedésre épülő antagonisztikus szembenállása volt, addig szerintem 1953 után a szuperhatalmak viszonyának fő jellegzetessége – bár a versengés eleme még jelentősen erősödött is időközben – valójában a két szuperhatalom folyamatos egymásrautaltsága és kényszerű kooperációja lett.5 Ezt az 1955–1956 folyamán körvonalazódó, majd a hatvanas évek közepétől mind látványosabb eredményeket produkáló, olykor már-már cinkos együttműködést zavarták meg azután különböző valódi vagy még gyakrabban látszólagos válságok, amelyek a kelet–nyugati viszonyban kisebb-nagyobb, de mindenképpen átmeneti feszültséget okoztak – vagy még azt sem –, majd pedig idővel helyreállt a kooperációs mechanizmus.
Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a hagyományos interpretációval szemben, amely a „klasszikus hidegháború” időszakát 1947–1962 közé teszi,6 úgy vélem, ez a teljes konfrontációra alapozott klasszikus szakasz 1953-ban egyértelműen véget ért. Ami azután következett, az a kapcsolatok logikáját tekintve már sokkal inkább az enyhülés és a békés (pragmatikusabb megfogalmazással élve: kényszerű) egymás mellett élés kategóriáival írható le annak ellenére, hogy ezeket a kategóriákat többnyire mindmáig csak a hatvanas évek közepétől-végétől használják a kelet–nyugati kapcsolatok jellemzésére.
Az 1953–1956 közötti korszakkal kapcsolatban fontosnak tartom azt is tisztázni, hogy a fent vázolt, 1953-ban meginduló és különösen 1955–1956 folyamán felerősödő szuperhatalmi kooperáció „megbonthatatlan” alapja az 1945-ben létrejött európai status quo, azaz a Szovjetunió kelet-közép-európai hódításainak elismerése volt. A kelet–nyugati tárgyalások során a nyugati politikusok időről időre megpróbálták ugyan – elsősorban saját lelkiismeretük és közvéleményük megnyugtatására – felvetni az ún. csatlós államok függetlenségének kérdését, ám az állandó, határozott szovjet elutasítás hatására a nyugati döntéshozók is egyre inkább olyan megoldásokat igyekeztek találni, amelyek minél kisebb presztízsveszteséggel tették volna lehetővé, hogy végre megszabaduljanak ettől, az ígéretesen alakuló kelet–nyugati viszony szempontjából mind nagyobb tehertételt jelentő problémától. Azt, hogy az amerikai vezetésnek valójában semmilyen konkrét tervei nincsenek a csatlós országok felszabadítására, már a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC 174. sz.) 1953 decemberében hozott határozata megfogalmazta. Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájával foglalkozó újabb dokumentum, az 1956 júliusában készült NSC 5608. számú határozat pedig az időközben végbement enyhülési folyamat hatására már azt is beismerte, hogy rövid távon nincs esély a csatlós országok függetlenségének visszaállítására, ezért ezekben az államokban a teljes szabadsághoz vezető úton megtett első lépésként a nemzeti kommunista politikai erők hatalomra jutását kell elősegíteni.7
Ez az új értékelés annak az amerikai felismerésnek a bizonyítéka volt, hogy a hidegháborús feszültség oldása, az európai biztonság erősítése érdekében a status quo de facto elismerését előbb-utóbb szükségszerűen követnie kell a de jure elismerésnek is. Ebben az időszakban számos olyan javaslat, elképzelés fogalmazódott meg a kelet–nyugati viszony fejlesztésével kapcsolatban, amelyek azután a későbbi évtizedekben jutottak el a gyakorlati megvalósítás szintjére, így az enyhülési politika csúcseredményének tekinthető 1975-ös helsinki egyezmény létrejöttének gyökerei is az ötvenes évek közepére nyúlnak vissza.8
Valódi és látszólagos hidegháborús válságok
Külön kell szólni a korszak válságairól, mivel a hidegháború időszakában bekövetkezett krízisek korántsem voltak szükségszerűen hidegháborús válságok. A második világháborút követően, különösen a 60-as évek közepéig mind a nyugati, mind pedig a keleti közvélemény álláspontját alapvetően a kelet–nyugati ideológiai, stratégiai szembenállás határozta meg, s így a keleti blokkban történt minden válságot, akárcsak a kelet–nyugati viszonyt érintő számos konfliktust automatikusan kelet–nyugati, azaz hidegháborús válságként élte meg. Pedig ma már világosan látható, hogy ezek nagyobb része ebben az értelemben nem volt igazi válság, mivel minden ellentétes előjelű propaganda ellenére nem lépték át a fent vázolt szuperhatalmi együttműködés által kijelölt kereteket, azaz nem jelentettek valódi érdekösszecsapást a két politikai-katonai tömb között, s így nem is okoztak tartós működési zavarokat a kelet–nyugati viszonyban. Ilyen, csupán a közvéleményben és a propaganda szintjén jelentkező, látszólag hidegháborús válság volt az 1953-as berlini felkelés, a lengyel és magyar 1956, a Csehszlovákia elleni invázió 1968-ban, és végül a lengyel 1980–1981. Mi több, ebbe a sorba illik a magyar forradalommal párhuzamosan lezajlott szuezi válság is, amely ugyan valóban komoly konfliktus volt, de nem a kelet–nyugati viszonyban, hanem a nyugati szövetségi rendszeren belül, mivel a szovjet vezetés a helyzet reális felmérése alapján nem kívánt Egyiptom védelmében közvetlen konfliktusba bonyolódni a Nyugattal. Másfelől viszont, éppen a szuperhatalmi kooperáció valódi jellegének fel/el nem ismerése az oka annak is, hogy a tényleges hidegháborús válságok közül (a két berlini válság, a koreai háború, a kubai rakétaválság, Vietnam, Afganisztán) a kelet-közép-európai történeti tudatban utólag fokozatosan elhalványodik néhány olyan konfliktus jelentősége, amelyek pedig a maguk idejében és hosszú távon is sokkal inkább befolyásolták a kelet–nyugati viszony alakulását, mint a fent említett látszólagos krízisek: ilyennek tekintem mindenekelőtt a két berlini válságot, nem is beszélve a kommunista Kína Tajvan elleni katonai próbálkozásairól, amelyek az amerikai biztonsági garancia miatt az ötvenes évek közepén–végén folyamatos „melegháborús” veszélyt jelentettek. (Lásd: Chen, 2001, 163–204.; Zubok, 2001, 243–272.)
A látszattal ellentétben mind az 1956. október–novemberi szuezi válság, mind pedig az azzal párhozamosan lezajlott magyar forradalom a szuperhatalmi kooperáció kiváló példáiként is értelmezhetők. A szovjet vezetés nagyon is pragmatikus álláspontját jól jellemzi Hruscsovnak a pártelnökség 1956. október 31-i ülésén tett kijelentése, amely a fegyveres rendteremtést szorgalmazta Magyarországon: „Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. […] [Ez esetben] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.” (Szereda – Rainer, 1996, 62.) Vagyis Nasszer megsegítése mint lehetőség fel sem merült, a szovjet vezetés Egyiptomról, amely ekkor a nyugati érdekszférába tartozott, az izraeli–angol–francia támadás kibontakozása pillanatában azonnal lemondott. Sőt, annak érdekében, hogy még közvetett konfliktusba se keveredhessenek a Nyugattal, a szovjet katonai szakértőket azonnal kivonták Egyiptomból. (McCauley, 1981, 786.) Az pedig régóta jól ismert tény, hogy a közel-keleti válság békés megoldása érdekében a két szuperhatalom precedens nélküli módon együtt szavazott az ENSZ Biztonsági Tanácsában.
A szuperhatalmi együttműködés hosszabb távra szóló szempontjai miatt nem támogatta Washington a magyar kormány november 1-jén bejelentett semlegességi nyilatkozatát sem, pedig az amerikai és a nemzetközi közvélemény megnyugtatása szempontjából – „azért mégis teszünk valamit a magyarokért” – ez csábító lehetőségnek ígérkezett. A magyar kormány egyoldalú, radikális lépésének nyílt támogatása, azaz a semlegesség elismerése azonban azzal fenyegetett, hogy az amerikai kormány ezzel olyan nemzetközi kötelezettséget vállal magára, amelytől a magyar felkelés várható leverése után nehéz lenne megszabadulni. S ami Eisenhower számára még fontosabb volt, egy ilyen lépés a szovjetek kiszámíthatatlan, de várhatóan vehemens reagálása miatt komolyan veszélyeztethette volna az amerikai–szovjet viszony, s közvetve az egész enyhülési folyamat alakulását.
Rendkívül tanulságos az amerikai elnök október 29-én reggel, a magyarországi válság kellős közepén Dulles külügyminiszternek tett kijelentése: „Most itt van az alkalom, hogy többet beszéljünk [a szovjetekkel] a feszültség csökkentéséről a világban.” (Foreign Relations …, 1990, 322.) A csupán néhány órával később megkezdődő szuezi háború során létrejött együttműködés, valamint a november 4-i szovjet invázió kényszerű amerikai tudomásul vétele fényében ezt a kijelentést nyugodtan tekinthetjük egy új korszak kezdetének: az 1955. júliusi genfi csúcstalálkozón még működőképesnek mutatkozó hagyományos négyhatalmi struktúra helyett ekkortól számíthatjuk a korszak végéig fennálló kétszereplős szuperhatalmi együttműködési rendszer kialakulását.
Bármilyen meglepő, a kényszerű szuperhatalmi kooperáció mechanizmusa és érvényesülése világosan kimutatható a korszak két valóban súlyos kelet–nyugati konfliktusa, a berlini válság és a kubai rakétaválság vizsgálatánál is, mi több, a válságok békés megoldása éppen ennek az együttműködésnek volt köszönhető.
Mindkét válság modellje hasonló volt: a szovjet vezetés a status quo megváltoztatását célzó offenzívát indított, amely súlyos szuperhatalmi konfliktust okozott, majd a válság eszkalálódásának elkerülése érdekében Moszkva visszavonulásra kényszerült. Az amerikai kormányzat azonban – szintén a fegyveres összecsapás mindenáron való elkerülésének érdekében – segítséget nyújtott a sikeres visszavonuláshoz. Így végül kompromisszumos megoldás született, amely nem csupán a status quo ante visszaállítását jelentette, hanem a szovjetek racionális érdekeinek figyelembe vételével lehetővé tette, hogy Hruscsov a saját táborában részleges győzelemként értékelhesse a kapitulációt.
A berlini válság esetében az offenzíva fő motívuma a keletnémet menekültek áradatának megállítása volt, mivel annak mértéke már az NDK gazdasági és politikai stabilitását fenyegette.9 A szovjetek által javasolt megoldás – Berlin legyen szabad város – a Nyugat számára nem volt elfogadható, hiszen a nyugati megszálló csapatok kivonása után semmi sem biztosította volna, hogy Nyugat-Berlint az NDK nem kebelezi be, ez pedig az európai status quo megváltoztatását jelentette volna. Az egyetlen racionális megoldásnak végül a berlini fal felépítése mutatkozott. Nem véletlen, hogy 1961 júliusában Kennedy elnök maga is ezt tartotta a válság leghatékonyabb megoldásának. (Loth, 2002, 63.) Ennek elősegítése érdekében július végén tett nyilatkozatában lényegében Nyugat-Berlin érdekeinek védelmére korlátozta az amerikai politika célkitűzéseit, ezzel hallgatólagosan lemondva az egész Berlin négyhatalmi ellenőrzéséből adódó nyugati jogokról. (Loth, 2002, 61.) Pedig ezzel morális szempontból a Nyugat súlyos árat fizetett, hiszen ezt joggal lehetett az addig kivételes helyzetben lévő keletnémetek – eddig a szovjet blokkban egyedül ők szabadon emigrálhattak Nyugatra – magára hagyásának tekinteni. Reálpolitikai szempontból mégis ez volt a legjobb megoldás, mivel ez nem sértette valóságosan a status quót, vagyis a Nyugat érdeke érdemben nem sérült. Formálisan ugyan ez is meg nem engedett változás volt, mivel Kelet-Berlint kivonta a négyhatalmi ellenőrzés alól, s ezzel megsértette a Berlinre vonatkozó nagyhatalmi megállapodásokat. Így az USA joggal élhetett volna retorzióval, ahogy azt sokan várták (maguk a szovjet blokk vezetői is nyugati gazdasági embargóval számoltak) de az amerikai vezetés racionálisan tudomásul vette a szovjetek biztonsági szempontjait, tudván, hogy hasonló esetben ők is ugyanezt tennék. Vagyis a cél nem a konfliktus további élezése volt, hanem a válság békés megoldása és a kooperáció lehetőségének fenntartása. Ezért miközben a nyugati propagandában a berlini fal gyorsan Európa megosztottságának szimbólumává vált, a valóságban ezt a lépést Washingtonban is a probléma lehető legjobb megoldásaként értékelték. (Loth, 2002, 63.)
Az 1962. októberi kubai rakétaválság sajátossága az volt, hogy ebben az esetben a szovjet vezetésnek magától eszébe sem jutott volna a status quo erőszakos megváltoztatásának gondolata, az mégis bekövetkezett, mégpedig „természetes” úton, a Fidel Castro vezette forradalom győzelmével. Az amerikai vezetés dilettáns akciója a Disznó-öbölben a kommunista rezsim megbuktatására azonban sajátos kihívást teremtett Hruscsov számára: a fő cél a kubai rendszer megvédése volt egy későbbi amerikai inváziótól, a szigetre telepített rakéták tehát Kuba védelmét voltak hivatva garantálni. Mellesleg viszont a szigetország kedvező földrajzi fekvését stratégiai előny szerzésére is ki lehetett használni. Ekkor a rakétaversenyben 17:1 arányú amerikai fölény érvényesült, s ezt a helyzetet a szovjetek számára kétségtelenül kedvezően befolyásolta volna, ha Kubában számos amerikai várost fenyegetni képes szovjet rakéták állomásoznak. Hruscsov azt remélte, ha sikerül titokban tartani a rakéták telepítését, az amerikai vezetés kénytelen lesz tudomásul venni a kész helyzetet, annál is inkább, mert a korábban Törökországba telepített amerikai rakéták hasonló módon fenyegettek szovjet célpontokat. A számítás azonban nem jött be, mert október közepén az amerikai légi felderítés felfedezte az épülő bázisokat, Kennedy pedig tengeri blokádot rendelt el a további szovjet hajók feltartóztatására. A határozott amerikai fellépésre Hruscsov azonnal visszavonult, amint világos lett számára, hogy különben közvetlen szuperhatalmi összecsapás veszélye fenyeget. Ma már tudjuk, a szovjetek feltétel nélkül is visszavonultak volna, de a helyzet eszkalálódásától szintén tartó amerikai vezetés megkönnyítette a szovjetek dolgát: Kennedy bizalmasan megígérte, hogy az USA nem támadja meg Kubát. Sőt, további engedményt is tett, hogy lehetővé tegye Hruscsovnak a visszavonulást: ígéretet tett a törökországi amerikai rakéták kivonására is.10 Ez viszont nem kevesebbet jelentett, mint hogy az amerikai vezetés a NATO-szövetségesek háta mögött kötött titkos egyezséget a szovjetekkel. Nem csoda, hogy Kennedy cserébe azt kérte, mindennek semmilyen írásos nyoma ne maradjon amerikai oldalon. Így most a szovjeteken volt a sor: Dobrinyin nagykövet végül hosszas győzködés hatására hajlandó volt visszavenni azt a szovjet levelet, amely ezt az amerikai ígéretet is tartalmazta.11
Mindezek alapján az is elmondható, hogy a világbéke szempontjából mindmáig legveszélyesebbnek tekintett berlini és különösen a kubai válság megoldása során a harmadik világháború kirobbanásának veszélye korántsem volt akkora, mint ahogy azt a korabeli közvélemény megélte. Ez pedig éppen annak volt köszönhető, hogy a krízis megoldása során a szuperhatalmak vezetői nagyfokú visszafogottságról és felelősségérzetről tettek tanúbizonyságot. E két súlyos válság legfőbb tanulsága mindkét fél részére az volt, hogy a jövőben a szuperhatalmi kooperáció tökéletesítése révén eleve el kell kerülni a hasonló veszélyes konfliktusok kialakulását. Ez a felismerés azután jelentősen hozzájárult a hatvanas évek közepétől kibontakozó klasszikus enyhülési folyamat sikeréhez, a szuperhatalmi együttműködés új, hatékonyabb és intézményes formáinak kialakulásához.
Kulcsszavak: hidegháború, szuperhatalmak, Sztálin, Hruscsov, válságok, kooperáció, 1956, harmadik világháború, Berlin, Kuba
Irodalom
Békés Csaba – Byrne, M. – Rainer M. J. (eds.) (2002): The 1956 Hungarian Revolution. A History in Documents. CEU Press, Budapest–New York
Békés Csaba (1997): Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. Évkönyv V. 1996/1997. 1956-os Intézet, Budapest, 201–213.
Békés Csaba (1999): A hidegháború eredete. Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 217–226.
Békés Csaba (2006): Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Második, bővített és átdolgozott kiadás. 1956-os Intézet, Budapest
Bischoff, Gunter – Dockrill, Saki (eds.) (2000): Cold War Respite. The Geneva Summit of 1955. Louisiana State University Press, Baton Rouge
Borhi László (1999): Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U.S. Policy and Eastern Europe in the 1950s. Journal of Cold War Studies 1. Fall 1999. 3, 67–110.
Chen, Jian (2001): Mao’s China and the Cold War. The University of North Carolina Press, Chapel Hill–London
Fischer Ferenc (1997): A megosztott világ. A Kelet–Nyugat, Észak–Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1945–1989). 3. kiadás. Ikva, Budapest
Foreign Relations of the United States, 1955-1957. Eastern Europe. Volume XXV. (1990) United States Government Printing Office, Washington D. C.
Fursenko, Aleksandr – Naftali, Timothy (2006): Khrushchev’s Cold War: The Inside Story of an American Adversary. Norton, New York
Halmosy Dénes (szerk.) (1985): Nemzetközi szerződések, 1945–1982. Közgazdasági és Jogi– Gondolat, Bp.
Harrison, Hope (2003): Driving the Soviets up the Wall: Soviet–East German Relations, 1953–1961. Princeton University Press, Princeton, N. J.
Kovrig, Bennett (1991): Of Walls and Bridges: The United States and Eastern Europe. New York University Press, New York
Larres, Klaus – Osgood, Kenneth (eds.) (2006): The Cold War after Stalin’s Death: A Missed Opportunity for Peace? Lanham, MD., Rowman and Littlefield
Loth, Wilfried (2002): Overcoming the Cold War. A History of Détente. Palgrave, New York
Marchio, David James (1992): Rhetoric and Reality: The Eisenhower Administration and Unrest in Eastern Europe, 1953–1959. University Microfilms International
McCauley, Brian (1981): Hungary and Suez 1956: Limits of Soviet and American Power. Journal of Contemporary History. October
Szereda, Vjacseszlav – Rainer M. János (szerk.) (1996): Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. 1956-os Intézet, Budapest
Zubok, Vladislav (2001): The Khrushchev–Mao Conversations, 31 July-3 August 1958 and 2 October 1959. CWIHP Bulletin. 12/13, Fall/Winter, 243–272.
Zubok, Vladislav – Pleshakov, Constantine (1996): Inside the Kremlin’s Cold War. From Stalin to Khruschchev. Harvard University Press, Cambridge–London
További Irodalom a hidegháborús 60-as évek közepéig terjedő szakaszának nemzetközi politikájáról
CWIHP Bulletin 1–15.
Gaddis, John Lewis (1997): We Now Know. Rethinking Cold War History. Oxford
Judt Tony, (2005): Postwar. A History of Europe since 1945. The Penguin Press, New York
Leffler, Melvyn P. (2007): For the Soul of Mankind: The United States, the Soviet Union, and the Cold War. Hill and Wang, New York
Mastny, Vojtech – Byrne, Malcolm (eds.) (2005): A Cardboard Castle? An Inside History of the Warsaw Pact, 1955–1991. Central European University Press, Budapest–New York
Mastny, Vojtech (1996): The Cold War and Soviet Insecurity. The Stalin Years. New York
Trachtenberg, Marc (1999): A Constructed Peace. The Making of the European Settlement, 1945-1963. Princeton University Press, Princeton, N. J.
Westad, Odd Arne (2005): The Global Cold War. Third World Interventions and the Making of Our Times. Cambridge University Press, Cambridge–New York
1 Jelen tanulmány megírását az MTA Politikatudományi Intézetének támogatása tette lehetővé.
2 A legfontosabbak: CWIHP, National Security Archive, Washington D. C., Parallel History Project on NATO and the Warsaw Pact, (2006-tól: Parallel History Project on Cooperative Security).
3 A ma már e téren is gazdag irodalomból néhány fontosabb munka a cikk végén lévő listában olvasható.
4 Erről részletesen lásd: Békés, 1999, 217–226.
5 Erről lásd részletesen: Békés, 1997, 201–213.
6 Ez a korszakolás a nemzetközi irodalomban is meglehetősen általános, hazai alkalmazását lásd Fischer, 1997. Halmosy Dénes 1955-től számítja az enyhülési politika kibontakozását (Halmosy, 1985)
7 A dokumentum teljes szövegét közli: Békés et al., 2002, 119-128. A kelet–nyugati viszony alakulásáról ezekben az években lásd bővebben Békés, 2006. 38–59. Az amerikai kormány Kelet-Európa-politikájáról lásd: Kovrig, 1991; Marchio, 1992; Borhi, 1999, 67–110.
8 Az 1955. júliusi genfi csúcstalálkozóról, illetve az 1953–1956 közötti nemzetközi politika dilemmáiról lásd: Bischoff – Dockrill, 2000; Larres – Osgood, 2006.
10 A kubai rakétaválságról lásd: Zubok–Pleshakov, 1996, 258–274.; Fursenko – Naftali, 2006, 367–492.