Magyar Tudomány, 2008/11 1314. o.

Az idõ a földtudományokban



A geológiai idõskála kalibrálása korszerû kormeghatározási módszerekkel


Pálfy József


MTA doktora, tudományos tanácsadó,

MTA–MTM Paleontológiai Kutatócsoport

palfy nhmus . hu


1. Bevezetés


A geológiai idõskálát az idõrétegtani (kronosztratigráfiai) egységek hierarchikus rendszere építi fel. A földtörténeti idõ tagolásával egyidõs az a törekvés, hogy az egységek idõtartamát és határainak korát számszerûen, években is meghatározzuk. A kalibrált idõskála mutatja meg az idõrétegtani egységek határainak korát millió években kifejezve.

A kronosztratigráfia a biosztratigráfiából fejlõdött ki, és mindmáig annak alapjain nyugszik, azaz a kõzetrétegek relatív korát leggyakrabban a bennük megõrzõdött õsmaradványok segítségével állapítjuk meg. A radioaktivitás felfedezése óta, amely megnyitotta az utat egyes ásványok és kõzetek közvetlen kormeghatározásához, az idõskálakalibrálás építõkockái az ismert biosztratigráfiai helyzetû képzõdményeken mért radioizotópos koradatok.

Nehéz túlbecsülni a kalibrált idõskála jelentõségét a történeti földtan számára. Ez alapozza meg a különbözõ módszerekkel datált, különbözõ környezetekben keletkezett, eltérõ genetikájú képzõdmények megbízható korrelálását. Az idõskála segít megbecsülni a különbözõ földtani és biológiai folyamatok sebességét, és feltárni a sokrétû földtörténeti események idõbeli összefüggéseit. Olyan, látszólag távol esõ szakterületek modellalkotásához ad kiindulópontot, mint például a geodinamika vagy a paleobiológia.

A jelen tanulmányban (1) rámutatok az elmúlt évtizedekben publikált és még ma is alkalmazott idõskálák megbízhatóságának problémáira, (2) ismertetem az idõskála kalibrálásának korszerû módszereit, (3) saját kutatásaimból egy-egy triász, illetve jura esettanulmányon bemutatom ezek alkalmazását, végül (4) szemléltetem a pontos kalibráció jelentõségét a bioszféra történetében fontos kihalási és talpraállási események kutatásának példáján.


2. Az idõskála kalibráció és az integrált sztratigráfia modern módszerei


A fanerozoikum idõrétegtani egységeinek definíciója a szintjelzõ õsmaradványokra alapított biosztratigráfiai, ill. az azokból származtatott biokronológiai egységekre alapul. Napjaink rétegtani gyakorlatában az emeletek alsó határának kijelölése nemzetközi konszenzussal elfogadott határsztratotípusok (GSSP – Global Stratotype Section and Point) útján történik. A kalibrálás alaplépése az ismert kronosztratigráfiai helyzetû, a vizsgált határhoz közeli, vagy az alatti, ill. feletti emeletbe esõ, radioizotópos módszerrel datálható képzõdmények kormeghatározása. A skála minõségét meghatározza a biokronológia felbontása és megbízhatósága. Ezért érthetõ a törekvés az adott idõszak standard zónabeosztását nyújtó õsmaradványcsoport (pl. a mezozoikumban az ammoniteszek) használatára.

A kalibrált skála finomításában egyéb módszerek is mind fontosabb szerepet játszanak. A Milankovics-ciklicitást mutató üledéksorok segítségével a harmadidõszak egyre idõsebb részéig (mára egészen a kréta/paleogén határig) terjesztették ki a folyamatos asztronómiai kalibrálást. Bár a földpálya elemeinek periódusa nem volt állandó a múltban, több mezozoós intervallumban is történt kísérlet „lebegõ” skálák kidolgozására, melyekkel a ciklikus üledékeket tartalmazó rétegtani egységek idõtartama becsülhetõ. A mágnesrétegtan és a stroncium-izotópsztratigráfia szerepe az idõskála kalibrációban kettõs: egyrészt kiegészíthetik a biokronológiai alapú korrelációt, másrészt interpolációra használhatók. A mágnesrétegtan esetében ez utóbbi a középsõ jurától kezdve alkalmazható, az óceánfenéki mágneses anomáliák szélességének idõarányosságát feltételezve állandó sebességû lemezmozgás esetén. A tengeri Sr izotóparány idõbeli változását pedig egyes szakaszokon lineárisnak tekintve szintén egy interpolációra alkalmas paraméter áll a rendelkezésünkre, melynek alkalmazása csak az elmúlt években kezdõdött meg.

Ezeknél a módszertani újdonságoknál azonban nagyobb horderejû az az idõskála finomításának alaplépését érintõ hatalmas fejlõdés, amely a radioizotópos kormeghatározásban játszódott le. Hogy ennek jelentõségét belássuk, végezzük el az elmúlt húsz évben készített és legtöbbet használt idõskálák rövid kritikai elemzését. Az 1980-as és 90-es években általánosan használt számszerû idõskálák (Harland et al., 1982, 1990; Palmer, 1983; Gradstein et al., 1994) pontosságát aláásta néhány hátrányos körülmény: 1.) a kalibráció viszonylag kisszámú izotópos kormeghatározáson alapult, 2.) az izotópos korok jelentõs része K-Ar és Rb-Sr kor, amelyek jóval kevésbé pontosak és megbízhatóak, mint a modern U-Pb és 40Ar/39Ar koradatok, 3.) a rétegtani határok korának becslésekor az interpolációhoz a biosztratigráfiai egységek egyenlõ idõtartamának megalapozatlan feltételezését használták. A fenti okok miatt nem meglepõ, hogy a különbözõ idõskálák az emelethatárok korára egymástól jelentõsen eltérõ becsléseket adtak, melyre jó példa a kora jura (1. ábra).

A továbblépés útja jól kirajzolódott az elmúlt évtizedben: célzott vizsgálatok történtek pontosan ismert biosztratigráfiájú üledékes szelvényekben elõforduló vulkáni tufa közbetelepülések nagy felbontású radioizotópos korolására. A korábban alkalmazott datálási módszereket felváltotta napjaink két legnagyobb pontosságot és megbízhatóságot nyújtó módszere, az U-Pb és az 40Ar/39Ar kormeghatározás.

Az U-Pb módszer megbízhatóságának alapja a benne rejlõ minõségellenõrzési lehetõség. Az U-tartalmú ásványokban két geokronométer „ketyeg”. Az 238U --> 206Pb és az 235U --> 207Pb egymástól független bomlási sorok, melyek bomlási állandói igen pontosan ismertek. A felezési idõk a módszert a legkülönbözõbb korú földtani képzõdmények vizsgálatára is alkalmassá teszik (t1/2 238U = 4,468 x109 év és t1/2 235U = 0,704 x109 év). A pontosságot a precíz tömegspektrometriai analízis biztosítja. A leggyakrabban alkalmazott termális ionizációs tömegspektrometria (TIMS) mellett az U-Pb módszer rohamléptekkel fejlõdõ változatai a rendkívül nagyfelbontású ion mikroszonda (SHRIMP) és a lézer ablációs induktív csatolású plazma tömegspektrometria (LA-ICP-MS). E két módszer az idõskála kalibrációban egyelõre csak korlátozottan használható, hiszen az ásványszemcsén belüli nagy térbeli felbontás az analitikai hibahatár növekedésével jár. Az U-Pb elemzések leggyakoribb célásványa a cirkon. Emellett sikeres kormeghatározásokat végeztek többek között monacit, titanit, és baddeleyit vizsgálatával is. A közönséges magmás járulékos elegyrészként elõforduló, rendkívül ellenálló cirkon elõnye a magas záródási hõmérséklet (>800°C). A mérési adatok megjelenítése konkordia diagramon történik, melyre példákat az esettanulmányok között látunk (2. ábra).

Az U-Pb módszer versenytársa az idõskála pontosítását célzó kutatásokban a hagyományos K-Ar kormeghatározást egyre inkább felváltó 40Ar/39Ar módszer. Ennek elvi alapja szintén a 40K --> 40Ar radioaktív bomlás, a vizsgált fázisok is ugyanazok a K-gazdag ásványok (például: szanidin, biotit, hornblende, plagioklász). Mivel a 40K helyett a neutronbesugárzás során keletkezõ 39Ar-t mérjük, így egyetlen elem izotóparányának meghatározására van csak szükség. A lényegesen megnövelt analitikai pontosság ellensúlyozza azt, hogy a besugárzásos gerjesztés átalakítási hatékonyságát ismert korú standard egyidejû elemzésével kell megállapítanunk. A módszer népszerûsége az idõskála kalibrációban nemcsak a nagy pontosságon alapul, hanem a megbízhatóság ellenõrzésének lehetõségén is. Lépcsõzetes hevítést alkalmazva a zárt rendszer feltételének teljesülése ellenõrizhetõ. Ideális esetben az egyes hevítési lépésekkor az ásványszemcsék felületközeli részeibõl a mag felé haladva fokozatosan felszabaduló Ar izotóparányát mérve egyezõ korok számíthatók, diagramon ábrázolva ún. plató kort kapunk. A plató kor joggal tekinthetõ a kristályosodás korának, míg a zárt rendszer utólagos megbomlását, radiogén Ar vesztést vagy külsõ Ar beépülését a kristályrácsba eltérõ korok és a platótól eltérõ lefutású kordiagram mutatja.


3. Esettanulmány a kanadai jurából


A legutóbbi idõkig a triász/jura határ korát nagy bizonytalanság terhelte. Pontosan ismert rétegtani helyzetû mintákon mért radiometrikus adatok hiányában a határ korát egymástól távoli késõ triász, illetve kora jura korok közötti interpoláció segítségével becsülték. A közelmúlt egymást követõen publikált, legtöbbet használt idõskálái közül az idõszakhatár kora Walter Brian Harland és munkatársai szerint 213 Ma (1982),és 208 Ma (1990), Felix Gradstein és munkatársai (1994) szerint pedig 205,4 Ma (1. ábra). Az eltérések és pontatlanságok nehezítették többek közt a triász végi kihalás értelmezését is. A jura idõskála pontosabb kalibrálását célzó erõfeszítések eredményeképpen jó néhány pontosan meghatározott biosztratigráfiai helyzetû U-Pb kor vált ismertté a legfelsõ triász rhaeti, illetve a legalsó jura hettangi emeletbõl (Pálfy et al., 2000b). Legjelentõsebb ezek között az az U-Pb kor a Queen Charlotte-szigetek (Brit-Kolumbia tartomány, Nyugat-Kanada) egy tengeri rétegsorából, amely gyakorlatilag az idõszakhatár közvetlen korbecslésének tekinthetõ (Pálfy et al., 2000a).

A Queen Charlotte-szigeteken elõforduló Sandilands Formáció vékonyrétegzett agyagpala és aleurolit váltakozásából áll, kora a rhaetitõl (késõ triász) a pliensbachiig (kora jura) terjed. A formáció folyamatos triász–jura átmenetet tartalmaz a Kunga-sziget partjain feltárt szelvényben, mely egyike volt a jura bázisát kijelölõ nemzetközi határsztratotípus (GSSP) jelölteknek. A formációban gyakoriak a vulkáni tufa eredetû, vékony közbetelepülések. A Kunga-szigeti szelvényben közvetlenül a triász–jura határ alatt található egy 3,5 cm vastag tufaréteg, melybõl radiometrikus kormeghatározás céljára mintát gyûjtöttünk. A mintából homogén cirkon populációt sikerült leválasztani, amelyet nyolc többszemcsés frakcióra különítettünk el a U-Pb kormeghatározáshoz. Három frakció átfedésben van és a konkordia görbére illeszkedik, míg a többi különbözõ mértékû diszkordanciát mutat (2. ábra). Az egyik frakció diszkordanciáját átörökölt idõsebb Pb komponens okozza, míg a további négy frakció a konkordia görbe alatt és attól jobbra helyezkedik el, ami alapján arra következtethetünk, hogy egyes szemcséket kismértékû Pb veszteség és átöröklés egyaránt érhetett. A tufa kristályosodásának korát legjobban a három konkordáns frakció 206Pb/238U korának súlyozott átlagával közelíthetjük meg, ami 199,6 ± 0,4 Ma-nek felel meg. A legújabb átfogó geológiai idõskála (Gradstein et al., 2004) is ezt tekintette a triász/jura határ legmegbízhatóbban meghatározott korának. Az elmúlt évek mûszer- és módszerfejlesztései azonban lehetõvé tették, hogy több kristályszemcse együttes mérése helyett ma már egyetlen cirkonkristály korát is ugyanolyan pontossággal meghatározzuk. Ráadásul a Pb veszteséget kiküszöbölõ új, kémiai abráziónak nevezett eljárást is kidolgozásra került. Ezek együttes alkalmazásával, nemzetközi együttmûködõ partnerekkel újravizsgálva a mintát sikerült igazolni, hogy az elõzõ kormeghatározás mintegy 1 %-kal fiatalabb eredményt adott a rejtve maradt Pb veszteség hatása miatt. Még publikálatlan adataink szerint a triász/jura határ kora inkább 201 és 202 Ma közé esik.

A Queen Charlotte-szigeteken a triász/jura határ megvonása integrált ammonitesz, konodonta, és radiolaria biosztratigráfia segítségével történt (3. ábra). A tufa Elizabeth Carter vizsgálatai szerint a legfelsõ triász gazdag és változatos faunát adó Globolaxtorum tozeri radiolaria zóna tetejéhez közel helyezkedik el. A zónajelzõ faj utolsó elõfordulása 5 méterrel a tufa fölött található, míg a zóna teljes vastagsága 27 m. Az efölött következõ, 1,5 m-rel feljebb gyûjtött mintából szintén sok radiolaria került elõ, ám ezek rendkívül fajszegény és a korábbitól gyökeresen különbözõ összetételû faunaegyüttest képviselnek, amely már a hettangi (legalsó jura) Canoptum merum zónába sorolható.


4. Esettanulmány a Balaton-felvidéki

középsõ triászból


Míg a triász idõszak határainak korolásában újabban jelentõs elõrelépés történt, addig az idõszakon belüli emelethatárokat jelentõs bizonytalanság terheli. Fontos új eredmények születtek a dél-alpi középsõ triászból, melyek a korábbi skálák revíziójának szükségességét sugallták (Mundil et al., 1996). Ezeket az eredményeket azonban többen kétkedve fogadták. A Balaton-felvidék középsõ triász rétegsorában az anisusi/ladin határ körül keletkezett Felsõörsi Formáció tengeri környezetben lerakódott mészkõbõl és közberétegzett vulkanoklasztitból áll. A mészkõrétegek gazdag ammonitesz faunája régóta ismert, segítségével részletes biosztratigráfiai tagolás és megbízható korreláció érhetõ el. Elsõ ízben végeztük el egyes tufás rétegek radiometrikus kormeghatározását, ami által sikerült megadni az ammonitesz zónák és szubzónák számszerû korát (Pálfy et al., 2003). A klasszikus felsõörsi szelvénybõl, amely a ladin emelet bázisának globális határsztratotípus (GSSP) jelöltje is volt, négy egymást követõ, pontosan ismert biosztratigráfiai korú tufaszintet vizsgáltunk (4. ábra). Mintánként 4–6 frakció mérését végeztük el, melyeket 7–28 darab, hasonló morfológiájú kristály alkotott. Minden minta esetében legalább három frakció adott konkordáns és egymással átfedõ eredményt, amelybõl nagy pontosságú kort lehetett számítani, bár átöröklés és kismértékû Pb-veszteség jelei is kimutathatók (5. ábra). Az anisusi tetején a Trinodosus Zóna Felsoeoersensis Szubzónájából 241,1 ±0,5 Ma, a Liepoldti Szubzónából 241,2 ±0,4 Ma U-Pb kort határoztunk; míg a ladin bázisának értelmezett Reitzi Zóna Reitzi Szubzónájából két tufaréteg kora 240,5 ±0,5 és 240,4 ±0,4 Ma. Az új radiometrikus korok hibahatáron belüli egyezést mutatnak a Déli-Alpok jól párhuzamosítható képzõdményeibõl a közelmúltban publikált, egykristályos méréseken alapuló adatokkal (Mundil et al. 1996, 2003). Felmerül azonban annak a lehetõsége, hogy a többkristályos adatok az egykristályos elemzésekhez képest szisztematikusan némileg (~0,1 – 1 millió év nagyságrendben) fiatalabb kort adnak. A két adatsor együttes értékelése alapján a ladin emelet kezdete kb. 241,5 Ma, vége kb. 237 Ma (6. ábra). Felismerve az U-Pb módszer továbbfejlesztésének jelentõségét, folyamatban van a Balaton-felvidéki minták újravizsgálata egykristályos, kémiai abráziós elõkezeléses eljárással. Az elõzetes eredmények itt is azt igazolják, hogy a többkristályos mérés során rejtve maradt Pb veszteség kiküszöbölése nem elhanyagolhatóan, akár 0,5–1 %-kal idõsebb kormeghatározáshoz vezet.


5. Példák a kalibrált idõskála alkalmazására


Az idõskála pontosítása nem öncélú tudományos erõfeszítés. Segítségével fontos földtörténeti kérdések megválaszolásához juthatunk közelebb. A ladin emelet idõtartamának tisztázása perdöntõ a Déli-Alpok jól ismert ciklusos karbonát platformja, a Latemar-platform képzõdését övezõ vitában. A fentiekbõl következõen a 4,5 millió év körüli hosszúságú ladin emelet megerõsíti azokat az érveket, melyek szerint a Latemar-platform képzõdésében nem kizárólag Milankovics-ciklusok játszottak szerepet, hanem annál rövidebb periódusidejû, néhány ezer éves ciklusok is (Zühlke et al., 2003). A bioszféra fejlõdéstörténetének dinamikáját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a ladin ammonitesz zónák átlagos idõtartama rövid, 750 ezer év körüli. Erre magyarázatul szolgál a perm végi kihalás után mintegy 10 millió évvel, a biológiai talpraállás és az újbóli radiáció során zajlott felgyorsult tempójú evolúció.

A triász/jura határ korának pontos ismerete segít a triász végi kihalás okainak feltárásánál. Az égitestbecsapódási elmélet hívei sokáig a 214 Ma korú kanadai Manicouagan-krátert létrehozó impaktban vélték felfedezni a kiváltó okot, ami azonban egyértelmûen cáfolható a határ ~200 Ma korával. Figyelemreméltó viszont a Közép-Atlanti magmás provincia ma négy kontinensen megõrzõdött vulkanitjainak nagyszámú új 40Ar/39Ar kormeghatározása (Marzoli et al., 1999). Ezek átlagos kora 199,0 ±2,4 Ma, mutatva az élõvilág triász végi krízisének és a nagy intenzitású, hatalmas kiterjedésû, de viszonylag rövid idõ alatt lejátszódott, köpenyfeláramláshoz köthetõ vulkáni epizód egyidejûségét. Az idõbeli korreláció megalapozottá teszi azokat az elméleteket, amelyek a vulkanizmus kiváltotta, drasztikus környezetváltozást teszik felelõssé a kihalási hullám elõidézéséért (Pálfy, 2006).

Idõbeli felbontásában a radioizotópos kormeghatározás mára megközelítette a biokronológia pontosságát. A fent ismertetett módszerekkel az idõskála kalibrálásának hitelessége olymértékben növelhetõ, hogy segítségével egyre finomabb korrelációs problémák megoldása, a különféle földtörténeti folyamatok dinamikáját érintõen pedig egyre árnyaltabb kérdések megválaszolása válik lehetõvé.


A bemutatott eredmények kidolgozásában és a gondolatok érlelésében számos biosztratigráfus és geokronológus kollégám vett részt. Közülük is különösen hasznos volt Paul Smith, Howard Tipper, Vörös Attila, Elizabeth Carter, Jim Mortensen, Roland Mundil, Randy Parrish és Rich Friedman segítsége. Hálás vagyok az MTA Földtudományok Osztálya vezetésének a megtisztelõ felkérésért, hogy a dolgozat alapjául szolgáló elõadást megtarthattam. Kutatásaimat az OTKA (T029965, T042802 és K72633) és az MTA Bolyai Kutatási Ösztöndíja támogatta.


Kulcsszavak: idõskála, geokronológia, radiometrikus kormeghatározás, triász, jura

irodalom

Gradstein, Felix M. – Agterberg, F. P. – Ogg, J. G. – Hardenbol, J. – van Veen, P. – Thierry, J. – Huang, Z. (1994): A Mesozoic Time Scale. Journal of Geophysical Research, B. 99, 24051–24074.

Gradstein, Felix M. – Ogg, J. G. – Smith, A. G. 2004. A Geologic Time Scale 2004. Cambridge University Press, Cambridge.

Haq, Bilal U. Hardenbol, J. Vail, P. R. (1988): Mesozoic and Cenozoic Chronostratigraphy and Cycles of Sea Level Change. Society of Economic Paleontologists and Mineralogists Special Publication. 71–108.

Harland, Walter Brian – Armstrong, R. L. – Cox, A. V. – Craig, L. E. – Smith, A. G. – Smith, D. G. (1990): A Geologic Time Scale 1989. Cambridge University Press, Cambridge

Harland, Walter Brian – Cox, A. V. – Llewellyn, P. G. – Pickton, C. A. G. – Smith, A. G. – Walters, R. 1982. A Geologic Time Scale. Cambridge University Press, Cambridge

Marzoli, Andrea Renne, P. R. Piccirillo, E. M. Ernesto, M. Bellieni, G. De Min, A. (1999): Extensive 200-million-year-old Continental Flood Basalts of the Central Atlantic Magmatic Province. Science. 284, 616–618.

Mundil, Roland – Brack, P. – Meier, M. – Rieber, H. – Oberli, F. (1996): High Resolution U–Pb Dating of Middle Triassic Volcaniclastics: Time-scale Calibration and Verification of Tuning Parameters for Carbonate Sedimentation. Earth and Planetary Science Letters. 141, 137–151.

Mundil, Roland – Zühlke, R. – Bechstädt, T. – Peterhänsel, A. – Egenhoff, S. O. – Oberli, F. – Meier, M. – Brack, P. – Rieber, H. (2003): Cyclicities in Triassic Platform Carbonates: Synchronizing Radio-Isotopic and Orbital Clocks. Terra Nova. 15, 81–87.

Pálfy József (2006): A triász végi és a kora jura tömeges kihalás. Ált. Földt. Sz. Könyvtára 1. Hantken, Bp.

Pálfy József – Mortensen, J. K. – Carter, E. S. – Smith, P. L. – Friedman, R. M. – Tipper, H. W. (2000a): Timing the End-Triassic Mass Extinction: First on Land, Then in the Sea? Geology. 28, 39–42.

Pálfy József – Smith, P. L. – Mortensen, J. K. (2000b): A U-Pb and 40Ar/39Ar Time Scale for the Jurassic. Canadian Journal of Earth Sciences. 37, 923–944.

Pálfy József – Parrish, R. R. – David, K. – Vörös A. (2003): Mid-Triassic Integrated U-Pb Geochronology and Ammonoid Biochronology from the Balaton Highland (Hungary). Journal of the Geological Society, London. 160, 271–284.

Palmer, Allison R. (1983): The Decade of the North American Geology 1983 Geologic Time Scale. Geology. 11, 503–504.

Remane, Jürgen (ed.) 2000. International Stratigraphic Chart. International Union of Geological Sciences, Paris

Zühlke, Rainer – Bechstädt, T. – Mundil, R. (2003) Sub-Milankovitch and Milankovitch Forcing on a Model Mesozoic Carbonate Platform – the Latemar (Middle Triassic, Italy). Terra Nova. 15, 69–80.



1. ábra • Kora jura idõskálák összehasonlítása. Vastag vonal mutatja a kihalási események szempontjából fontos triász/jura és pliensbachi/toarci határt. Az emelethatárok melletti kis számok a hibahatárt jelzik. Rövidítések: HET – hettangi; SIN – sinemuri; PLB – pliensbachi; TOA – toarci; DNAG – „Decades of North American Geology”; GTS – Geological Time Scale; MTS – Mesozoic Time Scale (Pálfy et al., 2000b nyomán).

2. ábra • Konkordia diagram a Kunga-szigeti triász/jura határ közvetlen közelébõl származó tufaminta U-Pb kormeghatározási eredményeirõl. Az A2, B2, és D1 konkordáns frakciók alapján számított kor 199,6 ±0,4 Ma (Pálfy et al., 2000a nyomán).

3. ábra • A Kunga-szigeti triász/jura határszelvény biosztratigráfiája és az U-Pb kormeghatározással datált tufaréteg helyzete (Pálfy et al., 2000a nyomán). Rövidítések: R – radiolaria; K – konodonta; A – ammonitesz.

4. ábra • A felsõörsi Forrás-hegy szelvénye, biosztratigráfiai tagolása, és az U-Pb módszerrel datált tufarétegek kora (Pálfy et al., 2003)

5. ábra • A felsõörsi Forrás-hegy tufás rétegeibõl származó cirkonok U-Pb konkordia diagramjai (Pálfy et al., 2003 nyomán)

6. ábra • Alsó és középsõ triász idõskálák összehasonlítása a ladin emelet határainak új adatokon alapuló becslésével (Pálfy et al., 2003 nyomán). Rövidítések: Tr1–alsó triász; ANI – anisusi; LAD – ladin; GTS – Geological Time Scale; MTS – Mesozoic Time Scale; IUGS – International Union of Geological Sciences.



<-- Vissza a 2008/11 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]