S. Nagy Katalin:

Mű – művészet – befogadás

A tanulmány a képzőművészet és szociológia alcímet viseli, de tudománytörténeti szempontból is fontos megállapításokat tesz. Időről-időre kilép az önmaga által konstruált keretből, amely éppen gazdagítja mondanivalóját, semmint elterelné az olvasó figyelmét. Látszólag szigorú a mű szerkezete. A bevezetőben a képzőművészet és a szociológia kapcsolatáról mint önálló szakszociológiáról értekezik, majd a befogadás egyes fázisaival, a befogadói csoportokkal, műfajokkal, témákkal foglalkozik, és áttekinti a közvetítő intézmények körét, a látogatottság, az eszközhasználat, az aktivitási formák és a fogyasztási szokások szempontjából. Láthatóan ez az építkezés egy gyakorlott oktató-kutató megközelítésmódja, amely mederben tartja a kalandozni vágyót, mégis jelentős az a hatás, amelyet éppen ezzel a rendszert teremtő szándékával kivált.

Legfontosabb kérdése a művészetszociológiának a társadalom és művészet kapcsolata, összefüggéseinek vizsgálata. Ahogyan Pierre Bourdieu nézetei és módszerei sem adaptálódtak a művészetszociológiában, ugyanúgy a korábbi gondolkodók is csupán részleges nyomot hagytak a kutatók felfogásában, vizsgálati eszközeikben. Ezt a hiányt igyekszik pótolni S. Nagy Katalin, és tárgya, a képzőművészet-szociológia alkalmas is erre a kísérletre: „A műközpontú művészetszociológia a művet a társadalmiság egyik megjelenési módjaként tételezi, s egyszerre vizsgálja a mű struktúráját (formáját, nyelvét, anyagát), a művet mint ideológiai képződményt, mint kulturális kommunikációs jelenséget, továbbá az alkotónak és a befogadónak a műalkotásban benne lévő kölcsönviszonyát, mű–alkotó–befogadó társadalmi szituációját”.

A képek sokkal erősebben hatnak ránk, mint a szavak. Ezt az is jól bizonyítja, hogy a képeknek mindig is kiemelt jelentőségük volt az emberiség történetében a barlangrajzoktól és a Biblia Pauperorum-tól kezdve, a reformáció sokszorosított grafikáin át, korunk képdömpingjéig. A képeket teljesen „betiltani” sohasem sikerült.

Képkorszakban élünk: képek vesznek körül bennünket mindenütt, olyan mennyiségben, mint a történelemben ezelőtt még soha. A plakátok, reprodukciók, fotók, képes újságok, televízió, mozi, képeslapok ontotta képáradat az utóbbi évtizedben tovább bővült a számítógépes grafika, digitális kamera és fényképezőgép, valamint legújabban a mobiltelefonok segítségével létrehozható képekkel. A hétköznapi emberek maguk is képalkotókká válnak.

Nyíri Kristóf szerint a változások lényege, hogy a „mentális képalkotás képessége ismét növekvőben van”, és az emberek „kezdik magukat otthonosan érezni a képek körében, a képekkel való tevés-vevés olyan gazdag tapasztalatára tesznek szert, amely példátlan az írott történelemben”. Emellett „korunk számítógépes alkalmazásai is változást gerjesztenek: a könnyű képalkotás lehetőségét, a képi kommunikáció egyre mindennaposabbá válását” (Nyíri Kristóf). Az ’ikonikus forradalom’ magasabb szintű kommunikációt teremt meg az emberek között, amely talán a jövőben visszaadhatja a személyes kapcsolatok bensőségességét, a kis közösségek intimitását. Nyíri Otto Neurath-ot idézi: „A szavak elválasztanak, a képek kapcsolatot teremtenek”.

A művészet és a társadalom kapcsolatát taglalva mind a kultúra szociológiája, mind a kulturális antropológia művelői azon a véleményen vannak, hogy érdemes újra és újra visszanyúlni a kreativitáshoz mint a megválaszolandó kérdés forrásához. A kultúrakutatók szemlélete azonban eltér a klasszikus társadalomtudományi megközelítéstől, mivel a kreativitást nemcsak mint tevékenységet, hanem mint benyomást értelmezik, ezzel az élményt állítják középpontba. Ez lehetőséget ad arra, hogy mind a kultúrát (esetünkben a művészetet), mind a társadalmat, gazdaságot széles értelemben és a befogadó szempontjából tökéletes élménynek (Csikszentmihályi Mihály) tekintsék. Korunkat úgy is jellemezhetjük, mint az anómia és a devianciák világát, ahol az élmények töredezettek, hiszen a társadalmi normákban diszkontinuitás keletkezik, a társadalmi lény pedig mindinkább individualizálódik, és közben egyre erőteljesebben elidegenedik. Az áramlatélményt nemcsak az anómia nehezíti, hanem a depriváció is. Ez történt a nyolcvanas évek végén a magyar társadalom esetében is, amikor a gazdasági és a politikai szerkezet felbomlott, a kultúra átalakult, és döntően a piacgazdaság és egy sajátos szabadverseny korlátozta az alkotói és a befogadói oldalt egyaránt, de hasonló nehézséget jelent a kreativitás és a flow szempontjából a gyors gazdasági fellendülés is.

A művészeti észlelés szociológiai elméletéről szólva S. Nagy Katalin Bourdieu-ra hivatkozik, aki abból indult ki, hogy „valamely műalkotás észlelése minden esetben tudatos vagy tudattalan desifrírozó műveletet feltételez”. Tökéletesen „közvetlen és adekvát” megértés pedig csak akkor jöhet létre, „ha az alkotó által a művében mozgósított kultúra azonos azzal a kultúrával, illetve pontosabban művészeti kompetenciával, amelyet a néző mozgósít a mű desifrírozásakor”). Ha a néző nincs birtokában a megfelelő jeleknek, bekövetkezik a félreértés. Nem veszi észre, hogy „kódolt – éspedig egy másik kód szerint kódolt – közleményekkel van dolga…, és a mindennapi észlelésben megszokott tárgyak desifrírozására használt kódot” alkalmazza. Bourdieu szerint ezzel magyarázható, hogy a megfelelő kompetenciával nem rendelkező befogadóban erős az ábrázolás realizmusa iránti igény.

A legkevésbé művelt néző csak az Erwin Panofsky által jellemzett első befogadási szintig tud eljutni, ami „megcsonkított esztétikai élményt” eredményez. A kulturális vakság tehát a „dekódoláshoz” szükséges eszközök hiányának az eredménye.

A művészeti kompetencia pedig nem más, mint azoknak a művészeti felosztási elveknek az előzetes ismerete, amelyek segítségével a műalkotást a művészeti univerzumban el lehet helyezni. Kifinomultságának fokát az jelzi, ha a befogadó több egymás utáni felosztást is el tud végezni ezen a rendszeren belül. A kompetenciát az egyén családi neveltetésének és társadalmi helyzetének köszönheti, és a referenciacsoport diffúz nyomása tartja fenn, támogatja és erősíti.

Ahogyan a digitális társadalom megváltoztatja az egyén kontrollját és kreativitását, úgy az élményvilága is átalakul, mondja Dessewffy Tibor, ezzel az alkotásnak és általában a cselekvésnek új teret engedve, illetve biztosítva. Visszatekintve a kultúra szociológiájának és a kreativitás vizsgálatának történetére, az utóbbi másfél-két évtizedben megtöbbszöröződött azoknak a vizsgálatoknak a száma, amelyek megerősítik azt az alaptételt, hogy az egyén veleszületett generatív és kreatív készségei szinte korlátlanul fejleszthetők. Ez a tulajdonságunk megjelenik a tudástartalmak befogadásában, rugalmas összerendezésében, a szorongások és feszültségek egyéni és egyedi oldási képességében, valamint az új élmények létrejöttében. A kérdés mindig az, milyen szélességben és mélységben képes az ember ezt a belső lehetőségét kihasználni. Hogyan tudja érvényesíteni azt a vágyát, hogy valami kivételeset, valami speciálisat hozzon létre, melyben megtestesíti a világról alkotott felfogását, ugyanakkor megmutatja egyedi jellemvonásait és a kapcsolódásokat, mellyel mint individuum a közösség felé nyit.

A befogadói típusokkal kapcsolatban lényeges a szerzőnek az a megállapítása, hogy a művészettel szembeni társadalmi bizalmatlanság egyik forrása az, hogy az alkotás folyamatában csakúgy, mint a befogadáséban, domináns szerepük van az érzelmeknek. Ebből a szempontból csoportosítja a közönséget, és nagyon plasztikusan írja le az egyes típusokat, a szakértőktől a laikusokig. A képzőművészet-szociológia és a befogadás szempontjából fontos fejezetei a műnek a képérzékenységről, a természethűségről és az avantgarde-ról írott alfejezetek. Olvasatomban tehát S. Nagy Katalin műve többfunkciójú, a képzőművészet-szociológia egyik megkerülhetetlen hazai forrásaként kezelendő, összegzi a fontosabb magyar kutatásokat, és ösztönzi a kultúra- és művészetszociológiával foglalkozókat újabb, az egyes műfajok, alkotások és befogadóik kölcsönkapcsolatának vizsgálatára. (S. Nagy Katalin: Mű – művészet – befogadás. Budapest: Gondolat Kiadó, 2007, 140 p.)

Tibori Tímea

Szociológus

Erdő Péter: Az élő Egyház joga

Giotto freskójának részlete – Peñaforti Szent Raymund, a kánonjogászok védőszentje – található Erdő Péter bíboros, prímás, érsek legújabb magyar nyelvű könyvének védőborítóján. A kötet tavaly látott napvilágot, a szakíró korábbi és újabb tanulmányaiból nyújt át egy csokorra valót.

Az előszóban a szerző hangsúlyozza, hogy olyan írásokat közöl, amelyek a kánonjog „egy-egy aktuális, nyitott kérdésére keresik a választ”. A munka a hatályos egyházjog széles horizontját fogja át, mivel a negyvenkét tanulmány a tudományág szinte minden területét érinti. Az írások nem csak tartalmuk, hanem keletkezésük időpontját illetően is tág időbeli vertikumot ölelnek fel, mert a legkorábbi mű 1984-ben, míg a legkésőbbi 2006-ban jelent meg.

Az auktor több mint húsz év válogatott szakirodalmi „termését” a II. János Pál pápa által kiadott, napjainkban is hatályos Codex Iuris Canonici könyveinek megfelelően rendszerezi, ismerteti. Az első fejezet Általános fogalmak és szabályok cím köré csoportosított öt értekezése mintegy bevezetőül szolgál a következő fejezet törzsanyagához, a tizenkilenc tételt számláló, az Isten népének jogi szervezettségét ismertető részhez. Itt különösen kidomborodik a szerző interdiszciplináris látásmódja, mivel a különböző szaktudományok kiváló ismerőjétől mély elméleti megalapozást kapunk a kánonjog intézményeiről, ezek rendszerbeli elhelyezkedéséről és a közöttük lévő leheletfinom összefüggésekről.

A könyv cezúrája A tanító Egyház című 3. fejezet, amelynek két tanulmánya utat nyit A megszentelés feladatának gyakorlása fejezetcím alatti hét írás kibontásának. A nemzetközi hírű tudós az utolsó kilenc dolgozatát megosztja az Egyházi vagyon-, büntető- és eljárásjog – a kötetet lezáró három fejezet – között, érintve olyan témákat (pl. házasságrendezés), amelyek az egyre növekvő, de még így is kevés hazai kánonjogászon kívül szélesebb körben tarthatnak közérdeklődésre számot.

A tanulmánykötet kitűnő minőségű papíron tárja elénk a szellemi muníciót; különösen értékesek azok a cikkek, amelyek magyar nyelven itt jelennek meg először. A munkában alkalmazott mértéktartó tipográfia és a jól sikerült védőborító hangsúlyozza azt az alkalmat, amely az apropóját szolgáltatta a mű megjelenésének: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézete fennállásának a tizedik évfordulóját.

Ez az ünnepi esemény nem jöhetett volna létre, ha Erdő Péter az édesapjától – akinek utolsó munkatársként a múlt század közepén be kellett zárnia a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán az egyházjogi tanszéket –, nem veszi át jelképesen a kulcsot, hogy majdnem fél évszázad elteltével az Apostoli Szentszék segítségével újra megnyithassa Budapesten – igaz, hogy pár utcával arrébb – az intézetet, amely immár tízesztendős múltra tekint vissza. Így az intézetalapító oktatói tevékenységével hozzájárult ahhoz, hogy a tanítványai is nemzetközi szinten elismert egyházjogi publikációkkal öregbítsék a szellemi műhely hírnevét. (Erdő Péter: Az élő Egyház joga. Tanulmányok a hatályos kánonjog köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2006, 544 p.)

Bóka Zsolt

Egyházjogász

Csáki György – Farkas Péter (sz.): A globalizáció és hatásai

Globalizációértelmezések: „áldás vagy átok”?

A globalizációt elemző szakirodalomi termés – noha az 1991–2001 közötti termékenység mértékét már nem éri el – továbbra is nagy léptékkel duzzad. A termés bősége dacára, a nehéz kérdések döntő többsége nem kapott megnyugtató választ. Ennél kisebb baj, hogy az ambiciózus értelmezési kísérletek amúgy sem eredményezhettek konkrét nemzetközi globális összefogást (legfeljebb cselekvési terveket papíron) még a legégetőbb területeken sem. Az elmúlt két évtizedben tovább sűrűsödtek a globális problémák. A 2007-ben a nemzetközivé duzzadt hitel- és pénzügyi válság, amely az USA-t a recesszióközeli állapotba, és vele a világ vezető tőzsdéit régen nem tapasztalt tartós mélyrepülésbe küldte, a befejezetlen iraki és afganisztáni háború, a dohai és genfi WTO-tárgyalások sokadik kudarca különös, de inkább szomorú aktualitást ad a Politikatörténeti Intézet és s Napvilág Kiadó gondozásában megjelent A globalizáció és hatásai, Európai válaszok című tanulmánykötetnek. A könyv egy alapjaiban multidisziplináris közelítésű, de csak nagy vonalaiban egységes szemléleti keretbe foglalt tanulmányegyüttest kínál, amely összességében egy, a sokágú globalizációkutatások számos új eredményeit felmutató, érett szerzőkollektíva igényes munkáját dicséri. A nemzetközi kapcsolatok, a politikatörténet, az eszmetörténet, a politológia, a szociológia és a közgazdaságtan (nemzetközi gazdaságtan és világgazdaságtan) szűkebb diszciplínáit képviselő tanulmányok ugyan jól illeszkednek egymáshoz, az általuk feltárt valóság azonban meglehetősen sok irányba mutat. A kötetben jól kivehetően azonos gondolati-világlátási gyökereket keresve leginkább csak a baloldali szociáldemokrata, a neoliberális nézetekkel szembeni határozott ellenszenv tűnik szembe mint közös nevező.

A szerzői kollektíva nyíltan vállalt progresz-szív credója szerint „a világ-folyamatokról való gondolkodás már régen túllépett azon a kérdésen, hogy van-e a globalizációnak (a társadalmi és gazdasági folyamatok világméretű összefonódásának) alternatívája.” Inkább evidenciaként kezeli azt a gyakorlatiasabb kérdést, hogy milyen eszközökkel használhatjuk ki legjobban a globalizáció potenciális előnyeit, és melyekkel mérsékelhetjük a negatív tendenciák érvényesülését. Ez az alkalmazkodást hangsúlyozó tudományos megközelítés mindenképpen üdvözlendő, különösen abban a gyakran megalapozatlan és jobbára naiv globalizációkritikáktól hangos magyar közgondolkodásban, amely a tőkés vállalkozással szemben komoly ellenérzéseket táplál. Egy gazdasági és kulturális értelemben is erősen nyitott kis ország számára azonban aligha járható út a túlhevült globalizációellenesség (és pláne az evvel gyakran együtt járó, a külföldi tőketulajdonnal szemben tanúsított hangos ellenszenv). Ebben az értelemben dicséretes, hogy a kötetet ez a józan irányvétel jellemezi, ti. a globális folyamatokhoz való konstruktív alkalmazkodás igényének megfogalmazása. E „szelektív” kritika tehát fontos közös eredménye a végkonklúzióikban amúgy több irányba mutató tanulmányoknak.

A továbbiakban a recenzens a kötetnek csak azokat a részeit taglalja részletesebben, amelyek valamilyen szempontból számára különösen érdekes felvetéseket tartalmaznak, illetve amelyek a saját kutatási területéhez közelebb esnek.

Csáki György tanulmánya, A globalizáció és jövedelemkülönbségek a világgazdaságban címmel, azt a tartósan napirenden lévő kérdést tárgyalja, hogy vajon növeli vagy csökkenti a globalizáció a jövedelemkülönbségeket. Mindent eldöntő érv feltehetően nincs e vitákban, mert állítható: szinte egyformán erős a jövedelem divergenciákat és a konvergenciát találó empirikus feldolgozások tábora. Csáki kiváló áttekintést ad a mérési nehézségek és a módszertani kérdések sokaságáról, de legfőképpen arról a megdöbbentő tényről, hogy egészen kiváló kutatók és kutatói közösségek, valamint az ENSZ eltérő, de a maguk műfajában mértékadónak számító intézetei is alapvetően különböző eredményre jutnak. Mégis, a markáns véleménykülönbségek dacára, az általános esetben, ahogy Csáki is elismeri, megerősíthető az a régóta ismert felfogás, amely intuitíve is szilárdan tarja magát, hogy ti. a kereskedelemre jobban nyitott országok jobban növekednek átlagosan és egy főre jutóan is, persze kellően hosszú időszakot tekintve. Dani Rodrik, az egyik legnagyobb nemzetközi fejlődéskutató-tekintély számításai is ebbe az irányba mutatnak. Rodrik (2004) szerint a globalizációból, ebben a klasszikus shared-trading-benefit felfogásban, mindkét fél, tehát a fejlett és a fejlődő ország is nyer, igaz a nyereség abszolút mértéke a fejlett országokhoz húz, nagyságrendi és kereskedelem-szerkezeti aszimmetriák miatt is. Ezt, ti. a gyorsabb gazdagodást, mi több a jövedelmi egyenlőtlenségek zsugorodását, és végső soron a globálisan is megragadható konvergenciát látja empirikusan is igazolva legújabb eredményeiként a téma egyik leggyakrabban hivatkozott kutatója, Xavier Sala-i-Martin. 2006-os munkájában azt a nagyon megdöbbentő állítást teszi, hogy a megfigyelt globalizációs időszakban, 1970–2000 között a világgazdaság nyolc jövedelemeloszlást vizsgáló indexe közül mindegyik(!) az egyenlőtlenség csökkenését mutatja. Továbbá: 250-500 millióra tehető az a mérték, amellyel a világ abszolút szegényeinek száma csökkent. Módszertanának a szakirodalmat követő olvasókat csak részben meglepő újdonsága, hogy a népességeket használja súlyozásra, és ezért nem országokról beszél mint elemzési egységről, hanem valóban világgazdasági eloszlási tendenciákat vizsgál. Végkövetkezetése egyértelműen a jövedelmi, az ún. ß-konvergencia mellet érvelők táborát erősíti. És ennyiben Sala-i-Martin is a globalizáció áldásait hangsúlyozza. Csáki véleményét jól tükrözik Cohent idéző mondatai (Cohen, 2004, 19.): „a mondializáció¹ megértéséhez napjainkban arra van szükség, hogy elvessük ezt az egyenlőtlenséget hangsúlyozó negatív gondolatot, mert a XIX. sz. megtanított arra, hogy a kereskedelem önmagában nem növekedési tényező, a XX. század pedig megmutatta, hogy a protekcionizmus még rosszabb megoldás”.

Farkas Péter Röviden a globalizáció fogalmáról című tanulmánya történelmi perspektívában kínál kiváló áttekintést a globalizációértelmezésekről, a definíciók átalakulásáról. Megítélése szerint sok tekintetben nincs új a nap alatt. A kapitalizmus világgazdasági rendszere egy újabb sikeres átalakulási stádiumának tekinthetjük a transznacionális vállalati hálózatokat. „A kapitalizmus évszázados történelme során már többször megújult, jelentős belső, részleges formaváltozáson ment keresztül, újra és újra alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez, biztosítva a tőkés újratermelés folyamatosságát” (9.). Noha e marxista szóhasználat erősen idejétmúlt, tartalmi értelemben nem avítt, a sikeres adaptációs végeredményt tekintve ugyanis helytálló. Az átalakulások hajtóerejét most is, mint ahogy a korábbi transzformációk során is, a technikai fejődésben megjelölni a modern felfogásokban szintén elfogadott.

Kevésbé lehet egyet érteni a szerző érezhetően vállalatellenes szemléletével. Farkas Péter elismeri ugyan, hogy „a vállalatszempontú gazdaságosság a tőkehozam szempontjából hatékony globalizációs folyamat, amely a transznacionális vállalatok és a közvetlen beruházások térnyerését jelentette, súlyos társadalmi következményekkel járt a világ több, mint 100 kevésbé fejlett országában”. Nos, ezekért, a feszültségekért a helyi körülmények és kormányok inkább okolhatók. Aligha várható el a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása a külföldi beruházóktól. A elmaradottságért és a szomorú szegénységi statisztikákért alapvetően a helyi közpolitikák és helyi kormányzási gyengeségek a felelősök, semmint a termékeikkel a helyi piacokat elárasztó külföldi vállalatok. Azok az országok, ahol a fejlett vállalat nem jelent meg, még szegényebbek, a korábban idézett Cohen (2004) érvelése szerint is. A fejlődést magát, mint olyat, importálni ugyanis nem lehet, annak mozgatórugóit és részben erőforrásait igen. A fejlődés motorja, a korporatív szerveződések fő rendező eleve, az erőforrások elosztásának és árazásának alapja a mai világgazdaságban is a vállalati és az egyéni érdekeltség, az állam pedig csak moderátor, néhány ágazatban, speciális körülmények között stratégiai fejlesztő. Nem fordítva. Makacs koordinációs problémák persze adódnak bőséggel, nemcsak a piac és az egyén/vállalat, de a helyi piac és világpiac között is, sőt, nemzeti kormányok és nemzetközi részben supra-nacionális szervezetek között, ezt a legújabb keletű világgazdasági fejleményt magam is részletesen elemzem (Magas, 2007).

Erre a kitüntetett jelentőségű koordinációs problémára koncentrál javarészben Mészáros Ádám munkája is Nemzetgazdaságok a transznacionális kapitalizmus korában címmel. Mészáros jó szemmel veszi észre azt a mozzanatot, amelyet gyakran kevernek a vállalat vs. nemzeti érdek vs. nemzetközi közösségi érdekek sokdimenziós dilemmákban. Az egykori német kancellárt idézi: „A vállalkozásoknak nem dolguk hazafiasnak lenni, az ő dolguk az eredményes gazdálkodás” (50.) Gerhard Schröder erre figyelmeztette 2004-ben, a csatlakozás évében az újonnan belépet EU-tagokat. Találó meglátás, amely gyakran elvész a diffúz globalizációs diskurzusban!

A globalizáció amerikai jegyeket visel magán, a globalizációkritika szükségképpen Amerika-kritikával párosul – ezen gondolat jegyében fogant Andor László tanulmánya Globalizmus és Amerikanizmus címmel. Az elmúlt három évtizedben az USA világgazdasági és külpolitikai folyamatokat mind jobban befolyásoló ereje egyre inkább nyilvánvaló tény. Való igaz, Amerika egyoldalú hegemón lépéseit megakadályozni nemigen sikerült sem a világpiacon, sem a genfi tárgyalótermekben. A nyilvánvaló USA-dominancia, vagy ha tetszik, a sikeres angolszász újkonzervatív amerikai modell térnyerése okainak teljes körű feltárása azonban igen nagy vállalkozás, amely nem férhetett bele ebbe a szűk keretbe. Az USA-val szemben kialakult sokirányú ellenszenvek dacára egy bizonyos: a világgazdasági gazdasági folyamatokban az amerikai vállalatokat pénzügyi erejük és termelékenységük, s legfőképpen az amerikai gazdaságot mérete, piacainak rugalmassága kitüntetetté teszik; a világ egyetlen más térsége sem képes évi 1000 milliárd dollárnyi befektetést kereső szabad forrásnak, megtakarításnak biztos helyet adni; mint ahogy ilyen óriási méretű katonai potenciál fenntartására sem képes más ország. Ezen tények mögött kiemelkedő vállalati és intézményi teljesítmények állnak. Erről ritkábban hallani. Az, hogy az USA soha nem rendelte alá magát valamilyen globális közjónak, az is tény. De melyik világhatalom tette ezt meg? (Kína megtette két hétre az olimpia idejére). Hiszen még a kis országok is vonakodnak az akár picinyke engedményektől. Az Európai Unióban, ahogy Andor László is megállapítja, még kezdetlegesebb és szétszórtabb az a folyamat, amely egy-egy helyes irányú közös lépéshez vezethet, valamilyen egységes külpolitikai fellépés az emberiség közös globális gondjainak enyhítésében, vagy akár háborús konfliktusok esetében. A hegemónia és annak hanyatlása maga is gerjeszti a birodalmi magatartást, ahogy Bergsenre és Lizardóra (2005) hivatkozva Andor is megjegyzi (100.), amennyiben a katonai szerepvállalás egy olyan időszakban mutatkozik eltúlzottnak, amikor az egész addigi világrend felbomlani látszik. Egy bizonyos, és ebben egyet lehet érteni a szerzővel: az amerikai gazdasági modell jó teljesítménye mellé egyre több kérdőjelet tett a szakirodalom; a relatív hanyatlás tétele azonban az ambíciók és képességek közötti tartós diszkrepancia, amely az USA világpolitikai magatartásváltozását vetítheti előre – nos, az kellően még nem bizonyított.

Ezt az álláspontot látszik megerősíteni Galló Béla tanulmánya A globalizáció „világrendje”, nemzetközi politika viszonyok az ezredfordulón, pontosabban annak végső következetése is. A világrend nemzetközi (államközi) rendek közötti fontos különbségtétel szükségességének hangsúlyozásán kívül a tanulmánynak egy másik fontos realista, majdhogynem „hétköznapi” üzenete is van. A szerző leszögezi: az USA hadserege és gazdasági ereje nem hasonlítható össze a többi országéval, Amerika eddig nem ismert globális hatalmat élvez,… továbbá, hogy a legtöbb nemzetközi stratégiai szakember meg van győződve arról, hogy az USA primátusa tartós lesz (72.). Az új nemzetközi rendeket illetően ugyan a képzelet szabadon szárnyalhat, de az a meglévő erőkonstellációkat aligha írhatja át. Ezért jobb, ha középtávon megbékélünk e gondolattal.

Európa az USA-val egyenrangú politikai központként csak mint politikai entitás jelenhetne meg világszínpadon. Erre jelenleg nincs operatív esély (77.). Az USA a NATO-n belül az erő pozíciójában érzi magát, (joggal – M. I.) Ha Európa ezen változtatni szeretne, akkor fel kell készülnie, hogy a jelenleginek legalább a dupláját kell majd költenie védelemre, de még ekkor is jó tíz-tizenöt évnek kell eltelnie, hogy technológiai fejlettségben megközelítse az USA-t. Döntéshozói szinten ez idő szerint bizonyosan ebben érdemes maradni.

Kiemelkedő színvonalat képvisel Benczes István Európai (Gazdasági és Monetáris) Unió: a gazdaságpolitika démonizálása című munkája, amely mind szemléletét mind pedig következtetéseit tekintve, üdítően friss és kifejezetten modern, ráadásul gyakorlati jelentőséggel bíró gondolatokat kínál az európai közbeszédet és különösképpen a gazdaságpolitikai diskurzust sajnálatosan oly gyakran jellemző ködösített, sőt démonizált térben.

Benczes helyesen látja: a GMU egyedülálló történelmi helyzetet teremtett arra, hogy – követve a korszellemet és a főáramú közgazdaságtan ajánlásait – megzabolázza a nemzeti fiskális politikákat, gátat vessen az eladósodásnak, és megalapozza a hosszú távú fenntarthatóságot. Az autonóm fiskális politikákkal szembeni elégedetlenség felértékelte a jegybanki szerepeket. (286–287.) A főáramú közgazdaságtanban egyértelműen, de a gyakorlati gazdaságpolitikában is mind gyakrabban konszenzus övezi a felfogást, mely szerint az igény a fiskális fegyelemre nem gátja, ellenkezőleg elősegítője a fenntartható stabil növekedési és foglalkoztatási környezetnek. E fegyelem érvényesülése mellett válik lehetővé az automatikus stabilizátorok teljes korú érvényesülése. Hosszú távon tehát a makrogazdasági fegyelem és stabilizáció egymást segítő jelenségek. A mérvadó közgazdasági felfogás tehát gyökeresen megváltozott a gazdaságpolitika szerepeit illetően, így a mérvadó EU-célkitűzések is: AZ EU egészének első számú célja a fenntartható, nem inflációgerjesztő gazdasági növekedés. E felfogásnak megfelelően e célt leginkább az árstabilitásra koncentráló jegybank és a kiegyensúlyozott nemzeti költségvetés kettőse biztosítja. Ez az európai, és ennek kell lennie a magyar válasznak a változó globális környezetben is.

A kötetről elmondható, hogy abban jól szerkesztett igényes tanulmányokat sikerült összegyűjteni, amelyek szemléletükben erősen különböznek, mégis megfelelő áttekintést adnak az elmúlt két évtizedben keletkezett, a globalizáció számos aspektusát érintő tudományos gondolkodás változásairól, érdekes új eredményeiről, az európai válaszokról. A könyvet jó szívvel ajánlhatjuk a nemzetközi kapcsolatok és nemzetközi gazdaság iránt érdeklődő szakmai közönség és a felsőoktatás mester szintjein résztvevő hallgatóság számára. (Csáki György – Farkas Péter (szerk.): A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Budapest: Napvilág Kiadó, 2008. 376 p.)

¹ a globalizáció francia nyelvű megfelelője – M. I.

Magas István

Közgazdász

Magyar Tudománytár – Kultúra

A Magyar Tudománytár harmadik, Kultúra című kötete az ezredforduló magyar kultúrájának széles horizontú körképét mutatja be a közművelődés állapotától kezdve a különböző művészetek helyzetének ismertetésén keresztül az oktatás problematikájáig.

Mindjárt az elején egy közel negyvenoldalas összefoglalást találunk korunk kultúrájáról, kitekintéssel az egész földkerekségre (Korunk kulturális körképéről), alcímében ezt szerényen csak naplójegyzeteknek, megjegyzéseknek nevezve. Erről a részről tudjuk az előszóból (Előszó helyett), hogy Glatz Ferenc műve. Még a Bevezetés-ről is tudjuk ezt (Marosi Ernő), a többi fejezet esetében csak a könyv végén találunk egy olyan listát a 17 tagú munkaközösségről, amelyből az egyes fejezetek vagy alfejezetek szerzői kiderülnek.

Visszatérve Glatz Ferenc kitekintő fejezetére, belőle sokat megtudhatunk a világ kulturális állapotáról és a megfelelő tendenciákról. A számos fontos megállapítás közül mindenekelőtt érdemes kiemelni, hogy: „Megrendül az ezredfordulón a fehér ember ötszáz éves ’kulturfölénye’” és ma: „A keveredés az euroatlanti és a harmadik világ termékei között a legkülönbözőbb formákat ölti.” Ugyanakkor azonban a megfelelő térképre nézve láthatjuk, hogy például az internet használóinak száma szempontjából Afrika vagy a Közel-Kelet teljesen fehér foltnak számít. Az írástudás kétségtelenül nőtt a legutóbbi évtizedben, de azért az arab országok, a szub-szaharai Afrika valamint Dél- és Nyugat-Ázsia most is alig haladja meg, vagy el sem éri a 60 %-ot ebből a szempontból. Számos más értékes adatot (térképeket, grafikonokat) találunk a fejezetben, amelyek jellemzik mai világunkat: például középiskolát végzettek aránya a különböző földrészeken vagy informatikával, továbbá az ökológiai forradalommal kapcsolatos világhelyzet, nemkülönben a vallási megoszlásról, a tanulmány elején pedig az államhatárokról és „nemzeti szállásterültekről” az utolsó évszázadban. Nagyon indokolt volt a könyvet ezzel a kitekintéssel kezdeni, mert „…a magyar kultúra alkotásai is csak a világ kulturális irányai között értékelhetők”. A magyar a világon a kis, Európában a közepes nemzetek közé tartozik, így rá is vonatkozik a „kulturális diverzitás” megőrzésének fontossága. „A kulturális diverzitás fogalmával az ember által kialakított kulturális sokszínűség megőrzésének programját…” kívánta a szerző hangsúlyozni. Végül megjegyzem, hogy a szexuális kultúráról és változásairól a világon és az ezzel kapcsolatos népességrobbanás kulturális vetületéről ugyancsak érdemes lett volna szót ejteni.

Ezután öt fejezet, majd végül a Függelék következik. Az első a közművelődés és közműveltség mai magyar helyzetével foglalkozik. „A magyarországi politikai fordulat történelmi időben egybeesett a roppant súlyú egyetemes kultúraváltással is. Ennek lényegét a mediatizáció, a mobiltelefónia, a digitalizáció és a globalizáció kifejezéseivel foglalhatjuk össze.” A hazai lakosság 98 % hozzájut a tévéadásokhoz, viszont a felnőtt lakosság 20–25 %-a „funkcionális” analfabéta, és egyharmada nem képes megérteni, amit olvas. Viszont a háztartások egynegyedében (2003) van már számítógép. Itt jegyzem meg, hogy az „Analóg és digitális elektronikus kultúraközvetítők” alfejezetben számítógép helyett következetesen a „komputer” szó szerepel, amelyet még szakkörökben is alig használunk. Másrészt nőtt a kiadott könyvek száma, de nagymértékben csökkent a példányszám. A társadalom elszegényedésével (különösen nagymértékű a roma népesség körében) nőtt a polarizálódás, csökkent a középréteg száma, és az ún. magas művészetre csak a társadalom 10 %-ának van igénye. „…az esélykülönbségek, az úgynevezett mélyszegénység jól tetten érhetők a test- és egészségügyi kultúra vonatkozásában is”.

Nem kétséges, hogy az anyanyelv mint kultúra-közvetítő is alapvető fontosságú az emberi életben. Így a következő fejezet a magyar nyelvnek és irodalomnak van szentelve. A Föld mintegy hatezer nyelve közül a magyar a 45. helyet foglalja el (az azt anyanyelvként beszélők számossága szerint), a hetven európai nyelv közül a 12. A török megszállás előtt a Kárpát-medence lakosságának 80 %-a magyar anyanyelvű volt, és ez a százötven éves hadszíntér után esett vissza 30–40 %-ra. Ma az asszimiláció következtében a magyar nyelvhatár egyre jobban közelít a trianoni határokhoz (a székely tömböt kivéve). Az írott köznyelv kialakulására a döntő lökést a felvilágosodás adta (18. század második fele). „Az irodalmi nyelv kialakulása következtében megszűnt a nyelvváltozatok közötti korábbi viszonylagos egyenlőség, az irodalmi nyelv kibontakozásával egyre nagyobb társadalmi szerepre és tekintélyre tett szert az egységesülő, a nyelvjárások fölé emelkedő standardváltozat.” „…a standard fogalmat a köznyelv szinonimájaként használjuk.” Különben ma tíz magyar nyelvjárási régiót különböztetünk meg. Érdemes még megemlíteni, hogy az EU polgárainak 56 százaléka beszéli az angolt (hazánkban mintegy 12 %), és 44 %-a csak anyanyelvén tudja magát kifejezni.

A könyvkiadásról már esett szó az előzőekben, ebből a szépirodalom részesedése nem éri el a 20 %-ot, egyes években legfeljebb megközelíti azt. Megnőtt viszont a folyóiratok és még inkább az irodalmi jellegű társaságok, szervezetek és rendezvények száma. Ezek után találjuk a fejezetben a mai magyar líra, epika és dráma irányzatainak és képviselőiknek, továbbá a legkiemelkedőbbek munkásságának bemutatását, megállapítva, hogy – úgy tűnik – a költészet korábbi vezető szerepét a magyar irodalomban a próza, a regényirodalom vette át. Egyébként a recenzensnek feltűnt Sütő András alkotásai ismertetésének, méltatásának talán túl rövid szerepeltetése.

A könyvben külön fejezet foglalkozik az előadóművészettel, a zenével és a filmmel és ez a fejezetek közül a leghosszabb. A dolog természetének megfelelően azután ez három alfejezetre oszlik, éspedig a következő címekkel: A színpad művészetei az ezredfordulón, Zeneművészet az ezredfordulón és Filmművészet az ezredfordulón.

Ami az elsőt illeti, széles körképet rajzol a 70-es évek elejétől kezdve a budapesti és a vidéki színházi életről, a legfőbb törekvésekről, a legkiemelkedőbb színészekről és rendezőkről, beleértve a táncművészetet is. Fontos megállapítás, hogy a 70-es–80-as években „…a színház a kulturális élet legfőbb terepének számított”. A rendszerváltozás utáni évekre talán legjellemzőbb viszont az ún. alternatív színház, ami a nem szokásos állandó színházi keretben működő színházat jelenti.

A zenéről szólva megállapítja, hogy „…a rendszerváltozás visszaadta a művészetek szabadságát, de eltávolította fejük felől a körülmények viszontagságaitól védő ernyőt…” Ugyanakkor, meg kell különböztetnünk egymástól a komoly és a populáris zenét, és meg kell állapítanunk, hogy a zene: az alkotó és előadóművészek ma is egyik legjobb „exportcikkünket” jelentik, legjobban alapozzák meg hírünket a világban.

Kétségtelen, hogy születtek nemzetközileg elismert és „rendszerváltó” magyar filmek, azonban tény, hogy a magyarországi mozik legnagyobb része bezárt, és megjelent az amerikai filmek hihetetlen dömpingje. Miközben „…a játékfilm elvesztette politikai-közvéleményformáló szerepét”, „…viszonylag nagy jelentőségre tett szert a dokumentumfilm és a rajzfilm”.

A Képzőművészet, építészet, műemlékvédelem fejezet címének megfelelően tagolódik alfejezetekre, bár a képzőművészetnek két külön alfejezetet is szenteltek, nevezetesen: a Kultúra és művészet és A képzőművészet műhelyei és tendenciái. Hazánkban a posztmodern elterjedése és a rendszerváltozás ideje összefonódott egymással a képzőművészetben, bár ma már posztmodern helyett inkább „kortársművészetről” szokás beszélni. A másodikként említett alfejezetben részben néhány kiemelendő képzőművészről külön-külön pályaképek jelennek meg, részben szó van új képzőművészeti jelenségekről (például „installáció”, „performance”, spirituális törekvések, számítógépes művészeti műfajok stb.), végül a fotóművészetről, az iparművészeti törekvésekről és a művészeti oktatásról is szó esik. Itt kell megemlítenünk az ebben az alfejezetben jelentkező, idegen szavaktól hemzsegő, komplikált fogalmazást. Csak egy példa: „…két alapvető, eltérő felfogás volt jelen a szakmában, az egyiket az organikus, informel irányt Péri József, míg az indusztriális, „dizájnolt” fémművességet Gorej János képviselete.”

Az ezredforduló építészetének megértéséhez is a hatvanas évek végéhez kell visszamenni. Ma számos irányzat él egymással párhuzamosan: így a „szerves vagy organikus” építészet, a strukturalizmus, a „high-tech” és dekonstruktivizmus, a regionalizmus. A pályáját a kilencvenes években kezdő nemzedék már akár ellentmondó forrásokból is merít. „A párhuzamosságok, ellentmondások és keveredések őket nem zavarják, nem törekednek normatív rendszerek kidolgozására, következetes esztétikai kategóriákra”.

Az intézményes műemlékvédelem Magyarországon 1847-ben indul, és számos intézményen és intézményi átalakuláson keresztül jutott el a mai formájáig az Országos Műemlékvédelmi Hivatalig.

Az évezredes magyar oktatás mai helyzetét mutatja be az utolsó fejezet. A rendszerváltás eredménye, hogy több évtizedes ellenkező gyakorlat után eltörölte az iskolaalapítás állami monopóliumát. A 2001/2002-es tanévben az általános iskolák 4,2, a gimnáziumok 8,3 %-a volt egyházi kezelésben. Az elmúlt közel két évtizedben különböző oktatási koncepciók váltották egymást, a fő problémát azonban a gyermeklétszám folyamatos csökkenése jelenti. Ami a középiskolát illeti, vannak négy-, hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, továbbá szakközépiskolák. Általános törekvés, hogy igyekeznek előtérbe helyezni a 6+4+2-es iskolaszerkezetet. Viták és módosítások után bevezetésre került a Nemzeti Alaptanterv (NAT) és a kétszintű érettségi. Nemzetközi felmérések kétségtelenül bizonyos elmaradásokat jeleznek oktatásunkban, illetve a tanulók ismereteiben (matematika, természettudományok, olvasás megértés). A határainkon túli magyar oktatásban a különböző országokban különböző problémák jelentkeznek, de fenyegető az iskolai oktatás révén megvalósuló asszimiláció.

A felsőoktatásban is felszámolásra került az állami monopólium, az ezredfordulón nyolcvankilenc felsőoktatási intézmény működött hazánkban, ebből huszonnyolc egyházi, hat alapítványi. Létrejött a felsőoktatási integráció, és bevezetésre került az ún. bolognai rendszer. Nagymértékben megnőtt a felsőoktatásban tanulók száma: ez 2004/2005-ben összesen 421 520 volt. A cél, hogy 2010-re a megfelelő korosztályból minden második fiatal végezzen főiskolát. Ma ez a szám megfelel az európai átlagnak. A fejezetet a határon túli magyar felsőoktatás áttekintése zárja.

A Függelékben névmutatót, tárgymutatót, a könyvben szereplő képekre vonatkozó információkat, a felhasznált és az ajánlott irodalom jegyzékét és a szerzőkre vonatkozó adatokat találjuk. A kötetet rövid angol nyelvű összefoglalás zárja.

Az ismertetést azzal a megjegyzéssel fejezem be, hogy csak dicsérni lehet ezt a vállalkozást, amely nélkül szegényebb lenne a magyar kultúra, illetve a rá vonatkozó ismereteink. (Glatz Ferenc főszerkesztő: Magyar Tudománytár – Kultúra. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ – Kossuth Kiadó, 2006. 595 p.)

Berényi Dénes

az MTA rendes tagja