Magyar Tudomány, 2008/10 1166. o.

Genetika és (magyar) õstörténet



Genetika és (magyar) õstörténet:

a közös kutatás kezdeténél


Elõszó


Bálint Csanád


az MTA levelezõ tagja, igazgató, MTA Régészeti Intézet

balint archeo . mta . hu



Nem tudom, hogy én minek látszom a világ szemében, de én úgy látom magamat, mint egy kisgyereket, aki a tenger partján játszadozik, és azzal szórakozik, hogy néha-néha egy simább kavicsot vagy csinosabb kagylót talál a szokásosnál, míg az igazság nagy óceánja kikutatlan fekszik még elõtte.

(Sir Isaac Newton)


Aki ezzel foglalkozik, illetve érdeklõdéssel figyeli, mind tudja, hogy a magyar társadalomban milyen (fel)fokozott érdeklõdés nyilvánul meg õstörténetünk és a honfoglalás kor kutatása iránt. Mi ennek nagyon örülünk, amint az is érthetõ, hogy mindenkit jólesõ érzés tölt el, ha a munkáját fontosnak tartják, az iránt mások is érdeklõdnek. Örvendetesnek tartjuk ezt azért is, mert rendjénvaló, hogy – miközben a magyar történettudomány különféle ágai lehetõségeikhez mérten részt vesznek a végtelen számú probléma világszerte folyó vizsgálatában – törekedjünk a tisztánlátásra a saját házunk táján is, mégpedig kutatók és érdeklõdõk egyaránt. Hanem az ezen munkánkról szóló elsõ beszámolóval az Akadémián és most e folyóiratszámmal mégis kissé aggodalommal lép(t)ünk a nyilvánosság elé. Ez a társadalmunkban élõ széles és intenzív figyelem ugyanis egyeseket arra késztet, hogy megfelelõ képzettség nélkül egy olyan multidiszciplináris problematika kutatásáról véleményt alkossanak, netán részt vegyenek benne, sõt: ítélkezzenek fölötte, amelynek valamennyi területét a nemzetközi tudományos világ bõ évszázada igen magas szinten és egymás folyamatos ellenõrzésével mûveli. Tisztában vagyunk azzal, hogy az említettek nagy része jó értelemben vett hazaszeretettel s a magánéletébõl „ellopott” és erre áldozott értékes idõ ráfordításával közeledik a magyar õstörténet1 és honfoglalás kor számtalan problémájához – ezért (is) nagyon nehéz megfelelõen tájékoztatni õket a tudomány állásáról és fõként annak módszertani követelményeirõl. Abban természetesen biztosak vagyunk, hogy a Magyar Tudomány rendszeres olvasói pontosan fogják érteni a közléseinket, amint tudják azt is, hogy a kutatásnak minden adott pillanatban mindig megvannak a maga korlátai. Ez utóbbi a magyar etnogenezis2 genetikai módszerrel történõ tanulmányozása esetében azt is jelenti, hogy a most bemutatandókon túl újabb és fõleg: messzebb menõ következtetésekkel egyelõre nem lehet és nem is szabad elõállni; az adatbázis nagyságrendbeli megnövelésére van szükség.

Az említettek tudatában, s az azok iránt érzett felelõsséggel kezdem a jelen beszámolónkat két bejelentéssel: a genetika segítségével sem „fejtettük meg” a magyar eredetkérdést, és az nem is „fejthetõ meg”. E súlyos kijelentések természetesen magyarázatot igényelnek.

A 2000-ben meghirdetett Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program (NKFP) keretében a Magyar Tudományos Akadémia Genetikai Intézete és Régészeti Intézete által benyújtott és közösen elnyert pályázat legfõbb célkitûzése a történeti genetika magyarországi megalapozása volt. (A humánbiológiában tett lépéseink nem elõzmény nélküliek, lásd Bálint Csanád A történeti genetika és az eredetkérdés(ek) címû cikkét e szám 1170. oldalán). Sikeres pályázatunknak köszönhetõen elõször történt meg, hogy 10. századi emberi és állatcsontokon végeztek el genetikai vizsgálatokat. A megvizsgált minták száma világviszonylatban is kiemelkedõ, ti. ennyit egyetlen régészeti korszakból még sehol sem elemeztek. Továbbmegyek: akik ismerik az archaikus genetikai minták elkülönítésének nehézségeit, azok pontosan tudják értékelni, hogy az általunk megvizsgáltak esetében igen magas arányban sikeres volt az izolálás. Az utóbbiak egy része már a Régészeti Intézetben a pályázat révén létrehozott Archaeogenetikai Laboratóriumban történt, amely a jövendõ kutatásait a tér és az idõ tekintetében egyaránt ki akarja terjeszteni.

Munkánk közben kiderült, hogy nemcsak a hazai társadalomban és tömegtájékoztatásban, de még a tudós társadalom egy részében is túlzott várakozás él a genetika várható történeti eredményességével kapcsolatban, mert az – úgymond – „konkrét”, „mérhetõ”, azaz: most már aztán biztosan lehetséges(sé válik), megfejthetõ a honfoglaló magyarok eredetkérdése. (Mindeközben fel-felhangzott a régi dal refrénje: „összeomlott a finnugor rokonság elmélete”.) Az NKFP-program keretében végzett munkánkról az MTA székházában 2005. június 10-én tartott ülésen számoltunk be elõször. Ezt a beszámolót egyrészt a már említett, a tudományos közösséggel és a társadalommal szembeni alapvetõ kötelességünk miatt készítettük. Másrészt persze azért, hogy a kutatók között is segítsük a tisztánlátást a genetikának a magyar etnogenezis vizsgálatában feltáruló lehetõségeivel és korlátaival kapcsolatban (lásd Mende Balázs Gusztáv cikke és az alábbi saját írásom). Hiába izgalmasan újak ui., és máris nagyszerû távlatokat kínálnak az elsõ eredmények (lásd Raskó István és munkatársainak cikkei), amint az is egészen újszerû, hogy embercsontok mellett állatcsontok vizsgálatára is sor került, mégis világossá kell tenni: a genetikai adatok történeti értékelhetõségének is – amint valamennyi történeti tudományénak – megvannak a maga korlátai. Amiként az nem történt meg korábban a többi tudomány révén, úgy a genetika bevonásától sem lesz – mert nem is lehet! – a szó szoros értelmében „megfejtve”; végérvényesen tisztázva és lezárva a magyar etnogenezis problémaköre.

A pályázat keretében egy hosszabb tanulmányt írtam, melynek egyik céljaként arra a nagyon sokféle új eredményre kívántam fölhívni a hazai kutatás figyelmét, amely a ’nép’ fogalmának és az etnogenezisek nemzetközi vizsgálatában az elmúlt években született (Bálint, 2006). A magyar etnogenezis elméleti kérdéseivel foglalkoztak már a magyar tudósok (Szûcs, 1992, Róna-Tas, 1988), csak e munkáik s általában: az elméleti kérdések vizsgálata – szinte érthetetlen módon – nálunk évtizedek óta nemhogy folytatókra nem leltek, hanem egyszerûen visszhang nélkül maradtak. A ’nép’ fogalom tartalmát a világban a 20. század vége óta már nem kizárólag azon szempontok szerint vizsgálják, amelyeket a történettudomány kezdetei óta egészen a 20. század közepéig begyökerezetten számításba vettek. A lényegét abban látják, amit már Hérodotosz (Kr. e. 480) és Szt. Ágoston (400 körül) megsejtett, s a világ elsõ történetfilozófusa (Ibn Khaldūn) a 14. század végén már elemzett: nem a nyelv, népnév, hitvilág, anyagi kultúra, biológiai jegyek stb. közül az egyiknek vagy másiknak révén, hanem az összességükben ragadható meg, miközben a mindent eldöntõ szerepet a tudati és társadalmi tényezõk határozzák meg. Az utóbbit fejezte ki Ernest Renan közismert felkiáltása Elzász-Lotaringia elvesztésekor: „Mi a nép? Mindennapos népszavazás”. (Tanulságos: a szovjet kutatás ugyane fogalmat a materiális megnyilvánulásai felõl közelítette meg.)

Az említett pályázat keretében készült továbbá egy áttekintés arról, hogy hol állnak ma a magyarság eredetének vizsgálatában hagyományosan illetékes tudományágak (vö. Mende, 2005, ennek régészeti fejezete magyarul: Langó, 2007). A nemzetközi kutatásban ui. az elmúlt évtizedek folyamán a történettudományban, a finnugrisztikában és turkológiában, a régészetben és a történeti embertanban óriási szemléleti változások következtek be, s ezekkel itthon is szembe kell néznünk. A 18–19. században ui. a nyelvészet és a történettudomány, aztán a 20. század elsõ felében a régészet, majd azt követõen a történeti embertan bekapcsolódásával egészen a közelmúltig sok tudós gondolta, hogy a munkája – de elõbb-utóbb a saját szakterülete mindenképpen – képes lesz a magyar õstörténet valamennyi fõ kérdését megválaszolni. Bizonyos kritikai szellem megnyilvánulása volt azért az, hogy több szerzõ olykor szükségesnek érezte a cikkét ilyes formulával zárni: „a jelenleg rendelkezésre álló adatok egyelõre nem elegendõek…” (Ez különösen a régészek esetében gyakori, hiszen õk azok, akik naponta szembesülnek az újabb adatok özönlésével, s azáltal a különféle elméletek olykor illékony voltával.) Csakhogy ebben – rejtetten – az a felfogás is jelen volt, hogy mintha az a bizonyos majdani „megoldás” egyedül az adatok számszerû gyarapodásának volna a függvénye. A tudományos közbeszédnek egy másik, szinte messianisztikus fordulata is ezt tükrözi: „egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz”. Valóban közeledünk, hiszen valamennyi történeti tudományban vitathatatlanul kimutatható haladás; tíz, ötven, száz évvel ezelõtt tényleg mindenrõl lényegesen kevesebbet tudtunk. Akkor hát lehetséges volna, hogy egyszer majd tényleg annyi adat áll a rendelkezésünkre, hogy már nem is kell tovább kutatni, és minden meg lesz oldva? A különféle természet-, mûszaki és élettudományokban, valamint a matematikában számtalan kérdés esetében valóban folyamatosan születik felfedezés, és számos problémát tényleg sikerült (egy adott szinten) végérvényesen megfejteni. A múlt kutatásával azonban más a helyzet: bár rengeteg kérdés elõbb-utóbb valóban tisztázható, minduntalan bukkannak elõ újabb források (egyesekben ritkábban [például: ókortudomány, orientalisztika], másokban naponta [például: régészet, legújabb kori történelem]), amelyek az elért eredményeket relativizálják. Tudatában kell lennünk annak, hogy a mind újabb és újabb részeredményeken túl az egykorvolt történéseknek, folyamatoknak mindig is csak újabb és újabb olvasatai születhetnek. Elõbb-utóbb majd itthon is hasznos lesz elgondolkodnunk a történeti források felhasználhatóságának fokáról, az általunk adott, illetve adható interpretációk természetérõl, az egyáltalán fölállítható elméletek érvényességérõl és a megismerés lehetõségének határairól. Mindez a legkevésbé sem kell, hogy megingassa a munkánk – s általában: a tudomány – értelmébe vetett hitet. Jó lenne viszont, ha a magyar etnogenezis és honfoglalás kor iránti nagy társadalmi érdeklõdés is számolna az említett körülményekkel, ami által növekednék a múlt iránti tisztelet, egyszersmind a tudomány mibenlétének és a tudósok teljesítményének reális értékelése.

A felsorolt diszciplínák vizsgálati tárgya közös, s mindegyikük más-más fényforrással világítja meg azt; a legtöbbé inkább hosszabb-rövidebb ideig pislákoló gyertyáéhoz, míg e legújabbé (genetika) hirtelen villanó vakuhoz hasonlítható. Csakhogy e fényforrások mindegyikének szemszögébõl teljesen más látvány tárul elénk! Számolnunk kell még azzal, hogy az így nyert képek sosem egyeznek meg a vizsgálati tárggyal magával (lásd Platón barlanghasonlata, Werner Heisenberg bizonytalansági állandója); teljes megismerés – a források száma és jellege, az azokat létrehozó emberi memória pszichikailag és élettanilag meghatározott mûködése (Fried, 2004), ill. az íróik irá-ja és studium-a miatt – sosem várható. Mégis, mint fentebb utaltam rá: a kritikai szemlélet nem kell, hogy szkepszist vagy épp lemondást eredményezzen; éppenséggel pótolhatatlan valamennyi tudományág hozzájárulása, s a mind újabbak bekapcsolódása; minden kutató legapróbb munkája is elõbbre visz a lehetséges megismerésben.

Navigare necesse est. Kutatni is kell. (Csak tegyék is lehetõvé mindazok, akiken múlik!)


Kulcsszavak: genetika, õstörténet, etnosz



Irodalom

Bálint Csaba (2006): Az ethnosz a kora középkorban. A kutatás lehetõségei és korlátai. Századok. 140. 277–346.

Fried, Johannes (2004): Der Schleier der Erinnerung. Grundzüge… Beck Verlag, München

Kristó Gyula (1980): Magyarországi írott források és a magyar õstörténet. Magyar Tudomány. 5. 363. Vásáry (2005) 103-105.

Langó Péter (2007): Amit elrejt a föld… A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. L’Harmattan, Budapest

Mende Balázs Gusztáv (2005): Research on the Prehistory of the Hungarians: A Review. In: Mende Balázs G. (ed.): Varia Archaeologica Hungarica. 18.

Németh Gyula (1930): A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest

Róna-Tas András (1988). Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums. Studien zur Ethnogenese 2. Rheinisch-Westfälische Akademie der Wissenschaften. Abhandlung 78, Opladen, 107–142.

Szûcs Jenõ (1992). A magyar nemzeti tudat kialakulása. Magyar Õstörténeti Könyvtár 3. Szeged–Budapest

Vásáry István (2005): Thoughts on the Prehistory of the Hungarians. In: Mende Balázs G. (ed.): Resarch on the Prehistory of the Hungarians: A Review. Varia Archaeologica Hungarica. Vol 18. 103–114.

Bálint Csanád (2006): Az ethnosz a kora középkorban. A kutatás lehetõségei és korlátai. Századok. 140. 277–346.

Zimonyi István (1994): Magyar õstörténet. In: Kristó Gyula (fõszerk.): Korai magyar történeti lexikon. Akadémiai, Budapest, 435–439.





1 Néhányan már szóvá tették, hogy ez a kutatásban – általam is – rendszeresen használt terminus valójában pontatlan: Kristó, 1980, 363. Vásáry (2005) 103–105. mutatott rá, hogy a Németh Gyula klasszikus könyve (Németh, 1930) címében – A honfoglaló magyarság kialakulása – szereplõ ’kialakulás’ fogalom használata fejezné ki megfelelõen e történeti folyamat bonyolult voltát. Mindazt, amit a kutatás ez alatt ért, lásd Zimonyi, 1994 435–439.

2 Ez valójában egy fattyúszó (Walter Goffart): a görög ’ethnosz’ (nép) és a latin ’genesis’ (eredet) keveredésébõl született.


<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]