Magyar Tudomány, 2008/10 1170. o.

Genetika és (magyar) störténet



A történeti genetika

és az eredetkérdés(ek)1

(A közös kutatás szükségessége és lehetségei)


Bálint Csanád


az MTA levelez tagja, igazgató, MTA Régészeti Intézet

balint archeo . mta . hu



Mi jellemez egy népet?


sidk óta vizsgálják, melyek azok a vonások, amelyek egy népet jellemeznek. (A legutóbbi idkig föl sem merült a kétség, hogy ilyenek ne lennének!) Tacitust a példás történetírói szemléletén („sine ira et studio”) és e megközelítésmód régiségén túl azért kell külön megemlíteni, mert az általa fölállított kritériumok mindegyikének egy-egy modern tudományág felel meg: a „testi megjelenéssel” a történeti embertan, az „erkölcsökkel”, „életmóddal”, „szokásokkal”, „hitvilággal” a néprajz, a „nyelvvel” a nyelvtudomány, a „fegyverekkel” pedig a régészet foglalkozik. Ugyanezen szempontokat nemcsak más ókori szerzk alkalmazták (például Caesar, Cicero, Vergilius), hanem a legtöbb kora középkori is (például Sevillai Izidor, Regino); mindezt jól tudja a kérdéskörrel foglalkozó nemzetközi kutatás. Nemigen ismerik viszont Kelet-Európa, az eurázsiai szteppe számos releváns adatát, így például a Szent István király Intelmeiben leírt figyelmeztetést. Az utóbbit nálunk (aktuálpolitikai szándékokból) lassan közhellyé koptatják ugyan, mégis hasznos itt fölidéznünk. Els királyunk ui. a maga korában meglep tisztánlátással – közvetett úton – rámutatott az etnikum, illetve politikai egység jellemzésére sidk óta használt fogalmaknak („nyelv”, „szokás”) mind történetileg, mind tudományosan valójában irreleváns voltára: „az egynyelv és egyszokású ország gyenge és esend”, írta – azaz: már is tudta, hogy nem (csak) nyelv és szokás tesz egy országot azzá, ami.

Az egyes népek között olykor persze lehet jelents különbségeket megfigyelni, már az els pillantásra, még a ruhájuktól eltekintve is, hiszen például egy svédet és egy szicíliait, egy németet és egy portugált általában ritkán lehet(ett) összetéveszteni. (Általában – mert a kivételek, amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk, máris elgondolkodtatóak.) Ha azonban az egymás szomszédságában él népeket hasonlítjuk össze, akkor kiderül: küls megjelenésük, a szokásaik, ételeik alapján már nem olyan könny megkülönböztetni például a norvégot a dántól, a spanyolt a katalántól, nem beszélve a Kárpát-medencei és a balkáni népek még ma is igen színes forgatagáról. A 19–20. század folyamán sokfelé etnikumjelz szerephez jutott népviseletek legtöbbje valójában csak az újkorban alakult ki; korábban nem léteztek ezek a szembeötl különbségek, mert az öltözködést más szempontok, leginkább az anyagiak irányították. Ugyanezt a genetika is megersíti: például a hollandok és a dánok, a svájci németek és a németek, a svédek és a norvégok, a portugálok, spanyolok és olaszok e tudomány szerint sem rokonai egymásnak, miközben azt is igazolják (ami nem meglep), hogy például a lappok és a szárdok semmilyen kapcsolatot sem mutatnak egymással. Mindennél azonban mindenki többet vár, és mindenkiben természetes várakozás él a tudomány egzaktságát illeten. Csakhogy az sem ad abszolút megoldást (e súlyos kijelentés nem a sajátom, megtárgyalása a tudományfilozófia tárgykörébe tartozik).

A bevezetésben említett cikkemben áttekintettem, hogy egyáltalán meddig terjedhet az egyes tudományok kompetenciája az etnogenezisek vizsgálatában. Példák, problémák fölvetésével törekedtem érzékeltetni: a „népnek” mint olyannak a kutatásában eleve korlátozottak a lehetségek, az egyes tudományok kompetenciája nem abszolút érvény, mert a „nép” nagyrészt szellemi produktum.

A nyelv elször is nem etnospecifikus (de jó volna, ha ezt megértenék a finnugor [nyelvi] rokonság ellen berzenkedk!); a tévedés a német romantika nagy filozófusaitól ered (Johann Gottlieb Fichte, Johann Gottfried von Herder), ez Közép- és Kelet-Európában máig sokak gondolkodását határozza meg. A Bibliára visszavezethet szólásunk alapja („nyelvében él a nemzet”, vö. Teremtés könyve 11.6.) úgyszintén a romantika korában, sokfelé elterjedt (például a baszkoknál is). Példák sora viszont azt mutatja, hogy a nyelv tényleg messze nem kizárólagos jellemzje egy népnek: a népvándorlás kori germánok és a kora középkori szlávok sokféle dialektusa, a középkor óta kimutatható „svájci” tudatnak az anyanyelvtl független volta, az újkor óta angolul beszél írek és walesiek esete, a mai Egyesült Államok, Kína és India számos népe, Oroszország uráli népei, a nagyon sokféle, arab nyelven beszél és író nép stb. Ahogyan Julius Caesar Kr. e. 52-ben leírta Gallia lakóiról, hogy azok az anyanyelvükben, intézményeikben és törvényeikben különböznek egymástól, ugyanúgy a 13. századi filozófus, Roger Bacon is észrevette, hogy a franciák között a „nyelvükben és szokásaikban megdöbbent különbségek vannak.” Egy másik lényeges jelenség a nyelvcsere. Immár annak is lassan egy évszázada, hogy a történeti nyelvészet egyik nagy alakja leírta: alig van nép, amelyik a nyelvét legalább egyszer, de általában többször is ne cserélte volna (Antoine Meillet). St: éppenséggel az egynyelvség az, ami ritkaság számba megy, a legtöbb nép ui. világszerte két nyelvet beszél, és ez alatt nem is az eredeti nyelvüket éppen elvesztket kell érteni!

A népnév változékonysága, gyjtfogalom jellege a történészek körében Hérodotosz óta (Kr. e. 480) köztudott, amihez még a források íróinak – sokféle okból ered – pontatlanságait is hozzá kell számítani, ui. a legtöbb népnevet közhelyként és mindennem utánajárás – azaz a sokféle úton-módon kapott információ tartalmi ellenrzése nélkül – használták, Európában és Kínában egyaránt. Így eshetett meg például, hogy 922-ben a volgai bolgárokat a náluk követségben járt Ibn Fadlan „saqlab”-nak [= ’szláv’] nevezte, a középkori források rendszerint „finnként” emlegetik a tlük mindenben eltér lappokat, számos olyan szteppei nép pedig „szkíta”, „hun”, „türk” stb. néven szerepel, amelyik valójában nem szkíta, hun vagy türk volt. A forrásokban olvasható népnevek valódi etnikai tartalmának feltárása speciális felkészültséget igényel: például Maurikios császár alatt (582–602) készült egy hadászati kézikönyv (Stratégikon), amelyben összekeveredtek a bels-ázsiai türkökre és a Kárpát-medencei avarokra vonatkozó leírások. Ezt nagyban fölhasználta Bölcs Leó császár, amikor 902-ben maga is írt egy kézikönyvet (Taktika), de abba már olyan adatokat is beépített, amelyek a Kárpát-medencei magyarokkal kapcsolatosak – s e három nép a forrásban egyazon népnév („türk”) alatt szerepel! Hogy melyik név éppen melyikre vonatkozik, ahhoz nem elég középgörögül olvasni tudni (az sem könny!); bizantinológusnak kell lenni.

A régészeti leletekkel kapcsolatban sokfelé, sokáig élt, Közép- és Kelet-Európában többnyire ma is általános az a felfogás, hogy egy-egy régészeti kultúra vagy egy-egy jellegzetes tárgytípus valamely néphez kapcsolható. Két példa a saját házunk tájáról: 1.) az Avar kaganátusban nagyon sokféle nép élt (gepidák, balkániak stb.), de a régészeti nyomukat alig tudjuk kimutatni (az észlelt különbségeknél nem tudni, hogy azok etnikai vagy egyéb indíttatásúak-e [például kézmvességi vagy politikai egységek]). Ugyanakkor látnivaló: bár a kaganátus kétszázötven évnyi fennállása alatt az anyagi kultúra igen sokat változott, mindaközben annak hordozói, használói a források írói szemében „avarnak” számítottak. 2.) Még szemléletesebben mutatja ugyanezt a magyarság máskülönben sokat emlegetett kultúraváltása az államalapítás után: a 10. és 11. századi magyarországi leletanyag között oly hatalmas a különbség, hogy ha véletlenül semmit sem tudnánk a történelmi helyzetrl és a régészeti hagyatékot etnospecifikusnak tekintenénk, diszkontinuitásra, azaz más-más népre lehetne gondolni – miközben mindenki tudja, hogy mindkét évszázadban ugyanarról a „magyar néprl” beszélhetünk! Nagy nyomatékkal szól még a kultúra tisztán etnospecifikus jellege ellen a honfoglalókkal kapcsolatos két írásos adat is: 900 tavaszáról egy forrás arról tudósít, hogy a morvák magyarok módjára borotválják a fejüket, a bajor püspökök pedig magyar módra öltözködnek. A viselet, hajviselet etnospecifikus? Egykorú forrás mutatja, hogy már egy-két éves szomszédság után megindult a szomszédok között a (kulturális) keveredés! Külön figyeljünk föl arra is, hogy e három nép semmilyen tekintetben sem volt rokona egymásnak! (Alább a genetikai összetétellel kapcsolatban látunk majd hasonló helyzetet.)

A szellemi kultúra, hitvilág, temetkezési szokások egyes elemei gyakran elfordulnak a szomszédos – nem feltétlenül rokon! – vagy hasonló életmódot folytató népeknél is. A folklórnak számtalan olyan eleme van, ami az egész világon föllelhet, például ahol csak megél a szarvas és a sas, mindenütt megkülönböztetett tiszteletnek örvend, amit mondák, mesék nagy sokasága mutat – ezek az állatok nem egyedül a magyar hitvilág és mondakincs fszerepli; nem is mindenki (s)magyar, akinél szarvassal vagy sassal kapcsolatos mesét jegyeztek föl! Hasonló tévedés (volt) a magyar störténetkutatás egyik irányzatában minduntalan a „rokon népektl” (= finnugorok) venni folklór példákat, mert az emberi kultúra egyik megnyilvánulása (nyelv) nem azonos, nem áll szükségszer összefüggésben egy attól független másikkal (hitvilág): például az si germán és szláv hitvilágból nem lehetne következtetni a norvégok és a tiroliak, a mazúriai lengyelek és a rodopei bolgárok, a kasztíliaiak és az arumunok kétségbevonhatatlan nyelvi rokonságára. Nyelv és hitvilág összekapcsolásának etnogenetikai szempontból irreleváns volta megfordított irányból nézve is megmutatkozik: a ma finnugor nyelv lappok az eredetüket tekintve nem rokonok a finnekkel, míg az si hitviláguk az. A nemzetközi kutatás a kulturális jelenségek vizsgálatában (ezért is) legalább fél évszázada az areális összefüggéseket tartja meghatározónak; nálunk máig kevesen figyeltek föl Hajdú Péternek ezzel foglalkozó cikkére (1975). A temetkezési szokásokat a kora középkorral foglalkozó magyar kutatás (megfelel elemzések nélkül!) archaikusnak tartja, de amikor végre egy részletekbe men vizsgálat készül, már egyetlen régészeti korszakon belül is változás mutatkozik. Jelents változás a hamvasztásról az eltemetésre való áttérés, ami az európai és ázsiai népeknél egyaránt megfigyelhet (például a kelták, germánok, szlávok, türkök, kirgizek). A temetkezési szokások alapján nem különíthet el az Avariában, a 10. századi Magyarországon élt sokféle nép. A hitvilággal kapcsolatos szokások is állandó változásokon mennek keresztül.


Akkor hát a humánbiológia?


Az archaeogenetika az emberiség eredetének, a kontinensek és egyes régiók benépesítésének kutatásában egy új, az összes korábbitól független forráscsoportot képvisel, de senki ne gondolja, hogy általa az etnogenezisek kutatásához maga a bölcsek köve került volna a kezünkbe. Hitték már más biológiai tudományokról is, hogy – mivel az adataik konkrétak, a megfigyeléseik mérésekre alapulnak – a népeknek jellegzetes, netán: megkülönböztet biológiai vonásait (NB.: föl sem merült bennük, hogy ilyenek ne lennének!) objektíven ki tudják mutatni. Eszerint a „nép = biológiai jegyek”, a „mérés = objektivitás” volna. (Az is figyelemreméltó, hogy amiként a nácik a történeti embertant kívánták az ideológiájuk szolgálatába állítani, úgy ma a genetika körül is érzékelhetk politikai törekvések.)

A 20. század elején terjedt el a történeti embertan és a vércsoportok etnikai szempontú kutatása; az elbbi elssorban Közép- és Kelet-Európában, az utóbbi világszerte. (Hanem az még az elbbinek tudománytalan alkalmazása során is nyilvánvaló volt, hogy a germán népeket is legföljebb általában lehetséges elkülöníteni másoktól, de részletezésre [például flamandok – bajorok] már senki sem vállalkozott!) Aztán kiderült, hogy a biológiai jegyek módosulhatnak a környezet vagy az életmód megváltozása következtében: a népek nemcsak nevet, nyelvet, kultúrát cserélhetnek, de az embertani típusuk, a testi jegyeik is lényegesen megváltozhatnak. Történeti példák: a ma török nyelvet beszél közép-ázsiai kirgizek seit a Kr. u. els évszázadokban a kínai források még vörös hajúakként írták le (ennek alapján ket többen indoeurópai eredetnek tartják), a finnugor nyelv obi-ugoroknál erteljes mongolid jegyek figyelhetk meg, a napjainkban sokfelé megfigyelhet akcelerációról pedig mindenki tud.

A centiméterekkel mérhet testi jegyeknél jóval megbízhatóbbnak tnt a szerológia. Az egyes vércsoportoknak, illetve azok egyes variánsai gyakoriságának népekhez kötésével az I. világháború után kezdtek el próbálkozni, ehhez a 70–80-as években sok reményt fztek (Magyarországon: Lengyel Imre, Tauszik Tamás). Újszer volta és a Szovjetunió belpolitikai viszonyai következtében nagy rokonszenv fogadta egy észt kutatónnek (Karin Mark) a finnugor népek körében végzett kutatásait, de azok nem leltek folytatásra. A 80-as években a magyar kutatást és különösen a közvéleményt nagyon foglalkoztatták Macumoto Hideo (Hideo Matsumoto) – hozzánk leginkább interpretációk révén eljutott – kutatásai, de azok (s)történeti relevanciája igen kérdéses. A japán szerológus Tauszik Tamással együttmködve (Tauszik, 1990) magyarországi mintákban 5 %-nyi mongoloid elemet figyelt meg (a késbbiekben a közös munkájukra nem hivatkozott!), csak hát az a kérdés föl sem merült benne, hogy azok egyáltalán mikor kerülhettek bele a mai magyarságba – márpedig erre a honfoglalástól 1945 tavaszáig számtalan helyzet adódhatott! Ezen kívül nem foglalkozott a mongoloid haplotípusoknak sem a többi Kárpát-medencei népnél való gyakoriságával, sem az Aranyhorda által fél évezreden át uralt területek lakóival (Moldva, Ukrajna, Dél-Oroszország) – kell összehasonlítás nélkül ez az 5 % nem értékelhet. Néhány történeti és módszertani tájékozatlanságára Róna-Tas András mutatott rá (Róna-Tas, 1990): az „iráni” mintái mindössze két egyéntl származnak, a vizsgált „uráli népesség” valójában egy uráli kórházban vett, ismeretlen eredet mintákat takar, a „burját” mintái történeti okból alkalmatlanok a burját etnogenezis vizsgálatára; s általában: bizonyos markerek területi srsödése nem feltétlenül jelenti azok „shazáját”. A vércsoportok etnogenetikai relevanciája valójában csekély, az egyes vércsoportok területi gyakorisága messze túlnyúlik mindenféle etnikai, nyelvi csoportosuláson, és azt földrajzi elszigeteltség és klimatikus faktorok is befolyásolhatták. Néhány példa: 1.) a „B” vércsoport gyakorisága azonos Észak- és Dél-Amerika, valamint Grönland rendkívül különböz eredet és összetétel népességei között, 2.) a történeti és nyelvészeti adatok szerint egyértelmen norvég eredet izlandiak vércsoportjai a skótokéhoz és írekéhez állnak közel, 3.) az egyik ázsiai Gm-marker a mai magyaroknál ugyanolyan arányban fordul el, mint a perui kecsuáknál, egy thaiföldi csoportnál és haifaiaknál; alacsonyabban, mint a bels-ázsiai népek legtöbbjénél (az utóbbira lásd Róna-Tas). E kutatási irány mára szinte feledésbe merült, részben nyilván a kritikák következtében, de bizonyára a módszer nyilvánvaló etnogenetikai korlátai miatt is.

Az archaeogenetika születésének az tekinthet, amikor genetikusok megkíséreltek választ keresni az európai störténet egyik legfbb problémájára: a kontinens újkkori benépesülésére. Ez az út mindenképpen ígéretes, naponta olvashatunk új megfigyeléseket Délkelet-Európa és Amerika benépesülésével kapcsolatban – eltúlzott kritika, hogy kizárólag azt fedeznék föl, amit már eddig is tudtunk. Módszertanilag is lényeges eredmény, hogy egy természettudomány egy korábban csak régészetileg vagy történetileg kimutatott jelenséget, elméletet vagy éppen sejtést igazol. Újszer eredményeket hozhat etnikai folyamatok feltárásában, de szem eltt tartandó: egy genetikai tény és annak történeti értékelése nem azonos nem kategóriák; miként az egyes emberek testi jegyei, úgy a génjeik sem jellemeznek népeket. A genetikusok nagy része – helyesen – „populációról” ír, és jól tudja, hogy az a nyelvtl és a kultúrától független biológiai összetevkbl épül fel, s egy-egy régió lakossága – az esetleges bevándorlásoktól függetlenül is – többnyire az ott a legsibb idk óta élt népekkel keveredett. Dilettáns következtetéseket elkerülend, szögezzük le: a genetikusok populáció-fogalma nem azonos a történészek nép-fogalmával.

Problematikusnak az archaeogenetika azon területét látom, amelyik etnogenetikai kérdésekkel foglalkozik, és a mai népekre vonatkoztatva von le történelmi következtetéseket, miközben nemcsak a történelmüket hagyja figyelmen kívül, hanem a társadalomtudományok alapvet kutatási módszereit is. (Például az Y-kromoszómának egyik, Bels- és Közép-Ázsia mai népei között szélesen elterjedt variánsát Dzsingisz kán leszármazottaihoz kötötték, holott nemhogy Dzsingisznek, de sem a leszármazottainak, sem az seinek nem ismert a genetikai anyaga.) Már többféle kritika elhangzott, de azokra – tudtommal – sem az archaeogenetikusok, sem a velük együttmköd régészek nem reagáltak. Érthetetlen, hogy az elméleti kérdéseket különösen kedvel angliai kutatásra gondolva, Colin Renfrew, a világ egyik vezet régésze, a „nép”, a „régészeti kultúra” és a „nyelv” mibenlétével és fleg: az összekapcsolásuk súlyos problematikájával foglalkozó hatalmas angol nyelv irodalmat miért mellzte teljes mértékben. Elször a régészeti anyag és a nyelv között keresett összefüggést, aminek fogadtatása a legtöbb régész és az összes nyelvész részérl negatív volt (például: „…a provokatív Archaeology and Language …cím könyv elítélettl terhelt és téves, nyelvészek és régészek kvázi egyönteten elutasítják” Meid, 1998, 15.), s alapveten problematikusnak látják a két tudomány adatainak összekapcsolását. Ezt követen fordult elmélete alátámasztására a genetikához (Renfrew – Boyle, 2000), s mint Luigi Luca Cavalli-Sforza írta, „lelkesen kiállt” az elmélete mellett. Renfrew nagy tekintélye lényegesen hozzájárult az archaeogenetika azon irányzata megersödéséhez, amelyik a genetikai jellemzk és a nyelv között leegyszersítetten feltételez kapcsolatot, s hatalmas reményeket táplál a genetika történeti relevanciáját illeten. Sajnálatos, hogy végül is ez a genetikus (1) egy régészre (2) támaszkodott a nyelvcserék (3) kérdésével kapcsolatban; akár csak egyetlen, releváns monográfia helyett.

A jelenlegi archeogenetikai kutatás figyelmen kívül hagyja a nyelvészetnek, történettudománynak, néprajznak és a régészetnek kézikönyvek, tankönyvek tucatjaiból megismerhet alaptételeit és evidenciáit:

a „nép” történetileg változó társadalmi, nem biológiai jelenség,

a „népek” összetétele már a történeti korokban is folyton változott (tudta ezt már a 14. századi Ibn Khaldūn is!)

• „nép” és „nyelv” nemcsak nem azonos, de a kapcsolatuk sem állandó (tudta ezt már a Kr. e. 5. századi Herodotosz is!),

a nyelvek maguk is folyton változnak, a köztük meglev különbségeket történeti folyamatok (is) jócskán befolyásolják,

egy nyelv fennmaradása nem egyedül az azt beszélk létszámától függ,

végtelen és ismeretlen azon viszonylatoknak sokfélesége és folytonos változása, amelyek az egyes nyelveket és az azokat beszél közösségeket – amelyek nem föltétlenül tekinthetk „népnek”! – összekapcsolhatják, illetve jellemzik,

végtelen és ismeretlen a holt nyelvek száma – egyedül a 20. században több száz nyelv kihalásáról tudunk!

még a legrégibbnek mondott nyelvekben is megrzdtek még régebbieknek elemei („szubsztrátum”),

végtelen és ismeretlen a nyelvcserék száma, melyek közben elfordult, hogy maga a közösség genetikailag kontinuus maradt,

a testi jegyek, a nyelv és a kultúra nem etnospecifikusak.

Néhány módszertani alapszempont megkerülhetetlen:

a nyelvtudomány, a régészet és a genetika adatbázisai, módszerei és kompetenciái lényegesen eltérek. Kínálhatnak támpontokat egymásnak, de egyikük adatai, eredményei – nem lévén azonos nemek – közvetlenül nem használhatók fel a másikban,

megkülönböztetend az etnikai identitás (= az egyéni helyzet), az etnikai csoport (= a közösségi tudat) és az etnicitás (= történeti, nyelvi, kulturális és vallási faktorok összessége),

megkülönböztetend a rendelkezésre álló adatok között az „egyedi”, az „általános” és a „különös”.

Hangsúlyozom: nem vagyok elutasító. Nem gondolom, hogy az etnogenezisek vonatkozásában egy paradigma vége állna elttünk; az archaeogenetikának óriási jövje lehet, és idvel majd ugyanúgy a helyére kerül, mint mára a történeti embertan és a vércsoport-kutatás. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a nyelv- és történettudományokkal való együttmködés. Cikkem ezt szeretné érzékeltetni.

1. Nép, nyelv és gének összekapcsolása:

történetileg irreleváns


Néhány recens példa és probléma: A nagy összefoglalásokat író nyugat-európai történészek és régészek köztudottan gyakran tájékozatlanok Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban, de a genetikusok olykor azok még egyes nyugat-európai népek störténete esetében is. A baszk nép és nyelv Lugi Luca Cavalli-Sforza mintapéldája volt, de közben nem tájékozódott a történelmük fell. A biológiailag letagadhatatlan egyedi jellegük részben a klimatikus viszonyoknak, de leginkább a minden tekintetben periférikus helyzetüknek újkori következménye; a baszk a római korban és a kora középkorban még nem volt önálló nép. Módszertani hiba: úgy helyezett nagy súlyt a baszkoknál végzett vércsoport vizsgálatokra, hogy közben ugyanilyeneket a velük szomszédos területeken aránytalanul kisebb számban végeztek, az pedig célzásként is megengedhetetlen, hogy a középkori baszk nyelvterületre esnek a világhír közép-franciaországi skkori (Kr. e. 17–14 ezer) barlangfestmények és -rajzok. Általában is fontos figyelmeztetéssel szolgál egy baszkföldi 7–8. századi temet, melynek genetikai elemzése szerint már akkor megjelentek ott idegen etnikai elemek, köztük észak-afrikaiak is. Az egyedülálló baszk nyelv és kultúra független a hosszú ideje elkezddött etnikai keveredésüktl.

A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai, de azzal nem számolnak, hogy ez gyakori jelenség. Ugyanez a helyzet a finnek, a lappok, a balti nyelv lettek és a török gagauzok, a Volga-vidéki oroszok, marik és tatárok esetében, és a Balkán nagyfokú nyelvi sokszínsége (albán, szláv, görög, arumun) is nagyfokú genetikai egységességgel párosul. Meggondolandó: a dalmaták egy vaskori népbl alakultak ki, akik a római korban latin nyelvek lettek, s a 19. század óta horvátul beszélnek. Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006), márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar származásúak volnának. Az etnogenezis kérdéseiben a genetika korlátozott relevanciájú.

Az archaeogenetikusoknál olykor megdöbbent tájékozatlanságokkal lehet találkozni: „Austria vs. Hungary”-t (sic!), Iránt és Indiát (!) egy-egy nyelvészeti egységnek tekintik. Tárgyalhatják együtt az újkor óta politikailag összetartozó Korzikát Franciaországgal, Szardíniát Olaszországgal, de az a szigetlakók etnogenezise szempontjából érdektelen. Gyakran írnak „jugoszlávokról” – ilyen nép nem létezett, „Orientals” mint etnikai csoport szerepeltetése pedig egyszeren abszurdum.


2. A népek közti genetikai távolság (Fst) történetileg irreleváns


A rendszertanban és a genetikában elterjedt a relatív filogenetikai távolság mérése. Ez akkor válik vitathatóvá, amikor azt hiszik, hogy e „közelségekkel” a népességek közti kapcsolatokat lehet föltárni. Látszólag a módszer helyessége mellett szól, hogy például a „lappok” és a „szárdok” között nagy „távolság” mutatkozik, s hogy a „svájciak” és a „németek”, a „svédek” és a „norvégok”, valamint a „portugálok”, „spanyolok” és „olaszok” „közel állnak” egymáshoz. Ámde mit jelenthet az, hogy a „baszkok” + „jugoszlávok”, „görögök”, valamint „irániak” + „lappok”, „olaszok” + „németek” úgyszintén? Hogy kerülhetnek egymás „közelébe” „közép-magyarországiak” és „dél-olaszországiak”, „portugálok”, „izlandiak” és „finnek”? Sok más, genetikailag egymáshoz „közeli” nép szintén ezer kilométerekre lakik egymástól, és nyelvileg sincsen köze a többihez. A „genetikai távolság” kutatása a genetikán belül indokolt, csak nem tévesztend szem ell: az független a nyelvi és népi rokonságtól.


3. A népek keveredések révén jöttek létre


Csakis a történelem negligálásával lehet gondolni, hogy a népek intenzív keveredése az iparosodás következménye volna (Czeizel, 1991, 125.).

a.) Példák a modern korból – Amikor genetikai cikkekben „balkáni” csoportról írnak, az mindössze arra használható, hogy a kapott eredményeket hasonló méret tájegységekével össze lehet vetni (a régió történetérl semmiképpen sem egy Belgrádban sokszorosított kézirat alapján kell tájékozódni, mint ezt egy neves szerz tette). A Balkánon már a vaskortól kezdve is – azaz Európa benépesülésének s az indoeurópai népek eredetének és szétrajzásának súlyos problémáit most mellzve – legalább hétféle népességgel kell számolni (makedón, illír, géta, dák, thrák, latin, görög), amire a Kr. u. 6–7. században legalább kétféle (keleti és déli) szláv csoport telepedett rá, majd ezzel a lakossággal a 7–13. század folyamán legalább négyféle szteppei eredet nép (avar, bolgár-török, beseny, kun) keveredett el. Ráadásul ez a rendkívül leegyszersített felsorolás kihagyta az albánokat, az arumunokat és a románok feltehet seit, és csak a 14. századig tartó évszázadokat vette figyelembe, az azóta eltelteket egyáltalán nem, márpedig mind a Török birodalom, mind Jugoszlávia fennállása idejét rendkívüli mérték etnikai keveredések jellemezték! Például a mai bosnyák nép seibe a többféle szlávon és a törökön kívül még a Kaukázusból jött elemek is vegyültek – ezzel szemben a genetikai összetételüket vizsgáló kutatócsoport kizárólag a mai viszonyokat vette alapul. Egyetlen genetikai cikkben sem látom, hogy számolnának az albánok nyelvileg és történetileg, a római korig visszavezetheten eltér két csoportjával. Teljesen figyelmen kívül hagyta a történeti elzményeket a mai bulgáriai „bulgárokat”, „törököket” és a – tanulságos: magukat gyakran bulgárnak nevez! – „cigányokat” vizsgáló genetikusok csoportja is (közben a kérdésföltevésükben észrevehet a történeti prekoncepció).

b.) Példák a történeti korokból –

i. történetiek: köztudott, hogy az egyes emberek és a népek örök idk óta önkéntesen (vándorlás, exogámia) vagy erszakból (háború, rabszolga-kereskedelem) folytonosan keveredtek. A Biblia bárkit rádöbbenthet arra, hogy reménytelen vállalkozás volna a Közel-Kelet mai lakóitól vett genetikai mintákból az ott szerepl népekre következtetni. Európa már csak Krisztus születése óta is óriási területeket érint népvándorlások színtere volt (egyikük sem minsült elég „major”-nek ahhoz, hogy bekerüljön Cavalli-Sforza és szerztársai összefoglaló táblázatába). Kiragadott példák: a germánok és a kelták szétrajzása, a keleti germán gótok (Gotland, Dél-Oroszország, Kárpát-medence, Balkán, Franciaország, Spanyolország, Észak-Afrika) és a nyugati germán langobárdok vándorlása (Elba-torkolat, Morva-medence, Dunántúl, Szlovénia, Lombardia), a szarmaták és az alánok Kárpát-medencei betelepedése – mindegyikük nyelve eltnt! A kora középkorban zajlott le a Balkánon a déli szláv honfoglalás, a Dnyeper-vidék balti lakosságának, a Fels-Volga vidék finnugor népeinek elszlávosítása, a normannoknak Normandiában, Kijev környéken, Angliában és Szicíliában történt letelepedése, az arabok megjelenése a Mediterráneumban. A germán frankok és burgundok fölszívódtak a már az ókorban ellatinosodott gallokban, a latin nyelv dalmaták elszlávosodtak, az Oderától nyugatra élt szlávok és poroszok a középkorra elgermánosodtak, a Baltikum sok balti és finnugor népe az újkor folyamán eltnt. Ukrajna és Dél-Oroszország mai etnikai összetételét az Aranyhorda, Délkelet-Európáét az oszmán birodalom több évszázados uralma alapveten meghatározta. Külön tanulságot kínál a kora középkori Kárpát-medence, illetve Magyarország nagyon sokféle eredet és nyelv népeinek futó számbavétele: 1–4. század: szarmaták, alánok, jazigok, markomannok, kvádok, dákok, Pannónia romanizált lakói; 5. század: keleti gótok, vizigótok, herulok, szkírek, gepidák, hunok, vandálok; 6. század: langobárdok; 6–8. század: avarok (+ a betelepített európai foglyaik!); 9. század: bajorok, keleti, nyugati és déli szlávok; 10. század: honfoglaló magyarok (+ a betelepített európai foglyaik!), 11–13. század: besenyk, uzok, kunok, jászok, svábok, frankok. Mindezek leszármazottaihoz a középkor és az újkor folyamán újabb, egymástól is mindig eltér germán, szláv és latin elemek járultak – a mai „magyar” genetikai minták e népek jócskán összekeveredett utódaitól valók! Egy másik finnugor (nyelv) néptl vett példa: a mai észtek sei a Szovjetunióba történt bekebeleztetésük eltt finnekkel, dánokkal, svédekkel, németekkel, hollandokkal és skótokkal keveredtek. Illúzió a mai nyelvi állapotok és a regionális genetikai sajátosságok között történeti összefüggést keresni.

ii: Történeti antropológiaiak: az europid és a mongolid nagyrassz közti keveredés talán már a paleolitikum, legkésbb a mezolitikum végén (Kr. e. 5–4. ezred) elkezddött. Mint a szenzációs Tarim-medencei mumifikálódott tetemek mutatják, ez Bels-Ázsiában már Kr. e. 1800–200 körül is realitás, és a két éve Mongóliában feltárt szkíta „király” is szke volt – mindez pedig a török és mongol népek shazája szomszédságában!

iii: Genetikaiak: a Kazakisztán területén feltárt Kr. e. 13–7. századi mtDNS2-minták európai kapcsolatot mutatnak, egy a Krisztus születése körüli idbl származó mongóliai hiung-nu (ázsiai hun) temet halottainak 11 %-át is európai gének jellemzik.

iv: Stroncium izotópos: az etnospecifikus vonások meghatározására irányuló legújabb módszer eddigi eredményei is figyelmeztetnek: már az skori „népek”, régészeti kultúrák népessége is keveredett volt. Így például a kés rézkori „harangalakú edények kultúrájának” egy közép-németországi temetjénél megállapították, hogy népessége 20 %-a idegen eredet volt.

v: szociológiaiak: A társadalmi-politikai alakulatokat meghatározó férfi csoportok mindig jóval mobilabbak, míg az egyes nk rablás, hódítás, házasodás révén könnyen vetdhetnek más csoportokhoz. Ahol történt ilyen irányú genetikai vizsgálat, mind azt mutatja, hogy még egyazon népességen belül is jelentsen eltér lehet a férfiak és a nk genetikai összetétele; a férfiaké egységesebbnek mutatkozik a mai Közép-Ázsiában, a Baltikumban, a Balkánon és az Azori-szigeteken egyaránt, amint az újkkori Európában és a Közel-Keleten is. Ugyanerre történeti példák a honfoglaló magyaroktól: a 9. században Kelet-Európában él magyarok a szomszédságukban él szlávoktól rabszolgának hajtottak el embereket – egy-egy szép lányt nyilván megtartottak maguknak, s az egyik forrás kitétele („a telet a szlávoknál töltik”) természetszeren gyermekáldást is jelenthetett. Már a honfoglalók között is lehettek közép-európai származásúak: egy forrás szerint a honfoglalás eltt Pannóniában garázdálkodók fiatal nket vittek el magukkal az shazába. Százával lehetne példákat sorolni arról is, hogy királyok, kiemelked személyek ereiben idegen vér folyt: a kínaiak rendszeresen küldtek feleségül császárlányokat és hercegkisasszonyokat az északi szteppei népek vezéreihez, kiknek leszármazottai a mtDNS-ükben kínai eredetnek mutatkoznának, Szent Imre herceg pedig anyai ágon bajornak, míg Szent László [†1095] után a 13. századig valamennyi magyar királyt genetikai szempontból lengyelnek lehetne meghatározni! Ezt a történeti ellentmondást nem érzékelte az az észt kutatócsoport, amelyik a normann Rurikidákat mtDNS-minták alapján finnugor eredetnek állította. Közismert, hogy az Y-kromoszóma elkülönítése sokkal nehezebb, mint a mtDNS-é, csakhogy mind az egyének, mind a népcsoportok esetében reális archeogenetikai jellemzések kizárólag a kétféle genom együttes vizsgálatától remélhetk.


4. A genetikai mintavétel módszerérl


Az archeogenetikai cikkekben sosem mutatják be a mintavétel kiválasztási szempontjait és a mintát szolgáltató egyének (család)történeti hátterét. „Svájciakról”, „görögökrl”, „irániakról” stb. írnak, idézjel nélkül, mintha a mintaadók valóban ’(biológiailag) igazi’ svájciak, görögök, irániak stb. volnának. (Valójában köztudott: nem létezik „igazi”, „tiszta” nép!) Amint ezt az oral history, antropológia, szociológia stb. rendszeresen teszi, ugyanúgy az archaeogenetikai kutatásoknál is elengedhetetlen az adatszolgáltatók pontos bemutatása. Egy példa erre: vajon honnan és milyen családokból származnak az egyik cikkben feldolgozott „horvát” és „szlovák” minták? Mert ha az elbbiek történetesen Vukovár, Zágráb vagy Split lakosai, akkor esetükben magyarokkal, dalmatákkal és az Osztrák–Magyar Monarchia vegyes eredet adminisztrációjának leszármazottaival is lehet számolni. A „szlovák” mintákat is egyaránt vehették például Érsekújvár, Túrócszentmárton vagy Bártfa környékén, ami megint csak három nagyon különféle eredet néppel való keveredés lehetségét hordja magában (magyar, szlovák, szász). Már egyedül ezért sem kellett volna csodálkozni, hogy a „csehszlovákok” genetikailag nem állnak közel más szláv nyelvekhez (Cavalli-Sforza et al., 1994, 268.).

A genetikai mintavételhez nélkülözhetetlenek a helyi történeti, néprajzi ismeretek. Így például a nyenyecek szempontjából irreleváns az a kutatás, amelyik a genetikai jellegzetességeiket kívánta föltárni. Ez a nép a Jeges-tenger partján elterül Nyenyec Autonóm Kerület lakosságának mindössze 6%-át teszi ki. Tévedés volt ket a fvárosban és a Karaevka nev községben keresni: az elbbi nemzedékek óta vegyes eredet, odatelepített emberekbl áll, az utóbbi török eredet neve egyértelmen mutatja, hogy nem nyenyecek hozták létre. Valójában a 35 ezres lélekszámú nyenyecek az Északi Dvina és a Jenyiszej torkolata közti tundrán, 4000 km-es távolságban szétszóródva (!) nomadizálnak, a felkutatásukhoz uralista antropológus közremködése szükségeltetik. Ugyanilyen tévedés volt „a magyarok” genetikai jellemzésére a budapesti lakosság körében végezni gyjtést (Czeizel et al., 1991). Gimnáziumi tananyag, hogy a fváros lakossága a kiegyezés után rendkívül keveredetté vált az odaáramló zsidók, különféle szláv (szlovák, horvát, szerb) és germán (osztrák, bajor, szász, sváb) csoportokhoz tartozó iparosok, kézmvesek, hivatalnokok révén – egy itt végzett adatgyjtés „magyar” történeti relevanciája minimális. Az lenne még nagyon régi fvárosok genetikai mintái esetében is: a császárkori Róma valamelyik temetjébl nyert mintákból semmiképpen sem lehetne általánosítani „a római”, st: az itáliai lakosságra. A mintavétel elre meghatározhatja a kutatás végeredményét. Az általunk elvégzett kutatás mutatja be elsként, hogy a számításba vehet több ezernyi 10. századi csontváz közül milyen sokféle szempont mérlegelésével választottuk ki a vizsgálatra küldend százhatvan darabot (Bálint – Langó, 2008).


5. Történeti következtetésekre kizárólag archaikus genetikai minták alkalmasak


Célszer fölmérni az archeogenetika lehetségeit és korlátait. A recens minták etnogenetikai relevanciája minimális, ámde az archaikusaké is relatív: 1.) minták csak a rendelkezésre álló csontanyagból választhatók ki, márpedig semmit sem tud(hat)unk arról, hogy az éppen vizsgálható egyének mennyire reprezentálják az adott populáció összetételét, 2.) talajkémiai és egyedi okokból (táplálkozás, egyéni alkat) a vizsgálható csontanyag minden egyes darabjából sem feltétlenül lehetséges genetikai mintát kinyerni, 3.) maga a mintavétel is szubjektív, hiszen a kiválasztás szempontjai mindig valamilyen tudományos konstrukcióra alapulnak. Az utóbbi pedig csakis a kutatás pillanatnyi ismeretanyagát és a kutató egyéni módszerbeli szemléletét tükrözheti, ráadásul elfordulhat: újabb adatok az ismereteinket és azok tudományos megítélését egészen más irányba is terelhetik – mindezért a nyert eredményeknek az egykori valósággal való összefüggése (meg)ismer(het)etlen.

Módszertani tanulságot sugall egy kínai lelhelyen végzett genetikai vizsgálat. Két régészeti korszakból származó mintákat az ugyanazon helységben ma élkével vetették össze: a három korszakból valók egyike sem mutat kapcsolatot a másik kettével. Ez végül is nem meglep, s nagy valószínséggel elfordulhat a kora középkori Kárpát-medencében is, hiszen itt sokszor évszázadonként újabb és újabb, egymástól nagyon eltér eredet népek bukkantak fel. A jövbeni történeti genetikának két körülményt szükséges figyelembe vennie:

A népek, népcsoportok folytonos keveredése miatt kétféle kutatási irány mvelhet (mindkett indokolt és releváns):

egy-egy régió diakrón vizsgálata; ennél a különböz korszakok genetikai képleteit meghatározva az etnogenetikai folyamatokat lehet szemügyre venni,

egy-egy korszak szinkron vizsgálata; ez a különböz régiók egyidejleg élt népességeit hasonlítaná össze. Tudomásul kell venni: még a régészeti korokból származó mintáknak is mindig csak a maguk idsíkjában van etnogenetikai relevanciájuk.

A történeti következtetéseknek a mikroközösségek részletes elemzésére kell épülniük, célszer szakítani az eddigi gyakorlattal: egy-egy minta kiválasztása helyett jobb lenne temetk nagyobb lélekszámú sorozatai vizsgálatára áttérni. Erre a 21 sírból álló, teljesen feltárt hartai 10. századi magyar temetbl izolált 17 váz mtDNS-ének rendkívüli meglepetést okozó megoszlása sarkall: egyikük sem mutat vér szerinti rokonságot a temet többi halottjával! Óriási kérdés, hogy ez egy különleges kivétel volt-e, vagy azt az általános koncepciót kell revideálni, amely a temetket családi együttesként kezeli (Mende et al., 2006.)?

Meggyzdésem: a mikroközösségek genetikai struktúrájának és idbeli változásainak kutatása az, ami hozzásegíthet a regionális és/vagy etnikai sajátságok, valamint az etnogenetikai folyamatok feltárásához, ám megbízhatóan az is mindig csak az egymást követ idsíkokban mvelhet.

6. Genetikusok a magyarság összetételérl


Luigi Luca Cavalli-Sforza volt az els genetikus, aki a magyarság összetételéhez szólt hozzá. Fontos az a megfigyelése, hogy a magyar nyelv finnugor eredete és a mai nép európai jelleg genetikai összetétele eltér egymástól – ez az egyetlen mondata sokat foglalkoztatta nálunk az érdekldket, de nem figyeltek föl az abban rejl történeti és módszertani tévedésekre. Honti László mutatott rá: az amerikai tudós és szerztársai úgy írtak az uráli nyelvcsaládba tartozó népek elterjedésérl, hogy a finnugrisztika másfél évszázada világszerte mvelt tudományából egyetlen munkát idéztek (Hajdú Péter nevét többször is hibásan írva le [„Hajdu, G. F.”, „Hajdee”]), míg a még tágasabb diszciplináéból, az uralisztikából egyet sem, amihez hozzátehetjük: ugyanígy nem tudnak a paleoszibiridekrl, Kelet-Szibéria slakóiról. Így születhetett az a többszörösen téves mondatuk is, hogy az uráliak a mongoloktól 4000 évvel ezeltt váltak volna el – nem is tudni, hogy kik és hol voltak a mongolok sei Kr. e. 2000 körül! Zavart kelt és pontatlan volt azt írni, hogy a magyar nyelv a Lappföldön, Észtországban és Lettországban beszélthez hasonlít: nyelvész egyetemisták tudják, hogy a lett az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. És vajon hogyan értékelték volna nép és nyelv kapcsolatát, ha például valaki fölhívja a figyelmüket azon forrásadatra, mely szerint Magyarországon a 10. század közepén két nyelven beszéltek?

A magyar honfoglalással kapcsolatban festett történeti kép a szerzk tájékozatlanságát mutatja: „Mint tudjuk, a közigazgatás nyelve a latin volt az ókori Róma Pannonia tartományában, amely nagy vonalakban azonos a mai Magyarországgal, de Pannoniát a Kr. u. 9. században elözönlötték az uráli nyelvet beszél magyarok, akik rákényszerítették nyelvüket a tartományra…” (Cavalli-Sforza, 2002, 122.). A helyreigazítások elemi színvonalúak:

A latin közigazgatási nyelv a római tartománynak az 5. század els felében bekövetkezett megszntével eo ipso eltnt, a 9. századi karoling okleveles gyakorlat pedig attól független volt – a 895-ben beköltöz magyaroknak mindezekkel nem volt közvetlen kapcsolatuk.

A közigazgatás nyelve nem szükségszeren azonos az adott országban beszélttel.

Az ókori Pannonia tartomány nem azonos „nagy vonalakban” a mai Magyarországgal. (NB.: például a Dráva–Száva köze is a római tartomány része volt, ahol különben soha nem élt számottev magyar lakosság.) A szerz szemmel láthatólag nem tud arról, hogy magyarok szép számban élnek Magyarország mai határain kívül, ami a régió történeti genetikájáról értekezve dönt jelentség.

A magyarok nem „kényszerítették rá” a nyelvüket a „tartományra”: akkulturáció zajlott le (lásd fent: a hajviseletük és öltözetük utánzása).

Szó sem lehet arról, hogy a helyi populáció újlatinul beszélt volna. A Pannonia provincia felbomlását követ fél évezred során számos nép élt a Dunántúlon, akik különböz nyelveken beszéltek (hunok, gótok, langobárdok, avarok, nyugati és déli szlávok, bajorok) – egyikük sem használhatta a latint kommunikációra.

A magyarok nem „özönlötték el az avarok lakta térséget” – az avarok ilyen mérték továbbélésérl és magyar „elözönlésrl” a „ketts honfoglalás” elméletén kívül nincsen szó a tudományos irodalomban.

Lehet azt mondani, hogy mindez nem érinti a hatalmas könyv egészének megítélését, mindenesetre az a kevés, amit a magyarokkal kapcsolatban Cavalli-Sforza leírt, történetileg teljesen elhibázott.

Súlyosabb kifogások merülnek föl azzal a cikkel kapcsolatban, amelyik a magyar etnogenezis genetikai szempontú vizsgálatát tzte ki céljául (Guglielmino et al., 2000). A nemzetközi kutatás szemében a leírtak történeti megbízhatóságát biztosítani látszik az a körülmény, hogy a szerzk egyike magyar (Béres Judit), akinek azért nagy a felelssége, mert a genetikai cikkekben világszerte gyakori, hogy a történeti kérdések esetében is genetikusok munkáira hivatkoznak. A történeti tájékozottságuk távol áll a kívánatostól: megfelel kézikönyvek, monográfiák, lexikonok helyett az alapvet történeti, néprajzi kérdésekben a nem történész Czeizel Endre volt számukra a referencia. Munkájukat a történeti problémák megítélésében megengedhetetlen leegyszersítések sora jellemzi,3 ami esetenként amatr munkára való hivatkozással, történelmi,4 néprajzi,5 módszertani6 és politikai7 tájékozatlansággal párosul. Árulkodó, hogy miközben a magyar történelem igen sokrét problémáihoz kívántak hozzászólni, az egyik legalapvetbb dátummal nincsenek tisztában: a honfoglalás nem 896-ban, hanem 895-ben történt meg. A genetikai vizsgálataik történeti relevanciája iránt kétségünk támad, hogy a „szláv” (?) palócok, az „si” (?) rségiek és a (valóban!) török eredet nagykunok a számításaik alapján „egymás mellé” kerülhettek. Szerintük az „irániak” látszanak a legtöbb magyar népcsoport legvalószínbb rokonának, de még a „kunokénak” is, ami tisztán történeti szempontból elfogadhatatlan. Az nem is kelt nagy meglepetést, hogy genetikai szempontból nem a finnugorok a magyarok legközelebbi rokonai; ennek itthon néhányan kifejezetten örülni fognak. Az viszont magyarázatra vár, hogy miért éppen az „irániak” állnak hozzánk genetikailag a legközelebb, és nem 1.) a törökök (akiknek különféle népi és nyelvi csoportjaival jócskán keveredtek a honfoglalás eltt és a középkorban egyaránt), 2.) a szerzk e helyen téves szóhasználata szerinti „germánok”,8 akikkel már a honfoglalás óta éltek együtt a magyarok, 3.) a szlávok (akikkel pedig még nagyobb mérték és több mint ezer éve tartó a keveredés)?! Ha azonban nem népekben s fként nem a maiakban gondolkodunk, hanem Európa egészének népesedéstörténetében, és egyszer rendelkezésünkre áll majd egy sorozat genetikai minta a Kárpát-medence sok-sok népétl, az iráni nyelv szarmatáktól kezdve, akkor majd lehetséges lesz reális értelmezést keresni ezekre az „iráni” kapcsolatokra (lásd alább).

Béres Judit a szerztársa egy másik történeti genetikai cikknek is, amely a „magyarok” mtDNS-összetételével foglalkozik; ez a nyert szekvenciákat két lapp és egy mordvin népcsoportéval hasonlítja össze (Lahermo et al., 2000). (A honfoglalás dátuma itt helyesen szerepel.) Ebben az említettek finnugor nyelv populációként szerepelnek, ami tényszeren helyes, de történetileg nem. Bármely kézikönyvbl kideríthet ui., hogy a lappok nem finnugor eredetek, a nyelvükhöz nyelvcsere útján jutottak – ezzel kell összevetni azt a körülményt, hogy a genetikai összetételük európai eredetet mutat! (Meg azt is, hogy mind történeti embertani, mind genetikai szempontból nézve e nép nem egységes.) A csángók eredetével kapcsolatban változatlanul a romantikus nézet („Etelközben visszamaradtak leszármazottai”) mellett teszik le a voksot, miközben a saját vizsgálataik is a csángók székely eredetét valló történeti hipotézist ersítették meg. Alapvet módszertani hiba volt egy, a magyarság egészétl eltérként bemutatott népcsoportot a magyarság egészét reprezentálni kívánó együttesben tárgyalni: mindenekeltt megvizsgálandó ui. az elbbinek a referenciacsoporthoz való viszonya, s majd ha az elemzés után sem mutatkoznék közöttük számottev eltérés, akkor célszer lesz a „csángó” mintákat mindenekeltt az erdélyi csángókéval összehasonlítani. (Az utóbbiakról, valamint az Árpád-kori Magyarországon többfelé élt székelyekrl a szerzk nem tudnak.) Vitathatatlan érdemük, hogy adatokat tesznek közzé Magyarországról, a legkeletibb magyar népcsoporttól, és a genetikus olvasókkal érzékeltetik: a mai magyarság sokféle népbl tevdött össze.


7. Az els adatok a 10–11. századi magyarok genetikai összetételérl


Raskó Istvánnak és munkatársainak eredményei egészen újszerek: a genetika segítségével elször nyertünk bepillantást a korai magyarság eredetének végtelen szövevényébe, de egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a fentiekben jelzett, óvatosságra int körülményekrl! Nagy nyereség, hogy az elbbiekkel párhuzamosan honfoglalás kori állatok származását is megnézték, ám az eddig mindössze három lónak és egyetlen szarvasmarhának föltárt kapcsolatai egyelre minimális tájékoztatásnak tekinthetk (különösen, mert összehasonlításul kevés és csak recens adat állt rendelkezésre).

A kapott eredmény legfontosabb tanulsága a történész számára nem meglep, most viszont be is bizonyosodott: a 10. századi Magyarország lakóinak és a 20. századi „magyaroknak” és „székelyeknek” genetikai összetétele lényegesen eltér egymástól. Már egyedül ez is a lehet legnagyobb óvatosságra kell, hogy intsen mindenkit a modern népességektl nyert minták történeti relevanciáit illeten! Ám még e megfigyelés is csak akkor értékelhet történetileg, ha (1.) nem elégedünk meg e két, távoli korszakbeli magyarság genetikai összevetésével, hanem a közbüls századokban éltekét is elemezzük, hiszen a mai népünk kialakulása – amint minden másiké – kizárólag kronológiailag folyamatos adatok alapján tárható fel, és (2.) ugyanilyen intenzitással vizsgálják egész Kelet-Európa genetikai történetét is, hiszen a 10–11. századi magyarság kialakulása az ott élt – nagyon sokféle eredet – nép közremködésével zajlott le. (Csak hát hasonló próbálkozás arrafelé eddig igen elszórtan történt.)

A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 ntl nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai slakosságéval egyezik meg. Ez egyértelmen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.

Van a mai minták között egy közép-ázsiai eredet mutáció (M45) is, de ez senkit se indítson elsietett störténeti következtetésekre! Még rengeteg dolgot nem tudunk:

a „közép-ázsiai”, „balkáni”, „szteppei” stb. jelzk a genetikában regionális és nem etnikai tartalmúak. A közép-ázsiai eredet kifejezés nem szükségszeren jelenti a honfoglalók török eredetét, vagy valamilyen iráni (nyelv) népcsoport csatlakozását, st: hogy mindenki, aki ilyet hordoz(ott), az maga is Közép-Ázsiából származnék,

nem tudjuk, hogy mikor került bele a 20. századi magyarokba: a.) az 1100 éves Kárpát-medencei történelmünk során-e, b.) a honfoglalóktól vagy c.) az akkor itt talált népességtl származik-e?

még ha igazolódik is a honfoglalás kori eredete, akkor is egy óriási problémakör vár tisztázásra: hol és mikor terjedt el Eurázsiában ez a mutáció?

Raskó István és munkatársai a 10–11. századi minták között is kimutatták a fentebb már említett, egész Kelet-Európában megfigyelt „szteppei” haplocsoportot (EU19, illetve R1a1), ami a mai lengyelországi és ukrajnai népesség 54–60 %-át teszi ki. Feltételezés szerint ez a kelet-európai szteppén kb. 15 ezer éve alakult ki. Jelenléte a 10–11. századi Magyarországon mindössze arra enged következtetni, hogy a lakosságban akadtak olyanok, akik a kelet-európai slakosság leszármazottai. Ez pedig egyáltalán nem meglep, hiszen az smagyarok a honfoglalás eltt legalább félezer éven át Kelet-Európában éltek.

E pontra érve emlékeztetnünk kell azon történeti embertani megfigyelésekre, amelyekre annak idején Magyarországon értetlenséggel vagy elhallgatással reagáltak. Tóth Tibor és Éry Kinga – más-másféle megközelítésbl! – mutatott rá arra, hogy a 10. századi magyarságon belül van egy olyan komponens, amelyik a kelet-európai szteppe nem török, valószínleg iráni eredet lakosságával állhat kapcsolatban; ugyanezt feltételezi Mende Balázs Gusztáv is (lásd cikkét az 1188. oldalon). Ha nem „népekben”, hanem populációkban gondolkodunk, akkor válik érthetvé az az „iráni kapcsolat”, amit Carmela Guglielmino kutatócsoportja a Kárpát-medence különféle eredet népeinél megfigyelt: tehát nem „a palócok”, „a kunok” stb., a 10. századi magyaroknál az R1a1 haplocsoporthoz tartozók, s nem „az ukránok” és „a lengyelek” stb. a „szteppei” eredetek, hanem fordítva: Kelet-Európa különféle népeinek az sei voltak azok, akik összekeveredtek a kelet-európai szteppe slakosságával, akik a kkorban, legkésbb a bronzkor elején költöztek oda, majd a vaskorban és az ókorban tovább keveredtek (más) iráni nyelv népekkel (szkíták, szarmaták, alánok).

Raskó István és csoportjának izgalmas megfigyelése az uráli népekre jellemz Tat C allél 10–11. századi meglétének kimutatása és az, hogy ugyanez a mai népességtl vett mintákban (már) nem fordul el (lásd cikküket az 1199. oldalon). De hát kell-e csodálkoznunk azon, hogy honfoglaló seinkbe olyan elemek is keveredtek, akiknek felmeni a (mai) finnugor és szamojéd népekkel rokonok?

Súlyos történeti következtetést készít el a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentsebb csoportot az európai lakosság legsibb rétegére utaló markerek jelentik, s mindössze két egyéné mutat ázsiai eredetet. Ez is összhangban van a történeti embertan területén nyert megfigyelésekkel: Lipták Pálnak köszönheten közel fél évszázada tudjuk, hogy a 10. sz.-i embercsontoknak csak 16,7 %-a tartozik a mongolid és az europo-mongolid rasszhoz. Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelmen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhet, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetekbl állt.

A mintavételre történ kijelölés során ügyeltünk arra, hogy a 10–11. századi sírok között régészetileg mintegy száz éve elkülönített két csoport a leletek jellege, az azokban való gazdagság, a temetkezések típusa és a területi elterjedés alapján lehetleg egyenletesen legyen képviselve (Bálint – Langó, 2008). E két csoport eltérését a genetika is megersíti, egyben súlyos, egyelre megoldhatatlan történeti problémákat vet föl:9

a fbb európai haplotípusok más-más megoszlásban, de mindkettben azonos súllyal vannak jelen,

az ázsiai típusú haplotípusok („B”, „M”) egymástól eltérek ugyan, de mindkét csoportban nagyjából egyforma arányban fordulnak el,

bizonyos haplotípusok csak az egyikben, vagy a másikban fordulnak el (középréteg: X, N1a; köznép: preV, I),

a „balkáninak” nevezett, Európa legsibb benépesüléséhez kötött haplotípus (U) kétszerte gyakoribb a honfoglalók közép- és vezetrétegéhez kötött csoportban, mint a köznépében s ugyanott kiemelkeden magas arányú a – világszerte minimális százalékban elforduló – N1a haplotípus,

a köznépi temetkezésekben kétszer nagyobb az általános európainak tartott haplotípusok aránya („H”, „T”).

Az említett két régészeti csoportot a nemzetközi kutatás szinte mindmáig etnikai alapon magyarázta („magyar” – „szláv”), míg a hazai régészet társadalmi és életmódbeli különbség tükrözdésének tulajdonítja (középréteg – köznép); az europid és ázsiai haplotípusok azonos aránya és az europidok közti eltérések az utóbbit támasztják alá. A köznép körében kimutatott és a középrétegnél nem elforduló európai haplotípusok elképzelhetleg a helyben talált lakosság és a kalandozások során szerzett rabszolgák genetikai lenyomatát jelenthetik, de további történeti kombinációkkal nagyon korai volna elállni. Az pedig módszertanilag külön elgondolkodtató, hogy ha ezek a genetikai megfigyelések nem alapozódtak volna régészetiekre, akkor az adatok – eddig szokásos – összesített kezelése révén elvesztek volna az egyes csoportok releváns tanulságai! Tanácsosnak látom a közeljövben a rapszodikus mintavételek helyett az egyes közösségek, majd rájuk építve a régiók archaeogenetikai elemzéseire koncentrálni. Az pedig nyilvánvaló: nem lehet egyes népeknek általános genetikai jellegzetességeit megragadni.

8. A genetika és a történettudomány

együttmködésének szükségessége


Túlzó kritika, hogy a genetikusok „mindent tudnak és semmit sem magyaráznak”, mert éppenséggel történeti következtetésekkel állnak el; én éppen ezt kritizálom. Tény viszont, hogy a történész nem egyszeren bizonyos ismereteket hiányolhat náluk, hanem a.) az adekvát olvasottságot, b.) az adatok és a szakirodalom kezelésében megnyilvánuló kritikai szemlélet hiányát, c.) a történettudományban elengedhetetlen módszerek mellzését. (Ezek általában is a tudományos megközelítés ismérvei). Az archaeogenetika terminológiája is felülvizsgálatra szorul: nem lehet még ma is Johann Friedrich Blumenbach (1752–1840) rasszista indíttatású, történetileg téves „caucasoid” terminusát használni a fehér emberfajta megjelölésére. Amiként a történészek, régészek és nyelvészek nem genetikusok, ugyanúgy a genetikusok sem képesek az övékétl alapveten eltér tudományokat mvelni. Kizárólag annak az archeogenetikának van létjogosultsága, amelyiket a szélesebb értelemben vett történettudománnyal szoros együttmködésben mvelik. Meggyzdésem, hogy egyedül a MTA Genetikai Intézete és Régészeti Intézete által választott út a járható: 1.) történeti következtetéshez kizárólag régészeti korokból származó genetikai mintákat vizsgálnak, 2.) a genetikai kutatást genetikusok, a történeti értékelést régészek végzik.

Helmuth von Moltke, az I. világháború nagy stratégája mondta: a csapatok a csatába külön vonuljanak fel, de aztán együtt támadjanak. Az együttmködést nélkülözhetetlennek tartom, de nagyon korai annak máris a jövend modelljein elmélkedni, mint azt néhányan teszik; elször az archeogenetikai adatbázisok térbeli és idbeli kiterjedésének lényeges megnövekedésére lesz szükség. Aztán majd mindig az adott feladat mutatja meg a követend irányt, hogy inkább a szinkron vagy a diakron kutatásra van-e inkább lehetség (azaz idbeli metszetekben nagyobb földrajzi egységeket, vagy inkább egyes, intenzíven kutatott régiók népesedéstörténetét célszer több korszakon át vizsgálni). Az archaeogenetika körültekint alkalmazása mindenképpen végtelenül gazdag forrásanyagot kínálhat az etnogenezisek kutatása számára.


Kulcsszavak: etnogenezis, genetika, magyar störténet, történettudomány, régészet, nyelvészet, toponímia, onomasztika, történeti antropológia

Irodalom

Bálint Csanád – Langó Péter (2008). A történeti genetikai módszerrel elemzett 10–11. századi embercsontok kiválasztásának szempontjai. Magyar Tudomány, 10.

Bogácsi-Szabó Erika – Csányi B. – Tömöry Gy. – Blazsó P. – Cssz A. – Kiss D. – Langó P. – Köhler K. – Raskó I. (2008): Archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén. Magyar Tudomány. 10. 1204.

Bosch, E. – Calafell, F. – González-Neira, A. – Flaiz, C. – Mateu, E. – Scheil, H.-G. – Huckenbeck, W. – Efremovska, L. – Mikerezi, I. – Xirotiris, N. – Grasa, C. –Schmidt, H. – Comas, D. (2006): Paternal and Maternal Lineages in the Balkans Show a Homogenous Landscape over Linguistic Barriers, Except for the Isolated Aromuns. Annals of Human Genetics. 70, 459–487.

Cavalli-Sforza, Luigi Luca - Menozzi, P. - Piazza, A. (1994): The History and Geography of Human Genes with a New Preface by the Authors. Princeton University Press, Princeton, NJ.

Cavalli-Sforza, Luigi Luca (2002): Genetikai átjáró. Különbözségünk története. HVG, Budapest

Czeizel Endre – Benkmann, H.-G. – Goedde, H. W. (eds.) (1991): Genetics of the Hungarian Population. Springer, Budapest

Guglielmino, Carmela R. – De Silvestri, A. – Béres J. (2000): Probable Ancestors of Hungarian Ethnic Groups: An Admixture Analysis. Annals of Human Genetics. 64, 145–159.

Hajdú Péter (1975): Areológia és uralisztika. Nyelvtudományi Közlemények. 77, 147–152.

Honti László (2002): „Was ihr wollt!”. Science fiction und Sprachwissenschaft in den uralistischen Forschungen. In: Helimski, Eduard – Widmer, Anna (Hrsg.): Wūa wūa – Sei gegrüßt! Harrasowitz, Wiesbaden, 117–153.

Lahermo, Päivi – Laitinen, V – Sistonen, P. – Béres J. – Karcagi V. – Savontaus, M.-L. (2000): MtDNA Polymorphism in the Hungarians: Comparison to Three Other Finno-Ugric-Speaking Populations. Hereditas. 132, 35–42.

Meid, Wolfgang (1998): Indogermanische Sprach- und Kulturwissenschaft. Zur Einheit des Faches. Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft. 10, 13–27.

Mende Balázs – Kiss D. – Cssz A. – Tömöry Gy. – Langó, P. (2006): Anthropological Examination and Molecular Genetic Analysis of Maternal Lineages of a Conquest Period Cemetery from Harta. 15th Congress of the European Anthropological Association. Man and Environment: Trends and Challenges in Anthropology. 31 August – 3 September 2006, Budapest

Renfrew, Colin – Boyle, Katie (eds). (2000): Archaeogenetics: DNA and the Population Prehistory of Europe. McDonald Institute Monographs, Cambridge

Róna-Tas András (1990): Megjegyzések a legújabb genetikai vizsgálatok történeti felhasználhatóságáról. Magyar Tudomány. 8. 918–924.

Semino, Ornella – Passarino, G. – Oefner, P. J. – Lin, A. A. – Arbuzova, S. – Beckman, L. E. – Benedictis, G. de – Francalacci, P. – Kouvatsi, A. – Limborska, S. – Marcikia, M. – Mika, A. – Mika, B. – Primorac, D. - Santachiara-Benerecetti, A. S. - Cavalli-Sforza, L. L. – Underhill, P. A. (2000): The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. Science. 290, 1155–1159.

Tauszik Tamás (1990): Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme. Magyar Tudomány. 8. 904–918

Tömöry Gyöngyvér – Csányi B. – Bogácsi-Szabó E. – Kalmár T. - Czibula Á. - Cssz A. - Priskin K. - Mende B. - Langó P. - Downes, C. St. - Raskó I. (2007). Comparison of Maternal Lineage and Biographic Analyses of Ancient and Modern Hungarian Populations. American Journal of Physical Anthropology. 134, 3, 354–368.



1 E cikk terjedelmi okból csak ersen válogatott irodalmat mutat be, a pontos hivatkozásokkal ellátott változatát másutt tervezem közzétenni. Köszönetet mondok Bakró-Nagy Marianne-nak (nyelvészet), Kósa Lászlónak (néprajz), Nagy Melindának és Mende B. Gusztávnak (genetika) az írás közben nyújtott tanácsaiért.

2 mtDNS – mitokondriális DNS

3 Például a cikkírók jelzik, hogy a csángók az egyik nézet szerint az Etelközben visszamaradt magyarok leszármazottai lennének, de azt nem, hogy ez tudományos körökben ma már nem fordul el; a kutatás a csángókat a középkor folyamán több hullámban kivándorolt székelyek leszármazottainak tartja. A palóc eredetkérdés bemutatása rendkívül leegyszersített, olykor tárgyi tévedéssel terhelt; ez a tájfogalom a 19–20. században alakult ki, népnévként a 17. században fordul el elször, a „polovec” népnév pedig az orosz (!) forrásokban kunokra – és nem palócokra – vonatkozott. Amikor „szlávokról” írnak, a szerzk nem számoltak azzal, hogy azoknak már a honfoglalás idején legalább háromféle, nyelvileg és kulturálisan igen eltér csoportja élt az országban.

4 Például az 5. sz-ban eltnt szarmaták és hunok „szarmataként” és „hunként” semmiképpen sem olvadhattak bele a 895-ben honfoglalókba. A szerzk nem írják, hogy szerintük kik voltak az „igazi” (’truly’) magyarok, s mire alapozható a fogalom meghatározása.

5 Például: a székelyek lélekszámát a legvakmerbbek sem teszik 3 millióra. A burját egy mongol nép, tehát nem sorolható az „észak-ázsiai” népek közé, ami bármely térképre pillantva megállapítható. A kunok nem pusztán „állítják”, hogy török eredetek volnának, hanem azok is. Ugyanígy a jászok sem csak „hiszik”, hogy a kunokkal együtt érkeztek, az seik valóban a 13. században költöztek be Magyarországra. Az rség lakosságának „napjainkig való folyamatossága biztosítva látszik a honfoglaláskortól”, írják a szerzk, de arról semmit sem közölnek, hogy mi bizonyítaná és mi biztosította volna ezt a folyamatosságot?

6 Például a történeti hagyomány kezelésmódja: a kutatás egybehangzó álláspontja szerint a hagyomány önmagában még nem garantálja annak siségét, még kevésbé a hitelességét.

7 Térképükön Szerbia felségterületét jó 100 km-rel nyugatabbra „tolták ki”!

8 Ez egy nyelvészeti és történeti gyjtfogalom, nem népet jelent.

9 A kutatás jelen helyzetében csak tendenciákról beszélhetünk, csak lényegesen magasabb esetszám ismeretében lehet majd releváns százalékarányokat értékelni.



<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]