Magyar Tudomány, 2008/10 1170. o.

Genetika és (magyar) õstörténet



A történeti genetika

és az eredetkérdés(ek)1

(A közös kutatás szükségessége és lehetõségei)


Bálint Csanád


az MTA levelezõ tagja, igazgató, MTA Régészeti Intézet

balint archeo . mta . hu



Mi jellemez egy népet?


Õsidõk óta vizsgálják, melyek azok a vonások, amelyek egy népet jellemeznek. (A legutóbbi idõkig föl sem merült a kétség, hogy ilyenek ne lennének!) Tacitust a példás történetírói szemléletén („sine ira et studio”) és e megközelítésmód régiségén túl azért kell külön megemlíteni, mert az általa fölállított kritériumok mindegyikének egy-egy modern tudományág felel meg: a „testi megjelenéssel” a történeti embertan, az „erkölcsökkel”, „életmóddal”, „szokásokkal”, „hitvilággal” a néprajz, a „nyelvvel” a nyelvtudomány, a „fegyverekkel” pedig a régészet foglalkozik. Ugyanezen szempontokat nemcsak más ókori szerzõk alkalmazták (például Caesar, Cicero, Vergilius), hanem a legtöbb kora középkori is (például Sevillai Izidor, Regino); mindezt jól tudja a kérdéskörrel foglalkozó nemzetközi kutatás. Nemigen ismerik viszont Kelet-Európa, az eurázsiai szteppe számos releváns adatát, így például a Szent István király Intelmeiben leírt figyelmeztetést. Az utóbbit nálunk (aktuálpolitikai szándékokból) lassan közhellyé koptatják ugyan, mégis hasznos itt fölidéznünk. Elsõ királyunk ui. a maga korában meglepõ tisztánlátással – közvetett úton – rámutatott az etnikum, illetve politikai egység jellemzésére õsidõk óta használt fogalmaknak („nyelv”, „szokás”) mind történetileg, mind tudományosan valójában irreleváns voltára: „az egynyelvû és egyszokású ország gyenge és esendõ”, írta – azaz: már õ is tudta, hogy nem (csak) nyelv és szokás tesz egy országot azzá, ami.

Az egyes népek között olykor persze lehet jelentõs különbségeket megfigyelni, már az elsõ pillantásra, még a ruhájuktól eltekintve is, hiszen például egy svédet és egy szicíliait, egy németet és egy portugált általában ritkán lehet(ett) összetéveszteni. (Általában – mert a kivételek, amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk, máris elgondolkodtatóak.) Ha azonban az egymás szomszédságában élõ népeket hasonlítjuk össze, akkor kiderül: külsõ megjelenésük, a szokásaik, ételeik alapján már nem olyan könnyû megkülönböztetni például a norvégot a dántól, a spanyolt a katalántól, nem beszélve a Kárpát-medencei és a balkáni népek még ma is igen színes forgatagáról. A 19–20. század folyamán sokfelé etnikumjelzõ szerephez jutott népviseletek legtöbbje valójában csak az újkorban alakult ki; korábban nem léteztek ezek a szembeötlõ különbségek, mert az öltözködést más szempontok, leginkább az anyagiak irányították. Ugyanezt a genetika is megerõsíti: például a hollandok és a dánok, a svájci németek és a németek, a svédek és a norvégok, a portugálok, spanyolok és olaszok e tudomány szerint sem rokonai egymásnak, miközben azt is igazolják (ami nem meglepõ), hogy például a lappok és a szárdok semmilyen kapcsolatot sem mutatnak egymással. Mindennél azonban mindenki többet vár, és mindenkiben természetes várakozás él a tudomány egzaktságát illetõen. Csakhogy az sem ad abszolút megoldást (e súlyos kijelentés nem a sajátom, megtárgyalása a tudományfilozófia tárgykörébe tartozik).

A bevezetésben említett cikkemben áttekintettem, hogy egyáltalán meddig terjedhet az egyes tudományok kompetenciája az etnogenezisek vizsgálatában. Példák, problémák fölvetésével törekedtem érzékeltetni: a „népnek” mint olyannak a kutatásában eleve korlátozottak a lehetõségek, az egyes tudományok kompetenciája nem abszolút érvényû, mert a „nép” nagyrészt szellemi produktum.

A nyelv elõször is nem etnospecifikus (de jó volna, ha ezt megértenék a finnugor [nyelvi] rokonság ellen berzenkedõk!); a tévedés a német romantika nagy filozófusaitól ered (Johann Gottlieb Fichte, Johann Gottfried von Herder), ez Közép- és Kelet-Európában máig sokak gondolkodását határozza meg. A Bibliára visszavezethetõ szólásunk alapja („nyelvében él a nemzet”, vö. Teremtés könyve 11.6.) úgyszintén a romantika korában, sokfelé elterjedt (például a baszkoknál is). Példák sora viszont azt mutatja, hogy a nyelv tényleg messze nem kizárólagos jellemzõje egy népnek: a népvándorlás kori germánok és a kora középkori szlávok sokféle dialektusa, a középkor óta kimutatható „svájci” tudatnak az anyanyelvtõl független volta, az újkor óta angolul beszélõ írek és walesiek esete, a mai Egyesült Államok, Kína és India számos népe, Oroszország uráli népei, a nagyon sokféle, arab nyelven beszélõ és író nép stb. Ahogyan Julius Caesar Kr. e. 52-ben leírta Gallia lakóiról, hogy azok az anyanyelvükben, intézményeikben és törvényeikben különböznek egymástól, ugyanúgy a 13. századi filozófus, Roger Bacon is észrevette, hogy a franciák között a „nyelvükben és szokásaikban megdöbbentõ különbségek vannak.” Egy másik lényeges jelenség a nyelvcsere. Immár annak is lassan egy évszázada, hogy a történeti nyelvészet egyik nagy alakja leírta: alig van nép, amelyik a nyelvét legalább egyszer, de általában többször is ne cserélte volna (Antoine Meillet). Sõt: éppenséggel az egynyelvûség az, ami ritkaság számba megy, a legtöbb nép ui. világszerte két nyelvet beszél, és ez alatt nem is az eredeti nyelvüket éppen elvesztõket kell érteni!

A népnév változékonysága, gyûjtõfogalom jellege a történészek körében Hérodotosz óta (Kr. e. 480) köztudott, amihez még a források íróinak – sokféle okból eredõ – pontatlanságait is hozzá kell számítani, ui. a legtöbb népnevet közhelyként és mindennemû utánajárás – azaz a sokféle úton-módon kapott információ tartalmi ellenõrzése nélkül – használták, Európában és Kínában egyaránt. Így eshetett meg például, hogy 922-ben a volgai bolgárokat a náluk követségben járt Ibn Fadlan „saqlab”-nak [= ’szláv’] nevezte, a középkori források rendszerint „finnként” emlegetik a tõlük mindenben eltérõ lappokat, számos olyan szteppei nép pedig „szkíta”, „hun”, „türk” stb. néven szerepel, amelyik valójában nem szkíta, hun vagy türk volt. A forrásokban olvasható népnevek valódi etnikai tartalmának feltárása speciális felkészültséget igényel: például Maurikios császár alatt (582–602) készült egy hadászati kézikönyv (Stratégikon), amelyben összekeveredtek a belsõ-ázsiai türkökre és a Kárpát-medencei avarokra vonatkozó leírások. Ezt nagyban fölhasználta Bölcs Leó császár, amikor 902-ben maga is írt egy kézikönyvet (Taktika), de abba már olyan adatokat is beépített, amelyek a Kárpát-medencei magyarokkal kapcsolatosak – s e három nép a forrásban egyazon népnév („türk”) alatt szerepel! Hogy melyik név éppen melyikre vonatkozik, ahhoz nem elég középgörögül olvasni tudni (az sem könnyû!); bizantinológusnak kell lenni.

A régészeti leletekkel kapcsolatban sokfelé, sokáig élt, Közép- és Kelet-Európában többnyire ma is általános az a felfogás, hogy egy-egy régészeti kultúra vagy egy-egy jellegzetes tárgytípus valamely néphez kapcsolható. Két példa a saját házunk tájáról: 1.) az Avar kaganátusban nagyon sokféle nép élt (gepidák, balkániak stb.), de a régészeti nyomukat alig tudjuk kimutatni (az észlelt különbségeknél nem tudni, hogy azok etnikai vagy egyéb indíttatásúak-e [például kézmûvességi vagy politikai egységek]). Ugyanakkor látnivaló: bár a kaganátus kétszázötven évnyi fennállása alatt az anyagi kultúra igen sokat változott, mindaközben annak hordozói, használói a források írói szemében „avarnak” számítottak. 2.) Még szemléletesebben mutatja ugyanezt a magyarság máskülönben sokat emlegetett kultúraváltása az államalapítás után: a 10. és 11. századi magyarországi leletanyag között oly hatalmas a különbség, hogy ha véletlenül semmit sem tudnánk a történelmi helyzetrõl és a régészeti hagyatékot etnospecifikusnak tekintenénk, diszkontinuitásra, azaz más-más népre lehetne gondolni – miközben mindenki tudja, hogy mindkét évszázadban ugyanarról a „magyar néprõl” beszélhetünk! Nagy nyomatékkal szól még a kultúra tisztán etnospecifikus jellege ellen a honfoglalókkal kapcsolatos két írásos adat is: 900 tavaszáról egy forrás arról tudósít, hogy a morvák magyarok módjára borotválják a fejüket, a bajor püspökök pedig magyar módra öltözködnek. A viselet, hajviselet etnospecifikus? Egykorú forrás mutatja, hogy már egy-két éves szomszédság után megindult a szomszédok között a (kulturális) keveredés! Külön figyeljünk föl arra is, hogy e három nép semmilyen tekintetben sem volt rokona egymásnak! (Alább a genetikai összetétellel kapcsolatban látunk majd hasonló helyzetet.)

A szellemi kultúra, hitvilág, temetkezési szokások egyes elemei gyakran elõfordulnak a szomszédos – nem feltétlenül rokon! – vagy hasonló életmódot folytató népeknél is. A folklórnak számtalan olyan eleme van, ami az egész világon föllelhetõ, például ahol csak megél a szarvas és a sas, mindenütt megkülönböztetett tiszteletnek örvend, amit mondák, mesék nagy sokasága mutat – ezek az állatok nem egyedül a magyar hitvilág és mondakincs fõszereplõi; nem is mindenki (õs)magyar, akinél szarvassal vagy sassal kapcsolatos mesét jegyeztek föl! Hasonló tévedés (volt) a magyar õstörténetkutatás egyik irányzatában minduntalan a „rokon népektõl” (= finnugorok) venni folklór példákat, mert az emberi kultúra egyik megnyilvánulása (nyelv) nem azonos, nem áll szükségszerû összefüggésben egy attól független másikkal (hitvilág): például az õsi germán és szláv hitvilágból nem lehetne következtetni a norvégok és a tiroliak, a mazúriai lengyelek és a rodopei bolgárok, a kasztíliaiak és az arumunok kétségbevonhatatlan nyelvi rokonságára. Nyelv és hitvilág összekapcsolásának etnogenetikai szempontból irreleváns volta megfordított irányból nézve is megmutatkozik: a ma finnugor nyelvû lappok az eredetüket tekintve nem rokonok a finnekkel, míg az õsi hitviláguk az. A nemzetközi kutatás a kulturális jelenségek vizsgálatában (ezért is) legalább fél évszázada az areális összefüggéseket tartja meghatározónak; nálunk máig kevesen figyeltek föl Hajdú Péternek ezzel foglalkozó cikkére (1975). A temetkezési szokásokat a kora középkorral foglalkozó magyar kutatás (megfelelõ elemzések nélkül!) archaikusnak tartja, de amikor végre egy részletekbe menõ vizsgálat készül, már egyetlen régészeti korszakon belül is változás mutatkozik. Jelentõs változás a hamvasztásról az eltemetésre való áttérés, ami az európai és ázsiai népeknél egyaránt megfigyelhetõ (például a kelták, germánok, szlávok, türkök, kirgizek). A temetkezési szokások alapján nem különíthetõ el az Avariában, a 10. századi Magyarországon élt sokféle nép. A hitvilággal kapcsolatos szokások is állandó változásokon mennek keresztül.


Akkor hát a humánbiológia?


Az archaeogenetika az emberiség eredetének, a kontinensek és egyes régiók benépesítésének kutatásában egy új, az összes korábbitól független forráscsoportot képvisel, de senki ne gondolja, hogy általa az etnogenezisek kutatásához maga a bölcsek köve került volna a kezünkbe. Hitték már más biológiai tudományokról is, hogy – mivel az adataik konkrétak, a megfigyeléseik mérésekre alapulnak – a népeknek jellegzetes, netán: megkülönböztetõ biológiai vonásait (NB.: föl sem merült bennük, hogy ilyenek ne lennének!) objektíven ki tudják mutatni. Eszerint a „nép = biológiai jegyek”, a „mérés = objektivitás” volna. (Az is figyelemreméltó, hogy amiként a nácik a történeti embertant kívánták az ideológiájuk szolgálatába állítani, úgy ma a genetika körül is érzékelhetõk politikai törekvések.)

A 20. század elején terjedt el a történeti embertan és a vércsoportok etnikai szempontú kutatása; az elõbbi elsõsorban Közép- és Kelet-Európában, az utóbbi világszerte. (Hanem az még az elõbbinek tudománytalan alkalmazása során is nyilvánvaló volt, hogy a germán népeket is legföljebb általában lehetséges elkülöníteni másoktól, de részletezésre [például flamandok – bajorok] már senki sem vállalkozott!) Aztán kiderült, hogy a biológiai jegyek módosulhatnak a környezet vagy az életmód megváltozása következtében: a népek nemcsak nevet, nyelvet, kultúrát cserélhetnek, de az embertani típusuk, a testi jegyeik is lényegesen megváltozhatnak. Történeti példák: a ma török nyelvet beszélõ közép-ázsiai kirgizek õseit a Kr. u. elsõ évszázadokban a kínai források még vörös hajúakként írták le (ennek alapján õket többen indoeurópai eredetûnek tartják), a finnugor nyelvû obi-ugoroknál erõteljes mongolid jegyek figyelhetõk meg, a napjainkban sokfelé megfigyelhetõ akcelerációról pedig mindenki tud.

A centiméterekkel mérhetõ testi jegyeknél jóval megbízhatóbbnak tûnt a szerológia. Az egyes vércsoportoknak, illetve azok egyes variánsai gyakoriságának népekhez kötésével az I. világháború után kezdtek el próbálkozni, ehhez a 70–80-as években sok reményt fûztek (Magyarországon: Lengyel Imre, Tauszik Tamás). Újszerû volta és a Szovjetunió belpolitikai viszonyai következtében nagy rokonszenv fogadta egy észt kutatónõnek (Karin Mark) a finnugor népek körében végzett kutatásait, de azok nem leltek folytatásra. A 80-as években a magyar kutatást és különösen a közvéleményt nagyon foglalkoztatták Macumoto Hideo (Hideo Matsumoto) – hozzánk leginkább interpretációk révén eljutott – kutatásai, de azok (õs)történeti relevanciája igen kérdéses. A japán szerológus Tauszik Tamással együttmûködve (Tauszik, 1990) magyarországi mintákban 5 %-nyi mongoloid elemet figyelt meg (a késõbbiekben a közös munkájukra nem hivatkozott!), csak hát az a kérdés föl sem merült benne, hogy azok egyáltalán mikor kerülhettek bele a mai magyarságba – márpedig erre a honfoglalástól 1945 tavaszáig számtalan helyzet adódhatott! Ezen kívül nem foglalkozott a mongoloid haplotípusoknak sem a többi Kárpát-medencei népnél való gyakoriságával, sem az Aranyhorda által fél évezreden át uralt területek lakóival (Moldva, Ukrajna, Dél-Oroszország) – kellõ összehasonlítás nélkül ez az 5 % nem értékelhetõ. Néhány történeti és módszertani tájékozatlanságára Róna-Tas András mutatott rá (Róna-Tas, 1990): az „iráni” mintái mindössze két egyéntõl származnak, a vizsgált „uráli népesség” valójában egy uráli kórházban vett, ismeretlen eredetû mintákat takar, a „burját” mintái történeti okból alkalmatlanok a burját etnogenezis vizsgálatára; s általában: bizonyos markerek területi sûrûsödése nem feltétlenül jelenti azok „õshazáját”. A vércsoportok etnogenetikai relevanciája valójában csekély, az egyes vércsoportok területi gyakorisága messze túlnyúlik mindenféle etnikai, nyelvi csoportosuláson, és azt földrajzi elszigeteltség és klimatikus faktorok is befolyásolhatták. Néhány példa: 1.) a „B” vércsoport gyakorisága azonos Észak- és Dél-Amerika, valamint Grönland rendkívül különbözõ eredetû és összetételû népességei között, 2.) a történeti és nyelvészeti adatok szerint egyértelmûen norvég eredetû izlandiak vércsoportjai a skótokéhoz és írekéhez állnak közel, 3.) az egyik ázsiai Gm-marker a mai magyaroknál ugyanolyan arányban fordul elõ, mint a perui kecsuáknál, egy thaiföldi csoportnál és haifaiaknál; alacsonyabban, mint a belsõ-ázsiai népek legtöbbjénél (az utóbbira lásd Róna-Tas). E kutatási irány mára szinte feledésbe merült, részben nyilván a kritikák következtében, de bizonyára a módszer nyilvánvaló etnogenetikai korlátai miatt is.

Az archaeogenetika születésének az tekinthetõ, amikor genetikusok megkíséreltek választ keresni az európai õstörténet egyik legfõbb problémájára: a kontinens újkõkori benépesülésére. Ez az út mindenképpen ígéretes, naponta olvashatunk új megfigyeléseket Délkelet-Európa és Amerika benépesülésével kapcsolatban – eltúlzott kritika, hogy kizárólag azt fedeznék föl, amit már eddig is tudtunk. Módszertanilag is lényeges eredmény, hogy egy természettudomány egy korábban csak régészetileg vagy történetileg kimutatott jelenséget, elméletet vagy éppen sejtést igazol. Újszerû eredményeket hozhat etnikai folyamatok feltárásában, de szem elõtt tartandó: egy genetikai tény és annak történeti értékelése nem azonos nemû kategóriák; miként az egyes emberek testi jegyei, úgy a génjeik sem jellemeznek népeket. A genetikusok nagy része – helyesen – „populációról” ír, és jól tudja, hogy az a nyelvtõl és a kultúrától független biológiai összetevõkbõl épül fel, s egy-egy régió lakossága – az esetleges bevándorlásoktól függetlenül is – többnyire az ott a legõsibb idõk óta élt népekkel keveredett. Dilettáns következtetéseket elkerülendõ, szögezzük le: a genetikusok populáció-fogalma nem azonos a történészek nép-fogalmával.

Problematikusnak az archaeogenetika azon területét látom, amelyik etnogenetikai kérdésekkel foglalkozik, és a mai népekre vonatkoztatva von le történelmi következtetéseket, miközben nemcsak a történelmüket hagyja figyelmen kívül, hanem a társadalomtudományok alapvetõ kutatási módszereit is. (Például az Y-kromoszómának egyik, Belsõ- és Közép-Ázsia mai népei között szélesen elterjedt variánsát Dzsingisz kán leszármazottaihoz kötötték, holott nemhogy Dzsingisznek, de sem a leszármazottainak, sem az õseinek nem ismert a genetikai anyaga.) Már többféle kritika elhangzott, de azokra – tudtommal – sem az archaeogenetikusok, sem a velük együttmûködõ régészek nem reagáltak. Érthetetlen, hogy az elméleti kérdéseket különösen kedvelõ angliai kutatásra gondolva, Colin Renfrew, a világ egyik vezetõ régésze, a „nép”, a „régészeti kultúra” és a „nyelv” mibenlétével és fõleg: az összekapcsolásuk súlyos problematikájával foglalkozó hatalmas angol nyelvû irodalmat miért mellõzte teljes mértékben. Elõször a régészeti anyag és a nyelv között keresett összefüggést, aminek fogadtatása a legtöbb régész és az összes nyelvész részérõl negatív volt (például: „…a provokatív Archaeology and Language …címû könyv elõítélettõl terhelt és téves, nyelvészek és régészek kvázi egyöntetûen elutasítják” Meid, 1998, 15.), s alapvetõen problematikusnak látják a két tudomány adatainak összekapcsolását. Ezt követõen fordult elmélete alátámasztására a genetikához (Renfrew – Boyle, 2000), s mint Luigi Luca Cavalli-Sforza írta, „lelkesen kiállt” az õ elmélete mellett. Renfrew nagy tekintélye lényegesen hozzájárult az archaeogenetika azon irányzata megerõsödéséhez, amelyik a genetikai jellemzõk és a nyelv között leegyszerûsítetten feltételez kapcsolatot, s hatalmas reményeket táplál a genetika történeti relevanciáját illetõen. Sajnálatos, hogy végül is ez a genetikus (1) egy régészre (2) támaszkodott a nyelvcserék (3) kérdésével kapcsolatban; akár csak egyetlen, releváns monográfia helyett.

A jelenlegi archeogenetikai kutatás figyelmen kívül hagyja a nyelvészetnek, történettudománynak, néprajznak és a régészetnek kézikönyvek, tankönyvek tucatjaiból megismerhetõ alaptételeit és evidenciáit:

a „nép” történetileg változó társadalmi, nem biológiai jelenség,

a „népek” összetétele már a történeti korokban is folyton változott (tudta ezt már a 14. századi Ibn Khaldūn is!)

• „nép” és „nyelv” nemcsak nem azonos, de a kapcsolatuk sem állandó (tudta ezt már a Kr. e. 5. századi Herodotosz is!),

a nyelvek maguk is folyton változnak, a köztük meglevõ különbségeket történeti folyamatok (is) jócskán befolyásolják,

egy nyelv fennmaradása nem egyedül az azt beszélõk létszámától függ,

végtelen és ismeretlen azon viszonylatoknak sokfélesége és folytonos változása, amelyek az egyes nyelveket és az azokat beszélõ közösségeket – amelyek nem föltétlenül tekinthetõk „népnek”! – összekapcsolhatják, illetve jellemzik,

végtelen és ismeretlen a holt nyelvek száma – egyedül a 20. században több száz nyelv kihalásáról tudunk!

még a legrégibbnek mondott nyelvekben is megõrzõdtek még régebbieknek elemei („szubsztrátum”),

végtelen és ismeretlen a nyelvcserék száma, melyek közben elõfordult, hogy maga a közösség genetikailag kontinuus maradt,

a testi jegyek, a nyelv és a kultúra nem etnospecifikusak.

Néhány módszertani alapszempont megkerülhetetlen:

a nyelvtudomány, a régészet és a genetika adatbázisai, módszerei és kompetenciái lényegesen eltérõek. Kínálhatnak támpontokat egymásnak, de egyikük adatai, eredményei – nem lévén azonos nemûek – közvetlenül nem használhatók fel a másikban,

megkülönböztetendõ az etnikai identitás (= az egyéni helyzet), az etnikai csoport (= a közösségi tudat) és az etnicitás (= történeti, nyelvi, kulturális és vallási faktorok összessége),

megkülönböztetendõ a rendelkezésre álló adatok között az „egyedi”, az „általános” és a „különös”.

Hangsúlyozom: nem vagyok elutasító. Nem gondolom, hogy az etnogenezisek vonatkozásában egy paradigma vége állna elõttünk; az archaeogenetikának óriási jövõje lehet, és idõvel majd ugyanúgy a helyére kerül, mint mára a történeti embertan és a vércsoport-kutatás. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a nyelv- és történettudományokkal való együttmûködés. Cikkem ezt szeretné érzékeltetni.

1. Nép, nyelv és gének összekapcsolása:

történetileg irreleváns


Néhány recens példa és probléma: A nagy összefoglalásokat író nyugat-európai történészek és régészek köztudottan gyakran tájékozatlanok Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban, de a genetikusok olykor azok még egyes nyugat-európai népek õstörténete esetében is. A baszk nép és nyelv Lugi Luca Cavalli-Sforza mintapéldája volt, de közben nem tájékozódott a történelmük felõl. A biológiailag letagadhatatlan egyedi jellegük részben a klimatikus viszonyoknak, de leginkább a minden tekintetben periférikus helyzetüknek újkori következménye; a baszk a római korban és a kora középkorban még nem volt önálló nép. Módszertani hiba: úgy helyezett nagy súlyt a baszkoknál végzett vércsoport vizsgálatokra, hogy közben ugyanilyeneket a velük szomszédos területeken aránytalanul kisebb számban végeztek, az pedig célzásként is megengedhetetlen, hogy a középkori baszk nyelvterületre esnek a világhírû közép-franciaországi õskõkori (Kr. e. 17–14 ezer) barlangfestmények és -rajzok. Általában is fontos figyelmeztetéssel szolgál egy baszkföldi 7–8. századi temetõ, melynek genetikai elemzése szerint már akkor megjelentek ott idegen etnikai elemek, köztük észak-afrikaiak is. Az egyedülálló baszk nyelv és kultúra független a hosszú ideje elkezdõdött etnikai keveredésüktõl.

A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai, de azzal nem számolnak, hogy ez gyakori jelenség. Ugyanez a helyzet a finnek, a lappok, a balti nyelvû lettek és a török gagauzok, a Volga-vidéki oroszok, marik és tatárok esetében, és a Balkán nagyfokú nyelvi sokszínûsége (albán, szláv, görög, arumun) is nagyfokú genetikai egységességgel párosul. Meggondolandó: a dalmaták egy vaskori népbõl alakultak ki, akik a római korban latin nyelvûek lettek, s a 19. század óta horvátul beszélnek. Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006), márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar származásúak volnának. Az etnogenezis kérdéseiben a genetika korlátozott relevanciájú.

Az archaeogenetikusoknál olykor megdöbbentõ tájékozatlanságokkal lehet találkozni: „Austria vs. Hungary”-t (sic!), Iránt és Indiát (!) egy-egy nyelvészeti egységnek tekintik. Tárgyalhatják együtt az újkor óta politikailag összetartozó Korzikát Franciaországgal, Szardíniát Olaszországgal, de az a szigetlakók etnogenezise szempontjából érdektelen. Gyakran írnak „jugoszlávokról” – ilyen nép nem létezett, „Orientals” mint etnikai csoport szerepeltetése pedig egyszerûen abszurdum.


2. A népek közti genetikai távolság (Fst) történetileg irreleváns


A rendszertanban és a genetikában elterjedt a relatív filogenetikai távolság mérése. Ez akkor válik vitathatóvá, amikor azt hiszik, hogy e „közelségekkel” a népességek közti kapcsolatokat lehet föltárni. Látszólag a módszer helyessége mellett szól, hogy például a „lappok” és a „szárdok” között nagy „távolság” mutatkozik, s hogy a „svájciak” és a „németek”, a „svédek” és a „norvégok”, valamint a „portugálok”, „spanyolok” és „olaszok” „közel állnak” egymáshoz. Ámde mit jelenthet az, hogy a „baszkok” + „jugoszlávok”, „görögök”, valamint „irániak” + „lappok”, „olaszok” + „németek” úgyszintén? Hogy kerülhetnek egymás „közelébe” „közép-magyarországiak” és „dél-olaszországiak”, „portugálok”, „izlandiak” és „finnek”? Sok más, genetikailag egymáshoz „közeli” nép szintén ezer kilométerekre lakik egymástól, és nyelvileg sincsen köze a többihez. A „genetikai távolság” kutatása a genetikán belül indokolt, csak nem tévesztendõ szem elõl: az független a nyelvi és népi rokonságtól.


3. A népek keveredések révén jöttek létre


Csakis a történelem negligálásával lehet gondolni, hogy a népek intenzív keveredése az iparosodás következménye volna (Czeizel, 1991, 125.).

a.) Példák a modern korból – Amikor genetikai cikkekben „balkáni” csoportról írnak, az mindössze arra használható, hogy a kapott eredményeket hasonló méretû tájegységekével össze lehet vetni (a régió történetérõl semmiképpen sem egy Belgrádban sokszorosított kézirat alapján kell tájékozódni, mint ezt egy neves szerzõ tette). A Balkánon már a vaskortól kezdve is – azaz Európa benépesülésének s az indoeurópai népek eredetének és szétrajzásának súlyos problémáit most mellõzve – legalább hétféle népességgel kell számolni (makedón, illír, géta, dák, thrák, latin, görög), amire a Kr. u. 6–7. században legalább kétféle (keleti és déli) szláv csoport telepedett rá, majd ezzel a lakossággal a 7–13. század folyamán legalább négyféle szteppei eredetû nép (avar, bolgár-török, besenyõ, kun) keveredett el. Ráadásul ez a rendkívül leegyszerûsített felsorolás kihagyta az albánokat, az arumunokat és a románok feltehetõ õseit, és csak a 14. századig tartó évszázadokat vette figyelembe, az azóta eltelteket egyáltalán nem, márpedig mind a Török birodalom, mind Jugoszlávia fennállása idejét rendkívüli mértékû etnikai keveredések jellemezték! Például a mai bosnyák nép õseibe a többféle szlávon és a törökön kívül még a Kaukázusból jött elemek is vegyültek – ezzel szemben a genetikai összetételüket vizsgáló kutatócsoport kizárólag a mai viszonyokat vette alapul. Egyetlen genetikai cikkben sem látom, hogy számolnának az albánok nyelvileg és történetileg, a római korig visszavezethetõen eltérõ két csoportjával. Teljesen figyelmen kívül hagyta a történeti elõzményeket a mai bulgáriai „bulgárokat”, „törököket” és a – tanulságos: magukat gyakran bulgárnak nevezõ! – „cigányokat” vizsgáló genetikusok csoportja is (közben a kérdésföltevésükben észrevehetõ a történeti prekoncepció).

b.) Példák a történeti korokból –

i. történetiek: köztudott, hogy az egyes emberek és a népek örök idõk óta önkéntesen (vándorlás, exogámia) vagy erõszakból (háború, rabszolga-kereskedelem) folytonosan keveredtek. A Biblia bárkit rádöbbenthet arra, hogy reménytelen vállalkozás volna a Közel-Kelet mai lakóitól vett genetikai mintákból az ott szereplõ népekre következtetni. Európa már csak Krisztus születése óta is óriási területeket érintõ népvándorlások színtere volt (egyikük sem minõsült elég „major”-nek ahhoz, hogy bekerüljön Cavalli-Sforza és szerzõtársai összefoglaló táblázatába). Kiragadott példák: a germánok és a kelták szétrajzása, a keleti germán gótok (Gotland, Dél-Oroszország, Kárpát-medence, Balkán, Franciaország, Spanyolország, Észak-Afrika) és a nyugati germán langobárdok vándorlása (Elba-torkolat, Morva-medence, Dunántúl, Szlovénia, Lombardia), a szarmaták és az alánok Kárpát-medencei betelepedése – mindegyikük nyelve eltûnt! A kora középkorban zajlott le a Balkánon a déli szláv honfoglalás, a Dnyeper-vidék balti lakosságának, a Felsõ-Volga vidék finnugor népeinek elszlávosítása, a normannoknak Normandiában, Kijev környéken, Angliában és Szicíliában történt letelepedése, az arabok megjelenése a Mediterráneumban. A germán frankok és burgundok fölszívódtak a már az ókorban ellatinosodott gallokban, a latin nyelvû dalmaták elszlávosodtak, az Oderától nyugatra élt szlávok és poroszok a középkorra elgermánosodtak, a Baltikum sok balti és finnugor népe az újkor folyamán eltûnt. Ukrajna és Dél-Oroszország mai etnikai összetételét az Aranyhorda, Délkelet-Európáét az oszmán birodalom több évszázados uralma alapvetõen meghatározta. Külön tanulságot kínál a kora középkori Kárpát-medence, illetve Magyarország nagyon sokféle eredetû és nyelvû népeinek futó számbavétele: 1–4. század: szarmaták, alánok, jazigok, markomannok, kvádok, dákok, Pannónia romanizált lakói; 5. század: keleti gótok, vizigótok, herulok, szkírek, gepidák, hunok, vandálok; 6. század: langobárdok; 6–8. század: avarok (+ a betelepített európai foglyaik!); 9. század: bajorok, keleti, nyugati és déli szlávok; 10. század: honfoglaló magyarok (+ a betelepített európai foglyaik!), 11–13. század: besenyõk, uzok, kunok, jászok, svábok, frankok. Mindezek leszármazottaihoz a középkor és az újkor folyamán újabb, egymástól is mindig eltérõ germán, szláv és latin elemek járultak – a mai „magyar” genetikai minták e népek jócskán összekeveredett utódaitól valók! Egy másik finnugor (nyelvû) néptõl vett példa: a mai észtek õsei a Szovjetunióba történt bekebeleztetésük elõtt finnekkel, dánokkal, svédekkel, németekkel, hollandokkal és skótokkal keveredtek. Illúzió a mai nyelvi állapotok és a regionális genetikai sajátosságok között történeti összefüggést keresni.

ii: Történeti antropológiaiak: az europid és a mongolid nagyrassz közti keveredés talán már a paleolitikum, legkésõbb a mezolitikum végén (Kr. e. 5–4. ezred) elkezdõdött. Mint a szenzációs Tarim-medencei mumifikálódott tetemek mutatják, ez Belsõ-Ázsiában már Kr. e. 1800–200 körül is realitás, és a két éve Mongóliában feltárt szkíta „király” is szõke volt – mindez pedig a török és mongol népek õshazája szomszédságában!

iii: Genetikaiak: a Kazakisztán területén feltárt Kr. e. 13–7. századi mtDNS2-minták európai kapcsolatot mutatnak, egy a Krisztus születése körüli idõbõl származó mongóliai hiung-nu (ázsiai hun) temetõ halottainak 11 %-át is európai gének jellemzik.

iv: Stroncium izotópos: az etnospecifikus vonások meghatározására irányuló legújabb módszer eddigi eredményei is figyelmeztetnek: már az õskori „népek”, régészeti kultúrák népessége is keveredett volt. Így például a késõ rézkori „harangalakú edények kultúrájának” egy közép-németországi temetõjénél megállapították, hogy népessége 20 %-a idegen eredetû volt.

v: szociológiaiak: A társadalmi-politikai alakulatokat meghatározó férfi csoportok mindig jóval mobilabbak, míg az egyes nõk rablás, hódítás, házasodás révén könnyen vetõdhetnek más csoportokhoz. Ahol történt ilyen irányú genetikai vizsgálat, mind azt mutatja, hogy még egyazon népességen belül is jelentõsen eltérõ lehet a férfiak és a nõk genetikai összetétele; a férfiaké egységesebbnek mutatkozik a mai Közép-Ázsiában, a Baltikumban, a Balkánon és az Azori-szigeteken egyaránt, amint az újkõkori Európában és a Közel-Keleten is. Ugyanerre történeti példák a honfoglaló magyaroktól: a 9. században Kelet-Európában élõ magyarok a szomszédságukban élõ szlávoktól rabszolgának hajtottak el embereket – egy-egy szép lányt nyilván megtartottak maguknak, s az egyik forrás kitétele („a telet a szlávoknál töltik”) természetszerûen gyermekáldást is jelenthetett. Már a honfoglalók között is lehettek közép-európai származásúak: egy forrás szerint a honfoglalás elõtt Pannóniában garázdálkodók fiatal nõket vittek el magukkal az õshazába. Százával lehetne példákat sorolni arról is, hogy királyok, kiemelkedõ személyek ereiben idegen vér folyt: a kínaiak rendszeresen küldtek feleségül császárlányokat és hercegkisasszonyokat az északi szteppei népek vezéreihez, kiknek leszármazottai a mtDNS-ükben kínai eredetûnek mutatkoznának, Szent Imre herceg pedig anyai ágon bajornak, míg Szent László [†1095] után a 13. századig valamennyi magyar királyt genetikai szempontból lengyelnek lehetne meghatározni! Ezt a történeti ellentmondást nem érzékelte az az észt kutatócsoport, amelyik a normann Rurikidákat mtDNS-minták alapján finnugor eredetûnek állította. Közismert, hogy az Y-kromoszóma elkülönítése sokkal nehezebb, mint a mtDNS-é, csakhogy mind az egyének, mind a népcsoportok esetében reális archeogenetikai jellemzések kizárólag a kétféle genom együttes vizsgálatától remélhetõk.


4. A genetikai mintavétel módszerérõl


Az archeogenetikai cikkekben sosem mutatják be a mintavétel kiválasztási szempontjait és a mintát szolgáltató egyének (család)történeti hátterét. „Svájciakról”, „görögökrõl”, „irániakról” stb. írnak, idézõjel nélkül, mintha a mintaadók valóban ’(biológiailag) igazi’ svájciak, görögök, irániak stb. volnának. (Valójában köztudott: nem létezik „igazi”, „tiszta” nép!) Amint ezt az oral history, antropológia, szociológia stb. rendszeresen teszi, ugyanúgy az archaeogenetikai kutatásoknál is elengedhetetlen az adatszolgáltatók pontos bemutatása. Egy példa erre: vajon honnan és milyen családokból származnak az egyik cikkben feldolgozott „horvát” és „szlovák” minták? Mert ha az elõbbiek történetesen Vukovár, Zágráb vagy Split lakosai, akkor esetükben magyarokkal, dalmatákkal és az Osztrák–Magyar Monarchia vegyes eredetû adminisztrációjának leszármazottaival is lehet számolni. A „szlovák” mintákat is egyaránt vehették például Érsekújvár, Túrócszentmárton vagy Bártfa környékén, ami megint csak három nagyon különféle eredetû néppel való keveredés lehetõségét hordja magában (magyar, szlovák, szász). Már egyedül ezért sem kellett volna csodálkozni, hogy a „csehszlovákok” genetikailag nem állnak közel más szláv nyelvûekhez (Cavalli-Sforza et al., 1994, 268.).

A genetikai mintavételhez nélkülözhetetlenek a helyi történeti, néprajzi ismeretek. Így például a nyenyecek szempontjából irreleváns az a kutatás, amelyik a genetikai jellegzetességeiket kívánta föltárni. Ez a nép a Jeges-tenger partján elterülõ Nyenyec Autonóm Kerület lakosságának mindössze 6%-át teszi ki. Tévedés volt õket a fõvárosban és a Karaevka nevû községben keresni: az elõbbi nemzedékek óta vegyes eredetû, odatelepített emberekbõl áll, az utóbbi török eredetû neve egyértelmûen mutatja, hogy nem nyenyecek hozták létre. Valójában a 35 ezres lélekszámú nyenyecek az Északi Dvina és a Jenyiszej torkolata közti tundrán, 4000 km-es távolságban szétszóródva (!) nomadizálnak, a felkutatásukhoz uralista antropológus közremûködése szükségeltetik. Ugyanilyen tévedés volt „a magyarok” genetikai jellemzésére a budapesti lakosság körében végezni gyûjtést (Czeizel et al., 1991). Gimnáziumi tananyag, hogy a fõváros lakossága a kiegyezés után rendkívül keveredetté vált az odaáramló zsidók, különféle szláv (szlovák, horvát, szerb) és germán (osztrák, bajor, szász, sváb) csoportokhoz tartozó iparosok, kézmûvesek, hivatalnokok révén – egy itt végzett adatgyûjtés „magyar” történeti relevanciája minimális. Az lenne még nagyon régi fõvárosok genetikai mintái esetében is: a császárkori Róma valamelyik temetõjébõl nyert mintákból semmiképpen sem lehetne általánosítani „a római”, sõt: az itáliai lakosságra. A mintavétel elõre meghatározhatja a kutatás végeredményét. Az általunk elvégzett kutatás mutatja be elsõként, hogy a számításba vehetõ több ezernyi 10. századi csontváz közül milyen sokféle szempont mérlegelésével választottuk ki a vizsgálatra küldendõ százhatvan darabot (Bálint – Langó, 2008).


5. Történeti következtetésekre kizárólag archaikus genetikai minták alkalmasak


Célszerû fölmérni az archeogenetika lehetõségeit és korlátait. A recens minták etnogenetikai relevanciája minimális, ámde az archaikusaké is relatív: 1.) minták csak a rendelkezésre álló csontanyagból választhatók ki, márpedig semmit sem tud(hat)unk arról, hogy az éppen vizsgálható egyének mennyire reprezentálják az adott populáció összetételét, 2.) talajkémiai és egyedi okokból (táplálkozás, egyéni alkat) a vizsgálható csontanyag minden egyes darabjából sem feltétlenül lehetséges genetikai mintát kinyerni, 3.) maga a mintavétel is szubjektív, hiszen a kiválasztás szempontjai mindig valamilyen tudományos konstrukcióra alapulnak. Az utóbbi pedig csakis a kutatás pillanatnyi ismeretanyagát és a kutató egyéni módszerbeli szemléletét tükrözheti, ráadásul elõfordulhat: újabb adatok az ismereteinket és azok tudományos megítélését egészen más irányba is terelhetik – mindezért a nyert eredményeknek az egykori valósággal való összefüggése (meg)ismer(het)etlen.

Módszertani tanulságot sugall egy kínai lelõhelyen végzett genetikai vizsgálat. Két régészeti korszakból származó mintákat az ugyanazon helységben ma élõkével vetették össze: a három korszakból valók egyike sem mutat kapcsolatot a másik kettõével. Ez végül is nem meglepõ, s nagy valószínûséggel elõfordulhat a kora középkori Kárpát-medencében is, hiszen itt sokszor évszázadonként újabb és újabb, egymástól nagyon eltérõ eredetû népek bukkantak fel. A jövõbeni történeti genetikának két körülményt szükséges figyelembe vennie:

A népek, népcsoportok folytonos keveredése miatt kétféle kutatási irány mûvelhetõ (mindkettõ indokolt és releváns):

egy-egy régió diakrón vizsgálata; ennél a különbözõ korszakok genetikai képleteit meghatározva az etnogenetikai folyamatokat lehet szemügyre venni,

egy-egy korszak szinkron vizsgálata; ez a különbözõ régiók egyidejûleg élt népességeit hasonlítaná össze. Tudomásul kell venni: még a régészeti korokból származó mintáknak is mindig csak a maguk idõsíkjában van etnogenetikai relevanciájuk.

A történeti következtetéseknek a mikroközösségek részletes elemzésére kell épülniük, célszerû szakítani az eddigi gyakorlattal: egy-egy minta kiválasztása helyett jobb lenne temetõk nagyobb lélekszámú sorozatai vizsgálatára áttérni. Erre a 21 sírból álló, teljesen feltárt hartai 10. századi magyar temetõbõl izolált 17 váz mtDNS-ének rendkívüli meglepetést okozó megoszlása sarkall: egyikük sem mutat vér szerinti rokonságot a temetõ többi halottjával! Óriási kérdés, hogy ez egy különleges kivétel volt-e, vagy azt az általános koncepciót kell revideálni, amely a temetõket családi együttesként kezeli (Mende et al., 2006.)?

Meggyõzõdésem: a mikroközösségek genetikai struktúrájának és idõbeli változásainak kutatása az, ami hozzásegíthet a regionális és/vagy etnikai sajátságok, valamint az etnogenetikai folyamatok feltárásához, ám megbízhatóan az is mindig csak az egymást követõ idõsíkokban mûvelhetõ.

6. Genetikusok a magyarság összetételérõl


Luigi Luca Cavalli-Sforza volt az elsõ genetikus, aki a magyarság összetételéhez szólt hozzá. Fontos az a megfigyelése, hogy a magyar nyelv finnugor eredete és a mai nép európai jellegû genetikai összetétele eltér egymástól – ez az egyetlen mondata sokat foglalkoztatta nálunk az érdeklõdõket, de nem figyeltek föl az abban rejlõ történeti és módszertani tévedésekre. Honti László mutatott rá: az amerikai tudós és szerzõtársai úgy írtak az uráli nyelvcsaládba tartozó népek elterjedésérõl, hogy a finnugrisztika másfél évszázada világszerte mûvelt tudományából egyetlen munkát idéztek (Hajdú Péter nevét többször is hibásan írva le [„Hajdu, G. F.”, „Hajdee”]), míg a még tágasabb diszciplináéból, az uralisztikából egyet sem, amihez hozzátehetjük: ugyanígy nem tudnak a paleoszibiridekrõl, Kelet-Szibéria õslakóiról. Így születhetett az a többszörösen téves mondatuk is, hogy az uráliak a mongoloktól 4000 évvel ezelõtt váltak volna el – nem is tudni, hogy kik és hol voltak a mongolok õsei Kr. e. 2000 körül! Zavart keltõ és pontatlan volt azt írni, hogy a magyar nyelv a Lappföldön, Észtországban és Lettországban beszélthez hasonlít: nyelvész egyetemisták tudják, hogy a lett az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. És vajon hogyan értékelték volna nép és nyelv kapcsolatát, ha például valaki fölhívja a figyelmüket azon forrásadatra, mely szerint Magyarországon a 10. század közepén két nyelven beszéltek?

A magyar honfoglalással kapcsolatban festett történeti kép a szerzõk tájékozatlanságát mutatja: „Mint tudjuk, a közigazgatás nyelve a latin volt az ókori Róma Pannonia tartományában, amely nagy vonalakban azonos a mai Magyarországgal, de Pannoniát a Kr. u. 9. században elözönlötték az uráli nyelvet beszélõ magyarok, akik rákényszerítették nyelvüket a tartományra…” (Cavalli-Sforza, 2002, 122.). A helyreigazítások elemi színvonalúak:

A latin közigazgatási nyelv a római tartománynak az 5. század elsõ felében bekövetkezett megszûntével eo ipso eltûnt, a 9. századi karoling okleveles gyakorlat pedig attól független volt – a 895-ben beköltözõ magyaroknak mindezekkel nem volt közvetlen kapcsolatuk.

A közigazgatás nyelve nem szükségszerûen azonos az adott országban beszélttel.

Az ókori Pannonia tartomány nem azonos „nagy vonalakban” a mai Magyarországgal. (NB.: például a Dráva–Száva köze is a római tartomány része volt, ahol különben soha nem élt számottevõ magyar lakosság.) A szerzõ szemmel láthatólag nem tud arról, hogy magyarok szép számban élnek Magyarország mai határain kívül, ami a régió történeti genetikájáról értekezve döntõ jelentõségû.

A magyarok nem „kényszerítették rá” a nyelvüket a „tartományra”: akkulturáció zajlott le (lásd fent: a hajviseletük és öltözetük utánzása).

Szó sem lehet arról, hogy a helyi populáció újlatinul beszélt volna. A Pannonia provincia felbomlását követõ fél évezred során számos nép élt a Dunántúlon, akik különbözõ nyelveken beszéltek (hunok, gótok, langobárdok, avarok, nyugati és déli szlávok, bajorok) – egyikük sem használhatta a latint kommunikációra.

A magyarok nem „özönlötték el az avarok lakta térséget” – az avarok ilyen mértékû továbbélésérõl és magyar „elözönlésrõl” a „kettõs honfoglalás” elméletén kívül nincsen szó a tudományos irodalomban.

Lehet azt mondani, hogy mindez nem érinti a hatalmas könyv egészének megítélését, mindenesetre az a kevés, amit a magyarokkal kapcsolatban Cavalli-Sforza leírt, történetileg teljesen elhibázott.

Súlyosabb kifogások merülnek föl azzal a cikkel kapcsolatban, amelyik a magyar etnogenezis genetikai szempontú vizsgálatát tûzte ki céljául (Guglielmino et al., 2000). A nemzetközi kutatás szemében a leírtak történeti megbízhatóságát biztosítani látszik az a körülmény, hogy a szerzõk egyike magyar (Béres Judit), akinek azért nagy a felelõssége, mert a genetikai cikkekben világszerte gyakori, hogy a történeti kérdések esetében is genetikusok munkáira hivatkoznak. A történeti tájékozottságuk távol áll a kívánatostól: megfelelõ kézikönyvek, monográfiák, lexikonok helyett az alapvetõ történeti, néprajzi kérdésekben a nem történész Czeizel Endre volt számukra a referencia. Munkájukat a történeti problémák megítélésében megengedhetetlen leegyszerûsítések sora jellemzi,3 ami esetenként amatõr munkára való hivatkozással, történelmi,4 néprajzi,5 módszertani6 és politikai7 tájékozatlansággal párosul. Árulkodó, hogy miközben a magyar történelem igen sokrétû problémáihoz kívántak hozzászólni, az egyik legalapvetõbb dátummal nincsenek tisztában: a honfoglalás nem 896-ban, hanem 895-ben történt meg. A genetikai vizsgálataik történeti relevanciája iránt kétségünk támad, hogy a „szláv” (?) palócok, az „õsi” (?) õrségiek és a (valóban!) török eredetû nagykunok a számításaik alapján „egymás mellé” kerülhettek. Szerintük az „irániak” látszanak a legtöbb magyar népcsoport legvalószínûbb rokonának, de még a „kunokénak” is, ami tisztán történeti szempontból elfogadhatatlan. Az nem is kelt nagy meglepetést, hogy genetikai szempontból nem a finnugorok a magyarok legközelebbi rokonai; ennek itthon néhányan kifejezetten örülni fognak. Az viszont magyarázatra vár, hogy miért éppen az „irániak” állnak hozzánk genetikailag a legközelebb, és nem 1.) a törökök (akiknek különféle népi és nyelvi csoportjaival jócskán keveredtek a honfoglalás elõtt és a középkorban egyaránt), 2.) a szerzõk e helyen téves szóhasználata szerinti „germánok”,8 akikkel már a honfoglalás óta éltek együtt a magyarok, 3.) a szlávok (akikkel pedig még nagyobb mértékû és több mint ezer éve tartó a keveredés)?! Ha azonban nem népekben s fõként nem a maiakban gondolkodunk, hanem Európa egészének népesedéstörténetében, és egyszer rendelkezésünkre áll majd egy sorozat genetikai minta a Kárpát-medence sok-sok népétõl, az iráni nyelvû szarmatáktól kezdve, akkor majd lehetséges lesz reális értelmezést keresni ezekre az „iráni” kapcsolatokra (lásd alább).

Béres Judit a szerzõtársa egy másik történeti genetikai cikknek is, amely a „magyarok” mtDNS-összetételével foglalkozik; ez a nyert szekvenciákat két lapp és egy mordvin népcsoportéval hasonlítja össze (Lahermo et al., 2000). (A honfoglalás dátuma itt helyesen szerepel.) Ebben az említettek finnugor nyelvû populációként szerepelnek, ami tényszerûen helyes, de történetileg nem. Bármely kézikönyvbõl kideríthetõ ui., hogy a lappok nem finnugor eredetûek, a nyelvükhöz nyelvcsere útján jutottak – ezzel kell összevetni azt a körülményt, hogy a genetikai összetételük európai eredetet mutat! (Meg azt is, hogy mind történeti embertani, mind genetikai szempontból nézve e nép nem egységes.) A csángók eredetével kapcsolatban változatlanul a romantikus nézet („Etelközben visszamaradtak leszármazottai”) mellett teszik le a voksot, miközben a saját vizsgálataik is a csángók székely eredetét valló történeti hipotézist erõsítették meg. Alapvetõ módszertani hiba volt egy, a magyarság egészétõl eltérõként bemutatott népcsoportot a magyarság egészét reprezentálni kívánó együttesben tárgyalni: mindenekelõtt megvizsgálandó ui. az elõbbinek a referenciacsoporthoz való viszonya, s majd ha az elemzés után sem mutatkoznék közöttük számottevõ eltérés, akkor célszerû lesz a „csángó” mintákat mindenekelõtt az erdélyi csángókéval összehasonlítani. (Az utóbbiakról, valamint az Árpád-kori Magyarországon többfelé élt székelyekrõl a szerzõk nem tudnak.) Vitathatatlan érdemük, hogy adatokat tesznek közzé Magyarországról, a legkeletibb magyar népcsoporttól, és a genetikus olvasókkal érzékeltetik: a mai magyarság sokféle népbõl tevõdött össze.


7. Az elsõ adatok a 10–11. századi magyarok genetikai összetételérõl


Raskó Istvánnak és munkatársainak eredményei egészen újszerûek: a genetika segítségével elõször nyertünk bepillantást a korai magyarság eredetének végtelen szövevényébe, de egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a fentiekben jelzett, óvatosságra intõ körülményekrõl! Nagy nyereség, hogy az elõbbiekkel párhuzamosan honfoglalás kori állatok származását is megnézték, ám az eddig mindössze három lónak és egyetlen szarvasmarhának föltárt kapcsolatai egyelõre minimális tájékoztatásnak tekinthetõk (különösen, mert összehasonlításul kevés és csak recens adat állt rendelkezésre).

A kapott eredmény legfontosabb tanulsága a történész számára nem meglepõ, most viszont be is bizonyosodott: a 10. századi Magyarország lakóinak és a 20. századi „magyaroknak” és „székelyeknek” genetikai összetétele lényegesen eltér egymástól. Már egyedül ez is a lehetõ legnagyobb óvatosságra kell, hogy intsen mindenkit a modern népességektõl nyert minták történeti relevanciáit illetõen! Ám még e megfigyelés is csak akkor értékelhetõ történetileg, ha (1.) nem elégedünk meg e két, távoli korszakbeli magyarság genetikai összevetésével, hanem a közbülsõ századokban éltekét is elemezzük, hiszen a mai népünk kialakulása – amint minden másiké – kizárólag kronológiailag folyamatos adatok alapján tárható fel, és (2.) ugyanilyen intenzitással vizsgálják egész Kelet-Európa genetikai történetét is, hiszen a 10–11. századi magyarság kialakulása az ott élt – nagyon sokféle eredetû – nép közremûködésével zajlott le. (Csak hát hasonló próbálkozás arrafelé eddig igen elszórtan történt.)

A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nõtõl nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai õslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelmûen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.

Van a mai minták között egy közép-ázsiai eredetû mutáció (M45) is, de ez senkit se indítson elsietett õstörténeti következtetésekre! Még rengeteg dolgot nem tudunk:

a „közép-ázsiai”, „balkáni”, „szteppei” stb. jelzõk a genetikában regionális és nem etnikai tartalmúak. A közép-ázsiai eredetû kifejezés nem szükségszerûen jelenti a honfoglalók török eredetét, vagy valamilyen iráni (nyelvû) népcsoport csatlakozását, sõt: hogy mindenki, aki ilyet hordoz(ott), az maga is Közép-Ázsiából származnék,

nem tudjuk, hogy mikor került bele a 20. századi magyarokba: a.) az 1100 éves Kárpát-medencei történelmünk során-e, b.) a honfoglalóktól vagy c.) az akkor itt talált népességtõl származik-e?

még ha igazolódik is a honfoglalás kori eredete, akkor is egy óriási problémakör vár tisztázásra: hol és mikor terjedt el Eurázsiában ez a mutáció?

Raskó István és munkatársai a 10–11. századi minták között is kimutatták a fentebb már említett, egész Kelet-Európában megfigyelt „szteppei” haplocsoportot (EU19, illetve R1a1), ami a mai lengyelországi és ukrajnai népesség 54–60 %-át teszi ki. Feltételezés szerint ez a kelet-európai szteppén kb. 15 ezer éve alakult ki. Jelenléte a 10–11. századi Magyarországon mindössze arra enged következtetni, hogy a lakosságban akadtak olyanok, akik a kelet-európai õslakosság leszármazottai. Ez pedig egyáltalán nem meglepõ, hiszen az õsmagyarok a honfoglalás elõtt legalább félezer éven át Kelet-Európában éltek.

E pontra érve emlékeztetnünk kell azon történeti embertani megfigyelésekre, amelyekre annak idején Magyarországon értetlenséggel vagy elhallgatással reagáltak. Tóth Tibor és Éry Kinga – más-másféle megközelítésbõl! – mutatott rá arra, hogy a 10. századi magyarságon belül van egy olyan komponens, amelyik a kelet-európai szteppe nem török, valószínûleg iráni eredetû lakosságával állhat kapcsolatban; ugyanezt feltételezi Mende Balázs Gusztáv is (lásd cikkét az 1188. oldalon). Ha nem „népekben”, hanem populációkban gondolkodunk, akkor válik érthetõvé az az „iráni kapcsolat”, amit Carmela Guglielmino kutatócsoportja a Kárpát-medence különféle eredetû népeinél megfigyelt: tehát nem „a palócok”, „a kunok” stb., a 10. századi magyaroknál az R1a1 haplocsoporthoz tartozók, s nem „az ukránok” és „a lengyelek” stb. a „szteppei” eredetûek, hanem fordítva: Kelet-Európa különféle népeinek az õsei voltak azok, akik összekeveredtek a kelet-európai szteppe õslakosságával, akik a kõkorban, legkésõbb a bronzkor elején költöztek oda, majd a vaskorban és az ókorban tovább keveredtek (más) iráni nyelvû népekkel (szkíták, szarmaták, alánok).

Raskó István és csoportjának izgalmas megfigyelése az uráli népekre jellemzõ Tat C allél 10–11. századi meglétének kimutatása és az, hogy ugyanez a mai népességtõl vett mintákban (már) nem fordul elõ (lásd cikküket az 1199. oldalon). De hát kell-e csodálkoznunk azon, hogy honfoglaló õseinkbe olyan elemek is keveredtek, akiknek felmenõi a (mai) finnugor és szamojéd népekkel rokonok?

Súlyos történeti következtetést készít elõ a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentõsebb csoportot az európai lakosság legõsibb rétegére utaló markerek jelentik, s mindössze két egyéné mutat ázsiai eredetet. Ez is összhangban van a történeti embertan területén nyert megfigyelésekkel: Lipták Pálnak köszönhetõen közel fél évszázada tudjuk, hogy a 10. sz.-i embercsontoknak csak 16,7 %-a tartozik a mongolid és az europo-mongolid rasszhoz. Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelmûen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhetõ, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetûekbõl állt.

A mintavételre történõ kijelölés során ügyeltünk arra, hogy a 10–11. századi sírok között régészetileg mintegy száz éve elkülönített két csoport a leletek jellege, az azokban való gazdagság, a temetkezések típusa és a területi elterjedés alapján lehetõleg egyenletesen legyen képviselve (Bálint – Langó, 2008). E két csoport eltérését a genetika is megerõsíti, egyben súlyos, egyelõre megoldhatatlan történeti problémákat vet föl:9

a fõbb európai haplotípusok más-más megoszlásban, de mindkettõben azonos súllyal vannak jelen,

az ázsiai típusú haplotípusok („B”, „M”) egymástól eltérõek ugyan, de mindkét csoportban nagyjából egyforma arányban fordulnak elõ,

bizonyos haplotípusok csak az egyikben, vagy a másikban fordulnak elõ (középréteg: X, N1a; köznép: preV, I),

a „balkáninak” nevezett, Európa legõsibb benépesüléséhez kötött haplotípus (U) kétszerte gyakoribb a honfoglalók közép- és vezetõrétegéhez kötött csoportban, mint a köznépében s ugyanott kiemelkedõen magas arányú a – világszerte minimális százalékban elõforduló – N1a haplotípus,

a köznépi temetkezésekben kétszer nagyobb az általános európainak tartott haplotípusok aránya („H”, „T”).

Az említett két régészeti csoportot a nemzetközi kutatás szinte mindmáig etnikai alapon magyarázta („magyar” – „szláv”), míg a hazai régészet társadalmi és életmódbeli különbség tükrözõdésének tulajdonítja (középréteg – köznép); az europid és ázsiai haplotípusok azonos aránya és az europidok közti eltérések az utóbbit támasztják alá. A köznép körében kimutatott és a középrétegnél nem elõforduló európai haplotípusok elképzelhetõleg a helyben talált lakosság és a kalandozások során szerzett rabszolgák genetikai lenyomatát jelenthetik, de további történeti kombinációkkal nagyon korai volna elõállni. Az pedig módszertanilag külön elgondolkodtató, hogy ha ezek a genetikai megfigyelések nem alapozódtak volna régészetiekre, akkor az adatok – eddig szokásos – összesített kezelése révén elvesztek volna az egyes csoportok releváns tanulságai! Tanácsosnak látom a közeljövõben a rapszodikus mintavételek helyett az egyes közösségek, majd rájuk építve a régiók archaeogenetikai elemzéseire koncentrálni. Az pedig nyilvánvaló: nem lehet egyes népeknek általános genetikai jellegzetességeit megragadni.

8. A genetika és a történettudomány

együttmûködésének szükségessége


Túlzó kritika, hogy a genetikusok „mindent tudnak és semmit sem magyaráznak”, mert éppenséggel történeti következtetésekkel állnak elõ; én éppen ezt kritizálom. Tény viszont, hogy a történész nem egyszerûen bizonyos ismereteket hiányolhat náluk, hanem a.) az adekvát olvasottságot, b.) az adatok és a szakirodalom kezelésében megnyilvánuló kritikai szemlélet hiányát, c.) a történettudományban elengedhetetlen módszerek mellõzését. (Ezek általában is a tudományos megközelítés ismérvei). Az archaeogenetika terminológiája is felülvizsgálatra szorul: nem lehet még ma is Johann Friedrich Blumenbach (1752–1840) rasszista indíttatású, történetileg téves „caucasoid” terminusát használni a fehér emberfajta megjelölésére. Amiként a történészek, régészek és nyelvészek nem genetikusok, ugyanúgy a genetikusok sem képesek az övékétõl alapvetõen eltérõ tudományokat mûvelni. Kizárólag annak az archeogenetikának van létjogosultsága, amelyiket a szélesebb értelemben vett történettudománnyal szoros együttmûködésben mûvelik. Meggyõzõdésem, hogy egyedül a MTA Genetikai Intézete és Régészeti Intézete által választott út a járható: 1.) történeti következtetéshez kizárólag régészeti korokból származó genetikai mintákat vizsgálnak, 2.) a genetikai kutatást genetikusok, a történeti értékelést régészek végzik.

Helmuth von Moltke, az I. világháború nagy stratégája mondta: a csapatok a csatába külön vonuljanak fel, de aztán együtt támadjanak. Az együttmûködést nélkülözhetetlennek tartom, de nagyon korai annak máris a jövendõ modelljein elmélkedni, mint azt néhányan teszik; elõször az archeogenetikai adatbázisok térbeli és idõbeli kiterjedésének lényeges megnövekedésére lesz szükség. Aztán majd mindig az adott feladat mutatja meg a követendõ irányt, hogy inkább a szinkron vagy a diakron kutatásra van-e inkább lehetõség (azaz idõbeli metszetekben nagyobb földrajzi egységeket, vagy inkább egyes, intenzíven kutatott régiók népesedéstörténetét célszerû több korszakon át vizsgálni). Az archaeogenetika körültekintõ alkalmazása mindenképpen végtelenül gazdag forrásanyagot kínálhat az etnogenezisek kutatása számára.


Kulcsszavak: etnogenezis, genetika, magyar õstörténet, történettudomány, régészet, nyelvészet, toponímia, onomasztika, történeti antropológia

Irodalom

Bálint Csanád – Langó Péter (2008). A történeti genetikai módszerrel elemzett 10–11. századi embercsontok kiválasztásának szempontjai. Magyar Tudomány, 10.

Bogácsi-Szabó Erika – Csányi B. – Tömöry Gy. – Blazsó P. – Csõsz A. – Kiss D. – Langó P. – Köhler K. – Raskó I. (2008): Archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén. Magyar Tudomány. 10. 1204.

Bosch, E. – Calafell, F. – González-Neira, A. – Flaiz, C. – Mateu, E. – Scheil, H.-G. – Huckenbeck, W. – Efremovska, L. – Mikerezi, I. – Xirotiris, N. – Grasa, C. –Schmidt, H. – Comas, D. (2006): Paternal and Maternal Lineages in the Balkans Show a Homogenous Landscape over Linguistic Barriers, Except for the Isolated Aromuns. Annals of Human Genetics. 70, 459–487.

Cavalli-Sforza, Luigi Luca - Menozzi, P. - Piazza, A. (1994): The History and Geography of Human Genes with a New Preface by the Authors. Princeton University Press, Princeton, NJ.

Cavalli-Sforza, Luigi Luca (2002): Genetikai átjáró. Különbözõségünk története. HVG, Budapest

Czeizel Endre – Benkmann, H.-G. – Goedde, H. W. (eds.) (1991): Genetics of the Hungarian Population. Springer, Budapest

Guglielmino, Carmela R. – De Silvestri, A. – Béres J. (2000): Probable Ancestors of Hungarian Ethnic Groups: An Admixture Analysis. Annals of Human Genetics. 64, 145–159.

Hajdú Péter (1975): Areológia és uralisztika. Nyelvtudományi Közlemények. 77, 147–152.

Honti László (2002): „Was ihr wollt!”. Science fiction und Sprachwissenschaft in den uralistischen Forschungen. In: Helimski, Eduard – Widmer, Anna (Hrsg.): Wūœa wūœa – Sei gegrüßt! Harrasowitz, Wiesbaden, 117–153.

Lahermo, Päivi – Laitinen, V – Sistonen, P. – Béres J. – Karcagi V. – Savontaus, M.-L. (2000): MtDNA Polymorphism in the Hungarians: Comparison to Three Other Finno-Ugric-Speaking Populations. Hereditas. 132, 35–42.

Meid, Wolfgang (1998): Indogermanische Sprach- und Kulturwissenschaft. Zur Einheit des Faches. Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft. 10, 13–27.

Mende Balázs – Kiss D. – Csõsz A. – Tömöry Gy. – Langó, P. (2006): Anthropological Examination and Molecular Genetic Analysis of Maternal Lineages of a Conquest Period Cemetery from Harta. 15th Congress of the European Anthropological Association. Man and Environment: Trends and Challenges in Anthropology. 31 August – 3 September 2006, Budapest

Renfrew, Colin – Boyle, Katie (eds). (2000): Archaeogenetics: DNA and the Population Prehistory of Europe. McDonald Institute Monographs, Cambridge

Róna-Tas András (1990): Megjegyzések a legújabb genetikai vizsgálatok történeti felhasználhatóságáról. Magyar Tudomány. 8. 918–924.

Semino, Ornella – Passarino, G. – Oefner, P. J. – Lin, A. A. – Arbuzova, S. – Beckman, L. E. – Benedictis, G. de – Francalacci, P. – Kouvatsi, A. – Limborska, S. – Marcikia, M. – Mika, A. – Mika, B. – Primorac, D. - Santachiara-Benerecetti, A. S. - Cavalli-Sforza, L. L. – Underhill, P. A. (2000): The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. Science. 290, 1155–1159.

Tauszik Tamás (1990): Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme. Magyar Tudomány. 8. 904–918

Tömöry Gyöngyvér – Csányi B. – Bogácsi-Szabó E. – Kalmár T. - Czibula Á. - Csõsz A. - Priskin K. - Mende B. - Langó P. - Downes, C. St. - Raskó I. (2007). Comparison of Maternal Lineage and Biographic Analyses of Ancient and Modern Hungarian Populations. American Journal of Physical Anthropology. 134, 3, 354–368.



1 E cikk terjedelmi okból csak erõsen válogatott irodalmat mutat be, a pontos hivatkozásokkal ellátott változatát másutt tervezem közzétenni. Köszönetet mondok Bakró-Nagy Marianne-nak (nyelvészet), Kósa Lászlónak (néprajz), Nagy Melindának és Mende B. Gusztávnak (genetika) az írás közben nyújtott tanácsaiért.

2 mtDNS – mitokondriális DNS

3 Például a cikkírók jelzik, hogy a csángók az egyik nézet szerint az Etelközben visszamaradt magyarok leszármazottai lennének, de azt nem, hogy ez tudományos körökben ma már nem fordul elõ; a kutatás a csángókat a középkor folyamán több hullámban kivándorolt székelyek leszármazottainak tartja. A palóc eredetkérdés bemutatása rendkívül leegyszerûsített, olykor tárgyi tévedéssel terhelt; ez a tájfogalom a 19–20. században alakult ki, népnévként a 17. században fordul elõ elõször, a „polovec” népnév pedig az orosz (!) forrásokban kunokra – és nem palócokra – vonatkozott. Amikor „szlávokról” írnak, a szerzõk nem számoltak azzal, hogy azoknak már a honfoglalás idején legalább háromféle, nyelvileg és kulturálisan igen eltérõ csoportja élt az országban.

4 Például az 5. sz-ban eltûnt szarmaták és hunok „szarmataként” és „hunként” semmiképpen sem olvadhattak bele a 895-ben honfoglalókba. A szerzõk nem írják, hogy szerintük kik voltak az „igazi” (’truly’) magyarok, s mire alapozható a fogalom meghatározása.

5 Például: a székelyek lélekszámát a legvakmerõbbek sem teszik 3 millióra. A burját egy mongol nép, tehát nem sorolható az „észak-ázsiai” népek közé, ami bármely térképre pillantva megállapítható. A kunok nem pusztán „állítják”, hogy török eredetûek volnának, hanem azok is. Ugyanígy a jászok sem csak „hiszik”, hogy a kunokkal együtt érkeztek, az õseik valóban a 13. században költöztek be Magyarországra. Az Õrség lakosságának „napjainkig való folyamatossága biztosítva látszik a honfoglaláskortól”, írják a szerzõk, de arról semmit sem közölnek, hogy mi bizonyítaná és mi biztosította volna ezt a folyamatosságot?

6 Például a történeti hagyomány kezelésmódja: a kutatás egybehangzó álláspontja szerint a hagyomány önmagában még nem garantálja annak õsiségét, még kevésbé a hitelességét.

7 Térképükön Szerbia felségterületét jó 100 km-rel nyugatabbra „tolták ki”!

8 Ez egy nyelvészeti és történeti gyûjtõfogalom, nem népet jelent.

9 A kutatás jelen helyzetében csak tendenciákról beszélhetünk, csak lényegesen magasabb esetszám ismeretében lehet majd releváns százalékarányokat értékelni.



<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]