Magyar Tudomány, 2008/10 1188. o.

Genetika és (magyar) störténet



Archeogenetika és a honfoglalás kor

népességtörténete: új módszer – régi problémák


Mende Balázs Gusztáv


PhD, osztályvezet

MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratórium

mend archei . mta . hu



Bevezetés


A magyar störténet népességtörténeti folyamatai természettudományos kutatásában több szakasz ismerhet fel. Ezek a vizsgálódások megfelelnek a tudományterületek fejldési szakaszainak, és meglehetsen pontosan leképezik a világban zajló etnogenetikai1 kutatások irányait is. Érdemes megvizsgálni, milyen alapvetések mentén zajlanak ezek a kutatások, és választ keresni arra a kérdésre, léteznek-e olyan általános érvény problémák, amelyek, túl a vizsgálatok metodikai nehézségein, korlátozhatják a kapott eredmények történeti kontextusba helyezését, különös tekintettel a Kárpát-medence népességtörténetére.

A legnagyobb múltra visszatekint kutatási terület a fizikai antropológia (Bernhard – Kandler-Pálsson, 1986). Ez egyben az egyetlen olyan terület, ahol a népességtörténeti következtetések levonásának archaikus adatra épül jogosultsága is van. A Kárpát-medence népességtörténete a provinciális idktl – függen elssorban a temetkezési rítusoktól – fizikailag jellemezhet nagyszámú originális, az adott történeti-régészeti idszakot reprezentáló humán variáció-mintázatokkal. Korlátozottabb mértékben, de „korba ill” adataink vannak a sztyeppei útvonal, a magyar etnogenezis szempontjából fontos régészeti kultúrák emberét illeten is. A mai magyar népesség antropológiai összetétele mind a típusok, mind a metrikus jellemzés tekintetében rendelkezésre áll. Ez az adatbázis jóval gazdagabb, mint bármely archaikus sorozat, hiszen más fenotípusos jellegzetességek is megfigyelhetk, mint a szrzet, a pigmentáció. Néhány küls jegy írott forrásokból azonosítható, de többségük csak modern adatokkal való összevetésben nyújt többletinformációt. A legfontosabb vizsgálható, archaikus adatbázisban is megnyugtató pontossággal használható paraméterek a koponyaindexek és a testmagasság. Ezen mérhet adatok varianciáját azonban multifaktoriális tényezk befolyásolják, a fenotípusos kifejezdésben jelents környezeti tényezk is szerepet játszanak, fként a testmagasság alakulásában. Tehát a honfoglalás kori és a 20. századi testmagasságadatok összehasonlítása csak korlátozott mélység konzekvencia levonására ad módot. Más a helyzet akkor, ha idben és térben egymáshoz „közeli” két adatot hasonlítunk össze: Éry Kinga vizsgálatai alapján a klasszikus honfoglalók önmagukban nem lehettek a kora Árpád-kori népességek közvetlen genetikai elzményei, hiszen a testmagasságadataik között jelents eltérés mutatkozik (Éry, 1998). Bonyolultabb a helyzet a koponyaformák összehasonlításával, mert ebben az esetben jóval nehezebb elkülöníteni egymástól a küls hatások okozta változásokat és a poligénes öröklésmenet által determinált formákat. A klasszikus honfoglalók jelents arányban tartalmaztak rövidfej komponenst, a mai modern népesség túlnyomó többsége is az. Ez azonban semmiféle konkrét összefüggést nem jelent, mert jelenlegi tudásunk szerint a honfoglalás korában még jelents rövidfej népelem az Árpád-korra periferizálódik. A „mai” rövidfejség f összetevje pedig nem a honfoglaló örökség, hanem az egész európai területre jellemz, eddig nem ismert genetikai determináltságú koponyarövidülés (abszolút méretek tekintetében a szélességi dimenzió növekedésébl következik), mely folyamat a Kárpát-medencében a 13. században kezddik. Mindkét alapvet paraméterrl elmondható, hogy sok száz év alatt olyan változásokon mehet keresztül, amelyek a közvetlen összehasonlítás eredményeinek direkt interpretálását nem teszik lehetvé, azt még kevésbé, hogy az esetleges változásokat meseszer elemekkel magyarázzuk (fejfed viselete, lovas életmód, stb.).

Az ember küls testi jegyeinek vizsgálatával szemben konkrétabb információink vannak egyes biokémiai polimorfizmusok öröklésmenetérl. Így az ebbl az összefüggésrendszerbl levonható konzekvenciák sokkal megbízhatóbbak, mint az antropometriai jegyek esetében. E módszerek hátránya azonban, hogy archaikus adatbázis létrehozását többnyire nem teszik lehetvé. Ennek oka, hogy az él (friss) emberi szövetekben jól identifikálható markerek több évszázad múltán már nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben vizsgálhatók. A történeti következtetéseket ezekben az esetekben abból az alapvet populációgenetikai törvényszerségbl vonják le, hogy egy genetikai jellegzetesség ott a legvariábilisabb, ahol a jellegzetességet okozó mutáció eredetileg kialakult. Ezért az összehasonlításokat nem kronológiai, hanem földrajzi vonatkozásban végzik el. Például, ha megvizsgálják a mai modern magyar népesség és a kunok egyes genetikai markereinek összefüggéseit, akkor a „történeti korú” kunokat a „mai” kunokkal helyettesítik. A vizsgálati eredményekbl levont konzekvenciák azonban csak korlátozott mértékben alkalmasak a „történeti korú” kunok és a mai magyarok hasonlóságának a vizsgálatára. Még kevéssé relevánsak azok az összefüggések, amelyek a magyar törzsi vándorlás korábbi etapjainak modern területi megfelelire vonatkoznak. Így pl. a ma él cseremisz népesség vércsoport-specifitásbeli mintázatai akkor se lennének közvetlen összefüggésbe hozhatók a 10. századi Kárpát-medencei adatokkal, ha azokkal egyáltalán rendelkeznénk. Annak a kimutatása, hogy e finnugor eredet népesség és a mai magyarság vércsoport-megoszlása között hasonlóságok vannak, új, störténeti szempontból használható konzekvencia levonását nem teszi lehetvé, mint ahogy a madagaszkári vércsoport-gyakoriságok sem a rokonság miatt mutattak jelents egyezést az orosz katonák hasonló tulajdonságával.

A régészeti korú humán csontból nyerhet adatok nemcsak temetk közötti, hanem temetn belüli felhasználhatóságát érte el Lengyel Imre, paleoszerológiai vizsgálati módszerével (Lengyel, 1975). Az egyes minták közötti összefüggések felvázolásával lehetség nyílt családi kötelékek rekonstruálására is, ami elssorban kisebb temetk bels kronológiájának és homogenitásának/heterogenitásának megállapítása miatt bírt kiemelt jelentséggel. Lengyel 1975-ben megjelentetett munkájában több mint ötezer minta elemzését összegzi, és hasonló nagyságrend lehet az 1975–1991 között végzett vizsgálatba vont elemszám is. E kétségkívül nagy volumen, de csak részben közölt kutatási eredményeknek az eurázsiai népmozgások kontextusába helyezése mindmáig várat magára.

Tauszik Tamás és munkatársai immunglobulinok allélváltozatainak recens mintán történt vizsgálatából vontak le következtetéseket a modern magyar népesség ázsiai gyökereit illeten (Tauszik, 1990), Macumoto Hideo (Hideo Matsumoto) japán kutató adatbázisaira és módszerére alapozva. Eredményeiket Róna-Tas András próbálta a magyar störténet szempontjából fontos aprópénzre váltani, jó arányérzékkel mutatva rá a módszer erényeire és következtetéseinek határos voltára (Róna-Tas, 1990).

Az archeogenetikai kutatások magyarországi meghonosodása a szegedi akadémiai kutatóintézet nevéhez köthet, ahol Raskó István kutatócsoportja 1994-ben kezdte meg archaikus DNS izolálását és tipizálását régészeti korú emberi maradványokból, a szegedi Embertani Tanszék nagyrészt alföldi mintáira alapozva vizsgálatait. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott 2001-ben az MTA Régészeti Intézete is, önálló PCR-laboratóriumot hozva létre Budapesten.2 E kutatási együttmködés újabb eredményei e kötetben olvashatók.


Minta és adatbázis: ahogy tetszik?


Függetlenül a választott módszertl, általános elvárás, hogy a vizsgálati eredményekbl levont konzekvenciák mögött milyen összehasonlított adatbázisok vannak, és azok milyen kapcsolatban állnak egymással. A különböz adatbázisokat földrajzi és kronológiai szempontok alapján állíthatjuk össze és értékelhetjük. Általánosságban elmondható, hogy a fizikai antropológia kivételével az összehasonlított adatbázisok mindegyike „modern” adatra épül. Ez azt jelenti, hogy az adott népességrl rendelkezésre álló adat területi jelleg, és nem tartalmaz jelents kronológiai mélységet, vagy éppen csak túl nagy idmélységben nyújt értelmezési lehetséget. Erre példa, ha a mai modern magyar „mintákat” recens, a magyar störténet szempontjából kiemelkeden fontos területen él, népességekkel hasonlítjuk össze, függetlenül, hogy a minta vércsoportra vagy más genetikai jellegzetesség vizsgálatának eredményeire szorítkozik. Ez a megoldás a megfelel történeti-régészeti kort reprezentáló adatok hiánya miatt érthet. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az összehasonlításba vont népességnek is megvan a saját „störténete”, azon belül kronológiai és területi mozgástere.

Ezen okok miatt a jelenkori és a 10. századi magyarság (közkeletbb néven a honfoglalók) összehasonlítása esetében is érdemes megnézni, milyen szempontok alapján hozzuk létre az összehasonlítandó adatbázisainkat. A modern adatbázis alapja nyelvi, kulturális identitás alapú, földrajzi-politikai értelemben vett összetartozás. Mindkét ágon magukat minimum két generáció mélységben magyarnak valló és magyarul beszél felmenkkel rendelkez egyének alkotják. A 10. századi adatbázis alapja a jelenleg használatos régészeti terminológia és az ehhez kapcsolódó (vagy ebbl fakadó) kronológiai aspektus. Kimondható, hogy a két adatbázisnak egyetlen közös gyjt-rendez elve van: a lokalitás. Ez a tény már önmagában is a visszafogott eredmény-interpretálás mellett szól. Még nehezebb a dolgunk, ha a 10. századi magyarság és a vélt genetikai-társadalmi elzményei összehasonlítását kívánjuk elvégezni. Az a klasszikusnak nevezett régészeti kultúrkör és motívumkincs, amely alapján a 10. századi „honfoglaló magyar” kategória kialakítható, egészen minimális közvetlen elképpel rendelkezik a sztyeppei területekrl (Bálint, 1994). Tehát nincs közvetlen régészeti összefüggésbl ered koherencia, és nincs lokalitásbeli egyezés se.

Más a helyzet, ha a mai „magyar” adatokat a nyelvészeti és történeti adatok alapján a magyar störténettel összefüggésbe hozható, mai populációk adataival hasonlítjuk össze. Ebben az esetben a kiválasztási szempontok hasonlóak és a minták tere különbözik. Az összehasonlítás eredménye azonban értékelhetetlen anélkül, hogy e történeti-nyelvészeti kontextusban rokonnak nevezhet populációk saját történetét is vizsgálnánk, leginkább genetikai összetevk és a népesség földrajzi megjelenésének változása tekintetében.


Az archeogenetika védelmében


Az elfogadott kutatási eredmények mint aktuális tudományos igazságok lineáris alkalmazásának, az eredmények összefzésének szemlélete nem alkalmazható a különböz örökld biológiai markerek-jellegzetességek vizsgálati eredményei interpretálásakor. Különösen igaz ez a kis minta-elemszámokon nyugvó konzekvenciákra. Ha az új archeogenetikai vizsgálatoktól a Kárpát-medence népességtörténeti folyamatainak megismerését lehetvé tev eredményeket várunk, akkor jelents kutatói türelemmel és még több anyagi lehetséggel kell rendelkeznünk. A két akadémiai intézetben folyó kutatás outputja (mintegy 80 db. 9–11. századi csontmintából származó mtDNS-szekvencia) jelenleg kevés ahhoz, hogy belle nagy ív, egyes elméleteket támogató, másokat periferizáló következtetéseket vonjunk le. Természetes módon adódik a kérdés, mekkora befektetés árán és milyen idintervallumban várható a minták nagyságrendjének olyan mérték növekedése, amely mind a statisztikai mintavétel, mind az egyre növekv társtudományi érdekldés próbáját kiállja. Magam ezt az adatfelhalmozó idszakot minimálisan öt-tíz évben határoznám meg. Természetesen adott sírcsoporton belüli összefüggések és a bellük adódó régészeti-történeti konzekvenciák már a kutatás jelenlegi állásában levonhatók (jó példa erre a hartai temet). Függetlenül azonban a rendelkezésre álló adatbázis nagyságától, elmondható – hasonlóan a többi populációgenetikai jelleg kutatáshoz –, hogy az archeogenetikai vizsgálatok csoportosító és értelmez kategóriái túl szélesek, ezáltal a vizsgálati eredmények túlságosan általános képet mutatnak. Elég, ha csak azt tekintjük, hogy a recens mtDNS-típusok megoszlása tekintetében a magyar populáció szinte alig különül el a román, cseh, lengyel és balkáni népességektl, st sok esetben még a bels heterogenitásuk is hasonló mintázatú. Ez azonban nem a vizsgálati módszer hibája, sokkal inkább annak az elkerülhetetlen felismerése, hogy a történeti távlatban is vizsgálható (tehát régészeti korú humán maradványokból kinyerhet és tipizálható), jól követhet öröklésmenettel bíró polimorfizmusok kialakulása és mintázatának változása mint biológiai folyamat kronológiai értelemben túlságosan mély; konkrét népességtörténeti összefüggések tekintetében csak felületesen rekonstruálható. Ezért várható, hogy a létrejöv adatbázisokban szerepl molekuláris genetikailag elkülöníthet csoportegységek konkrét népességtörténeti kérdésekben „jellegtelennek” fognak mutatkozni, és közvetlen interpretálásra, fként kronológiai értelemben nem lesznek alkalmasak. Régészeti-történeti és így kronológiai adat nélkül az adatok „üresek” maradnak, bármekkora mentális és technológiai erfeszítést is öl bele a molekuláris genetikus szakember. Látni kell, hogy azok a „nemzeti” eredetkutatások, amelyeket eddig archeogenetikai módszerekkel Európában végeztek, mind idben, mind térben, mind történeti adatok szempontjából jóval körülhatároltabbak, megkockáztatom: egyszerbbek, mint a magyar störténet hasonló adottságai.

A vizsgált genetikai jellegzetességek által meghatározott mintázatok hasonlóságait–eltéréseit adott szabályok alapján, egyszer leíró módon elemezni tudjuk. De nagyon behatárolt lehetségeink vannak annak a kérdésnek a megválaszolására, hogyan és legfképpen mikor jöttek létre az egyes populációk közötti eltérések. A vizsgálataink ugyanis abból a prekoncepcióból indulnak ki, hogy a Kárpát-medence 10. századi népessége és a jelenkori magyar populáció közötti ázsiai haplocsoport-megoszlás eltérésének alapja a 10. században érkezett honfoglaló népesség keleti, hagyományos elnevezéssel ázsiai eredet népességösszetevje. Ahhoz azonban, hogy e terület népessége haplotípus-mintázatának változását jól ítéljük meg, szükséges az ázsiai elemek korábbi vagy késbbi megjelenési lehetségét is számba vennünk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy eddigi vizsgálati eredményeink nem alkalmasak a modern magyar populáció ázsiai eredet anyai ága csupán a 10. századi gyökerekbl való származtatására. Több egymás utáni idmetszet adatai kellenek ahhoz, hogy a változásokat folyamatukban értelmezhessük. A recens magyar népességben kimutatható néhány százalékos és a jelenleg rendelkezésre álló archaikus adatbázis mintegy 15 százalékos ázsiai haplocsoportarány-adata önmagában semmilyen meglepetéssel nem szolgál abban a tekintetben, hogy mintegy ezer év, ca. 35–40 generáció leforgása alatt a vélheten a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe érkez ázsiai eredet csoportok genetikai lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökken tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor els évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredet népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezk számát, és/vagy a honfoglaló népességnek sem alkották lényeges összetevjét az általunk vizsgálatba vontak. Így igazolódna az az elfeltevés, hogy a régészeti meghatározás által „klasszikus honfoglalóként” kategorizált csoport népességtörténetileg nem értelmezhet, sem számarányát, sem más biológiai karakterét tekintve nem használható fel más csoportokkal történ direkt összehasonlításra. Az ázsiai elemek honfoglalók csoportjaihoz történ kötésének alapvet feltétele lenne az is, hogy legyenek ismereteink a honfoglalás eltti évszázad(ok) Kárpát-medencei népességének hasonló jellemzirl. Ha ugyanis bebizonyosodna, hogy a 8–9. századi népességekben szintén magas és hasonló megoszlású az ázsiai eredet népelemek aránya, akkor a honfoglalók hasonlóan magas arány-adata már nem jelentené egyértelmen, hogy az idekerülésük a 10. században beköltözött népelemekhez köthet.


Egy visszatér kérdés:

a honfoglalás kor reprezentativitása


Ha elsoroljuk, hogy a honfoglalás korának és a magyar störténet népességtörténeti kérdései érdemi megvitatásához milyen kérdéseket kell feltennünk, látni fogjuk, hogy a kérdések nagy része jelenlegi ismereteink alapján nagyon nehezen vagy egyáltalán nem válaszolható meg. Mekkora, milyen összetevkbl áll, és földrajzilag hogyan oszlik meg a Kárpát-medence népessége a 9. század végén? Mekkora létszámú, mennyire homogén és milyen demográfiai státusú a honfoglaló népesség? Kimutatható-e származási eltérés a férfi és a ni népesség között, és van-e esély generációk elkülönítésére a 10. században? Meddig és hova vezethet vissza a honfoglaló népesség karaktere?

A kérdések megválaszolására az eddigi egyedüli, teljességre törekv és koncepciózus reakció Éry Kinga nevéhez köthet (Éry, 1983, 1994). Éry a Kárpát-medence különböz régészeti korú népességeinek vizsgálata, a koponyasorozatok Kárpát-medencén túli genetikai kapcsolatainak felvázolása mellett a honfoglalás kori embertani anyagot a koponyák metrikus adatai alapján csoportokba osztotta. A közölt eredmények közül a legnagyobb visszhangot a honfoglalás kori és az Árpád-kori regionális csoportok összehasonlításának antropológiai konklúziója váltotta ki: a klasszikus rítussal temetkez honfoglalók nagy része nem hozható semmiféle morfológiai kapcsolatba az Árpád-kori népességekkel, viszont a Kárpát-medence egyes területein kimutatható a kés avar kori népességek és az Árpád-kori népességek hasonlósága. Más módszerrel, de hasonló következtetésekre jutott Szathmáry László is alföldi és Fels-Tisza-vidéki temetk vizsgálatával (Szathmáry, 1996). A honfoglalók és az Árpád-kor népességének különállását megersítették a Kárpát-medencei népességek termetadatainak összefoglaló vizsgálatai is. Megállapításai lényege, hogy a minimálisan 40 százalékos arányban europo-mongolid elemeket is tartalmazó, rövid és kimondottan széles koponyadimenziójú, klasszikus temetkezési rítusú honfoglalók biztosan nem lehettek a kora Árpád-kor nagy létszámú temetiben temetkezk genetikai elzményei. Úgy vélem, hogy e paradoxnak látszó és sajnos a mai napig annak tekintett megállapítás is indokolja, hogy elejét vegyük a molekuláris genetikával szemben a magyar störténeti kutatás által állított elvárásoknak. Nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy az alapvet probléma ebben az esetben (is) a vizsgálati minták reprezentativitásában rejlik.

Abból kell kiindulnunk, hogy pontos népességtörténeti adatok híján a honfoglalás kori populációt nem értelmezhetjük jól körülírható, adott idpillanatban jellemezhet népességnek. Ezért annak elfogadásához, hogy a régészeti adatok mentén létrehozott embertani vagy akár molekuláris genetikai adatbázis jól reprezentálja a Kárpát-medence honfoglaló népességének egészét, azt a kikötést kell tennünk, hogy a mintaválasztás alapjául szolgáló régészeti jelenségek, leletegyüttesek is jól reprezentálják a honfoglaló népesség egészének anyagi kultúráját, vagyis nagy valószínséggel lefedik a népesség genetikai összetevinek többségét is. Ellenkez esetben a teljes népesség csak egy, régészeti adatokkal jellemzett, adott csoportjáról kapunk információt. Tehát csak akkor tekinthetjük a természettudományos vizsgálatokba bevont honfoglalókat a honfoglaló népesség egésze reprezentánsának, ha a kiválasztás f szempontjaként szolgáló, többnyire klasszikus leletanyagú temetkezési formákat reprezentatívnak tekintjük a temetkez népesség egészére. Ennek belátása után nem kerülhet ki a kérdés: várható-e a kulturális jelenségek mögött genetikai összefüggés? Szervezi-e és milyen módon a genetikai kapcsolat a Kárpát-medence népességének anyagi kultúráját? Lehet-e természettudományos adatokkal választ adni a leletanyag eloszlása, vélt szociális struktúrája mögött rejl kérdésekre? Ersen kétséges.

Vegyünk egy példát a kutatástörténet egy olyan jól preferált területérl, mint amilyen a sebészi trepanáció. Tegyük fel, hogy a Kárpát-medence területén fellelt, a honfoglalók anyagi kultúrájával fémjelzett sírokból összegyjtjük a sebészileg trepanált koponyaleleteket, és modern molekuláris genetikai módszerekkel megvizsgáljuk a trepanáltak genetikai összefüggéseit. Tételezzük fel, hogy a vizsgálati eredmény szoros összefüggést jelez a vizsgálatba bevontak származási vonalában. Következik-e ebbl bármiféle konzekvencia, és ha igen, mire/kire vonatkozik? Következik-e a megállapításból, hogy a kulturális tradíciónak genetikailag meghatározható háttere van? A válasz nemleges, mert ebben az esetben a tradíció nem a jelenség tárgyát, azaz a trepanáltat, hanem az alanyát, a trepanálót jellemzi. Az összefüggés csak a trepanációt elvégzk csoportján belül vizsgálva lenne releváns, csakhogy ket nem tudjuk megnevezni, és nem tudjuk egy adatbázisban vizsgálni, miként a trepanáción átesettekrl sem tudjuk, hogy lefedik-e a népesség összetevinek genetikai sokféleségét. A kulturális jelenség hátterében természetesen lehet vizsgálható és értelmezhet genetikai összefüggés, de a sebészi trepanáció oka nem egy közös származási vonal, hanem egy koponyatrauma, ami leginkább a harci cselekményekkel hozható összefüggésbe. Az elhibázott kérdésfelvetés így szükségszeren vezet a vizsgálati eredmények rossz interpretálásához.

Csupán népességtörténeti megfontolásból azt mondhatjuk, hogy a klasszikus honfoglalónak minsített temetkezések nem fedik, nem fedhetik le a Kárpát-medencébe érkezett népesség egészét, csupán egy-egy jellegzetes, morfológiailag vagy akár haplocsoportok alapján elkülöníthet típusait. Ha ennek ellenkezjét állítjuk, akkor viszont a honfoglalóknak nagyon kis számban kellett a Kárpát-medencébe érkezniük. Minthogy az is egyenes következménye az elbb mondottaknak, hogy a Kárpát-medence népességének száma jóval nagyobb volt a honfoglalás elestéjén, mint ahogyan azt feltételezzük. A 200–300 ezer f önmagában nem megalapozatlan becslés, de a 10. század második felétl induló és a kora Árpád-kori temetk magas sírszáma ezt nem támasztja alá. A néhány ezer honfoglalóból és az itt élk számából nem következik az a nagyságrend, amit a kora Árpád-kor soros és a templom körüli temetiben tapasztalunk, hacsak az itt talált népesség száma a feltételezettnél jóval nagyobb. Durva általánosítással azt is mondhatnánk, hogy míg a 10. század els felében „kevesen” temetkeznek, de többnyire gazdagon, addig a 970 után már „sokan” teszik ezt, többnyire példás szerénységgel. Ez történetileg talán (kalandozásokból származó nemesfém elmaradása, késbb a keresztény temetkezési szokások térnyerése), de demográfiai, ha tetszik, populációgenetikai szempontból nem védhet. Kikerülhetetlen annak a belátása: nem mindenkit vettünk számításba, ill. nem mindenkit találtunk meg eddigi módszereinkkel.

A kis létszámú temetk általában a klasszikus leletanyaggal jellemzett népességet karakterizálják, a nagy, több százas sírszámúak a 10. század második felét, bár néhány esetben (például Sárrétudvari–Hízóföld) a nagyobb sírszámúak is rejtenek néhány klasz-szikus leletanyagú sírt. Ha a néhány 10. század második felétl keltezett temet összes sírjának a számát összehasonlítjuk a jóval több lelhelyrl összegylt klasszikus honfoglaló sírszámával, a képzeletben felállított mérleg majd összedl. A sírszámok összességét tekintve a késbbi temetkezések „agyonnyomják” a kisebb, családi temetkezéseket, pedig a megtalálás elméleti valószínsége ugyanakkora: Halimba–Cseres sírmezjének feltárása 932 elhalt egyén csontozatával gazdagított minket, ami megfelel harminc-negyven kiscsaládi temet sírszámának. Kiindulva abból, hogy a 10. század közepétl egyre ersöd – a jelenlegi történeti kutatás szerint az Árpádok törzséhez köthet – hatalmi központosítást figyelhetünk meg (Kristó, 1995), a kisebb sírszámú temetk eltnésén és a nagyobb sírmezk felbukkanásán nem csodálkozunk nagyon. Ez azonban a probléma demográfiai paradoxonjára nem nyújt megfelel választ.

Nem szabad alulbecsülni annak a problémának a jelentségét sem, ami a különböz minták vizsgálatra való alkalmasságából fakad. Fként azokban az esetekben, ha nincs módunkban a vizsgálati mintát több közül kiválasztani. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a csontok DNS-megtartó képessége, ennek elemzési sikeressége és az abszolút fekvési id közötti összefüggés nem olyan erteljes, mint ami a betemetési hely makro- és mikrokörnyezeti hatásai, a temetkezési rítus és az izolálás és a PCR reakció sikeressége között fennáll. A Kárpát-medencében például legendásan rossz megtartásúak a szarmata kori népességek csontmaradványai, ezért keveset tudunk a morfológiai karakterükrl. Lehet, hogy a molekuláris genetikai profiljukat sem sikerül annyira megismerni, hogy az hozzájárulhasson népességtörténeti kérdések megválaszolásához. Különösen problémás lehet az akkor, ha a sikertelenség egy kiemelt, kronológiai jelentséggel is bíró sírban talált csontozat esetében áll fenn.

Nem kétséges, és ezt a szegedi genetikus kollégáink is bizonyították, hogy az ázsiai eredet haplocsoportok jelentsebb szerepet töltöttek be a 10. század népességében, mint jelenleg. De a „probléma” nem a jól elkülönül, jól bizonyíthatóan keleti eredet népelemekkel van, hanem az „átmeneti”, illetve mind morfológiai, mind molekuláris genetikai vonatkozásban európainak minsített csoportokkal. Mind a jelenkori népességek, mind a 10–11. század népességének e nagy csoporton belüli heterogenitása elbizonytalanító, ha a honfoglaló népelemeket, legalábbis történeti vonatkozásban egyívásúnak tartjuk. De mindemellett a 10–11. századi vizsgált népesség keleti elemeinek homogenitásáról – az ázsiai eredet halopcsoport adatbázisok statisztikailag kisebb kutatási preferáltsága miatt – sem beszélhetünk. Figyelmeztetleg tekintsünk a morfológiai antropológiai kutatás azon zsákutcájára, amely „keleti” elemeket keres a honfoglaló népesség összetételében, különös tekintettel a gazdagon, klasszikus leletanyaggal temetkez népelemekre, mintegy elre meghatározva a levonható, levonandó konzekvenciák többségét. Ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy a „ázsiai”, pontosabban mongolid morfológiai összetevk állandó keresgélése, a régészeti megfigyelésekkel való kényszeres összevetése, az ázsiai eredet minél nagyobb arányú, szinte „elvárt” kimutatása mint tudományos megközelítés már az avarok kutatása kapcsán csdöt mondott. Az avar kor népességeinek reprezentációja az adatolt vázak jóval tízezer feletti számával a Kárpát-medence történeti embertani kutatását tekintve kiemelkednek mondható. Az embertani kutatások fként Lipták Pál és munkatársai közléseinek következtében már az 1970-es évek végén leszámoltak a Kárpát-medencei avarság mongolid típusú népelemként való interpretálásával, jóllehet, a mongolid-europo-mongolid típusok számos, régészetileg kiemelked fontosságú temetben (fként a Duna vonalától keletre) meghatározó elemét képezték a népesség morfológiai arculatának (Lipták, 1983). Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az avar kor egyetlen kronológiai etapjában és a Kárpát-medence egyetlen természetföldrajzi régiójában sincsenek olyan meghatározó arányban, hogy általuk az avar népesség egésze történeti szempontból karakteresen felosztható és jellemezhet volna. Ezért úgy gondolom, hogy a jóval rosszabbul adatolt 10. század tekintetében sem érdemes a kutatásokat az ázsiai elemek arányának szüntelen keresgélésével és ismételgetésével mellékvágányra terelni.

A többségében európai lokalizációjú másik f csoport haplocsoport-összetételének problémája véleményem szerint kiemelt jelentség, annak ellenére, hogy az archeogenetikai kutatás eredményeibl levonható történeti következtetések diszkriminációs ereje talán ebben ez esetben a leggyengébb. Antropológiai adatok bizonyítják, hogy a Kárpát-medencétl az Ural–Volga vonaláig élt egy fbb embertani karakterében homogénnek nevezhet (hosszú, keskeny koponyadimenziójú) alapnépesség, melynek gyökerei a morfometrikus összehasonlítások alapján az Alsó-Dnyeper–Krím és Don-könyök térségének vaskori alapnépességében keresendk, a Kr. e. els évezred közepéig visszavezetheten. A Kárpát-medence területét a Kr. u. els évezredben errl a területrl, illetve ezen a területen keresztül több hullámban érte el jelents számú népesség: szarmaták, hunok, hunkori keleti-germán és iráni népelemek, avarok, honfoglalók. Az elkülöníthet formai jellegzetességeket mutató csoportok azonban a teljes népességnek csak kisebb hányadát teszik ki. Azért csupán embertani megfontolásból semmi okunk azt várni, hogy az avarok tömegei elkülönüljenek egy korábbi/késbbi avar vagy akár honfoglaló magyar betelepedési hullám tömegeitl. Folytatva a gondolatmenetet, belátható, hogy ha egy adott természetföldrajzi közeg népességét adott idpillanatban olyan új népességhullám éri el, amely genetikai gyökereit tekintve hasonlóságot mutat az ott tartózkodókkal, akkor az újonnan megjelent népelemként várhatóan csak anyagi kultúrájában, temetkezési rítusaiban lesz megfogható, az embertan jelenleg rendelkezésre álló vizsgálati módszereivel aligha. Vagyis, népességtörténeti értelemben a Kárpát-medencében nem ketts, hanem többszörös egymásra rétegzdés, ha úgy tetszik, többszörös honfoglalás zajlott le a 1. század után. Ennek csak utolsó nagy etapja esik a 10. századra, nem számítva az Árpád-házi királyaink alatti telepítéseket (például kunok). Nem lenne meglep, ha ugyanez a konzekvencia az archeogenetikai adatok értékelése kapcsán is elállana. Ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence népessége például az Alsó-Dnyeper vidékérl egymás után többször kaphatott népesség-injekciókat – a molekuláris genetikai órán jelentéktelennek nevezhet évszázados idközökkel követve egymást – akkor szembe kell nézni azzal, hogy e népességek a vizsgálható molekuláris genetikai polimorfizmusok tekintetében nagyon hasonló összetételek lehetnek. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy egy ugyanazon terület néhány száz évvel egymást követ népességkaraktere ösz-szességében lehet sokkal szürkébb, homogénebb, mint amilyen ugyanezen terület egy-egy idszakon belüli mintáinak variációja.


Hogyan tovább?


Megfelel nagyságrend és legalább földrajzi tekintetben reprezentatívnak mondható molekuláris genetikai adatbázis elkészültével, amely szándékaink szerint a második kutatási idszak végét (2007) követen kezddik meg, az eddigi méret- és formahasonlóságon nyugvó morfológiai antropológiai eredményeket össze kell vetni az új molekuláris genetikai eredményekkel. Kérdés, hogy a molekuláris genetika új kategóriái hogyan feleltethetk meg a hagyományos történeti embertani fogalmainak. Meg kell vizsgálni, hogy az eddigi morfológiai és metrikus vizsgálatok által létrehozott kategóriák (például a rövidfejség) hogyan viszonyulnak a haplokategorizálás által létrehozott csoportokhoz. Az eddigi ismeretek amellett szólnak, hogy az olyan fenotípusosan megjelen tulajdonságokat, mint például a koponya-, illetve fejforma, többnyire a sejtmagi DNS testi kromoszómáin elhelyezked, rekombinálódó gének/géncsoportok határoznak meg és nem egy-egy gén (Weiss, 1999). Az ún. poligénes öröklésmenet tulajdonságok kifejezdését pedig küls, nem genetikai tényezk is befolyásolhatják (életföldrajzi közeg, fehérjebevitel, vitaminhiány). A természeti közegekkel leginkább ellenállóbb történeti korú emberi maradványok (csont, fogazat) kis mennyiség, rossz állapotú, töredezett örökítanyagot tartalmaznak, az egyes morfológiai jegyekért felels szakaszok megtalálása és öröklésmenetének feltárása nagy nehézségekbe fog ütközni. A csontozaton megjelen jellegzetességek genetikai alapjainak feltárását csak a teljes örökítanyag ismeretében lehet megkísérelni. Még ebben az optimális esetben sem biztos, hogy a formai jegyek öröklésmenete leírható. A lehetséget bizonyos, ismert lókuszon lév, betegséget okozó allélvariációk megfigyelése jelentheti, amelyek biztosan köthetk egy-egy morfológiai jellegzetességhez.

Nagy a valószínsége, hogy a különböz genetikai vizsgálati módszerrel kimutatott származási csoportok nem fogják fedni a hagyományos embertani vizsgálatok által létrehozott kategóriákat, sokkal valószínbb, hogy csak a két adatbázis komplementaritása várható. Ez az eredmény pedig csalódást kelthet azokban, akik az archeogenetikától egymagában várják a megvilágosodást és a hiányosnak vélt antropológiai kutatási eredmények kiigazítását. Amikor a magyarság genetikai összetételének kutatásáról beszélünk, sokszor elfelejtjük, hogy csupán a vizsgálati metódusunk megválasztása, jelen esetben az mtDNS és Y-kromoszóma polimorfizmusainak vizsgálata, csupán a más módszerekkel szembeni jelentsen nagyobb diszkriminációs erejébl fakadóan nem fog a magyar störténet számára valamiféle égi jelként szolgálni. A népességtörténeti folyamatok megismerhetségének határait tiszteletben kell tartanunk, fként az európai népességtörténeti folyamatokban egyedülállóan bonyolult magyar etnogenezis tekintetében.

Lehet, hogy ismét ugyanabba a folyóba léptünk?


Kulcsszavak: etnogenezis, genetika, magyar störténet, történettudomány, történeti antropológia

Irodalom

Bálint Csanád (1994): A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Balassi, Budapest, 39–46.

Bernhard, Wolfram – Kandler-Pálsson, Annliese (Hrsg.) (1986): Ethnogenese europäischer Völker. Gustav Fischer Verlag

Czeizel Endre (1990): A magyarság genetikája. Csokonai, Debrecen

Éry Kinga (1998): Length of Limb Bones and Stature in Ancient Populations in the Carpathian Basin. Humanbiologia Budapestiensis. 26,

Éry Kinga (1982): Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6–12. századi népességeinek embertanához. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei (VMMK). 16, 35–118.

Éry Kinga (1994): A Kárpát-medence embertani képe a honfoglalás korában. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Balassi, Budapest, 217–224., 291–302.

Kristó Gyula (1995): A magyar állam megszületése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 8. Szeged

Fóthi Erzsébet: Összehasonlító embertani vizsgálat a Kárpát-medence népeinek ethnogeneziséhez. Embertani kapcsolatok a 6–8. században az eurázsiai steppe és a Kárpát-medence között. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve–Studia Archaeologica. 4, 497–521.

Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. Anthropológiai Közlemények. 9, 139–49.

Tóth Tibor: Az smagyarok genezisének szarmata kori etapjáról. Az MTA II. Osztályának Közleményei. 19, 85–95.

Colin Refrew – Katie Boyle (2000): Archaeogenetics: DNA and the Population Prehistory of Europe. McDonald Institute for Archaeological Research, Cambridge

Weiss, Kenneth M. (1999): Genetic Variation and Human Disease. Cambridge University Press, Cambridge

Lipták Pál (1983): Avars and Ancient Hungarians. Akadémiai, Budapest

Lengyel Imre A. (1975): Palaeoserology. Blood Typing with the Fluorescent Antibody Method. Akadémiai, Budapest

Tauszik Tamás (1990): Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme. Magyar Tudomány. 8, 904–917.

Róna-Tas András (1990): Megjegyzések a legújabb genetikai vizsgálatok történeti felhasználhatóságáról. Magyar Tudomány. 8, 918–924.

Béres Judit (2003): A magyarországi népesség genetikai rokonsága. In: Hídvégi Egon (szerk.): A genom. Széphalom Könyvmhely, Budapest, 171–186.

Szathmáry László (1996): Honfoglalás kori népességünk struktúrája. In: Pálfi György – Farkas L. Gy. – Molnár E. (szerk.): Honfoglaló magyarság Árpád-kori magyarság. JATE, Szeged, 87–96.


1 Általánosságban lásd Archaeogenetics 2000, Magyarországon lásd Béres, 2003; Czeizel, 1990

2 Eredményeikrl részletesen: Történeti genetika a magyar ethnogenezis kutatásában. NKFP 2001/5/088 pályázat záróbeszámoló 2004.


<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]