archei . mta . hu
Archeogenetika és a honfoglalás kor
népességtörténete: új módszer – régi problémák
Mende Balázs Gusztáv
PhD, osztályvezetõ
MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratórium
mend archei . mta . hu
Bevezetés
A magyar õstörténet népességtörténeti folyamatai természettudományos kutatásában több szakasz ismerhetõ fel. Ezek a vizsgálódások megfelelnek a tudományterületek fejlõdési szakaszainak, és meglehetõsen pontosan leképezik a világban zajló etnogenetikai1 kutatások irányait is. Érdemes megvizsgálni, milyen alapvetések mentén zajlanak ezek a kutatások, és választ keresni arra a kérdésre, léteznek-e olyan általános érvényû problémák, amelyek, túl a vizsgálatok metodikai nehézségein, korlátozhatják a kapott eredmények történeti kontextusba helyezését, különös tekintettel a Kárpát-medence népességtörténetére.
A legnagyobb múltra visszatekintõ kutatási terület a fizikai antropológia (Bernhard – Kandler-Pálsson, 1986). Ez egyben az egyetlen olyan terület, ahol a népességtörténeti következtetések levonásának archaikus adatra épülõ jogosultsága is van. A Kárpát-medence népességtörténete a provinciális idõktõl – függõen elsõsorban a temetkezési rítusoktól – fizikailag jellemezhetõ nagyszámú originális, az adott történeti-régészeti idõszakot reprezentáló humán variáció-mintázatokkal. Korlátozottabb mértékben, de „korba illõ” adataink vannak a sztyeppei útvonal, a magyar etnogenezis szempontjából fontos régészeti kultúrák emberét illetõen is. A mai magyar népesség antropológiai összetétele mind a típusok, mind a metrikus jellemzés tekintetében rendelkezésre áll. Ez az adatbázis jóval gazdagabb, mint bármely archaikus sorozat, hiszen más fenotípusos jellegzetességek is megfigyelhetõk, mint a szõrzet, a pigmentáció. Néhány külsõ jegy írott forrásokból azonosítható, de többségük csak modern adatokkal való összevetésben nyújt többletinformációt. A legfontosabb vizsgálható, archaikus adatbázisban is megnyugtató pontossággal használható paraméterek a koponyaindexek és a testmagasság. Ezen mérhetõ adatok varianciáját azonban multifaktoriális tényezõk befolyásolják, a fenotípusos kifejezõdésben jelentõs környezeti tényezõk is szerepet játszanak, fõként a testmagasság alakulásában. Tehát a honfoglalás kori és a 20. századi testmagasságadatok összehasonlítása csak korlátozott mélységû konzekvencia levonására ad módot. Más a helyzet akkor, ha idõben és térben egymáshoz „közeli” két adatot hasonlítunk össze: Éry Kinga vizsgálatai alapján a klasszikus honfoglalók önmagukban nem lehettek a kora Árpád-kori népességek közvetlen genetikai elõzményei, hiszen a testmagasságadataik között jelentõs eltérés mutatkozik (Éry, 1998). Bonyolultabb a helyzet a koponyaformák összehasonlításával, mert ebben az esetben jóval nehezebb elkülöníteni egymástól a külsõ hatások okozta változásokat és a poligénes öröklésmenet által determinált formákat. A klasszikus honfoglalók jelentõs arányban tartalmaztak rövidfejû komponenst, a mai modern népesség túlnyomó többsége is az. Ez azonban semmiféle konkrét összefüggést nem jelent, mert jelenlegi tudásunk szerint a honfoglalás korában még jelentõs rövidfejû népelem az Árpád-korra periferizálódik. A „mai” rövidfejûség fõ összetevõje pedig nem a honfoglaló örökség, hanem az egész európai területre jellemzõ, eddig nem ismert genetikai determináltságú koponyarövidülés (abszolút méretek tekintetében a szélességi dimenzió növekedésébõl következik), mely folyamat a Kárpát-medencében a 13. században kezdõdik. Mindkét alapvetõ paraméterrõl elmondható, hogy sok száz év alatt olyan változásokon mehet keresztül, amelyek a közvetlen összehasonlítás eredményeinek direkt interpretálását nem teszik lehetõvé, azt még kevésbé, hogy az esetleges változásokat meseszerû elemekkel magyarázzuk (fejfedõ viselete, lovas életmód, stb.).
Az ember külsõ testi jegyeinek vizsgálatával szemben konkrétabb információink vannak egyes biokémiai polimorfizmusok öröklésmenetérõl. Így az ebbõl az összefüggésrendszerbõl levonható konzekvenciák sokkal megbízhatóbbak, mint az antropometriai jegyek esetében. E módszerek hátránya azonban, hogy archaikus adatbázis létrehozását többnyire nem teszik lehetõvé. Ennek oka, hogy az élõ (friss) emberi szövetekben jól identifikálható markerek több évszázad múltán már nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben vizsgálhatók. A történeti következtetéseket ezekben az esetekben abból az alapvetõ populációgenetikai törvényszerûségbõl vonják le, hogy egy genetikai jellegzetesség ott a legvariábilisabb, ahol a jellegzetességet okozó mutáció eredetileg kialakult. Ezért az összehasonlításokat nem kronológiai, hanem földrajzi vonatkozásban végzik el. Például, ha megvizsgálják a mai modern magyar népesség és a kunok egyes genetikai markereinek összefüggéseit, akkor a „történeti korú” kunokat a „mai” kunokkal helyettesítik. A vizsgálati eredményekbõl levont konzekvenciák azonban csak korlátozott mértékben alkalmasak a „történeti korú” kunok és a mai magyarok hasonlóságának a vizsgálatára. Még kevéssé relevánsak azok az összefüggések, amelyek a magyar törzsi vándorlás korábbi etapjainak modern területi megfelelõire vonatkoznak. Így pl. a ma élõ cseremisz népesség vércsoport-specifitásbeli mintázatai akkor se lennének közvetlen összefüggésbe hozhatók a 10. századi Kárpát-medencei adatokkal, ha azokkal egyáltalán rendelkeznénk. Annak a kimutatása, hogy e finnugor eredetû népesség és a mai magyarság vércsoport-megoszlása között hasonlóságok vannak, új, õstörténeti szempontból használható konzekvencia levonását nem teszi lehetõvé, mint ahogy a madagaszkári vércsoport-gyakoriságok sem a rokonság miatt mutattak jelentõs egyezést az orosz katonák hasonló tulajdonságával.
A régészeti korú humán csontból nyerhetõ adatok nemcsak temetõk közötti, hanem temetõn belüli felhasználhatóságát érte el Lengyel Imre, paleoszerológiai vizsgálati módszerével (Lengyel, 1975). Az egyes minták közötti összefüggések felvázolásával lehetõség nyílt családi kötelékek rekonstruálására is, ami elsõsorban kisebb temetõk belsõ kronológiájának és homogenitásának/heterogenitásának megállapítása miatt bírt kiemelt jelentõséggel. Lengyel 1975-ben megjelentetett munkájában több mint ötezer minta elemzését összegzi, és hasonló nagyságrendû lehet az 1975–1991 között végzett vizsgálatba vont elemszám is. E kétségkívül nagy volumenû, de csak részben közölt kutatási eredményeknek az eurázsiai népmozgások kontextusába helyezése mindmáig várat magára.
Tauszik Tamás és munkatársai immunglobulinok allélváltozatainak recens mintán történt vizsgálatából vontak le következtetéseket a modern magyar népesség ázsiai gyökereit illetõen (Tauszik, 1990), Macumoto Hideo (Hideo Matsumoto) japán kutató adatbázisaira és módszerére alapozva. Eredményeiket Róna-Tas András próbálta a magyar õstörténet szempontjából fontos aprópénzre váltani, jó arányérzékkel mutatva rá a módszer erényeire és következtetéseinek határos voltára (Róna-Tas, 1990).
Az archeogenetikai kutatások magyarországi meghonosodása a szegedi akadémiai kutatóintézet nevéhez köthetõ, ahol Raskó István kutatócsoportja 1994-ben kezdte meg archaikus DNS izolálását és tipizálását régészeti korú emberi maradványokból, a szegedi Embertani Tanszék nagyrészt alföldi mintáira alapozva vizsgálatait. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott 2001-ben az MTA Régészeti Intézete is, önálló PCR-laboratóriumot hozva létre Budapesten.2 E kutatási együttmûködés újabb eredményei e kötetben olvashatók.
Minta és adatbázis: ahogy tetszik?
Függetlenül a választott módszertõl, általános elvárás, hogy a vizsgálati eredményekbõl levont konzekvenciák mögött milyen összehasonlított adatbázisok vannak, és azok milyen kapcsolatban állnak egymással. A különbözõ adatbázisokat földrajzi és kronológiai szempontok alapján állíthatjuk össze és értékelhetjük. Általánosságban elmondható, hogy a fizikai antropológia kivételével az összehasonlított adatbázisok mindegyike „modern” adatra épül. Ez azt jelenti, hogy az adott népességrõl rendelkezésre álló adat területi jellegû, és nem tartalmaz jelentõs kronológiai mélységet, vagy éppen csak túl nagy idõmélységben nyújt értelmezési lehetõséget. Erre példa, ha a mai modern magyar „mintákat” recens, a magyar õstörténet szempontjából kiemelkedõen fontos területen élõ, népességekkel hasonlítjuk össze, függetlenül, hogy a minta vércsoportra vagy más genetikai jellegzetesség vizsgálatának eredményeire szorítkozik. Ez a megoldás a megfelelõ történeti-régészeti kort reprezentáló adatok hiánya miatt érthetõ. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az összehasonlításba vont népességnek is megvan a saját „õstörténete”, azon belül kronológiai és területi mozgástere.
Ezen okok miatt a jelenkori és a 10. századi magyarság (közkeletûbb néven a honfoglalók) összehasonlítása esetében is érdemes megnézni, milyen szempontok alapján hozzuk létre az összehasonlítandó adatbázisainkat. A modern adatbázis alapja nyelvi, kulturális identitás alapú, földrajzi-politikai értelemben vett összetartozás. Mindkét ágon magukat minimum két generáció mélységben magyarnak valló és magyarul beszélõ felmenõkkel rendelkezõ egyének alkotják. A 10. századi adatbázis alapja a jelenleg használatos régészeti terminológia és az ehhez kapcsolódó (vagy ebbõl fakadó) kronológiai aspektus. Kimondható, hogy a két adatbázisnak egyetlen közös gyûjtõ-rendezõ elve van: a lokalitás. Ez a tény már önmagában is a visszafogott eredmény-interpretálás mellett szól. Még nehezebb a dolgunk, ha a 10. századi magyarság és a vélt genetikai-társadalmi elõzményei összehasonlítását kívánjuk elvégezni. Az a klasszikusnak nevezett régészeti kultúrkör és motívumkincs, amely alapján a 10. századi „honfoglaló magyar” kategória kialakítható, egészen minimális közvetlen elõképpel rendelkezik a sztyeppei területekrõl (Bálint, 1994). Tehát nincs közvetlen régészeti összefüggésbõl eredõ koherencia, és nincs lokalitásbeli egyezés se.
Más a helyzet, ha a mai „magyar” adatokat a nyelvészeti és történeti adatok alapján a magyar õstörténettel összefüggésbe hozható, mai populációk adataival hasonlítjuk össze. Ebben az esetben a kiválasztási szempontok hasonlóak és a minták tere különbözik. Az összehasonlítás eredménye azonban értékelhetetlen anélkül, hogy e történeti-nyelvészeti kontextusban rokonnak nevezhetõ populációk saját történetét is vizsgálnánk, leginkább genetikai összetevõk és a népesség földrajzi megjelenésének változása tekintetében.
Az archeogenetika védelmében
Az elfogadott kutatási eredmények mint aktuális tudományos igazságok lineáris alkalmazásának, az eredmények összefûzésének szemlélete nem alkalmazható a különbözõ öröklõdõ biológiai markerek-jellegzetességek vizsgálati eredményei interpretálásakor. Különösen igaz ez a kis minta-elemszámokon nyugvó konzekvenciákra. Ha az új archeogenetikai vizsgálatoktól a Kárpát-medence népességtörténeti folyamatainak megismerését lehetõvé tevõ eredményeket várunk, akkor jelentõs kutatói türelemmel és még több anyagi lehetõséggel kell rendelkeznünk. A két akadémiai intézetben folyó kutatás outputja (mintegy 80 db. 9–11. századi csontmintából származó mtDNS-szekvencia) jelenleg kevés ahhoz, hogy belõle nagy ívû, egyes elméleteket támogató, másokat periferizáló következtetéseket vonjunk le. Természetes módon adódik a kérdés, mekkora befektetés árán és milyen idõintervallumban várható a minták nagyságrendjének olyan mértékû növekedése, amely mind a statisztikai mintavétel, mind az egyre növekvõ társtudományi érdeklõdés próbáját kiállja. Magam ezt az adatfelhalmozó idõszakot minimálisan öt-tíz évben határoznám meg. Természetesen adott sírcsoporton belüli összefüggések és a belõlük adódó régészeti-történeti konzekvenciák már a kutatás jelenlegi állásában levonhatók (jó példa erre a hartai temetõ). Függetlenül azonban a rendelkezésre álló adatbázis nagyságától, elmondható – hasonlóan a többi populációgenetikai jellegû kutatáshoz –, hogy az archeogenetikai vizsgálatok csoportosító és értelmezõ kategóriái túl szélesek, ezáltal a vizsgálati eredmények túlságosan általános képet mutatnak. Elég, ha csak azt tekintjük, hogy a recens mtDNS-típusok megoszlása tekintetében a magyar populáció szinte alig különül el a román, cseh, lengyel és balkáni népességektõl, sõt sok esetben még a belsõ heterogenitásuk is hasonló mintázatú. Ez azonban nem a vizsgálati módszer hibája, sokkal inkább annak az elkerülhetetlen felismerése, hogy a történeti távlatban is vizsgálható (tehát régészeti korú humán maradványokból kinyerhetõ és tipizálható), jól követhetõ öröklésmenettel bíró polimorfizmusok kialakulása és mintázatának változása mint biológiai folyamat kronológiai értelemben túlságosan mély; konkrét népességtörténeti összefüggések tekintetében csak felületesen rekonstruálható. Ezért várható, hogy a létrejövõ adatbázisokban szereplõ molekuláris genetikailag elkülöníthetõ csoportegységek konkrét népességtörténeti kérdésekben „jellegtelennek” fognak mutatkozni, és közvetlen interpretálásra, fõként kronológiai értelemben nem lesznek alkalmasak. Régészeti-történeti és így kronológiai adat nélkül az adatok „üresek” maradnak, bármekkora mentális és technológiai erõfeszítést is öl bele a molekuláris genetikus szakember. Látni kell, hogy azok a „nemzeti” eredetkutatások, amelyeket eddig archeogenetikai módszerekkel Európában végeztek, mind idõben, mind térben, mind történeti adatok szempontjából jóval körülhatároltabbak, megkockáztatom: egyszerûbbek, mint a magyar õstörténet hasonló adottságai.
A vizsgált genetikai jellegzetességek által meghatározott mintázatok hasonlóságait–eltéréseit adott szabályok alapján, egyszerû leíró módon elemezni tudjuk. De nagyon behatárolt lehetõségeink vannak annak a kérdésnek a megválaszolására, hogyan és legfõképpen mikor jöttek létre az egyes populációk közötti eltérések. A vizsgálataink ugyanis abból a prekoncepcióból indulnak ki, hogy a Kárpát-medence 10. századi népessége és a jelenkori magyar populáció közötti ázsiai haplocsoport-megoszlás eltérésének alapja a 10. században érkezett honfoglaló népesség keleti, hagyományos elnevezéssel ázsiai eredetû népességösszetevõje. Ahhoz azonban, hogy e terület népessége haplotípus-mintázatának változását jól ítéljük meg, szükséges az ázsiai elemek korábbi vagy késõbbi megjelenési lehetõségét is számba vennünk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy eddigi vizsgálati eredményeink nem alkalmasak a modern magyar populáció ázsiai eredetû anyai ága csupán a 10. századi gyökerekbõl való származtatására. Több egymás utáni idõmetszet adatai kellenek ahhoz, hogy a változásokat folyamatukban értelmezhessük. A recens magyar népességben kimutatható néhány százalékos és a jelenleg rendelkezésre álló archaikus adatbázis mintegy 15 százalékos ázsiai haplocsoportarány-adata önmagában semmilyen meglepetéssel nem szolgál abban a tekintetben, hogy mintegy ezer év, ca. 35–40 generáció leforgása alatt a vélhetõen a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe érkezõ ázsiai eredetû csoportok genetikai lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökkenõ tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor elsõ évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredetû népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezõk számát, és/vagy a honfoglaló népességnek sem alkották lényeges összetevõjét az általunk vizsgálatba vontak. Így igazolódna az az elõfeltevés, hogy a régészeti meghatározás által „klasszikus honfoglalóként” kategorizált csoport népességtörténetileg nem értelmezhetõ, sem számarányát, sem más biológiai karakterét tekintve nem használható fel más csoportokkal történõ direkt összehasonlításra. Az ázsiai elemek honfoglalók csoportjaihoz történõ kötésének alapvetõ feltétele lenne az is, hogy legyenek ismereteink a honfoglalás elõtti évszázad(ok) Kárpát-medencei népességének hasonló jellemzõirõl. Ha ugyanis bebizonyosodna, hogy a 8–9. századi népességekben szintén magas és hasonló megoszlású az ázsiai eredetû népelemek aránya, akkor a honfoglalók hasonlóan magas arány-adata már nem jelentené egyértelmûen, hogy az idekerülésük a 10. században beköltözött népelemekhez köthetõ.
Egy visszatérõ kérdés:
a honfoglalás kor reprezentativitása
Ha elõsoroljuk, hogy a honfoglalás korának és a magyar õstörténet népességtörténeti kérdései érdemi megvitatásához milyen kérdéseket kell feltennünk, látni fogjuk, hogy a kérdések nagy része jelenlegi ismereteink alapján nagyon nehezen vagy egyáltalán nem válaszolható meg. Mekkora, milyen összetevõkbõl áll, és földrajzilag hogyan oszlik meg a Kárpát-medence népessége a 9. század végén? Mekkora létszámú, mennyire homogén és milyen demográfiai státusú a honfoglaló népesség? Kimutatható-e származási eltérés a férfi és a nõi népesség között, és van-e esély generációk elkülönítésére a 10. században? Meddig és hova vezethetõ vissza a honfoglaló népesség karaktere?
A kérdések megválaszolására az eddigi egyedüli, teljességre törekvõ és koncepciózus reakció Éry Kinga nevéhez köthetõ (Éry, 1983, 1994). Éry a Kárpát-medence különbözõ régészeti korú népességeinek vizsgálata, a koponyasorozatok Kárpát-medencén túli genetikai kapcsolatainak felvázolása mellett a honfoglalás kori embertani anyagot a koponyák metrikus adatai alapján csoportokba osztotta. A közölt eredmények közül a legnagyobb visszhangot a honfoglalás kori és az Árpád-kori regionális csoportok összehasonlításának antropológiai konklúziója váltotta ki: a klasszikus rítussal temetkezõ honfoglalók nagy része nem hozható semmiféle morfológiai kapcsolatba az Árpád-kori népességekkel, viszont a Kárpát-medence egyes területein kimutatható a késõ avar kori népességek és az Árpád-kori népességek hasonlósága. Más módszerrel, de hasonló következtetésekre jutott Szathmáry László is alföldi és Felsõ-Tisza-vidéki temetõk vizsgálatával (Szathmáry, 1996). A honfoglalók és az Árpád-kor népességének különállását megerõsítették a Kárpát-medencei népességek termetadatainak összefoglaló vizsgálatai is. Megállapításai lényege, hogy a minimálisan 40 százalékos arányban europo-mongolid elemeket is tartalmazó, rövid és kimondottan széles koponyadimenziójú, klasszikus temetkezési rítusú honfoglalók biztosan nem lehettek a kora Árpád-kor nagy létszámú temetõiben temetkezõk genetikai elõzményei. Úgy vélem, hogy e paradoxnak látszó és sajnos a mai napig annak tekintett megállapítás is indokolja, hogy elejét vegyük a molekuláris genetikával szemben a magyar õstörténeti kutatás által állított elvárásoknak. Nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy az alapvetõ probléma ebben az esetben (is) a vizsgálati minták reprezentativitásában rejlik.
Abból kell kiindulnunk, hogy pontos népességtörténeti adatok híján a honfoglalás kori populációt nem értelmezhetjük jól körülírható, adott idõpillanatban jellemezhetõ népességnek. Ezért annak elfogadásához, hogy a régészeti adatok mentén létrehozott embertani vagy akár molekuláris genetikai adatbázis jól reprezentálja a Kárpát-medence honfoglaló népességének egészét, azt a kikötést kell tennünk, hogy a mintaválasztás alapjául szolgáló régészeti jelenségek, leletegyüttesek is jól reprezentálják a honfoglaló népesség egészének anyagi kultúráját, vagyis nagy valószínûséggel lefedik a népesség genetikai összetevõinek többségét is. Ellenkezõ esetben a teljes népesség csak egy, régészeti adatokkal jellemzett, adott csoportjáról kapunk információt. Tehát csak akkor tekinthetjük a természettudományos vizsgálatokba bevont honfoglalókat a honfoglaló népesség egésze reprezentánsának, ha a kiválasztás fõ szempontjaként szolgáló, többnyire klasszikus leletanyagú temetkezési formákat reprezentatívnak tekintjük a temetkezõ népesség egészére. Ennek belátása után nem kerülhetõ ki a kérdés: várható-e a kulturális jelenségek mögött genetikai összefüggés? Szervezi-e és milyen módon a genetikai kapcsolat a Kárpát-medence népességének anyagi kultúráját? Lehet-e természettudományos adatokkal választ adni a leletanyag eloszlása, vélt szociális struktúrája mögött rejlõ kérdésekre? Erõsen kétséges.
Vegyünk egy példát a kutatástörténet egy olyan jól preferált területérõl, mint amilyen a sebészi trepanáció. Tegyük fel, hogy a Kárpát-medence területén fellelt, a honfoglalók anyagi kultúrájával fémjelzett sírokból összegyûjtjük a sebészileg trepanált koponyaleleteket, és modern molekuláris genetikai módszerekkel megvizsgáljuk a trepanáltak genetikai összefüggéseit. Tételezzük fel, hogy a vizsgálati eredmény szoros összefüggést jelez a vizsgálatba bevontak származási vonalában. Következik-e ebbõl bármiféle konzekvencia, és ha igen, mire/kire vonatkozik? Következik-e a megállapításból, hogy a kulturális tradíciónak genetikailag meghatározható háttere van? A válasz nemleges, mert ebben az esetben a tradíció nem a jelenség tárgyát, azaz a trepanáltat, hanem az alanyát, a trepanálót jellemzi. Az összefüggés csak a trepanációt elvégzõk csoportján belül vizsgálva lenne releváns, csakhogy õket nem tudjuk megnevezni, és nem tudjuk egy adatbázisban vizsgálni, miként a trepanáción átesettekrõl sem tudjuk, hogy lefedik-e a népesség összetevõinek genetikai sokféleségét. A kulturális jelenség hátterében természetesen lehet vizsgálható és értelmezhetõ genetikai összefüggés, de a sebészi trepanáció oka nem egy közös származási vonal, hanem egy koponyatrauma, ami leginkább a harci cselekményekkel hozható összefüggésbe. Az elhibázott kérdésfelvetés így szükségszerûen vezet a vizsgálati eredmények rossz interpretálásához.
Csupán népességtörténeti megfontolásból azt mondhatjuk, hogy a klasszikus honfoglalónak minõsített temetkezések nem fedik, nem fedhetik le a Kárpát-medencébe érkezett népesség egészét, csupán egy-egy jellegzetes, morfológiailag vagy akár haplocsoportok alapján elkülöníthetõ típusait. Ha ennek ellenkezõjét állítjuk, akkor viszont a honfoglalóknak nagyon kis számban kellett a Kárpát-medencébe érkezniük. Minthogy az is egyenes következménye az elõbb mondottaknak, hogy a Kárpát-medence népességének száma jóval nagyobb volt a honfoglalás elõestéjén, mint ahogyan azt feltételezzük. A 200–300 ezer fõ önmagában nem megalapozatlan becslés, de a 10. század második felétõl induló és a kora Árpád-kori temetõk magas sírszáma ezt nem támasztja alá. A néhány ezer honfoglalóból és az itt élõk számából nem következik az a nagyságrend, amit a kora Árpád-kor soros és a templom körüli temetõiben tapasztalunk, hacsak az itt talált népesség száma a feltételezettnél jóval nagyobb. Durva általánosítással azt is mondhatnánk, hogy míg a 10. század elsõ felében „kevesen” temetkeznek, de többnyire gazdagon, addig a 970 után már „sokan” teszik ezt, többnyire példás szerénységgel. Ez történetileg talán (kalandozásokból származó nemesfém elmaradása, késõbb a keresztény temetkezési szokások térnyerése), de demográfiai, ha tetszik, populációgenetikai szempontból nem védhetõ. Kikerülhetetlen annak a belátása: nem mindenkit vettünk számításba, ill. nem mindenkit találtunk meg eddigi módszereinkkel.
A kis létszámú temetõk általában a klasszikus leletanyaggal jellemzett népességet karakterizálják, a nagy, több százas sírszámúak a 10. század második felét, bár néhány esetben (például Sárrétudvari–Hízóföld) a nagyobb sírszámúak is rejtenek néhány klasz-szikus leletanyagú sírt. Ha a néhány 10. század második felétõl keltezett temetõ összes sírjának a számát összehasonlítjuk a jóval több lelõhelyrõl összegyûlt klasszikus honfoglaló sírszámával, a képzeletben felállított mérleg majd összedõl. A sírszámok összességét tekintve a késõbbi temetkezések „agyonnyomják” a kisebb, családi temetkezéseket, pedig a megtalálás elméleti valószínûsége ugyanakkora: Halimba–Cseres sírmezõjének feltárása 932 elhalt egyén csontozatával gazdagított minket, ami megfelel harminc-negyven kiscsaládi temetõ sírszámának. Kiindulva abból, hogy a 10. század közepétõl egyre erõsödõ – a jelenlegi történeti kutatás szerint az Árpádok törzséhez köthetõ – hatalmi központosítást figyelhetünk meg (Kristó, 1995), a kisebb sírszámú temetõk eltûnésén és a nagyobb sírmezõk felbukkanásán nem csodálkozunk nagyon. Ez azonban a probléma demográfiai paradoxonjára nem nyújt megfelelõ választ.
Nem szabad alulbecsülni annak a problémának a jelentõségét sem, ami a különbözõ minták vizsgálatra való alkalmasságából fakad. Fõként azokban az esetekben, ha nincs módunkban a vizsgálati mintát több közül kiválasztani. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a csontok DNS-megtartó képessége, ennek elemzési sikeressége és az abszolút fekvési idõ közötti összefüggés nem olyan erõteljes, mint ami a betemetési hely makro- és mikrokörnyezeti hatásai, a temetkezési rítus és az izolálás és a PCR reakció sikeressége között fennáll. A Kárpát-medencében például legendásan rossz megtartásúak a szarmata kori népességek csontmaradványai, ezért keveset tudunk a morfológiai karakterükrõl. Lehet, hogy a molekuláris genetikai profiljukat sem sikerül annyira megismerni, hogy az hozzájárulhasson népességtörténeti kérdések megválaszolásához. Különösen problémás lehet az akkor, ha a sikertelenség egy kiemelt, kronológiai jelentõséggel is bíró sírban talált csontozat esetében áll fenn.
Nem kétséges, és ezt a szegedi genetikus kollégáink is bizonyították, hogy az ázsiai eredetû haplocsoportok jelentõsebb szerepet töltöttek be a 10. század népességében, mint jelenleg. De a „probléma” nem a jól elkülönülõ, jól bizonyíthatóan keleti eredetû népelemekkel van, hanem az „átmeneti”, illetve mind morfológiai, mind molekuláris genetikai vonatkozásban európainak minõsített csoportokkal. Mind a jelenkori népességek, mind a 10–11. század népességének e nagy csoporton belüli heterogenitása elbizonytalanító, ha a honfoglaló népelemeket, legalábbis történeti vonatkozásban egyívásúnak tartjuk. De mindemellett a 10–11. századi vizsgált népesség keleti elemeinek homogenitásáról – az ázsiai eredetû halopcsoport adatbázisok statisztikailag kisebb kutatási preferáltsága miatt – sem beszélhetünk. Figyelmeztetõleg tekintsünk a morfológiai antropológiai kutatás azon zsákutcájára, amely „keleti” elemeket keres a honfoglaló népesség összetételében, különös tekintettel a gazdagon, klasszikus leletanyaggal temetkezõ népelemekre, mintegy elõre meghatározva a levonható, levonandó konzekvenciák többségét. Ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy a „ázsiai”, pontosabban mongolid morfológiai összetevõk állandó keresgélése, a régészeti megfigyelésekkel való kényszeres összevetése, az ázsiai eredet minél nagyobb arányú, szinte „elvárt” kimutatása mint tudományos megközelítés már az avarok kutatása kapcsán csõdöt mondott. Az avar kor népességeinek reprezentációja az adatolt vázak jóval tízezer feletti számával a Kárpát-medence történeti embertani kutatását tekintve kiemelkedõnek mondható. Az embertani kutatások fõként Lipták Pál és munkatársai közléseinek következtében már az 1970-es évek végén leszámoltak a Kárpát-medencei avarság mongolid típusú népelemként való interpretálásával, jóllehet, a mongolid-europo-mongolid típusok számos, régészetileg kiemelkedõ fontosságú temetõben (fõként a Duna vonalától keletre) meghatározó elemét képezték a népesség morfológiai arculatának (Lipták, 1983). Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az avar kor egyetlen kronológiai etapjában és a Kárpát-medence egyetlen természetföldrajzi régiójában sincsenek olyan meghatározó arányban, hogy általuk az avar népesség egésze történeti szempontból karakteresen felosztható és jellemezhetõ volna. Ezért úgy gondolom, hogy a jóval rosszabbul adatolt 10. század tekintetében sem érdemes a kutatásokat az ázsiai elemek arányának szüntelen keresgélésével és ismételgetésével mellékvágányra terelni.
A többségében európai lokalizációjú másik fõ csoport haplocsoport-összetételének problémája véleményem szerint kiemelt jelentõségû, annak ellenére, hogy az archeogenetikai kutatás eredményeibõl levonható történeti következtetések diszkriminációs ereje talán ebben ez esetben a leggyengébb. Antropológiai adatok bizonyítják, hogy a Kárpát-medencétõl az Ural–Volga vonaláig élt egy fõbb embertani karakterében homogénnek nevezhetõ (hosszú, keskeny koponyadimenziójú) alapnépesség, melynek gyökerei a morfometrikus összehasonlítások alapján az Alsó-Dnyeper–Krím és Don-könyök térségének vaskori alapnépességében keresendõk, a Kr. e. elsõ évezred közepéig visszavezethetõen. A Kárpát-medence területét a Kr. u. elsõ évezredben errõl a területrõl, illetve ezen a területen keresztül több hullámban érte el jelentõs számú népesség: szarmaták, hunok, hunkori keleti-germán és iráni népelemek, avarok, honfoglalók. Az elkülöníthetõ formai jellegzetességeket mutató csoportok azonban a teljes népességnek csak kisebb hányadát teszik ki. Azért csupán embertani megfontolásból semmi okunk azt várni, hogy az avarok tömegei elkülönüljenek egy korábbi/késõbbi avar vagy akár honfoglaló magyar betelepedési hullám tömegeitõl. Folytatva a gondolatmenetet, belátható, hogy ha egy adott természetföldrajzi közeg népességét adott idõpillanatban olyan új népességhullám éri el, amely genetikai gyökereit tekintve hasonlóságot mutat az ott tartózkodókkal, akkor az újonnan megjelent népelemként várhatóan csak anyagi kultúrájában, temetkezési rítusaiban lesz megfogható, az embertan jelenleg rendelkezésre álló vizsgálati módszereivel aligha. Vagyis, népességtörténeti értelemben a Kárpát-medencében nem kettõs, hanem többszörös egymásra rétegzõdés, ha úgy tetszik, többszörös honfoglalás zajlott le a 1. század után. Ennek csak utolsó nagy etapja esik a 10. századra, nem számítva az Árpád-házi királyaink alatti telepítéseket (például kunok). Nem lenne meglepõ, ha ugyanez a konzekvencia az archeogenetikai adatok értékelése kapcsán is elõállana. Ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence népessége például az Alsó-Dnyeper vidékérõl egymás után többször kaphatott népesség-injekciókat – a molekuláris genetikai órán jelentéktelennek nevezhetõ évszázados idõközökkel követve egymást – akkor szembe kell nézni azzal, hogy e népességek a vizsgálható molekuláris genetikai polimorfizmusok tekintetében nagyon hasonló összetételûek lehetnek. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy egy ugyanazon terület néhány száz évvel egymást követõ népességkaraktere ösz-szességében lehet sokkal szürkébb, homogénebb, mint amilyen ugyanezen terület egy-egy idõszakon belüli mintáinak variációja.
Hogyan tovább?
Megfelelõ nagyságrendû és legalább földrajzi tekintetben reprezentatívnak mondható molekuláris genetikai adatbázis elkészültével, amely szándékaink szerint a második kutatási idõszak végét (2007) követõen kezdõdik meg, az eddigi méret- és formahasonlóságon nyugvó morfológiai antropológiai eredményeket össze kell vetni az új molekuláris genetikai eredményekkel. Kérdés, hogy a molekuláris genetika új kategóriái hogyan feleltethetõk meg a hagyományos történeti embertani fogalmainak. Meg kell vizsgálni, hogy az eddigi morfológiai és metrikus vizsgálatok által létrehozott kategóriák (például a rövidfejûség) hogyan viszonyulnak a haplokategorizálás által létrehozott csoportokhoz. Az eddigi ismeretek amellett szólnak, hogy az olyan fenotípusosan megjelenõ tulajdonságokat, mint például a koponya-, illetve fejforma, többnyire a sejtmagi DNS testi kromoszómáin elhelyezkedõ, rekombinálódó gének/géncsoportok határoznak meg és nem egy-egy gén (Weiss, 1999). Az ún. poligénes öröklésmenetû tulajdonságok kifejezõdését pedig külsõ, nem genetikai tényezõk is befolyásolhatják (életföldrajzi közeg, fehérjebevitel, vitaminhiány). A természeti közegekkel leginkább ellenállóbb történeti korú emberi maradványok (csont, fogazat) kis mennyiségû, rossz állapotú, töredezett örökítõanyagot tartalmaznak, az egyes morfológiai jegyekért felelõs szakaszok megtalálása és öröklésmenetének feltárása nagy nehézségekbe fog ütközni. A csontozaton megjelenõ jellegzetességek genetikai alapjainak feltárását csak a teljes örökítõanyag ismeretében lehet megkísérelni. Még ebben az optimális esetben sem biztos, hogy a formai jegyek öröklésmenete leírható. A lehetõséget bizonyos, ismert lókuszon lévõ, betegséget okozó allélvariációk megfigyelése jelentheti, amelyek biztosan köthetõk egy-egy morfológiai jellegzetességhez.
Nagy a valószínûsége, hogy a különbözõ genetikai vizsgálati módszerrel kimutatott származási csoportok nem fogják fedni a hagyományos embertani vizsgálatok által létrehozott kategóriákat, sokkal valószínûbb, hogy csak a két adatbázis komplementaritása várható. Ez az eredmény pedig csalódást kelthet azokban, akik az archeogenetikától egymagában várják a megvilágosodást és a hiányosnak vélt antropológiai kutatási eredmények kiigazítását. Amikor a magyarság genetikai összetételének kutatásáról beszélünk, sokszor elfelejtjük, hogy csupán a vizsgálati metódusunk megválasztása, jelen esetben az mtDNS és Y-kromoszóma polimorfizmusainak vizsgálata, csupán a más módszerekkel szembeni jelentõsen nagyobb diszkriminációs erejébõl fakadóan nem fog a magyar õstörténet számára valamiféle égi jelként szolgálni. A népességtörténeti folyamatok megismerhetõségének határait tiszteletben kell tartanunk, fõként az európai népességtörténeti folyamatokban egyedülállóan bonyolult magyar etnogenezis tekintetében.
Lehet, hogy ismét ugyanabba a folyóba léptünk?
Kulcsszavak: etnogenezis, genetika, magyar õstörténet, történettudomány, történeti antropológia
Irodalom
Bálint Csanád (1994): A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Balassi, Budapest, 39–46.
Bernhard, Wolfram – Kandler-Pálsson, Annliese (Hrsg.) (1986): Ethnogenese europäischer Völker. Gustav Fischer Verlag
Czeizel Endre (1990): A magyarság genetikája. Csokonai, Debrecen
Éry Kinga (1998): Length of Limb Bones and Stature in Ancient Populations in the Carpathian Basin. Humanbiologia Budapestiensis. 26,
Éry Kinga (1982): Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6–12. századi népességeinek embertanához. Veszprém megyei Múzeumok Közleményei (VMMK). 16, 35–118.
Éry Kinga (1994): A Kárpát-medence embertani képe a honfoglalás korában. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Balassi, Budapest, 217–224., 291–302.
Kristó Gyula (1995): A magyar állam megszületése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 8. Szeged
Fóthi Erzsébet: Összehasonlító embertani vizsgálat a Kárpát-medence népeinek ethnogeneziséhez. Embertani kapcsolatok a 6–8. században az eurázsiai steppe és a Kárpát-medence között. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve–Studia Archaeologica. 4, 497–521.
Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. Anthropológiai Közlemények. 9, 139–49.
Tóth Tibor: Az õsmagyarok genezisének szarmata kori etapjáról. Az MTA II. Osztályának Közleményei. 19, 85–95.
Colin Refrew – Katie Boyle (2000): Archaeogenetics: DNA and the Population Prehistory of Europe. McDonald Institute for Archaeological Research, Cambridge
Weiss, Kenneth M. (1999): Genetic Variation and Human Disease. Cambridge University Press, Cambridge
Lipták Pál (1983): Avars and Ancient Hungarians. Akadémiai, Budapest
Lengyel Imre A. (1975): Palaeoserology. Blood Typing with the Fluorescent Antibody Method. Akadémiai, Budapest
Tauszik Tamás (1990): Genetikai vizsgálatok és a magyarság történelme. Magyar Tudomány. 8, 904–917.
Róna-Tas András (1990): Megjegyzések a legújabb genetikai vizsgálatok történeti felhasználhatóságáról. Magyar Tudomány. 8, 918–924.
Béres Judit (2003): A magyarországi népesség genetikai rokonsága. In: Hídvégi Egon (szerk.): A genom. Széphalom Könyvmûhely, Budapest, 171–186.
Szathmáry László (1996): Honfoglalás kori népességünk struktúrája. In: Pálfi György – Farkas L. Gy. – Molnár E. (szerk.): Honfoglaló magyarság Árpád-kori magyarság. JATE, Szeged, 87–96.
1 Általánosságban lásd Archaeogenetics 2000, Magyarországon lásd Béres, 2003; Czeizel, 1990
2 Eredményeikrõl részletesen: Történeti genetika a magyar ethnogenezis kutatásában. NKFP 2001/5/088 pályázat záróbeszámoló 2004.