yahoo . com
A KÁRPÁT-MEDENCE
MADÁRVILÁGÁNAK KIALAKULÁSA
az évszázados magyar madárõslénytani
kutatások eredményeinek tükrében
Kessler Jenõ
a biológiai tudományok kandidátusa, ny. egyetemi tanár
kessler_jeno yahoo . com
A Kárpát-medence mai földrajzi körvonalai – amelyek több mint 300 ezer négyzetkilométernyi területet vesznek körül – csak a Kárpátok és a velük egykorú hegységek felgyûrõdése révén alakulhattak ki a földtörténeti újkor (kainozoikum) második felében. A területet képezõ kéreglemezek természetesen már réges-régen léteztek, de nem feltétlenül a mai helyükön. A földtörténeti középkor (mezozoikum) elsõ felében, a triász végén, Földünknek még egyetlen õskontinense volt (Pangea), amelyet az õsóceán (Panthalassza) vett körül. Ez az õskontinens a jurában két részre oszlott, Laurázsiára és Gondwanára. Az északi Laurázsia a mezozoikumban feldarabolódott, a mai Európa területén kisebb-nagyobb szárazföldekbõl álló szigetvilág alakul ki.
A Kárpát-medence is ilyen jellegû földrajzi képzõdmény. Mind Erdély, mind a mai Ausztria, Horvátország, Magyarország és Szlovákia területérõl ismertek olyan szárazulatok, amelyek növény- és állatvilága fosszíliák révén részben fennmaradt, és lehetõvé teszi az egykori élõvilág részleges rekonstruálását. Ilyen szigeteket képezett a mai Báródi-medence (a Sebes-Körös felsõ szakasza) és környéke, a Bánáti-hegység mai területe, a Mecsek és környéke, és más területek. Ez a szigetvilág jellemzõ a mezozoikum további idõtartama alatt, de még a földtörténeti újkor elején is, csak a süllyedések és emelkedések következtében más és más területek kerültek a víz felszíne alá vagy fölé.
Így az alsó krétában is fennmaradt a mai Királyerdõ-hegység helyén a szigetjelleg, majd a felsõ krétában a Hátszegi-medence, a Szilágyság egy része (Zsibó környéke), Gyulafehérvár környéke, a mai Bakony egy része emelkedett ki többek között a környezõ tengerbõl. A kainozoikum elején (a paleogénban) a két párhuzamosan elhelyezkedõ õstenger, a Tethys és a Paratethys közti szárazföldi terület foglalta el a mai Kárpát-medence középsõ részét. A késõbbi felgyûrõdések következtében létrejött fiatal hegységek koszorúszerûen vették körül a már mai körvonalakkal rendelkezõ medencét, ám a mélyebb részeket még mindig a Paratethys nyúlványa töltötte ki. A közvetlen kapcsolat megszûntével a mai Erdély középsõ részét elfoglaló tó feltöltõdött, viszont még aránylag hosszú ideig megmaradt a Pannon-tó. Feltöltõdése kb. 5,3 millió évvel ezelõtt fejezõdött be. Gyakorlatilag ekkor alakult ki a Kárpát-medence mai képe (Karátson, 2000).
A kainozoikum utolsó szakaszára, a negyedidõszakra (kvarter), amely 1,8 (de egyesek szerint három-) millió éve tart, a jégkorszakok (glaciálisok) és az õket elválasztó enyhébb éghajlatú szakaszok (interglaciálisok) váltakozása a jellemzõ. Földrajzi helyzetének és a hegykoszorú létének köszönhetõen a Kárpát-medencében a 800 m tengerszint alatti területeket a leghidegebb idõszakokban sem borította a tõlünk északabbra levõ területeket eltakaró vastag jégpáncél, így élõviláguk is fennmaradt, még ha ciklikusan kisebb-nagyobb mértékben változott is. Ennek köszönhetõen folyamatosan képzõdtek leletek a madárvilág jelenlétét illetõen is.
A holocénban (amely 12 ezer évvel ezelõtt az utolsó hidegebb idõszak – a késõ glaciális után – kezdõdik) egy folyamatos felmelegedés következett be. Ez egybeesett az ember életmódjának változásával is, amely a vadászó-gyûjtögetõ életmódról fokozatosan az állattenyésztõ-földmûvelõ életformára tért át, a folyamatos helyváltoztatásról a letelepedésre. A Kárpát-medence különösen kedvezõ környezeti feltételeit mutatja és bizonyítja az ember – sõt korai elõdeinek is a – szinte folyamatos jelenléte. Ezt a rudabányai felsõ miocén Hominida leletek, majd a vértesszõlõsi Homo erectus, az avasi, a subalyuki neandervölgyi, majd crô-magnoni (Homo sapiens sapiens) ember paleolit, illetve a korai mezolitikus leletei is bizonyítják. A Kárpát-medence, illetve a tõle délkeletre fekvõ szomszédos területek neolitikuma a legkorábbiak közé tartozik Európában.
A fentiekbõl kiderül, hogy a Kárpát-medence területe ökológiai szempontból megfelelõ környezeti viszonyokat biztosíthatott a legkorábbi számba vehetõ idõktõl (hozzávetõlegesen a triász–jura határtól, azaz az utolsó 200 millió évtõl) kezdve a madarak elõdeinek megjelenéséhez, és az õs-, majd a valódi madarak folyamatos jelenlétéhez. (1. kép). Míg az utolsó 140 millió évbõl szinte folyamatosan és egyre több madárlelet kerül elõ a különbözõ korú rétegekbõl, addig a jurából (amely az elsõ 55 millió évet foglalja magába) nem rendelkezünk közvetlen bizonyítékokkal a jelenlétüket illetõen. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a Föld szinte minden területére érvényes, és csak a bajorországi és északkelet-kínai, illetve koreai felsõ jura õsmadár-leletek képeznek kivételt, akkor nincs mit csodálkozni ezen a Kárpát-medence esetében sem. Mindenesetre a mecseki szénbányák meddõrétegeiben felfedezett és leírt, s fõleg a még fel nem tárt dinoszaurusznyomok között akár madárelõdöktõl származóak is elõfordulhatnak.
A tárgyalt terület madármaradványainak gyûjtése, vizsgálata és tudományos feldolgozása bár már a XIX. század közepén elkezdõdött, de sohasem tartozott a vonzó vagy divatos kutatási témák közé. A legelsõ, erre a tudományágra szakosodott magyar kutató Lambrecht Kálmán (1889–1936), aki egyben az egyetemes madárõslénytan egyik legjelentõsebb alakja is volt. Korai halála után munkáját elõbb Kretzoi Miklós (1907–2005), majd 1950-tõl kezdve Jánossy Dénes (1926–2005) folytatta, számottevõ nemzetközi elismerést szerezve a magyar tudományosságnak. Míg Lambrecht kizárólag madárõslénytani kutatásokat végzett, addig az utóbbiak az emlõsök kutatása mellett foglalkoztak madármaradványokkal is. Hozzájuk hasonlóan a legtöbb osztrák, horvát, szlovák és cseh kutatóra is ez jellemzõ. Kivételt a cseh Vaclav Èapek, Peter Švec és Jiøí Mlíkovský, a horvát Vesna Malez, az osztrák Ursula Göhlich, valamint a szerzõ és tanítványa, Gál Erika képeznek.
A madárfosszíliákkal szembeni érdektelenség egyik oka az a napjainkig élõ tévhit volt, hogy a madárcsontok, állítólagos törékenységük miatt, nem alkalmasak a fennmaradásra. Ezt mind a más területekrõl, mind a Kárpát-medencébõl felfedezett és leírt nagyszámú õsmaradvány nyilvánvalóan cáfolja. Ellentétben a németországi vagy kínai lelõhelyekkel, területünkön a fosszilizálódási viszonyok valóban kevésbé kedveztek a teljes csontvázak fennmaradásának. Másrészt az empirikus módszerekkel végzett terepi gyûjtõmunka sem kedvezett az apróbb csontok, illetve a töredékek begyûjtésének. Szintén szemléletbeli akadályt jelentett, hogy a madarak jelenlétének pusztán taxonómiai jelentõséget tulajdonítottak, paleoökológiai jelentõségükre csak az utóbbi évtizedek kutatásai révén került hangsúly. A szubjektív okok mellett komoly objektív akadályt jelentett a mindenkori palaeornitológiai kutatások útjában a megfelelõen gazdag és kutatási célokat kielégítõ összehasonlító recens csontgyûjtemények hiánya is. Ilyen jellegû gyûjteménnyel Lambrecht kezdeményezésének és gyûjtõmunkájának köszönhetõen hazánkban elõször a Magyar Ornitológiai Központ rendelkezett, amely késõbb a Nemzeti Múzeumba, majd a Magyar Természettudományi Múzeumba került. Habár a gyûjtemény szinte teljesen megsemmisült az 1956-os tûzvészben, Jánossy Dénes munkájának köszönhetõen ismét létezik. Magyarország határain túl a bécsi Természettudományi Múzeum, a zágrábi Természettudományi Múzeum és részben a nagyváradi Körösök Vidéke Múzeum rendelkezik csak a Kárpát-medencében madárcsont-gyûjteménnyel. Ezekben a múzeumokban, valamint a Magyar Állami Földtani Intézetben találhatók az utolsó százötven évben elõkerült madárõslénytani leletek is.
Manapság a mezozoikumi madárfossziliák iránti megnövekedett érdeklõdés jórészt a dinoszauruszoktól való származtatásuk hipotézisének köszönhetõ. A dinoszaurusz-szakértõk, valamint a dinoszauruszokat kedvelõ laikusok tábora egyöntetûen elkötelezettje ennek az elképzelésnek, csak hát bár „minden madár tollas állat, nem minden tollas állat madár is!” Mivel a madárõslénytan „sötét középkora” (felsõ triász–felsõ jura által határolt kb. 60 millió év) az õsmadár-maradványok szempontjából sajnos terra incognita, a dinoszaurusz–madár rokonsági/leszármazási elképzeléseket nem lehet érdemben sem bizonyítani, sem cáfolni. E bizonyítékok nélkül pedig a legérdekesebb, legvonzóbb és leglogikusabb hipotézisek sem érnek sokat.
Mindenesetre megfontolandó, hogy a felsõ jura–alsó kréta határon három eléggé eltérõ õsmadártípus élt már a Földön, s ráadásul melléjük sorolható az utóbbi másfél évtizedben felfedezett nagyszámú tollas dinoszaurusz is. A földtörténeti újkort azonban már csak a valódi madarak érték meg, s élnek a mai napig majd’ kilencezer faj és igen sok egyed által képviselve. A Kárpát-medence a Föld azon ritka területei közé tartozik, ahonnan az említett mindhárom õsmadárcsoport egykori jelenléte leletekkel bizonyítható:
1. A királyerdõi alsó krétából (voltaképpen a jura–kréta határról) leírt anyagból egyrészt egy Archaeopteryx típusú (A. bavarica Wellnhoffer, 1993 fajnak megfelelõ) gyíkfarkú õsmadár szárnycsontjainak maradványa, valamint két, már valódi madárfajhoz tartozó kar- és singcsont-, illetve combcsont-töredék ismert Eurolimnornis corneti Kessler & Jurcsák, 1985, illetve Palaeocursornis biharicus Kessler & Jurcsák, 1985 néven (Bocheñski, 1997; Kurochkin, 1995).
2. A bakonyi iharkúti felsõ krétából egy-egy kisméretû csüd- és combcsontot soroltak a gyíkfarkú madarak modernebb típusába (Enantiornithiformes [Õsi, 2008]).
3. Az erdélyi hátszegi medence felsõ kréta rétegeibõl egy sokat vitatott rendszertani besorolású anyagból lett leírva egy gödényszerû madárfaj (Elopteryx nopcsai Andrews, 1913) még 1913-ban, amelyet 2005-ben sikerült újra felfedezni az eredetivel azonos lelõhelyen, leírni és publikálni. Jellegei a valódi madarakhoz való tartozásra utalnak. (Kessler et al., 2005)
A leletek egyrészt bizonyítják, hogy habár csak szórványosan kerültek elõ maradványaik, a madarak a kréta 75 millió éves idõszakában végig jelen voltak a terület szárazföldjén. Továbbá a különbözõ típusok egyidõben is élhettek, valamint mindhárom valódi madárfaj vízi környezethez kötõdött, ami nem mondható el a gyíkfarkúakról is. Jellemzõ, hogy a földtörténeti újkor beköszöntét már csak a valódi madarak képviselõi érték meg.
A kainozoikum eddigi 65 millió éve során a Kárpát-medence legnagyobb részét tenger, ill. nagykiterjedésû beltenger vagy tó fedte. Az elõbbit a Paratethys nyugati medencéje, utóbbit a már zárt Pannon-tenger, ill. Pannon-tó alkotta. E tengeri, majd tavi környezet partvidékét és szigeteit meleg éghajlatra utaló élõvilág népesítette be, köztük számos madárfaj is. Ezt a számos lelõhelyrõl elõkerült lelet bizonyítja, az azonosított fajok többsége természetesen a vízi környezethez kötõdött.
A legidõsebb lelet egy, a kolozsmonostori eocénból leírt szulafaj állkapcsa (Eostega lebedinskyi Lambrecht, 1929), majd a budai Szépvölgy egykori agyagbányájából elõkerült alsó oligocén maradvány következik, amely egy ollóscsõrû madár egyik szárnyának a lenyomata. Ez utóbbi lelet publikálása a közeljövõben várható, és e madártípus eddig ismert egyetlen fosszilis képviselõje. Szintén az alsó oligocénból származik az a kolozsvári (a Fellegvár sziklahasadékaiban talált) leletegyüttes, amelyek egy guvat-szerû madárfajt (Rallicrex kolozsvarensis Lambrecht, 1933), valamint egy lúdféle lábszárcsontlenyomatát képezik. A felsõ oligocénból egyrészt az egyik petrozsényi szénbányából elõkerült anyagban felfedezett vízimadár láblenyomatok, másrészt a Mány–Zsámbéki-medencében található Máriahalom homokbányájában talált leletek ismertek. Az utóbbiból több, közlés alatt álló fajt sikerült azonosítani: gólya, daru, réce, valamint egy-egy új búvár, illetve halászsas maradványait.
Az alsó- és középsõ miocénbõl ismert fajokra is érvényes, hogy többségük vizes élõhelyeken élt. A középsõ miocéntõl kezdve megjelennek, és egyre nagyobb számban képviseltetik magukat az erdõs vagy füves környezetre jellemzõ fajok (fõleg tyúkalkatúak és énekesek, de nappali és éjjeli ragadozók is). Ugyancsak erre az idõszakra jellemzõ, hogy még elég nagy számban vannak jelen a nyugat-európai lelõhelyekre jellemzõ fajok és nemzetségek is. Érdekesség még, hogy aránylag számos lelõhelyrõl toll-lenyomatok, illetve tojáshéjmaradványok, valamint lábnyomok (például Ipolytarnóc [Kordos, 1985]) is ismertek. Míg az eocén és oligocén tengeri- és tengerparti madárvilágát öt lelõhelyrõl tíz taxon képviseli, addig a nagyjából hasonló klímájú alsó- és középsõ miocénbõl már tizennyolc lelõhelyrõl kb. negyven taxon ismert.
A felsõ miocénban a Pannon-tenger zárt tóvá édesedik és sekélyesedik, majd 5,3 millió évvel ezelõtt (a pliocén elejére) teljesen feltöltõdik. Mindez természetesen kihatással volt az élõvilágra, tehát a madarakra is. Eltûnik a legtöbb tengeri faj (bár a kigyónyakú madár és a szintén tengeri trópusi madár még több lelõhelyen elõfordul), a kozmopolita fajokat pedig egyre inkább endemikus fajok váltják fel. Bár a leletek közt sok a vízi környezetre utaló taxon (de ennek tafonómiai okai is vannak!), egyre változatosabb élõhelyeket jelzõ faunaegyüttesek a jellemzõek. Számos recens fajnak a közvetlen elõdei is megtalálhatók. A Pannon-tó környezetébõl tíz lelõhely ismert, köztük a leginkább fõemlõs leleteirõl közismert Rudabánya, de a leletek faj- és egyedszámának tekintetében a polgárdi lelõhely emelkedik ki. A felsõ miocénbõl jelzett fajok száma meghaladja a hetvenet.
A feltöltõdött tó helyén igen változatos élõhelyek alakultak ki, s ezt tükrözi az azonosított madáranyag is. Az ismert tíz lelõhely (közülük Osztramos, Beremend, Csarnóta, Villány és Betfia lelõhely együttesek) fajösszetétele is a fenti megállítást tükrözi. Így például a felsõ pliocén Fehér megyei Kislángról egy nagytermetû strucc (Pachystruthio pannonicus Kretzoi, 1954) ismert (Kretzoi, 1954). A faunában még léteznek meleg égövi, sõt tengeri környezetre utaló fajok is, de ez egyrészt a madárvonulások során elpusztult példányok, másrészt a kóborló fiatal és ivaréretlen egyedek maradványai. A taxonok száma már száz fölé emelkedik, és köztük jóval kisebb a kihalt fajok aránya, mint az elõzõleg tárgyalt idõszakokban. Számos recens faj közvetlen elõdjével képviselt. Ez a tendencia mutatható ki az alsó pleisztocénben is, amely 1,8 millió évvel ezelõtt kezdõdött, és kb. egymillió évig tartott, de nagyrészt a középsõ pleisztocén kb. 700 ezer éves tartamára is jellemzõ. Az alsó pleisztocénbõl kilenc lelõhely és 124 faj, a középsõ pleisztocénbõl huszonhárom lelõhely és több mint százötven faj ismert a Kárpát-medence területén. A középsõ pleisztocénben tûnnek el az utolsó kihalt taxonok, s a szubtrópusi–trópusi fajok is ekkor húzódnak délebbre errõl a területrõl (Jánossy, 1979; Gál, 2002).
Az utolsó 120 ezer év a Würm-glaciális jellegzetes élõvilágát és klíma-ingadozásait mutatja. Ekkor a Kárpát-medencétõl északra fekvõ területeket jórészt jégtakaró borította, így a madárvilág számára is elterjedésük északi határát képezte. Számos, ma már csak átvonuló vagy téli vendég madárfaj állandóan jelen volt, vagy legalább a költési idõszakban megjelent. A Kárpát-medence nyaranként a leghidegebb periódusokban is megélhetést biztosíthatott számos rovar-, gerinctelen- és gyümölcsevõ madárnak, amint arra maradványaik utalnak. A mindenevõk, magevõk, ragadozók egy része pedig egész évben megtalálhatta táplálékát. Ezt igazolják a hatvankét ismert lelõhely egyed- és fajszámban igen gazdag madárleletei.
Az utóbbi 12 ezer évben az éghajlat felmelegedése, az északabbra levõ jégpajzs megolvadása és ezeket a területeket újra benépesítõ élõvilág megjelenése befolyásolta a Kárpát-medence mai madárvilágának kialakulását is. Az addig állandó fajok nagy része visszatért északabbra esõ költõterületére, nálunk már csak téli vendégként vagy átvonulóként fordultak elõ. Az addig is vonuló fajok életében kevés volt a változás, a legerõsebb hatás immár nem az éghajlatnak, hanem a környezetet alakító emberi tevékenységnek volt köszönhetõ. Számos õshonos faj élõhelye, táplálkozási vagy költési lehetõségei megszûntek vagy veszélybe kerültek, különösen az elmúlt száz–százötven évben.
AKárpát-medence területén 238 lelõhelyrõl 380 azonosított madárfaj ismert, amelybõl 106 kihalt. A taxonómiai vizsgálatok jelentõségét emeli, hogy 2 rendet, 3 családot, 11 nemzetséget és 84 fajt errõl a területrõl írtak le új taxonként. Ebben a munkában a magyar madárõslénytan képviselõinek pedig oroszlánrészük volt (Mlíkovský, 2002).
Kulcsszavak: madárõslénytan, Kárpát-medence, mezozoikum, kréta, kainozoikum, paleogén, neogén, kvarter
Irodalom
Bocheñski, Zygmunt (1997): List of European Fossil Bird Species. Acta Zoologica Cracoviensia. 40, 2, 293–333.
Gál Erika (2002): Avifauna pleistocena a Romaniei. Közöletlen doktori értekezés. Universitatea din Bucureºti, Bukarest
Jánossy Dénes (1979): A magyarországi pleisztocén tagolása a gerinces faunák alapján. Akadémiai, Budapest
Karátson Dávid (ed.) (2000): Pannon Enciklopédia. Magyarország földje – kitekintéssel a Kárpát-medence egészére. Kertek. Pannon, Veszprém
Kessler Eugen – Grigorescu, D. – Csiki Z. (2005): Elopteryx Revisited – A New Bird-Like Specimen from the Maastrichtian of the Hateg Basin (Romania). Acta Paleontologica Romaniae. 5, 249–258.
Kessler
Eugen – Jurcsák Tiberiu (1986): New Contributions to the
Knowledge of the Lower Cretaceous Bird Remains from Cornet (Romania).
Travaux du
Muséum d’Histoire naturelle „Grigore
Antipa”. 27, 289–295.
Kordos László (1985): Lábnyomok az Ipolytarnóci alsó-miocén korú homokkõben. Geologia Hungarica, series Paleontologica. 46, 257–415.
Kretzoi Miklós (1954): Ostrich and Camel Remains from the Central Danube Basin. Acta Geologica. 2, 231–242.
Kurochkin, Evgeny N. (1995): Synopsis of Mesozoic birds and Early Evolution of Class Aves. Archaeopteryx. 13, 47–66. http://www.paleo.ru/paleonet/publications/files/kurochkin_art3.pdf
Lambrecht, K[álmán] (1933): Handbuch der Palaornithologie. Bornträger, Berlin
Mlíkovský, Jiøí (2002): Cenozoic Birds of the World. Part 1: Europe. Ninox Press, Praha
Õsi Attila (2008): Enantiornithine Bird Remains from the Late Cretaceous of Hungary. Oryctos. 7, 55–60.
1.
ábra • A Kárpát-medence mezozoikumi és
harmadidõszaki lelõhelyei.
× – alsó kréta;
– felsõ kréta;
–
eocén; – alsó
oligocén; s
– felsõ oligocén;
–
alsó miocén;
– középsõ
miocén;
– felsõ miocén;
–
alsó pliocén;
– felsõ pliocén.
Lelõhelylista: 1. Cornet
(Királyerdõ, Piatra
Craiului – Románia); 2. Iharkút (Bakony); 3.
Szentpéterfalva (Hátszegi medence, Sânpetru
– Románia); 4. Kolozsmonostor (Kolozsvár, Cluj –
Románia); 5. Szépvölgy (Budapest); 6. Fellegvár
(Kolozsvár, Cluj – Románia); 7. Máriahalom;
8. Petrozsény (Petroºani
– Románia); 9. Erõsd
(Ariusd – Románia); 10. Piski (Simeria – Románia);
11. Ipolytarnóc; 12. Heiligenstadt (Ausztria); 13. Limberg
(Ausztria); 14. Õrállás
(Oberdorf – Ausztria); 15. Grund (Ausztria); 16. Borosd
(Weingraben – Ausztria); 17–18. Mátraszölõs
1–2; 19. Dévényújfalu (Devinska Nová
Ves – Szlovákia); 20. Felménes (Miniºu
de Sus – Románia); 21. Radoboj (Horvátország);
22. Szentmargitbánya (Sankt Margarethen – Ausztria); 23.
Tasádfõ (Tãºad
– Románia); 24. Brassó (Braºov
– Románia); 25. Oltszakadát (Sãcãdate
– Románia); 26. Felsõtárkány;
27. Rudabánya; 28. Vösendorf (Ausztria);
29.
Götzendorf (Ausztria); 30. Gyepûfüzes
(Kohfidisch – Ausztria); 31.Tataros (Derna–Tatarus –
Románia); 32. Csákvár; 33. Sümeg; 34.
Korond (Corund – Románia); 35.Tardosbánya;
36. Polgárdi; 37. Osztramos; 38. Gérce; 39. Ivánháza
(Ivanovce 1 – Szlovákia); 40. Bodvavendégi
(Hosovce 2 –
Szlovákia); 41. Csarnóta; 42. Ajnácskõ
(Hajnáèka –
Szlovákia); 43. Beremend; 44. Villány; 45. Kisláng;
46. Betfia (Románia).