Magyar Tudomány, 2008/10 1238. o.

Tanulmány



Reformkor – a változások kora


Veliky János


a történelemtudomány kandidátusa,

a Hatvani István Szakkollégium igazgatóhelyettese

Protestáns Tanulmányok Központ, Károli Gáspár Református Egyetem

veliky dunakanyar . net


Varga János emlékének


A magyar reformkort joggal nevezhetjük a változások korának, amellyel azonban egészen új megállapítást még nem teszünk, hiszen a kutatók többsége régóta kiemelte ezt a vonását. Viszont, végiggondolva a változás fogalmát – s azokat a megközelítéseket, amelyek ezt a jelents fogalmat magyarázzák –, a történettudomány olyan területére, a fogalomtörténet (Koselleck, 1989) körébe lépünk, ahol talán közelebb juthatunk a reformkor lényegét képez polgárosodás fogalmának pontosabb megértéséhez is.

A változás fogalmának számos történész régóta nagy jelentséget tulajdonít, Marc Bloch egyik, 1937-ben elhangzott eladásában egyenesen azt állította, hogy „a történelemnek valószínleg ez a legjobb definíciója”, mivel a történettudomány nem más, mint „a változások tudománya és sok tekintetben a különbségek tudománya”. A változást azonban nem tekintette egyirányú és homogén folyamatnak, a megszakítottság mellett a folytonosságnak is szerepet tulajdonított, tehát azt is hangsúlyozta: bár a társadalmi „jelenségek soha sem ismétldnek meg teljes pontossággal”, „hasonlók maradnak viszont bizonyos tényezk, amelyek több-kevesebb eltéréssel kombinálódnak”. Nagy meggyzdéssel így összegezte véleményét: „a társadalmi élet legfbb tényezi állandóan fejldnek […] Az ember is változik, ne legyenek kétségeink efell – gondolkodásmódjában, st talán még testében is” (Bloch, 1996).

Közelebb lépve a változás fogalmához, idézhetjük Reinhart Koselleck munkáját, amelybl az ismerhet meg, hogy az európai gondolkodásban a történeti változásnak két pólusa alakult ki: a tapasztalás tere (Erfahrungsraum) és az új várakozási horizont (Erwartungshorizont), s az évszázadokat átível folyamatban e két, egymást kiegészít pólus köré szervezdtek, a közöttük keletkez feszültségek hatására változtak meg a formációk. Koselleck négy évszázadot áttekint leírása szerint a reneszánsz óta a változás fogalma maga is számos átalakuláson ment keresztül, az eszkatologikus szemlélettl („a jöv irányítja a történelmet”) az „ember a történelem ura” felfogásig, amikor forradalmak, reformok, restaurációk hoznak létre történelmet (Koselleck, 1989). Én ilyen éles határvonalat a valóság e két aspektusa közé nem húznék; bizonyosan vannak helyzetek, amikor az egyiknek vagy a másiknak kell nagyobb jelentséget tulajdonítanunk a megértés érdekében, hogy közelebb jussunk a történeti igazsághoz.

A magyar reformkor esetében jellemzen errl van szó: ennyire átalakuló idszakban inkább a változás rendjére kell figyelnünk, mert az adja vissza jobban a korszak lényegét. S az ebbl származtatható legfontosabb következtetés pedig az, hogy az átalakuló reformkor állapotrajzokkal nem jellemezhet, a változás fogalmával jobban, pontosabban leírható. Másrészt arra is figyelnünk kell, hogy a változás nem vezethet le egyetlen elembl sem, hiszen az átalakulásban szerepet játszó tényezk és szervezdési formák nem rendeznek egymás alá, hanem önálló rendszerekként haladnak, még ha idnként szoros kapcsolatba is kerülnek egymással.

Lényeges kérdés, hogy a fogalmakat miként lehet társadalmi változások indikátoraiként és történelmi mélységmérként használni. Elször is figyelnünk kell a fogalmakat taglaló szemantikai vitákra. Németországban (s természetesen máshol is Európában) a politikai szókészletben mély változások az alkotmányos-polgári átalakulással összefüggésben következtek be. Magyarországon a reformkorban és a forradalom idején keletkeztek számottev változások a politika fogalomhasználatában, amikor szinte robbanásszeren feltntek a magyar szóhasználatban az új, alkotmányos berendezkedés kulcskifejezései. A politika szókészletének megújításában jelents liberális politikusok – Széchenyi csakúgy, mint Kossuth – jártak élen, s ebben az idben olyan polgári fogalmak nyerték el magyar megnevezésüket, mint a felels kormány és a miniszteri felelsség, a népképviseleti országgylés, a községi önkormányzat vagy a közvélemény. Ugyanakkor keresni kell, hogy a fogalmak mögött húzódó változás hogyan írható le: bizonyos, hogy egyenes vonalú, ok-okozati levezetésben nem, így nyilvánvaló, hogy például a polgár (vagy a nemes és a paraszt) fogalmából nem vezethet le a polgárosodás folyamata, ugyanis a polgárosodásban mint változásban a társadalom egésze játszik szerepet. A magyar reformkorban a történetiségnek ez a változásra épül rendje tehát nagyon intenzíven megjelenik, amelyet azonban a róla szóló szakirodalom egyenetlenül, hol alaposan, hol pedig kifejezetten felszínesen vagy tévesen mutat be. Érthet módon a változás iránti érzékenység a XX. század elejének nagy szociológiai iskoláit követ (a stabilizálódott formákra és osztályszempontokra figyel) alkotásaiból jobban hiányzik, aminek aztán például az a következménye, hogy a hagyományos politikai elit, a magyar nemesség történeti szerepét (s így persze az egész századot) illeten kifejezetten téves megítélések születtek, majd pedig ennek köszönheten rögzültek a köztudatban (Péter, 1998). Ezzel a jelenséggel összefüggésben érdemes Bibó István egyik megfigyelését felidézni, amikor ersen hangsúlyozta a reformkori és a dualizmuskori nemesi generációk közötti idszakban bekövetkezett változás fontosságát, s az eltérések jobb megjelenítése érdekében, a két nemesi generáció közötti különbség világosabb kifejezése céljából határozottan, még „genetikai” eltérésekrl is beszélt, és ismerjük el, joggal tette, hisz az els generációt olyanok reprezentálják, mint Széchenyi, Kossuth vagy Teleki László, a másodikat pedig pl. Tisza Kálmán (Bibó, 1986). Ugyancsak gyakran hiányzik a változás iránti érzékenység a nemzeti romantika XIX. század végi interpretációiból, illetve a magyar szellemi életben különösen ers, két nagy formációelmélet, a szellemtörténet és a marxizmus szemléletébl. E három vonulat ugyanis nagy hajlandóságot mutatott a történeti fogalmak szerepének idtlenítésére, például a függetlenségi küzdelmek vagy a keresztény-germán kultúrkör, illetve az osztályérdekek és -küzdelmek felértékelésére.

A megoldást a fogalom világos értelmezése jelentheti: magam úgy fogalmaznék, hogy a reformkor lényegét jelent polgárosodás maga a változás. A magyar reformerek csaknem minden foglalkozási rendje, Arany Jánostól Széchenyi Istvánig kritikusa volt a múltnak és híve a változásnak. Irodalomtörténészek szerint Arany „eljut egy több százados történeti fejldés koncepciójáig”. Széchenyi István els nagy mvében, a Hitelben visszatéren, hosszú fejtegetésekben tárgyalja a kérdéskört. A változáshoz szükséges történeti perspektívába (múltjelenjöv) helyezkedve beszél: „A 11- ’s 14dik század törvényei elégtelenek ’s hibásak voltak a 17dik század szükségeire, ’s igy a 17dik századiak elégtelenek ’s hibásak a 19dik századéira”. Ebben a perspektívában indokolja a változást: „nem fogunk hazánk javára ’s diszére mindent olly józanon elintézhetni, hogy az utóink koron- ’s fokonkint határtalanul ne javithatnának még, mert a lehet legnagyobb tökéletesülés csak jövend s boldogabb nemzetségek sajátja”.

A reformkori változás fogalmának értelmezése azonban nem könny, mivel e folyamat alakulásában sokféle, egymásnak ellentmondó tényez játszik szerepet: egyszerre bomlik részeire a rendiség, illetve az abszolutizmus és jelennek meg új formációk. Ez a hosszan tartó folyamat számos átmeneti jelenségbl épül fel. S az egész változás polgári rendjét illeten is több bizonytalanság figyelhet meg: ki uralja az átalakulás folyamatát, a birodalmi kormány (s a vele szövetséges hazai konzervatívok) vagy a magyar modernizációs elit, – heves politikai viták éppen ekörül bontakoztak ki.

Természetes, hogy a társadalom polgárosodásának vonásai kezdetben látszólag szabálytalanul rendezdnek el, s csak egy id után szervezdnek szociológiai csoporttá, addig sokszín jelenségként, mondhatnánk szerepkörök formájában szétterülnek a társadalom arculatán. A képet jól jelenítik meg a sokszín egyéni életpályák: Széchenyi Istváné, aki úgy hordozza a magyar arisztokrácia legkitnbb vonásait, hogy közben birtokain polgári haszonnal kalkulál, s szépírói ambíciókat is táplál, Ullmann Móré, aki pesti izraelita nagykereskedként magyar nemességet vásárol, vagy Petfi Sándoré, akinek atyja is felemelked vállalkozó-regálebérl, pedig elsk között próbál költként önálló polgári egzisztenciát kialakítani. A változás fontos eleme, a polgári tulajdon megteremtése önmagában is roppant összetett jelenségnek tekinthet, Kölcsey Ferenc gazdaságának ügyei jól ábrázolják ezt, ahogyan birtokának elkülönözése, vagyis a polgári földtulajdon megteremtése során összeütközésbe kerül saját rokonságával és a falu jobbágyságával, így e társadalomtörténeti folyamatban egy mvelt bene possessionatus nemes modern törekvése a polgári tulajdon megszerzésére és hagyományos konfliktusai (jobbágy–földesúr között és a nemesi compossessoratusban kialakuló feszültségek) szövdnek egybe. A rendiség egész rendszere megmozdul, kisebb csoportok számára megnyílnak a változás kapui: a gazdag nemesség egy része modernizálja birtokait, a jobbágy-parasztság használatában lév földek kb. egyötöde bizonytalan helyzet, jelents részéhez nem hagyományos (úrbéres) szerzdések alapján jut, a mezvárosok kisebb csoportja örökváltsággal polgári földtulajdont szerez. Ám mindez kétségtelenül nem több sok-sok egyéni életútnál, talán mondhatnánk, polgári karriernél, amely azonban a sokaság számára csak késbb, a nagy reformok és a forradalom eredményeként válhat járhatóvá.

A szétterül polgári vonások szociológiai csoportokká történ összerendezdése folyamatosan nyomon követhet a nagy törvényekben – például az 1848-as választójogi törvényben, ahol az „értelmiség” megformálódásának lehetünk a tanúi, miután a változás korai szakaszának jelzéseként a törvényalkotók a fogalmat mint csoportkategóriát még nem használják, csupán az azt kitölt részelemeket (tanár, lelkész, színész stb.) nevezik meg –, vagy a konszolidáció nagy, 1869-cel induló népességstatisztikáinak a tabelláin, ahol a rendi vonásokat hordozó csoportok fokozatosan eltnnek, újabb csoportok pedig, miután megnevezést is kapnak, besorolódnak a felmérendk közé.

A változás rendje Európában a francia forradalom (illetve a napóleoni rendszer) és az iparosítás tapasztalatainak a figyelembe vételével – térben és idben nyugatról kelet felé haladva – viszonylag hamar kialakult, s a következ nemzedékek politikai csoportjai saját, haladásról vallott elképzeléseiket ebben az összefüggésrendszerben alakították ki. A változás eme rendjét a kortárs Lorenz von Stein már nagyon korán, 1850-ben Geschichte der sozialen Bewegungen in Frankreich von 1789 bis auf unseren Tagen cím mvében kitnen leírta. Egy konstruált átalakulási pályán elhelyezte az alkotmányos átalakulás irányát, és megállapította, hogy Franciaországban a korai nemzeti abszolutizmus rendeket és territoriális különbségeket korlátozó hatása miatt kedvezbbek a feltételek, mint Németországban. 1868-ban a liberális szellem báró Eötvös József John Stuart Millhez írt levelében ugyancsak ábrázolta a változás szakaszait, s olyan átalakulási ívet mutatott be, amelyben az abszolutizmus fontos szerepet játszik a rendiség lebontásában, miközben e szerep jelentségét ersen eltúlozta, bár II. József ipartámogató politikájáról az ersen abszolutizmusellenes Kossuth is elismeren nyilatkozott (Hetilap, 1846. március 6.). E mellett Eötvös szólt a változások szociális akadályairól, a jövben egymás ellen forduló (liberálisdemokratikus) irányzatok megjelenésérl is: azt hangsúlyozta, hogy a „kontinens minden államaiban, a feudális középkor és azon idszak között, melyben az újabb kor szabadsági mozgalmai kezddtek, abszolút monarchiákat találunk, kisebb-nagyobb mértékben felvilágosodott despotizmust, mely midn a középkorban fennállott szabadság ellen küzdött, az egyes osztályok kiváltságait megsemmisítve, egyszersmind az egyenlség eszméjét készítette el”. (Eötvös, 1976)

Németországban a rendi, a nemzeti és a territoriális széttagoltság komoly nehézségeket jelentett, s az egységesít abszolutizmus hiányán túl az is megfigyelhet, hogy társadalmi mozgalmak sem bontakoztak ki, amelyek ezt a feladatot magukra vállalták volna. Ebbl következik az átalakulásnak az a módja – s ennek reprezentatív leírójaként ugyancsak Lorenz von Steint emlegetik –, ahogyan Németországban a magánjog és a közjog szétválasztása formájában a gazdaságban a szabadság széleskören megformálódott (Stein, 1871), viszont a demokrácia nélküli jogállami fejldés következtében az állampolgári egyenlség megvalósulása elhúzódott. A német változásokban az alkotmányosodás folyamatát az állam dominálta (mintegy adományozta a társadalom számára), s az egyének csak nagy késedelemmel kaptak politikai szabadságot (Wehler, 1987).

A polgári modernizáció Ausztriában a németországihoz hasonló problémákkal küszködött (a nemzeti különbségek itt is komoly akadályt képeztek), ám jelents eltéréseket is fel lehet fedezni. Itt az állam (a Habsburg-dinasztia) valamivel gyengébb volt, s a török kizése után a 600 ezer négyzetkilométernyi birodalmat nem tudta teljes egységbe integrálni, hanem a XVIII. század elején kiegyezést kötött az osztrák-német mellett legersebb rendiséggel, a magyarral (Kosáry, 1990). A korábban is létez ellentétek a polgári reformok idszakában még nagyobb ervel jelentkeztek. A magyar polgári elitben némelyek úgy ítélték meg, hogy a metternichi rendszer a hazai reformok mellé állítható, s jobb híján ket támogatja majd, miután nem rendelkezett saját bürokráciával Magyarországon (Széchenyi és csoportja). Mások ebben az alternatívában egyre kevésbé bíztak, ezért az 1840-es években a társadalmi (ellenzéki) mozgalmak bázisának kiszélesítésén munkálkodtak, s megpendítették a birodalom föderális átszervezését is. Reálisnak látszott egy természet- és gazdaságföldrajzi, illetve közjogi (közigazgatási-bürokratikus) eltérésekkel alátámasztott duális államrendszer is (Varga, 1982).

1848 márciusában Magyarországon a liberális ellenzék jutott kormányzati pozícióba, s Pesten a Batthyány-vezette csoport alakíthatott kormányt. Ez a változás az állam és a társadalom viszonyában egy pillanatra új fejezetet nyitott meg: az áprilisi törvények az egy (magyar) politikai nemzet fenntartása mellett úgy mondták ki a törvény eltti egyenlséget és a nagy társadalmi reformokat (jobbágyfelszabadítás, polgári tulajdon), hogy nem ejtettek szót sem a rendi, sem a nemzeti hovatartozásról – a törvények alanyaként a „honlakosokat”, az „országlakosokat” nevezték meg. Ez a lépés egyszerre volt korszer, hiszen a kortársi nagy államfilozófiák is egyéni szabadságjogokról beszéltek, s nem ismerték fel a közösségi jogok jelentségét, és nem praktikus, ugyanis a többi, Kárpát-medencebeli nemzet körében nem csillapította az elégedetlenséget, a Habsburg-dinasztia polgárháborút kelt és szabadságszkít lépései számára pedig kifejezetten kedvez beavatkozási lehetségeket nyitott meg, amelynek a veszélyeire Wesselényi Szózatában már 1843-ban felhívta a figyelmet. Ennek ellenére Magyarországon a forradalom alatt a szabadságbvítés irányában tett lépések késbb sem szakadtak meg, st mind a különböz társadalmi csoportokkal, mind a többi, Kárpát-medencebeli nemzettel folyamatos, mindinkább felgyorsuló tárgyalások zajlottak, amelyek során a polgári állam a társadalomnak folyamatosan engedményeket tett. Az érdekegyesítés elgondolásai szerint a közéletet mindinkább demokratikus normák hatották át, így a törvényalkotás polgári szelleme nem csupán Pozsonyban, a Szent-Mihály utcában, az utolsó rendi országgylés falai között, az alsó tábla üléstermében, illetve a Prímási Palotában, a fels tábla üléstermében kezdett érvényesülni, hanem a társadalom hétköznapjaiban is, így például a demokratizmus „érzülete” oly mértékben meghatározó jellegvé vált, hogy sokan voltak, akik nemesi családi nevük írásmódjában több-kevesebb következetességgel ugyancsak szakítani akartak a feudális múlttal, s „i”-t kezdtek használni az „y” helyett (Jókai, Csengeri stb).

A változás a francia forradalom logikáját mégsem követte – jóllehet a forradalom eszméi széles körben ismertek voltak, ám nem kaptak komoly társadalmi támogatást –, így a folyamatok 1849-ben nem futottak diktatúrába. A Debrecenbe költözött országgylésben nem az államhatalmi ágak diktatúrába hajló egyesítésérl, hanem azok mind pontosabb körülírásáról és elkülönítésérl folyt igen színvonalas vita, a roppant nehéz katonai helyzethez képest némelykor meghökkenten emelkedett színvonalú politikai elmélkedés. Mindez eltért a német változások jogszkít tendenciáitól, st egy jelents elméleti határvonalat (ti. ’a szabadság alanya kizárólag az egyén lehet’ elvet) átlépve megszületett a szabadság újabb értelmezéseként Szegeden, júliusban a nemzetiségi jogokról és a zsidó emancipációról szóló törvény, nem véletlenül egy idben, hiszen az áprilisi törvények alapját képez, elbb említett liberális koncepció felülvizsgálatára volt ahhoz szükség, hogy bármilyen, etnikai vagy vallási csoportot megillet közösségi jogot – mint különleges jogot – megfogalmazzanak. A nem magyar nemzethez és az izraelita valláshoz tartozó polgárokat többletjogokhoz kellett juttatni ahhoz, hogy az egyenlség megvalósulhasson, amely egyben a politikai egyenlség megteremtésének irányába tett lépésként is értelmezhet.

Ez a kormányzati politika kétségtelenül a magyar forradalom egyik fontos tulajdonsága, amely a Kárpát-medence számos kultuszjelleg nemzetfelfogásának gyrjében a polgári természet változások mozgató elemévé s az alkotmányosság zálogává vált a régióban. A magyar kormányzatok polgári szerepkörének kialakulásában dönt szerepet játszott, hogy a politika új elitje (a korábbi reformellenzék vezérkara) magával hozta az elz évek társadalmi mozgalmainak tapasztalatából az érdekegyesítés gondolatát, amely a közigazgatásban, illetve a törvényhozásban egyre szélesebb körben érvényesült, s így tartósan az állami törekvések rangjára emelkedett. Ez a politika azt jelentette, hogy állam és társadalom között kibontakozó tárgyalások során a két tényez között – Közép-Európában (ebben az összefüggésben Poroszországtól számítva a régió földrajzi, illetve társadalomtörténeti határvonalát) szokatlan módon – partneri viszony alakult ki.

A reformkori változások polgári természetének kiformálásában és a haladásgondolat (ellenzéki) mozgalommá szervezésében a magyar liberális csoport meghatározó szerepet töltött be. A kétkamarás rendi gylésben a változást elutasító konzervatívok kormánytámogatással a fels táblát uralták, ugyanakkor a vármegyékben és ennek megfelelen az alsó táblán a liberális ellenzékkel egyez arány alakult ki, így egészen az utolsó rendi országgylésig, a változás ütemében fordulatot hozó forradalom küszöbéig, a reformok számára roppant ingatag, ide-oda billen helyzet alakult ki (Horváth, 1868). Az évtized közepén e mködésképtelenség feloldására mind a kormányzat, mind a liberális ellenzék oldalán a politikai tényezk arculatát világosan bemutató (modernizációs) tervek születtek.

A magyar reformerek terveiket nem egy lépésben és nem azonos stratégia alapján alakították ki, polgári természet elgondolásaikat törekvéseikhez ill polgári szerepkörökbe helyezkedve jelenítették meg. E szerepkörök megformálásakor, jóllehet dönt többségük nemesi származású volt, a feudális pozíciók számukra már nem bírtak meghatározó jelentséggel, haladásprogramjaikat nem a feudális múltra tekintve dolgozták ki, hanem a változásoknak a francia forradalom óta megformálódó rendjében keresték és találták meg politikai helyüket. Helyzetük kialakításában sokkal inkább a társadalomismeretnek és a reformideológiák elfogadásának volt komoly jelentsége. A politikai pozíciók újszerségére utal egy-egy jeles nagybirtokos reformer körül mköd értelmiségi tanácsadó kör (például Széchenyi mellett Lunkányi János, Tasner Antal, Vásárhelyi Pál; Batthyány Kázmér mellett Nagy Károly, Klauzál Imre, Tóth Lrinc). Változásról vallott elképzeléseik nem vezethetk le hagyományos csoportkötdésekbl, így a hagyományos közösségekhez való kötdésnek is egyre kevesebb, az új, polgári-nemzeti közösségekhez (a romantika befolyásolta közösségeszményekhez) való kapcsolódásnak egyre nagyobb jelentsége lesz.

A magyar reformmozgalom vezet rétegének közösségi kötdései a nemzetiségi és a közjogi problémák hatása alatt sajátos kettsséget mutattak, amely a kulturális- és az államnemzet fogalompárral írható le, e mellett helyzetüket jelents mértékben befolyásolta a birodalomhoz fzd kapcsolat mélysége, összességében ezek a viszonyok gyakran egymást keresztezték, módosították vagy kioltották (Lemberg, 1964). A reformkorban közösség és egyén között winckelmanni értelemben vett új politikai szövetség kezdett kialakulni. Ezt a szövetséget az egész magyar romantika nagyra értékelte, segítségével ókori görög példára utalva a rendies kapcsolatokat felülbírálta, amely Széchenyire és Dessewffy Józsefre csakúgy jellemz, mint Kölcseyre vagy Kossuthra.

A hazai konzervatívok politikai önképében a modernizáció tagadhatatlanul egyre nagyobb jelentségre tett szert, ám ez jellemz módon elssorban a gazdaság szabadságára és lényegesen kevésbé a társadalom szabadságának a megteremtésére vonatkozott, s az államhoz (birodalomhoz) fzd kapcsolatukon – ellentétben a liberálisokkal – kevéssé változtatott, st reformer (újkonzervatív) csoportjuk túlságosan is idealizálta a fennálló abszolutizmus modernizáló képességét és szándékait. A liberálisok ugyanakkor új útra igyekeztek terelni a közösségszervezdés irányát, s polgári (nemzeti) elgondolást, az érdekegyesítés elvét ajánlották a soknemzetiség, rendileg tagolt társadalomnak, amely a magyar nemzeti közösség köreiben – mint szociális és politikai program – mindinkább jól mködött, a hazai más nemzetekkel való együttmködés tekintetében azonban, szociális engedményei ellenére, mint politikai program nem bizonyult sikeresnek, bár utóbbi tekintetében a küls intervenció szerepe sem lebecsülend.

A magyar liberálisok reformtervezeteiket kezdetben mint személyes programot terjesztették el, s benne a kor felfogásának megfelelen a történelemformáló személyiségnek nagy jelentséget tulajdonítottak. A reformerek eme csoportjának reprezentatív képviselje Széchenyi István gróf volt, akit sajátos programja a jelents európai liberális politikai gondolkodók közé emelt. Széchenyi a programadók els nemzedékéhez tartozott, aki a változás irányítását liberális reformerek elitszeren szervezd csoportjára bízta volna, s ezen belül elssorban önmagának szánt vezet szerepet. A „projektánsok” csoportját kifejezetten nem rendies szellemben óhajtotta megszervezni, olyannyira, hogy a vagyoni és mveltségi kvalifikáción átszrt elit (amely javaslataiért vagyoni felelsséget is viselt volna), felfogása szerint önmagát is folyamatosan reformálja. Naplójában, 1826-ban egy személyes példából kifutó elmélkedés keretében, önmaga és arisztokrata reformer társai életmódját bírálva jelzi, hogy a rendies társadalmi normák és a reformgondolkodás mennyire nem férnek meg egymás mellett: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, elbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját”. A vezet réteget nem tartotta elég felkészültnek, ám fejldésképtelennek sem tekintette, 1826-ban feljegyezte: „úgy látom honfitársaim a képviseleti alkotmányra nem teljesen érettek”, de utóbb hozzáfzte, „van bennük fogékonyság azzá válni”. (Széchenyi, 1978)

A magyar nemesség polgári átalakuláshoz fzd viszonya roppant összetett volt, ahogyan maga az egész feudális rendies rendszer. Legnagyobb része nem támogatta, nem is értette a változások lényegét, haladni vágyó, mvelt fels rétegének nagy politikai teljesítménye, hogy a 700 ezernyi nemesség (amely kb. másfél százezer votumot jelentett) számottev részét (tartósan azonban nem több, mint felét) liberális (inkább ellenzéki) oldalra tudta vonni. A reformmozgalom legfels vezet rétege (létszáma másfélszáz körül mozgott), így át tudta fogni az ország egészét, beleértve Erdélyt is. Benne birtokos nemesek és mágnások egyaránt feltntek, s közép-európai összehasonlításban is komoly teljesítményt nyújtott. Szerepvállalása a Kárpát-medencében bármilyen reformhaladás alapját képezte, s ez egyben a környez régiók nemessége fölé emelte.

Ám ismét hangsúlyoznunk kell, hogy a nemesség polgárosodáshoz fzd viszonya mennyire nem volt megnyugtató, hiszen elszegényedett és tájékozatlan része a kapitalista piac kialakulására érdektelenséggel tekintett, hiszen ott már komoly szerepre nem számíthatott. A tartózkodásnak elssorban társadalmi, mveltségbeli okai voltak, a különféle etnikai vagy vallási csoportokhoz kötdés legfeljebb annyi jelentséggel bírt, hogy a többség kultúrájától eltér, nem eljogos polgárok érthet módon könnyebben kapcsolódtak a hagyományokat átalakító változásokhoz, így betölthettek multiplikátor szerepet. Európára tekintve, ilyen szerepet játszottak az Ibériai-félszigeten a mórok vagy zsidók, Magyarországon idben is változó mértékben németek, zsidók, görögök. De ez sem tekinthet etnikai-vallási csoportok állandó jellemzjének, említsük csak a francia hugenottáknak a porosz modernizációhoz történ hozzájárulását, miközben német telepesek máshol Közép-Európában töltöttek be hasonló szerepet (Heckscher, 1955). Az új vállalkozói réteg szerepvállalása azonban kizárólag a hagyományos (ám változást szorgalmazó) uralkodó renddel (illetve egy-egy rétegével), így itthon a magyar reformer nemességgel (más körülmények között az állammal) való kooperációban járhatott sikerrel, amelybl mindkét félnek haszna származott, megértették ezt a magyar nemesi reformerek is. A nemesség jelenléte az átalakulás lendületét módosíthatta, amelynek azonban a társadalmi mozgalmak és a polgári haszon kalkulálhatóságának a fenntartása komoly határt szabott. Mindez Magyarországon csakúgy, mint Németországban, jól láthatóan befolyásolta a reformok, illetve a forradalom változási irányát (Press, 1988).

Széchenyi saját reformeri pozícióját rendszerek között mozgó, átmeneti helyzetnek tekintette, nem kötötte volna válságban lév intézményekhez (rendiség, abszolutizmus). A tiszta és tudományos haladás érdekében a politikailag bizonytalan tömeg fölé helyezte pozícióját, felfogása közel állt Thomas B. Macaulay „megrizhet reform”-jához. és a hozzá hasonló reformer, akit a „templárius rend lovagjának” nevez, értelmezése szerint minden érdek felett álló, erkölcsi és kevésbé politikai tartalommal bíró, független szerepkörbe helyezkedik, így ez a típus, ha indokolt, értelmiségi teljesítményt nyújtva „önnön érdekei ellen beszél – és e nehéz gyzelmet saját magán aratja” (Széchenyi, 1978). Széchenyi változáskoncepciója érezheten konstruált rendszer, amely az európai politikai-filozófiai hagyomány teljességébl merít (Oakeshott, 2001). Egyszerre racionális és mechanisztikus, s mint ilyen a társadalom bonyolult érdekrendszereit kevéssé tudja befogadni (pedig a gyakorlati életre minduntalan hivatkozik). Széchenyi saját rendszerét örökösen féltette a tévedésektl (s a társadalmi erk „tervezetlen” politikai mozgásait ebbe a kategóriába sorolta), barátját, Wesselényit is a „tervezett” rendszer elrontásával vádolta, aki megzavarta a mechanizmus mködését: „Wesselényi megrontotta egész politikai pályámat […] megrontá életem legértékesebb s leghasznosabb részét” (Jelenkor, 1843. január 29.).

Ugyanakkor a hazai változáselméletek összetettségét, szervezdési módját mutatja a magyar reformerek viszonya a nyugat-európai kortársi elgondolásokhoz. Miután eredeti elgondolások születnek, ezért a magyar szerzk a szervezdések logikája szerint válogatva emelnek át vagy utasítanak el a nyugati párhuzamokból egy-egy tényezt. Például Jeremy Bentham munkásságából az emberiség iránti jóindulat, az utilitárius szemlélet vagy a törvények (és a törvényhozás) kritikáját egyetérten és hosszan idézhette mind Széchenyi, mind Kossuth, ám demokratizmusával már csupán Kossuth érthetett egyet.

Széchenyi államhoz (birodalomhoz) fzd viszonya ers volt, ám nem kritikátlan. Miután a rendiségben nem bízott, a birodalmi kormánnyal való együttmködésnek mindvégig híve maradt, ez a konzervatívokkal kapcsolta össze, ám közeledését feltételekhez kötötte. A felvilágosult birodalmi politikát arról gyzködte: „Magyarországon, ha minden szenvedély lecsillapodott, lehetne olyan hitele, hogy a dixi valamilyen formáját bevezethetné”. Metternichhel kapcsolatos terveit szövögette leghosszabb ideig, ám a reménytelenséget újra és újra megtapasztalni volt kénytelen. A fkancellár mveltségét „középkoriasnak” ítélte – gyakran emlegette, hogy Metternich politikai mveltségét kis, feudális, német udvarokban szerezte meg, – ennek ellenére fel-felsóhajtott: „ha ezt az embert fokozatosan rábírhatnám, hogy a jövben is – az én eszményem érdekében dolgozzék”! Ám minduntalan szembe találta magát a korszertlen udvari politikával, ilyenkor „az uralkodóház abszolutista felfogására”, korszertlenül gondolkodó fhercegekre és József nádorra panaszkodott, végül mégis óhajtotta: „egy fejedelemre lett volna szükségem, akinek lelkébe az igazi filozófia magvait, a liberalizmust elhinthettem volna” (Széchenyi, 1978).

Szükséges felidéznünk a változások másik nagyhatású interpretátora, Kemény Zsigmond felfogását is, aki nem csupán ábrázolója, hanem aktív résztvevje volt a reformkori politikai vitáknak. St számos megnyilatkozása mellett ebbl az idbl legismertebb mvével, a Korteskedés és ellenszereivel világos pozíciót foglalt el. Úgy tnik, hogy t befolyásolhatták (a feltétlenül mérlegelend politikai csoportkötdései mellett), st határozottan megtéveszthették a Széchenyi körül kialakult politikai (ideológiai) fénytörések, amelynek aztán tudomány- és közgondolkodástörténeti következményei egyaránt lehettek, hiszen ebbl fakad az „egyensúlytalan” ábrázolás a Széchenyirl, Wesselényirl, illetve a 48/49-es forradalomról írott politikai esszéiben. Nézetei késbb széles körben elterjedtek, s az ott olvasható beállítások késbb másoknál már mint tudományos evidenciák tnnek fel.

Kemény Forradalom után cím esszéjének bevezet soraiból kiderül, hogy az átalakulás eszméinek mindegyikét nem fogadta el: „E sorok írója nem minden kornak embere. […] A múlt forradalom alatt is kettt nem tudott elhinni, ti. hogy a gyzedelem esetében mint független ország fennállhassunk, s hogy megengedhesse Európa e gyzedelmet”. E soroknak a horizontja lényegesen szkebb (és más irányú) a ’40-es évek, illetve ’48/49 szélesül politikai-ideológiai világánál. A változásokat (illetve azok egy-egy vonását) bíráló korrajzának alakulásában a reformkor sok bizonytalanságot hordozó s átmeneti jelenséget tartalmazó történeti viszonyainak csakúgy szerepe lehetett, mint magának a regényírónak, aki ezzel a történeti anyaggal dolgozott (Szegedy-Maszák, 1989). Gondolkodását áthatotta a reformkor bizonytalanságérzést visszatükröz „közérzülete”, amelybl valószínleg sok mindent világosan megértett s megérzett, másokat csupán sejthetett, végül is nem véletlenül kerül regényírói figyelmének középpontjába az ugyancsak átmeneti helyzetben lév, nagyhatalmakkal birkózó kés középkori Erdély. A változásokkal összefüggésben a nemzeti öngyilkosság-élmény mveiben Mohács-élményként folyamatosan jelen van, a Korteskedésben csakúgy, mint a Zord idben. A változás teljes horizontjával szembeni bizalmatlansága teremti meg politikai fogalomkészletének jórészét: az egyensúlyt megzavaró tragikus hsök; a külpolitika elsdlegessége (birodalom) a változásokat ösztönz társadalmi mozgalmakkal szemben; veszélyes politikai mozgalmak („rajongók”), amelyek romboló ervel vannak felruházva.

A ’40-es évtized a magyar közgondolkodásban egy fogalomhasználati vitával köszöntött be, amelyet a Kossuth szerkesztésében megjelen Pesti Hírlap azzal robbantott ki, hogy az elz évtizedben jobbára Széchenyi által kidolgozott haladási irányt demokratikus szellemben kezdte átértelmezni. Széchenyi a változásra élénken reagált, Kossuthtal kirobbant vitája, a Kelet Népe-vita a polgárosodás módjáról szólt, de szemantikai küzdelem is volt, amely elvezetett a különböz társadalmi és politikai pozíciók pontosabb definiálásához. Széchenyi az „ész” és a „szív” fogalompárral igyekezett az eltér haladási irányok kivitelezhetségét megjeleníteni, illetve ellenfelét lejáratni, ezzel szemben Kossuth Széchenyi számára a „legnagyobb magyar” szerepkört jelölte ki, amellyel kevésbé hatékony, reprezentatív politikai pozícióba igyekezett t szorítani. Eötvös s mások pedig azt hangsúlyozták, hogy Széchenyi az értelmezésben üres fogalmakat használ. Valóban, többen – például Batthyány Lajos – a Pesti Hírlap programjának tartalma (demokratizmusa) s nem pedig modora ellen emeltek kifogást. Ez a vita aztán a ’40-es években megnyitotta azt az élénk eszmecserét, amelyben a hazai politika majdnem minden tényezje a nyilvánosságban csakúgy, mint háttérfórumokon állást foglalt (ide olyan szövegek sorolhatók, mint például Széchenyi akadémiai beszéde, majd Wesselényi, Kossuth, Széchenyi, Eötvös válaszai vagy Metternich politikai aforizmái).

Az ilyen viták mindenhol komoly szociális és politikai feszültséggel jártak (Koselleck, 1989) – s a hazai közéletben is ezt tapasztalhatjuk. Az 1842/43 fordulóján kibontakozó szemantikai küzdelemben Széchenyi roppant ellentmondásos pozíciót próbált elfoglalni: saját modern kormánypártiságának a kidolgozására és a vele szemben álló (Wesselényi–Kossuth fémjelezte) politikai iskola diszkreditálására törekedett, ám ez szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult számára, így mindinkább elszigeteldött. A nagyon izgalmas birodalompárti modernizációs politikai pozíció megformálódásának egyik legfbb akadálya maga a birodalmi kormány volt, amely nem dolgozott ki a hatalmas, 600 ezer négyzetkilométernyi területet átfogó, az egyes részeket egyenrangúan kezel fejlesztési koncepciót (Andics, 1973). Ezzel szemben – a kormány irányából érkez ers nyomás ellenére, amely nem vált feltétlenül az érintettek hátrányára, hiszen népszerségüket növelte – a Pesti Hírlap és politikai köre mindinkább megersödött, s ráadásul Kossuth egyre színvonalasabban tudta körülírni a maga demokratikus irányban nyitott politikai pozícióját (Szabad, 1977). A birodalmi kormány köreivel, illetve Széchényivel kibontakozó politikai vita azzal is járt, hogy Kossuth reformelképzelései közé besorolódott, és mind nagyobb jelentségre tett szert a korszer alkotmányos ellenzéki pozíció kiformálása, amely jellemz módon az újonnan szervezd polgári nyilvánosság két korszer fórumán indult el. Amíg lehetett, a Pesti Hírlap hasábjain, amikor viszont a kormány a hírlapot a szerkeszt kezébl manipulatív módon kivette, egy legalább annyira célhoz ill új fórumon, az ún. „szociális mozgalom” keretei között.

A magyar liberálisok széleskör társadalomismerettel rendelkeztek, közülük került ki a magyar statisztika els jelents alakja, Fényes Elek, de egyébként is a vármegyei tapasztalatok nem csupán provinciális szellemet, hanem a valóságot magát is közvetítették számukra. Nem ismerünk bségesebb és mélyebb nemességkritikát, mint ami az országgylési választások idején, 1843-ban, a Pesti Hírlap hasábjain megjelent. A Wesselényi–Kossuth-„iskola” erre a nemességkritikára (továbbá a birodalmi kormány alkotmányértelmezésének bírálatára) és nem pedig a hagyományos gravaminális (rendies) doktrínára építette fel új, alkotmányos ellenzéki pozícióját.

Kossuth többnyire átgondoltan, de néha a körülmények (a rendiség vagy a birodalmi kormány) által kényszerítve, rögtönzéssel fordult újabb és újabb politikai intézmények felé. A börtönbl frissen szabadult politikai elítéltként a bécsi kormány titkos (általa nem ismert) intézkedései irányították egy újság élére, amelyet aztán kitn érzékkel a polgári nyilvánosság egyik legfontosabb tényezjévé formált. A politikai sajtót mint a kritikai nyilvánosság eszközét a vármegyék (a rendi nyilvánosság) véleményének korlátozására és javítására használta fel nagy sikerrel, ide vonatkozó álláspontját a következképpen foglalta össze: „A sajtó puszta eszmecsere, […] a törvényhatóságok […] a törvényhozásnak megannyi factorai. – Igen kívánatos volna, hogy a közvélemény alakulásának eme két tényezi egymással karonfogva járhatnának” (Pesti Hírlap, 1843. március 12.). Ám miután a kormány szándékai nem teljesültek, a modern véleményformálás Kossuth által kifejlesztett fórumát kivették a szerkeszt kezébl. Ezt követen, az 1843/44-es országgylés végén a szervezd „szociális mozgalmak”, ezen belül a Védegylet felé fordult figyelme.

Kossuth a Védegyletet valamiféle politikai nyomáscsoportként értelmezte, amellyel a birodalmi kormány és a hazai konzervatívok reformokat ellenz álláspontját igyekezett fellazítani. 1845 márciusában Wesselényinek azt írta: „a házi adónak még évekig ellen állott volna az olygarchia, most a jöv diétán keresztül megy, a kormány már elhatározá kezébe venni a kérdést, nehogy ez is nélküle történjék meg”. Kossuth szándéka kétségtelenül célba talált, hiszen a kormány azonnal az egyesületi élet és az azt szabályozó törvények felülvizsgálatába kezdett. Az államkancellár 1845-ben elterjesztést készített az egyesületi életrl, s a gouvernamentális konzervativizmus szellemében osztályozta a különféle egyesületeket. Az újabbakat veszélyesnek tartotta, st hazaárulással vádolta meg. Kesergett a változások miatt, s nosztalgiával tekintett vissza az elz húsz évre. Az új mozgalmakkal szemben konzervatív kifogásokat hangoztatott, és azt mondta, hogy a „társadalom alapjait bomlasztják”. Szembeállította velük a konzervatív államérdeket, s ellenükben a hatóságokat megillet gyámsági jogok (Obervormundschaftliche Rechte) gyakorlását szorgalmazta (Metternich, 1883).

A hazai reformerek Metternich elbb kifejtett felfogásával is hadakozni kényszerültek, amikor politikai mozgalmakkal kapcsolatos felfogásukat kialakították és képviselték. Kossuth mutatta meg legvilágosabban, hogy a demokratikus koncepcióra épül új politikai mozgalmak szervezdési elveit milyen mélyen beépítették szabadságfelfogásukba, amikor a Védegylet igazgatójává történt megválasztásakor így fogalmazott: „mióta meggyzdésem megszilárdult, és úgy szólván életemnek iránya formulázva ln, nemzeti nagy fontosságot a socialis téren munkálkodásba helyeztem”, mert „minden ember individuális szabadságával egy complet status […], mellynek sikerét minden más, hasonló lelkesedéstl búzdított hazafiak hozzá járulása tágítja, s az egésznek, azaz több tagoknak össze illesztésébl egy czélra törekv morális nagyságot teremt” (Magyar Országos Levéltár, R.104). Az államérdek konzervatív megfogalmazásával élesen szemben álló Kossuth szabadságértelmezése közgazdasági kérdésekben a következképpen mutatkozott meg: egyrészt a gyakorlatilag merkantilista gazdaságpolitikát folytató birodalmi kormánnyal szemben a népérdekre hivatkozva a tiltó vámok mellé állt, ugyanakkor e lépését „szentségtelen kénytelenségnek” nevezte, és hangsúlyozta, hogy a „szabadság földi bálványom”, amelyet a „statusgazdászat számvet mezején sem tagadom meg”; a védvámrendszernek „kényszerítésbl” vagyok az embere, miután „a szabad kereskedésé lenni nincsen módomban” (Hetilap,1846. március 10.).

Ugyanakkor jól látható, hogy Kossuth nem volt az ideológiák rabja, például közgazdasági kérdésekben a legkorszerbb eszmék híveként mutatkozott be, és a liberális felfogást a vámokkal összeházasító Benjamin Franklinhoz hasonlóan azt gondolta, hogy „minden nemzetnek saját gyakorlati viszonyaiból kell statusgazdászati tudományának positív theoriáját levonni”, így a sajátos modernizációs politikát folytató birodalmi kormánnyal szemben nem kívánt felesküdni kizárólag egyik vagy másik doktrínára, hanem igen praktikusan gondolkodva, egy-egy politikai utat a „statusgazdászat […] körülményeinek kellékeibl” igyekezett levonni. A doktrinér gondolkodást általában sem kedvelte, mivel úgy vélekedett, hogy „az ideológia antithesisei következetesen keresztül vive egyenlen képtelen eredményre vezetnek” (Hetilap, 1846. január 16., február 23., március 10.).

A reformkor második évtizedének politikai vitáiban egyre több jövre nyitott fogalom tnik fel – miként a polgári-alkotmányos átalakulás európai modelljében máshol is –, abból a célból, hogy a partnerek a meghódítandó társadalmi-politikai pozíciókat elfoglalják. A modernizáció emberét ersen foglalkoztatta a változás, azon belül a jöv, és ennek során nem kerülhette meg a „van” mellett a „legyen” elemzését sem, feltnik ez a modellalkotó Lorenz von Steinnél csakúgy, mint több hazai reformernél. Széchenyitl kezdve Kossuthig sokan és nagyon gyakran hivatkoznak például a még nem is létez közvéleményre, ezzel a modern szuverenitás-elmélet egyik legfontosabb elemét emelik be az érvrendszerükbe, hogy követeljék azt az ugyancsak még reménykedésekben létez polgári alkotmányos berendezkedést, amelyben aztán méltó helyet foglal majd el az említett és kialakulóban lév polgári közvélemény és társadalmi nyilvánosság is.

Ezt a politikai viselkedést tudományos interpretációk is gyakran félreértik: a reális és irreális politika fogalmát vezetik be e viták lényegének bemutatása céljából. Ám értelmezések helyett maguk is belehelyezkednek a korabeli vitákba (az elbeszélt történet részévé válnak, így az objektív ábrázolás szinte lehetetlenné válik), a szereplket (Kossuthot, Wesselényit csakúgy, mint Széchenyit vagy Deákot) héroszként, váteszként vagy sztoikus bölcsként mutatják be, s azt kutatják, kinek van igaza, ki a realista és elrelátó politikus – amelyet látszólag a kortársak is megersítenek, fként az ellenfelek igazságait illeten –, pedig lényegében nincs itt másról szó, mint ami Nyugat-Európában az alkotmányos átalakulásért folytatott küzdelmek során folyamatosan tapasztalható. A hazai politika is egyre modernebbé válik: tényezi a nemesi mentalitást mindinkább félretéve polgári szerepkörbe helyezkednek; politikai helyzetük kijelölése pedig pozíciószerz szemantikai viták keretében zajlik, ahol a pozíciókat elbb nyelvileg igyekeznek a szereplk megfogalmazni, hogy késbb egyáltalán megszerezhetk, elfoglalhatók legyenek (Koselleck, 1989). Ilyenkor a politikai fogalmak tapasztalati és várakozási tere természetesen valamelyest eltávolodik egymástól, e folyamatban keletkeztek máshol is az újkori „izmusok” (liberalizmus, modern konzervativizmus, szocializmus), amelyek a rendi keretekbl kioldódott tömegeket igyekeznek mozgósítani és újrarendezni. A reformkor politikai tényezi, különféle pozíciószerz liberális és konzervatív csoportok csakúgy, mint a birodalmi kormány olyan fontos személyiségei, mint Metternich, a helyzetet többé-kevésbé felismerve hasonlóképpen jártak el, körülírták saját, modernizációhoz fzd viszonyukat, s gyakran kétségbe vonták az ellenfél helyfoglalásának hitelességét.

Metternichnek az 1840-es évek közepén sok gondja akadt Magyarországgal, mivel ott a polgári modernizáció értelmezése körül méltó ellenfelei adódtak, olyanok, akikrl az államkancellár munkásságát méltató egyetemi disszertációk szerzi – Heinrich Ritter von Srbik és Viktor Bibl csakúgy, mint Henry Kissinger – reális ábrázolás esetében ugyancsak joggal emlékezhetnének meg. 1844-ben a fkancellár magyar politikai ellenfeleit udvari hangnem elmélkedésében jellemezte (Metternich, 1883). Aforisztikus elmélkedésének alapját az képezte, hogy hosszú készüldés után a birodalom vezeti (a birodalmi kamara elnöke) – többek között magyar reformkonzervatívok ösztönzésére – maguk is kidolgozták saját modernizációs elképzelésüket, amelyben Magyarországnak gazdasági és politikai értelemben egyaránt alárendelt szerepet szántak (Varga, 1982). Metternich herceg az abszolutista udvar szellemében és a birodalom átalakítási programjának figyelembe vételével jelölte ki magyar vitapartnereinek polgári politikai pozícióját, olyanok pozícióját, akik közül többen államtudományi ismeretek tekintetében az államkancellár képességei és tájékozottsága fölött állottak.

Metternich elmélkedésében már nem vonta kétségbe a változás szükségességét, ám úgy vélekedett, hogy az utat jól kell megválasztani, amely csak az állam viszonyainak pontos ismeretében történhet meg. A viszonyok helyes interpretációja pedig nem jelenthet mást, mint, hogy a magyaroknak szükségük van a birodalmi kormányra, mégpedig arra, amely éppen regnál! Ebben a tekintetben a magyarok nem választhatnak, mivel az ország (a közjogi elkülönülés ellenére, amelyet Metternich elismert, st újabban bizonyos rendi formák fenntartását szükségesnek is tartotta) politikailag a birodalom része, s ezt – mint hangsúlyozta – nagy értéknek kell tekinteni, ugyanis egyébként a magyar királyság már áldozatul esett volna a változások során szükségképpen fellobbanó forradalmi mozgalmaknak (Metternich, 1883). Kijelentette, hogy a változásokhoz szükséges eszközökkel kizárólag a birodalmi kormány rendelkezik, majd magabiztosan továbblépett, s már csupán a célok és az ehhez rendelt eszközök kiválasztásán gondolkodott. A magyar történeti alkotmányt a királlyal, illetve a birodalmi kormánnyal azonosította, ezáltal a magyar ellenzéki csoportok mködése alól az alkotmányos alapokat is kihúzta, mégpedig azért, hogy a birodalmi kormány leváltása szóba se jöhessen. A parlamenti váltógazdaság polgári alkotmányos technikája (vagyis a modern szuverenitáselméleten alapuló rendszerek) nem része ennek a modernizációs programnak, utóbbit Metternich a civilizáció hiányára való hivatkozással amúgy is kivitelezhetetlennek tartotta (nem fejtve ki az civilizálatlanság okát és tartalmát), a nagy polgári alkotmányos rendszereket csakúgy, mint a polgári köztársaságot, illetve a valóságos alkotmányos monarchiát.

Metternich a változást felülrl, a létez abszolutizmus intézményrendszerének irányításával – a korszer szuverenitáselméletek kizárása mellett – gondolta megvalósítani, amelyhez Magyarországon a történeti intézményekben, elssorban a kétkamarás rendi gylésben igyekezett többséget szerezni. Ehhez azonban az országgylés alapos megreformálására volt szükség. Ezért az országgylés azon intézményeinek mködését kifogásolta, amelyek az ellenzék kezében voltak: az alsó táblára és a karzatokra utalt, ám figyelemre méltó, hogy épp a szóba hozott fórumokon bontakozott ki leginkább reformtámogató hangulat (vagyis a rendies szellem visszaszorulása és a polgári nyilvánosság térhódítása), tehát az államkancellár rendteremtés címén valójában a változás egyik, számára elfogadhatatlan modelljének visszaszorításán munkálkodott. Látható, hogy ilyen irányú elgondolásai mögött talán magyar javaslattevk állanak: az országgylési ellenzék jogszertlenségének körülírásánál Széchenyi memorandumaiból vehetett át ötleteket; a szabad királyi városok szigorúbb kormányzati függésbe vonásának, alsótáblai szavazatarányuk növelésének gondolata, s mindkettnek az ellenzék visszaszorítása érdekében történ felhasználása Eötvöstl is származhatott. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy – ha ez így van – az államkancellár az említett memorandumok lényegi, polgári alkotmányos tartalmát kiszrte (legfeljebb a rendi alkotmányosság abszolutizmus felé fordítását tartotta elképzelhetnek, a rendi különállásra épül polgári alkotmányos fordulatot elvetette, az államkonferencia többi vezetjével együtt), s a szerzkkel – ket mintegy eszköz szintre lesüllyesztve – komoly politikai együttmködésre nem törekedett.

Széchenyi modernizációs elgondolásait Metternich csakúgy „abszurdnak” minsítette (azt hangoztatta, hogy vannak, akik hidak építésére tesznek javaslatot, anélkül, hogy a hozzájuk vezet „utak” megépültek volna), mint az ellenzék terveit, st utóbbi esetben hazaárulást is emlegetett az új társadalmi mozgalmakkal összefüggésben: az ellenzék régi intézményeit (elssorban a vármegyéket) rendi fórumoknak nevezte, az újabbakat, például az 1843/44-es országgylésen létrehozott Védegyletet viszont romboló erejnek és károsnak minsítette (Metternich, 1883).

Az Államkonferencia a magyarországi politikai folyamatokat 1844 után erszakos eszközökkel, az adminisztrátori rendszeren keresztül igyekezett uralni, s a változások irányítását, Széchenyiék reményeit szegve, nem kívánta független személyiségek kezébe adni. A gazdasági modernizációt szolgáló reformokat (hitelügy, közlekedés fejlesztése, városok ügye) már korábban az összbirodalminak nevezett, lajtántúli érdekektl tették függvé, amelyeket a társadalmi reformok esetében (siség, közadózás ügye) rendi-nagybirtokos érdekek méltánylásával vegyített. A protestánsok jogainak kiterjesztését a katolikus hierarchia érdekeinek rendelték alá, így próbálva kivonni a vallásszabadsággal összefügg követeléseket a modern szabadságteremtés folyamatából, ám végeredményben kevés sikerrel, mivel egy id után például maguk a protestáns vezetk kapcsolták össze saját szabadságuk kivívásának ügyét a politikai szabadság kérdéskörével, s 1848 januárjában majd májusában a Tiszántúli Református Egyházkerület Konzisztóriuma a reformok lassúsága és töredezettsége miatt egyenesen a „bevett felekezet” fogalmának eltörlését terjesztette a nyilvánosság elé, amely értelmezésük szerint nem jelentett mást, mint „általános lelkiismeret szabadságot, hitfelekezetek közötti teljes és tökéletes egyenlséget” (Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, I.1.b).

A szociális feszültségek veszélybe sodorhatták a változásokat. Erre a magyar liberális reformerek élénken reagáltak, s modernizációs terveiket összekapcsolták a pauperizáció megszüntetésének gondolatával, a birodalmi kormány viszont ezt a társadalmi jelenséget közigazgatási kérdésnek tekintette. Ez elgondolás jegyében 1847 elején a vármegyékre hárította a súlyos éhínség leküzdésének terheit, központi elgondolás pedig nem született.

A központi kormányzati intézmények már 1843-ban is törekedtek az országgylési követválasztások manipulálására, s terveket dolgoztak ki – nem is sikertelenül – jeles ellenzéki vezérek, például Deák, Klauzál, Pulszky Ferenc mandátumszerzésének megakadályozására. Ennek során a hazai politikai viszonyokban a pozíciók szélre csapódtak és megmerevedtek. A Magyar Kancellária új vezeti, Apponyi György gróffal az élen, mindinkább a kezükbe vették az intézmények közvetlen irányítását, s a manipuláció legkülönbözbb eszközeit bevetve több vármegyében sikeresen megzavarták az ellenzék helyi bázisait. A feszültségek az ellenzéki megyék megrendszabályozásakor már 1845-ben egészen szélsséges formát öltöttek, a kormányintézkedéseket némelykor véres események kísérték – elssorban Hont és Bihar megyei tisztségviselk megválasztása közben – , olyannyira, hogy a Bihar megyei választási skandalumok kivizsgálására különbizottságot kellett kinevezni, amely nagyon figyelemre méltó anyagot állított össze a helyi (nemesi) politikai vezetréteg mélyén lezajló változásokról, különös tekintettel az eszmékhez és intézményekhez kötd viszonyok helyzetérl (Magyar Országos Levéltár, József nádor titkos levéltára. N.22.). Ebben a tükörben a helyi vezetrétegek töredezettsége, nehezen integrálható érdekei csakúgy megmutatkoztak, mint az udvari abszolutizmus konzervatív taktikája.

Késbb a kormányzat taktikája átgondoltabbá vált – Apponyi valóban szorgalmas és munkabíró hivatalnoknak bizonyult, s az utolsó rendi országgylést megelz választások idején a vármegyék kormánypárti vezeti (fispánok, adminisztrátorok, alispánok, másrészt az udvar közvetlen szolgálatában álló kamarai tisztségviselk) kéthetente, havonta ismétlden a magyar fkancellárnak eljuttatott (amúgy társadalomtörténeti szempontból kifejezetten érdekfeszít) jelentésekben tárták fel családi kapcsolatokig lehatolóan a helyi társadalmak szociológiai hálóját, abból a szempontból, hogy miként lehetne akár korrupció árán a konzervatív államérdeket a vármegyékben érvényesíteni. Ez azt jelentette például, hogy a Magyar Kancellária vármegyei alispánok egész sorát igazította el, milyen követutasítások szülessenek az országgylés várható tárgysorozatába kerül ügyekben. Másrészt a vármegyék élén álló személyek vizsgálták a szóba jöhet alsótáblai követjelöltek esélyeit s a választások lebonyolításának körülményeit. A követjelöltek személyérl a Magyar Kancellária és a vármegyék tisztségviseli között élénk eszmecsere bontakozott ki, például gróf Zichy Ödön Fehér megyében felsorolja az esélyes jelölteket: Kandó Kálmán els alispánt, „kit a református nemesség felekezetbéli érdekénél fogva pártol”, Fiáth Ferenc helytartósági tanácsnokot, „kit a józanabb rész támogat”, Szluha Benedek fbírót, „kit ezen nev családnak befolyása támogat”. „Ezeken kívül pedig Cserna Károly tiszti f ügyvéd, Salamon Károly közbirtokos, és mint újabban mondatik Gróf Batthyány Kázmér is, mint az ellenzéki párt kijelöltjeik szóba vannak.” – Apponyi a jelentés hátlapjára feljegyezte, hogy Fiáth Ferenc megválasztását kell támogatni (Magyar Országos Levéltár, Magyar Kancellária Levéltára. A.135.).

Ezzel egyidben Széchenyi továbbra is a kormánnyal történ együttmködést erltette, st a Helytartótanácsban 1845-ben megbízatást vállalt, s midn önmagát „józan progresszistának” minsítette, az ellenzéket továbbra is kritizálta. Ám eközben két ers és egymástól mindinkább eltávolodó politikai pozíció közé szorult, így önálló (a két pozíció bizonyos elemeit kombináló) birodalmi reformprogram kidolgozásának és megjelenítésének az esélyei egyre inkább lehetetlenné váltak. Eötvös a csapdákat most elkerülve ezt nem tette, hanem – látva a birodalmi alternatíva követhetetlenségét – egy idre visszahúzódott az ellenzék soraiba. Az ellenzék elitje viszont még határozottabban az alkotmányosság bázisának hazai és egy id után örökös tartományokbeli kiszélesítésén munkálkodott – így reagált az Államkonferencia lépéseire –, újabban már egyre inkább ettl remélve saját alkotmányos programjának sikerét is. Ilyen szellemben szorgalmazta például Deák 1847-ben egy ellenzéki konferencián az osztrák tartományokban az alkotmányos szellem felélesztését, amely reményei szerint a polgárosodó Magyarország helyzetét is ersíthetné, Szentkirályi pedig új szerzdés megkötését ajánlotta „a nép, az arisztokrácia és a monarchia között”, amely az államot helyezné új bázisra (Barta, 1951).

A politikai erk helyzete azonban februárig–márciusig már nem sokat változott. A változás rendjét majd a forradalom módosítja, amely a várakozási horizont (Erwartungshorizont) kiszélesülésével járt együtt. Erre érthet módon a leginkább felkészültek, a már korábban is a rendi-nemesi pozíciótól elemelked és folyamatosan polgári szerepkörben mköd, a szociális kérdések iránt érzékenységet mutató reformerek reagáltak kitnen. Közremködésükre komolyan szükség is volt a változás folyamatának elrelendítésében, hiszen a polgárosodás kiteljesítése további politikai döntéseket igényelt. Nekik, ill. egyik csoportjuknak, a kormányra kerül liberálisoknak köszönheten a várakozási horizont nem került túl távol a tapasztalati tértl (Erfahrungsraum), így az átalakulás reális keretek között maradt (elkerülte a forradalom radikális irányzatát, s elhárította – amíg lehetett – a konzervatív abszolutizmus visszatérését), st a többség számára kedvez irányban haladt elre, s ezáltal a társadalom igényeit visszatükröz, demokratikus jelleget öltött.


Kulcsszavak: változás, polgárosodás, nemesség, polgárság, reformkor


IRODALOM

Andics Erzsébet (1973): Metternich und die Frage Ungarns. Akadémiai, Budapest

Barta István (s. a. r., bev.) (1951): Kossuth Lajos az utolsó rendi országgylésen, 1847/48. Akadémiai, Budapest

Bácskai Vera (1989): A vállalkozók elfutárai. Magvet, Budapest

Bloch, Marc (1996): A történész mestersége. Osiris, Bp.

Eötvös József (1976): Levelek. (szerk., bev. Oltványi Ambrus). Magyar Helikon, Budapest

Heckscher, Eli F. (1955): Mercantilism. Macmillan Company, London–New York

Horváth Mihály (1868): Huszonöt év Magyarország történetébl. III. k., Ráth Mór, Budapest

Koselleck, Reinhart (1989): Vergangene Zukunft. Suhrkamp, Frankfurt/Main

Kosáry Domokos (1990): Újjáépítés és polgárosodás, 1711–1867. Háttér, Budapest

Lemberg, Eugen (1964): Nationalismus. I–II. Rowohlt, Hamburg

Metternich-Winneburg, Richard (Hrsg.) (1883): Aus Metternichs nachgelassenen Papieren. 5. Bd. Wilhelm Braumüller, Wien

Oakeshott, Michael (2001): Politikai racionalizmus. Új Mandátum. Budapest

Péter László (1998): Az Elbától Keletre. Osiris, Budapest

Press, Volker (1988): Adel im 19. Jahrhundert. Franz Steiner. Stuttgart

Stein, Lorenz von (1871): Az államigazgatás és igazgatási jog. (ford. Kautz Gyula). Pest

Szabad György (1976): A polgári átalakulás megalapozása 1848–49-ben. In: Spira György – Szcs Jen (szerk.): A negyvennyolcas forradalom kérdései. Akadémiai, Budapest

Szabad György (1977): Kossuth politikai pályája. Kossuth, Budapest

Szegedy-Maszák Mihály (1989): Kemény Zsigmond. Szépirodalmi, Budapest

Széchenyi István (1978): Napló, (szerk., bev. Oltványi Ambrus). Gondolat, Budapest

Varga János (1982): Helyét keres Magyarország. Akadémiai, Budapest

Wehler, Hans-Ulrich (1987): Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Beck, München




<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]