Magyar Tudomány, 2008/10 1255. o.

Vélemény, vita



Vélemény a mezõgazdasági

kutatások támogatásáról


Kádár Imre


tudományos tanácsadó

MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet

kadar rissac . hu


A 20. század II. felében a mezõgazdaság fejlõdése vitathatatlanul sikeres volt a világ nagy részén, hiszen élelmiszerbõséget teremtett mérsékelt árakon. Árnyoldala, hogy az éhséget számos fejlõdõ országban nem volt képes felszámolni. Az éhezõk száma a 800 milliót ma is meghaladja a Földön, és ez a szám feltehetõen drasztikusan nõni fog. Sõt, láthatóan a fejlett gazdag országokban is jelentõs rétegek alultápláltak, vagy éheznek (munkanélküliek, otthontalanok, nyugdíjasok egy része). Az élettanilag optimális, minõségi tápláltság valójában az emberiség nagyobb felének nem adatik meg.

A termesztett növények ásványi elemhiánya egyre több elemet érint. Ma már nemcsak a nitrogén, foszfor és kálium elemek terén gyakori a nem kielégítõ ellátottság. Világméreteket öltött a gabonafélék cinkhiánya (Anatólia, Dél-Európa, USA, India). Ismert Skandinávia szelénhiánya. Ugrásszerûen megnõtt a kénhiány számos régióban, mivel mérséklõdött a kén ipari emissziója. És a sort folytathatnánk egy tucat mikroelemmel, különösen a kertészeti kultúrákban és a belterjesen hasznosított legelõkön, gyepeken. Az egyoldalú és tartós NPK-mûtrágyázás ugyanakkor drasztikus beavatkozást jelent a talajba. Megváltozik egy sor elem növényi felvétele az elemek közötti antagonizmusok és szinergizmusok nyomán. A talaj–növény–állat–ember sorsa összefügg; a talaj hiányosságai a rajta termõ növény, s az azt fogyasztó állat és ember egészségén tükrözõdik (Kádár, 1992, 1995).

Az ásványi elemek élettani funkciókat szabályoznak, a hiányuk vagy túlsúlyuk hiány- vagy túlsúlybetegségekhez vezethet a humán populációban is. Egyre nehezebb feltárni a minõséget befolyásoló, illetve terméslimitáló tényezõket. A növények, állatok tápláltságának irányítása átfogó tudományos felkészültséget és hatalmas tudományos kísérleti hátteret igényel, amellyel egyre kevésbé rendelkezünk. Mintegy két tucat elem sorsát kellene figyelmemmel kísérnünk a talaj–növény–állat rendszerben. Nem ismertek valójában az élettani, agronómiai, környezeti összefüggések és kölcsönhatások. Sok tekintetben alapvetõ ismereteket, ahogyan a múltban, úgy a jövõben is a tartamkísérletekbõl nyerhetünk. A kapott ismeretek bázisán fejlõdhet tovább a kutatás, oktatás és gyakorlati szaktanácsadás. Ezzel alapozható meg racionális gazdálkodásunk, környezetvédelmünk, az ország anyagi jólléte és biztonsága (Kádár, 1993).

A kenyér és a halak megsokszorozásának bibliai csodáját a mezõgazdaság csak akkor tudja folytatni, ha az elõttünk álló óriási kihívásoknak elébe megyünk. Az élelmiszer termelésén túl az energiatermelés is feladatunkká vált. Becslések szerint, figyelembe véve a bioenergia-termelés szükségleteit, a fõ gabonafélék, mint a búza, rizs, kukorica iránti igény évente 1,5 %-kal nõhet, miközben a termõterület csökken. Ebbõl adódóan felgyorsul majd a marginális területek, természetes õserdõk, szavannák, vizes élõhelyek mûvelésbe vonása, környezeti pusztítást és a biodiverzitás csökkenését okozva (Cassman – Liska, 2007).

Az energiakrízis lassan állandósul, a szituáció megváltozott. Az élelmiszer és az energia összefügg, termelésük versenyhelyzetet teremt a mezõgazdaságban. A változások lélegzetelállítóan gyorsak, így nehéz általánosítani, illetve megbízható következtetésekre jutni. Az USA-ban például az etanolcélú kukoricafelhasználás 2005 és 2006 között, egy év alatt egyharmadával nõtt. Ez rossz hír a gabonaimportõr országoknak, a szegény régióknak, akik nem tudják megfizetni az importot. Csökkentek az élelmiszerkészletek, segélyalapok. Az élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos aggodalmakat növeli a biotechnikai haladás, a környezeti szennyezõdés hatása és a globális éghajlatváltozással összefüggõ bizonytalanság is. A megújuló energia (bioenergia) termelése termõföldet igényel. Horn Péter (2008) szerint USA az üzemanyag-szükségletének 10 %-át a kukorica termelésének 52 %-ával válthatná ki. Az EU-ban reálisan 5–6 %-ot lehetne pótolni a tartalékföldek, pihentetett területek ilyen célú igénybevételével.

Növelnünk kell az élelmiszertermelést, ami növekvõ tõkebefektetést, nagyobb tudást, kutatási hátteret feltételez. Valójában azonban hiányzik ez a háttér még a fejlett országokban is. Leépült, hiszen átmenetileg (relatív) élelmiszerbõség lépett fel (USA, EU). Az agrárkutatás kikerült a figyelem középpontjából. A fejlõdõ világban is csökken a mezõgazdasági munkaerõ, tért hódít a városiasodás. A rohamosan terjeszkedõ városok gyakran a legtermékenyebb síkságokat, talajokat falják fel. És nemcsak a talajokat, hanem a víztartalékokat is, melyek lehetõvé tennék az öntözést. Új divatos irányzat jelent meg, amely a prófétái szerint az emberiség minden gondját megoldja – ez a biotechnológia.

A döntéshozók, politikusok kutatási prioritásait döntõen a biotechnológiai ipar érvei határozták meg. A jól mûködõ agrárintézményektõl elvonták a pénzt, a fejlõdés lehetõségét. Pedig az általuk kidolgozott alapokra, eljárásokra épült hazánkban az 1960–1990-es évek látványos fejlõdése, a fõbb kultúrák termésének megkétszerezõdése, megháromszorozódása, az olcsó és bõséges élelmiszerellátás. Milliárdokért két új kutatóközpont is épült (Szegeden, majd Gödöllõn). A biotech-próféták azt hirdették az 1970-es évek elején például, hogy rövidesen a búza is nitrogént fog megkötni a levegõbõl. Nem lesz szükségünk mûtrágyára. Kb. tízévenként elhangzott, hogy a cél közel van.

Már nem hallunk errõl a csodáról. Új ígéreteket hallunk: a GMO-növények legyõzik majd az aszályt, betegségeket, és soha nem látott terméseket adnak majd. Megdöbbentõ, hogy az MTA vezetése 2006-ban titkos tervezetet készített abból a célból, hogy az agrárkutató intézeteit feláldozza a biotechnológia oltárán. Ez lett volna az „akadémiai reform”? A terv nyilvánosságra került, és meghiúsult, de tükrözi a tudománypolitika egyes képviselõinek szûklátókörûségét. A biotechnológia, ahogy a nevében is olvasható, a biotechnológiai ipart szolgálja, illetve annak édesgyermeke. Finanszírozása alapvetõen az ipar feladata lenne, melyet a biotech ipar az állami, sõt akadémiai költségvetésre próbál áthárítani az agrártudományok nem titkolt felszámolása árán is.

Lassan a politikusok is rádöbbennek arra, hogy túl sok tojás van a biotech kosárban, miközben az égetõen fontos kutatások lehetõségei világszerte beszûkültek. A biotechnológia egyáltalán nem csodaszer. Valójában nem rendelkezünk olyan bizonyítékokkal, melyek ellenõrzött tudományos közleményekben igazolnák a reklámozott terméstöbbleteket, a nagy genetikai potenciált és az aszálytûrést. Kenneth G. Cassman és Adam J. Liska (2007) megjegyzik „…valószínû, hogy a termések a következõ tíz évben sem nõnek érdemben, amennyiben nem indulnak kutatások a terméslimitáló tényezõk megismerésére, innovatív talajmûvelési és növénytermesztési eljárások kidolgozására.”

Közben a pályázati pénzek nagyobb része továbbra is biotech cégek zsebébe vándorol. Egyes vélemények szerint hasonló a helyzet Magyarországon is (Bodoky, 2007). Henry A. Fribourg (2005) arra hívta fel a figyelmet, az USA Mezõgazdasági Minisztériuma vizsgálata szerint a növénykutatásra szánt támogatás jelentõs hányadát 2002–2004 között nem az agrárintézmények kapták. A hét kutatási témából öt téma támogatásának 91 %-a molekuláris genetikára jutott. Ugyanakkor Nebraska államban például a kukorica szaktanácsadásának ajánlásai a nitrogén esetében harminc-, a foszfor és kálium esetében ötvenéves eredményekre épülnek. Nem ismert az újabb fajták, energianövények, gyógyhatású élelmiszernövények stb. igénye. Ezzel a problémával Magyarország is szembesül.

Még a privátszféra is mérsékelte a kutatásra szánt összegeket, mint például a mezõgazdaságot szolgáló kémiai ipar. A kutatásintenzív növényvédelem korábban a forgalmának 10, most 7,5 %-át fordítja erre az USA-ban. A privátszféra kutatási prioritásai azonban mások, mint a közösségi, állami szféráé; a profitot szolgálják. A mûtrágyagyárak itthon is megszüntették a kísérletek támogatását. Az agrárkutatásnak valójában nincs is gazdája. Az 1960-as évektõl kormányprogramok indultak, létrehozva a megfelelõ infrastruktúrát, kísérleti kutatói, oktatói bázist, szaktanácsadó intézményeket. Mindmáig a legjobb befektetésnek minõsült, és sokszorosan megtérült a következõ évtizedekben. Most a leépítése történik mindennek. Feléljük azt a százmilliárdos nagyságrendû tõkét is, melyet talajainkba fektettünk termékenységüket, tápanyagállapotukat javítva az intenzív mûtrágyázás idõszakában. Vagyonmérlegeinkben mindez nem jelenik meg sem országos, sem üzemi vagy táblaszinten.

Globálisan a legnagyobb fenyegetettséget talán az jelentheti, hogy elfogy az élet újratermeléséhez szükséges termõföld. Úgy becsüljük, hogy a vadászó/gyûjtögetõ társadalomban 20–100 ha/fõ, a vándorló földmûvelés idején 2–10 ha/fõ, a letelepedett mezõgazdasági közösségben 0,5–1,5 ha/fõ, a mai intenzív gazdálkodásban 0,2 ha/fõ termõföld biztosíthatja az élelmet. Napjaink hatmilliárd körüli népességét 1,5 milliárd ha mûvelt terület táplálja. Az elõrejelzések szerint 2050-re a mûvelt terület akár 0,1 ha/fõ értékre eshet a népességi nyomás és a talajpusztulás miatt. Lassan kicsúszhat a lábunk alól a talaj. A rövidtávú piaci érdekek miatt a társadalom lassan reagál a veszélyes változásokra, melyek nem olyan látványosak, mint egy földrengés vagy egy árvíz.

Wendell Berry (2002) szerint nem nõ a búza termése az USA-ban vagy Mexikóban. Elértünk egy technológiai plafont. A nagy termésemelkedés 1950–2000 között zajlott, ami az akkori fajtaváltás, kemizálás és gépesítés eredménye volt. Már nem adhatunk több mûtrágyát, ha a talajok jól ellátottak, telítettek. A hidroponika csak kicsiben életképes munkaintenzív körülmények és energiabõség mellett. A növénynemesítés tartalékai is kimerülõben vannak. Elméletileg a genetikai manipuláció még hozhat áttörést, azzal a kockázattal, hogy szuperkompetitív fajok kerülhetnek a mezõgazdasági, természeti környezetbe, ismeretlen következményekkel. Ma a világ aratástól aratásig él, mint a kínai paraszt az 1920-as években. Ma ez a haladás.

Az élelmiszertermelés és a mezõgazdaság jelenkori sajátosságait elemezve Nagy Bálint (2008) kiemeli, hogy a gyakran 40–60 %-ot is elérõ vagy meghaladó állami támogatás megszüntette a szabadpiacot. Az ágazat azt termel, amit támogatnak. A globális tõke uralma alá került, és profitérdekek irányítják. A mezõgazdaság már egyre kevésbé a vidéki lakosság megélhetésének forrása és élettere. A tõke számára a paraszti életforma feleslegessé válik, a népesség kiszorul a munkaerõpiacról. Nem cél az egészséges élelmiszerellátás vagy a nemzeti önellátás. A termelés különféle adalékokat, hozamfokozókat, toxikusan ható mesterséges anyagokat használ. Kiiktatja a helyi fajtákat, génbankokat, melyeket saját genetikailag módosított (GMO) vetõmagjával helyettesíti. Leépíti a nemzeti agrárkutatást, kísérletügyet, minõségellenõrzõ és szaktanácsadó szerveket, hogy kontroll nélkül mozoghasson. Mindezt teszi a „versenyképesség” mítoszát hangoztatva. A szerzõ szerint az élelmiszertermelés problémáját nemzetbiztonsági ügyként kell kezelni, mert a GMO-kérdés a genodícium kérdését is felvetheti.

Sajnos nem a családi farm az uralkodó, ahol a tulajdonos a földet megõrzi, és generációk adják át egymásnak. Érzelmileg is kötõdve minden röghöz. Az emberiség történetében mindig pusztult a talaj, ha elidegenedett a személyes törõdéstõl, gazdátlanná vált. Az ókori latifundium vagy a modern monokultúrák erre egyaránt jó példák. Arisztotelésznél a négy alapelem (föld, levegõ, tûz, víz) elsõ tagja a föld, a talaj, mely létezésünk alapja minden tekintetben. Az élõ és életet hordozó talaj, melyet úgy kezelünk, mintha kimeríthetetlen és ingyen adott volna. Az olajat például stratégiai anyagnak tekintjük, a talaj hosszú távon még inkább az, és talán elõbb fogy el, mint az olaj.

A talajpusztulás globálisan egy-két nagyságrenddel haladja meg a talajképzõdés ütemét, melyet geológiai skálán mérünk. Természetes körülmények között évezredek alatt alakul ki a talaj mint természeti test, egy-két évszázad alatt 1–2 cm feltalaj képzõdhet (Alexander, 1988; Brown, 1981). A talaj nem csak a termõképesség funkciójával rendelkezik. A víz, hõ, energia és a növényi tápanyagok raktára, az élõvilág primer tápanyagforrása, a természet szûrõ- és detoxikáló rendszere, a bioszféra génrezervoárja és a biodiverzitás fenntartója. A társadalom közös öröksége és kincse. Az Európa Tanács 1990. évi állásfoglalása szerint a talaj ökológiai funkcióinak megõrzését kell elsõdlegesnek tekinteni használata során. Mi a hazai helyzet? A termõföldnek nincs értéke. A rendszerváltás óta kormányaink egymást túllicitálva büszkélkedtek a zöldmezõs beruházásokkal. A legjobb talajaink sok ezer hektárja pusztul évente, miközben egyik-másik globális óriáscég néhány év múlva, amikor már itt adóznia kellene, továbbvándorol, maga után hagyva a jóvátehetetlen kárt. A rendszerváltás óta Magyarországon 500 ezer ha-ral csökkent a termõterület. Ebbõl mintegy 80 ezer ha-t véglegesen kivontunk a mezõgazdasági termelésbõl. Elnyelte az ipar, a városiasodás, az autópályák stb.

Az agrártámogatások zöme mindenütt (Egyesült Államok, Európa vagy nem kevésbé Magyarország) a nagy árutermelõ monokultúrás gazdaságoknak jut, melyek környezet/talajpusztítók, és kevés embernek adnak munkát. A valós költségek alapján nem volna elõnyük a családi gazdaságokkal szemben. Az eróziót olajjal váltja ki a nagyüzem, fõként mûtrágyákkal. Ellenállóvá, fenntarthatóvá a fajgazdagság, a diverzitás tehet, mely monokultúrában szintén nem valósulhat meg. A biotechnológia, a GM-növények a globális cégek monokultúrás gazdálkodását szolgálják. Az USA Mezõgazdasági Minisztériuma (USDA) vizsgálatai szerint például a peszticidek használata nem csökkent a GM-növénytermesztésben, bár hirdetõi éppen arra hivatkoztak, hogy e növények ellenállóak. A növények termõképessége sem nõtt érdemben, sõt a GM-szójavetõmag több mint 8000 szabadföldi kísérlet eredményei alapján kevesebbet termett (Montgomery, 2007).

John Lloyd Stephens az 1840-es években Közép-Amerika õserdeiben elveszett civilizációk, negyven õsi város nyomaira bukkant. Montgomery (2007) könyvében a talaj szerepét vizsgálta az emberiség történetében, és arra a következtetésre jutott, hogy a modern társadalmak nem tanulnak a múltból. Az emberhez hasonlóan a civilizációknak is van élettartamuk. Fejlõdnek, birtokba veszik életterüket, majd túlnépesedve lepusztítják erdeiket, erodálják (kimerítik, elsózzák stb.) talajaikat. A lakosság kipusztul, elvándorol, a civilizáció összeomlik. Ez történt az ókori civilizációkkal mint Görögország, Róma, maja birodalom, Húsvét-szigetek stb. Egyiptom elkerülte ezt a sorsot, mert a Nílus hordaléka évente újrateremti termékenységét. – Egyiptom a Nílus ajándéka – mondta már az ókorban Hérodotosz.

Az üledékek geológiai vizsgálata szerint például a maja civilizáció háromszor omlott össze, és éledt újjá a történelem folyamán. Az elsõ kiteljesedõ talajerózió kb. 3,5 ezer évvel ezelõtt kezdõdött a kukorica mûvelésbe vételével. A népesség megfogyatkozott, elvándorolt. Majd egy évezred után újraéledt a természet, benépesült a térség. A növekvõ népesség a síkságok után ismét mûvelésbe vonta a hegyoldalakat. Kiirtva az erdõket, bekövetkezett a talajpusztulás, összeomlás. A maják elhagyták városaikat. Hasonló bizonyítékokkal szolgálnak az üledékminták a Húsvét-szigeteken. A valamikori jelentõs emlékmûveket (monumentális, kultikus kõszobrok, kõfejek) létrehozó nagy közösség elnéptelenedett, és a barbarizmusba süllyedt. Az ökológiai öngyilkosság a szigetek talajában, üledékében megõrzõdött. Népességnyomás hatására 1200–1600 között teljesedett ki az erdõirtás, talajerózió. Ezt követte a népesség, az egész közösség csaknem teljes pusztulása. Eltûnt az élet, a húsz õshonos madárfajból kettõ maradt fenn (Hunt – Lipo, 2006; Mieth – Bork, 2005).

A növekvõ népesség és fizetõképes kereslet (Kína, India, Délkelet-Ázsia) által generált élelmiszerigény folyamatosan és drasztikusan emelkedik, melyhez most a bioenergia-növények termelése is hozzáadódik. Emellett a gyógyszer- és csomagolóipar alapanyagát szintén a növénytermesztésnek kell majd egyre inkább szolgáltatnia a jövõben a vegyipari alapanyagok helyett. (Lásd a nem lebomló nejlonzacskók betiltása, cseréje keményítõ alapú csomagolóanyagokra). Ezzel szemben rohamosan csökken a termõföld, az öntözõvízkészlet és a tengeri halállomány. Jared Diamond (2007) szerint Kína legértékesebb termõterületének mintegy 40 %-át veszítette el az utóbbi évtizedek látványos ipari, infrastrukturális fejlõdése és a városiasodás nyomán. Hasonló a helyzet a világ, illetve Európa más vidékein; általában a legjobb földeket építik be. Kínában hagyományosan a földek felét öntözik, de a világ legnépesebb országa különösen érzékeny a vízhiányra, mert negyed annyi víz jut egy lakosra, mint a világátlag. A túlhasználat miatt a talajvízszint gyorsan süllyed, helyére gyakran tengervíz áramlik, és a talaj elsózódik, tönkremegy.

A hagyományos délkelet-ázsiai öntözéses rizstermesztéses gazdálkodás évszázadokon, évezredeken át fenntartható volt. A talajok termékenységét sikerült megõrizni. A kínai paraszt minden növényi, állati, emberi hulladékot, trágyaszert visszajuttatott a talajba, és elõsegítette a talajképzõdést. Hasonló volt a helyzet Korea öntözéses gazdálkodásában (Kádár 1992). A vízhiány a terméspotenciált csökkenti, ez máshol is probléma. Horn (2008) arra utal, hogy például USA tizenkét szövetségi államában vezettek be öntözéskorlátozást a talajvízszint süllyedése miatt. Ez a terület állítja elõ az ország növénytermelési értékének egyharmadát. Ami a tengeri halászat fenntarthatóságát illeti, a szerzõ az alábbiakat közli: „A halból él 200 millió halász a Földön, 4 millió halászhajó járja a vizeket. Egymilliárd embernek az értékes állati-fehérje bázisa kizárólag a hal. A tengeri halállomány a fõ halfajokat tekintve jelenleg 70 %-kal kevesebb a rablóhalászat miatt, mint akár 50-60 éve”. Minden mozgó halat kifognak a csúcstechnológia (légifelderítés stb.) és tiltott módszerek alkalmazásával – teszi hozzá a szerzõ.

Mi a tanulság? Mi nem tudunk elvonulni az ökológiai krízis elõl, mint a vadászó-gyûjtögetõ, vagy a vándorló földmûvelõ õseink, új földeket keresve. A Föld felszíne véges. Fel kell ismerni a talaj valódi értékét, mely nemcsak egy közönséges áru vagy input tétel a globális cégek kezében. Az élet hordozója, az emberiség öröksége. Újra kormányszintû programokat kell indítani a hazai talajok számbavételére, funkcióik, termékenységük megõrzésére. Helyre kell állítani a mezõgazdasági kutatás, oktatás és szaktanácsadás életképességét, hogy felkészülhessenek az elõttük álló feladatokra.

A magyar mezõgazdaság egyik, részben még meglévõ erõsségét jelentik az agrárkutató intézetek. Az 1800-as évek második felében Darányi Ignác miniszter által alapított és az õ szellemében mûködõ szakembergárda, a volt kísérletügy alapozta meg a magyar mezõgazdaság világhírnevét a XIX. sz. végén. Majd az 1960-as évekhez fûzõdõ kiemelkedõ agrárteljesítményeket szintén csak a megfelelõ támogatottságú kutatói, oktatói, szaktanácsadói hálózat és infrastruktúra tudta biztosítani. A nagy termések, versenyképes termékek elõállításában ez a háttér nyilvánult meg. A magyar mezõgazdaság az új kihívásoknak, az élelmiszer- és az energiatermelés követelményeinek enélkül nem lesz képes megfelelni.

Leonardo da Vincinek tulajdonítják azt a mondást, hogy: „Többet tudunk a csillagok járásáról, mint a lábunk alatti talajról.” Ez ma is igaznak látszik, hiszen a Holdon látogatást tettünk, míg a földi problémák megoldatlanok maradtak. Franklin D. Roosevelt reagálva az USA viszonyaira, a talajpusztulás mértékére az 1920-as, 1930-as években, kijelentette: „Az a nemzet, mely elpusztítja a talaját, önmagát pusztítja el.” Arthur Neville Chamberlain brit konzervatív politikus szerint: „Ha a talajaink erodálódnak nekünk is mennünk kell. Hacsak nem találjuk meg a módját hogyan élhetünk a nyers sziklán.” Amit a talajjal teszünk, magunkkal tesszük. Egy ember nem állíthatja meg az eróziót, de elindíthatja. A felelõsség közös. Rá kell ébrednünk, hogy az alapvetõ és hosszútávú problémák megoldásának prioritást biztosítsunk.


Kulcsszavak: mezõgazdasági kutatások, tudománypolitika, élelmiszertermelés, élelmiszerbiztonság, talajpusztulás, ökológiai krízis



Irodalom

Alexander, Earl B. (1988): Rates of Soil Formation, Implications for Soil-Loss Tolerance. Soil Science. 145, 37–45.

Berry, Wendell (2002): The Whole Horse. In: Kimbrell, Andrew (ed.): The Fatal Harvest Reader: The Tragedy of Industrial Agriculture. Island Press, Wasington, D. C., 39–48. http://books.google.hu + könyvcím

Bodoky Tamás (2007): Milliárdos állami támogatások a magyar biotechnológiai sikertörténet mögött. Index.hu. 2007. 03. 14. Frissítve: 2007. október 18. http://index.hu/politika/belfold/solvo9649/

Brown, Lester R. (1981): World Population Growth, Soil Erosion and Food Security. Science. 214, 995–1002.

Cassman, Kenneth G. - Liska, Adam J. (2007): Food and Fuel for All. Realistic or Foolish? Biofuels, Bioproducts and Biorefining. 1, 1, 18–23. http://www3.interscience.wiley.com/cgi-bin/fulltext/114283521/PDFSTART

Diamond, Jared (2007): Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Typotex, Budapest

Fribourg, Henry A. (2005): How Does the National Research Initiative Spend Our Money? CSA News. 50, 8–13.

Horn Péter (2008): Termeljünk-e több kukoricát? Agrofórum. 19, 4, 20–23.

Hunt, Terry L. – Lipo, Carl P. (2006): Late Colonization of Easter Island. Science. 311, 1603–1606.

Kádár Imre (1992): A növénytáplálás alapelvei és módszerei. MTA TAKI, Budapest

Kádár Imre (1995): A talaj–növény–állat–ember tápláléklánc szennyezõdése kémiai elemekkel Magyarországon. KTM–MTA TAKI, Budapest

Kádár Imre (1998): A szennyezett talajok vizsgálatáról. Kármentesítési Kézikönyv. 2. Környezetvédelmi Minisztérium, Budapest

Mieth, Andreas – Bork, Hans-Rudolf R. (2005): History, Origin and Extent of Soil Erosion on Easter Island (Rapa Nui). Catena. 63, 244–260.

Montgomery, David R. (2007): Dirt. The Erosion of Civilizations. University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London

Nagy Bálint (2008): Élelmiszerbiztonság mint egészségmegelõzési és nemzetvédelmi kérdés. Agrárunió IX, 3, 41–43.



<-- Vissza a 2008/10 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]