aeki . kfki . hu
A KÉMIA SZÜLETÉSE
A KÉTELKEDÉS SZELLEMÉBÕL
Schiller Róbert
a kémiai tudomány doktora, c. egyetemi tanár,
MTA KFKI Atomenergia Kutatóintézet
schiller aeki . kfki . hu
A kémikusok évszázadok óta úgy tartják, hogy Robert Boyle a modern kémia megalapítója (Partington, 1961). Nincsen okunk rá, hogy ezt a megállapítást kétségbe vonjuk. Máig azonban meg is változtak, meg is szaporodtak az okok, amelyek miatt nagyra becsüljük az eredményeit. Boyle személye és szerepe annyira jelentõs, hogy amint a tudományos gondolkodás fejlõdik, úgy világosodik meg életmûvének egyre újabb és újabb, korábban árnyékba merült oldala. Életrajza a szelíd és szorgalmas tudósé, egy kiváló szellemi kört maga köré vonó, jelentékeny gondolkodóé.
Robert Boyle 1627-ben született Írországban, angol eredetû családban. Apja Richard Boyle volt, Cork elsõ earlje, akinek tizennégy gyereke közül õ volt a hetedik. Elõkelõ és gazdag család: a fiú Etonban kezdte az iskoláit, majd házitanítójával európai útra küldték; két évet Genfben töltött, itt a város kálvini szelleme erõsen hatott rá, ebben is élt élete végéig. 1654-ben Oxfordba költözött, itt kezdte elsõ kísérleteit asszisztense, Robert Hooke társaságában. Késõbb Londonba telepedett, nõvére házában élt a Pall Mallen, ott rendezte be magánlaboratóriumát, ahol Hooke mellett több asszisztens és technikus is segítette a munkáját. Apja halála után elveszítette ugyan a vagyonát, ám szemmel láthatóan maradt annyija, hogy független életet élhessen. A forradalom és restauráció nagyon is mozgalmas és veszélyes éveiben visszavonultan élt. A többször is felajánlott fõrendi címeket rendre visszautasította, nagy családjában õ volt az egyetlen, aki híján volt minden rangnak. 1680-ban felkínálták a nem sokkal korábban alakult Royal Society elnöki székét, de azt se fogadta el, vélhetõen vallási okokból. A vallás egyébként is fontos szerepet játszott a gondolkodásában: képzett laikus teológusnak tekinti az utókor (Hunter, 1994). Természetesen foglalkoztatta a ráció és hit viszonya, a természeti törvények isteni eredete. Néhány munkájának a címét írom csak ide, hogy lássuk gondolkodásának az irányát: Things above Reason, The Reconcileableness of Reason and Religion, The Christian Virtuoso (a virtuoso szó ebben az idõben természettudóst, majd ritka természeti jelenségek gyûjtõjét jelentette). Ezeket a mûveket se ismertetni, se értékelni nem merem. Egyetlen, kissé talán eretnek ízû mondatát idézem csak: „A kereszténység alapvetõ tanítása is, az anyagra és mozgásra vonatkozó tételek is annyinak mutatkoznak csak, mint egy epiciklus Isten terveinek nagy és univerzális rendszerében, és mindössze részei a dolgok általánosabb elméletének.” Úgy gondolom, azt kell ezen értenünk, hogy ahogyan egy bolygó epiciklusa csekély, bár fontos és igaz részét alkotja Ptolemaiosz teljes világképének, úgy a vallás hittételei és a természet felismert törvényei is csak csekély, bár igaz és fontos részei egy általános, isteni rendnek. Mértéktartó kutató és jámboran hívõ elme véleménye.
Tiszta jellemû, kedves, udvarias embernek írták le. Nagy baráti köre volt, szellemének hatása még Newtonra is kisugárzott (Laidler, 1993). Egyébként magányosan élt, egy felbomlott eljegyzés után soha nem nõsült meg; egy fiatalkori levelében, kissé barokkos fordulattal azt írta, hogy a szerelem istene és õ egyre csak dacolnak egymással. 1691-ben halt meg, mint írják, olyan könnyen, „hogy nyilvánvaló volt, a fénye csak azért aludt ki, mert kifogyott az olaj, amely a lángot táplálta”. Sírja mára eltûnt, könyvtára szétszóródott.
A XIX. század második felében egy német tankönyv (Rau, 1877), amely büszke címe szerint a modern kémia alapjait foglalta össze, azt írta: „Ha helyénvaló volna, hogy egy tudomány keletkezését egyetlen névhez kössük, úgy Boyle volna a tudományos kémia megalapítója.” Ki is fejti a könyv, hogy miért. Õ ismerte fel, hogy a kémia méltó arra, hogy önmagáért tanulmányozzuk, nem pusztán mint az orvostudomány vagy az alkímia eszközét; szabatos kémiai kísérleteket végzett; elvetette mind az arisztotelészi négy elem, mind a paracelsusi három õselv gondolatát, ezeket nem tekintette kémiai elemeknek.
Mindez természetesen igaz, de a felsorolás nemcsak Boyle mûvét, hanem a tankönyv korát is elénk idézi. Abban az idõben azokat a fogalmakat és törvényeket, amelyeket ma az általános kémia elsõ fejezeteiben tanulunk, már meglehetõs világossággal ismerték. Tudták, hogy mi a különbség elem, keverék és vegyület között, mi az atomsúly, mi az egyenértéksúly és a mólsúly, mit kell érteni a vegyérték fogalmán, ismerték a kémiai egyensúly és a reakciósebesség alapvetõ törvényeit, kialakulóban volt a kémiai termodinamika is. Amirõl viszont sokat vitáztak, a nélkül hogy egyetértésre jutottak volna benne, az az atomok és molekulák létezése. John Dalton mûvét természetesen ismerték, de éppen a kémiai ismeretek szaporodásával, a gondolkodás igényesebbé válásával hajlottak egyre inkább arra, hogy az atomelméletrõl mint hipotézisrõl beszéljenek csak, gondolati segédeszközrõl, amely megkönnyíti a kémia fogalmainak megértését. Úgy gondolták, az atomok valóságos létezését még senkinek sem sikerült bizonyítania.
Igazuk volt a XIX. században élt elõdeinknek. Mérõeszközeik nem vezethették el õket az atomokig. Mérleg, büretta, hõmérõ, manométer, elektroszkóp, mágnestû – ezek voltak a mûszereik, ezekkel pedig semmi olyan eredményre nem lehetett jutni, amelyek akár bizonyították, akár cáfolták volna az atomok létét. James Clerk Maxwell kinetikus gázelmélete már készen állt, Ludwig Boltzmann a statisztikus mechanika legszebb, máig csodált és használt tételeit fogalmazta meg, ennyi azonban nem gyõzhette meg a merev, kísérletezõ elméket. Jellemzõ a kor intellektuális állapotára Wilhelm Ostwald szellemi fejlõdése. Korai tankönyvében még valóságos létezõknek tekintette a molekulákat. Csak késõbb, kritikai szellemének erõsödésével és az empíria egyre makacsabb tiszteletével jutott el a tagadásukig. (Hogy aztán hosszú élete vége felé, mikor már közvetlennek látszó kísérleti bizonyítékokat tártak elé, elismerje – újra elismerje – a létüket. Nagyon becsületes intellektus volt.)
Az atomelméletnek ez a rangvesztése a korban, a kizárólagos szerep, amelyet a makroszkópos jelenségek fenomenológiája játszott a század kémiájában, az oka annak, hogy az elõbb idézett tankönyv tudomást sem vesz arról, mit gondolt Boyle az atomokról, létükrõl és mozgásukról. A mai tudománytörténet erre természetesen meglehetõs figyelmet fordít (Anstey, 2000).
Boyle gondolkodására René Descartes volt bevallottan nagy hatással, atomelmélete mégis Pierre Gassenditõl származott. Gassendirõl olvasva az az ember érzése, mintha legfontosabb eredménye az lenne, hogy megkeresztelte Epikuroszt. Ilyenek a tételei: semmibõl nem lesz semmi, és nincsen test, ami semmivé válhatna, kivéve, ha a Teremtõ úgy akarja; az atomok örökös mozgásban vannak, mert Isten ezt mérte rájuk a Teremtéskor. Ez az ateizmusától megszabadított antik atomelmélet fontos érvet nyert a kor kísérleti munkáitól. Az anyagokat csak azért lehet feldarabolni, állítja az elmélet, mert az atomok között ûr van. Ám az atomok közötti ûr, tehát egy olyan része a térnek, amelyben nincsen anyag, korábban képtelen gondolatnak tetszett. Evangelista Torricelli kísérletei bebizonyították, hogy ilyen tér nagyon is létezik. Tehát létezhetik atom: ez a teljesen kitöltött tér; és vákuum: ez a teljesen üres tér – harmadik lehetõséget már el se lehet gondolni. Gassendi nem vetette el se Arisztotelész négy elemét, se Paracelsus három õselvét, de kijelentette, hogy azok is atomos szerkezetûek. Az atomok kezdettõl fogva létezõ, áthatolhatatlan, egyszerû, változhatatlan és elpusztíthatatlan testek. Méretre, alakra és súlyra nézve különböznek egymástól. Náluk kisebb részek nem léteznek, õk maguk olyan aprók, hogy szabad szemmel, de még mikroszkóppal sem láthatók. Sokféle alakjuk lehet, van köztük sima is, durva is. Az atomok kis testekké (korpuszkulákká), molekulákká egyesülnek (Gassendi használja ezt a szót), mert kis kampók vagy horgok nyúlnak ki belõlük. A molekulák építik fel a tapintható, látható testeket. Állandó mozgásban vannak, mozgásuk energiája a Teremtés óta állandó. (Gassendi az impetus szót írja – vigyáznunk kell, hogy ne tulajdonítsunk korszerûtlen fogalmakat a régi nagyoknak!) A hõ nem más, mint a hõatomok gyors mozgása.
A kor természettudománya nem kis részben Francis Bacon induktív módszerének hatása alatt fejlõdött. Ennek lényege a jelenségek megfigyelésében, rendszerezésében, majd az azokból levonható következtetésekben áll. Bacon a hipotézisekkel és az azokból deduktív úton levonható megállapításokkal szemben gyanakvó ellenszenvvel viseltetett. A módszer egy szép példáját Simonyi Károly idézi: ebben Bacon arra az eredményre jutott, hogy a hõ a mozgás egy fajtája – Simonyi (1978) szerint csak a szerencséje segítette a helyes megállapításhoz.
Kémiai kutatás vagy egyetemi oktatás a szó mai értelmében nem folyt Angliában Boyle ideje elõtt. Az elsõ oxfordi professzor, aki „gyakorlati kémiát” tanított, 1659-ben kezdte meg az elõadásait. Az elsõ laboratóriumot Elias Ashmole rendezte be 1683-ban Oxfordban, egy pincehelyiségben. Boyle magánlaboratóriumának eszerint nem nagyon volt versenytársa.
Az induktív módszer azonban egyre több és több megfigyelést, majd céltudatos kísérletezõ munkát követelt meg. Boyle rendkívül nagy tapasztalati anyagról számol be írásaiban, hiszen csak ettõl remélhette a törvényszerûségek felismerését. Sokat kísérletezik, de össze is gyûjt minden adatot, mesterségbeli fogást, hírt, vélekedést, amit csak seborvosoktól, mesteremberektõl, iparosoktól hallhatott. Használja természetesen az elõdök megfigyeléseit, azonban nagy kritikával, az alkimista megközelítések iránti gúnyos óvatossággal közelít hozzájuk. Az orvos-kémikus Jean Baptiste van Helmont iránt nagy tisztelettel van, az alkimistákat és a misztikus-mágikus-asztrológus-orvos Paracelsust némi gúnnyal utasítja el: „olyanok, mint Salamon király tarsisi hajósai, akik nemcsak aranyat, ezüstöt és elefántcsontot vittek haza, hanem majmokat és pávákat is” mert elméleteik „olyanok, akár a páva tolla, ragyogó a külsejük, de nem is szilárdak, nem is hasznosak”.
Az elemekrõl alkotott nézetei szemben állnak mind az empedoklészi–arisztotelészi négy elem, mind a paracelsusi három õselv felfogásával. Õ az elem fogalmának antik eredetû definícióját írja le. „Én elemen azt értem, amit a legvilágosabb beszédû kémikusok a maguk õselvén értenek: bizonyos egyszerû vagy teljességgel elegyítetlen testeket, amelyek nem állnak más testekbõl vagy egymásból, amelyek alkotórészei valamennyi tökéletesen elegyített testnek, amelyek közvetlenül ezekbõl vannak összetéve, és amelyek végezetül ezekké bonthatók szét.” Szép mondat, de igazából nem több, mint a szó szótári értelmezése, szabatos körülírása. Ettõl még lehetne elem a föld, a víz, a levegõ és a tûz, ahogyan a görögök gondolták, vagy a kén, a higany és a só, ahogyan Paracelsus sorolta fel a maga három õselvét. (Ne bogozzuk itt most azt, hogy ezek az õselvek mennyiben jelentenek valódi, kézbe vehetõ, edénybe tölthetõ anyagokat, és mennyiben ezeknek egy-egy absztrakt tulajdonságát.)
Boyle ellenvetései, akár Arisztotelészre, akár Paracelsusra vonatkoznak, a kémia alapjait érintik. A korai elméletek vagy a természeti jelenségek egyszerû megfigyelésén alapultak, vagy az alkimista mûhelyek manipulációinak eredményeként jöttek létre. Alkotóik az anyagok felbontásának és átalakításának, mai szóval, az analízisnek és a szintézisnek az eredményeit ismerték, azokat kívánták rendszerezni. Úgy gondolták, hogy az általuk elemnek tekintett komponensek megõrzik tulajdonságaikat az átalakulások során. Ha az analízis során víz keletkezett az elemzett anyagból, a peripatetikus alkimista arra következtetett, hogy az anyagban víz volt. Ha az anyag lángra lobbant, Paracelsus tanítványa biztosan tudta, hogy kén volt benne.
A vegyelemzés legfontosabb eszköze a hevítés volt, módszere a destruktív desztilláció. Biztosra vették, hogy ezen az úton felszínre lehet hozni az anyagokban rejlõ elemi komponenseket. Arra szemmel láthatóan nem gondoltak, hogy a hevítés olyan mértékben át is alakíthatja az anyagokat, hogy azokban más elemek vagy õselvek nyilvánulnak meg, mint amelyek eredetileg felépítették õket. A szénégetõ bogsában faszenet találnak, és a hevítés során faszesz szabadul föl, a fa tehát ebbõl a két anyagból áll. Boyle már ebben a kérdésben sem ért egyet elõdeivel (Boyle, 1661, 1929). Hiszen minden egyéb ellenvetéstõl eltekintve, már a hevítés módja is befolyásolja az eredményt: nem mindegy, hogy nyitott edényben vagy zárt retortában hajtják végre, nem mindegy, hogy az anyag elég-e, vagy csak szublimál, különbözõ eredményekre jutunk, ha vízfürdõ, a Nap vagy egy erjedõ trágyadomb a meleg forrása (ez utóbbi egyébként elterjedt laboratóriumi eszköz volt).
Ennél azonban mélyebb a különbség az elõdök és Boyle felfogása között. Számára az elsõ kérdés nem az, hogy az anyagok mibõl állnak, hanem hogy viselkedésüket milyen törvények kormányozzák (Anstey, 2000). Az õ „korpuszkuláris [vagy] mechanikai filozófiájának” az a célja, hogy – mint írja – „kísérletek segítségével tegyem valószínûvé, lehetséges az, hogy szinte minden minõséget mechanikai úton hozzunk létre – úgy értve, hogy másra ehhez nincsen szükség, mint az anyag saját részeinek mozgására, méretére, alakjára és szerkezetére.” Tehát minden anyagi jelenség megérthetõ a testeket felépítõ részecskék, ha úgy tetszik, atomok tulajdonságaiból és mozgásából.
Mert Boyle, Gassendi olvasója, sûrûn alkalmazta az atom szót az anyag legkisebb alkotóelemének az értelmében. Néha korpuszkulát, részecskét ír atom helyett. Bizonyára annak a jeléül, hogy amint azt világossá tette, nem kíván állást foglalni az anyag korlátlan oszthatóságának a kérdésében. Ebben tudatlannak vallja magát (Boyle, 1661, 1929). Az atom vagy korpuszkula fogalma a mechanikai filozófia megalkotásához volt nélkülözhetetlen. Oszthatatlanságukban kételkedhetett, amiben láthatóan biztos volt, az a létezésük. Tehát a szó szigorú, daltoni – és mai felfogásunk szerint naiv – értelmében nem volt atomista. Nem az oszthatatlan atomokra, hanem a mechanika törvényeire akarta alapozni a maga természetmagyarázatát. Az antik elgondolás különbséget tett a természet és a gépezetek mûködése között. Boyle véleménye szerint az anyagokban a korpuszkulák úgy mûködnek, mint a gépek: hasonlóan az emelõkhöz, mérlegekhez, ingaórákhoz. Ám tartózkodóbb, mint Thomas Hobbes, nem gondolja úgy, hogy egy mechanikai, korpuszkuláris filozófia teljes világmagyarázatot kínálna. Bizonyára vallásos hite sem engedi a materializmus közelébe.
Boyle filozófiájának középpontjában, úgy olvasom (Anstey, 2000), az arisztotelészi kategóriák közül a minõség áll. A kísérletezõ kémikus, aki Bacon induktív módszere szerint kíván haladni, nem is nagyon tehet mást, mint hogy anyagok és jelenségek leírásában azok minõségi jellemzõit veszi elsõsorban tekintetbe. A minõségek osztályozása és rangsorolása világossá teszi mechanikai világképét. (1. táblázat)
Mindenen a részecskék mechanikai tulajdonságai uralkodnak. Amelyek közé igen fontosan beletartozik a mozgásuk is. Ilyen anyagkép birtokában valóban kevés értelme van sokat vitatkozni arisztotelészi elemekrõl és paracelsusi õselvekrõl.
Tömeg és mozgás – a klasszikus mechanika alapfogalmai. Hiszen Boyle Christiaan Huygens és Isaac Newton társaságában dolgozott. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy Bacon módszere és a mechanika tudományának gyors kialakulása erõsen hatott a gondolkodására. Azt azonban, ismerve éppen a titánoknak ezt a baráti körét, könnyen furcsállhatjuk, hogy a minõség fogalma mellett a mennyiségé meg sem jelenik a mechanikai filozófia programjában. Kétségtelen, Boyle nem szívelte a matematikát a természet leírásában: úgy gondolta, a matematika absztrakt világa nem áll kapcsolatban a természet jelenségeivel.
Ezért a kvantifikálás kimaradt a programból, azonban szerencsére szerepet kapott a kutatás gyakorlatában. Itt elsõre is a gázok nyomása és térfogata közt fennálló, máig Boyle−Mariotte-törvénynek nevezett kvantitatív összefüggésre gondolhatunk. Egy sor, változatos körülmények között elvégzett mérés után fogalmazza meg nagy körültekintéssel a tételt: „az eredmények jól egyeznek azzal a hipotézissel, amely felteszi, hogy a nyomások és térfogatok egymással fordítottan arányosak”. Ha Boyle áttekinthetetlen terjedelmû életmûvébõl ez az egyetlen mondat maradt volna ránk, ennyibõl is tudhatnánk, hogy a fizikai kémia szülõatyjának szavait olvassuk.
Ez a törvény a kortársak figyelmét is felkeltette. Henry Oldenburg, a Royal Society elsõ titkára, Baruch Spinozának írt róla. Ezzel a levéllel kezdõdik Spinoza valóságos levélváltása Oldenburggal és képzetes levélváltása Boyle-lal. Boyle és Spinoza ugyanis csak Oldenburg közvetítésével vitáztak egymással (Spinoza, é.n.). Azért-e, mert egy angol arisztokrata, ha mégoly szerény és emberséges is, csak nem írhat egy holland üvegcsiszolónak? Spinoza, miután megkapta Boyle-nak a salétromról meg a cseppfolyós és szilárd állapotról írt könyvét, részletes bírálatot írt róla, sõt ellenõrzõ kísérleteket is végzett, amelyekhez még magyarázó ábrákat is fûzött. A salétrom, vagyis a kálium-nitrát vagy nátrium-nitrát, kedvelt kísérleti anyaga volt a kornak. Könnyû volt hozzáférni, változatos kémiai átalakulásokra lehetett bírni, és a puskapor egyik összetevõjeként szolgált. (Boyle és Spinoza ugyan felettébb békés természetû emberek voltak, de a kutatási eredmények gyakorlati felhasználása az õ idejükben is kívánatos lehetett.) Boyle aztán válaszolt a megjegyzésekre.
A kísérletek részleteire kár lenne kitérni, a vita lényege talán Spinozának egy közbevetett mondatából is kiolvasható: „… hacsak, aminél nincsen dõrébb, azt nem akarjuk elismerni, hogy van üres tér.” Amire Boyle válasza Oldenburg tollán: „… nem annyira azt akarta kimutatni, hogy a salétromnak ez az elemzése igazán filozófiai és tökéletes, hanem inkább csak azt, hogy a szubsztanciális formákról és tulajdonságokról szóló, közfelfogásszerû és az iskolákban elfogadott tétel gyenge alapon nyugszik, s hogy a dolgok közötti úgynevezett fajkülönbségek részeik nagyságára, mozgására, nyugvására és helyzetére vezethetõk vissza.” Úgy látom, ezekben a kérdésekben, mialatt cirkalmasan biztosították egymást kölcsönös tiszteletükrõl, nem jutottak egyetértésre.
Boyle legnépszerûbb, legolvasottabb mûve megjelenése óta máig a viszonylag fiatalon írt The Sceptical Chymist vagyis a Kételkedõ vegyész (Boyle, 1661, 1929) címû dialógus. A tudománytörténeti irodalom nem szokott túl sok szót vesztegetni rá, hiszen viszonylag kevés új és pozitív állítás van benne. De hát csak nem tévedett tizennégy nemzedéknyi vegyész! Álljunk meg a könyv címlapjánál! A szkepszis, kétkedés nem volt idegen a kor gondolkodásától, Bacon is arra buzdította a természet vizsgálóit, hogy kritikusan tekintsenek saját megfigyeléseikre. Itt azonban, azt hiszem, mélyebbek a gyökerek.
John Florio, egy olasz születésû angol mûfordító egy negyed századdal Boyle születése elõtt lefordította Michel Montaigne esszéit. George Saintsbury (1966) irodalomtörténete szerint egy évszázadon át ez volt az egyik legolvasottabb angol nyelvû könyv (persze a Biblia után). Ha meg szabad engednem magamnak egy lucus a non lucendo1 érvelést, azt állítom, hogy én ugyan sem a Boyle-ról szóló irodalomban, sem az õ saját mûveiben sem láttam Montaigne-nak még a nevét se leírva, mégsem lehet elképzelni, hogy ez a mûvelt és tájékozott tudós ne került volna össze az Esszék-kel. Abban is a Második könyv tizenkettedik fejezetével, a Raymond Sebond mentsége címûvel (Montaigne, 2002). Ez a terjedelmes esszé legnagyobb részében egy spanyol teológus írásának fordítása, az antik eredetû filozófiai szkepszis reneszánsz kori felújítása. Hogy mekkora része van benne Sebondnak és mekkora Montaigne-nak, én nem tudom megmondani. Az antikvitásban a görög Pürrhón nevéhez fûzõdött a szkeptikus iskola megalapítása, õ azonban semmi írott szöveget nem hagyott maga után. A felfogás egyik legteljesebb ókori kifejtése Sextus Empiricustól (1998) származik, aki a Kr. u. I. század végén vagy a II. század elején mûködött. Tõle idézek néhány mondatot, hogy a gondolkodásmódot bemutassam. Az egész rendszer ismertetésére természetesen nem vállalkozhatom. Mûve elején már világossá teszi a szerzõ az iskola célját.
„A szkeptikus filozófia az a képesség, hogy a jelenségeket és a gondolatokat bármely módon szembeállítsuk egymással; ebbõl kiindulva az ellentétes tények és érvek egyensúlya miatt elõször az ítéletek felfüggesztéséhez jutunk el, majd pedig a zavartalan lelkiállapothoz.” Mint az antik filozófiában olyan gyakran, itt is a helyes, tehát boldog élet elérése a filozofálás célja. A szkeptikusok szerint akkor jutunk ide, ha megtartóztatjuk magunkat mindenféle ítélkezéstõl. „…a zavartalan lelkiállapot az ítéletfelfüggesztésre következik el…” Ennek tíz módját sorolja fel. Ezek alapgondolata általában az, hogy érzékelésünk, személyes tapasztalataink eleve megbízhatatlanok, megállapításainkat pedig gondolkodásunk hagyományai és elõítéleteink befolyásolják. Tehát bizonytalan, ingatag talajra épül minden ítélet.
Nagyon fontosak a beszéd fordulatai. „Az összes szkeptikus szófordulatról elõször azt kell felfogni, hogy egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy igazak-e.” A szkeptikus gondolkodó ilyeneket szeret mondani: „Nem inkább…?” vagy „semmit nem szabad határozottan állítani”.
A természettudomány szerepérõl nagyon furcsát állít: „Azért foglalkozunk természettudományos vizsgálatokkal, mert itt minden állítással szemben mindig megfogalmazható egy ellentétes állítás.” Ezt már az iskola iránt érzett erõs rokonszenvünk mellett se olvashatjuk könnyen egyetértõ szívvel.
Végsõ ítéleteknek nem lehetünk a birtokában, ez azonban nem ment fel a munkálkodás alól. „…határozott véleményalkotás nélkül követjük a mindennapi tapasztalatot azért, hogy ne legyünk tétlenek.”
A szkepszisnek természetesen fokozatai vannak, és az egész felfogással kapcsolatban az egyik legnyilvánvalóbb ellenvetés, ami anekdotikus megfogalmazásokat is nyert, hogy vajon a szkepszissel szemben is nem kell-e szkeptikusnak lenni. Akárhogyan is van, szállóigévé lett Montaigne jelmondata: „Que je sais?” – Hogyan tudnám?
Az õ elõbb említett esszéje mintha még messzebb menne a tartózkodásban az ítéletalkotástól, mint a latin szerzõ. Ebbõl a terjedelmes szövegbõl is csak néhány mondatot emelek ki. „Pürrhón és a többi szkeptikus […] azt mondja, még keresi az igazságot. Ezek úgy vélik, hogy aki azt hiszi, megtalálta, mérhetetlenül becsapja magát; és hogy túlságosan vakmerõ hiúság van a második fajtában, amelyik azt bizonygatja, hogy emberi erõ nem képes eljutni hozzá.” Mert vakmerõ hiúság akár azt is biztosra venni, hogy az igazság nem ismerhetõ meg.
Érzékeink korlátozottak, érzékelésünk csalóka. Minek az alapján mondhatnánk hát végleges ítéletet? Ráadásul az idõ múlásának is ki vagyunk téve. „… nincs változatlan létezés […] mi is, ítéleteink is és minden halandó dolog szünet nélkül változik és múlik. Ekképpen semmi bizonyosat nem állapíthat meg egyik a másikról…”
Montaigne nem természettudós, a szó semmilyen értelmében nem az. Így aztán tudománykritikájában hajlandó az ítéletmondásra, bármennyire is tiltaná az ilyesmit hirdetett szkeptikus meggyõzõdése. Mert ilyeneket mond Epikurosz atomjairól: „… miféle együgyûségbõl képzelték eleinte, hogy fölfelé mozgó atomjaik építik föl a világot […] Kénytelenek voltak […] görbe és kampós farokkal ellátni atomjaikat, hogy képesek legyenek összekapcsolódni.” Ez bizony nem a hûvös szkepszis, hanem a mérges, alpári józan ész hangja. Amin nem változtat az sem, hogy több mint háromszáz évvel késõbb a modern kvantumfizikát megalkotó Werner Heisenberg (1958) nagyon hasonló dolgokat mondott.
Általában sem volt Montaigne-nek jó véleménye a tudományról. „[Ahogy az asszonyok hamis szépséggel szépítik magukat] úgy tesz a tudomány is; […] olyan dolgok feltételezésével fizet ki minket, amelyeket maga mond kitaláltaknak.” Itt éppen Ptolemaiosz epiciklusai háborították fel.
A Sceptical Chymist szerzõje természetesen nem fanyalog és nem mérgeskedik a tudomány megállapításain. Kételkedik bennük. Nem tudásának bizonytalansága miatt. Ez éppen a módszere arra, hogy megszerezze a tudást. Idéztem már elõbb ebbõl a munkából. Egyik helyen a hevítés útján történõ vegyelemzésekben kételkedik. Máshol az egyik legfontosabb kérdésben, az atomok oszthatatlanságának a dolgában tartózkodik az ítélete megfogalmazásától.
Az anyagi világ szerkezetérõl alkotott elképzeléseit ugyan kevés kétkedéssel, de nagyon óvatosan adja elõ. „Nem tetszik abszurdnak az a feltevés, hogy amikor a kevert testek elõször létrejöttek, az általános anyag, amelybõl a Mindenség minden egyes része áll, voltaképpen különbözõ nagyságú és alakú, különféle módokon mozgó kis részekre tagolódott. […] Az sem lehetetlen, hogy ezek közül néhány összekapcsolódik […] Ha épp annyira helyes, mint amennyire valószínû, hogy az összetett testek csak az eltérõ szerkezetükben különböznek egymástól, ez pedig a kis részecskék nagyságából, alakjából, mozgásából adódik, épp úgy nem lesz oktalan az az elképzelés sem, hogy az univerzális anyag ugyanakkora mennyisége különféle átalakulások és egyesülések útján arra bírható, hogy néha kén természetû, néha föld természetû, néha víz természetû megnevezést érdemeljen.”
A szöveg más helyén nyíltan kijelenti: „Most a szkeptikus szerepét fogom játszani.” A saját állításairól azt írja: „Kételyeim nem parancsolóak.” Másfelõl viszont: „Elegendõ ok a kétkedésre, ha a véleményt nem támasztja alá parancsoló ok.”
A könyv végén pedig ilyen hangon vet számot a maga eredményeivel: „Ami pedig az én felfogásomat illeti, arról csak annyit mondhatok: igaz ugyan, hogy nem csak egy éles eszû természetvizsgáló, hanem akár én magam is tudnék velük szemben nyilvánvaló ellenvetéseket tenni; mégis van talán köztük olyan, amelyet nem lehet minden további nélkül megcáfolni. […] [Ha az elemekre vonatkozó, általam bírált tételeket] logikailag és kísérleti úton bebizonyítják, nem fogom a magam nyugtalanító kétségeit annyira szeretni, hogy azokat a vitathatatlan igazságra fel ne cseréljem. És szkeptikusként nyíltan bevallhatom: bármilyen elégedetlen vagyok is a peripatetikusok és a kémikusok elemekrõl és õselvekrõl szóló tanításaival, […] meglehet, hogy mások vizsgálatait alig tartom kevésbé megnyugtatóaknak, mint a sajátjaimat.”
Azt hiszem, ebben a munkában egymásra talált gondolkodó, módszer és tudományág. A gondolkodó, aki szereti a maga nyugtalanító kétségeit, a módszer, amelynek lényege a kételkedés, és a kémia tudománya, amely bõven ad teret a kételkedésnek. Abszurd dolog lett volna a XVII. században szkeptikus geometriáról vagy szkeptikus csillagászatról beszélni. A kémia azonban, a maga megszámlálhatatlan anyagával, a fizikai változók nagy bõségével, a reakciók hihetetlen változatosságával, gyakorta csak nehezen reprodukálható kísérleteivel, a makroszkópos mérések és mikroszkópos elméletek közt feszülõ távolságokkal jó szállást nyújt a kételkedõ elmének. A mai vegyész természetesen nem tekint kétkedéssel tudományának jól megmunkált alapelveire. De úgy gondolom, nem teszi rosszul, ha óvatosan kételkedik, valahányszor új területre merészkedik.
Még egy rövid gondolat. Miért reneszánsz? Boyle, ez a puritanizmusra hajló, elvonuló tudós, csendes és tiszta jellem, vitáiban engedékeny, megnyilatkozásaiban óvatos, a közkeletû elképzelések szerint inkább a barokk légkörében volna otthon. A tankönyv szerint ugyan az angol reneszánsz a restaurációval ér véget, tehát 1660-ig tart, így Boyle fiatal férfikoráig még a reneszánszban élt – már ha egy ilyen kijelentésnek egyáltalán van értelme. De hát a jellem, az egyéniség? Jacob Burckhardtól (é. n.) úgy tanultuk, hogy a reneszánsz idején az egyéniség legmagasabb rendû kialakításának az ösztöne uralkodott Itáliában, a követendõ példa a rendkívüli, a páratlan ember volt, aki mindenekfelett hírnévre és elismerésre törekedett.
Találunk ilyen embert a kémia történetében, Paracelsus az. Öntelt, magabiztos, hangoskodó, trágár szavakkal pocskondiázza kartársait, lényeges állításait úgy kell szemenként kiszedni az öndicséret vastag hordalékából – ha van erõs és erõt mutató, egyéniségére féktelenül büszke szereplõje ennek a tudományágnak, az biztosan õ. Magabiztosságában, laboratóriumában elõállított gyógyszereire hiún hír szerint odáig ment, hogy nyilvánosan tûzre vetette Galenus (és Avicenna) mûveit. Ezzel a mozdulatával egy kis vagyont semmisített meg. És megtagadta az antik hagyomány egy fontos részét.
Amely hagyomány egy másik fontos részét Boyle életre keltette. Laboratóriumában az antik atomelmélet a kísérleti kémiai vizsgálatok tárgyává vált. Gondolkodása pedig az antik szkepszis legszebb hagyományain épült. Életmûvében az ókor nagy értékei ébredtek új életre.
Talán nem tévedtem, amikor alakját a reneszánsz kapcsán idéztem fel.
Kulcsszavak: Boyle, Gassendi, Montaigne, atomelmélet, szkepszis
IRODALOM
Anstey, Peter R. (2000): The Philosophy of Robert Boyle. Routledge, London
Boyle, Robert (1661, 1929): The Sceptical Chymist. elsõ kiadás: London • német fordítás: Boyle, Robert: Der skeptische Chemiker, verkürzt herausgegeben und übersetzt von E. und M. Färber, (Ostwald’s Klassiker der exakten Wissenschaften), Akademische Verlagsgesellschaft m.b.H., Leipzig
Burckhardt, Jacob (é. n.): A reneszánsz Itáliában. Képzõmûvészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest
Heisenberg, Werner (1958): A mai fizika világképe. Gondolat, Budapest
Hunter, Michael (ed.) (1994): Robert Boyle Reconsidered. Cambridge University Press, Cambridge
Laidler, Keith J. (1993): The World of Physical Chemistry. Oxford University Press, Oxford
Montaigne, Michel de (2002): Esszék. Második könyv. Jelenkor, Pécs
Partington, James R. (1961): A History of Chemistry. Vol. II., MacMillan, London
Rau, A. ([1877] 1961): Grundlagen der modernen Chemie. Braunschweig. Idézi: Partington, James R.: A History of Chemistry. Vol. II., MacMillan, London
Saintsbury, George (1966): A Short History of English Literature. MacMillan, London
Sextus Empiricus (1998): A pürrhonizmus alapvonalai. In: Kendeffy Gábor: Antik szkepticizmus. Cicero- és Sextus Empiricus-szövegek. Atlantisz, Budapest
Simonyi Károly (1978): A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest
Spinoza, Baruch (é. n.): Levelei. Franklin, Budapest
1 A latin mondás értelem szerinti fordítása: attól liget a neve, hogy nem kell benne világítani. A hajmeresztõ szómagyarázat egyedül a szavak rokon hangzásán alapszik. A magyar megfelelõje az lehetne: attól lugas a neve, hogy sehol nem lukas. A mondást az abszurd bizonyítások hívószavaként szokták használni.
Mechanikai, elsõdleges minõségek: alak, méret, mozgás, szerkezet
Nem-mechanikai, másodlagos minõségek
Nyilvánvalóak:
Elsõdlegesek: hideg/meleg, nedves/száraz
Másodlagosak: kémiai minõségek
Harmadlagosak: orvosi minõségek
Rejtettek: mágnesség, villamosság
Érzékelhetõek: szín, íz, illat
1. táblázat