Három könyv a szemiotikai
textológia témakörébõl
Az a diszciplína, amelyrõl szó van, létrejöttében és alakulásában, elméleti kiterjesztésében és alkalmazásában szorosan összekapcsolódik Petõfi S. János, a Maceratai Egyetem nyelvfilozófia professzora, akadémiai külsõ tag nevével. Egészen ritka jelenségként: a tudós pályája és az általa (is) létrehozott diszciplína „fejlõdése” jelentõs mértékben egybeesik. Európában általában szövegnyelvészetként, szövegtanként (textlingvisztika, textológia) ismerik ezt a területet, az angolszász szakirodalomban diskurzuselemzésként. A nevek változatossága részben azt jelzi, hogy az ezen belüli vizsgálódások elméleti kereteiket tekintve nem teljesen egységesek, részben pedig az elnevezések a „fejlõdés” különbözõ szakaszaihoz kapcsolódnak. A legilletékesebb, maga Petõfi S. János mindenre kiterjedõ argumentációval az általa kutatott területre ma a szemiotikai textológia elnevezést használja. Az a három könyv, amelyrõl az alábbiakban röviden szólunk, az elmúlt években jelent meg Magyarországon.
Mint több vele készített interjúban kifejtette, Petõfi S. János alkatával, soknyelvûségével, mély és széleskörû, a „két kultúrát” áthidaló (szakmai) tudásával és érdeklõdésével „kommunikatív” emberként mindig vonzódott a kommunikációhoz, annak gyakorlati és elméleti vonatkozásaihoz. Minthogy a kommunikáció komplex jelek, kommunikátumok révén valósul meg, a kutatási terület vizsgálati tárgya a szövegnek minõsíthetõ kommunikátum. A szándék pedig az volt, hogy a kutatás minél alaposabban feltárja a szöveglétrehozó alkotófolyamatot és a szövegbefogadó interpretációfolyamatot, amelynek kulcseleme maga a kommunikátum, azaz a szöveg. A szöveg vizsgálatában magától adódóan a verbális szöveg volt a kiindulópont, amelyet az elsõ fázisban a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején (a Göteborgi, az Umeåi, majd a Konstanzi Egyetemen) Petõfi S. János verbális ko-textuális elméleti keretben vizsgált (csupán a szövegen belüli elemek figyelembe vételével), a második fázisban, a hetvenes-nyolcvanas években (a Bielefeldi Egyetemen) az elméleti keret kon-textuálissá bõvült a szövegen kívüli tényezõk bevonásával (a kutatás a verbális szövegek jelentésének létrehozására irányult), majd a kilencvenes években (a Maceratai Egyetemen és itthon) multimediális kon-textuálissá (multimediális nyelvek és szövegek elemzésére).
A diszciplína fejlõdésében és a szerzõ pályájának alakulásában rendkívül fontos volt a második szakasz, a hetvenes-nyolcvanas évek idõszaka. A korra jellemzõ módon egy kivételével, ennek az idõszaknak még a magyar nyelvû publikációi sem Magyarországon jelentek meg, hanem Amszterdamban, Bukarestben, Bécsben, Párizsban és Újvidéken. Ezt pótolja most részben a Szemiotikai szövegtan címet viselõ sorozat 18. kötete. A kötet monografikus része, amely a Szövegkompozíció és jelentés. Témák és megközelítések a szövegtani kutatásban címet viseli, két téma köré csoportosítva három-három dolgozatot tartalmaz. Az elsõ téma maga a nyelvészeti és a szemiotikai-textológiai kutatás, annak az elméleti kontextusnak a bemutatása, amelyben a szerzõ szövegtani koncepciója kialakult, és amelyben ma is folytatódik. E téma keretében az elsõ, elõször 1976-ban megjelent írás könyvismertetések formájában mutatja be a generatív grammatikát, az univerzális grammatikát és a beszédaktus-elméletet (az ismertetett könyvek szerzõi, illetve szerkesztõi: Karl-Otto Apel, Jon L. Austin, Guido Küng, John Lyons, Wolfgang Stegmüller, Danny D. Steinberg – Leon A. Jakobovits, Donald Davidson – Gilbert Harman). A másik két írás két terjedelmes, igen tanulságos interjú a szerzõvel, az egyik 1984-bõl (Danyi Magdolna készítette, Újvidéken jelent meg), a másik 2001-bõl (Andor József elektronikus interjúja, 2002-ben jelent meg elõször a Szöveg az egész világ címû, Petõfi S. János 70. születésnapjára kiadott kötetben). Fontos a szerzõnek az a véleménye, hogy „A szövegtani és a nyelvészeti kutatás kapcsolatában meggyõzõdésünk szerint a szövegtani kutatás szerepe az elsõdleges”. (123.) A második témakörbe tartozó írások a szövegkompozíció háromféle megközelítési lehetõségét tárják elénk: az egyik a szöveg tipográfiai képének kompozicionális jelentést meghatározó szerepét mutatja be (Weöres és Nemes Nagy Ágnes elemzések; elõször 1969-ben jelent meg), a másik a horizontális (lineáris) organizáció (Örkény egyik egypercese alapján, elõször 1984-ben), a harmadik a vertikális (hierarchikus) organizáció elemzése (Nemes Nagy Ágnes: Amikor, 2006). A kötet második része bibliográfiákat és repertóriumokat tartalmaz Vass László szerkesztésében.
Petõfi S. Jánosnak az Akadémiai Kiadónál 2004-ben megjelent A szöveg mint komplex jel. Bevezetés a szemiotikai-textológiai szövegszemléletbe címû könyve a diszciplína kézikönyv jellegû szintézisének tekinthetõ. Ennek megfelelõen a szerzõ a tõle megszokottnál is nagyobb gondot fordít a terminusok indoklására, az alapfogalmak explicit kifejtésére és annak igazolására, hogy éppen a szöveg komplex jel-volta miatt túl kell lépni a nyelvészet határain. Így már a Bevezetésben sort kerít a könyv címében szereplõ terminusok indoklására és kifejtésére. A kézikönyv-jellegnek megfelelõen az elsõ rész általános textológiai kérdéseket tárgyal, a második rész három elméleti kérdést (a szövegtani kutatás diszciplínakörnyezetét, a szemiotikai textológia és a nyelvészeti kutatás elméleti és módszertani distinkcióját és kapcsolatát, a multimediális szövegek szemiotikai-textológiai megközelítését), a harmadik rész egy verbális és két multimediális szöveg megformáltságát tárgyalja azzal a kimondott céllal, hogy „példát adjon a szemiotikai textológia elméleti apparátusának a használatára”. (21.) Mindhárom rész részletes irodalomjegyzékkel zárul, maga a könyv pedig a szakkifejezések mutatójával. Minthogy a szöveg vizsgálata az elmúlt évtizedekben egyidejûleg különféle diszciplínák (szemiotika, filológia, nyelvészet, retorika, kognitív pszichológia, kommunikáció-szociológia stb.) keretében történt az illetõ diszciplínák módszereivel, Petõfi S. János további feladatnak tekinti az integratív jellegû szövegtan interdiszciplináris metodológiája kidolgozásának folytatását és egy integratív szövegtani elméleti keret létrehozását (63.). Ezzel kapcsolatosan figyelemre méltó a szerzõnek a könyv II. 2. részében kifejtett javaslata egy, az egyetemi stúdiumokat is megalapozó studium generale bevezetésének szükségességérõl és lehetséges curriculáris tartalmáról. A szakképzés tárgyától függetlenül véleménye szerint a studium generalénak ilyen témákat kellene tartalmaznia: filozófiai propedeutika, tudományelmélet és tudománytörténet; a kutatás tárgyának metodológiája (deduktív, induktív, abduktív megközelítés, empirikus kutatás); kommunikációképesség legalább két idegen nyelven (83.). A studium generale alapeleme végsõ fokon maga az általános szemiotikai textológia és az általános retorika lehetne (84.).
A szerzõhöz és a témához kapcsolódó harmadik könyv az elõbbieknél költõibb és talányosabb fõcíme Hans Magnus Enzensberger részletesebben is idézett egyik szövegébõl való: A vízjel nem tûnik el olyan könnyen. Ez a könyv a Benkes Zsuzsa – Petõfi S. János szerzõpáros több elõzõ könyvéhez hasonlóan cáfolja azt a néha elhangzó, tájékozatlanságból fakadó véleményt, hogy a szemiotikai textológia túlságosan teoretikus. Azt csak Petõfi S. János 2001-es interjújából tudjuk, hogy már 1972-ben, a Bielefeldi Egyetem tervezésekor a szövegcentrikusság azért volt közös jegye a Nyelvészeti és Irodalomtudományi Kar tanszékeinek, mert úgy tervezték, hogy itt történik majd azoknak az „új típusú” középiskolai tanároknak a képzése, akik az iskolai oktatásban az újonnan bevezetendõ nyelvészet és irodalomtárgyak tanárai lesznek (erre akkor ott nem került sor). Az említett szerzõpárosnak az irodalmi szövegek másfajta megközelítésére irányuló hazai törekvését az „akadémiai” szakmai környezet kevésbé ismerheti ugyan, de már több mint másfél évtizede tudnak róla, részt vesznek benne pedagógusok az egész Kárpát-medencébõl, középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók, az elmélet elemei és a gyakorlás játékos mintái bekerültek tankönyvekbe (olyanokba is, amelyek Romániában jelentek meg), iskolai segédkönyvekbe. A didaktikai tapasztalatnak és a szemiotikai textológia elméletének összekapcsolása, ahogyan ebben a könyvben megvalósul, szintén a nem szokványos szövegmegközelítésre biztat, az irodalmi szövegek kreatív, játékos szétszedésére és összerakására. Magukat a szövegeket ettõl nem kell félteni, az erre utaló cím szerint: A vízjel nem tûnik el olyan könnyen. A könyvben bemutatott kreatív gyakorlatok olyasmire nyújtanak példákat és mintát, ami a megváltozott civilizációs környezetben, a vizualitás korszakában újra vonzóvá teheti a szövegekkel foglalkozó iskolai munkát. A szerzõk ezt a könyvet a 2004-ben megjelent kötet ikerkönyvének tekintik, és jelzik, hogy „a kettõ együtt ad képet a verbális szövegek általános és alkalmazott textológiájáról”. (16.) A könyv szerkezete is összhangban van az elõbbivel: a nyolc fejezet szintén három részre oszlik. Az elsõ rész a szemiotikai textológiának azokat a jellemzõit, alapkérdéseit tárgyalja, amelyek relevánsak a gyakorlatok megértésében; a második rész gyakorlatai azt a célt szolgálják, hogy világossá tegyék bizonyos, a poétikából is ismert szakszavaknak a szövegek megformáltságával kapcsolatos használatát (kötött vers, szabad vers, próza, kalligramm, képvers stb.); a harmadik rész fejezetei elõbb a szöveg egy-egy összetevõjére vonatkozó kreatív gyakorlatokat mutatnak be, aztán olyanokat, amelyek több összetevõre irányulnak, végül olyanokat, amelyek versszövegek szövegrokonsági kapcsolatainak a felderítését szolgálják. Azt a szándékukat is jelzik a szerzõk, hogy ezt az ikerkönyvet trilógiává szeretnék kiegészíteni egy olyan kötettel, amelyben multimediális szövegekre vonatkozó gyakorlatokat mutatnak be.
Végül a három könyv rövid ismertetését azzal a bizonyára nem érdektelen tény jelzésével zárom, hogy miközben a szövegtannak a Kárpát-medencében egyre inkább pezsdítõ hatása van a középfokú és az egyetemi oktatásra, a nagyvilágban is több helyen mûködnek Petõfi S. János nevéhez és személyéhez fûzõdõ szövegtani mûhelyek. Az említett iskolai tankönyveken és oktatási segédkönyveken kívül ennek itthon olyan eredményei vannak, mint a szegedi tanárképzõ fõiskolán megjelent sorozat 18 kötete (Szemiotikai szövegtan) és a debreceni egyetemhez fûzõdõ sorozat 13 kötete (Officina Textologica). A nagyvilágban pedig közvetlenül vagy közvetve szintén a „Petõfi-iskolához” kapcsolódó nemzetközi folyóiratok és periodikák jelennek meg: Text (Petõfi indította van Dijkkal); Research in Text Theory (a berlini deGruyter kiadónál), Papiere zur Textlinguistik (a hamburgi Buske kiadónál). (Petõfi S. János – Békési Imre – Vass László szerk.: Szemiotikai szövegtan. Szeged: JGYF Kiadó, 2007; Petõfi S. János: A szöveg mint komplex jel. Bevezetés a szemiotikai-textológiai szövegszemléletbe. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2004; Benkes Zsuzsa – Petõfi S. János: A vízjel nem tûnik el olyan könnyen. Versek megformáltságának megközelítése kreatív gyakorlatokkal. Bp.: Tinta Könyvkiadó, 2006)
Péntek János
az MTA külsõ tagja
Rathmann
János: Történetiség
a
német felvilágosodásban
Az
elõttünk fekvõ
kötetnek két elõzménye
van Rathmann János munkásságában: egy
közelebbi és egy távolabbi. A közelebbi,
másfél évtizeddel ezelõtti
elõzmény magának
a kötetnek az eredeti német nyelvû
változata. A Történetiség a német
felvilágosodásban ugyanis, csekély
változtatásokkal, voltaképp a Historizität
in der Deutschen Aufklärung (Peter Lang, 1993)
tanulmányainak magyar nyelvû
újraközlésére vállalkozik. A
távolabbi, mintegy negyedszázados elõzmény
pedig a szerzõ
Herder-monográfiája. Ez, a herderi történetfilozófia
kialakulásának szentelt, Herder eszméi –
a historizmus útján (Akadémiai, 1983) címû
értekezés indítja el Rathmannt a történetiségnek
a német felvilágosodásban játszott
szerepét vizsgáló, a mostani kötetben
összefoglalt kutatásai útján.
A
mostani kötet afféle portrégyûjteménynek
is fölfogató: a történetiség német
fölfedezõinek
arcképcsarnokaként is olvasható tehát. Az
arcképcsarnokban három fõalak
és egy mellékalak foglal helyet – a fõalakok:
Herder, Hamann és Georg Forster, a mellékalak pedig
Moses Mendelssohn. A fõalakok
közül is legfõbb,
változatlanul, Herder: a kötet több mint felét
az õ munkásságát
elemzõ két tanulmány
teszi ki, a földolgozás pedig – noha szigorúan
geneologikus értelemben Hamann-nal kellene kezdeni a
tárgyalást – az õ
történetfilozófiájának analízisével
indul. Minden más szereplõ
voltaképpen csupán hozzá viszonyítva lép
színre: Hamann az elõdök,
Forster az utódok egyikeként, Mendelssohn
meg afféle vitapartnerként.
A
Herderrel foglalkozó két tanulmány egyike a
herderi történetfilozófia genezisét tárja
föl, a másika pedig a jellemvonásait veszi számba.
Az elõbbi filológiai
megalapozottságú érvelése szerint a
herderi történetfilozófia genezise egészen
Herder legkorábbi írásaiig nyúlik vissza,
és két kortársi gondolkodó
interpretációjával kapcsolódik össze:
Herder Hume- és Winckelmann-olvasmányaiból
indul ki. Az utóbbi határozott filozófiatörténeti
koncepción nyugvó argumentációja szerint
Herder a modern történetfilozófia társalkotóinak
egyike, bölcselettörténeti helyét Vico és
Hegel között lehet kijelölni: a herderi
történelembölcselet a közvetítõ
tehát a történelem mibenlétének
megértésére irányuló vicoi
filozófiai reflexió és a grandiózus
hegeli történetfilozófiai rendszer között.
Ez a beállítás egyben a közelmúlt
nagyhatású Herder-képe ellenében látszik
megfogalmazódni: Isaiah Berlin híres
Herder-értelmezésével (Vico and Herder:
Two Studies in the History of Ideas. Hogarth
Press, 1976) folytatott polémiaként is
értékelhetõ
tehát. Berlin fölfogása szerint Herder
történetfilozófiai értelemben az
„ellen-felvilágosodás” gondolkodója
– az önmagát a régi európai tradíció
ellenében megfogalmazó, az univerzalisztikus
gondolkodással szemben értékpluralizmust
meghirdetõ „új
romantikus ideál” alakja –, filozófiatörténeti
értelemben pedig nem originális bölcselõ
– a filozófia efféle „kompilátora”
csupán. A maga Herder-interpretációját
kidolgozva Rathmann – úgy tûnik
– mindkét szemponttal vitába száll:
Herdert egyrészt tehát határozottan a
felvilágosodás áramába tartozó
filozófusként ábrázolja – azaz
igyekszik visszahódítani a romantikától
–, másrészt egyértelmûen
eredeti gondolkodóként fogja föl – azaz
megpróbálja visszaadni kanonikus rangját.
A
Hamann-tanulmány, noha itt is alkalom kínálkozna
rá, nem Berlin hasonlóképp befolyásos
Hamann-interpretációja ellenében rajzol képet
a gondolkodóról. Nem vitatkozik tehát
közvetlenül Berlin Hamannt az irracionalizmus prófétájaként
– lényegében afféle prefasiszta figuraként
– értékelõ
nagyesszéjével (The Magus of the
North: J. G. Hamann and the Origins of Modern Irrationalism.
John Murray Publishers, 1993; Three Critics of the Enlightenment:
Vico, Herder and Hamann. Princeton University Press, 2000).
Általánosságban vitatja csupán
a hagyományos, az „észak” titokzatos
„mágusának” „misztikus homályba”
burkolódzó alakjáról rajzolt képet.
Az a célja, hogy Hamannt határozottan a felvilágosodás
vonulatába illesztve, a történetiség-koncepció
kialakulási folyamatának alkotó
közremûködõjeként
ábrázolja: olyan gondolkodóként, akinek
mûvében úgymond
„minden mágikus és misztikus köntös
dacára” a „világ reális
összefüggéseinek sok zseniális belátása”
húzódik meg. A tanulmány középpontjában
ilyenformán, bár vizsgálódásának
tárgyává teszi hõse
elõadásmódjának
ismert sajátosságait – irályának
diskurzusok közötti csapongását, stílusának
tudatos enigmatikusságát, dikciójának
nehezen megragadható mágikusságát –
is, Hamann közgazdaságtani érdeklõdésének
elemzése áll. A közgazdaságtan
tanulmányozása – Hegel késõbbi
ökonómiai stúdiumaihoz hasonlóan – e
szerint elmélyíti Hamann történeti
látásmódját, illetve kihat
erkölcselméleti és nyelvbölcseleti
fölfogására is: filozófia, nyelv és
gazdaság dialektikus kapcsolatának belátására
vezeti el.
A
Forster-tanulmány, hasonlóképp szorosan
illeszkedve a kötet koncepciójához, a német
felvilágosodás történetiség-fogalma
kidolgozásának folyamatában jelöli ki
Forster helyét. A kalandos életutat befutó,
sokoldalúan mûvelt,
ám metafizikailag kevésbé iskolázott
Forster e szerint a herderi (és lessingi) program eredeti
követõje: elõdeihez
hasonlóan maga is az általános és a
különös – az általános
észigazságok és az adott történeti
igazságok – közötti szakadék
áthidalásán munkálkodik. Mint
eredetileg természettudományos képzettségû
gondolkodót, a történetfilozófia alapjainak
megállapítása érdekli – a
természettörténet és az emberi történelem
közötti viszony kérdése például
egész gondolkodói pályáját
végigkíséri –, érdeklõdése
azonban nem elvont jellegû,
hanem a korproblémák megértésének
szándékával áll összefüggésben.
Forstert voltaképp a koreszmék értékelése
foglalkoztatja: az elvont eszmerendszere és a társadalmi
gyakorlatban ható gondolatok közötti viszony
tisztázásával próbálkozik. A
természeti és társadalmi fejlõdés
mércéjének a „egység” és
a „sokféleség” elvének egyszerre
történõ
érvényesülését tekinti, a mérce
a társadalmi haladás problémájára
való alkalmazása pedig fokozatosan a felvilágosult
abszolutizmus radikális bírálatához
vezeti el. A jakobinus Forster, a forradalmi francia csapatok által
Mainzban létrehozott köztársaság egyik
vezetõje
történelembölcseleti vizsgálódásai
végállomásaként a forradalom
szükségszerûségének
igazolásához érkezik meg.
Amilyen
szerves helye van Rathmann koncepciójában Herder,
Hamann és Forster alakjának, olyannyira meglepõ
viszont Mendelssohn szerepeltetése. Mendelssohn ugyanis
egyáltalán nem illeszthetõ
a német historizmus elõzõekben
megkonstruált tradíciójába: álláspontja
õt, éppen
ellenkezõleg, a herderi
eszmék éles vitapartnerének mutatja. A kötet
eredeti német változatában nem is szerepel vele
foglalkozó írás, így különösen
talányos a jelenlegi magyar kötet megoldása,
amelyik alcímében – mintha a tanulmányok
vizsgálódásai mintegy ezt készítették
volna elõ – egyenesen
„Mendelssohn jelentõségérõl”
beszél. A tanulmány ehhez képest maga is
amellett érvel, hogy Mendelssohn, a maga
humanitáskoncepciójával és
toleranciaelvével, csupán részben osztja a német
felvilágosodás fõáramának
gondolatait. Életmûve
legalább annyira illeszkedik kora askenázi zsidó
közösségének törekvéseibe:
eminens célja éppen a zsidó hagyomány és
a kortársi felvilágosodás – elsõsorban
a módszertani mintaként fölfogott leibnizi–wolffi
irány – összeegyeztetése. A zsidó
hitet – éppen a felvilágosodás
racionalizmusának alapján – észvallásként
igyekszik tehát fölfogni. Hamannal folytatott – a
vallási hatalommal és a zsidósággal
foglalkozó tanulmányáról írott
Hamann-recenzióból rekonstruálható –
vitája is úgy interpretálható, mint a
„historizmus” és az „ahistorikus
racionalizmus” nézeteltérése.
Külön
fejezet foglalkozik a német felvilágosodás
magyar recepciójának történetével. A
kötet koncepcióját elegánsan kiegészítõ
gondolatmenet középpontjában Herder
felvilágosodás kori és reformkori magyar
hatástörténetének elemzése áll.
Az elemzés szerint Herder – a népet a nyelv, a
kultúra és fõként
a „költészet” felõl
megközelítõ –
népfogalma mindkét korszak gondolkodására
meghatározó befolyást gyakorol. Rathmann
földolgozása egyaránt kitér kanonikus
és nem kanonikus szereplõkre.
Az elõbbiek sorában
részletes interpretáció olvasható
Kazinczy és Széchenyi Herder-recepciójáról:
Kazinczy eszerint hosszú életének mindként
korszakában alapvetõen
Herder hatása alatt áll, Széchenyi politikai
gondolkodásának középpontja – a
nemzetté emelkedõ
nép koncepciója – pedig hasonlóképp
egyértelmû
Herder-hatásokat mutat. Az utóbbi, nem kanonikus
szerzõk között
Guzmics Izidor szerepel: a kor jeles klasszikafilológusának
és nyelvészének úgymond nem csupán
a Kazinczyval folytatott levelezésén, de sajátképpen
teológiai írásain is nyomot hagynak a herderi
gondolatok.
Rathmann
nem csupán filozófiatörténész:
legalább ugyanolyan joggal germanistának is
minõsíthetõ.
Filozófiatörténeti fejtegetései mindenkor a
német filológia alapjára épülnek:
elemzései például, figyelemreméltó
módon, gyakran hagyatéki forrásanyagokra
támaszkodnak. Kötete német változatának
másfél évtizeddel ezelõtti
megjelenése óta fõként
fordítói munkával volt elfoglalva: kedves
hõseinek tanulmányait
ültette át magyarra (Hamann: Válogatott
filozófiai írásai. Jelenkor, 2003;
Mendelssohn: Phaidón avagy a lélek halhatatlansága.
Jószöveg Mûhely,
2006). Az érdeklõdõ
olvasó, azt javasoljuk, mostani könyvét is ezekkel
a fordításkötetekkel együtt vegye kézbe.
(Rathmann János: Történetiség a német
felvilágosodásban: Mendelssohn jelentõsége
[Historia – Diaspora, VIII.], Budapest: Logos Kiadó,
2007)
Perecz
László
filozófiatörténész
Szentgyörgyi Zsuzsa: Mérnök
– tudós – iskolateremtõ
A
Typotex Kiadó Életutak sorozatának új
kötetében i
Szentgyörgyi Zsuzsa
Michelberger Pál
akadémikus életpályáját dolgozza
fel nagy gonddal és empátiával. A könyv
azonban több egy életmû
„egyszerû”
ismertetésénél, mivel a tudós mérnök
munkássága elválaszthatatlan a kor
történelmétõl,
melyben dolgozott és alkotott. Ennek megfelelõen
az elsõ fejezetekben
ismertetésre kerül a gazdaságtörténeti
háttér, a magyar autóbuszipar korabeli
helyzete,valamint Michelberger Pál tevékenysége
„az alkotás háromszögében”. Ez
utóbbi fejezet bejárja az alkotó életpálya
legfontosabb állomásait a Mûszaki
Egyetem hadmérnöki karától az Ikarusz
Mûveken keresztül a
tudomány berkeiig, különös tekintettel a
tudományos közélet rejtelmeire. A könyv
végén az életmû
tudományos munkáinak részletes jegyzéke
teszi teljessé a felrajzolt képet.
Ami
ezt a könyvet különlegessé teszi, az a kötet
Kaleidoszkóp címet viselõ
része, amelyben tanítványok és
munkatársak – Magyar István, Péter Tamás
és Várlaki Péter – beszélgetnek
Michelberger akadémikussal életének különbözõ
szakaszairól. Ez az alapvetõen
szubjektív megnyilatkozás nemcsak a mérnök,
a tudós és a tudománypolitikus mögötti
embert mutatja meg, hanem részletes korrajzot is ad,
amelytõl az alkotó
életpálya elválaszthatatlan. A kötetnek ez
a része nemcsak a fiatalság számára
nyújt érdekes és tanulságos olvasmányt,
hanem azok is sokmindent megtudhatnak belõle,
akik személyesen is átélték az elmúlt
század második felének eseményeit.
Társadalmunk fejlõdésének
mértékét alkalmas módon azon is
lemérhetjük, hogy a fiatal olvasók külön
magyarázat nélkül mennyit értenek meg a
meghökkentõ, néha
érthetetlen, néha ellenállhatatlanul humoros
eseményekbõl,
amelyeket a szubjektív beszélgetések
felidéznek. A továbbiakban kedvcsinálónak
ezekbõl az epizódokból
villantunk fel néhányat.
Manapság
az ország „celebjei” házasságkötéseinek
részleteirõl a
közvélemény szinte percre pontos értesítést
kap; mikor, hol, mennyi pénzért, hány
vendéggel, milyen hírességek részvételével
történt meg a nagy esemény, amelyrõl
tudnia illik mindenkinek, aki nem akar lemaradni a felgyorsult élet
forgatagában.
A
fiatal mérnök így emlékszik vissza a
sajátjára: „Egyszerû
esküvõnk volt. Egy
évfolyamtársam és egy Ikarus-beli mérnök
volt a tanúnk. Más nem is volt jelen a házasságkötésen.
Az anyakönyvvezetõ
után megköszöntem mindkét tanúnak a
részvételt és feleségemmel igen
könnyelmûen elmentünk
a Gellértbe, kettesben megebédelni. Utána másnap
folytattuk a munkát, mintha mi sem történt volna.
Csak októberben mentünk el egy hétre a Mátrába
nászútra. Lakásunk nem volt. A feleségem
albérletben lakott, én a szüleimnél. Az
albérletbe engem is befogadott volna a lakástulajdonos,
de idõközben
változások történtek, és a Tanács
egy olyan házaspárnak utalta ki a lakást, aki
nem fogadott albérlõt
és a feleségemet is kitették. Így
mindketten szüleimhez költöztünk, Vecsésre.
Kétszobás, nyári konyhás, egy
fürdõszobás
elõszobás lakásunk
volt, az egyik szobában mi laktunk, a másikban a
szüleim. Itt született meg a lányom is, 1958.
november 7-én.”
A
szakmai munka következõ
állomása a tudomány munkásainál a
„mesterlevél”, a tudományos fokozat
megszerzése. Manapság egyes ambiciózus
politikusok erre nem sok idõt
és energiát pazarolnak, bizonyos nem akkreditált
intézményeknél jutányos áron
jutnak hozzá az áhított doktori fokozathoz –
ahogy ma divat mondani: „csak semmi cicó!”
Michelberger Pál ezzel szemben itt sem egyszerûsíti
az életet: „Erre az idõszakra
esik a kandidátusi disszertációm megírása.
Ahogy azt már jeleztem, 1958-ban, nyáron, a
szabadságidõm
alatt, anyósoméknál írtam meg két
hét alatt. De hát a védelemre való
felkészülés, az egyetemi órákra való
felkészülés mind rám maradt. A bútorok
közül utolsóként, valamikor már a
60-as évek végén vettem íróasztalt.
Kialakult az a módszer nálam, hogy egy fotelban
ülve, a térdemen írtam mindent. Ott készültem
el és íróasztalként a parkettát
használtam, ahová jobbra-balra a papírjaimat
leraktam.”
A
tudományos pálya ezután szinte töretlenül
vezet felfelé, bár itt is történhetnek
érdekes dolgok. Mi van például akkor, ha „az
embert elkapja a gépszíj”, és további
tudományos babérokra vágyik: „Egyébként
még egy élményem van ezzel kapcsolatban, amit el
kell mindenképpen mondanom. Amikor a Közgazdasági
Szemlében megjelent cikkeim elkészültek, bementem
a Tudományos Minõsítõ
Bizottsághoz. Szebeni Ödön volt a mi területünk
elõadója és
mondtam neki, hogy szeretnék kandidátusi disszertációt
írni közgazdaságtanból. Mélyen
megrökönyödve mondta: te a mûszaki
tudományok doktora vagy, nem írhatsz közgazdaságtanból
kandidátusi disszertációt. Mondom – miért
nem? Hát, mert ilyen nincs. Úgyhogy abbahagytam és
így nem lett kandidátusi disszertáció,
pedig azok az anyagok, amiket akkor összehoztunk, tulajdonképpen
összeállíthatók lettek volna egy
kandidátusi disszertációban, simán
lehettem volna közgazdaságtudományok
kandidátusa is.”
Az
egyetem visszafogadja a sikeres mérnököt, és
ismét belevetheti magát a tudományos munkába,
azonban nem mind arany, ami fénylik: „A közlekedési
kartól, mint mondottam, sokat kaptam szellemileg,
szemléletben. Ugyanakkor egy kicsit mindig úgy
éreztem, hogy engem kinéznek a karról. Most
ez meglepõen hangzik, de
azért ennek voltak jelei. 1956-ban nem írtam alá
a tiszti nyilatkozatot. Nem értettem egyet azzal, hogy a
Kádár-kormány behívta a szovjet
csapatokat és ennek következtében kellett elmennem
az egyetemrõl…
Egyetlen kézzelfogható jelét mondanám
csak ennek, nem panaszként. Az én fizetésem a
közlekedésmérnöki karon a kari egyetemi
tanárok átlagfizetése alatt volt mindig. Akkor
is, amikor nagydoktor lettem, még akkor is, amikor levelezõ
tag lettem. Ezt nem tettem szóvá akkor, talán ez
az elsõ alkalom, hogy
errõl említést
teszek.”
Nemzetközi
szakmai elismerések sorozata után az egyetem is lépni
kényszerül. Elõször
dékán, majd rektor lesz. Ez utóbbira így
emlékezik vissza: „Két periódusban voltam
rektor. Elõször másfél
évig, aztán még két és fél
évig. Azzal az indokkal nem engedtek újra pályázni,
hogy két periódust töltöttem ki, de négy
év volt összesen… Nem árulok el titkot, az
egyik professzor megkeresett a négy év lejártával
és azt mondta, õ
elintézi, hogy újból rektor legyek harmadszorra
is, ha menetközben neki átadom a rektorságot.
Mondtam neki, nem. Nem pályázom.”
A
tudományos közélet sem fukarkodott a
kitüntetésekkel, Michelberger Pál két
periódusban 1993–1999 között volt a
Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, és
számos fontos tisztséget töltött be a tudós
testületben. Ezek közül ki kell emelni az
Akkreditációs Bizottságot, amelynek fontos
szerepe van társadalmunk fejlõdésében
– ha másban nem is, de talán az áldoktori
fokozatok megszerzésének megnehezítésében.
Errõl a következõképpen
emlékezik meg: „A Magyar Akkreditációs
Bizottságot a Magyar Rektori Konferencia (MRK) kezdeményezte,
a rendszerváltás idõszakában,
1991-1992-ben próbáltuk meg létrehozni. Akkor én
még rektor voltam és a szegedi egyetem rektora, Róna
Tas András kezdeményezte elsõsorban
a létrehozását, mondván, hogy egy
piacgazdaság kialakulásával mindenféle
sarlatánok meg fognak jelenni a felsõoktatásban.”
A
visszaemlékezések sok érdekes információval
is szolgálnak, amelyekhez máshonnan igen nehéz
lenne hozzájutni. Megtudhatjuk például,
hogy Zerkovitz Béla népszerû
dalszerzõ fia volt az 50-es
években az Ikarusz gyár fõmérnöke:
„Nem hiszem, hogy zenélt, de volt benne mûvész
hajlam. Egyébként nagyon jófejû
ember volt. Párton kívüli, vallásos, de
valamilyen oknál fogva Rákosiék nagyon
bíztak benne… Zerkovitz nevét (az édesapjáét)
Rákosinak Kodály is megemlítette már
azzal, hogy a párt ne szóljon bele a zenei életbe,
mert a zenei élet egy külön hajó, aminek a
fedélzetén volt Bartók, és a gépházban
Zerkovitz, de azért õ
is oda tartozik.”
Nem
sokan tudták azt sem, hogy Rákosinak volt testvére
is az államapparátusban. Erre vonatkozóan is
érdekes információval szolgál a könyv:
„Be kellett mennem Bíró Ferenc miniszter
úrhoz, bocsánat, miniszter elvtárshoz, Rákosi
Mátyás öccséhez, hogy ilyen vagy olyan
szerszámot igényeljek… Életem
legnagyobb megdöbbenése volt, amikor találkoztam
vele. Tudtam (hogy õ az
öccse). De hogy annyira hasonlít a Rákosira, azt
nem tudtam. Ugyanolyan arc, ugyanaz a kopaszság, ugyanaz
minden, csak magasabb volt. Az pedig végképp
megdöbbentett, hogy egy 15 m hosszúságú, 8
m széles szobának a végében ült,
egyik végén léptem be, és õ
a másik végén ült egy íróasztalnál,
és mire az ember odaért az íróasztal elé,
addigra minden illúziója elfogyott és remegett.”
A
sikeres életpálya megkoronázásaként
Michelberger Pált, aki 1956-ban századosként
szerelt le, a Honvédség 1996-ban alezredessé,
majd 2006-ban ezredessé léptette elõ.
Egy másik, kissé hasonló megemlékezésrõl
maga Michelberger Pál számol be: „A
felsõoktatási
törvény értelmében 2000. december végén
– betöltve a 70. életévet – a
köztársasági elnök úr felmentett engem
egyetemi tanári állásomból és
ezzel kinyilvánította, hogy már tanítani
sem tudom a magam tudományos területét, így
maradt rám a filozofálgatás joga.”
Epilógusként
csak annyit kell hozzátenni, hogy Michelberger Pál
akadémikusnak 2007-ben négy szakmai közleménye
jelent meg, ebbõl kettõ
idegen nyelven. Igaz, hogy most már egyetemi hallgatókat
a törvény szerint nem taníthat, de aki ezt az
érdekes könyvet elolvassa, sokat tanulhat belõle.
(Szentgyörgyi Zsuzsa: Mérnök–tudós–iskolateremtõ,
Michelberger Pál és kora. Bp.: Typotex, 2008)
Bencze
Gyula
a
fizikai tudomány doktora