A történelmi idők, s főként az immár paradig­mává vált 2001. szeptember 11. tette szükségessé a terrorizmus kérdésének minél szélesebb körű tudományos kutatását. Ezt pedig nem lehet egyedül a pszichológia, pszichiátria felől megközelíteni, ahhoz szociológiai, vallási, filozófiai, antropológiai, történeti stb., tehát interdiszciplináris hozzáállás szükséges.

A terrorizmus fogalma nehezen meghatározható. Egyfelől maga a jelenség is sokféle, történelmi és társadalmi megítélése is változó, másfelől pszichológiailag sem egységes.

Ezért is szükséges a történeti megközelítés. A kifejezés Maximilien Robespierre-től származik, ő használta először a nagy francia forradalomban a le Grande Terreur kifejezést, melynek később ő maga is áldozata lett: 1794-ben vád alá helyezték, és kivégezték.

Kit nevezünk „merénylőnek”, vagy akár „politikai gyilkosnak”? A határvonal meghúzása bizonyos fokig önkényes, bár adódnak különbségek. A politikai gyilkosnak van kiszemelt áldozata, s bizonyosfajta „ideológiája”, ha mégoly zavaros is. Luigi Luchenit, Erzsébet királyné gyilkosát 1898-ban anarchista szemlélete motiválta. A John Kennedy éle­tét 1963-ban kioltó Lee Harvey Oswald zavaros egyéni és politikai előéletű, alkoholista, paranoid skizofrén volt, akit újabb igazságügyi pszichiátriai vizsgálata előtt lelőttek (Swanson et al., 1970). Elgondolkoztató Kennedy testvére, Robert 1968-ban történt halála, őt zsidóbarát kijelentései, politikai tevékenysége miatt ölte meg egy Sirhan Bi­shara Sirhan nevű jordániai származású férfi, egy vallási filozófia iránt elkötelezett, arab nacionalista szervezet tagja. Bár paranoid beállítottságát megállapították, de beszámíthatónak bizonyult, és halálra ítélték.¹ Vajon nem tekinthető-e már ő a modern keleti terrorizmus előfutárának?

A sok tragikus végű terrorakcióból kiemelkedik az Air France Párizsból Athénba tartó gépének 1976. június 27-én történt eltérítése. Elkövetői a PFSZ (Palesztinai Felszabadítási Szervezet) és egy német szervezet tagjai Afrikába, az ugandai Entebbébe kényszeríttették a repülőt, s a túszok szabadon bocsátásáért ötvenhárom bebörtönzött társuk elengedését követelték. Izraeli elitalakulatok a helyszínre repültek, kiszabadították a százöt túszt, és megölték a terroristákat. A harc közben meghalt három túsz és az akció parancsnoka. Az akkori izraeli miniszterelnök, Jichák Rabin a hősies mentésről azt nyilatkozta, hogy az a katonai történelem, a legendák évkönyvébe kerül feljegyzésre.

Döbbenetes fordulatot hozott 2001. szeptember 11., amikor a New-York-i Kereskedelmi Központ és a washingtoni Pentagon épületeibe repülőgépeket kormányoztak, így romboltak és öltek. A Kereskedelmi Központ ellen elkövetett merényletben 2973 ember vesztette életét. A negyedik, a Capitolium felé tartó gépen azonban a halálraítélt utasok fellázadtak, és hősiességükkel sikerült a repülőt a céltól elirányítani, és így emberéleteket és a kiszemelt épületet megmenteni. Maga az ötlet is új: repülőgépet épületnek vezetni, s így robbantani fel, ölni és pusztítani! Az agresszió mindig talál új utakat, s erre utal az a megfigyelés is, hogy a bűnözés mindig egy lépéssel előbb jár a rendőri felderítésnél, védekezésnél (Hárdi, 2000). Itt is kitűnt a terrorista csoport fegyelmezettsége, szervezettsége, képzettsége. Évekig készültek a tettükre, senki nem gondolta volna a mindennapi életbe jól beilleszkedő emberekről, hogy mire készülnek. Még a családjuk sem tudott a készülő tervekről, a búcsúzó elkövető semmit sem sejtetett hozzátartozóival. A repülőgépek merényletét óraműpontossággal szervezték meg, és hajtották végre.

2004. szeptember elsején a világot újabb támadás döbbentette meg: az észak-oszétiai Beszlánban a megnyitó ünnepségen egy iskolát harminckét állig felfegyverzett csecsen terrorista foglalt el, túszként tartva ezerkétszáz felnőttet és gyereket. Három napig szörnyű körülmények között, ülő helyzetben étlen-szomjan tartották foglyaikat, akik közül többen hamarosan meghaltak. A szabadítás kaotikus módon történt – állítólag – a lakossági beavatkozások miatt. A végeredmény: 344 halott – köztük 186 gyerek – és sok sebesült. Harmincegy terroristát is megöltek, egyet elfogtak, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A halottszemlén egyes elkövetőkről azt írták: „nem volt emberi arcuk”.

A terrorizmus váratlan és kiszámíthatatlan jellegét illusztrálják a Londonban történtek. London a 2012. évi olimpia megrendezése megnyerésének mámorában élt, amikor 2005. július 7-én 8 óra 50-kor a metró három állomásán, valamint 9 óra 47-kor egy autóbuszon bombák robbantak, melyek összesen ötvenkét ártatlan emberéletet követeltek, és hétszáz sebesülést okoztak. Az időzített merényleteket az Al-Kaidához köthető négy iszlám terrorista követte el, akik maguk is meghaltak a támadások során. Alig ocsúdott fel a világ a döbbenetből, amikor július 21-én azonos körből jövő négy terrorista ismét merényletett kísérelt meg a brit fővárosban, de szerencsére a bombák nem robbantak fel, és a tetteseket gyorsan elfogták. Amíg az emberek megfélemlítése mellett, Madrid-ban a gyilkos akcióknak politikai céljaik voltak, addig Egyiptomban az idegenforgalmat, Londonban pedig a közlekedést akarták megbénítani.

Ugyancsak kérdés, hogy milyen oldalról nézzük az elkövetőket: az egyik oldal terroristáknak nevezi azokat, akiket az őket támogatók esetleg „szabadságharcosnak” mondanak. Az egyes terroristákat vagy csoportokat – az IRA-t, az ETA-t vagy az Al-Kaidát – a háttérből sokan lelkesen támogatják, s mártírnak, hősöknek tartják tagjaikat. Támogatóik ideológiailag, gazdaságilag és képzéssel is mögöttük állnak. A történeti értékelés is változik. Lehet, hogy akiket annak idején terroristáknak neveztek, később történelmileg már nem annak ítélik meg.

Kétféle terrorizmusról beszélhetünk: a Dán Enciklopédia szerint (idézi: Varvin – Volkan, 2003, 54.), elsősorban egyén, csoport vagy hálózat által ártatlan emberek ellen politikai változások vagy figyelemfelhívás céljából elkövetett erőszakos cselekmény esetén lehet erről szó. Wagdy Loza összefoglalása (2007, 142.) szerint: „A terrorista cselekmény előre megtervezett, váratlan, sokkoló, törvénytelen agresszió a békés lakosság ellen, meghatározott ideológia, illetve ok alapján, hogy megfélemlítse vagy kényszerítse a kormányt vagy a polgári lakosságot követeléseik elfogadására.” Ilyen követelés például foglyok, bebörtönzött terroristák szabadon engedése, területi igények stb. Ugyancsak alapvető a „figyelemfelhívás”, ami elsősorban a média útján történik, a merényletek, a történtek közlésével, bemutatásával a televízióban. A hírek terjesztése, túszokról készült képek, lefejezésük közreadása a képernyőn félelmet, – a szó eredeti értelmének megfelelően – rettegést kíván kelteni, nyomást gyakorolni a közvéleményre, közhangulatra. Ezt a legjobban a 2001. szeptember 11-i amerikai és a 2005. július 7-i londoni merényletek során lehetett látni, ezek az események megdöbbentették és megrázták a világot.

A másik fajta terrorizmus az állami, ennek tekinthető: az az erőszak, amelyet az állam gyakorol saját népe vagy egy szomszédos nép ellen a politikai hatalom megtartásáért, esetleg, egy pártnak adandó válaszként. Trockij erről a következőt mondta (Iásd Amis, 2004, 304.): „A terror a politika hatalmas eszköze…” Legjobb példa erre Hitler, Sztálin vagy a kambodzsai Pol-Pot rémuralma.

Kikből lesznek terroristák?

Kétségtelenül a klasszikus pszichopatológiai szemlélettel sok mindent megtudunk róluk, de ez nem mindenkire vonatkozik, és nem fedi le az okok teljességét.

Egészséges emberi létünkhöz hozzá tartozik a családi, társadalmi környezetből kapott törődés, az önértékelés, a reális gondolkodás, az érzelmi világ, embertársunk igényei, érzései iránti fogékonyság, a másik értékelése, az empátia, az alkalmazkodás, a beilleszkedés. Mindezek sérülnek, vagy hiányosak – különösen az érzelmek terén – az elembertelenedés (dehumanizáció, Akhtar, 2003) esetén.

Megfelelő környezeti – elsősorban anyai – törődés szükséges a gyermek pszichológiai megszületéséhez (utal Akhtar, Mahlerre és munkatársaira), ahhoz, hogy stabil belső világa alakulhasson ki, hogy emberré válhasson. Ennek ellentéte látható a vadonban felnőtt gyermekeknél, akikről klasszikus leírások szólnak: Indiában, Afrikában állatok között nőttek fel, s nem „humanizálódtak”: négykézláb jártak, nem tudtak beszélni, nem ismerték az emberi gesztusokat stb. A XVIII. és XIX. századi beszámolók alapján ismerjük Philippe Pinel, Jean-Marc Gaspard Itard és mások eseteit; és közismert Kaspar Hauser (1812?–1833) története, akit bezárva tartottak, és

egy két-hároméves gyermek nívóján rekedt meg. Hazánkban is előfordult, hogy disznóólban, bezárva tartottak gyermeket, aki mindentől elmaradt, s járni, beszélni stb. nem tudott. Mondhatni, ezek nem jutottak el a tulajdonképpeni emberlét szintjére, testileg-lelkileg differenciálatlanok maradtak.

Autizmus vagy különféle regressziót okozó pszichózisok (például skizofrénia) ugyancsak vezethetnek a személyiségben jelentkező ilyen elembertelenedéshez. A skizofréniánál az én és a külvilág határainak elmosódása, álom és valóság összekeveredése az érzelmi kiürülés, elsivárosodás stb. következménye is lehet.
A sorozatgyilkost a belső üresség, közöny jellemzi. Utánoz valakit, valamilyen „nagy”, esetleg karizmatikus személlyel azonosul, aki „irányítja”, kegyetlen tettekre ösztönzi. Az élet értelmetlensége, örömtelensége is készteti mások elpusztítására. Az ölés számára szinte szexuális kielégüléssel, akár orgazmussal is jár. A sorozatgyilkosok rendszerint rossz fizikai, pszichés, szociális – mondhatni – „lélekölő” környezetből származnak. Szüleik verték őket, vagy szexuális erőszakban nőttek fel stb. Sokszor anya- és nőgyűlölők.

Merőben más a tulajdonképpeni terrorista; az, akinél az elembertelenedés a mások iránti teljes közönnyel jár: sem másokat, sem magát nem veszi emberszámba. Az áldozatok semmit sem jelentenek számára, miként önmaga sem. Csak így érthető az öngyilkos merénylő, aki tudja, hogy mások elpusztításával maga is megsemmisül. Tettét csoportja, közössége határozza meg, s az – általa vélt – politikai igazságtalanságokból csak ezt a kiutat látja. Nála is lehetnek egyéni – környezeti, családi, genetikus és más egyénlélektani pszichopatológiai kórokok, de meghatározó a csoportdinamika, az etnikai, vallási, szociokulturális tényezők befolyása. A karizmatikus vezető és a csoport együttesen érzi a „hátrányos helyzetet,” az „elnyomottságot”, amely ellen fel kell lépni, s ha a terrorista ezt megteszi, életét áldozza, mártírként tisztelik, s a „bosszúért” – túl a földi elismerésen – sokféle jutalomban részesül. Természetesen a médián keresztül a világ is hall róluk, információkat kap, hogy az elkövetőket és ügyüket megismerje. Egyik fő céljuk a figyelem felkeltése, másfelől politikai (területi, függetlenségi stb.) követelések, túszcsere, foglyok kiszabadítása és pénz szerzése a további akciókra. A gazdasági jutalom sem lényegtelen, mert a terrorista családját már a kezdeti gyászban is a csoport együttérzése kíséri, dicsfény veszi körül, pénzbeli elismerésben is részesül, ami a szegény rétegeknél különösen sokat nyom a latban.
Az arab terrorizmusban alapvető az iszlám társadalmi szerepe és szemlélete. A modern nyugattal szemben azonban e keleti világ magatartása nem egységes. Egy részük befogadja a modern technikát, és az azzal járó társadalmi vívmányokat: a demokráciát, a nők egyenjogúságát, a divat szabad követését stb. A mohamedán világ másik része csak a műszaki eredményeket fogadja el, de az azzal járó szellemiséget elutasítja. A Koránból vett mondatokat kiragadják eredeti szövegkörnyezetükből és történelmi helyzetükből, s azokat használják fel a „szent háborúra,” a Dzsihádra való felkészítésre. A Korán mindenre ad választ, s a vallás törvényei, a saria szabják meg a joggyakorlatot. Az idegen hatásoktól és képviselőiktől a „hitetlenektől” és tanaiktól meg kell védeni és tisztítani hazájukat. Közülük a radikális, fundamentalista rétegek nyíltan szembeállnak a Nyugattal, Amerikával, s elsősorban közülük kerülnek ki a harcosok.

A terroristákat motiválja a fanatikus, cso­portjukban bizonyosságig megerősített hit. Ezt tölti fel az agressziós-indulati erő, s az egyéni konfliktusaikkal sem kell egyénileg foglalkozniuk, a „megoldást”, a levezetést a cselekményben találják meg. A halállal való kapcsolatra is a vallás ad útmutatást: mások megölésével, életének feláldozásával átlép a túlvilágba, pontosabban egy másik létbe, ahol „nagy boldogság és hetvenkét szűz vár reá”. Nincs halál, csak a jutalmazott örök élet.

Egyéni és társadalmi méretű a megalázás szerepe. Az egyén és a csoport kinevetése, kigúnyolása, megszégyenítése egyaránt agresszióhoz vezet. A Közel-Keleten elszenvedett háborús vereségek, az izraeli fölény nárcisztikus sérelmeket okozott, melyet bármilyen úton ki kellett egyenlíteni, meg kellett torolni.

A személyiség, a self gyenge, megvetett részei, elfojtott indulatai kivetülnek az ellenségre. A „mi”, a „jó”, az „igazhitű” szemben áll „velük”, a „mással”, a „gonosszal”, a „hitetlennel,” s az így tudatosan megformált, kialakított ellenségképpel, melyet nagy indulatok, gyűlölet vesz körül. Ebben fontos szerep jut a tisztaságnak. Ez elsősorban a gondolati és lelki világra vonatkozik. Az iszlám rituáléi is ezt célozzák. A „hitetlen” ellenségképre rávetíti a self­ben lévő tisztátalanságot, melynek másokban történő elpusztításával az válik tisztábbá. Az így kialakult személyiséget – bármily heterogén – továbbformálja a nevelés, a szociokulturális környezet és a képzés. Ez lehet szellemi (ideológiai), gyakorlati (katonai-műszaki) – mint például régen az afganisztáni kiképzőközpontokban –, ami tovább csiszolja, uniformizálja magatartásukat. Hatása sokban emlékeztet az agymosásra, noha itt nem kell ellenállással számolni, mint a koncepciós perekben, mert a személyiségformálás egybeesik az etnikai, vallási szemlélettel.

A szélsőséges tanok terjednek a nyugaton élő iszlám hívők között is. A fanatikus politika a vallást használja fel új terroristák toborzására. A vallási központokat gazdag arabok pénzelik. A szélsőségesek visszaélnek a demokrácia adta szabadsággal. Erről idézi Barak bíró véleményét Loza (2007, 152.): „ha a szólásszabadság a demokrácia elleni eszközzé válik, az nem lehet ok arra, hogy a demokrácia a fejét a bakó tönkjére fektesse. Az alkotmány nem szabály az öngyilkosságra, s az egyéni jogok nem lehetnek a nemzetpusztítás platformjai. A társadalomban való élet előbbre való az egyéni véleménynyilvánításnál”.

Joggal esik sok szó a terrorizmus megelőzéséről

Ezen a téren már vannak eredmények, így például az előkészületek leleplezésében (például Angliában), a szervezők elfogásában (pl. Olaszországban). Általánosságban a legfontosabb alapok a következők:

1. Miként a párizsi és franciaországi lázadások­nál 2005-ben láttuk, a perifériás társadalmi helyzet (pl. gettósodás), a rossz gazdasági körülmények szerepelnek az okok között – a határozott állami fellépés mellett – ezek javítása (munkaalkalmak teremtése, szociá­lis segély stb.) fontos megelőző lépések.

2. A nagyközönség felvilágosítása: közöny helyett az embertársak iránti nagyobb figyelem, törődés (ilyen például a környezetben történő gyanús változások, személyek feltűnésének észlelése). Nemzetközi repülőtereken, pályaudvarokon ismételten figyelmezetik az utazókat az elhagyott csomagokra való odafigyelésre, hisz azokban bombák rejtőzhetnek.

3. Állami és államközi feladatok: nemzetbiztonsági szervek megelőző munkája, gyanús gazdasági pénzmozgások (pénzmosás!) ellenőrzése, információcseréje. Ez utóbbiról, a jobb együttműködés előmozdításáról állandóan tanácskoznak az egyes országok vezetői.
 

Kulcsszavak: a terrorizmus fogalma, terroristák személyisége, terrorizmus társadalmi háttere, terrorista akciók megelőzése

IRODALOM

Akhtar, Salman (2003): Dehumanization: Origins, Mani­festations, and Remedies. In: Varvin, Sverre – Volkan, Vamik D.(eds.): Violence or Dialogue? International Psychoanalytic Association, London, 131–145.

Amis, Martin (2004): Koba, a rettenetes. (Ford: M. Nagy Miklós) Európa, Budapest

Hárdi István (2000): Az agresszió fogalma, jelenségtana, elméletei. In: Hárdi István (szerk.): Az agresszió világa. Medicina, Budapest (2. kiadás, sajtó alatt). 14–119.

Loza, Wagdy (2007).: The Psychology of Extremism and Terorrism: A Middle-Eastern Perspective. Aggression and Violent Behavior. 12, 141–155.

Swanson, David W. – Bohnert, P. J. – Smith, J. A. (1970): The Paranoid. Little. Brown, Boston

Varvin, Sverre – Volkan, Vamik D. (eds.) (2003): Violence or Dialogue? International Psychoanalytic Association, London
 

LÁBJEGYZETEK
1 Az ítéletet később életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. <