Ugrai János: Önállóság
és kiszolgáltatottság. A Sárospataki Református Kollégium működése

Több mint tíz mű látott eddig napvilágot a L’Harmattan Kiadó Gyáni Gábor által szerkesztett A múlt ösvényén sorozatában, ismert történészek és kezdő kutatók tollából egyaránt. A most ismertetett Önállóság és kiszolgáltatottság. A Sárospataki Református Kollégium működése, 1793–1830 című kötet Ugrai János doktori értekezésének szerkesztett változata, aki e disszertációját a Debreceni Egyetemen védte meg. A szerző fiatal kutató – a könyv hátoldalán olvasható ajánló szerint 1977-ben született –, s jelenleg a Miskolci Egyetem oktatója. A recenzióhoz a személyével kapcsolatban ennyi információ általában elegendő is lenne, a tárgyalt téma miatt mégis utalnunk kell néhány fontos kutatástörténeti összefüggésre.

A modern, levéltári forrásokon alapuló, szintetizáló igényű sárospataki iskolatörténeti kutatások az 1970-es évek végén bontakoztak ki. Az 1531-ben létesült pataki kollégium alapításának ötödfélszáz éves emlékére elkészült A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára című tanulmánykötet (Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1981). Néhány évvel később Ködöböcz József tollából jelent meg a Tanítóképzés Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada című monográfia (Budapest, Tankönyvkiadó, 1986). E két mű lényegében összegezte a kutatások addigi eredményeit.

A tanulmánykötet létrehozásában alapvetően két tudósnemzedék vett részt. Az idősebb generációhoz tartozott Bakos József (1912–1997) nyelvész, Benda Kálmán (1913–1994) történész, Czegle Imre (1912–2002) könyvtáros, Koncz Sándor (1913–1983) teológus, Makkai László (1914–1989) történész. Az akkori középgenerációhoz Barcza József (1932–2004) és Szentimrei Mihály (1924–1999) egyháztörténészek, Szűcs Jenő (1928–1988) történész, Takács Béla (1930–1997) néprajzkutató, művészettörténész, T. Erdélyi Ilona (1926) irodalomtörténész. A legfiatalabb nemzedéket a szerzők között egyedül Hörcsik Richárd (1955) történész-levéltáros képviselte. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a pataki iskolatörténeti munkálatokba ez idő tájt mások is bekapcsolódtak. Az említett nemzedékeknél maradva az elsőhöz sorolható a már említett Ködöböcz József (1913–2003) neveléstörténész, valamint Maller Sándor (1917–2001) irodalomtörténész; míg a második generáció ismert képviselői például Bajkó Mátyás (1925–1999) és Kováts Dániel (1929) neveléstörténészek.

A 90-es évektől, elsősorban az újraindult Sárospataki Református Kollégium oktatói, munkatársai jóvoltából, új lendületet kaptak a kutatások. Külön ki kell emelnünk Hörcsik Richárd A Sárospataki Református Kollégium gazdaságtörténete (1800–1919) című monográfiáját (Sárospatak: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, 1996). Mellette további kutatók kapcsolódtak a feltáró munkába: Dienes Dénes egyháztörténész, Győri István teológus, Kiss Endre József könyvtáros, Pocsainé Eperjesi Eszter etnográfus és mások. Közös vonásuk, hogy valamennyien az ötvenes években született nemzedék képviselői.

Recenziónk szempontjából mindez azért fontos, mert Ugrai János egy újabb reménybeli tudósnemzedéket képvisel. Rajta kívül a hetvenes években született és Sárospatak neveléstörténetével foglalkozó kutatók közül megemlíthető még Baráth Béla Levente egyháztörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem, és Ősz Ferenc, Comenius-kutató, nyelvész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Mindez azt bizonyítja, hogy most is van sikerrel kecsegtető kutatási hajlandóság azon sajátosságok vizsgálatára, amelyek elvezethetnek a sárospataki neveléstörténeti tapasztalatok mai hasznosításához.

Rátérve immár magára a műre, mindenekelőtt a címben jelzett időhatárok tisztázandók. A korábbi iskolatörténet az 1703–1849 közötti periódust tekintette egységnek, s ezen belül a Ratio Educationis sem számított határvonalnak. Ugrai, műve bevezetőjében, a szakirodalmi periodizáció, a pataki iskolatörténeti sajátosságok és a források hozzáférhetősége által determinálja az általa választott korszakolást. A záródátum a reformkor valódi kezdete, a kezdő pedig Kövy Sándor professzori kinevezésének időpontja. Ő volt az 1793-ban felállított pataki jogakadémia alapítója, s haláláig, 1829-ig vezette a képzést. Utá­na tanítványa, Gortvay János követte őt a tanszék élén. Kezük alól utóbb országos hírnévre szert tett tanítványok, közöttük későbbi akadémikusok kerültek ki, például Dósa Elek, Fáy András, Fogarasi János, Jászay Pál, Kossuth Lajos, Somosi János, Szemere Bertalan, Szemere Miklós, Teleki László, Tessedik Ferenc, Warga János, Zsarnay Lajos és mások; de Csokonai is Kövy miatt jött Patakra. A kezdő dátum meghatározásában alapvető jelentőségű az 1796-ban bevezetett tanulmányi rend is, amely többek között a magyar tanítási nyelv általánossá tételével ért el oktatási szemléletváltást Sárospatakon.

A mű szerkezeti felépítése világos. A dolgozat céljait, módszereit, a felhasznált forrásokat ismertető első fejezet után a felvilágosult abszolutizmus hazai társadalmi-gazdasági kö­rülményeiről és a tanügyi reformtörekvésekről és az oktatás általános helyzetéről olvashatunk (Feszültségek és vívmányok. Magyarország a XVIII–XIX. század fordulóján). Ezt követi a nyugati határon túli kompa­ratív kitekintés (Egy lépéssel előbb. Az ausztriai oktatás modernizációja). A mű címében jelzett témakört a további, 4–9. fejezetek tartalmazzák. Ezekben a szerző a Sárospataki Református Kollégium működésének alapelemeit veszi sorra: szervezeti felépítés (vezetés, diákönkormányzat), gazdálkodás (birtokok, bor- és pénzgazdálkodás, adományok, alapítványok, beruházások, tanári juttatások), tanulók (létszám, származás, felekezet, társadalmi és vagyoni helyzet), diákélet (napirend, lakás, étkezés, egészségügy, fegyelmi helyzet), tananyag és művelődés (hagyományos és modern törekvések), s végül a kilépés a kollégiumból (rectorok, peregrináció). Látható, hogy Ugrai az elemzés során az anyagi-tárgyi feltételek vizsgálata felől ha­lad a személyi vonatkozások irányába. Figyelemre méltó továbbá, hogy minden fejezet végén párhuzamot von a Debreceni Református Kollégiummal. Ez rendkívül fontos, hiszen a protestáns iskolatörténet a hazai neveléstörténeten belül sok tekintetben saját fejlődési pályán mozgott, így a kézenfekvő összehasonlítás egyben kényszerűség is. A két református „fellegvár”, Debrecen és Sárospatak neveléstörténeti összefüggéseivel, a párhuzamokkal és kölcsönhatásokkal korábban több – főleg „kettős identitású” – kutató foglalkozott, az említettek közül elsősorban Bajkó Mátyás, Barcza József, Hörcsik Richárd, Makkai László, Takács Béla. Ugrai tehát összehasonlító elemzésével tudós elődei példáját követi.

A könyv utolsó fejezetében Ugrai összefoglalja az addig leírtakból adódó tapasztalatokat és tanulságokat. Fő megállapítását a kötet címe is jelzi: a pataki kollégiumot a 18. század végén, a 19. század elején az önállóság és a kiszolgáltatottság ellentétes fogalmai jellemezték. Önálló volt belső életében, tanterveiben és szellemiségében, ám kiszolgáltatott a társadalmi-gazdasági változások tekintetében, hiszen külső pénzügyi forrásokra nem támaszkodhatott. A környezetével kialakított sajátos viszonyrendszerben mégis biztosítani tudta működésének anyagi alapjait, miközben önálló, nemzeti arculatával, de különösen tanítványaival fontos szerepet játszott a reformkori Magyarország eszmei és politikai megújhodásában.

A függelék adatai szerint a szerző a dolgozat elkészítéséhez hét levéltár forrásait használta fel, alapvetően természetesen a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Levéltárát, valamint Kézirattárát. Az impozáns bibliográfia több mint harminc forráskiadványt és további közel háromszáz feldolgozást tartalmaz. A köztük található tizenhárom saját publikáció mutatja, hogy a szerző a kutatásai során feltárt részeredményeket 2001-től rendszeresen közzétette, segítve ezzel mások munkáját, illetve biztosítva a tudományos közösség számára a reflexió lehetőségét.

Összességében elmondható: Ugrai János komplex, társadalom-, nevelés- és gazdaságtörténeti elemzése nemcsak ahhoz segít hozzá, hogy a pataki kollégium történetének egy meghatározó szakaszát, s ezáltal az iskola további fejlődését világosabban lássuk, hanem arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a nemzeti kulturális örökség részét képező oktatási intézményeink története máig ható tanulságok gazdag tárháza. (Ugrai János: Önállóság és kiszolgáltatottság. A Sárospataki Református Kollégium működése, 1793–1830. Budapest, L’Harmattan, 2007, 254 p.)

Bolvári-Takács Gábor

történész-népművelő
 

Géczi János: A rózsa és jelképei –
Az antik mediterráneum

„A rózsa, amelyről minduntalan kiderül, hogy mégsem annyira kitüntetett élőlény és jelkép, hogy kizárólag róla essék szó, saját történetéhez csak úgy juthat, ha a korszakok fő kérdésfeltevéseivel párhuzamos, velük kapcsolatot tartó mellékszálak összeköthetősége világossá válik. Mégis, amikor kiderül, hogy a néhol aggályosan tekintélytisztelő s a rózsahagyomány felülírásától elrettentő növény- és jelképhasználók képzeteit s a képzetek kognitív meghatározóit ugyanúgy egy vagy több szál­ba össze lehet szőni, miképpen a rózsa egyéni újraértelmezését, akkor bizonyossá válik, hogy a civilzáció történetébe beleágyazódott rózsatörténet feltárásra és összeolvasásra érdemes, izgalmas örökség.” (13.)

A rózsamotívumokkal foglalkozó Géczi János művelődéstörténész legújabb kutatási eredményeit 2006 decemberében közölte a Gondolat Kiadó A rózsa és jelképei – Az antik mediterráneum címmel. A most megjelent kötet előzményeiként nevezhető meg a 2000-ben megjelent Alláh rózsái (Budapest, Terebess Kiadó, 2000), valamint a 2003-ban publikált Rózsahagyományok (Pécs: Iskolakultúra-könyvek, 2003).

A könyv előszavában elhangzó célkitűzés szerint nem rózsajelkép-vadászattal találkozunk, hanem a rózsa ábrázolásának történeti áttekintésével. Ez első megközelítésben meghökkentőnek tűnhet, hiszen a két dolgot nem lehet elválasztani egymástól. A szerző ugyanakkor helyesen döntött a történeti áttekintés mellett, hiszen a forráskutatás filológiai hátterének részletezése meghiusítaná a mű eredeti célját, az elbeszélő jelleget. Géczi elsősorban nem forrásgyűjteményt kíván közölni, hanem összehasonlító művelődéstörténeti elemző munkát. A rózsa történetének szemszögéből megvilágított antik kultúrtörténet gondolata mindenesetre érdekes és eredeti ötlet, hiszen a rózsamotívum a legkorábbi időktől megjelenik az írott és a képzőművészeti emlékekben, legyen szó az archaikus görög költészetről, a pompei falfestményekről, vagy a hellenisztikus kor mozaikjairól. A kötet izgalmas olvasmánynak ígérkezik, miután a szerző természettudományos szakértelmét is latba vetve, botanikai szempontból is előadja a rózsa történetétnek változatos útját, az irodalmi és esztétikai elemzések mellett. A természettudományos beállítódásnak köszönhetően széleskörű, igényes és minőségi kutatási munka eredményeként a honi ókorral foglalkozó tudománytörténet szinte már elfeledett területei ismét előtérbe kerülhetnek. Géczi az antik medicina és növénytan körébe tartozó rózsa locusok összegyűjtésével és közlésével az ókori farmakológia és leíró növénytan izgalmas történetét osztja meg velünk. A téma szakértőinek, de természetesen a laikus érdeklődők előtt is nagyra értékelendő, hogy műfordításban eddig nem közölt részleteket olvashatunk Dioszkoridész De materia medicájából, Arisztotelész De coloribus-ából vagy Theophrasztosz Historia plantarum-ából többek között Keveházi Katalin és Szoboszlai-Kiss Katalin fordításában. Itt érdemes megemlítenünk, hogy a kötet gazdagon közöl a görög-római költészet remekei közül első megjelenésű magyar műfordításokat is, így Rhianosz néhány költeménye élvezetes olvasmányélményt jelenthet a görögül nem tudók számára Csehy Zoltán fordítói tehetségének köszönhetően.

A „mediterrán rózsa” történetét három nagy egység alapján tárgyalja a szerző. Az osztályozás nem követi szigorúan a kronológiát, inkább a fontosabb kultúrtörténeti események határkövei szerint halad, így az első nagy rész az antik görög kultúra rózsa locusait tárgyalja, a második a római világ rózsáit, végül a kötet a korai keresztények rózsaszimbólumainak ábrázolásával zárul.

Elsőként tehát a görög hagyomány rózsa-előfordulásaival ismerkedhetünk meg. A jelkép bemutatása az irodalom, filozófia, képzőművészet, botanika és medicina tárgykörei szerint kerül bemutatásra. Az irodalmi műfajok osztályozásának megfelelően haladó részt a szerző széleskörű kultúrtörténeti kitekintései tarkítják, így a rózsa ábrázolásai mellett számos művelődéstörténeti információt is begyűjthet az olvasó.

Az első fejezetek az archaikus kor irodalmi és képzőművészeti emlékeinek rózsa­előfordulásait tárgyalják. Megtudjuk, hogy a legkorábbi utalások a görög mitológia köréből származnak, így Az istenek rózsái fejezetben megismerkedhetünk a rózsa genezistörténetének egyik lehetséges változatával,

miszerint a fehér rózsák éppúgy a tenger habjából születnek, miként Aphrodité, a szerelem istennője is. A szerző ezzel magyarázza a szerelem istennője és a rózsaszimbólum szoros egybefonódását. A görög költészetet feldolgozó fejezetek gazdagon tárgyalják a rózsa szerelmi költészetben való megjelenését, így megtudhatjuk, hogy a hellenizmus korára már nemcsak a szeretett személyt szimbolizája a csodás növény, hanem az elmúló szerelmet is, melynek magyarázata lehet a rózsa nyílási idejének rövidsége. A kötet első nagy egységének egyik legérdekesebb fejezete a hétköznapok és az ünnepek rózsáiról szól. Kiderül, hogy a görög világ mindennapjaiban milyen helyet foglalt el e különös virág, például érdekes leírásokat találunk a misztériumok, a vallási kultuszok, a gyógyászat, illetve a testápolás során megjelenő rózsahasználatokról. A görögöknél a kitüntetett élethelyzetekben (születés, nagykorúvá válás, házasságkötés vagy elhalálozás) mindig megjelent a rózsa, koszorúk, szirmok, esetleg illóolajok formájában. A szerző ezt alátámasztandó gazdagon idéz bukolikus költeményekből, de képi illusztrációkkal is argumentálja elemzését.

A görögök rózsái egységből az univerzumkép kapcsán felmerülő „rózsaidézés” fejezetet emelném ki. Géczi a rózsamotívum szempontjából a görög mitikus világkép racionalizálódását Arisztotelész filozófiájában látja kiteljesedni. Hipotézise szerint a rózsa a mozdulatlan mozgatót szimbolizája. Feltevését azzal igazolja, hogy a rózsa színe okán, vagyis bíborvörös jellegénél fogva az arisztotelészi ötödik legtökéletesebb és legfényesebb elem, az aithér szimbóluma lehet. Géczi ugyanakkor az aithért a primum mobile-vel azonosítja, a mozdulatlan gondolkodóval, így a rózsát az értelem, az ész megtestesítőjeként is definiálja. Ez a kötet egyik legérdekesebb és legizgalmasabb felvetése is egyben. Géczi tézisét igazolandó a vitatott arisztotelészi De coloribus-ra és a Problemata-ra hivatkozik. Az említett források alapján határozottan állítható, hogy Arisztotelész az elemek előfordulásának tana szerint a rózsa pirosas színét éppen azzal magyarázza, hogy a fényes, ötödik elem dominál benne. Ez a megállapítás valóban igazolni látszik Géczi állítását, miszerint a rózsa a fényes elem szimbóluma. Géczi tovább megy, ugyanis a fényes elemet a ra­tióval azonosítja, így emeli a rózsát az értelem jelképévé. Arisztotelész De caelo-ját a szerző az arab hagyomány alapján ismeri, ezzel magyarázható, hogy az aithért a mozdulatlan mozgatóval azonosítja. Géczi egyik korábbi művelődéstörténeti írásában az Alláh rózsái-ban az arab kultúra rózsaábrázolásait dolgozta fel, így ez magyarázatul szolgál az arab kommentárok alapján bemutatott arisztotelészi világképre.

A rózsa a gyógyászatban fejezetet azért kell kiemelnünk, mert hiánypótló a hazai ókori medicinatörténet terén. Megtudhatjuk, hogy a császárkorban keletkezett Hippokratészi gyűjtemény-ben a rózsa nem fordul elő sem gyógynövényként, sem orvosságként. Géczi ezt azzal magyarázza, hogy a növények farmakológiai szempontból történő bemutatása a szóban forgó gyűjtemény szerzőinek nem lehet célja, így jóllehet több százada ismert volt a rózsa egészségügyi és higiéniai területen való alkalmazása, miként a többi gyógynövényt, a rózsát is kihagyták a műből. A növény pharmakológiai és kozmetikai felhasználásáról, természetesen az évszázados ismeretek felhalmozódásaként később a leíró növénytan és gyógynövénytan legteljesebb ókori művében, Dioszkoridész munkájában találkozunk majd. A Botanikai feltárás fejezet dísze, a magyar nyelven eddig nem közölt Dioszkoridész-részletek Keveházi Katalin fordításában, amelyekből megtudhatjuk, hogy milyen betegségek gyógyítására volt javallott a rózsa különböző részéből készült főzet, kenőcs vagy olaj. Az illatosításra való alkalmazás nyilvánvaló, de az már meglepőnek tűnhet, hogy emésztési zavarok és vérkeringési problémák kezelésére is használták az ókorban.

Az első nagy egységet A görögök rózsája című befejező tanulmány zárja. Az elemzés a korai keresztények költészetében fellelhető rózsaábrázolások felidézésével foglakozik, mintegy jelezve, hogy a rózsatörténet elbeszélése folytatódik. Géczi János a második nagy egységet mégsem a korai keresztények rózsáival folytatja, ugyanis a második nagy témakör a rómaiak rózsaábrázolását dolgozza fel. A görög hagyományokhoz szorosan kötődő római kultúra rózsatörténete a kötet első részéhez hasonlóan művelődéstörténeti tanulmányokkal egészül ki.

A második rész elbeszélése a korai latin irodalmi források rózsa locusainak számbavételével kezdődik, majd a római pantheon rózsáin át az aranykor költészetének elemzésén keresztül, valamint a hellenizmus korában görög és latin nyelven ismert antik regény rózsamotívumainak tisztázásán, illetve a botanikai és gyógyászati szövegek közlésén át egészen a képzőművészetekben fellehető csodás rózsaleletek ismertetéséig tart.

A római kultúrkörből kinyíló rózsa számos új jelentéssel, szimbólummal egészül ki, jóllehet a görögöknél rögzült jelképek nem tűnnek el. A rómaiak rózsáit összehasonlítva a görög művelődéstörténetét feldolgozó fejezetekkel, számos eltérést tapasztalhatunk. A római kultúra a görög hagyomány egyenes folytatása, ám mégis, makroszinten számottevő eltérést figyelhetünk meg. Géczi ezt remekül érzékelteti a rózsaszimbólum változatos ábrázolásával. A rómaiak rózsái esetében a rózsa mint az idő ciklikus változásának, múlásának jelzője kerül megnevezésre elsőként az elemzésben, amelyet nóvumként kell értékelnünk a görög tradícióhoz képest. A helléneknél egyszerre a szerelem, a bujaság és a legtisztább szellemi ragyogás szimbóluma, természetesen ez a kettőség továbbra is fennáll a későbbi századokban, ám a rómaiak rózsája újabb árnyalatokkal gazdagodik. A görög szerelmi költészetből ismert rózsa mint szimbólum a latin irodalomban először Plautusnál tűnik fel, de kiegészül a termékenységre utaló szimbólummal. A görögöknél leginkább a szerelem, az életöröm jelképe volt, természetesen ez továbbél a római költészetben is, Géczi ezt igazolandó elsősorban Horatius bordalait idézi, de ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a rózsa történetében először megjelenik az etikai értékekre utaló jelentési szint is, a legtisztább emberi tulajdonság jelzőjeként Lucretius filozófiai költeményében. Egy újabb jelentéssel találkozunk Vergiliusnál, illetve Propertiusnál, az ő esetükben az elmúlás, és a halálba indulók jelképe lesz, mintegy a földi élettől való búcsúzás, az etikai jelentésből már ismert lelki megtisztulás eszközeként. Géczi ezt néhány síron fennmaradt rózsamotívum közlésével is igazolja, ilyen például a rózsaoszlopot megjelenítő hateriusok sírja.

A könyv második nagy egységének A rózsa a római képzőművészetekben fejezetét emelném ki. A szóban forgó tanulmány a római művészettörténetet foglalja össze természetesen a rózsamotívum szemszögéből, az Ara Pacis Augustae-től a pompei falfreskókon át a Szicíliában feltárt Filosofiana mozaikképekig. A szerző plasztikusan adja elő az eddig feltárt antik rózsaábrázolások teljes sorát, a kötet nagy érdeme, hogy az olvasó színes ábrákon csodálhatja meg az elemzett alkotásokat. A jónak mondható nyomdai kivitelezés mellett azért meg kell jegyeznünk, hogy a kötetben szereplő leletek többségénél sajnos nem találjuk a múzeumi fellelhetőség közlését.

Érdemes még néhány szót szólnunk az antik regény rosa előfordulásairól. Itt visszaköszön az emberi tulajdonságok és érzelmek jelzőjeként, de megjelenik a jövőre utaló eszközként is, mintegy a regény szereplőinek különös sorsát megidézve. A rózsával való megjelöltség így a majdani, talán bekövetkező boldogságra is utalhat, persze a boldogsághoz vezető gyötrelmes és szenvedéssel teli élettel együtt. Az általános bevezető után Géczi egyenként tárgyalja Petronius, Lucianos, Apuleius, Longosz, végül pedig Héliodórosz történeteit.

Az elbeszélés ezután elfordul a szépirodalomtól és a képzőművészetektől, a botanikai szövegek tanulmányozása felé veszi az irányt. A görög fejezetből már megismert növénytani meghatározások kiegészülnek Plinius rendszerével. Újdonság, hogy Plinius a botanikai jegyek leírása mellett a rózsa hétköznapi használatát is közzétette. Géczi utal arra, hogy a sztoikus Plinius arra is kereste a választ, hogy a természetnek vajon mi oka lehetett egy ilyen haszontalan növény megalkotásra. Válasza etikai: „a virág az ember tanúságára szolgál: ami a legpompázatosabban virágzik, az megy tönkre leghamarabb.”

A római medicina történetének fejezete Celsus-idézetekben gazdag, amelyből megtudhatjuk a rózsa gyógyászatban való alkalmazásának receptjeit, például, hogy fejfájás ellen és bélpanaszokra javallott. A szerző ugyanakkor mégsem Celsust tekinti a rómaiak leghíresebb orvosának, hanem a Marcus Aurelius idején tevékenykedő Galénoszt. Ezt a megállapítását azzal a ténnyel igazolja, miszerint Galénosz az első olyan szerző, aki a rózsa gyógyászatban való alkalmazását szisztematikusan tárgyalja. Művében különböző kenőcsök és főzetek elkészítését és használatát gyűjtötte össze. A második nagy egység egészen a medicina fejezetig párhuzamosan halad a görögök rózsája egységgel, de ezt követően eltérés mutatkozik. Géczi a botanikai és medicinai szövegek bemutatása után ismét a képzőművészetekben fellehető rózsaábrázolások felé fordul. A római világ képeinek rózsái az 1–6. századig címet viselő fejezet zárja a második nagy egységet, amely a növényi dekorációk között igen népszerű rózsaelőfordulásokat tárgyalja. Az illusztrációkban szintén gazdag fejezet részletesen mutatja be a különös múmiaportrékon ábrázolt rózsákat, a keresztény mozaikok rózsáit, végül pedig az ókori mediterráneum zsinagógáit díszítő rózsafüzéreket.

A második rész érintőlegesen foglalkozik a keresztények világával, mintegy előkészítve a harmadik rész nagy témáját: a korai keresztények rózsáját.

A diakron elbeszéléseknek megfelelően megérkeztünk tehát a korai keresztények művelődéstörténeti szempontból történő tárgyalásához. Géczi az eszmei, vallástörténeti előzményeket figyelembe véve a zsidó hagyományban fellelhető rózsautalásokkal indít. Így például Noé születésének elbeszéléséből meg­tudhatjuk, hogy a rózsa a hófehér szín mellett a gyermek Noé bőrszínének jelzője volt. Géczi kihangsúlyozza, hogy az embervoltra utaló rózsapirosság természetesen a görög-római hagyományban is visszaköszön majd, de a zsidó hagyományban az emberi test lelkesültségét jelképezi, nem annyira a hétköznapi embervoltra, hanem a személy mirábilis tulajdonságára utalva.

A korai keresztények jelképellenessége a kor erkölcsi züllöttségével való szembefordulás eredménye volt, így érthető, hogy a véres áldozatot és egyéb pogány szertartásokon használt koszorúkkal való hódolást nem leljük meg a keresztények esetében. A rózsa képi ábrázolásával a kora keresztények képzőművészeti leleteiben tehát nem találkozunk. A növény ellenben több esetben mégis felbukkan a korai keresztény szövegekben mint a Krisztussal kötött házasság jelképe a világi házassággal szemben, így a Krisztusnak ajánlott élet mint legfőbb érték szimbóluma lesz a rózsa. Géczi ezt alátámasztandó népszerű Jeromos-idézeteket közöl. Az aszkétizmust gyakorló keresztények természetesen a rózsát mint a testi szerelem szimbólumát nem fogják népszerűsíteni, ennek ellenére meglepő, hogy a rózsa, mely korábban a bujaság indexe volt, a keresztényeknél megmarad, de a vértanúi lét megnevezett növénye lesz. Az egyházatyák elfogadták, hogy a keresztény mártírok sebeinek jelképe nem lehet más, mint a rózsa, mely tömegesen terem a paradicsomban, mintegy áldozatuk magasztosságára emlékezetve az ott lakókat. A rózsa tehát a 2. sz-tól a vértanúság és a paradicsomi lét szimbólumává lett, és megkezdte hódító útját a keresztény jelképek között is.

A kötet harmadik egysége a keresztények rózsaábrázolásának összetett elemzését adja, természetesen itt is kibővül az elbeszélés az illusztrációk gazdag közlésével. A keresztények rózsái jelzik ugyanakkor, hogy a rózsa történetének újabb fejezetei várnak ránk.

Végezetül néhány szót a felhasznált irodalmakról. A kötet igen széleskörű bibliográfiát közöl, így komoly forrásgyűjteményként is értéket képvisel. Talán egyetlen apró kritikai megjegyzés illetheti a szerzőt, miszerint az ókori költők, írók esetében nem használja az antik, illetve modern kori fontosabb kommentárokat.

Érdekes utazásnak ígérkezik egyetlen hétköznapinak mondható növény, a rózsa szempontjából az antikvitás évszázadainak művelődéstörténeti elbeszélése. Kiderül, hogy egyszerre lehet szimbóluma emberi vagy isteni tulajdonságoknak, a túlzó érzelmeknek vagy a rációnak, a fényűzéssel szembeni mértéktartásnak, a lélek tisztaságának és az antik filozófia szerint az irracionalitásnak. Ennek a jelképekben gazdag előfordulásnak magyarázata lehet a rózsa természetes előfordulása is, hiszen az egyszerű vadrózsától a nemesített szászszirmú fajtákig ismert volt már az ókorban. Géczi könyvében éppen ennek a különös és olykor bonyolult szimbólumrendszernek a bemutatását célozza meg – sikerrel. Leszögezhetjük, hogy a kötet szerzője a mediterráneum történetét a már az ókor óta királyi növénynek tartott rózsa szemszögéből meséli el izgalmasan és alapos tudományos körültekintéssel. (Géczi János: A rózsa és jelképei – Az antik mediterráneum. Budapest, Gondolat, 2006)

Szoboszlai-Kiss Katalin
tanársegéd
Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszék