A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM


 A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA EGY RÉGI JÓTEVŐJE, SEMSEY ANDOR

X

Marosi Ernő

az MTA rendes tagja

 

Szándékosan és nemcsak a régi kifejezés íze, hangulata kedvéért választottam a megemlékezés címében a manapság ritkán használatos „jótevő” kifejezést, amely sokat árul el a kultúra és a tudomány egykori pártolóinak magatartásáról és indítékairól. Azt a motivációt jelzi, szemben a modern mecénássághoz vagy a szponzoráláshoz tartozó képzetekkel, amelyet mindenekelőtt az önzetlenség jellemez, szemben a viszonzásul elvárható személyes vagy anyagi előnyökkel. Az igen alapos, különösen a mezőgazdaságra irányuló, korának legmagasabb színvonalán álló képzettséget szerző Semsey Andor amint tehette, s szabadon rendelkezhetett birtokainak jövedelmével, azokat rendbe hozva és bérbe adva már harmincharmadik évétől kezdve Pestre költözve, mintegy fő hivatásaként a kultúra és a tudomány támogatását művelte. Életrajzi irodalmából kiderül, hogy ezzel a tevékenységével ifjúkora óta vallott eszményképéhez, Széchenyi Istvánhoz csatlakozott. A reformkor hazafiasan cselekvő ideáljához még egy szál kapcsolta: Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, aki emigrációjából akkor tért haza, amikor 1866-tól Semsey a szomszédságban, a Kálvin téren telepedett le.

Semsey alapos természettudományos műveltségének köszönhetően azonban – és nem utolsósorban Pulszky és Semsey közvetlen munkatársának, a Nemzeti Múzeum ásványtárát vezető Krenner József tanácsainak hatására – tevékenysége nem maradt meg a reformkorra jellemző keretek között, hanem határozottan modernizációs, a természettudományok rohamos fejlődésének felismerése által meghatározott jelleget öltött. Ebben kétségtelenül igazodott a múzeum igényeihez, amikor az 1870-es évek vége felé először s aztán folyamatosan ásványtár nagyszabású fejlesztésére áldozott, s különösen két irányban: az őslénytani gyűjtemény gyarapításával s a meteoritgyűjteménnyel járult hozzá a múzeum jelentős nemzetközi gyűjteménnyé fejlesztéséhez. E gyűjteményegységek tudománytörténeti jelentősége annál is nagyobb, mivel éppen ezekben az évtizedekben a tudományos viták középpontjában álló diszciplínákat és szemléletmódokat megalapozó emlékanyagról van szó. A Georges Cuvier nevéhez és kataklizma-elméletéhez köthető szemléletmóddal szemben ezekben az évtizedekben jutott uralomra az evolucionizmus – s nemcsak a természettudományokra kiterjedő érvénnyel, hanem a történetiség abszolút érvényét honosítva meg a humán tudományokban is.

Aki ma belép a Tudományos Akadémia székházának dísztermébe, ma is átélheti ezeknek a magyar tudománytörténet számára sorsdöntő évtizedeknek problematikáját a Lotz Károly által 1886–91 között hosszú, külön bizottságok vitái során kiérlelt programok szerint megfestett falkép-díszét szemlélve. A két főfalra a hagyományosan egyeduralkodónak tekintett írott kultúra nagy korszakait megjelenítő történelmi jelenetek kerültek: Szent Istvánnal a középpontban a középkori műveltség s Mátyás király körül az újkor kultúrája egészen az akadémiai gondolat felmerüléséig a felvilágosodás korában. A hagyomány szerint Lotz elegáns gesztussal mintegy hálából, grátisz festette volna meg a főhomlokzati fal ablak fölötti lunettáinak allegorikus figuracsoportjait. Ezekben némileg eltérő tudományrendszertan érvényesül: az irodalmi, történelmi és jogi stúdiumok mellett kettőben a kor természettudományai is megjelennek: klasszikus alakok csoportozataiban a Tudomány a Kémia és a Fizika kö­zött s a Matematika, akit az Asztronómia és a Geográfia kísér. Ezek a megszemélyesített csoportok éppoly abszurdak, mint a kor szá­mos más hasonló, a modern élet fogalmait az antik allegóriák formáiba kényszeríteni igyekvő ábrázolása, a lényeg azonban egyáltalán a természettudományoknak a művelődéstörténet templomában való feltűnésében rejlik. Ezt a törekvést támogatta Semsey a Nemzeti Múzeumban is.

Együtt kell azonban látnunk tevékenységében a hagyomány követését és a megújulás igényét. Ha az előbbiekben arra mutathattunk rá, hogyan érvényesítette egy új kultúra normáit a nyelvre–irodalomra–történelemre koncentráló reformkori hagyománnyal szemben, fontos kiemelni azt is, mennyire tudatában volt a reformkori alapítók soha nem egyes intézményekre, hanem intézményrendszerre vonatkozó elgondolásainak jelentőségével. A Magyar Tudományos Akadémia alapítása egykor egy olyan rendszeres

 

 

elgondolásba illeszkedett, amelynek része volt az egyetem mellett a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház. Semsey hasonló szisztematikus elgondolás szerint támogatta egyszerre több helyen is a természettudományos kultúrát: a Nemzeti Múzeum mellett a Pázmány Péter Tudományegyetem Földrajzi Intézetében s a Királyi József Műegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékén, s nem kevésbé a Magyarhoni Földtani Társulat, illetve a Magyar Földtani Intézet támogatásával. A magyar művészet története is számon tartja Semsey kezdeményezését: 100 ezer koronás támogatása egy építészeti főműnek, Lechner Ödön Földtani Intézetének 1898–1900 közötti megvalósulását tette lehetővé.

Nem kisebb jelentőségű ugyanebben az időben az Eötvös Collegium megvalósításához nyújtott támogatása – ismét a lehető legcélszerűbb módon: három seniornak szóló ösztöndíj alapításával s a könyvtár létrehozását lehetővé tevő jelentős támogatással.

Ez a tevékenysége volt az alapja akadémiai megbecsülésének: 1882-ben választotta a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti s 1890-ben igazgatósági taggá. Itt is nagyvonalú és célszerű gesztus következett: az 1889-ben tett 100 ezer forintos felajánlás, amellyel tíz tudomány alapvető feladatainak megvalósítására írt ki pályázatot. Jellemző, hogy az 1890-ben kihirdetett pályázat ötéves határidőt tűzött ki a megvalósításra – ezt utóbb kétszer is meghosszabbították, majd a jutalomkitűzést később, 1902-ben alapítvánnyá alakították. Még jellemzőbb, hogy a kitűzött tudományterületeknek csak némelyike hozott elismerésre méltó eredményt. Fontosabb – s Semseynek egyszerre modern s a teljes műveltség harmóniájára törekvő koncepciójára világít rá – annak a tíz tudományterületnek a felsorolása, amelyet érdemes összehasonlítani azzal az egyidejű koncepcióval, amelyet az MTA Díszterme falaira festve őriz. Mindezek a tágabb – és igazi, mert az ország egyszerre kulturális és természeti képét összefoglaló – értelemben vett nemzeti tudományok: a magyar nyelvtan, az irodalomtörténet, Ma­gyarország archeológiája (Pulszky Ferenc műve ezt a szándékot valósította meg), története, földrajza, közgazdasága, geológiája, mineralógiája (ezt Krenner teljesítette), faunájának és flórájának tudományos tárgyalása.

Az MTA 1912-es ügyrendje hatvankét pályadíjat és alapítványt ismert. Ez önmagában is tanúskodik arról, mekkora tekintélyt és támogatást élvezett az Akadémia a kiegyezés utáni korszak, a nagy alapítások korszaka társadalmában és gazdaságában. Az 1912-es szám a csúcspont és egyúttal a vég előtti pillanat rögzítése is: az első világháború során és után az Akadémia ezeket az erőforrásokat elvesztette, s már az 1920-as évektől állami támogatásra szorult. Voltak különös szándékkal, széplelkű elgondolásból megfogalmazott, kevéssé korszerű és a tudományt nagyon kevéssé előrevivő alapítványok is. A Semseyé minden bizonnyal a megfontoltak, a leghasznosabbak közé tartozott.

Manapság különös jelentősége és aktualitása van ez önmagában is tanulságos és követésre méltó példát állító történet felidézésének. Akadémiánk függetlensége s e függetlenség anyagi-vagyoni biztosítékai ismét napirendre kerültek. Tudvalevő: az első világháború s az azt követő infláció és gazdasági válság után még egyszer Vigyázó Ferenc alapítványa segítette talpra állni az Akadémiát. Sajnos csak egy időre: a második világháború s utána az Akadémia átszervezése éppen a függetlenséget szüntette meg, eltüntetve annak anyagi alapjait is. Ma, amikor ezek a kérdések ismét előtérbe kerültek, s az Akadémia vagyonhoz is jutott, különös fontosságú az egykori adományozók, mecénások és jótevők példájának felidézése. Nemcsak példaképként, hanem a velük szembeni kötelezettségek tudatosítására is. Az egyetlen elvárható ellenszolgáltatás morális gesztusuknak megörökítése, a hála és emlékezetük megőrzése. Semsey Andort nehéz feledni, mert emlékét számos, ma is létező és működő intézmény és töretlen szakmai-testületi hagyomány őrzi.
 



Kulcsszavak: Magyar Tudományos Akadémia, műszaki és természettudományok, humán tudományok, Semsey Andor