Tizenöt éves hazánkban az egyetemeken folyó
doktorképzés (PhD/DLA). 2002-ben, a doktori iskolák akkori,
2001/2002-ben folyó akkreditációja kapcsán, e folyóirat hasábjain
jelent meg két tanulmány a doktorképzés addigi tapasztalatairól
(Bazsa, 2002; Szabó et al., 2002). A ma működő
doktori iskolák törvényi megfelelésének értékelése 2008 elején
lezajlott, és 2009-ben sor kerül a doktori iskolák értékelésére.
Mindezek aktuálissá teszik, hogy rövid áttekintést adjunk a hazai
doktorképzés egyes kérdéseiről, mégpedig a nagyvilágba való
kitekintéssel egybekötve. Tanulmányunk két részből áll: először a
hazai, majd ezt követően az OECD-országok tudományos utánpótlásának
elveit és gyakorlatát mutatjuk be. Végül a hazai PhD-képzés lehetséges
kitörési pontjait igyekszünk felvázolni.
Doktorképzés Magyarországon
Mennyiség • A létszámadatok tekintetében érdemes egy pillantást
vetni az 1. táblázatra.
Szembetűnő, hogy az egyetemi képzésben résztvevő
hallgatói létszám mintegy 26%-os csökkenése ellenére, a PhD-képzésben
részt vevő hallgatók száma, ha minimális mértékben is, de növekedett.
A tudományos utánpótlás szerkezeti összetételét vizsgálva viszont
elgondolkodtató, hogy az új belépők száma 2007/2008-ban több mint
10%-kal elmarad a 2002/2003. évitől. A vizsgált időszakban a nők
aránya 42,3%-ról 47,8%-ra, míg a külföldieké 7,1%-ról 7,2%-ra nőtt. Az
állami ösztöndíjas keretszám és a doktori fokozatot szerzők száma
évente 1000 fő körül van.
Jelenleg Magyarországon csak az egyetemeken folyik
doktorképzés. Az egyetem működéséhez a hatályos jogszabályok szerint
doktori iskola(ák) akkreditációjára van szükség. A MAB elnöke
előadásában a következőképpen fogalmazott: „A doktori képzés és
fokozatszerzés intézménye tradicionálisan az
egyetem. Ettől egyetem az egyetem”. (Bazsa, 2008)
A 2007/2008. tanévben tizennyolc állami, négy
egyházi és két magán, illetve alapítványi egyetemen folyt tudományos
utánpótlásképzés. Hazánkban döntő módon állami intézményekben folyik
doktorképzés (93,4%), az egyházi intézmények (5,3%), illetve az
alapítványi és magánintézmények (1,3%) szerepe e területen szerény
mértékű.
A tíz legnagyobb PhD- képzést folytató állami
intézmény PhD hallgatóinak számát mutatja a
2. táblázat, amelyből látható, hogy az Eötvös Lóránd
Tudományegyetem rendelkezik kimagaslóan a legtöbb PhD-hallgatóval
(1576 fő). A rangsorban a Pécsi Tudományegyetem (921 fő), a Budapesti
Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (828 fő), a Debreceni Egyetem
(794 fő), és a Szegedi Tudományegyetem (608 fő) következnek. A
harmadik csoportba tartozó egyetemek (Budapesti Corvinus Egyetem,
Szent István Egyetem, Semmelweis Egyetem, Miskolci egyetem, Pannon
Egyetem) előzőeknél jóval szerényebb létszámokat mondhatnak a
magukénak. Említést érdemel, hogy a 2007/ 2008. tanév során a Magyar
Akkreditációs Bizottság (MAB), az Országos Doktori Tanács (ODT) és a
felsőoktatási intézmények együttműködésének eredményeképpen létrejött
az Országos Doktori Adatbázis (ODA). Célját az ODT elnöke az
alábbiakban sorolta fel (Zalai, 2008):
• az ODT intézményeinek szolgálata,
• a tudományos közösség szolgálata,
• általános tájékoztatás,
• a doktori képzés átláthatósága,
• egy adat - egy tárolóhely - egyszeri bevitel,
• ellenőrizhetőség.
Minőség • A sikeres doktorképzésnek számos feltétele van, de
vitathatatlanul a személyi feltételek megléte vagy hiánya a döntő
tényező egy doktori iskola működése szempontjából. Nem véletlen, hogy
a 2008 tavaszán lezajlott MAB-értékelés (a doktori iskolák törvényi
megfelelésének értékelése) során a személyi feltételek vizsgálata állt
a középpontban. Köztudott, hogy az 1993. évi Felsőoktatási Törvény
hatályba lépését követően tudományos fokozatot (PhD, DLA) csak az
egyetemeken akkreditált programokban, majd doktori iskolákban
lehetett, illetve lehet szerezni, és a MAB (Magyar Akkreditációs
Bizottság) előírta bizonyos számú akadémikus, illetve MTA Doktor
részvételét a doktori programokban, illetve iskolákban. A 2005. évi új
Felsőoktatási Törvény úgy fogalmaz, hogy „Doktori képzésre az a
felsőfokú intézmény szerezhet jogosultságot, amelyben mesterképzés
folyik az adott tudományterületen vagy művészi ágban”. (Magyar
Közlöny, 2005, 9837.)
Az utóbbihoz kapcsolódó Kormányrendelet (Magyar
Közlöny, 2007) értelmében a doktori iskola létesítését legalább hét
törzstag kezdeményezheti, azzal a megkötéssel, hogy egy személy csak
egy doktori iskolában lehet törzstag.
A doktori iskolák akkreditációja vonatkozásában a
MAB-nak vétójoga van. A doktori iskolák létesítésének és működésének
követelményei című MAB-állásfoglalásban (Internet 1) a törzstagok
szakmai követelményeit az alábbi három pontban határozták meg:
• az adott tudományágban, illetve a doktori iskola
létesítési dokumentumában megnevezett kutatási területen tudományos
fokozattal bírjon,
• az eddigi tudományos teljesítményét, a törzstagi
megfelelőségi eljárás keretében, különös tekintettel az utóbbi öt
évre, a MAB a doktori iskola kapcsán megfelelőnek értékelje és
• a doktori iskolában témavezetést vállaljon.
Különös figyelmet érdemelnek a törzstagokra
vonatkozó munkajogi feltételek, miszerint törzstag az lehet:
• aki az adott felsőfokú intézményben teljes
munkaidőben, munkaviszonyban vagy közalkalmazotti munkaviszonyban
foglalkoztatott oktató vagy kutató, vagy az MTA által támogatott, ill.
egyéb, az intézményben működő kutatócsoport vagy kutatóhelyekre
„kihelyezett tanszék” munkatársaként vesz részt a doktori iskola
munkájában,
• vagy aki az intézménnyel a doktori képzésben való
részvétel céljából szerződést kötő kutatóintézetben teljes munkaidejű
tudományos tanácsadó vagy kutatóprofesszor,
• vagy az intézmény aktív kutatótevékenységet végző
professor emeritusa.
A fentiek mellett azonban a hét törzstag
többségének (tehát minimum négy főnek) az adott intézményben teljes
munkaidőben foglalkoztatott egyetemi tanárnak kell lennie. Több mint
figyelemre méltó az a körülmény, hogy a MAB a már korábban említett
törzstagi megfelelőségi eljárás keretében vizsgálja „az oktatók,
különösen a törzstagok publikációs tevékenysége, tudományági
munkássága és a doktori iskolában ellátandó feladatok közötti
összhangot, továbbá, hogy az illető megfelel-e a MAB által közzétett
egyetemi tanári kivánalomrendszer tudományos követelményeinek”.
(Internet 1)
Rendkívül tanulságos, hogy az ODA-ban közzétett
értékelés során a MAB a törzstagnak előterjesztettek több mint 40%-át,
a professzoroknak pedig közel 30%-át nem megfeleltként minősítette.
(Internet 2)
A tudományos utánpótlás képzésénél a másik fontos
minőségi szempont a megfelelő oktatók és témavezetők kiválasztása.
Mindkét vonatkozásban alapvető feltétel, hogy az illető a
szakterületén rendelkezzen megfelelő nemzetközi tapasztalatokkal és
kapcsolatrendszerrel.
Mind az oktatók, mind a témavezetők tekintetében
célszerű külső intézményekből is bevonni egyes kvalifikált személyeket
a belterjesség elkerülése végett. Ennek megvalósítása természetesen
kellő körültekintést és megfelelő anyagi forrásokat igényel.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a minőségi
munkához „minőségi alapanyagra” is szükség van. A tehetséges végzős
hallgatók zöme nem lát megfelelő karrierlehetőséget a PhD-fokozatot
preferáló felsőoktatásban és a tudományos szférában, ezért az üzleti
szféra és a közigazgatás „elszívja” őket, s gyakran marad a „második
vonal”. Sajnos a PhD-fokozat presztízse hazánkban a felsőoktatási
intézményeken és a kutatóintézeteken kívül még alacsony, sem az üzleti
szféra, sem pedig a közigazgatás nem igényli egyelőre a tudományos
képzettséggel rendelkező munkatársakat (Ötvös, 2008), noha megjelentek
a vállalati ösztöndíjak is egyes doktori iskolákban.
Az államilag támogatott nappali képzésben
elhibázott lépés volt a tandíj eltörlése, hiszen ez erősítette azt a
már korábban meglévő jelenséget, hogy nem kevesen csupán
parkolópályának tekintik a PhD-tanulmányokat. Tekintettel arra, hogy
semmilyen következményekkel nem jár, többen a háromévi ösztöndíj
felvételét követően búcsút mondanak a PhD tanulmányaiknak.
Működés • A MAB fentiekben említett 2008.
évi értékelése során, a személyi feltételek minőségbiztosítása
mellett, a DI-megfelelés szempontjai között a működési feltételeket is
sokoldalúan vizsgálta az alábbi szempontok szerint (Bazsa, 2008):
• minden tudományághoz legalább egy akkreditált
MA/MSc szükséges,
• a kutatási terület koherenciája,
• a működési szabályzat,
• képzési terv,
• minőségbiztosítási terv,
• megállapodás kutatóhelyekkel,
• honlap.
Elgondolkodtató, hogy a fentiek közül a
szakindítások hiánya mellett a honlapok minőségével, illetve
elérhetőségével volt a MAB legkevésbé megelégedve.
A működés tekintetében feltétlenül említést
érdemel, hogy a doktori iskolák között rendkívüli nagy szórás van a
publikációs követelmények tekintetében, melyet csak részben indokol a
tudományterületek, illetve a tudományágak eltérő hazai és nemzetközi
gyakorlata. (Ezzel a problémával egyébként az MTA is küszködik az MTA
doktora cím odaítélésének folyamatában.) A doktori iskolák számára
mindenesetre támpontot jelent az MTA osztályainak gyakorlata, ami
természetesen nem jelenthet adoptációt, csupán adaptálást.
Sok vitát kiváltó másik terület, hogy egyes doktori
iskolák előírják a nyilvános védés előtti munkahelyi vitát, mások
azonban nem. Véleményünk szerint szükséges és hasznos, ha a munkahelyi
vitára sor kerül, melynek formáját, a résztvevők körét természetesen
az adott tudományág jellege és a doktori iskola igényessége formálja.
Kezdettől fogva igen fontos kérdés, hogy – bár
jogszabály nem írja elő – a nyilvános védésen a jelölttől a
bizottságok új tudományos eredmények elérését kívánják meg. Az új
tudományos eredmény definíciója azonban sem általános jelleggel, sem
pedig tudományági vonatkozásban nincsen tisztázva, annak megvitatását
a tudományos közösség tabutémaként kezeli.
Az elmúlt tizenöt év tapasztalatai alapján a
szigorlatok és a nyilvános védések esetében a hazai külsők bevonásának
a gyakorlata megvalósul, de külföldiek részvételére ritkán kerül sor.
A doktori iskolák működése terén általánosnak
tekinthető és megoldhatatlannak tűnő probléma az egy témavezető által
vezetett doktoranduszok, ill. doktorjelöltek száma.
A hatfős elvi javaslat ellenére rendkívül
kedvezőtlen jelenségekkel találkozhatunk lépten-nyomon. Ennek oka,
hogy sok doktori iskolavezető, valamint állami vezető
státusszimbólumnak tartja, hogy akár tizenöt-húsz PhD-hallgató
névleges vezetője legyen. E rendkívül káros és elterjedt gyakorlatot
ismereteink szerint mindmáig nem sikerült érdemben visszaszorítani.
Finanszírozás • A PhD-képzésen belül az
állami finanszírozás dominál, tekintettel arra, hogy az összes
PhD-hallgatón belül a levelező tagozatosok aránya mindössze 30%
körüli. (OKM, 2008)
Feszültséget jelent, hogy a társadalomtudományi
tudományágakban a nappali hallgatók képzési normatívája (500 ezer
Ff/fő) jóval alacsonyabb, mint más tudományterületeken (900 ezer
Ft/fő). Megemlítendő ugyanakkor, hogy korábban a két normatíva között
még nagyobb különbség volt. Több doktori iskola gyengébb kvalitású
levelezős hallgatók felvételére is rákényszerül, annak érdekében, hogy
pénzügyi egyensúlyát biztosítsa. Ugyanakkor gyakran a levelező és
egyéni képzésre felvett PhD-hallgatók tandíja alig haladja meg az
MSc-képzésben részvevők tandíját, az egyéb posztgraduális képzések
tandíjától pedig gyakran elmarad.
Sok doktori iskolánál gondot okoz, hogy a pénzügyi
keretet későn közlik velük, ami az ésszerű gazdálkodást jelentősen
megnehezíti.
Általános gyakorlat, hogy csak a nyilvános védések
bizottsági tagjait és opponenseit részesítik tiszteletdíjban, a
munkahelyi vita opponensei nem kapnak díjazást, noha sok esetben
nehezebb munkát végeznek, mint a nyilvános védések opponensei.
Általánosnak tekinthető és régóta a szőnyeg alá sepert gond, hogy a
szigorlati és védési bizottságok étkeztetésének nincsen megteremtve a
legális lehetősége. Ennek az a következménye, hogy ennek költségei
gyakran a doktoranduszokat terhelik, ami tarthatatlan állapotot
jelent.
A doktori iskolák vezetőinek és adminisztrátorainak
díjazása szélsőségesen eltérő, esetenként méltánytalan állapotokat
tükröz.
Doktorképzés az OECD-országokban
és a nagyvilágban
Mennyiség • A doktorképzés manapság világszere elterjedt, a
felsőfokú képzés legfejlettebb formájaként tartják számon.
Országonkénti mértékében azonban jelentős különbségek vannak, erről az
OECD friss tanulmányából kaphatunk adatokat (OECD, 2007). Ez a
tanulmány a megfelelő korosztály népességéhez viszonyítja az adott
évben végzett (kibocsátott) doktorok (PhD) számát. Az OECD-országok
2005. évi mezőnye ebből a szempontból 0,1%-tól (Mexikó) 3,1%-ig
terjed (Svájc), a huszonhét (adatot szolgáltató) OECD-tagállam átlaga
pedig 1,3%. A magyar mutatószám az OECD-átlagnak csak mintegy felét
éri el (0,7%, megegyezve Görögország és Észtország teljesítményével).
A 2,0%-os finnországi adattól pedig – ha nem is vagyunk „fényévnyi
távolságra” (Patkós, 2003) – annak mégiscsak harmadát értük el.
Doktorképzésben való lemaradásunk még szembetűnőbb annak fényében, |