A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

Donáth Péter: A magyar művelődés

és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958


Az oktatástörténet és a művelődéstörténet iránt érdeklődő kutatók, tanárok és olvasók olyan munkát vehetnek kezükbe, amely átfogja a magyar tanítóképzés történetének közel egy évszázadát. A téma nem monografikus feldolgozását adja a szerző: évek során át folytatott kutatásai eredményeit négy tanulmányban, két kismonográfiában és egy önálló, önmagában is kerek feldolgozást adó monográfiában, egybeszerkesztve állítja elénk.

Miért is fontos a szerző által választott tematika? – tehetjük fel a kérdést. Donáth Péter jól argumentált válasza így hangzik: „Az iskolakötelezettség kiterjesztésével a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép- majd az általános iskola volt, főszereplőjével, a jövő nemzedékek nevelőjének, »programozójának« tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőben készítettek fel hivatására. Ezért a »szélsőségek korában« egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat.”

Mindezt úgy mutatja be a szerző, hogy tetten érhető a téma iránti személyes elkötelezettsége, fontosságába vetett hite, pártatlansága, az írott és szóbeli források megfelelő kritikával való kezelése.

Donáth Péter három nagyobb tematikai egységre osztotta fel kötetét. A munka első részében Nemzetiségpolitika és oktatás cím alatt az Osztrák–Magyar Monarchia időszakától az 1900-as évek közepéig tekinti át a magyarországi oktatástörténet eddig kevésbé feltárt területét, bevonva vizsgálódásaiba a nemzetiségi tanítóképzés kérdéskörét is.

Az első kismonográfia (Tanító[nő]képzők, diákjaik és tanáraik) bemutatja a dualizmus kori tanítóképzők felekezeti és nemzetiségi összetételét s területi elhelyezkedésüket, a népiskolai tanulók és tanítók számát, a tanítóképzők hallgatóinak és tanárainak felekezeti és nemzetiségi megoszlását, a képzők tanítási nyelv szerinti területi elhelyezkedését, s végül elemzi a tanítóképzők által kiadott oklevelek száma és a valós szükségletek „konfliktusát”. Jól érzékelteti azt az alapvető kormányzati-hatalmi igényt, amely a tanulók vallásos és hazafias nevelését várta el a népoktatástól, amit a tanítóképzésben is célként fogalmaztak meg. Grafikonok, térképek, kördiagramok – jelentős kutatások, széles forrásbázis alapján – teszik szemléletessé a szerző mondanivalóját. Egyben ráirányítják a figyelmet a tanítóképzés társadalomtörténeti, statisztikai vizsgálatának további folytatására, amelyek „szélesebb forrásbázison nyugvó, pontosabb, árnyaltabb – a központi adatszolgáltatást levéltári kutatásokkal, intézményi szinten kontrolláló – képpel szolgálnának”.

Három tanulmány foglalkozik a szlovák és a német nemzetiségi tanítóképzés 20. századi időszakával. Az első (Politika és iskola) egy eddig feldolgozatlan epizódot mutat be az 1922. évi nemzetgyűlési választások és a magyarországi szlovák nyelvoktatás történetéből, középpontjában Szémán Istvánnal, a budai tanítóképző tanárával, a nemzetiségi oktatás és tanítóképzés méltán jelentősnek tartott alakjával. A második (A német nemzetiségi tanítóképzés, nyelvészet, helytörténetírás kiemelkedő alakja: Lux Gyula) és a harmadik, rövidebb lélegzetű tanulmányban („Nem ék, hanem összekötő kapocs akarunk lenni e két nép között”) Donáth Péter a német nemzetiségi oktatás és tanítóképzés, ezen belül a budai állami képző épületében 1939 és 1944 között működő német tannyelvű tanítóképző históriáját mutatja be, ráirányítva a figyelmet Lux Gyula kiváló pedagógus, kutató és oktatásszervező félig elfeledett életművére.

A magyarországi nemzetiségi politika és oktatásügy a témája annak a tanulmánynak, amely Klebelsberg Kuno ezirányú munkálko­dását mutatja be („Germanizálni akart-e a Gróf?”). A rövid műhelytanulmány nem vállalkozhatott, és nem is vállalkozott arra, hogy Klebelsberg rendkívül sokoldalú tevékenységét bemutassa és értékelje, mindössze azt vázolta fel, hogy „milyen motívumok, ideológiai-politikai megfontolások alapján cselekedett a nemzetiségi létfenntartás… szempontjából kulcsjelentőségű német tanítóképzés ügyében a Klebelsberg vezette kultuszkormányzat”. A szerző a miniszteri megnyilatkozások felidézése után az olvasóra bízza annak eldöntését, hogy „vádolható-e germanizáló törekvésekkel a Kárpát-medencei magyar kultúrfölény megteremtését küldetésnek tekintő gróf Klebelsberg Kuno? – vagy éppen ellenkezőleg… a Magyarországon uralkodó nemzet- és nemzetiségpolitikai eszmék markáns reprezentánsa volt-e?”

A másik kismonográfia (Nagy László kényszerű számvetései 1919–1922-ből), amely a második tematikai egysége a kötetnek, a szerző meghatározása szerint „dokumentatív elbeszélés [Nagy László] szakmai önéletrajzával, egy iskolareform-tervvel s a Gyermektanulmányi Társaság tevékenységének forrásaival”. Azzal foglalkozik, hogy Nagy László, a magyar nevelésügy-neveléstudomány jelentős személyisége, hogyan és miféle „kényszerű számvetésre” kényszerült 1918–1919. évi tevékenysége kapcsán. Megismerhetjük az 1918-as polgári demokratikus átalakulás idején megfogalmazott iskolareform-elképzeléseit (az általánosan kötelező és ingyenes, nyolcosztályos nép­iskola), a Gyermektanulmányozási Társa­ság-beli, valamint a Közoktatási Népbiztosságon végzett tevékenységét, az orosz egységes munkaiskola elképzelései alapján készült magyar iskolareformtervet (2 osztályos „kezdő iskola”, 9 osztályos „köziskola” és 3 éves líceum/szakiskola). Ennek kapcsán szembesülünk Nagy László „kényszerű számvetésével”, azokkal a „megpróbáltatásokkal” (igazolási eljárások, rehabilitációs törekvések stb.), amelyek az iskolareform-tervei mellett kitartó szakembert a Horthy-korszakban ellehetet­lenítették. Bár Nagy László személye és munkássága „csaknem folyton kívül állott a teljes elismerés körén”, a tanítóképzésre, a népiskolára, az iskolarendszerre, a tantervfelfogásra gyakorolt szemléletformáló hatása elvitathatatlan.

A kötet harmadik tematikus egysége (Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más?) a nagykőrösi református tanítóképző története, pontosabban a képző igazgatóinak küzdelme az iskola fennmaradásáért s identitásának megőrzéséért az 1918 és az 1958 közötti években. A szerző azt kívánja vizsgálni, hogy a források valószínűsítik-e a körösi képző bezárására irányuló törekvések politikai-világnézeti motívumait; bemutatja az ezek „elhárítását célzó, előbb eredményes, majd fiaskóval záruló erőfeszítéseket”. Arra is választ keres, hogy e történetek főhősei: Váczy Ferenc és Juhász Béla munkásságának, sorsának felidézésével, a nagy hagyományokkal rendelkező református, ám 1948-tól állami tanítóképző helyzetének más képzők helyzetével való összevetésével, történeti-politikai „kontextusba állításával, elemzésével – egyedi eseteken túlmutató – adalékok” nyerhetők-e.

A válasz egyértelműen: igen. A körösi képző története (annak ellenére, hogy az első bezárási kísérletnél az iskolafenntartó helyi egyház gazdaságossági szempontjai is fontos szerepet játszottak) jól példázza, hogy a 20. század jelentős ideológiai hullámai, „a színét és jellegét váltó hatalom mindenkori ideológiai” céljai gyakran kerültek szembe a szakmai oktatási-képzési igényekkel, s természetesen azok megfogalmazóival és képviselőivel. De Donáth azt is láttatja, hogy a főszereplők esetenként kénytelenek voltak feladni korábbi álláspontjukat, s elviselni a hatalom tanügyigazgatási-ellenőrzési, eszmei, pénzügyi, karriert ösztönző vagy éppen adminisztratív eszközeit, amit céljaik érvényesítése érdekében vetettek be. Igaz ez 1919-re és az 1920–1948 közötti időre, de igaz az államosított egyházi tanítóképző 1958-ig tartó történetére is.

A kötet a mikrotörténelem-írás „szabályai” szerint a „nagy kérdésekre kis helyeken” keresi a választ: egy-egy szereplő, egy-egy intézmény sorsának alakulásában. Összességükben az írások együtt jól érzékeltetik, hogy a 20. században többször „színét” és „jellegét” váltó hatalom mindig mindenkori ideológiai céljainak törekedett alárendelni az iskolát, s ennek érdekében minden lehetséges eszközt bevetett – egyúttal ezen eszközök produktivitásáról vagy kontraproduktivitásáról is érzékletes képet kapunk. Az egyedi történetek, személyes sorsok felidézése az egyedi eseteken túlmutató tanulságokkal jár. A személyes drámák nagypolitikai kontextusba helyezése az egyeditől az általános felé mutat.

A kötet műfaja eltér a szokásostól. Ahogyan Donáth Péter megfogalmazza: „dokumentatív-elbeszélő módszerrel” dolgozott, „a művelődéstörténet-írásban szokatlanul sok és hosszú idézettel, dokumentum-ismertetéssel s hatalmas jegyzetapparátussal”, mert célja volt, hogy „eddig kiaknázatlan források széles körét” vonja be a „tudományos diskurzusba”, s hogy kész válaszok helyett lehetőséget adjon az olvasóknak a „szélesebb kitekintésre, összehasonlításra s az önálló véleményalkotásra”, a kutatóknak pedig az idézett források „más” olvasatára.

A módszer kétségtelen előnye, hogy nem akar az olvasók helyett gondolkodni, nem kényszeríti rájuk saját értelmezését, együttgondolkodásra kényszerít. A jegyzetek, források, amelyek több mint ötven levéltár illetve kéz­irattár több száz fondjának, magánszemélyek naplóinak, visszaemlékezéseinek, dokumentumainak, interjúinak, továbbá nyolc könyvtárban található könyvészeti anyagnak a felhasználásával készültek, elsősorban a kutatók számára jelentenek további fontos forrásokat.

A kiadványt terjedelmében is impozáns forrás- és irodalomjegyzék hitelesíti, névmutató, térképjegyzék, valamint angol nyelvű rezümé segíti az olvasó eligazodását. (Donáth Péter: A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958. Szerk.: Farkas Mária. Bp.: Trezor Kiadó, 2008, 830 p.)

Stemler Gyula

történész
 



A felvilágosodás álmai és árnyai


Ha a ’felvilágosodás’ szót halljuk, nagyjából ugyanarra a korszakra gondolunk, mégis, sok különféle szerzőt, tendenciát, irányzatot, mozgalmat, tudományterületet és társadalmi folyamatot érthetünk alatta, különféle előjellel. Örökségének megítélése korántsem egységes. Már maga a kifejezés is utalhat általánosságban minden szellemi-társadalmi fejleményre és mozgásra az adott időszakban, de használhatjuk szűk, szigorúan normatív értelemben is (a „valódi”, „igazi” felvilágosodást értve alatta). Abban nagyjából egyetértés mutatkozik, hogy maga az elnevezés a 18. századi európai (és amerikai) szellemi változásra és az e mögött álló mozgalomra vonatkozik, az ’ész fényének’ optimista, haladáshittel vegyes követésére a filozófiában, a tudományokban, a társadalomelméletben és a politikában. Az már vitatottabb, hogy a 17. század, az Értelem kora csupán szellemi előjáték, mintegy a felvilágosodás előszobája, vagy már maga a felvilágosodás. A legfontosabb, és mindenképp említendő nevek Galilei, Bacon, Descartes, Hobbes, Locke, Newton, Spinoza, Pascal, Leibniz, Mandeville, Hutcheson, Hume, Montesquieu, Rousseau, a francia enciklopédisták, Diderot, D’Alembert, Voltaire és Condorcet, Holbach báró és Helvétius, valamint Jeremy Bentham, Kant, Adam Smith, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Alexander Hamilton és még sorolhatnánk. A felvilágosodás filozófusai a világot mindenekelőtt megismerhetőnek tekintették: a világ ésszerű, szabályszerű és értelemmel felfogható, racionális sémákba rendezhető. A mozgalom az etika, az esztétika és általában a tudás irányadó rendszerének a racionalizmust tekintette, célul tűzve ki az értelem felszabadítását az előítéletek, a félelmek, a babona, az irracionalitás és legfőképp az Egyház uralma alól. Ekkorra bontakozott ki az empirikus módszertan, hatalmas lökést adva az egyes tudományágaknak (mint a biológia, kémia, fizika stb.). A felvilágosodás mozgalma a politikai dimenzióban mind erősebb szekularizációt jelentett, illetve a filozófiai-tudományos elvek alkalmazása révén a mind szélesebb társadalmi reform ügyét. A felvilágosodás motorja volt az emancipációnak, az emberi és polgári jogok rendszerbe foglalásának, akár modern természetjogi, akár más alapokon. Eszméi több forradalomnak is előzményül szolgáltak, ahogy itt találjuk a modern liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus gyökereit is. A felvilágosodás szoros kapcsolatban áll mindazzal, amit modernitásnak nevezünk. Ugyanakkor a felvilágosodásról nem beszélhetünk úgy, mint az ész egyértelmű diadalmenetéről; részben, mert nem minden területen egyértelmű e diadal, másrészt, mert a felvilágosodás többarcú volt, több áramlat létezett benne egyidejűleg. Ne feledkezzünk el például arról a szellemi képződményről, melyet Isaiah Berlin ellenfelvilágosodásnak nevezett, és amely a legkevésbé sem volt híve az absztrakt észkultusznak. Nem csupán a geometriai gondolkodás és a pozitivizmus, illetve a klasszicizmus volt e korszak szülötte, de a romantika, a szentimentalizmus, a misztikus elemekre kihegyezett középkor-kultusz, a nacionalizmus és a populizmus is.

Ha a huszadik század jellegzetes perspektívájából tekintünk vissza, szintén nem egyértelmű a képlet. Míg például a nácizmus gyökereit Cassirer az irracionalitásban és a mitikus gondolkodásban fedezte fel, melyből kiutat a felvilágosodás univerzalizmusához való visszatérés jelenthet, addig Adorno és Horkheimer éppenséggel a felvilágosodás egyértelmű örökösének tekintette azt: a náci halálgyár az instrumentális (nem kritikai) racionalitás szélső kifutása, nem különbözik lényegileg a futószalag-termelés logikájától. Ahogy már Hegel is rámutatott, a felvilágosodás a természettel való összhang és harmonikus együttlétezés helyett a természet mind tökéletesebb uralását tűzte ki célul, és annak leigázási kísérleteként értelmezhető. (Még olyan liberális szerzők, mint Locke vagy Tocqueville sem ellenezték a természettel sokkal nagyobb összhangban élő indiánoktól földjeik elvételét, amennyiben racionális termelési szempontból nem használták ki azt kellő hatékonysággal). A modern individualizmus (melynek ősformája az egyéni ráció, a maga felett semmilyen tekintélyt el nem ismerő értelem) más szempontból sem feltétlenül kizárólag pozitív hozadék (noha normatív ideálként szolgál, amennyiben nem nyűgként kezeljük az önálló véleményalkotás és döntéshozatal fáradalmait). Ahogy korabeli konzervatív szerzők már a francia forradalom idején megfogalmazták, az individualizáció folyamata a hagyományos erkölcsök és társadalmi berendezkedés szétzüllesztője, hosszú távon atomizált egyénekhez vezet, akiket már nem fog összekötni semmilyen természetes kötelék. Rousseau, a felvilágosodás „belső ellenzéke”, a „szabadságra kényszerítés” filozófusa épp erre találta ki (Diderot-tól átvéve, de átértelmezve) az általános akarat fogalmát, melynek jegyében az individuális magánérdekek társadalmat bomlasztó káoszából megteremthető a közösség morális-politikai egysége. A francia forradalmat, melyre liberális szerzők az emberi emancipáció előrehaladásának óriási lépéseként, a népszuverenitás elvén nyugvó alkotmányos rend megteremtőjeként, önkény helyett a szabadság és egyenlőség korának előhírnökeként tekintettek, De Maistre egyszerűen a Sátán műveként értelmezett, szabadkőműves összeesküvésként a hagyomány, a tekintély és egyáltalán az általában vett isteni rend ellen való lázadásként. (Ugyanakkor a Nagy Terv részeként is, amennyiben hiába a korrupt és gőgös emberi akarat, a forradalom mégis a gondviselő isteni igazságszolgáltatás eszköze lett).

Sok jelenkori szellemi közösség, filozófia, mozgalom, nyilvános vagy titkos rend és irányzat gyökerezik a felvilágosodás filozófiájában és az azt megelőző időszak gondolkodásában, vagy meríti belőlük erejét, érveit, szellemiségét. A mai modern természettudományok éppúgy örökösei, mint az emberi jogok nemzetközi deklarációi, a modern liberalizmus politikai filozófiája vagy épp a kortárs szabadkőművesség. Ez utóbbi persze bonyolult probléma, mert maga is igen heterogén képződmény (létezik „valódi” és „nem valódi”, „szellemi” és „gazdasági” stb.), és a jeruzsálemi templomépítőkre éppúgy hivatkozik ősforrásként, mint a Templomosokra vagy a Rózsakeresztesekre. Mindazonáltal a felvilágosodás és a szabadkőművesség összekapcsolása, a nagy felvilágosítók és a korabeli szabadkőműves tagsággal bírók közötti átfedések kimutatása, a közös szimbolika elemezgetése a mai napig alaptémái számos kutatásnak és összeesküvés-elméletnek. Érdekes terület ez, jelen kötet azonban nem tartalmaz írást e témakörben.

Ideje áttérni a könyv ismertetésére. Ludassy Mária, a filozófiatudomány professzora szerkesztette e tanulmánygyűjteményt, melyben a felvilágosodás témakörét több más szakember társával boncolgatja. A kötet fő erénye, hogy a tanulmányokat sokféle stílus, eltérő módszertan és eklektikus témaválasztás jellemzi. A perspektívák sokfélesége mellett abban is nagy a változatosság, hogy az egyes tanulmányok milyen mértékig kapcsolódnak szervesen magához a felvilágosodáshoz; olyan írások is helyet kaptak a kötetben, melyek csak érintőlegesen köthetők a felvilágosodás nagy témáihoz. Abban is nagy a sokféleség, hogy míg egyes tanulmányok inkább elemző módon mutatnak be egyes, a felvilágosodáshoz kapcsolódó témaköröket, vagy ismertetnek speciális részproblémákat, mások továbbgondolnak, vagy épp új megvilágításba helyeznek bizonyos megközelítési módokat, korábbi kutatási eredményeket.

A kötet hét fő részre tagolódik. Ezek: I. A nagy Leviatán, II. A szeretetreméltó szkeptikus, III. Felvilágosodás és liberalizmus, IV. Konzervativizmus, republikanizmus, kommunitarizmus, V. Az állam mítosza versus a szabadság mítosza, VI. Magyar hatástörténet, VII. Emberi jogok és nemzetközi jog. Mivel a tanulmányok olykor igencsak specifikus témákhoz járulnak hozzá, érdemes lehet röviden ismertetni őket, hogy a specifikus területek iránt érdeklődők is kedvükre szemezgethessenek a kötet írásai közül.

 

 

A Nagy Leviatán fejezetben Ludassy Mária tanulmánya (Halandó istenség és mesterséges örökkévalóság) a Leviatán metaforái felől közelíti meg az örök klasszikus, Hobbes, a nagy és mesterséges államgépezet zseniális teoretikusának politikai filozófiáját. Nagy József írása pedig (Leviatán – Nyelv, történelem, hatalom) a Leviatán interpretációtörténetének komparatív bemutatásához nyújt komoly hozzájárulást. E fejezeten belül kapott helyet Bánki Dezső tollából egy érdekes 16. századi témát körüljáró tanulmány (Félreértelmezések elkerülése végett), mely Francisco de Vitoria recepciótörténetének elemző bemutatása közben a mellett érvel, hogy a salamancai teológiaprofesszor eredeti intenciója szerint az indiánok teológiai-metafizikai értelemben isteni képmások, eszes lények és az európaiakkal megegyező jogok alanyai. A kéziratra vonatkozó negatív értelmezések (miszerint az európai hatalmak jogosan beavatkozhatnak életükbe, vagy akár jogosan le is igázhatják őket) ezen szándék korabeli vagy későbbi kiforgatásai.

A Szeretetreméltó szkeptikus ki más is lehetne, mint David Hume. A közelmúltban jelent meg végre magyar nyelven Beszélgetések a természetes vallásról című munkája, melyet már életében is negyedszázadig rejtegetett íróasztala fiókjában, halála után pedig barátai nem merték kiadni. Ludassy Mária írása (Teremtés, tervezés, kétely, kritika), mely a Hume-könyvben is szerepel, a tőle megszokott szellemes stílusban mutatja be kontextusba helyezve és elemző módon a párbeszéd résztvevőit és a fő érvmeneteket. Ugyanez a tárgya, noha kicsit más megközelítésben Szécsényi Endre tanulmányának is (David Hume: Természetes vallás és kritika). Szántó Veronika a korban népszerű természetes teológiai hagyományra mért és végzetesnek bizonyuló hume-i kritikával foglalkozik igen érdekes írásában (David Hume és a természetes teológia kritikája), melyben bemutatja Newton releváns gondolatait, majd a tervezési argumentum helyett kínált hume-i alternatíva és a darwini természetes szelekción alapuló evolúciós elmélet hasonlóságait és eredendő különbözőségeit.

A Felvilágosodás és liberalizmus fejezetben Ludassy Mária (Recta Ratio vagy modus vivendi?) az emberjogi univerzalizmus és multikulturalizmus modern szembenállásának problematikáját járja körül, bemutatva a felvilágosodásbeli előzményeket és a probléma korabeli felvetését. A nagy kérdés, hogy vajon az emberi jogok univerzális érvényűek-e a világ bármely pontján (Kant és Condorcet kozmopolita szempontú öröksége), vagy pedig az etnokulturális különbség primer, és az egyes közösségek saját partikuláris normái a mérvadók (Hobbes és Hume, Rousseau és Herder). Mindkét nézet mellett jó érvek sorakoztathatók fel. Ocskay Gyula tanulmánya Tocqueville történelemfelfogását mutatja be a felvilágosodás két fő áramlatának és a történetírás két fő válfajának tükrében (arisztokratikus és demokratikus), mint e kettő kombinációja (Tocqueville és a kétféle felvilágosodás). Miklósi Zoltán pedig arra keresi a választ (A politikai közösség határai), hogy az igazságosság liberális felfogásának elveivel vajon összhangban van-e a jelen liberális államok konkrét állampolgársági és bevándorlási gyakorlata. A válasz szerinte nemleges, a koordináláshoz pedig államok feletti intézményekre volna szükség.

A Konzervativizmus, republikanizmus, kommunitarizmus fejezet a címben felsorolt három irányzatnak megfelelő három írást tartalmaz. Fülöp Endre néhány általános megfontoláson túl a politikai konzervativizmusnak a szakirodalom által érdemtelenül mellőzött variánsait mutatja be, és hívja fel rájuk a figyelmet (A politikai konzervativizmus három formája). Szécsényi Endre Hannah Arendtről való ismereteinket bővíti, a filozófusnő gondolatait többek között „az esztétikai”, a virtuozitás és az ízlés fogalmainak tükrében tárgyalva (Hannah Arendt és a szentimentalizmus). Pogonyi Szabolcs pedig a liberalizmust normatív szempontok alapján bíráló Charles Taylor emberképével, modernitás-felfogásával és kommunitárius alapvetésével ismertet meg minket, azzal a kritikai konklúzióval zárva írását, hogy Taylornak a „radikális felvilágosodás” és „expresszív romantika” kibékítésére tett kísérlete nem sikerül, sőt félre is érti a liberális elméleteket (A modernitás dialektikája). Az állam mítosza versus a szabadság mítosza fejezetben Ludassy Mária (Cassirer az állam mítoszáról) a nagy neokantiánus filozófiatörténész legfőbb gondolatait és szellemi örökségének mérvadó elveit mutatja be, Turgonyi Zoltán pedig Kis János autonómia-, méltóság- és jogkoncepcióját veszi górcső alá a véleménynyilvánítás joga kapcsán (Szólásszabadság, állami semlegesség, autonómia), hogy végül rámutasson: bizonyos korlátok, a többi emberrel szembeni kötelességek (mint amilyen például egy élhető kör­nyezet fenntartása volna) sem épp mellékes szempontok. A korlátok meglétét és szükségességét jelentéktelenítő, csak a jogokra fókuszáló mainstream szemlélet a szerző szerint mindössze arra jó, hogy frusztrálttá tegyen bennünket.

A Magyar hatástörténet tanulmányai közül Mester Béla írásának célkitűzése az első lépés megtétele Rozgonyi József filozófiájának elemző feldolgozásához, elhelyezése a német és magyar Kant-vita kontextusában, valamint skót hagyományra támaszkodó Kant-kritikájának ismertetése (Magyar felvilágosodás – német vagy skót?). Gángó Gábor Eötvösről való tudásunkat mélyíti el (Restauráció, népszuverenitás-kritika, liberális katolicizmus), Kovács Gábor pedig Szabó Dezső, Németh László és Bibó István gondolkodásmódját, liberalizmusképét, valamint egymásra gyakorolt hatásaikat mutatja be (Liberalizmusképek a népi mozgalomban). A kötet zárófejezete, az Emberi jogok és nemzetközi jog két tanulmányt tartalmaz. Bretter Zoltán a társadalom szétesésének két esetét vizsgálja Thuküdidésznél (melyek a sztászisz1 és a pestisjárvány), és ennek kapcsán igen érdekes módon gondolja tovább A méloszi dialógust, majd von le következtetéseket jelen korunkra vonatkozóan (Thuküdidész – avagy ez a politika?). Öllős László pedig az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak nem épp problémamentes viszonyát tekinti át, a nemzeti identitás, az individuális jogok és kollektív jogok problematikájának perspektívájából Locke, Kant, Hume, Mill, Lord Acton és Sigdwick nézetein keresztül (A felvilágosodás öröksége és az ember nemzeti jogai).

A kötet borítóján Francisco Goya Asmodea című képe látható. Mindenképp érdekes választás. Asmodea Asmodeus démon nőnemű változata. A kicsit álomszerű hatást kiváltó kép (mely ismert még Szabbath és Fantasztikus vízió néven is) értelmezése nem egységes. A két repülő alak hagyományosan két boszorkányszombatra tartó boszorkány vagy pedig a démon és egy általa elragadott férfiáldozat. Ami bizonyos, hogy az egyik figura előre mutat a távolba, miközben a másik hátrafelé tekint. Mivel nem néznek ki igazán boszorkánynak, úgy is értelmezhetők, mint az idealizmus szárnyán repülő filozófusok, akik az utópia birodalmába tartanak épp. Vagy egy olyan idealista filozófus, akit a démon röpít. (Ha ez a gondolat elsőre provokatívnak is hat, gondoljunk csak Robespierre-re, aki ráadásul épp a felvilágosodás, konkrétabban Rousseau filozófiájának egyik szélső kifutása. De a múlt században is találhatunk elég példát). Alant a háttérben csata dúl, a két fegyveres alakról nem tudjuk biztosan eldönteni, kire céloznak (lehet, hogy a két szféra, a harcoló felek és a repülő alakok között nincs kapcsolat, de az is, hogy konkrétan rájuk céloznak). A képet érdemes lett volna talán megfordítani, hogy az elülső borítón legyen a két szárnyaló figura, és a fegyveresek a távoli hegycsúcson lévő homályos épülettel (az elérendő cél?) a hátoldalon. Legalábbis első pillantásra, a könyvet a kezünkbe véve különösnek hathat, hogy egy ilyen témájú tanulmánygyűjtemény fedőlapján puskás alakok láthatók. A kép és a szimbolika mindazonáltal hatni képes, ahogy a kötet címválasztása is találó; az emberi szellem legnagyobb törekvéseit mindig is idealizmusból szőtt álmok és ezek árnyoldalai, figyelembe nem vett tényezők, negatív következmények, sötét szenvedélyek kísérték. A kötet egyetlen komoly hiányosságának azt tartom, hogy nincs az elején, vagy minden új tematikus fejezet kezdetén rövid bevezető tanulmány – leszámítva egy rövid és a témában inkább már jártas olvasókat célzó előszót –, amely a felvilágosodás fő irányzatait és szereplőit, valamint megannyi eltérő megközelítését és értelmezését bemutatná, általános keretbe foglalná, mindezt csupán tájékozódási pontként, a vázlatszerű ismertetés szintjén. Ezen kívül talán érdemes lett volna az egész kötetre kiterjedően egységesíteni a hivatkozásokat. Ugyanakkor e hiányosságokért bőven kárpótol minket a választott témák sokfélesége; a felvilágosodás lehetséges kiágazásaiból számos bemutatásra kerül, ezen kívül jó pár érdekesség is helyet kapott az írások sorában. A kötetet bátran ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a felvilágosodás olykor igencsak ellentmondásos szellemi öröksége iránt, és szívesen bővíti tudását e téren, vagy valamelyik konkrét tanulmány keltette fel érdeklődését, és további kutatásaihoz kiindulópontra van szüksége, vagy még további elmélyülésre vágyik az adott témában. (Ludassy Mária szerk.: A felvilágosodás álmai és árnyai. Budapest, Áron kiadó, 2007)

Antos Zsolt
doktorandusz

 

1 Egy korábbi harmonikus állapot megbomlása, itt minden bizalmi viszony megszűnése értelmében szerepel. <

 



Kovács Gábor: Az utolsó kísértés –
változatok a hatalomra


Az „utolsó kísértés” – hogy azonnal megmagyarázzuk a kötetcím metaforáját – a hatalom kísértése. A politikafilozófus szerző az esszégyűjteményének élére emelt bevezetést a bibliai történet fölidézésével kezdi. A negyvennapos pusztai böjtjét töltő Jézust háromszor is megkísérti a Sátán. Előbb a testet igyekszik elcsábítani, majd a hiúságot-dicsőségvágyat használja eszközéül, végül a világ feletti hatalom ígéretével kecsegtet. Ez a harmadik kísértés a legerősebb: hogy sikerüljön ellenállni neki, emberfeletti önuralomra van szükség hozzá. A történet tanulsága, magyarázza a szerző, hogy a hatalomvágy bizony az emberi lélek legerősebb mozgatórúgója.

Nos, Kovács Gábor könyve ezzel a harmadik kísértéssel foglalkozik: a huszadik század hatalmainak és hatalomelméleteinek esszéisztikus panorámáját tárja az olvasó elé. A körkép, noha nem törekszik szisztematikus teljességre, imponálóan gazdag. Szó esik a „létező szocializmus” bolsevik hatalmától a modern képviseleti demokrácián keresztül a posztmodern hálózati „birodalomig” számos politikai-hatalmi berendezkedésről, és föltűnik a baloldali radikális elméletektől a liberális és republikánus meg a konzervatív-jobboldali teóriákon keresztül a posztmodern megközelítésekig számos politikaelméleti koncepció. Rövid ismertetésünk keretében nem tudunk kitérni valamennyi tanulmányra: inkább a figyelem felkeltését szolgáló recenziónkban a legfontosabbnak látszókat igyekszünk közülük fölvillantani.

A vizsgálódások kiindulópontja a létező szovjet szocializmus ideológiája, a bolsevizmus. A kommunista rendszer összeomlásélményének hatása alatt született lendületes esszé – a kötet legkorábbi, a kilencvenes évek elején írott dolgozata – beállításában a bolsevizmus voltaképpen sajátos „világmodellként” fogható föl. Az Aron Jakivlevics Gurevicstől kölcsönzött – a neves orosz kultúrtörténész által a középkori kultúra értelmezésére kidolgozott – fogalom egy adott kultúra afféle „csontvázát” jelöli: a „világmodell” e szerint az a koordinátarendszer, amelyen belül az egyes elemek sajátos helyi értéket nyernek. A modell meghatározza a vizsgált kultúra tagjainak fölfogását az egyén és közösség, egyén és hatalom viszonyáról, sőt, a kultúra időszemléletét és térszemléletét is. Ha az orosz kommunizmus ellentmondásossága, mint Nyikolaj Bergyajev magyarázóelmélete mondja, a nyugati és keleti elemek keveredésére vezethető vissza, akkor érdemes megfigyelnünk – érvel Kovács –, ahogy a bolsevik világmodellben a nyugatias racionális elemek visszaszorulnak és a keleties vallásosos elemek fölerősödnek. A megvalósult eszme birodalmában – a sztálini érában – elhalványul a lineáris időszemlélet, a történelem mintegy eljutván végpontjára, a történeti idő ciklikus idővé változik, a térszemléletben pedig hierarchizált tér válik uralkodóvá, középpontjában a különféle szent helyekkel.

A huszadik századi politikaelméleti koncepciók közül a kötet tanulmányai kettőt részesítenek a legalaposabb figyelemben: Guglielmo Ferrero és Hannah Arendt politikai filozófiáját. Míg azonban az Arendt-esszé kiindulópontja hősének kiemelkedő kanonikus rangja, addig a Ferrero-tanulmány Ferrero kanonizáltságának hiányával kell szem­benézzen. Nos, Kovács értelmezésében Ferrero valóban nem szaktudós: történeti esszéiben inkább kora gyötrő problémáinak történelmi gyökereit keresi. Az esszéinek sorából kibontakozó vízió azonban, az európai civilizáció történetét rivális legitimitási elvek küzdelmeként leírva, úgymond, eredeti – sok tekintetben a weberi legitimitáselmélettel rokon – koncepcióvá áll össze. A félelem, a hatalom és a legitimitás viszonyára épülő koncepció a demokráciát éppen a polgáraitól a legkevésbé félő és polgáraiban a legkevesebb félelmet keltő berendezkedésként képes értékelni. Arendt, a másik oldalon, valódi sztárfilozófus, akinek a kutatása már-már ipari méretűvé kezd válni, és akinek személye körül egyenesen kultusz látszik kibontakozni. Az ő ábrázolásában Kovács a kultúrkritika és a republikanizmus összefüggésére helyezi a hangsúlyt. Arendtnek a klasszikus filozófiatörténeti hagyományokhoz kapcsolódó és a huszadik század rettenetes tapasztalataira reflektáló politikai filozófiája eszerint a republikánus tradíciót újítja meg. Gondolatainak legfőbb tanulsága az emberi létezés alapvető pluralitásának hangsúlyozása: hogy az emberi cselekvést nem heroikus egyéni vállalkozásként, hanem ellenkezőleg, közösségi vállalkozásként fogja föl.

A legterjedelmesebb dolgozat a hatvanas évek politikai gondolkodását mutatja be. A rendkívül alapos összefoglalás a „hatvanas évek” fogalmát nem valamiféle leíró-formális értelemben használja: a korszak normatív-szubsztantív fogalmával dolgozik. A „hatvanas évek” az évtizedet meghatározó újbaloldali radikalizmus korszakával azonosul itt tehát: a forradalom, életmód, hatalom és kultúra fogalmai. Az előbb a nyugati, majd a magyar teljesítményeket sorra vevő elemzés az évtized átfogó panorámájának megrajzolása után néhány reprezentatív művet tárgyal: a nyugati munkák közül Herbert Marcuse, illetve Theodore Roszak fő művét mutatja be, a magyar munkák közül pedig, figyelemre méltó módon, két, akkor kiadatlanul maradt munkát elemez: Bence György, Kis János és Márkus György Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című híres – mindközönségesen csak „Überhaupt-tanulmányként” emlegetett – kéziratát, illetve a Konrád György–Szelényi Iván szerzőpáros hasonlóan emlékezetes, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkáját. Az elemzés tanulsága szerint az újbaloldal hazai teljesítményei összehasonlító mércével mérve is jelentősnek mondhatók: az évtized magyar gondolkodása érdemben képes kapcsolódni a nemzetközi szellemi áramlatokhoz.

A kötet zárása azt igyekszik végiggondolni, hogy a huszonegyedik század elején mennyiben kell átfogalmaznunk a klasszikus politika szférájának és a modern demokrácia berendezkedésének problémáit. A modernitás nagy elbeszélésének hitelvesztése egyben szükségképp a nemzetállam politikai mechanizmusainak – sőt, talán a hagyományos értelemben vett politikának – is a végét jelenti. A folyamatok nyomán – ahogy szerzőnk Manuel Castells híres gondolatmenetét idézi – a nemzetállamok kiszolgáltatott sajkaként hányódnak a globalizáció viharos tengerén. Az a kérdés tehát, milyen politikai egység lép majd a nemzetállam helyére. A válasz megfogalmazásához Kovács a Michael Hardt – Toni Negri szerzőpáros visszhangos könyvét, az Empire-t választja vezérfonalul. Beállításában ez a munka a modernitást lezáró posztmodern korban a demokrácia, szuverenitás, legitimitás fogalmainak újraértelmezésére vállalkozik. Az Empire elemzése szerint a globalizáció nyomán kialakuló posztmodernizáció során a nemzetállam imperializmusa helyébe maga az impérium, a Birodalom lép mint a szuverenitás új alanya és a legitimitás új tárgya. Ennek az új Birodalomnak nincsenek határai, így nincsen világos középpontja sem: politikai berendezkedése a kapcsolatok sokasága által összefogott, univerzális kommunikációs hálózat képét mutatja inkább.

Az utolsó kísértés – változatok a hatalomra Kovács Gábornak a harmadik könyve immár. A mostanihoz sokban hasonló esszékötete (A megátalkodott jóhiszeműség esélyei: Eszmetörténeti tanulmányok, Liget Könyvek, 2001) után ő készítette el a máig egyetlen szisztematikus, az életutat és az életművet a teljesség igényével bemutató Bibó-monográfiát (Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig: Bibó István, a politikai gondolko­dó, Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, 2004). Mint összefoglaló munka ez utóbbi könyv a Bibó-kutatások meghatározó darabjának számít. Annál inkább érdemes fölfigyelnünk rá, hogy ennek a mostani gyűjteménynek számos pontján is föl-fölbukkan Bibó alakja. A Ferrero-portré természetesen megemlékezik róla, hogy a fiatal Bibó svájci ösztöndíjasévei idején Ferrero hallgatója: mestere nézetei ilyenformán alapvetően határozzák meg éppen formálódó világképét. A demokrácia és a tervezés vitájának szentelt ismertetés a kései Mannheim tervezéskoncepcióját tárgyalva utal Bibó korabeli recenziójára. A hatvanas évek politikaelméleteit tárgyaló dolgozat Bibó kései, magnóra mondott – és az újbaloldali nézetekkel határozottan vitatkozó – összefoglalását a korszak legjelentősebb hazai teoretikus teljesítményének minősíti. A modern elitelméleteket áttekintő írás végül a fiatal Bibóra tud hivatkozni: az „elitről és a szociális érzékről” szóló fiatalkori cikk eszerint az elitekkel szemben normatív követelményt támasztó elitelméletként értékelhető.

Kovács Gábor, a Bibó-monográfus mostani politikaelméleti-eszmetörténeti tanulmányaiban sem feledkezik meg tehát legkedvesebb hőséről. (Kovács Gábor: Az utolsó kísértés – változatok a hatalomra: Politikai eszmetörténeti tanulmányok, Bp.: Liget Könyvek, 2008)

Perecz László

filozófiatörténész, az MTA doktora