Donáth Péter: A magyar művelődés
és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958
Az oktatástörténet és a művelődéstörténet iránt érdeklődő kutatók,
tanárok és olvasók olyan munkát vehetnek kezükbe, amely átfogja a
magyar tanítóképzés történetének közel egy évszázadát. A téma nem
monografikus feldolgozását adja a szerző: évek során át folytatott
kutatásai eredményeit négy tanulmányban, két kismonográfiában és egy
önálló, önmagában is kerek feldolgozást adó monográfiában,
egybeszerkesztve állítja elénk.
Miért is fontos a szerző által választott tematika?
– tehetjük fel a kérdést. Donáth Péter jól argumentált válasza így
hangzik: „Az iskolakötelezettség kiterjesztésével a kultúraközvetítés
egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a
nép- majd az általános iskola volt, főszereplőjével, a jövő nemzedékek
nevelőjének, »programozójának« tekintett tanítóval, akit a
tanítóképzőben készítettek fel hivatására. Ezért a »szélsőségek
korában« egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések,
modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő
oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy
fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően
válogassák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző
intézeti tanárokat.”
Mindezt úgy mutatja be a szerző, hogy tetten érhető
a téma iránti személyes elkötelezettsége, fontosságába vetett hite,
pártatlansága, az írott és szóbeli források megfelelő kritikával való
kezelése.
Donáth Péter három nagyobb tematikai egységre
osztotta fel kötetét. A munka első részében Nemzetiségpolitika és
oktatás cím alatt az Osztrák–Magyar Monarchia időszakától az 1900-as
évek közepéig tekinti át a magyarországi oktatástörténet eddig kevésbé
feltárt területét, bevonva vizsgálódásaiba a nemzetiségi tanítóképzés
kérdéskörét is.
Az első kismonográfia (Tanító[nő]képzők, diákjaik
és tanáraik) bemutatja a dualizmus kori tanítóképzők felekezeti és
nemzetiségi összetételét s területi elhelyezkedésüket, a népiskolai
tanulók és tanítók számát, a tanítóképzők hallgatóinak és tanárainak
felekezeti és nemzetiségi megoszlását, a képzők tanítási nyelv
szerinti területi elhelyezkedését, s végül elemzi a tanítóképzők által
kiadott oklevelek száma és a valós szükségletek „konfliktusát”. Jól
érzékelteti azt az alapvető kormányzati-hatalmi igényt, amely a
tanulók vallásos és hazafias nevelését várta el a népoktatástól, amit
a tanítóképzésben is célként fogalmaztak meg. Grafikonok, térképek,
kördiagramok – jelentős kutatások, széles forrásbázis alapján – teszik
szemléletessé a szerző mondanivalóját. Egyben ráirányítják a figyelmet
a tanítóképzés társadalomtörténeti, statisztikai vizsgálatának további
folytatására, amelyek „szélesebb forrásbázison nyugvó, pontosabb,
árnyaltabb – a központi adatszolgáltatást levéltári kutatásokkal,
intézményi szinten kontrolláló – képpel szolgálnának”.
Három tanulmány foglalkozik a szlovák és a német
nemzetiségi tanítóképzés 20. századi időszakával. Az első (Politika és
iskola) egy eddig feldolgozatlan epizódot mutat be az 1922. évi
nemzetgyűlési választások és a magyarországi szlovák nyelvoktatás
történetéből, középpontjában Szémán Istvánnal, a budai tanítóképző
tanárával, a nemzetiségi oktatás és tanítóképzés méltán jelentősnek
tartott alakjával. A második (A német nemzetiségi tanítóképzés,
nyelvészet, helytörténetírás kiemelkedő alakja: Lux Gyula) és a
harmadik, rövidebb lélegzetű tanulmányban („Nem ék, hanem összekötő
kapocs akarunk lenni e két nép között”) Donáth Péter a német
nemzetiségi oktatás és tanítóképzés, ezen belül a budai állami képző
épületében 1939 és 1944 között működő német tannyelvű tanítóképző
históriáját mutatja be, ráirányítva a figyelmet Lux Gyula kiváló
pedagógus, kutató és oktatásszervező félig elfeledett életművére.
A magyarországi nemzetiségi politika és oktatásügy
a témája annak a tanulmánynak, amely Klebelsberg Kuno ezirányú
munkálkodását mutatja be („Germanizálni akart-e a Gróf?”). A rövid
műhelytanulmány nem vállalkozhatott, és nem is vállalkozott arra, hogy
Klebelsberg rendkívül sokoldalú tevékenységét bemutassa és értékelje,
mindössze azt vázolta fel, hogy „milyen motívumok,
ideológiai-politikai megfontolások alapján cselekedett a nemzetiségi
létfenntartás… szempontjából kulcsjelentőségű német tanítóképzés
ügyében a Klebelsberg vezette kultuszkormányzat”. A szerző a
miniszteri megnyilatkozások felidézése után az olvasóra bízza annak
eldöntését, hogy „vádolható-e germanizáló törekvésekkel a
Kárpát-medencei magyar kultúrfölény megteremtését küldetésnek tekintő
gróf Klebelsberg Kuno? – vagy éppen ellenkezőleg… a Magyarországon
uralkodó nemzet- és nemzetiségpolitikai eszmék markáns reprezentánsa
volt-e?”
A másik kismonográfia (Nagy László kényszerű
számvetései 1919–1922-ből), amely a második tematikai egysége a
kötetnek, a szerző meghatározása szerint „dokumentatív elbeszélés
[Nagy László] szakmai önéletrajzával, egy iskolareform-tervvel s a
Gyermektanulmányi Társaság tevékenységének forrásaival”. Azzal
foglalkozik, hogy Nagy László, a magyar nevelésügy-neveléstudomány
jelentős személyisége, hogyan és miféle „kényszerű számvetésre”
kényszerült 1918–1919. évi tevékenysége kapcsán. Megismerhetjük az
1918-as polgári demokratikus átalakulás idején megfogalmazott
iskolareform-elképzeléseit (az általánosan kötelező és ingyenes,
nyolcosztályos népiskola), a Gyermektanulmányozási Társaság-beli,
valamint a Közoktatási Népbiztosságon végzett tevékenységét, az orosz
egységes munkaiskola elképzelései alapján készült magyar
iskolareformtervet (2 osztályos „kezdő iskola”, 9 osztályos
„köziskola” és 3 éves líceum/szakiskola). Ennek kapcsán szembesülünk
Nagy László „kényszerű számvetésével”, azokkal a „megpróbáltatásokkal”
(igazolási eljárások, rehabilitációs törekvések stb.), amelyek az
iskolareform-tervei mellett kitartó szakembert a Horthy-korszakban
ellehetetlenítették. Bár Nagy László személye és munkássága „csaknem
folyton kívül állott a teljes elismerés körén”, a tanítóképzésre, a
népiskolára, az iskolarendszerre, a tantervfelfogásra gyakorolt
szemléletformáló hatása elvitathatatlan.
A kötet harmadik tematikus egysége
(Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más?) a nagykőrösi
református tanítóképző története, pontosabban a képző igazgatóinak
küzdelme az iskola fennmaradásáért s identitásának megőrzéséért az
1918 és az 1958 közötti években. A szerző azt kívánja vizsgálni, hogy
a források valószínűsítik-e a körösi képző bezárására irányuló
törekvések politikai-világnézeti motívumait; bemutatja az ezek
„elhárítását célzó, előbb eredményes, majd fiaskóval záruló
erőfeszítéseket”. Arra is választ keres, hogy e történetek főhősei:
Váczy Ferenc és Juhász Béla munkásságának, sorsának felidézésével, a
nagy hagyományokkal rendelkező református, ám 1948-tól állami
tanítóképző helyzetének más képzők helyzetével való összevetésével,
történeti-politikai „kontextusba állításával, elemzésével – egyedi
eseteken túlmutató – adalékok” nyerhetők-e.
A válasz egyértelműen: igen. A körösi képző
története (annak ellenére, hogy az első bezárási kísérletnél az
iskolafenntartó helyi egyház gazdaságossági szempontjai is fontos
szerepet játszottak) jól példázza, hogy a 20. század jelentős
ideológiai hullámai, „a színét és jellegét váltó hatalom mindenkori
ideológiai” céljai gyakran kerültek szembe a szakmai oktatási-képzési
igényekkel, s természetesen azok megfogalmazóival és képviselőivel. De
Donáth azt is láttatja, hogy a főszereplők esetenként kénytelenek
voltak feladni korábbi álláspontjukat, s elviselni a hatalom
tanügyigazgatási-ellenőrzési, eszmei, pénzügyi, karriert ösztönző vagy
éppen adminisztratív eszközeit, amit céljaik érvényesítése érdekében
vetettek be. Igaz ez 1919-re és az 1920–1948 közötti időre, de igaz az
államosított egyházi tanítóképző 1958-ig tartó történetére is.
A kötet a mikrotörténelem-írás „szabályai” szerint
a „nagy kérdésekre kis helyeken” keresi a választ: egy-egy szereplő,
egy-egy intézmény sorsának alakulásában. Összességükben az írások
együtt jól érzékeltetik, hogy a 20. században többször „színét” és
„jellegét” váltó hatalom mindig mindenkori ideológiai céljainak
törekedett alárendelni az iskolát, s ennek érdekében minden lehetséges
eszközt bevetett – egyúttal ezen eszközök produktivitásáról vagy
kontraproduktivitásáról is érzékletes képet kapunk. Az egyedi
történetek, személyes sorsok felidézése az egyedi eseteken túlmutató
tanulságokkal jár. A személyes drámák nagypolitikai kontextusba
helyezése az egyeditől az általános felé mutat.
A kötet műfaja eltér a szokásostól. Ahogyan Donáth
Péter megfogalmazza: „dokumentatív-elbeszélő módszerrel” dolgozott, „a
művelődéstörténet-írásban szokatlanul sok és hosszú idézettel,
dokumentum-ismertetéssel s hatalmas jegyzetapparátussal”, mert célja
volt, hogy „eddig kiaknázatlan források széles körét” vonja be a
„tudományos diskurzusba”, s hogy kész válaszok helyett lehetőséget
adjon az olvasóknak a „szélesebb kitekintésre, összehasonlításra s az
önálló véleményalkotásra”, a kutatóknak pedig az idézett források
„más” olvasatára.
A módszer kétségtelen előnye, hogy nem akar az
olvasók helyett gondolkodni, nem kényszeríti rájuk saját értelmezését,
együttgondolkodásra kényszerít. A jegyzetek, források, amelyek több
mint ötven levéltár illetve kézirattár több száz fondjának,
magánszemélyek naplóinak, visszaemlékezéseinek, dokumentumainak,
interjúinak, továbbá nyolc könyvtárban található könyvészeti anyagnak
a felhasználásával készültek, elsősorban a kutatók számára jelentenek
további fontos forrásokat.
A kiadványt terjedelmében is impozáns forrás- és
irodalomjegyzék hitelesíti, névmutató, térképjegyzék, valamint angol
nyelvű rezümé segíti az olvasó eligazodását. (Donáth Péter: A
magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958. Szerk.:
Farkas Mária. Bp.: Trezor Kiadó, 2008, 830 p.)
Stemler Gyula
történész
A felvilágosodás álmai és árnyai
Ha a ’felvilágosodás’ szót halljuk, nagyjából ugyanarra a korszakra
gondolunk, mégis, sok különféle szerzőt, tendenciát, irányzatot,
mozgalmat, tudományterületet és társadalmi folyamatot érthetünk
alatta, különféle előjellel. Örökségének megítélése korántsem
egységes. Már maga a kifejezés is utalhat általánosságban minden
szellemi-társadalmi fejleményre és mozgásra az adott időszakban, de
használhatjuk szűk, szigorúan normatív értelemben is (a „valódi”,
„igazi” felvilágosodást értve alatta). Abban nagyjából egyetértés
mutatkozik, hogy maga az elnevezés a 18. századi európai (és amerikai)
szellemi változásra és az e mögött álló mozgalomra vonatkozik, az ’ész
fényének’ optimista, haladáshittel vegyes követésére a filozófiában, a
tudományokban, a társadalomelméletben és a politikában. Az már
vitatottabb, hogy a 17. század, az Értelem kora csupán szellemi
előjáték, mintegy a felvilágosodás előszobája, vagy már maga a
felvilágosodás. A legfontosabb, és mindenképp említendő nevek Galilei,
Bacon, Descartes, Hobbes, Locke, Newton, Spinoza, Pascal, Leibniz,
Mandeville, Hutcheson, Hume, Montesquieu, Rousseau, a francia
enciklopédisták, Diderot, D’Alembert, Voltaire és Condorcet, Holbach
báró és Helvétius, valamint Jeremy Bentham, Kant, Adam Smith, Benjamin
Franklin, Thomas Jefferson, Alexander Hamilton és még sorolhatnánk. A
felvilágosodás filozófusai a világot mindenekelőtt megismerhetőnek
tekintették: a világ ésszerű, szabályszerű és értelemmel felfogható,
racionális sémákba rendezhető. A mozgalom az etika, az esztétika és
általában a tudás irányadó rendszerének a racionalizmust tekintette,
célul tűzve ki az értelem felszabadítását az előítéletek, a félelmek,
a babona, az irracionalitás és legfőképp az Egyház uralma alól.
Ekkorra bontakozott ki az empirikus módszertan, hatalmas lökést adva
az egyes tudományágaknak (mint a biológia, kémia, fizika stb.). A
felvilágosodás mozgalma a politikai dimenzióban mind erősebb
szekularizációt jelentett, illetve a filozófiai-tudományos elvek
alkalmazása révén a mind szélesebb társadalmi reform ügyét. A
felvilágosodás motorja volt az emancipációnak, az emberi és polgári
jogok rendszerbe foglalásának, akár modern természetjogi, akár más
alapokon. Eszméi több forradalomnak is előzményül szolgáltak, ahogy
itt találjuk a modern liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus
gyökereit is. A felvilágosodás szoros kapcsolatban áll mindazzal, amit
modernitásnak nevezünk. Ugyanakkor a felvilágosodásról nem
beszélhetünk úgy, mint az ész egyértelmű diadalmenetéről; részben,
mert nem minden területen egyértelmű e diadal, másrészt, mert a
felvilágosodás többarcú volt, több áramlat létezett benne egyidejűleg.
Ne feledkezzünk el például arról a szellemi képződményről, melyet
Isaiah Berlin ellenfelvilágosodásnak nevezett, és amely a legkevésbé
sem volt híve az absztrakt észkultusznak. Nem csupán a geometriai
gondolkodás és a pozitivizmus, illetve a klasszicizmus volt e korszak
szülötte, de a romantika, a szentimentalizmus, a misztikus elemekre
kihegyezett középkor-kultusz, a nacionalizmus és a populizmus is.
Ha a huszadik század jellegzetes perspektívájából
tekintünk vissza, szintén nem egyértelmű a képlet. Míg például a
nácizmus gyökereit Cassirer az irracionalitásban és a mitikus
gondolkodásban fedezte fel, melyből kiutat a felvilágosodás
univerzalizmusához való visszatérés jelenthet, addig Adorno és
Horkheimer éppenséggel a felvilágosodás egyértelmű örökösének
tekintette azt: a náci halálgyár az instrumentális (nem kritikai)
racionalitás szélső kifutása, nem különbözik lényegileg a
futószalag-termelés logikájától. Ahogy már Hegel is rámutatott, a
felvilágosodás a természettel való összhang és harmonikus
együttlétezés helyett a természet mind tökéletesebb uralását tűzte ki
célul, és annak leigázási kísérleteként értelmezhető. (Még olyan
liberális szerzők, mint Locke vagy Tocqueville sem ellenezték a
természettel sokkal nagyobb összhangban élő indiánoktól földjeik
elvételét, amennyiben racionális termelési szempontból nem használták
ki azt kellő hatékonysággal). A modern individualizmus (melynek
ősformája az egyéni ráció, a maga felett semmilyen tekintélyt el nem
ismerő értelem) más szempontból sem feltétlenül kizárólag pozitív
hozadék (noha normatív ideálként szolgál, amennyiben nem nyűgként
kezeljük az önálló véleményalkotás és döntéshozatal fáradalmait).
Ahogy korabeli konzervatív szerzők már a francia forradalom idején
megfogalmazták, az individualizáció folyamata a hagyományos erkölcsök
és társadalmi berendezkedés szétzüllesztője, hosszú távon atomizált
egyénekhez vezet, akiket már nem fog összekötni semmilyen természetes
kötelék. Rousseau, a felvilágosodás „belső ellenzéke”, a „szabadságra
kényszerítés” filozófusa épp erre találta ki (Diderot-tól átvéve, de
átértelmezve) az általános akarat fogalmát, melynek jegyében az
individuális magánérdekek társadalmat bomlasztó káoszából
megteremthető a közösség morális-politikai egysége. A francia
forradalmat, melyre liberális szerzők az emberi emancipáció
előrehaladásának óriási lépéseként, a népszuverenitás elvén nyugvó
alkotmányos rend megteremtőjeként, önkény helyett a szabadság és
egyenlőség korának előhírnökeként tekintettek, De Maistre egyszerűen a
Sátán műveként értelmezett, szabadkőműves összeesküvésként a
hagyomány, a tekintély és egyáltalán az általában vett isteni rend
ellen való lázadásként. (Ugyanakkor a Nagy Terv részeként is,
amennyiben hiába a korrupt és gőgös emberi akarat, a forradalom mégis
a gondviselő isteni igazságszolgáltatás eszköze lett).
Sok jelenkori szellemi közösség, filozófia,
mozgalom, nyilvános vagy titkos rend és irányzat gyökerezik a
felvilágosodás filozófiájában és az azt megelőző időszak
gondolkodásában, vagy meríti belőlük erejét, érveit, szellemiségét. A
mai modern természettudományok éppúgy örökösei, mint az emberi jogok
nemzetközi deklarációi, a modern liberalizmus politikai filozófiája
vagy épp a kortárs szabadkőművesség. Ez utóbbi persze bonyolult
probléma, mert maga is igen heterogén képződmény (létezik „valódi” és
„nem valódi”, „szellemi” és „gazdasági” stb.), és a jeruzsálemi
templomépítőkre éppúgy hivatkozik ősforrásként, mint a Templomosokra
vagy a Rózsakeresztesekre. Mindazonáltal a felvilágosodás és a
szabadkőművesség összekapcsolása, a nagy felvilágosítók és a korabeli
szabadkőműves tagsággal bírók közötti átfedések kimutatása, a közös
szimbolika elemezgetése a mai napig alaptémái számos kutatásnak és
összeesküvés-elméletnek. Érdekes terület ez, jelen kötet azonban nem
tartalmaz írást e témakörben.
Ideje áttérni a könyv ismertetésére. Ludassy Mária,
a filozófiatudomány professzora szerkesztette e tanulmánygyűjteményt,
melyben a felvilágosodás témakörét több más szakember társával
boncolgatja. A kötet fő erénye, hogy a tanulmányokat sokféle stílus,
eltérő módszertan és eklektikus témaválasztás jellemzi. A perspektívák
sokfélesége mellett abban is nagy a változatosság, hogy az egyes
tanulmányok milyen mértékig kapcsolódnak szervesen magához a
felvilágosodáshoz; olyan írások is helyet kaptak a kötetben, melyek
csak érintőlegesen köthetők a felvilágosodás nagy témáihoz. Abban is
nagy a sokféleség, hogy míg egyes tanulmányok inkább elemző módon
mutatnak be egyes, a felvilágosodáshoz kapcsolódó témaköröket, vagy
ismertetnek speciális részproblémákat, mások továbbgondolnak, vagy épp
új megvilágításba helyeznek bizonyos megközelítési módokat, korábbi
kutatási eredményeket.
A kötet hét fő részre tagolódik. Ezek: I. A nagy
Leviatán, II. A szeretetreméltó szkeptikus, III. Felvilágosodás és
liberalizmus, IV. Konzervativizmus, republikanizmus, kommunitarizmus,
V. Az állam mítosza versus a szabadság mítosza, VI. Magyar
hatástörténet, VII. Emberi jogok és nemzetközi jog. Mivel a
tanulmányok olykor igencsak specifikus témákhoz járulnak hozzá,
érdemes lehet röviden ismertetni őket, hogy a specifikus területek
iránt érdeklődők is kedvükre szemezgethessenek a kötet írásai közül. |