Maga Charles Darwin tudomásom szerint nem járt
Magyarországon, művei annál inkább. Hosszú utat tettek meg, de aligha
érkeztek meg végállomásukra. Értelmezésük itt is állandó vitát kavar,
ahogy a világ más pontjain, mégpedig tudományos és nem tudományos
berkekben egyaránt. Az értelmezések, viták persze korfüggőek, hogyan
is lehetnének mások, ráadásul politikafüggőek, ezen belül gyakran
pártfüggőek is, ami nem egészen megszokott a szolid tudományos
elméletek esetén, ha egyáltalán helyes Darwin gondolatait minden
további nélkül csupán ez utóbbiak közé sorolni.
Többen is idézték Dósa Dénes
egykori főgimnáziumi tanár 1869-ben leírt sorát, amely szerint
Magyarországon már a levegő is darwinizmussal van tele. Éppen tíz
évvel a Fajok eredetének megjelenése után olyan sokat beszéltek már
róla Magyarországon, hogy a derék középiskolai tanár sokallta. Ez a
gyors megjelenés a recepciós történet első állomása. A második
hosszabb: eltart a második világháború végéig, dominánsan magában
foglalja, mondjuk így, az alapgondolatok társadalomtudományi és
társadalomtechnikai alkalmazását. A második világháború utáni harmadik
szakaszra csak néhány sorban térek ki, részben a második szakaszra
adott különös reakcióra való utalással.1
Darwin megérkezése Magyarországra
1860-ban, A fajok eredeté-nek megjelenése után néhány hónappal,
Jánosi Ferenc ismertetést közölt róla a Budapesti Szemlében, az
Akadémia folyóiratában. Ez az út kiindulópontja. „Kevés tudományos mű
keltett oly élénk figyelmet – írta Jánosi –, mint az, amelynek címe e
sorok fölött olvasható. A legzajosabb megtámadás, s az éppen oly zajos
elismerés, mely folytonosan kíséri, tanúsítják is, hogy itt egy
lángész műve áll előttünk, melynek hivatása a termékenyítés, s az
eszmék és gondolatok mindennapi folyamát új mederbe indítani.” Jánosi
elmagyarázta, hogy „bölcsészeti szempontból” most már másképpen kell
tekinteni „állatországra”. A természetrajzot „kettős működés örök
játékaként” kell felfogni: az állandóságot biztosítja az „öröklést
fenntartó (conservativ) szellem”, „másfelől a ’kiválasztás’ a változás
és fejlődés szelleme, osztályoz, némely formát félrenyom, újaknak
készít helyet.” Az ember sem kivétel. kapcsolatban
áll a hozzá hasonló teremtményekkel: „ezen teremtmények a majmok”
(Jánosi, 1860).
Nem világos, honnan és hogyan ismerte meg Jánosi a
darwini elméletet. Ő maga azt írta, „egy francia szemle erre vonatkozó
cikke után”, vagyis nem olvasta a könyvet. Sokfelé tájékozódó, széles
érdeklődésű ember lehetett, amit már az is mutat, hogy jogot,
teológiát, kémiát és természetrajzot tanult, huszártiszt lett, majd
gimnáziumi tanár, Pesten újságíró, igazságügyi minisztériumban dolgozó
titkár. Könyveket, cikkeket írt mindezen tárgykörökből, sőt, ő
fordította magyarra John Stuart Mill egyik alapművét, hogy legalább
valami halovány kapcsolatot mutassunk a Darwint környező
gondolatkörhöz.2
Darwin útján az első kilométerkő
Rónay Jácint 1862-ben indult cikksorozata a Magyar Sajtó című
újságban. A siker nyomán Rónay kötetbe foglalta a cikkeket
Fajkeletkezés címmel, és 1864-ben kiadta az első magyar Darwin-könyvet
(Rónay, 167.). Igaz, nem csupán A fajok eredeté-ről szól, hanem
Darwin legközelebbi eszmetársairól is, a Darwin-követő Thomas Huxley
emberfelfogásáról, illetve Charles Lyell evolucionista geológiai
művéről is (Huxley, 1863; Lyell, 1863), a kötet valójában nem több
mint ezek fordítása, kijegyzetelése, ám ezzel a magyar olvasó már igen
korán kézbe kaphatta az evolúciós gondolatkör legfontosabb téziseit.3
Rónay Jácint sem Darwin szakterületén, a
természetrajz berkeiben működött, de tudósnak tekintették, az Akadémia
is tagjává választotta. Teológiát végzett bencés rendi pap volt,
filozófiai, pszichológiai, nemzetkarakterológiai, sőt frenológiai
művekkel. A darwinizmust testközelből ismerte meg angliai emigrációja
során, amelyre a szabadságharc után kényszerült. Személyes kapcsolatba
lépett vezető angol tudósokkal, a földrajzi társasággal; ha akarta
volna se kerülhette volna el a megismerkedést Darwin tanaival,
melyeket nagy meggyőződéssel propagált itthon, hogy később
szembeforduljon velük, ahogy harcosan függetlenségi politikai
nézeteivel is, miután tizenhat éves emigrációt követően hazatért és a
császári család mellett nevelői munkát is vállalt. A magyar értelmiség
prominens szereplője lett, az Akadémia titkára.
A második kilométerkő az antidarwiniánus nézetek
megjelenése, ugyancsak az út korai szakaszán. Már 1863-ban Greguss
Ágost arról adott elő az Akadémián, hogy Darwin elmélete az állat- és
növényvilág jelenségeit ’szerencsésen’ magyarázza. „Midőn azonban
elismerjük az ember anyagi származatát, el kell másfelől ismernünk
szellemi, isteni származását is.” Megadta a császárnak, ami a
császáré, de Istennek is, ami Istené. Kompromisszumot ajánlott, mint
oly gyakran a gondolkodás történetében, a természettudomány és rajta
kívül eső területek, elsősorban persze a vallás között. Greguss
professzor is akadémikus volt, de ő sem a természetrajzi körök
képviselője: esztéta, irodalmár, igaz, a bölcsészet mellett
orvostudományt is tanult.
Nála lényegesen kérlelhetetlenebb ellenfele volt
Darwinnak a polihisztor Brassai Sámuel, aki – szintén már 1863-ban –
messze túllépett a kettős igazság békülékeny hangnemén. Azt mondta: „A
’natural selection’ természetes válogatás üres hang, ingyen szó, sőt
több: képtelenség, mert válogatás válogató nélkül – gondolni sem
lehet.” (Idézi Réti, 1964, 50–51.) A tanár, könyvtáros, szerkesztő,
matematikus, nyelvész, irodalmár, természetbúvár és még sok minden
Brassai határozott ellenfélre talált az ugyancsak Erdélyben élő
Mentovics Ferenc, Darwin nagy tisztelője személyében, aki Brassaihoz
hasonló szellemi területeken mozgott, de még költő is volt. A
válaszokkal és viszontválaszokkal kirobbant az első
Darwin-vita Magyarországon, alig néhány évvel az alapmű megjelenése
után. A korszak legádázabb vitája a lelkes darwinista etnográfus,
nyelvész, antropológus Herman Ottó és a Darwint opponáló botanizáló
kalocsai érsek Haynald Lajos között keletkezett, mert Haynald egyik
előadásában Darwin nézeteit szappanbuborékként kipukkadó bizonyítatlan
hipotézisnek nevezte, mely a „mély alapú igazságot” ássa alá. A vita
nyomán Hermannak el kellett hagynia állását a Természettudományi
Múzeumban, mégpedig közvetlenül Trefort kultuszminiszter nyomására.4
A viták legmélyén mindig az ember természete állt, a természeti vagy
közvetlenül Istentől származó különleges jelleg, még akkor is, ha
módszertani érvek hangzottak el akár általánosságban a darwini elmélet
induktív jellegével kapcsolatban, akár konkrétan tényanyagának
elégséges voltát illetően.
A harmadik kilométerkövet az orvosprofesszor,
akadémikus Margó Tivadar állította föl, aki 1868-ban Általános
állattan című tankönyvében kétely nélkül foglalt állást a
darwinizmus mellett, amivel senkit nem lepett meg, ismerve megelőző
előadásait és cikkeit. A politikai feltételek nem engedték, hogy Margó
pályája nagyon gyorsan íveljen felfelé. Negyvennégy éves volt, amikor
Kolozsváron megkapta a sebészeti tanszéket, majd 1862-től a pesti
egyetemen lett az állattan és az összehasonlító bonctan tanára.
Mikroszkóppal végzett modern és sikeres kutatást az izmok működésére
vonatkozóan, melyben Darwin gondolatait kevésbé tudta hasznosítani,
mint igen kiterjedt oktatási és ismeretterjesztő tevékenységében. Ez
tehát az a pont, amikor a szakmában is jelentkezett Darwin, nem csupán
szakmán kívüli körökben.
Újabb kilométerkő A fajok eredeté-nek magyar nyelvű
megjelenése, melyre 1873-ban került sor (Darwin, 1873-74.). A fordító
és az egész vállalkozás szorgalmazója Dapsy László, aki teológiai
tanulmányai után főleg közgazdaságtani, természettudományos és
pedagógiai munkákat írt, illetve fordított magyarra. Rónayhoz
hasonlóan ő is Nagy-Britanniában ismerkedett meg Darwin tanításával,
de nem emigránsként, hanem skóciai ösztöndíjasként. Az elmélet hívévé
szegődött, elszánt propagandistájává vált a Természettudományi
Társulatban és másutt (Kovács, 2007). Darwin másik könyvének (Descent
of Man) fordítói már jelentős tudósok voltak Margó Tivadar köréből.
Egyikük Entz Géza, a vízben élő faunák híres kutatója, Margó tanszéki
utódja, másikuk Török Aurél, a kiváló antropológus, a pontos
embertani, főleg koponyamérések kivitelezője, az erre szolgáló
műszer, a kraniométer megalkotója, aki (szemben Entz-cel) meg is
maradt Darwin állandóan érvelő hívének. Török, az iskolateremtő
orvosprofesszor, a darwinista tanokat az élet keletkezésére
kiterjesztő Jendrassik Jenő tanítványa volt (Darwin, 1884). A könyvhöz
Margó Tivadar írta meg Darwin életrajzát.
Ezután a darwini evolúció gondolatköre olyan általánossá vált, hogy
például a rendszerező botanikus Kánitz Ágost, és számos társának
esetét nem is érdemes külön emlegetni. Darwin tíz
évvel alapművének megjelenése után csakugyan jelentős utat tett meg
Magyarországon, meglehet, nem hajóval, a Beagle-en, de nem is csak
írott vagy elmondott szavakban, hanem tárgyi formában is: az Akadémiai
Könyvtár kézzel írt katalógusa jelez egy példányt A fajok eredeté-nek
1860-as kiadásából. Mi több, az Akadémia Margó Tivadar ajánlására
1872-ben kültagjának választotta Darwint, mégpedig 84%-kal, hét
javasolt társát megelőzve, köztük Hermann Helmholtzot (Boros, 1959).
Közben személyes kapcsolatok is épültek: Dapsy váltott néhány levelet
Darwinnal, Margó 1875-ben személyesen meg is látogatta.5
A táj
Az út, melyhez a döccenők, viharok szükségképpen hozzátartoznak,
kies tájon vezetett keresztül, messze nem
áthatolhatatlan dzsungelen, megkerülhetetlen sziklaszirteken. A 19.
század közepén már komoly európai műveltséggel rendelkező értelmiség
alakult ki Magyarországon, ha létszáma nem is volt nagy. A fejlődés
mint alapgondolat a műveltség számos területén jelentkezett, közte a
természetrajzban, növényország és állatország leírásában, illetve az
orvosi szakmában.
Ismerték, sokan támogatták Georges Cuvier,
Jean-Baptiste Lamarck vagy Charles Lyell nézeteit. Magyarra
fordították Robert Chambers 1844-ben megjelent híres könyvét, melyet
Darwin műve előzményének tekintenek.6 A
biológiatörténészek idézik Pethe Ferenc már 1815-ben keletkezett
írását, vagy id. Lenhossék Mihály 1822-es kijelentéseit, melyek
szerint az élővilág, illetve a Föld állapota sorozatos változások
eredménye, és a változások szakadatlanul folytatódnak. „Földünk
számtalan átalakuláson és forradalmon keresztül jutott el jelenlegi
állapotába és változatai folytatódnak és folytatódni is fognak” – írta
Lenhossék. (Idézi Réti, 1964, 128.) Sokan írtak nagyon hasonló
sorokat. Közülük is kiemelkedett Petényi János Salamon zoológus,
ornitológus, papi pályája után a Nemzeti Múzeum munkatársa, aki
kevéssel korai halála előtt a paleontológia felé fordult, hogy az
általa leírt és jól ismert fajok evolúciós előzményeit kutassa. Az
1850-es években sokak számára nem volt kétséges az evolúció ténye,
ahogy a természetrajz geológus művelői, Pettkó János, Hantken Miksa
vagy Szabó József számára sem (Mészáros, 2000; Géczy, 1994). De
idézhetnénk az akadémikus professzor, Nendtvich Károly sorait is, akit
főleg vegyésznek tartanak, holott szintén orvosi végzettségű volt,
botanizált és a természetrajz, sőt a társadalom és a politika is
vizsgálódásainak tárgyai közé tartozott. Mert az evolúció gondolata
messze nem Darwintól származik, Darwin ennek csak egyik változatát
képviselte, és a korábbi változatok jelenléte megkönnyíthette Darwin
magyarországi útját.
Az utat, mint láttuk, nem csupán a hivatásos
természetbúvárok ásták, sőt náluk is lelkesebbnek mutatkoztak a
sokféle terület iránt érdeklődő értelmiségiek, papok, tanárok,
orvosok, publicisták, különféle képzettségekkel. A 19. század közepén
a természet és a társadalom nem látszott összeegyeztethetetlenül
eltérő tárgynak a kutató szemek számára. R. Várkonyi Ágnes hívta fel a
figyelmet a természettudományi, orvosi és matematikai affinitás
meglepő elterjedtségére a történészek között. Főleg az 1860-as évek
előtt olyan kiemelkedő történész értelmiségiek, mint Teleki József,
Horváth Mihály, Szalay László, Rómer Flóris vagy akár Csengery Antal,
Kemény Zsigmond és a Hunfalvy-fivérek, nemkülönben a filozófus
Szontagh Gusztáv és sokan mások elmélyült természettudományi
ismeretekkel rendelkeztek. Előtanulmányaik között igen gyakran
szerepeltek természetrajzi vagy matematikai tárgyak, későbbi
olvasmányaik között nemkülönben, és igen sokan váltak a
Természettudományi Társaság tagjaivá, nem is beszélve rendszeres
részvételükről az Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésein,
melyeken előadásokkal is szerepeltek, a vitákban részt vettek (R.
Várkonyi, 1967).
Darwin útját megkönnyíthette a természettudomány
felé fordulás, de nem mindegy, mit is kell
természettudományon vagy akár természetrajzon értenünk. A határok
közé bezárkózó, kizárólag a magyar flóra, fauna vagy ásványok, vizek
leírásai, melyeket az Akadémia kiemelkedően támogatott még a
századvégen is (például a Balaton vagy a főváros természeti
viszonyainak pontos, részletező leírása), nem szükségképpen törték az
utat a Darwin-féle egyetemes gondolatok előtt. A természetrajznak az a
fajtája, mely helyi növény- vagy állatfajok keresésére, ezek
szokásainak, példányainak rögzítésére vagy akár a Frivaldszky
testvérek által végzett biogeográfiájára szorítkozott, akármilyen
szakszerűek, pontosak voltak is azok, meglehet, éppen legyőzendő
ellenállást, forgalmi akadályt emeltek a darwini tanok számára.7
Az 1850-es években, a neoabszolutizmus politikai
időszakában robbantak ki azok a viták, melyek ezt a feszültséget
tudatosították a magyar értelmiségben, és állásfoglalásra
késztettek a tudomány, illetve tudománypolitika alapdilemmáiban. A
többek által különféle szempontból elemzett Tudomány, magyar tudós
vita sokfelé ágazott, egyebek között abba az irányba is, melyet
Vekerdi László korai „két kultúra” vitának nevezett (Vekerdi, 1996,
81.). A Toldy Ferenc, Szontagh Gusztáv és Nendtvich Károly
főszereplésével lezajlott állítás–válasz–viszontválasz csörték során
szembekerült a humán kultúra a természettudományival, mégpedig elvi
okokból.8 Ezúttal nem a két terület jeles
képviselői estek egymásnak saját érdekeik megideologizálása céljából,
hiszen a két fővitatkozó, Toldy és Szontagh egyaránt a humán oldalhoz
tartozott. Míg Szontagh a természettudománynak adott volna prioritást
a tudományok fontossági listáján, Toldy éppen fordítva. Szontagh a
természettudományok nemzeti hasznával érvelt, mondván, „ezek segítik a
nemzetet inkább, s ezek fejlesztik a nemzet anyagi erejét”. Toldy
univerzalista ellenvetést tett sokszor idézett sorában: „vannak
tudományok, melyek az embert mint állatot tartják fenn, és viszont,
melyek azon része szükségeinek felelnek meg, mely őt
az állatokon felül emeli, sőt őt tulajdonképp emberré teszi.” (Toldy,
1851a, 473.) Ugyanaz a nézet, mely Darwin fellépése után merült fel:
természeti lény-e az ember. Itt azonban az a tudománypolitikai
álláspont is megbújik, amely szerint az Akadémiának inkább a lelket
tápláló humán területeket kellene támogatnia, vagy a hasznos
természettudományokat, előfeltételezve, hogy épp ez a kettősség
választja szét a két kultúrát.
A másik vita a filozófusok között zajlott a
lokalitás versus univerzalitás ügyében, közelebbről arról,
lehetséges-e sajátosan magyar filozófia, melyet persze a „Tudomány,
magyar tudós” vita is érintett.9 A nagy
tekintélyű hegeliánus sárospataki tanár, Erdélyi János az irodalmat
nemzetinek tartotta, de a filozófiát egyetemesnek, szemben az
intézményeken kívül álló, korábbi tüzértiszt, Szontagh Gusztávval, aki
a harmónia követelményét hangsúlyozó „egyezményes filozófiájában”
döntőnek tartotta a nemzeti vonásokat, nem feledve, hogy a harmónia
eltérő kultúrákban eltérő formákat ölthet (Mester, 2006). A dilemma
nem maradt a filozófusok körein belül. R. Várkonyi Ágnes Eötvös
Józsefet idézte, aki az Orvosok és természetvizsgálók 1863-ban tartott
vándorgyűlésén éppen a nemzeti érdek és az összemberi érdek
szembenálláson elmélkedve azt mondta, hogy a tudomány „nem egyes népé
vagy korszaké, hanem az emberiségnek közös kincse ez, mint a Nap,
melynek sugarai különböző irányban, de az egész földet
bevilágítják.”(R. Várkonyi, 1973, 395.)
Kell-e nekünk az univerzum nagy problémáival
foglalkozni, vagy elégedjünk meg a magunk számára fontos témák
vizsgálatával? A haza vagy haladás alternatívájának egyik változata
áll előttünk. A történettudományban ez a probléma éppúgy
megkerülhetetlen volt, mint a természetrajzban. Az a tény, hogy
legalább a korabeli értelmiség egy része fontosnak tartotta a nemzet
ügyein túl is néző univerzális elméleteket, segíthette az érdeklődést,
mely túl akart látni a magyar virágok, fák, madarak, halak leírásán,
osztályozásán. Ez pedig feltétel Darwin univerzális elméletének
befogadásához.
Ugyancsak segíthettek bizonyos filozófiai jellegű
gondolatok, melyek szétsugároztak szinte minden értelmiségi területre.
A 19. századi Darwin-recepciót elemző Ladányiné Boldog
Erzsébet rámutatott egyfelől a hegeliánus fejlődésgondolat 19. századi
eleji hangsúlyos jelenlétére (melyet persze rajta kívül sokan
tárgyaltak előtte és utána), továbbá a materializmus vagy realizmus
fokozatos terjedésére. A hegelianizmus és a körülötte zajló vita, a
„hegeli pör”, akármit is gondoljunk róla, a fejlődés fogalmát
megszokottá tette a szépirodalomtól az orvostudományig, a
mezőgazdaságtól a történetírásig (Vö. például Ladányiné, 1986) Millió
példa illusztrálja ezt Madáchtól, mondjuk Eötvösig.
A Tudomány, magyar tudós vita is megmutatta, hogy
az 1850-es évekre a természettudomány jelentősége lényegesen megnőtt a
magyar értelmiség szemében.10 Nem csupán
az új tudósgeneráció, köztük Margó, Török, Jendrassik, Szabó, Than
vagy Eötvös Loránd színre lépése miatt, és nemcsak az egyes
diszciplínák fokozatos professzionalizációja miatt, azaz nem csupán a
tudomány, mondjuk így, megváltozott szociológiai helyzete, megnőtt
tekintélye miatt, hanem az ezzel összefüggő világnézeti mondavaló
miatt is. A tudomány maga, függetlenül művelőinek
eredményességétől, sajátos gondolkodásmódot képviselt: a
szubjektivitás, az érzelmek, a moralizálás szerepe háttérbe szorult
ahhoz képest, amit a korabeli irodalomban vagy a romantikus
történetírásban megszoktak. Ez a világnézet jelentkezett az egyre
nagyobb teret nyerő neobaconianizmusban, majd a pozitivizmusban,
melynek befolyása messze túlment a filozófián, behatolt a
természettudósok világába, a történetírásba, a közgondolkodásba.
Darwin számára a tudomány megnőtt jelentősége, vele a
metafizikamentes, mechanizmust kereső pozitivista gondolkodásmód
kedvező környezetet biztosított előrehaladó útján.11
A tudomány fontossága, az univerzalizmus, a
fejlődésgondolat elfogadottsága, a pozitivizmus jelentkezése megfelelő
kontextust teremtett a Darwin-recepció számára. Pontosan, ha nem is
hézagmentesen illeszkedő elemekké, háromszögelési pontokká
szerveződtek az utat körülvevő kies vidéken.
Társadalmi alkalmazások, szociáldarwinizmus
A következő útszakaszok a megelőzőnél síkosabbnak bizonyultak.
Kivezették Darwint a természetrajzból, saját biztosnak vélt
territóriumából, mégpedig a társadalomtudományok, és a társadalmi,
politikai tevékenység indákkal, csapdákkal, mocsarakkal, ezer
veszéllyel terhelt vidékére. Elmélete, ahogy lenni szokott, újabb és
újabb értelmezéseket, kiegészítéseket kapott, csonkulásokat
szenvedett, hol darwinizmussá vált, hol neodarwinizmussá, hol
evolúciós pszichológiává, vagy a genetika hozzájárulásával az evolúció
szintetikus biológiai elméletévé, hol pedig szociáldarwinizmussá.
Utóbbiak Darwin elméletének kitágításából, más területekre való
átviteléből keletkeztek, melyekben nem természetrajzi fajok, hanem
társadalmi csoportok, kultúrák, köztük nemzetek, népcsoportok
szerepelnek. Különös egybeesés, vagy talán nem is olyan különös, csak
azt mutatja, hogy a darwini gondolatokkal tele volt a levegő Angliában
is, minden esetre két évvel A fajok eredeté-nek megjelenése
előtt publikálta alapművét Herbert Spencer, az Angliában népszerű
filozófus, Auguste Comte mellett a korszak legnagyobb hatású
pozitivistája. A mű, Progress: Its Law and Cause, nagyszabású
kozmikus fejlődéselméletet mutat be, melyben a természet és az emberi
világ azonos törvényeknek engedelmeskedik, differenciálódik, egyre
komplexebbé válik, azaz hierarchikus szerkezet jön
létre, jól megkülönböztetve a magasabb rendű fejlettebbet az
alacsonyabb rendű fejletlentől, ebben inkább Lamarckhoz hasonlóan,
mint Darwinhoz. A szociáldarwinizmus kulcsfogalmai: a „természetes
kiválasztódás” (natural selection), a „létért folytatott harc”
(struggle for existence) vagy a „legerősebb marad életben” (survival
of the fittest), melyek közül utóbbi történetesen
Spencertől származik, nem Darwin leleménye, de elnyerte utóbbi
egyetértését miután személyesen is megismerkedtek, s miután Spencer
Darwin igaz hívei közé szegődött.12 Ezt
követően akarva-akaratlan együtt folytatták útjukat Magyarországon is.
|
|
Spencer és Darwin nézetei a következő évtizedekben
egyre újabb tájakon, kontextusokon haladtak keresztül, és közben egyre
népszerűbbé váltak a magyar politikai és szakmai értelmiség beavatott
köreiben, még önálló folyóirat is működött Darwin címmel Fülöp
Zsigmond szerkesztésében.13 Maga a
szociáldarwinizmus már az 1870-es években felütötte fejét
Magyarországon. A természettudósok között először Kriesch János
írásaiban, aki a Műegyetemen volt az állattan profeszszora. Szerinte
„a Darwin tanaiban kimondott természeti törvények
uralma alatt állunk, és Darwin tana képezi az alapot melyre most a
szociológiát kezdik építeni. Mily magasztos és mily messzire kiható
annak az államférfiúnak feladata, aki Darwin tanainak teljes tudatában
kormányozza és vezeti a népeket; mennyi morális öntudat és
önmegtagadás kívántatik ahhoz, hogy a szülők Darwin tanát teljesen
felismerve átértsék, milyen rendkívüli, mily nagyfontosságú szerepük
van, és végre mennyi becses aranykalászt szedhet az oktatás, a
nevelés ügye Darwin tanából.”14
Csakhogy a politizáló liberális értelmiség
türelmetlenebb, politikai, ideológiai megújulást sürgető része már a
hetvenes évek elején szociáldarwinista gondolatmeneteket követett,
kivált a fiatal liberálisok egyik csoportja, mely amúgy az etatizmus
megerősítését követelte. Tagjai, mint az önmagukat kedvenc
kávéházukról kávéforrás-körnek nevező fiatal értelmiségiek, Arany
László, Asbóth János, Keleti Károly vagy Rákosi Jenő, mindannyian
modernek, a tudomány hívei, politikai alkalmazásának előmozdítói
voltak (vö. Cieger, 2001). Németh G. Béla is felhívta figyelmünket
arra, hogy például a pedagógus Imre László és a
politikus, költő, publicista Arany László (Arany János fia) a nemzeti
sorskérdéseket a nemzetek és kultúrák létért folytatott kíméletlen
harcaként fogta fel, melyben biológiai okokból is győz az erősebb,
azaz a hierarchia magasabb fokán álló, felsőbbrendű magyar faj
(Németh, 1976). Az elv különféle változatai jelentek meg különféle
szerzőknél, köztük a befolyásos publicista Beksics Gusztávnál és
másoknál. Ezek a nézetek különös jelentőséget kaptak a nemzetiségi
szempontból bonyolult magyarországi társadalom
politikai gondolkodásában.15
A 20. század elejének politikai radikálisai, akik
részben a „szociológia első magyar műhelyét” is alkották, szintén a
darwinizmus tudományosságát látták vonzónak, amikor a pozitivizmus
értelmében vett természettudományos társadalomelmélet kialakítását
tekintették ideális célnak. A Huszadik Század című folyóirat köre, a
Társadalomtudományi Társaság, például Pulszky Ágost, Somló Bódog,
Jászi Oszkár vagy Szabó Ervin, és persze mások vizsgálták, vitatták,
használták a szociáldarwinizmust hol egyetértően, hol bírálva, immár
gyakran összehasonlítva, szembeállítva egy másik társadalomfejlődést
leíró elmélettel: a történelmi materializmussal.16
Egyébként ebben az időben a szociáldarwinizmus önmagában nem járt
együtt határozott politikai állásfoglalással. Hívei egyaránt
verbuválódtak a liberálisok, függetlenségiek és a polgári radikálisok
közül.
Ebből és sok más szempontból a szociáldarwinizmus
hasonlított saját következményéhez, az eugenikához, a fajnemesítés,
vagy német földön, a fajhigiénia mozgalmához, melyet Darwin
unokatestvére, Francis Galton indított Angliában. Az eugenika levonta
a logikus következtetést a szociáldarwinista megközelítésből: ha az
emberi történelem is a fajok harca, és az erősebb faj győz, a nemzetek
sikere attól függ, tagjai milyen fajtabeli tulajdonságokkal
rendelkeznek. Helyettesítsük Darwin természetes kiválasztódás elvét a
mesterséges kiválasztódással, mint az állattenyésztők teszik,
kíséreljünk meg megfelelő emberpárok házasításával a lehető
legtökéletesebb, tiszta fajú emberi egyedeket előállítani. A negatív
változat szerint esetleg érdemes megtiltani, vagy legalább nem
tanácsolni bizonyos emberek számára utód létrehozását.
Magyarországon 1911-ben inkább ez utóbbi változat
szerepelt a Huszadik Század nagy vitájában, melyben orvosok,
szociológusok, más értelmiségiek diszkutálták az eugenika hasznát,
például a vegyész Liebermann Leó az éppen kibontakozó közegészségügy
szempontjából, az orvos Madzsar József úgyszintén, míg a zoológus, az
idegrendszerrel foglalkozó tanulmányaival jelentős eredményeket elért
és politikussá vált Apáthy István égő nacionalista
érzelmei alapján.17 Utóbbi azok közé tartozott, akik a belső hasadás
után elhagyták a Társadalomtudományi Társaságot, de nem az eugenikát.
Az 1911-ben indítványozott intézményesülési folyamat élére állt, sokat
tett azért, hogy 1914-ben több társaság együttesen megalakítsa az
Egyesületközi Fajegészségügyi Bizottságot, s 1917-től a Magyar
Fajegészségügyi és Népesedéspolitikai Társaságot, melynek elnöke
Teleki Pál lett, az antiszemitizmusáról elhíresült későbbi
miniszterelnök, földrajztudós, Apáthyval együtt a turánizmus lelkes
híve.18 Lassanként az eugenika átkerült a
jámbor társadalomjobbítók kezéből a jobboldali, majd szélsőjobboldali
politikusok eszköztárába.
Ezzel – szándéka ellenére – Darwin vészterhes
vidékre tévedt, de nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A
szociáldarwinizmus révén eljutott az eugenikához, az emberi
fajnemesítés, a fajhigiénia gondolatához, mely kezdetben szociológiai,
közegészségügyi célokat tűzött maga elé, majd a
fajok közötti hierarchia elvei alapján a rasszizmushoz, biológiai
antiszemitizmushoz, egészen a nácizmusig. Csaknem mindezen stációkon
végigrohant a korszak egyik kiemelkedő tudósa, Kriesch János
tanítványa, Méhely Lajos, akadémikus, a Nemzeti Múzeum elkötelezett
darwinista zoológusa, később az egyetem állattanprofesszora, hosszú
ideig A Cél címet viselő „fajbiológiai szemle” szerkesztője. Az
első világháborúban szenvedett vereség inspirálta a korábban
politikával egyáltalán nem foglalkozó tudóst.19
A háborút fajok harcának tekintette, melyben az erősebb faj győz, ám
az erős magyar faj mégis veszített. Ennek oka, végtelenül
egyszerűsítve a bonyolult elméletet, hogy a magyar faj nem
kompatibilis fajokkal keveredett (mert nem minden fajkeveredés káros),
melyek legyengítették. A jövőbeli sikerek záloga a faj megtisztítása,
azaz az eugenika. A vér (nem a morfológiai típus) alapján
különböztette meg a fajokat, és arra a következtetésre jutott, hogy az
itt élők közül csak a zsidókkal kell kerülni a fajkeveredést. Azt
írta: „egyedül a zsidó fajta az, mellyel szemben elveszti öröklődési
felsőbbségét, mert ezzel való kapcsolatában mindig a zsidó bélyegek
ütköznek ki az utódokon. […] a magyar-zsidó félvéreken a magyarságnak
teljesen idegen fajkép jelenik meg,” (Méhely, 1929) Figyelemreméltó
azonban, hogy Méhely darwinistaként nem vont le következtetést se a
fajok magasabb, illetve alacsonyabb rendűségére vonatkozóan, sem azt,
hogy a zsidókat el kellene távolítani Magyarországról, még kevésbé,
hogy ki kellene irtani őket, de azt igen, hogy vissza kell szorítani
őket az élet csaknem minden területén.
Orsós Ferenc, a Debreceni Egyetem nemzetközi hírű
kórbonctan professzora az evolúció, a genetika és az eugenika
összekapcsolásával már a zsidótlanítási törvény mellett érvelt a
felsőházban 1941-ben, olyan törvény mellett, mely a zsidó származást
(tehát nem vallást) a gümőkórral és a nemibetegségekkel vette egy
kalap alá: ezt a három okot nevezte meg a házasságkötést kizáró
tényezőként (Vizi, 1994). Ezzel megkoronázta a Méhelyéhez hasonló
hosszú fasiszta tevékenységét és belevezette Darwin gondolatkörét a
sötét humanitárius, politikai és intellektuális szakadékba. Méhely és
Orsós jelentős tudományos teljesítményt mutattak fel, és nem maguk
küldték gázkamrába a szerintük idegen rasszhoz tartozó honfitársaikat.
Ők szolgáltatták a tudománytól szerzett társadalmi tekintélyt, és az
ideológiai alátámasztást, tudományos érvelést a holokauszthoz.
Epilógus: A háború utáni útszakaszról
Ilyen mély szakadékból nehéz volt Darwinnak kikecmeregnie. A háború
után fokozatosan berendezkedő proletárdiktatúra amúgy vitatott
legitimitását részben az antifasizmusból nyerte, a háború alatti és
előtti teljes nemzeti katasztrófa elutasításából, minden elemének,
ideológiájának, közte a szociálarwinizmusnak egyértelmű elvetéséből. A
szakadékból való megszabadulást nehezítette Darwin számára a
proletárdiktatúra sztálinizmusának implicit antidarwinizmusa. Trofim
Gyenyiszovics Liszenko kiemelése a szovjet biológiában, sőt az egész
szovjet tudományban hatást gyakorolt a magyar tudományra is, igaz,
lényegesen mérsékeltebb hatást, mint szülőhelyén. A liszenkóizmus a
lamarckizmus felmelegített változata volt: az egyed szerzett
tulajdonságainak közvetlen átörökíthetőségét hirdette, szemben a
darwinizmussal, mely a véletlenszerűen létrejött változatok közötti
kiválasztódás mechanizmusán alapult.
Az út folytatását jelzi, hogy 1955-ben mégiscsak
megjelent A fajok eredete, a háború után először (Darwin,
1955). Nem készítettek új fordítást, Mikes Lajos századelőn készült
munkáját adták ki ismét. Az előszót Dr. Boros István, a
Természettudományi Múzeum igazgatója írta. Ugyanazt a létrát
eresztette a szakadékba, mint Rapaics Rajmund két évvel korábban: a
dialektikus materializmust. Darwin elgondolásait egyrészt a biológia
tudományába zárták, elvéve társadalmi, de nem filozófiai
mondanivalóját, másfelől azt mutatták meg, hogy Darwin elmélete a
dialektikus materializmussal összhangban oldotta meg a biológia jó
néhány alapkérdését. Darwin tanai, szerintük, az érett polgári
társadalomból származtak, de a haladást képviselték. „A virágzó
kapitalizmusnak a materialista biológiában legnagyobb teljesítménye a
darwinizmus kiépítése volt” – írta Rapaics, és Marxra hivatkozva azt
mondta: „a darwinizmussal a teleológia a természettudományokban
megkapta a halálos döfést.”(Rapaics, 1953, 156.). A reakció,
elsősorban a klerikális reakció föl akarta tartóztatni Darwin
materialista világmagyarázatának elfogadását, ám a haladás erői,
kivált a proletariátus, minduntalan győzelemre segítették. A
darwinizmus adta meg az ember igazi méltóságát. Boros István szerint
„a mindenki emberi méltóságának elismertetéséért és érvényesüléséért
küzdő proletárdemokrácia” vívja ki a darwinizmus végső győzelmét is,
mert a proletárdemokrácia „világszemlélete tette meg a valódi ember, a
Homo sapiens felé vezető utat a legmesszebbre, és emelkedett
[…] olyan magaslatokra, hogy nemcsak az ember múltját tárta fel és
helyét állapította meg a természetben és társadalomban egyaránt, de a
jövő fejlődésének útját és irányvonalát is megjelölhette”. (Boros,
1955, 85–86.) Ez a jövő a kommunista társadalom.
A fajok eredete 2000-ben Kampis György kiváló új
fordításában jelent meg újra, immár előtérbe helyezve a természetrajzi
és biológiai szakszerűséget, valamint a nyelvi világosságot. Előszava
a mű születésének szakmatörténeti kontextusára összpontosíthatott,
nagyrészt figyelmen kívül hagyva az ideológiai összefüggéseket. Ugyan
az intelligens tervezés elmélete Amerikában majomper-szerű
csetepatékat váltott ki, és ezzel világszerte, nálunk is, ismét erőre
kapott az antidarwinizmus, ám az evolúció elmélete időközben nagyon
mély gyökeret eresztett. A biológia mellett a pszichológia,
szociológia, antropológia, nyelvészet vagy akár a tudományfilozófia,
és ki tudja még hány terület mindennapi kenyerévé vált. Maga a
globalizált monetarista piacgazdaság és kísérője, a posztmodern
gondolkodásmód békés harmóniában él vele a mindennapokban is, feltéve
persze, hogy megelégszünk az evolúció tág és laza, esetleg metaforikus
értelmével, nem ragaszkodunk a szigorú tudományos értelmezéséhez. Egy
szociológiai felmérés ugyanis éppen azt állapította meg, hogy a magyar
gimnáziumi tankönyvek alig tárgyalják, és a magas évfolyamokra járó
biológushallgatók evolúcióértelmezése is bizonytalan, ellentmondásos
(Mund, 2009).
Darwin tehát még mindig úton van. Útjának nagyobb
része nem a természetrajzon vagy biológián vezetett keresztül, inkább
a gondolkodás más régióin. Ennek megfelelően már a kezdetektől nem
annyira a szakmabeliek, mint a nehezen definiálható értelmiségi körök,
tanárok, orvosok, publicisták, egyházi emberek, politikusok,
szociológusok és ki tudja, ki mindenki foglalkozott vele és használta.
Az elmélet fantasztikusan adaptációképesnek bizonyult. Túlélt
politikai rendszereket a neoabszolutizmustól a duális monarchia
liberalizmusán, a konzervatív tekintélyuralmi rendszeren, a
fasizmuson, szovjet mintájú államszocializmuson át egészen a többpárti
demokráciáig. Túlélt ideológiai értelmezéseket a hegelianizmustól a
pozitivizmuson, eklektikus biologizmuson, dialektikus materializmuson
át egészen a posztmodernig. Beszivárgott a tudományokba,
hétköznapokba, mindenhova. De az útnak nincs vége, valószínűleg nem is
lehet.
Kulcsszavak: Darwin-recepció, szociáldarwinizmus, eugenika,
evolúcionizmus Magyarországon, természetrajz
IRODALOM
Chambers, Robert (1844): Vestiges of the
Natural History of Creation. John Churchill, London. Magyarul:
Chambers, Robert (1858): A teremtés természettörténetének nyomai.
(ford. Somody József). Pápa
Cieger András (2001): A hatalomra jutott
liberalizmus és az állam a dualizmus első felének magyar politikai
gondolkodásában. Századvég. 20, 95–118.
Darwin, Charles (1873–74): A fajok eredete
a természeti kiválás útján, vagyis az előnyös válfajok fennmaradása a
létérti küzdelemben. I–II. (ford. Dapsy László) Természettudományi
Társulat, Budapest
Darwin, Charles (1884): Az ember
származása és az ivari kiválás. (ford. Entz Géza és Török Aurél,
Előszó, Darwin életrajzával: Margó Tivadar). Természettudományi
Társulat, Budapest
Darwin, Charles (1911): Fajok keletkezése
természetes kiválasztás útján vagy az életrevalóbb tenyészfajok
boldogulása a létért való küzdelemben. I–II. (ford. Mikes Lajos)
Természettudományi Könyvtár. Atheneum, Bp.
Darwin, Charles (1955): A fajok eredete.
Művelt Nép, Budapest
Darwin, Charles (2000): A fajok eredete természetes kiválasztás útján.
(ford. Kampis György) Typotex, Bp.
Boros István (1959): A 100 esztendős
darwinizmus magyarországi pályafutása. Élővilág, 4, 3–7., 20–25.
Géczy, Béla (1994): Brief History of the
Hungarian Paleontology. Hungarian Geological Society, Bp.
Gyurgyák János (2001): A zsidókérdés
Magyarországon: Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest 387–397.
Huxley, Thomas Henry (1863): Evidence as
to Man’s Place in Nature. Williams and Norgat, London
Jánosi Ferenc (1860): Új természetrajzi
elmélet – A nemek eredete. Budapesti Szemle. 1, 10, 383–418.
Kepes Ernő (1907): Történelmi
materializmus, darwinizmus, kantizmus. Deutsch Zsigmond és tsa., Bp.
Kovács Ábrahám (2007): Darwin első
kapcsolata Debrecennel. Debreceni Szemle. 15, 3, 393-403.
WEBCÍM >
Ladányiné Boldog Erzsébet (1986): A magyar
filozófia és darwinizmus XIX. századi történetéből. Akadémiai,
Budapest
Lambrecht Kálmán (1920): Herman Ottó: Az
utolsó polihisztor élete és kora. Biró Miklós, Budapest
WEBCÍM >
Lambrecht Kálmán (1933): Herman Ottó
élete. Magyar Könyvbarátok, Budapest
Lyell, Charles (1863): The Geological
Evidences of the Antiquity of Man. John Murray, London
Méhely Lajos: A magyarság anthropologiája.
Budapest: Held 1929.
Mester Béla (2006): Magyar philosophia.
Pro-Philosophia, Kolozsvár–Szeged, 53–143.
Mészáros Ferenc (2000): Előszó. In:
Mészáros Ferenc (öszeáll.): Petényi János Salamon emlékezete
születésének 200. évfordulóján. Magyar Tudománytörténeti
Intézet–Magyar Természettudományi Múzeum, Piliscsaba–Budapest, 7–10.
Mill, John Stuart (1867): A képviseleti
kormány (ford. Jánosi Ferenc). Pest
Mund Katalin (2008): Reception of Darwin
in the Ninteenth Century Hungarian Society. In: Engels, Eve-Marie –
Glick, Thomas F. (eds.): The Reception of Charles Darwin in Europe.
Continuum, London–New York, 441–462.
Mund Katalin (2009): ’Az a csoda, hogy
fejlődik’. Mund Katalin tudományszociológus Darwin magyarországi
fogadtatásáról. (Barotányi Zoltán interjúja.) Magyar Narancs. 2009
február 12., 26–28.
Németh G. Béla (1976): Létharc és
nemzetiség In: Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Magvető,
Budapest, 7–41.
Nendtvich Károly (1851): Még egyszer:
tudomány és magyar tudós. Új Magyar Múzeum. 37–51.
Pál Lajos (1976): Rónay Jácint. Akadémiai,
Budapest
Pekár Károly (1902): Darwin és Spencer.
Kép az emberi gondolkodás történetéből. Budapest
Perecz László (2001): Fejlődés,
kérdőjelekkel. Magyar Tudomány. 4, 422–427.
Perecz László (2002): Változatok a magyar
filozófiára. A „nemzeti filozófia” toposza a magyar
filozófiatörténetben. Magyar Tudomány. 9, 1242–1251.
Perecz László (2004): ’Nemzeti filozófia’:
Saját vagy idegen. Erdélyi János és a magyar filozófia gondolata.
Irodalomtörténeti Közlemények. 5–6, 541–558.
Perecz László (2005): A nemzeti
kultúraépítés jegyében: Imre, Palágyi, Pekár és a nemzeti filozófia
gondolata. Kellék. 26, 123–138.
R. Várkonyi Ágnes (1967): Történettudomány
és a természettudományok a XIX. század közepén Magyarországon. Magyar
Tudomány. 384–397.
R. Várkonyi Ágnes (1973): A pozitivista
történetszemlélet a magyar történetírásban. II. A pozitivizmus
kibontakozása gyökerei és kibontakozása Magyarországon 1830-1860.
Akadémiai, Budapest
Rapaics Rajmund (1953): A magyar biológia
története. Akadémiai, Budapest
Réti Endre (1964): Magyar darwinista
orvosok. Orvostörténeti Közlemények. 18, 121–131.
Rónay Jácint (1864): Fajkeletkezés. Az
embernek helye a természetben és régisége. Pest
Soós Sándor (2008): The Scientific
Reception of Darwin’s Work in Nineteenth-Century Hungary. In: Engels,
Eve-Marie – Glick, Thomas F. (eds.): The Reception of Charles Darwin
in Europe. Continuum, London–New York, 430–440.
Szabó Ervin (1973): Természet és
társadalom. In: Litván György – Szűcs László (szerk.): A szociológia
első magyar műhelye: A huszadik század köre. Gondolat, Budapest,
176–206.
Szabó Levente (2003): Tudományfogalmak
versengése. 19. századi viták. Korunk. 38–45.
Szontagh Gusztáv (1851a): Tudomány, magyar
tudós. Új Magyar Múzeum. 1, 7, 377–390.
Szontagh Gusztáv (1851b): Eszmecsere Toldy
Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal. Új Magyar Múzeum. 1, 12, 663–695.
Toldy Ferenc (1851a): Ismét: tudomány,
magyar tudós. Értekező levél Szontagh Gusztávhoz. Új Magyar Múzeum. 1,
9, 469–486.
Toldy Ferenc (1851b): Nyílt válasz Dr.
Nendtvich Károlyhoz a szélsőségek közletésére. Új Magyar Múzeum.
52–55.
Turda, Marius (2004a): Faj és nemzet: A
nemzeti felsőbbrendűség a 19. századi Magyarországon. 2000. 16, 57–67.
Turda, Marius (2004b): The Idea of
National Superiority in Central Europe, 1880–1918. The Edwin Mellen
Press, Lewinston, Quinston
Turda, Marius (2006): Heredity and Eugenic
Thought in Early Twentieth-Century Hungary. Orvostörténeti Közlemények
194–195. 101–118.
Turda, Marius (2007): The First Debates on
Eugenics in Hungary: 1910–1918. In: Turda, Marius – Weindling, Paul J.
(eds.) Blood and Homeland: Eugenics and Racial Nationalism in Central
and Southeast Europe, 1900–1940. Central European University Press,
Budapest–New York, 1–22.
Vekerdi László (1996): A Tudománynak háza
vagyon. Reáliák a Régi Akadémia működésében és terveiben. Magyar
Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba–Budapest, 81.
Vizi E. Szilveszter (1994): Az Orsós-ügy
avagy a tudós felelőssége. Magyar Tudomány. 3, 326–335.
LÁBJEGYZETEK
1 Írásom néhány megelőző
tanulmányra támaszkodik, főként Boros István, Ladányiné Boldog
Erzsébet, Rapaics Raymund, Réti Miklós munkáira. A Darwin-recepció
alapos feltárását eddig nem végezték el. Fontos lenne a jövőben komoly
projekt keretében tárni fel a magyarországi darwinizmus történetét,
hogy felszínre hozzuk a megelőző irodalomból és jelen írásomból is
hiányzó adatokat, összefüggéseket.
<
2 Jánosi életéről lásd a
Magyar Életrajzi Lexikon címszavát. Fordítása: Mill, 1867.
<
3 Más kérdés, hogy kézbe
is vették-e a kötetet. Rónay életrajzírója szerint nem nagyon (Pál,
1976)
<
4 A konfliktust ismerteti
Lambrecht Kálmán (Lambrecht, 1920)
http://mek.niif.hu/04300/04326/html/index.htm Ez a szöveg nem azonos
Lambrecht sokat idézett könyvének szövegével (Lambrecht, 1933)
<
5 Dapsy leveleit
nyilvántartja a Darwin-website:
WEBCÍM >
Tartalmukat némileg hibásan idézi Kovács Ábrahám említett írása. Margó
látogatásáról szóló beszámolóját idézi Rapaics Rajmund (Rapaics,
165–66.)
<
6 A Vestiges of the
Natural History of Creation című könyvről van szó, melynek
szerzője eredetileg homályban maradt (Chambers, 1858).
<
7 Soós Sándor mérlegelte a
természetrajz magyar kutatóinak evolucionista érveit és ellenérveit,
az evolúciós gondolkodás szerepét kutatásaikban (Soós, 2008).
<
8 Az itteni szempontból
legfontosabb írások: Szontagh, 1851a, 1851b; Toldy, 1851a, 1851b,
Nendtvich, 1851.
<
9 A magyar nemzeti
filozófia ügyéről többen is értekeztek (lásd például Perecz, 2002,
2004, 2005).
<
10 A vita egyik rétege a
tudomány fogalma, normái, mibenléte körül forgott. Ennek pontos
kifejtését is el kellene egyszer végezni (vö. Szabó, 2003.).
<
11 A hazai filozófiai
változásokat Perecz László foglalja röviden össze (Perecz, 2001).
<
12 A vitatott
Darwin–Spencer-viszonyt elemezte sajátos szempontból az esztéta,
filozófus Pekár Károly 1902-ben (Pekár, 1902)
<
13 A 19. század végi
magyar értelmiség Darwinhoz fűződő viszonyáról írt Mund Katalin (Mund,
2008).
<
14 Kriesch 1883-ban
tartott akadémiai székfoglaló előadásából idézett Rapaics Rajmund
(1953, 174.).
<
15 Beksicsről Marius
Turda írt a szocialdarwinizmussal összefüggésben (Turda, 2004a.). A
szerző könyvében áttekintést adott a magyar nacionalizmus és a
szociáldarwinista fajelmélet összefüggéséről (Turda, 2004b.)
<
16 Vesd össze pl. Szabó
Ervin cikkét: Szabó Ervin, 1973. Önálló kötet is megjelent a témáról:
Kepes, 1907.
<
17 A vitát ismerteti
Turda, 2006. <
18 A magyar eugenikai
mozgalommal eddig kevesen foglalkoztak, bár a folyamatokat elemző
tanulmányok itt-ott említést tettek róla. Külön tanulmányt szentelt a
történetnek Marius Turda. (Turda, 2007).
<
19 Méhelyről is
értekezett az antiszemitimusról szóló könyvében Gyurgyák János
(Gyurgyák, 2001).
<
|
|