A jelen tanulmány alapjául szolgáló kutatásban¹ a természettudományos pályán kutatók magánéletének és munkájának egyensúlyát, szakmai fejlődésük akadályait, valamint a gyermekvállalás szakmai munkákra gyakorolt hatását vizsgáltuk. Írásunkban a kérdőíves vizsgálat egyes eredményei² egy, a Semmelweis Egyetem tehetséggondozó programjában részt vevő fiatal orvos kutató³ tapasztalataival és személyes véleményével egészülnek ki.

A fiatal kutatói életpálya

A második demográfiai átmenet, azon belül is az egyre későbbi felnőtté válás részeként – főleg a magasabb iskolai végzettségűek, így különösen a kutatók körében – hazánkban is egyre későbbi időpontban kerül sor a családalapítására. A tudományos kutatók későbbi házasságkötése és gyermekvállalása emellett a magas szakmai követelményeknek és elvárásoknak való megfelelésben is keresendő.

Magyarországon ahhoz, hogy egy fiatal kutató elkezdhesse munkásságát a természettudomány területén, első lépésben egyetemi diplomával kell rendelkeznie, ami öt, orvosi egyetem esetében pedig hat évet vesz igénybe. A tudományos kutatói pályát választók – ha tudnak – nagyrészt költségvetési vagy vállalkozási kutató-fejlesztő intézetekben, valamint felsőoktatási kutatóhelyeken helyezkedhetnek el. E mellett vagy ezután következik az első tudományos fokozat, a PhD megszerzése, ami a kutatói életpálya nélkülözhetetlen alappillére. A posztgraduális képzésben eltöltött idő és munka egyértelműen javítja az életpálya-esélyeket a mai gazdasági és munkaerőpiaci tendenciák között (Fábri, 2008), de további, legalább hároméves hallgatói jogviszonyt jelent. A különböző laboratóriumi technikák rohamos fejlődésének nyomon követése, és a későbbi szakmai előmenetelhez szükséges laboratóriumok közötti együttműködések kiépítése szempontjából pedig létfontosságú egy kutató számára, hogy karrierje elején egy vagy több külföldi tanulmányúton vegyen részt.

A fent részletezett szakmai elvárások rendkívül szoros versenyhelyzetet teremtenek, melyek jelentős mértékben befolyásolják mind a házasságkötés, mind pedig a gyermekvállalás időpontját. Összességében látható, hogy a követelmények – egyetemi tanulmányok, PhD-fokozat megszerzése, egy–hároméves külföldi tanulmányút – egy fiatal kutató átlagosan kb. tizenkét évét veszik igénybe. Fontos megemlíteni, hogy hazánkban, a vizsgálat évében, a felsőfokú végzettségűek szerint a szülővé válás ideális életkora egy nő számára 25,3 év, a férfiak számára pedig 28,1 év (Paksi – Szalma, 2008). A kutatók, de főként a kutatónők (ha egyáltalán tisztában vannak ezzel előre) így választani kényszerülnek: a családalapítás miatt vagy megszakítják ezt a kutatói életpályaszakaszukat, vagy jóval az ideálisnak gondolt életkoron túlra, harmincéves koruk utánra időzítik azt. A kutatónők számára még nehezebb ez a döntés, hiszen képzési, karrier- és mobilitási lehetőségük jóval korlátozottabb, mint férfi kollegáiké. Akármilyen jól szervezik meg életüket, bármilyen kedvező körülmények is veszik körül őket, a gyermekvállalás hosszabb-rövidebb időre visszaveti őket az információszerzésben és az önképzésben (Koncz, 2004).

A családalapítás időzítése az életútban

A vizsgálatban részt vevő kutatóhely idősebb és fiatalabb természettudós generációja egyaránt megkésettnek érzi családalapítását: minden negyedik férfi, és a nők 44 százaléka gondolja így. A kutatók átlagosan 27–28 évesen kötöttek házasságot, és 28–29 évesen vállalták első gyermeküket, amit minden második nő és negyedik férfi későinek tart. Ezek az életkorok három évtizeddel ezelőtt valóban megkésettnek számítottak, ám napjainkra ez a jelenség már nem annyira szokatlan, hiszen a társadalom majdnem „utolérte” a kutatókat a késésben. Az 1. táblázatból jól kivehető, hogy a mai fiatal kutatók most korábbra időzítik a gyermekvállalást, mint idősebb kollégáik a maguk idejében, noha az általános hazai tendencia pont az ellenkezője. Az országos átlaghoz képest így a mostani fiatal kutatóknak kb. két évvel „tolódott ki” a gyermekvállalás, míg idősebb kolléganőiknek annak idején ez akár 6–7 év is lehetett. Jelentős eltérés mutatkozik a most 49 év feletti kutatónők esetében: minél magasabb tudományos fokozatot értek el karrierjük során, annál később házasodtak, és vállalták első gyermeküket. A PhD-vel rendelkezők átlagosan 24,5 évesen, a DSc-t szerzettek jóval később, átlagosan 29 évesen mentek férjhez. A nagydoktori fokozattal rendelkezők a gyermekvállalást 6,5 évvel későbbre (33 éves korukra) időzítették ugyanilyen korú PhD-s kolleganőikhez képest.

Hátrány a gyermekvállalás

A kutatókat arról is megkérdeztük, mi akadályozza őket leginkább a szakmai fejlődésben és, előrejutásban. Hipotézisünk, miszerint a gyermekvállalás az egyik legnagyobb hátrány, csak részben igazolódott be, hiszen összességében a nők számára a magabiztosság, motiváció hiánya, a férfiak számára pedig a szakmai felettes jelenti a legnagyobb akadályt. A gyermekvállalást különösen a 35 év alatti gyermektelen nők kétharmada tartja szakmai hátránynak, ami valóban magas arány. Minden ötödik 35–49 éves, főként gyermekes kutatónő is gondként éli meg a gyermekvállalást, mely tapasztalataik alapján leginkább a publikációik számának csökkenésében (két­harmaduk tapasztalta), a külföldi szakmai utakról való lemondásban (60% tapasztalta) jelentkezik. A férfi kutatókollégák nem tartják igazán hátránynak a gyermekvállalást a munkájukra nézve, de az életkor előrehaladtával náluk is megfigyelhető a családhoz köthető terhek szaporodása. (1. ábra)

A gyermekneveléssel kapcsolatban a kutatók 96%-ának meggyőződése, hogy a gyermeknek legjobb otthon, a szülőkkel nevelkednie, mégis sokszor döntenek a munkaerőpiacra történő korábbi visszatérés, és a gyermek számára valamilyen gyermekellátó intézmény igénybevétele mellett. A kutatónők döntésében leginkább az anyagi kényszer (85%), a munkahely elvesztése (30%) és a szakmai életből való kiesés félelme (78%) játszik döntő szerepet. Bebizonyosodott, hogy hiába térnek vissza emiatt idő előtt a munkaerőpiacra, addigra minden második kutatónő kiesik a szakmai életből, minden harmadik fizetése kedvezőtlenül alakul, és minden ötödik elesik egy jobb beosztás lehetőségétől is.

Önbizalom és a magabiztosság hiánya

A vizsgálatból kiderült, hogy gyermekvállalás mellett az önbizalom és a magabiztosság hiánya okozza a másik legnagyobb hátrányt a kutatók szakmai életében. A probléma jelentős, hiszen az idősebb férfikutatók kivételével mindkét nem esetében, mindegyik életszakaszban megfigyelhető: minden harmadik nőt, és minden negyedik férfit érinti. Sokan úgy érzik azért nem képesek boldogulni pályájukon, mert nem merik, vagy nem tudják megtenni a szükséges (önálló) lépéseket. Ez a bizonytalanság gyakran önbizalomhiányból, avagy a hierarchikus rendszer merev struktúrájából fakad. Sokszor okoz gondot a fiatal kutatók számára az is, hogy nincsenek tisztában szakmai lehetőségeikkel. A szakmai fejlődéshez és a szakmai vérkeringésbe jutáshoz szükséges külföldi tanulmányutak megszervezése valóban összetett folyamat, de kedvező feltételek megléte esetén sem biztos, hogy a kutató élni tud a lehetőséggel, mert sokszor egyszerűen nem tudja a technikáját, hogyan tájékozódjon a lehetőségeiről, vagy nem is néz utána a lehetőségeknek, mert nem hiszi el, hogy neki sikerülhet. A 2. táblázatban jól látható, hogy az önbizalom és a magabiztosság hiánya mellett a tanácsadás és a továbbképzés hiányát is milyen magas arányban jelölték meg a kutatók.

A szakmai felettes és a kollégák felelőssége

A közvetlen szakmai felettes és a kollégák is jelentős hatással vannak a kutatók karrierjére. Szerepük kettős! Egyes kutatók számára megbízható mentort és partnert jelentenek, hiszen a kutatók 60–80%-a (javarészt a 35 év alattiak) őket nevezte meg, mint szakmájában legtöbb támogatást nyújtó személyeket. Ugyanakkor másoknak – férfiaknak kortól függetlenül, a nőknek pedig főként középső szakmai életszakaszukban (a 35–49 évesek majd kétharmadának) – pont a kollégák és a közvetlen felettesek jelentik a legnagyobb gátat a karrierjükre nézve.

Külföldi munkavállalás, brain drain

Mint írtuk, napjainkra szinte követelmény a szakmai karrierhez, hogy egy (fiatal) kutató külföldi tanulmányúton vegyen részt. Egy külföldi tanulmányút viszont majdnem minden kutatóban óhatatlanul felveti a kérdést: mi lenne, ha végleg ott maradna kutatni? Egy, a magyar diplomások elvándorlását feltérképező kutatás (Csanády et al., 2006, 2008) kimutatta, hogy a kivándorlók aránya különösen magas a természettudomány területén: az évezred utolsó évtizedében minden négy kiadott természettudományos diplomára jutott egy kivándorló. A végleg külföldre távozók fő motivációi egyrészt a magasabb jövedelem biztosította könnyebb megélhetés és a kiszámíthatóbb szakmai előmenetel, másrészt, hogy a kint élők többsége nem vagy csak sok év távlatában képzeli el a hazatérést. A következőkben bemutatjuk, hogy esetünkben a kutatók hogyan gondolkodnak a külföldi munkavállalásról.

A férfi kutatók egynegyede – s ezen belül javarészt az idősebb korosztály – egyáltalán nem vállalna külföldön munkát. A másik egynegyedük – fiatalok és idősebbek egyaránt – már szívesen dolgozna más országokban, azonban csak rövidebb időt töltene ott, családostul. Kicsivel kevesebben (17%) akár család nélkül is szívesen dolgoznának külföldön, azonban ha választhatnának, a férfi kutatók 29%-a legszívesebben hosszabb időre vállalna el külföldi kutatómunkát, és feltétlen magával vinné családját is. Ez utóbbi azonban inkább a fiatalabb korosztályra jellemző. Hosszabb időre nem szívesen hagynák itthon családjukat (4%), és véglegesen csak nagyon kevesen (kb. 2%-uk, és csak az ötven év fölöttiek) hagynák el az országot.
A kutatónők hasonló arányban viszonyulnak a külföldi kutatómunkához, mint férfi kollégáik, azonban ők a hosszabb időtartam helyett inkább rövidebb időre vállalnának munkát családdal együtt (32%). Különbség még, hogy ők kicsivel nagyobb arányban (6–6%-ban, és javarészt a fiatalabbak) egyedül is mennének hosszabb időre külföldre dolgozni vagy akár maradnának ott örökre. (2. ábra)

Jövedelemproblémák

Egy másik elhanyagolhatatlan tényező a kutatók társadalmi és anyagi megbecsülésének hiánya, mely jelentős önértékelési és anyagi problémákat vonhat maga után. Egy fiatal kutató(pár) esetében az anyagi problémák megoldását további egy vagy esetleg több munkahely vállalása, illetve a szülői segítség jelentheti, bár ez utóbbi nem minden esetben áll rendelkezésre. A több munka(hely) vállalása – ami orvosi diplomával rendelkezők esetében sokszor éjszakai és hétvégi ügyeletek vállalását jelenti – nélkülözhetetlen a kutatói munkához, mely értelemszerűen a koncentrálóképesség csökkenésben, a magánéletre fordított kevesebb időben, valamint a párkapcsolatok tönkremenetelében nyilvánulhat meg. Az önálló családi élet megteremtése szempontjából további problémát jelenthet az álláslehetőségek hiánya, és a már meglévő pozíció elvesztésétől való félelem szülte folyamatos létbizonytalanság érzése, ami a kutatóintézetek alulfinanszírozásából, összevonásából, végül megszüntetéséből fakad.

A vizsgálatban a kutatók házas/élettársuk jövedelméhez való viszonyát vizsgáltuk. A nők 83%-ának, a férfiak 87%-ának házas/élettársa is felsőfokú végzettségű: azaz nagyon magas az iskolai végzettség szerinti homogén házasságok/kapcsolatok aránya. Ráadásul a férfiak társainak 25, a nők társainak 50%-a rendelkezik valamilyen tudományos fokozattal is (jellemzően PhD-vel), ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a házas/élettársak nemcsak felsőfokú végzettségűek, de nagy valószínűséggel tudományos pályán dolgoznak. Így fontos megemlíteni, hogy 2005-ben a szellemi munkát végző nők bruttó–nettó keresete 67–72%-a volt a férfiak keresetének (KSH, 2006). Esetünkben a férfikutatók feleségei/élettársai a férfiak jövedelmének 88–94%-át keresik havonta, fordítva viszont ez az arány jóval magasabb. A 35 év alatti és az ötven év feletti kutatónők férjei/élettársai 75%-kal keresnek többet, míg a 45–49 év közötti kutatónők férjének/élettársának jövedelme ennek majdnem duplája.

Magánélet és munka

A kutatók saját bevallásuk alapján igyekeznek a magánéletükre és a munkáikra fordított idő egyenlő megosztására, de mégis kénytelenek többet foglalkozni a szakmai munkájukkal, mint amennyit szeretnének. Hiába igyekeznek, nem tudják teljesen megvalósítani a saját maguk által kitűzött egyensúlyt – ez csak minden hatodik nőnek és minden negyedik férfinak sikerül. A munkára fordított többletidőt saját pihenésüktől, kedvteléseiktől vonják el. (3. ábra) A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a kutatók több mint felének nem jut annyi ideje családjára, mint amennyit szeretne, valamint nem tudnak eleget törődni a háztartással és a kedvteléseikkel sem. E jelenség a kutatók 41–79%-át érinti, ami jóval meghaladja az országos átlagot (Tárki Omnibusz 2001/2a, b), ahol „csak” minden hetedik–tizenkettedik ember küzd ezzel a problémával. (4. ábra)

Néhány javaslat

A legtöbb kutató vágyik a magánélet és a munka kiegyensúlyozására, de a gyakorlatban ezt nem képes megvalósítani; folyamatosan magánéleti és szakmai problémákkal küzdenek. A munkáikra kényszerből szánt többletidőt elsősorban maguktól, a háztartási munkától, majd legvégül családjuktól vonják el.

A kutatási eredmények alapján kiderült, hogy a kutatónők 74, a kutatóférfiak 68%-a szerint a nőket egy családbarát munkahely segítené legjobban a gyermekvállalásban. Egy olyan munkahely, ahol rugalmas munkaidőben dolgozhatnának, és ahol nem kell attól tartaniuk, hogy a gyermekvállalás miatt elveszítik státuszukat. A részmunkaidő lehetőségét a kisgyermekes kutatónők és kolléganőik is üdvözölnék, de csak 25 és 20%-ban.

Az adott kutatóhely vezetőjének és a kollégáknak mind a tudományos kutatásban nyújtott segítsége, mind pedig a (fiatal) kutatóhoz való emberi hozzáállása alapvető jelentőségű. Ezen kívül a kutatóhelyeken különböző mentorprogramok és kisebb közösségek kialakítása nyújthatnának segítséget a kutatóknak mind a tudományos, mind pedig a személyes fejlődésükben. Kiemelten fontos lenne a tanácsadás szerepe például a külföldi tanulmányutakat és a hazai szakmai életbe való ismételt beilleszkedést illetően, valamint a nők esetében a gyermekvállalás utáni tudományos munka folytatásában.

A nehézségek ellenére a kutatók elégedettek magukkal és szakmai munkáikkal: a nők kétharmada, a férfiaknak pedig háromnegyede sikeresnek érzi magát munkájában; 79–85%-uk pedig úgy nyilatkozott, hogy jól össze tudja egyeztetni a magánéletét a munkával.
 

IRODALOM

Csanády M. T. – Kmetty Z. – Kucsera T. G. – Személyi L. – Tarján G. (2008): A magyar képzett mig­ráció a rendszerváltás óta. Magyar Tudomány. 5, 603–616.

Csanády Márton Tamás – Személyi László (2006): Brain Drain. Közelkép a diplomás magyarokról. Századvég. 41, 79–122.

Fábri István (2008): Doktoráltak a munkaerőpiacon. A PhD fokozat szerepe a szakmai karrierépítésben. In: Fábri István – Horváth T. – Kiss L. – Nyerges A. (szerk.): Diplomás pályakövetés I. Hazai és nemzetközi tendenciák Educatio Kht. – Országos Felsőoktatási Információs Központ (OFIK), Budapest, 83–98.

Koncz Katalin (2004): A nők munkaerőpiaci helyzete az ezredfordulón Magyarországon. Statisztikai Szemle. 82, 1092–1106.

Nők és férfiak Magyarországon (2005) KSH, Budapest

Nők és férfiak Magyarországon (2006) KSH, Budapest

Paksi Veronika (2008) Nők és férfiak a természettudományi kutatói pályán. A magánélet és a munka összeegyeztetése, a szakmai előrejutás akadályai. Kultúra és Közösség. 1, 49–63.

Paksi Veronika – Szalma Ivett (2008): A gyermekvállalás életkori normái. In: Füstös László - Guba L. – Szalma I. (szerk.): Társadalmi Regiszter 2008/2. MTA PTI–MTA SZKI, Budapest, 79–106.

Tárki Omnibusz (2001/2a) WEBCÍM >

Tárki Omnibusz (2001/2b) WEBCÍM >

LÁBJEGYZETEK

1 Kérdőíves kutatás 2006-ban, n=137 <

2 További kutatási eredmények: lásd irodalomjegyzék, Paksi, 2008 <

3 Szappanos Ágnes, doktorjelölt, Semmelweis Egyetem Doktori Iskola <