Móczár József: Fejezetek a modern
közgazdaságtudományból – Sztochasztikus és dinamikus nemegyensúlyi
elméletek, természettudományos közelítések
A Budapesti Corvinus Egyetem professzora tizenöt év kutatómunkájának
eredményeit összegezte e vaskos kötetben. Mindketten a Marx Károly
Közgazdaságtudományi Egyetem tervmatematika szakán végeztünk: Móczár
József a közgazdaságtan közgazdaságtudománnyá fejlesztésén dolgozott,
én a jövőkutatás tudományterületén végeztem kutatásokat. A két
tudományterület fejlődése együtt haladt, sokszorosan megtermékenyítve
egymást. A hazai intézményesült jövőkutatás negyvenéves évfordulóján
érdekes annak vizsgálata, hogy a modern jövőkutatás alapelvei, fogalmi
rendszere és módszerei – a komplex kezelésmódtól a dinamikus
vizsgálatokon át a kvalitatív és a kvantitatív, valamint az alternatív
megközelítésig – hogyan-miként jelennek meg ebben a korszerű, a
közgazdaságtudomány jövőjét is kutató, kiváló könyvben.
Móczár József vizsgálatainak középpontjába a
természettudományos megközelítéseket helyezte, a természettudományok,
a science, a fizika, kémia és biológia ama redukcióit, amelyek a
modern elméleti (részben matematikai) közgazdaságtan kialakulását és
az alkalmazott közgazdaságtan, Trygve Haavelmo kutatásai eredményeként
a modern ökonometria megszületését eredményezték. Bizonyítva ezzel,
hogy a közgazdaságtudománytól nem áll távol a komplex megközelítés,
valamint az inter- és multidiszciplinaritás.
A könyv Lakatos Imre racionális
rekonstrukció-elmélete és Roy E. Weintraub történeti rekonstrukciós
módszere alapján vizsgálja a közgazdasági elméletek kialakulását,
felhasználva a természeti jelenségeket leíró modern matematikai
eredményeket, majd a rendkívül szerteágazó mai kutatási területek
közül a sztochasztikus és dinamikus nemegyensúlyi elméletekre
koncentrál, felismerve azt a tényt, hogy a társadalom része a
természetnek. Így a természettudományos megközelítések eredményei a
közgazdaságtanban is hasznosíthatók, követve ezzel Neumann János
közismert érvelését. Az elméleti kérdések kifejtésében a matematikai
nyelvezetet Willard J. Gibbs szelleme hatja át, aki elsőként vallotta,
hogy „a matematika egy nyelv”. A szerző egyértelműen a sience
kísérleteit leíró matematikai redukcionizmust tekinti járható útnak a
közgazdaságtudomány természettudományos megközelítésében. A bourbaki
matematika, amely a matematikai összefüggéseket alkalmazások nélküli
struktúraként kezeli – amit részletesen is bemutat –, a szerző szerint
messzire vezet a valóságtól, valójában mítoszokat szül. Kurt Gödel két
híres nemteljességi tétele alapján – másokkal egyetértve – arra a
drámai konklúzióra jut, hogy „a matematika nem lehet euklideszi
jellegű. Vagyis a matematika tudománya egyrészt nem tévedhetetlen: nem
tudunk olyan mechanizmust mutatni, amely felelős lehetne a
tévedhetetlenségéért […].” (238.) Lakatos Imre intelmeit (Karl Popper
falszifikáció-elmélete, Pólya György heurisztikája és Hegel
dialektikája) elfogadva, a science kísérleteit leíró matematikai
összefüggéseket megfelelő analógia esetén eszközként tekinti a
bonyolult közgazdasági összefüggések leírására és elemzésére.
A 18. században a tudomány azt vallotta, hogy a
múlt és a jövő ugyanazt a szerepet játsszák. Az atomok és a kvantumok
által követett világvonalak vagy trajektóriák alkotják az
univerzumunkat, amelyek a jövő és a múlt felé egyaránt húzhatók.
Vagyis az összes energetikus feltette, hogy minden jelenség
tökéletesen reverzibilis, és így az egyensúly sem függ az időtől.
Jóllehet közelítéseiket csak autonóm differenciálegyenletekben
fogalmazták meg; tehát nincs igazán tisztázva, hogy mi az egyensúly,
hogyan is függhetne az időtől? (Erre kitűnő példát szolgáltatnak a
szerzőnek a Neumann-modellek és a turnpike elméletek terén elért
tudományos eredményei, vizsgálatai, amiről részletes és alapos
ismertetés olvasható a könyv 11. fejezetében.) Az összes változásnak a
fizikai jelenségekben – mint például a növekedés vagy a csökkenés –
illúzióknak kell lenniük. Ezt a szemléletet még a 20. század elején is
elfogadták az összes tudományban, a racionális mechanika művelői
többnyire továbbra is csak autonóm differenciálegyenletekben
gondolkodtak. Ez olyan erősen hatott a tudósokra, hogy Einstein is
bevezetett egy kozmológiai állandót az általános relativitás
elméletébe, hogy továbbra is statikus legyen a világegyetem modellje.
Amikor ezt a metaforát átemelték a társadalomtudományba, kiderült,
hogy az egyensúlyra itt is igaz, hogy „ami elmúlt, az elmúlt” – így
gyakorlatilag figyelmen kívül lehetett hagyni, hogy hogyan is működik
a piac valós időben.
Ezzel a nézettel száll szembe Móczár József könyve.
A dinamika bevezetését nem önmagában tartja szükségesnek a
közgazdasági vizsgálatokba, hanem a Kolmogorov–Arnold–Moser-elmélet
alapján azt is hangsúlyozza, hogy függetlenül az ergodicitástól, a
dinamikai rendszerek véletlenszerű mozgásra vezethetnek. Ez jelenik
meg a kointegráció, a feltételes heteroszkedaszticitás különböző
modelljeiben, a sztochasztikus folyamatok bevezetésében, a
sztochasztikus dinamikus általános egyensúlyi modellek és a
sztochasztikus dinamikus programozás modelljeiben, azoknak a
reálfolyamatok vizsgálatában történő adaptációiban. A modern
közgazdaságtudomány tehát a dinamikus vizsgálatok megfelelő terepe.
Instabil helyzetek a science-ben akkor fordulnak
elő, amikor a rendszer egyre jobban eltávolodik az egyensúlyi
állapotától – ez jövőkutatási felismerés is. A rendszer leírásában
szereplő kritikus értékek változásával megjelenik a bifurkáció, ami
stabil és instabil állapotok megjelenését jelzi az evolúciós
folyamatok rendkívüli komplexitásában. A tudomány alapvetőnek tekinti
a jelenségek leírásában ezt a hármast, vagyis az instabilitást, a
bifurkációt és az evolúciót, amit összefoglalóan önszerveződésnek
tekint. A kémiai reakcióban a diffúzió negligálása vezet a
katasztrófaelmélethez, ami a legújabb közgazdasági kutatásokban
szintén jelentős hangsúlyt kap. A szerző külön is felhívja az olvasók
figyelmét egy rendkívül fontos momentumra: a közgazdasági dinamikában
csak a disszipatív modellek vizsgálata lehet érdekes. Innen már csak
egy lépés a strukturális stabilitás kérdése, amely mind elméletében,
mind a Harrod-modell vizsgálatában nemzetközileg is jelentős
visszhangra számító kutatási eredményeket hozott, és amit a szerző
részletesen is bemutat könyvében.
A kvalitatív és a kvantitatív megközelítés
összhangjának vizsgálatához meg kell állapítanunk, hogy a műben a
sztochasztikus dinamikus vizsgálatok jellege miatt a kvalitatív
megközelítés dominál. Ez nemcsak azért van így, mert az egyes modellek
számszerűsítéséhez még nem rendelkezünk megfelelő adatokkal vagy
megfelelő hosszúságú idősorokkal, hanem az is indokolja, hogy sok
esetben az előrejelzéshez elegendő ismerni a folyamatok irányát,
sebességét, megbízhatóságát. Kifejezetten ilyennek számít a
Ramsey-modell, amelynek nemcsak kifejtése vagy magyar nyelven történő
publikációja úttörő munka, hanem az is, hogy a szerző megmutatja: a
különböző modellek (Cass-modell, Solow-modell, a Tobin-féle modellek,
az együtt élő nemzedékek modellje, az endogén növekedési modellek, a
konjunktúraciklusok, a várakozások és a racionális modellek) hogyan
származtathatók belőle. A gazdaságpolitikával foglalkozók számára
rendkívül érdekes lehet az utolsó fejezet, ahol az olvasó részletesen
megismerkedhet a különböző stabilizációs politikák igényes elméleti
bemutatásával, a monetáris és a fiskális politikák elméleteivel. A
magyar nyelvű irodalomban eddig abszolút negligált
Solow–Blinder-modell, vagy Phillip D. Cagan hiperinflációs modellje is
részletes elemzést kap a legújabb technikák segítségével a különböző
közgazdasági iskolák (keynesi, újkeynesi, fiskális, monetáris stb.)
bemutatásával.
Az olvasó persze talál a könyvben számos
kvantitatív vizsgálatot is: itt elsősorban a japán gazdaság
input-output adataival végzett számszerűsített modellekre hívom fel a
figyelmet, de a szimulációs technikák bemutatásával és számítógépes
prezentációval együtt tanulmányozásra érdemes a klasszikus növekedési
modellek nemlineáris dinamikáját vizsgáló fejezet is, amely a szerző
legújabb kutatatási eredményeit tartalmazza.
A közgazdaságtudomány az alapjait tekintve
viszonylag kevés kérdést fogalmaz meg. Bonyolultságát éppen a célok
rendkívül sok hipotézis melletti vizsgálata eredményezi. Ha ezt a
közelítést elfogadjuk, akkor azt is mondhatjuk, hogy a modellek
többsége alternatívákat jelent egy-egy kérdés megoldására. Ez adja a
közgazdaságtudomány (és a jövőkutatás) szépségét és ugyanakkor a
nehézségét is.
|
|
Kiknek ajánlható a könyv? A mű az egyes
fejezetekben a legújabb természettudományos és matematikai technikákat
alkalmazza. Ezek közül a graduális oktatásban szereplőket ismertnek
tételezi fel, a többieket, és ezek száma jóval kevesebb, röviden
ismerteti. E prezentáció első látásra talán sok olvasót elriaszthat a
könyvtől. De ez csak a felszín: a szerző ugyanis mindvégig törekedett
arra, hogy az elméletek és modellek érthetőek legyenek a nélkül is,
hogy a matematikai levezetéseket (amelyek sok esetben át is ugorják a
közbülső lépéseket) teljes egészükben értenünk kellene. Rendkívül sok
olyan tudománytörténeti megközelítés is szerepel a könyvben, amely
nemcsak érdekes, de segíti az olvasókat a legújabb elméletek
megértésében is. A mesterkurzusokon és a doktori képzésben ezért
kitűnően használható a könyv az egyes fejezetekhez illeszkedő plusz
cikkekkel, könyvrészletek tanulmányozásával. Egy-egy fejezet
lényegében egy-egy szemeszter anyagát öleli fel.
Az olvasói tábort nem szűkíteném le csak a
közgazdasági képzésben résztvevőkre (doktoranduszokra, oktatókra,
kutatókra), hiszen a fizikusoknak is bizonyára érdekes megtudniuk,
hogy a La Chatelier-elv, vagy az Onsager-elmélet hogyan kerül
felhasználásra a közgazdaságtudományban, vagy a kémikusoknak hasonlóan
érdekes lehet a Brüsszelerátor modell alkalmazása a gazdasági
evolúcióban, a biológusoknak pedig a mezőelmélet, a biológiai tér
ökológiai modellekben történő felhasználása. (Móczár József:
Fejezetek a modern közgazdaságtudományból. Sztochasztikus és dinamikus
nemegyensúlyi elméletek, természettudományos közelítések. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 2008, 608 p.)
Nováky Erzsébet
a közgazdaságtudományok doktora,
jövőkutató
Ormos Mária: Németország története a 20. században
Németország 19–20. századi történelmének egyik vagy másik korszaka, ez
vagy az a problémája nemcsak a német, hanem a világ történészei közül
is sokakat foglalkoztatott, ma is foglalkoztat, és amíg lesz
történetírás, foglalkoztatni is fog. A német császárság késői
létrejöttének (1871) körülményeiről, Németország I. és II.
világháborúban játszott szerepéről, a holokauszt borzalmairól és a két
német állam hidegháborús történetéről írott könyvek a világ nagy
könyvtáraiban egész termeket, illetve emeleteket töltenek meg. E
tengernyi könyv közül néhányat Ormos Mária írt, aki – a magyar
történészek között ma már szinte egyedüliként – Európa 20. századi
történetében éppoly otthonosan mozog, mint Magyarországéban. Ormos
német történelem iránti érdeklődésének első jele az európai fasizmusok
összehasonlító vizsgálata volt. Ennek első eredménye, melyet Incze
Miklóssal közösen jegyzett, 1976-ban jelent meg (Európai
fasizmusok, 1919–1939), a második pedig, melyet már egyedül írt,
1987-ben (Nácizmus, fasizmus). Az utóbbiból logikusan
következett nagy sikerű, először 1993-ban kiadott Hitler-életrajza. S
végül nem elhanyagolható előzmény az sem, hogy 1998-ban Ormos a
nemzetközi kapcsolatok 1914 és 1945 közötti történetét is megírta
(Európa a nemzetközi küzdőtéren). Ilyen előmunkálatok után nem
meglepő, inkább magától értetődő, hogy az 1871 utáni német történelem
szintetikus jellegű összefoglalására is vállalkozott.
A munka szerkezete az időrenden alapul. Az első
fejezet az 1871-es német egységhez vezető utat mutatja az 1648-as
vesztfáliai békétől. Ezt a császárság közel félévszázados története
követi, beleértve Németország első világháborús szereplését is. Ezután
kisebb egységek következnek nagyobb terjedelemben. A weimari
köztársaság kicsit több mint tíz éve éppúgy egy fejezetet kap, mint a
nemzetiszocialista rendszer, „Hitler háborúja” és a háború utáni
átmeneti időszak az ország 1949-es kettéosztásáig. Ezt követően ismét
nagyobb léptékre vált a szerző. Az NSZK és az NDK negyvenesztendős
történetét egyaránt egy-egy fejezetben tárgyalja. Végül, két rövid, de
külön fejezet foglalkozik a német egység 1989–90-es létrejöttével és
az azóta eltelt, immár két évtized történetével. A munka tehát,
melynek kronológiai súlypontja a két világháború közötti és a II.
világháború alatti időszakra esik, érdemben az 1870 és 1990 közötti
120 év történetét tekinti át.
Érdeklődésének és eddigi munkásságának megfelelően
Ormos Máriának ez a könyve is politika- és eszmetörténeti jellegű.
Ezen belül a kül- és belpolitikának egyaránt nagy jelentőséget
tulajdonít, miként a politikai mozgást befolyásoló nézeteknek,
eszméknek is. Látóköréből természetesen a gazdasági fejlődés vagy
visszaesés, a társadalmi viszonyok, valamint a tudományos és művészeti
élet legfontosabb fejleményei és összefüggései sem hiányoznak. Ám
ezekkel kisebb terjedelemben foglalkozik, mint a politikai
változásokkal és az ideológiai háttérrel. Ha a kötet enciklopédikus
jellegű kézikönyv lenne, és szakemberekhez szólna, ez valószínűleg
csökkentené használhatóságát. Ez a munka azonban – mint előszavában a
szerző ezt világossá is teszi –, nem „szűk értelemben vett tudományos
munka”, hanem a tudományos ismeretterjesztés kategóriájába tartozik.
Vagyis nem a szaktörténészek szűk, hanem a történelem iránt érdeklődők
szélesebb táborához szól. Mint ilyen: kiváló.
A kötet kiválósága több tényezőnek köszönhető. Ezek
közül legfontosabb maga a szerző. Ormos Mária gazdag kutató
tapasztalattal és hosszú oktatói gyakorlattal rendelkezik. Ebből
adódik, hogy nemcsak alaposan ismeri témáját, hanem azt közérthetően
el is tudja mondani. Nem gondolja, hogy a munka értéke a használt
idegen szavak és a történészi terminus technikusok magas számától
függ. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolja, hogy ami magyarul és
közérthetően is elmondható, azt nem érdemes bonyolítani és idegen
szavakkal megtűzdelni. Mily ritka tulajdonság – még a jó történészek
között is! A szöveget jegyzetek sem terhelik; a felhasznált magyar,
német, francia és angol szakkönyvekről egy irodalomjegyzék tájékoztat.
Mindezeken túl Ormos Mária a magyar nyelvnek is mestere. Gördülékenyen
és olvasmányosan ír. Vagyis minden tulajdonsággal rendelkezik, ami egy
szélesebb közönséghez szóló történésszel szemben elvárás lehet.
A közérdeklődésre számot tartó téma, a szerző
felkészültsége és az igényes ismeretterjesztésre való képessége
mellett a kötetet más tényezők is sikerre ítélik. Régiesen e
tényezőket összefoglalóan „külcsínnek” nevezhetnénk. Ezzel azonban nem
biztos, hogy kifejeznénk azt, amire gondolunk. Ha az olvasó kézbe
veszi a munkát, akkor először különleges, albumszerű formáját
konstatálhatja. Ha kinyitja, akkor látni fogja, hogy Ormos Mária
szövegéhez hallatlanul gazdag mellékletanyag társul. Annyira gazdag,
hogy az szinte már nem is melléklet. Ezek a „csatolmányok” részben
szintén szövegek: rövid életrajzok, forrásrészletek és
fogalommagyarázatok, melyek színben és betűformában is különböznek a
főszövegtől. Részben azonban térképek, táblázatok és legfőképpen
fotók. Minden fejezetet egy-egy egész oldalas fénykép és egy színes
térkép vezet be. A fotó a tárgyalt korszak legmeghatározóbb
egyéniségét ábrázolja, a térkép az éppen akkori Németországot mutatja
valamilyen szempontból. Az egyes fejezeteken belül ugyancsak egymást
követik a fényképek és a térképek. Szinte nincs átlagos oldal, amelyen
legalább két fotó ne lenne található. Ezek között portrék és
tömegjelenetek éppúgy akadnak, mind csendéletek, plakátok és jelképek.
Színesek és fekete-fehérek, kicsik és nagyok. És mindig arról szólnak,
azt erősítik, amiről azokon az oldalakon Ormos Mária éppen ír.
A fentiekért elsősorban Rácz Árpádot, a kötet
szerkesztőjét és képszerkesztőjét illeti dicséret. Ő gyűjtötte és
válogatta a kötetben közölt fotókat, és részben az egyéb mellékleteket
is. A célnak megfelelően, tehát didaktikusan megrajzolt térképek Sebők
László, a fotók kiváló minősége Gottl Egon, a „design” egésze pedig
Czeizel Balázs hozzáértéséről tanúskodik. Talán nem túlzás
kijelenteni, hogy ezzel és néhány korábbi albumszerű könyvével Rácz
Árpád történész-szerkesztő külön műfajt teremtett a magyar
könyvpiacon. E műfaj úgy egyesíti a színvonalas történészi szöveget a
multimédia modern világának „linkjeivel” és képi megoldásaival, hogy a
könyvpiacot elborító igénytelen bulvár-ismeretterjesztés és a
tartalmilag korrekt, ám formailag ötlettelen, unalmas és ezért a
potenciális olvasók többségéhez el sem jutó hagyományos
ismeretterjesztés csapdáit egyaránt elkerüli. (Ormos Mária:
Németország története a XX. században. Rubicon-Könyvek. Budapest:
Rubicon, 2008, 439 p.)
Romsics Ignác
történész
|
|