Tisztelt Házelnök asszony, tisztelt
Elnök urak, kedves Vendégeink és kedves Kollégák!
Örömmel fogadtam a felkérést, hogy megnyissam a mai konferenciát, mint
ahogy külön örömmel üdvözöltem az MTA Nyelvtudományi Intézetének
felhívását is, amelyet, mint Pálinkás József elnök úr mondta, már
rendkívül sok tudóstársunk aláírt. Ez egy olyan aktusa az Akadémiának,
amely minden dicséretet és támogatást megérdemel, és amely egyúttal
összhangban áll az Akadémia hivatásával is.
Emlékezzünk arra, hogy az alapító
az MTA feladatául tette a magyar nyelv ápolását és őrzését, amit
azonban mindig a kornak megfelelően kell ellátnia. Nyugodtan
szembenézhetünk azzal a ténnyel, hogy az Akadémia nyelvművelő
feladata, a nyelv fejlesztését valló hivatása az akkori nemzetpolitika
egyik alaptörekvése volt. Gondoljunk csak arra, milyen óriási
jelentősége volt a magyar nemzet építésében, hogy Széchenyi István
magyarul szólalt meg az országgyűlésben. És milyen fontos volt minden
nemzetnek a XIX. században megalkotni azokat a nagy nemzeti
intézményeket, melyek sokszor a politikai egyesítést előzték meg.
Valamennyi nemzeti múzeum, nemzeti könyvtár, nemzeti akadémia, nemzeti
színház ezt a célt szolgálta, és mindez maga után vonta a központi
államok megerősödését, vagy például Németország, Olaszország
egységesülését.
Magyarországnak persze sajátos
helyzete volt annak idején, és tudjuk, hogy a XIX. századi magyar
politika végül nem is tudta megoldani a nemzetállam, az állam és
nemzet viszonyának a kérdését, amiért nagyon drágán megfizettünk.
Azonban az Akadémiának nem kell szégyellnie magát ebben a
vonatkozásban, hiszen a kezdeti elkötelezettsége a magyar nemzet mint
kulturális egység, valamint a magyar nyelv mellett ma is fennáll és
aktuális.
Hogyan aktuális ma? Pontosan úgy,
ahogy ezt a mai rendezvény megjeleníti előttünk.
Tudjuk, hogy a XIX. század uralkodó
eszménye volt Európában az etnikailag és nyelvileg homogén
nemzetállamok megteremtése. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy ezt Európa
nagyon kevés államában volt lehetséges valóban létrehozni. Ismert az
adat, mely szerint negyven olyan nyelv van Európában, ami nemzeti
nyelvként, államnyelvként működik, de további harmincöt nyelvet
anyanyelvként beszélnek az illető nemzetállam határain kívül is. Itt
pedig, Közép-Európában, és különösképpen a Kárpát-medencében, sőt
nagyrészt a Balkánon is, annyira mozaikszerű és vegyes a népek etnikai
és nyelvi elhelyezkedése, hogy különösen elképzelhetetlen tiszta
nemzetállamokat létrehozni. Még az I. világháború után sem tudott
érvényesülni a nemzeti önrendelkezés, holott az deklarált célja volt a
békerendezésnek. Ezért minden országnak, amely ma ezt a régiót kitölti
és alkotja, tudatában kell lenni többnemzetiségű mivoltának.
Szent István ünnepén különösen
indokolt utalni arra, hogy Szent István állama is többnemzetiségű
volt. Tudatában kell lenni annak, hogy a magyar nemzet és a magyar
állam határai talán soha nem estek egybe. Így például különös arra
gondolni, hogy a török korban a Királyi Magyarországról nézve az
ország nagy része, Buda, a Dunántúl kilencven százaléka, az egész
Alföld határon túli magyar volt, nem beszélve Erdélyről, a másik
hazáról, ami szintén nem Magyarország mint magyar állam része volt
sokáig. Fontos mindezt tisztán látnunk, és ma, mikor egy inverz
helyzet állt elő, ezzel mind nekünk, mind szomszédainknak szembe kell
néznünk.
Örülök annak, hogy a Nyelvtudományi
Intézet állásfoglalása ezt a kérdést egyszerre tekinti általános
emberjogi kérdésnek, és egyszerre tekinti a magyar nemzet
létkérdésének. Egyetértek Elnök úrral abban, hogy mind a két
vonatkozásban hallatni kell a hangunkat. Ez a rendezvényünk nemcsak a
magyar nyelv javára, hanem minden olyan nyelv javára van, amelyet a
Szlovákiában megmaradt nemzetiségek használnak: a rutének, a cigányok,
a németek maradékai, sőt a szlovák nyelvjárások szabadságáért is
kiállunk ezzel a rendezvénnyel. |
|
Engedjék meg, hogy most ne menjek
bele azokba a kérdésekbe, amelyeket ez az állásfoglalás már felvázolt,
és amelyet itt a szakemberek részletesen kifejtenek majd. Inkább
szólnék pár szót arról, hogy mi az a fogalmi keret, amelyben én, és
nagyon remélem, hogy a magyar állam többi képviselője is ezt a kérdést
megközelíti.
Mióta elnök vagyok, a nemzetközi
fellépéseimen visszatérően és nagy hangsúllyal képviselem a kulturális
nemzet fogalmát, hiszen a politikai nemzetnek és a kulturális
értelemben vett nemzetnek a fogalma nyilvánvalóan különböző. Az
állampolgárok alkotják a politikai nemzetet, a kulturális nemzet pedig
egy történelmi-nyelvi-kulturális egység, amit a különféle
nemzetmeghatározások más-más szempontból definiálnak. Magam azt a
nagyon szép meghatározást vallom, hogy ez a közös akarat arra, hogy
történelmi örökségünket együtt folytassuk. Ebbe számunkra
különösképpen beletartozik a magyar nyelv létének és minőségének
fenntartása is. Éppen ezért fontos, hogy nyelvünk ne váljék sehol a
környező országokban konyhanyelvé, amit csak a privát szférában lehet
használni, s amelyik aztán fokozatosan elsorvad, és nem tudja
előrevinni a nemzetet.
Az, hogy a nemzetállammal szemben a
kulturális nemzet fogalmát elismertessük Európában, nagyon nehéz
feladat. Sok helyen nem értik, és mindig külön-külön megvilágításra
szorul. Azonban szerencséje van Magyarországnak abból a szempontból,
hogy noha kulturális nemzetként mindig megtartotta az egységét,
akárhány határ szabdalta szét, mindig megmaradt egy magyar állam,
amely anyaállamként képviselte az egész nemzeti közösség érdekét.
Éppen ezért ennek az államnak kötelességei vannak azokkal a
nemzetrészekkel szemben, amelyek határainkon kívül élnek. Ez nemcsak
az Alkotmányban rögzített kötelességünk, ez egyben erkölcsi
kötelességünk is, ami azokra az intézményekre, amelyek az anyaállamban
rendkívül nagy súlyt képviselnek, különös feladatokat ró.
Ez egyfelől azt jelenti, hogy
Magyarország minden olyan nemzetközi jogi vagy kétoldalú eszközt
igénybe vesz, amelyek a határon túli nemzetrészeknek szabadságait
erősíti még annak tudatában is, hogy végső soron az ő helyzetük mindig
hátrányos helyzet marad. Ezzel tudjuk ugyanis legalább enyhíteni azt a
nehézséget, amit egy szükségszerű integráció, és egy szükségszerű,
akár nem is erőszakos asszimilációs nyomás okoz. Másfelől azt jelenti,
hogy intézményeinknek, mint például a Magyar Tudományos Akadémiának,
szintén minden eszközzel segíteniük kell, amint azt már törvényben is
rögzítették: az egész magyar tudományosság viseli a felelősséget a
kulturális nemzet tudományossága iránt. Ezért vannak akadémiai
bizottságok Kolozsváron, és lesznek majd Pozsonyban is. Ezért segítjük
itthon is minden eszközzel a határon túli magyar tudományosságot.
Ezért üdvözlendő az is, hogy a
nyelvre térjek, ha egy magyar szótárt írnak napjainkban, az már
nemcsak a határon belüli magyar nyelvvel foglalkozik, hanem az
egyetemes magyar nyelvvel, azaz a határon túli variációkat is
tartalmazza és magyarázza. Hiszen mindig is tagolt volt a magyar
nemzet kulturális értelemben, táji, nemzeti, etnikai, sőt nyelvi
sajátosságokkal, sokféle ízzel.
Végül reményemet fejezem ki, hogy
ez a konferencia valóban, éppen azért, mert megmarad a tudományos
érvelés keretei között, nagy segítségére lesz a magyar államnak abban,
hogy mindenhol képviselhesse azt az alapvető, azt az emberi jogi és
nemzeti, kulturális nemzeti igényt, amely a korlátlan nyelvhasználatot
hirdeti. Ez azt jelenti egyfelől, hogy megmaradásunkhoz mindenhol
alapvető feltétel a magyar nyelv használata minden színtéren,
másfelől, hogy jogos a határon túli nemzetrészek azon igénye, hogy a
szomszédos államok a magyar nyelvet helyi vagy regionális hivatalos
nyelvvé tegyék. Enélkül sem a teljes kibontakozása, sem az élete nem
lehetséges a nyelvnek. Ezért, ehelyütt is, felelőséggel kijelentem,
hogy ezt az ügyet minden olyan eszközzel, ami rendelkezésemre áll,
támogatni fogom.
Köszönöm a figyelmet.
|
|