Gerencsér Balázs
Szabolcs (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és
Államtudományi Kar): Alkalmam volt egy több mint ötezer kilométeres
tanulmányutat megtenni körben a Kárpát-medencében, ahol a
nyelvhasználati jog érvényesülését vizsgáltam.1
A nyelvi jogok helyzetének elemzése során szó szokott esni arról, hogy
az ezt védő nemzetközi szerződéseknek milyen végrehajtási mechanizmusa
van, valamint arról, hogy a többségi jogalkotó alkotmányosan milyen
törvényeket hoz és hozhat, továbbá arról is, hogy a politikai
pártoknak (a többségi államban, az anyaországban és az Európai
Unióban) milyen szerepük és milyen érdekérvényesítési lehetőségeik és
felelősségük van.
Kérdésemet elsősorban Szabómihály
Gizellának és Szarka Lászlónak címezném egyrészt a szlovákiai
nyelvtörvény aktualitása miatt, másrészt azért, mert a nyelvi
tudatosság jelenségéről ezen a konferencián ők beszéltek. Kérdésem,
hogy mivel elég nagy lélekszámú népességet, illetve nemzeti közösséget
érintenek a nyelvhasználati jog alkalmazása kapcsán felmerült
problémák, van-e olyan tájékoztató program vagy olyan „nyelvhasználati
felvilágosító hadjárat”, amely a most is meglévő és gyakorolható
nyelvhasználati lehetőségekről tájékoztatja a nemzetiséget? Fontos ez,
már csak azért is, hogy egy rossz törvény esetén ne csak a
jogalkotótól, esetleg az alkotmánybíróságtól várjuk a jobb belátását,
vagy a pártoktól, illetve a külpolitikától az eredményes
érdekérvényesítést, hanem (mindezekkel párhuzamosan) véleményem
szerint következetesen alkalmazni kell a meglévő jogosítványokat.
Tapasztalatom szerint nemcsak Felvidéken, de az összes felsorolt és a
konferencián végigelemzett régióban probléma az, hogy nem használják a
nemzetiségek az anyanyelvüket, és a nyelvi tudatosság hiányának nagy
része abban gyökerezik, hogy nem tudják, mit és hol lehetne
használniuk.
Szabómihály Gizella, elnök (Gramma Nyelvi Iroda,
Dunaszerdahely): Azt lehet mondani, hogy ezzel a dologgal korábban
egyáltalán soha senki sem foglalkozott. Mi a Grammában fontosnak
tartjuk az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény
gyakorlati érvényesítését. Ezért 2001-ben az önkormányzatok számára
szerveztünk egy „turnét”, ahol arról beszéltünk, hogyan és miképpen
lehetne használni a kisebbségi nyelvet a helyi önkormányzatoknál, a
helyi közigazgatásban, mert elsősorban ott van lehetőség erre. Már
mások is szóltak arról, hogy elsősorban az írásbeli nyelvhasználattal
van gond, ugyanis sem a hivatalnokok, sem az ügyfelek nem ismerik a
magyar hivatalos nyelvet. A Vajdasággal ellentétben nálunk 1945 után a
közigazgatás nyelve teljesen a szlovák lett, és azokat a
hivatalnokokat, akik még valamelyest ismerték a régi magyar hivatalos
nyelvet, vagy eltávolították, vagy nyugdíjba mentek. Egy olyan
hivatalnok- és tisztviselő réteg állt munkába, amelynek tagjai csak
szlovák nyelvű szövegekkel találkoztak, és éppen ezért a magyar
hivatalos szövegnek akár a megértése is alapvető problémát okoz
számukra. Az előadássorozathoz kapcsolódva egy olyan CD-t készítettünk
az önkormányzatok számára, amelyen a vonatkozó törvények, valamint az
általuk használt iratanyag nagy része két nyelven megtalálható. Tehát
a polgármesteri hivatalokban használt szlovák iratoknak elkészítettük
a magyar fordítását. A CD sok önkormányzathoz elkerült, az iratminták
a honlapunkon is hozzáférhetők. Azonkívül fontosnak tartjuk, hogy már
a tanulók is tudatában legyenek nyelvi jogaiknak. Most készítettük el
a középiskolások számára az új első osztályos magyar nyelvtankönyvet,
ebbe most először került bele nyelvi jogokat tárgyaló fejezet. Ebben
az elméleti ismeretek mellett arról is szó van, hogyan használjuk
jogainkat, például konkrétan benne van, hogyan kell eljárnunk, ha
például a nevünket szeretnénk megváltoztatni, például „-ovátlanítani”
akarnánk, vagy az utónevünket szeretnénk magyar formában
anyakönyveztetni. Szarka László előadásában felmerült, hogy helyi
szinten is szabályozni kellene a nyelvhasználatot. Ezen a téren is van
előrelépés, többek között a dunaszerdahelyi képviselőtestülettől is
megkerestek bennünket. Van egyfajta elképzelésünk, hogy a helyi fiatal
jogászokkal együttműködésben kidolgozunk egy olyan helyi önkormányzati
rendeletet, rendeletmintát, amely helyileg szabályozná ezt a
területet. Itt látom Cúth Csabát, egyik fiatal jogászunkat, aki a
Komáromi Városi Hivatalban dolgozik, ők külön honlapot indítottak,
amelynek célja, hogy a lakosságot a nyelvi-nyelvhasználati jogokról
tájékoztassa. A legnagyobb problémát én abban látom, hogy az írásbeli
ügyintézés leginkább az államigazgatási hivatalokat jellemzi, a
kérelmek benyújtása formanyomtatványokon történik, a törvény pedig nem
teszi lehetővé, hogy ezek a formanyomtatványok kétnyelvűek legyenek,
csak az önkormányzatoknál lehet ilyet használni. A legtöbb ügy
a szociális támogatásokat érinti. Az igénylőlapok nagyon hosszú
nyomtatványok, 8–9 oldalasak – annak idején a kormányhivatal részére
megcsináltam ezek magyar változatát, csak aztán elakadt valahol az
ügy. Akkor azt mondtuk, ha nem használhatják is ezeket kérvényként az
államigazgatásban, de legalább tájékoztatási céllal ki lehetne őket
függeszteni. Nagyon sok funkcionális analfabéta van például a magyar
anyanyelvű romák között is, ezért jó volna, ha a hivatalnoknál ott
lenne az adott nyomtatvány magyar változata, s így jobban meg tudnák
az ügyfélnek magyarázni, mit kell csinálnia. Egy nagyon fontos dologra
szeretném még felhívni a figyelmet: lassan bevezetik nálunk az
elektronikus ügyintézést. Az elektronikus ügyintézés szempontjából
teljesen mindegy, milyen nyelvű az a kezelőfelület, amelyet az ember
kiválaszt, mert az, amit az olvasó kiválaszt, az más nyelvű
kezelőfelület lehet. Ezzel a kérdéssel sem foglalkozott komolyan még
senki, csak helyi kezdeményezések vannak, például éppen a Komáromi
Városi Hivatalban. Ott igyekeznek megoldani, hogy az elektronikus
ügyintézésnél meg lehessen választani a kezelőfelület nyelvét, ezt
valószínűleg más önkormányzat is majd megteszi.
Fodor Albin (közgazdász-tanár szakos egyetemi hallgató,
Corvinus Egyetem): Kontra Miklós számára lenne egy javaslatom. Két
évvel ezelőtt az Állami Számvevőszék Kutatóintézete megbízásából
végeztem egy kutatást. Akkor a fő cél a kisebbségekre fordított
támogatások hatékonyságának felmérése volt. Az én feladatom a
kisebbségi ombudsman első tíz éves tevékenységének az elemzése volt.
(A tanulmány összefoglalója T206-os számon 2008 áprilisában A
cigányság helyzetére… címmel és tartalommal az ÁSZ weboldalán
megjelent, a hivatkozott irodalomjegyzékben olvasható az általam
elvégzett feladat.)
Ön előadásában említette azt a
problémát, amikor a kisebbségek nem élnek a jogaikkal. Az első
kisebbségi ombudsman egyik esete, sőt nem is egyik, hanem több éves
jelentésében is visszatért arra, mekkora probléma az, hogy
Magyarországon bizonyos kisebbségek lemondanak arról, hogy az
iskolában tankönyveket csináljanak. Tehát ők maguk visszalépnek
belőle, pedig minisztériumi támogatás volt rá. Valamint a jelentések
alapján az is ide tartozik, hogy a magyar rádió- és
televíziócsatornákon megszűntek a nemzetiségi műsorok, és nemcsak
költségvetési okok miatt. Több javaslatom is lenne, milyen fontosabb
hazai példákat lehetne kiemelni.
Kontra Miklós (egyetemi tanár, tudományos főmunkatárs, Szegedi
Tudományegyetem és MTA Nyelvtudományi Intézet): Még nagyon sok példát
lehetett volna mondani, de ha jól veszem ki, azért nem próbálta azt
sugallani, hogy nem ért egyet velem akkor, amikor én Kaltenbach
Jenővel teljesen egyetértek a magyarországi kisebbségek gyakorlatilag
sikeres asszimilációs története kapcsán. Ennek egy része az, hogy
tankönyv van vagy nincs; az állam támogatja, vagy nem támogatja;
odadobja a piacnak, vagy pedig valaki azt mondja, hogy erre már nincs
szükség. Ezek részletek, de hogyha megnézzük azt, ami egyszerűen a
KSH- vagy bármilyen statisztikából látszik, a történet egyértelmű.
Fodor Albin: Én a jelentést azért hoztam föl példának, mert
bizonyos kisebbségi iskolák esetében az volt a probléma, hogy azért
mondanak le a tankönyvről, sőt arról, hogy az anyaországból hozzanak
be tankönyveket, mert az itteni tanítók sem tudják azt alkalmazni.
Néhol már ott tartanak, hogy felmerült az, hogy az anyaországból
kellene tanárokat hozni, hogy tanítani tudják az itteni kisebbségeket,
tehát ez azt jelenti, hogy az itt felnövekvő kisebbség később nem lesz
alkalmas arra, hogy az utódait tudja tanítani. Erre a problémára
hívtam volna fel a figyelmet.
Kontra Miklós: Köszönöm szépen, teljesen egyetértek.
Pákozdi Csaba (adjunktus, intézeti tanszékvezető, Miskolci
Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi Jogi Tanszék): Az
előadásokhoz két kérdéskörben szeretnék hozzászólni. Az első kérdésem
Kontra Miklóshoz szól. Tanulságos volt hallgatnom, hogy voltaképpen
itt nagyon sok múlik a szülők döntésén. Az előadásból azt a
következtetést vontam le, hogy elsősorban a szülők döntése az, amit
befolyásolni kellene, ugyanakkor azt vettem észre az egész
problematikában – és kérdezem Kontra Miklóstól, egyetért-e velem ebben
–, hogy ezek a szülői döntések egyfajta indikátorként is felfoghatók.
Vajon elképzelhető, hogy a szülők választása, illetve az, hogy
kisebbségi vagy többségi iskolába íratják be a gyermekeket, inkább
egyfajta indikátor, tehát valamit megmutat és valaminek a jelzője? Nem
azt jelzi, hogy a problémát nem csupán a szlovák nyelvtörvény jelenti
önmagában? A kérdést jogi oldalról megközelítve, álláspontom szerint
lényeges lenne azt is megvizsgálni, hogy miért nincsenek meg ezek az
intézmények, milyen jogszabályi háttér hiányzik a magyar nyelvű
oktatás, és elsősorban a magyar nyelv széleskörű használatához.
Szabómihály Gizella a vitához való hozzászólásában mindezt már
említette, nevezetesen a jogi keretek, az intézmények, az
infrastruktúra, és ami a fordításokat illeti, a teljes
intézményrendszer hiányát. Tehát számos további problémával is meg
kell még küzdenünk, illetve kell megküzdeni a szlovákiai magyaroknak,
hogy a magyar nyelv olyan helyzetbe kerüljön, amilyenbe ideális
esetben egy kisebbségi nyelvnek kerülnie kellene.
A másik kérdéskört illető
hozzászólásom a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos, amelyet
nemzetközi jogi szempontból vizsgálva arra a következtetésre jutottam,
hogy a szóban forgó jogszabály kiváló kisebbségi nyelvtörvény lehetne,
csupán annyit kellene rajta változtatni, hogy a magyarok lakta
területeken a szlovák nyelv aránytalan túlsúlya miatt a magyar nyelv
védelmét kellene biztosítani, nem a szlovákét. Tehát a törvényben a
„szlovák nyelvet” egyszerűen a „magyarral”
helyettesítenék. Mindez akár komolytalannak is hangozhatna, de
láthatunk nemzetközi jogi, illetve nemzetközi példákat, amelyek
hasonló eszközökkel védenek egy veszélyeztetett kisebbségi nyelvet,
ilyen például a kanadai Québec tartomány nyelvi chartája. (Charte de
la langue française). Québec nyelvi chartáját megvizsgálva látható,
hogy az a szlovák nyelvtörvényben meghatározottakhoz hasonló módon
védi a Kanadában egyébként kisebbségben levő, de Québecben a többség
által használt francia nyelvet.2
Következésképpen a szlovák és a québeci szabályozás közötti párhuzamok
alapján azt kell megállapítanom, hogy a szlovák nyelv védelmében
hozott törvény egy kisebbségi nyelvet igen hatékonyan védő törvény
lehetne, ám sajnos a helyzet mindennek épp a fordítottja.
Kontra Miklós: Egyetértünk. A tannyelvet választó szülő nagyon
sok befolyás áldozata. A teljes szlovák államgépezet által működtetett
nacionalista agymosás – a „szlovák” helyett be lehetne helyettesíteni
más szavakat is – az utcán folyó társalgások, piaci bevásárláskor,
kocsmában, akármikor eszmét cserél két ember, aki vagy ismeri egymást,
vagy nem, sokszor olyasmikről beszél, aminek a végén majd az lesz,
hogy a szülő tannyelvet választ. Én csupán annyit állítok Sorbán
Angella és Lampert Zsuzsa komoly szociológiai vizsgálatai alapján,
amelyek megmutatják, hogy mekkora tömegről van szó, csupán azt
állítom, hogy biztos vagyok benne, hogy a gyermekét többségi nyelvű
iskolába küldő szülő nem tudja koherensen megindokolni, hogy mit
csinál, biztos vagyok benne, hogy nem tudja fölmérni, hogy ennek mi
lesz a hatása, és ezért mondom, hogy biztos vagyok benne: vannak
magyarok – nem is kevesen –, akiknek lehetőségük lenne ezt a szülői
információhiányt enyhíteni, de nem enyhítik.
Majtényi Balázs (tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi
Intézet): A Jogtudományi Intézet a szlovákiai nyelvtörvényről
készített egy elemzést, ezt idő hiányában most nem áll módomban
ismertetni. Utalnék viszont arra, hogy ebben az állásfoglalásban azt
kíséreltük meg összefoglalni, hogy mi is a szlovák nyelvtörvény
módosításával kapcsolatosan jelentkező problémáknak a valódi emberi
jogi természete. Nagyon sokszor emlegették a kisebbségi, nyelvi
jogokat az előadók. Mi az általunk készített elemzésben arra helyeztük
a súlyt, hogy az említett jogok mellett, meglátásunk szerint a
nyelvtörvény olyan emberi jogokba is ütközik, amit a nemzetközi jog –
eltérően a nyelvi, kisebbségi jogoktól – valóban hatékonyan véd. A
hátrányos megkülönböztetés tilalma esetén például azon túl, hogy annak
tiszteletben tartását nemzetközi emberi jogi egyezmények garantálják,
az Európai Unió joga is véd a diszkriminációtól. A szlovák
nyelvtörvény módosítása álláspontunk szerint a hátrányos
megkülönböztetés tilalmát is sérti, és így például ellentétes az
Európai Uniónak egy 2000-es irányelvével, ami a faji megkülönböztetés
tilalmáról szól. Ez az irányelv különböző diszkriminációs alapeseteket
jelöl meg, ezek közül kettőt maga a jogszabály is sért (a közvetlen és
a közvetett diszkrimináció tilalma), ha pedig megkezdődik a jogszabály
alkalmazása, az az irányelv által szintén tilalmazott zaklatást is
kimerítheti, s megalázó, lealacsonyító bánásmódot jelenthet. Mindebből
következik, hogy maga a jogszabály-módosítás olyan emberi jogokat is
sért, amely jelenlegi emberi jogi felfogásunk alapjait érintik, és nem
tartoznak kizárólag az állami szuverenitás körébe. Ha csak a közösségi
jog által nyújtott jogvédelmi eszközökre gondolunk, akkor a
diszkrimináció tilalmára hivatkozva lehetőség van például akár
kötelezettségszegési eljárás megindítására a luxembourgi bíróság
előtt, vagy akár – mondjuk – szlovákiai bíróságok előtt szintén uniós
jog alapján a Frankovics-kártérítésre.
É. Kiss Katalin (akadémikus, kutatóprofesszor, MTA
Nyelvtudományi Intézet): Először a korábban elhangzott témához
szeretnék hozzászólni, és hivatkoznék Vincze László pécsi kollégánk
vizsgálataira. Ő azzal foglalkozott, hogy milyen hatékonyan védi a
kisebbségi nyelvhasználat lehetőségét a finnországi
svéd közösség, azután a dél-tiroli német közösség és az erdélyi magyar
közösség. Kiderült, hogy a svédek és a dél-tiroli
osztrákok sokkal aktívabbak az erdélyieknél. Ő egyrészt azt vizsgálta,
hogy adott időszakban hányszor szerepelt a nyelvi jogok sérelme iránti
tiltakozás a sajtóban, és míg az erdélyi magyar sajtóban egyes
nagyságrendű, a dél-tiroli sajtóban tízes nagyságrendű, a finnországi
svéd sajtóban százas nagyságrendű volt azoknak az újságcikkeknek a
száma, amelyek például azzal foglalkoznak, hogy X hivatalban hiányzott
az adott
|
|
svéd nyelvű űrlap.3
Egy hasonló vizsgálat a felvidéki magyar sajtó vonatkozásában ugyanezt
az eredményt hozta.4
Ami még ennél is fontosabb, a finnországi svédek között az aktivisták
minden iskolakezdés előtt minden egyes vegyes nyelvű családot felkeresnek egy levélben,
ahol a szülők anyanyelve különböző, és iskolába menő gyerek van, és
személyesen győzik meg őket arról, hogy svédnyelvű iskolába adják
őket. Ennek köszönhető, hogy míg a 70-es évek végén a vegyes családok
40%-ából kerültek svéd iskolába a gyerekek, ma 85%-ukból. (Ahol
mindkét szülő svéd, a gyerekek 100%-a svéd iskolába jár.)
Két szemponttal kiegészíteném az
előadásokban elhangzottakat. Az anyanyelv védelme, az anyanyelv szabad
megválasztásának, fenntartásának és továbbadásának jogi védelme
nemcsak nemzeti érdek, hanem az egyén érdeke is és egyetemes emberi
érdek is. Ami az egyént illeti, az elmúlt évtizedek nyelvészeti
kutatásai bebizonyították, hogy az anyanyelv a
személyiség integráns része, nem egyszerűen valamilyen tanult
szokásrendszer, melyet könnyű lecserélni, megváltoztatni. Az anyanyelv
megválasztását és gyakorlását, fenntartását akadályozó külső nyomás a
személyiség sérelmével jár. A következmény, mint Göncz Lajos délvidéki
pszicholingvista kutatásai bebizonyították, a mentális betegségek,
alkoholizmus, öngyilkosságok megnövekedett aránya, az adott közösség
csökkent termékenysége, gyermekkorban pedig a késleltetett kognitív
fejlődés.5
Ami az egyetemes emberi szintet illeti, a lipcsei Max Planck Institut
für evolutionäre Antropologie előrejelzése szerint az évszázad végére
az emberiség mintegy hatezer nyelve közül 90% ki fog halni. Emberek
milliárdjai kényszerülnek vagy anyanyelvcserére, vagy pedig arra, hogy
a gyermekeikkel már ne tudjanak anyanyelvükön beszélni. Ez nemcsak
ötezer-ötszáz nyelv eltűnését jelenti, hanem ötezer-ötszáz kultúra, az
emberiség felhalmozott tapasztalata nagy részének eltűnését is. Most
kezdjük felismerni, hogy milyen visszahozhatatlan károsodással jár,
tulajdonképpen az emberi élet fennmaradását veszélyezteti a
biodiverzitás megszűnése. Ugyanilyen következményekkel jár a nyelvek
és a kultúrák diverzitásának az eltűnése is. Még azt tenném hozzá,
hogy ez a közbeszéd része kellene hogy legyen, tehát érdemes volna
esetleg a World Science Forumot felhasználni, vagy valamilyen
nemzetközi konferenciát, Római Klub-szerű fórumot összehívni, ahol
ezekkel a következményekkel szembenézünk.
Bartha Csilla (tudományos főmunkatárs, MTA Nyelvtudományi
Intézet): A szervezők oldaláról is megszólíttattunk, hogy mi a hosszú
távú célja a Nyelvtudományi Intézetnek és a Magyar Tudományos
Akadémiának e rendezvénnyel. Valami olyan célt kellene kijelölni, úgy
gondolom, aminek aztán valami gyakorlati haszna is lehet. É. Kiss
Katalin keleti–nyugati példákat hozott, többen pedig a nemzetközi jogi
szabályozások megszorító erejét említették. Szalainé Sándor Erzsébet
ugyanakkor kiemelte, hogy mennyire szkeptikus ezzel kapcsolatban. Én
magam is nagyon-nagyon szkeptikus vagyok az ilyen pozitív példák egy
az egybeni átemelését illetően. A koppenhágai kritériumok az EU-15
részéről nagyon jól láttatják velünk, hogy ami számunkra előírás vagy
kötelező, a másik oldalon nem biztos, hogy betartatik. Tehát a kettős
mérce a mai napig megvan. Abból a sok kutatásból, amit mi,
társadalomkutatók itt a Kárpát-medencében közösen végeztünk,
összehoztunk az elmúlt időszakban, újra és újra az erősödik meg
bennem, hogy e térségben igenis sajátos kompetenciával rendelkezünk az
itteni kérdéseket illetően. Fontos, hogy a szlovákok és a szlovákiai
magyarok, magyarországi magyarok, magyarországi kisebbségek, nem
sorolom végig az egész régiót, valóban hatékony szakmai diskurzust
tudjanak folytatni adott kérdésekről – és majd egyet ki is szeretnék
emelni ezek közül –, ennek a gyakorlati célja mindenhol egymás
attitűdjeinek, tudományos attitűdjeinek, illetőleg az érintettek
attitűdjeinek folyamatos formálása kell, hogy legyen. Erre a példám a
következő: nagyon szépen látszott az előadásokból, hogy az eltérések
mellett ebben a térségben rengeteg közös elem van. Ilyen az is, hogy
az EU-csatlakozás körüli-utáni időszakban a nemzetek szükségképpen
újradefiniálják magukat. Van, ahol valakik ellenében. Lehetséges
ugyanakkor, hogy valahol ez már korábban megtörtént, vagy ennek más a
története. Más szóval: én úgy gondolom, hogy ezek a fajta jogszabályok
vagy rendelkezések teljesen beleilleszthetők ebbe a folyamatba. Ez a
magatartás egyfajta válasz a regionalizmusra, az etnopolitikai
nacionalizmusra stb. Ennek az elemeit egyébként más térségekben is
megtaláljuk.
Kontra Miklós nem szorul rá soha,
hogy őt meg kelljen védeni. Inkább csatlakoznék, s még kiemelném, hogy
Kaltenbach Jenő egyik interjújában – csak hogy önkritikusak legyünk –
azt is mondta, hogy Magyarországon nincs kisebbségpolitika, a
kisebbségpolitika monoetnikussá vált. Csak cigánypolitika van. Én
messzemenően egyetértek – legalábbis ami a nyelvet illeti – ezzel az
állítással.
Egyetlen egyet emelnék még ki, a
kétnyelvűség kérdését, ezt ugyanis mindenki tematizálta itt a
konferencián. Szerintem nagyon nagy probléma, hogy a jogszabályokban
és a térségben általában is erősen kirajzolódik, hogy a két- vagy
többnyelvűségnek több jelentése van. Kétnyelvűség mint egy végtelenül
negatív, kerülendő, leértékelendő valami akkor, ha az a kisebbségek
aszimmetrikus kétnyelvűségét jelenti. Másfelől vannak kiváló
„ösztönzők” az elit kétnyelvűségre: például az ET, az EU programjai.
2007 óta, Leonard Orbán pozícióba lépése óta pedig különösen
intézményesült a többnyelvűség kérdése. A kisebbségek mindennapokban
leértékelt kétnyelvűsége mellett ott áll az európai hivatalos
többnyelvűségi politika a másik oldalon, ami elvben felértékeli a
többnyelvűséget, akcióprogramokat rendel mellé, és gyökeresen
átformálja, egyébként rendkívül jogosan és pozitív módon, a
nyelvoktatás-politikákat a régióban. Azzal szeretném zárni, hogy
mindannak illusztrálására, amit mondani szerettem volna, javaslom,
hogy akinek van ideje még a nyárból, akár magyarul, akár angolul az
Európa Tanács honlapján beletekinthet Magyarország
nyelvoktatás-politikai arculatába. Ott jól látszik ez a kettős
jelentés és kettős mérce, és úgy gondolom, hogy nekünk ezeket az
álláspontokat kell először a tudományban, utána pedig maguknál az
érintetteknél közelíteni.
Andrássy György (egyetemi tanár, tanszékvezető, Pécsi
Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar): Én nem kívántam
hozzászólni, de Kontra Miklós tett egy olyan megjegyzést, amelyre
ürügyként hivatkozhatom. A megjegyzése úgy szólt, hogy „az oktatáshoz
ugyan van emberi jogunk, de az anyanyelven való oktatáshoz nincs”.
Láttam, az itt jelenlévő jogászok közül sokan bólogattak, és ez indít
tulajdonképpen a hozzászólásra. Egy kicsit pontosítani kellene ugyanis
ezt a kijelentést: „nincs elismert emberi jogunk az anyanyelven való
oktatáshoz”. Az még egyáltalán nem biztos, hogy nincs emberi jogunk
hozzá. Az emberi jogok ugyanis nem attól vannak, hogy az ENSZ
elfogadja őket, vagy az Európa Tanács, vagy valamelyik nemzeti
alkotmány. Az emberi jogok erkölcsi jogok, morális jogok, felül vannak
az állami és a nemzetközi szervezetek törvényein és jogalkotásán.
Következésképpen bárki értelmezheti őket, minden ember, persze a
törvényhozók is, de nincsen arra garancia, hogy ezek az emberi jogok,
amelyeket eddig elismertek, kifogástalan értelmezései a láthatatlan
emberi jogoknak. S az én véleményem az, hogy elég zűrös a nyelvi
emberi jogok elismerése a jelenlegi nemzetközi és nemzeti jogban. Igen
perspektivikus kutatási pályák nyílnak, ha azon kezdünk gondolkodni,
hogy vajon rendjén van-e, hogy jogunk van ugyan a vallás szabad
gyakorlásához, de ahhoz már nincs – legalábbis nincs elismert emberi
jogunk –, hogy a saját nyelvünkön gyakoroljuk a vallásunkat. Vagy
vajon rendjén van-e az, hogy van emberi jogunk a véleményünkhöz, a
kifejezéshez, ennek a szabadságához, de az már kissé kérdéses, hogy
vajon van-e emberi jogunk mindennek a saját nyelvünkön való
gyakorlásához. Tehát föl lehet tenni a kérdést, hogy kellően koherens,
kellően következetes és ellentmondásmentes-e a jelenlegi emberi jogi
jogalkotás akár a nemzetközi, akár pedig a nemzeti jogban. Az én
véleményem az – de erről most nyilvánvalóan nem fogok itt hosszan
beszélni –, hogy távolról sem. Legközelebb, majd talán egy másik
konferencián, erről is bővebben.
Bindorffer Györgyi (tudományos főmunkatárs, MTA Etnikai-nemzeti
Kisebbségkutató Intézete): Magyarországon a kisebbségpolitika
elsősorban a határon túl élő magyarokra vonatkozik. Utána hosszú
szünet következik, majd jön a romapolitika, de ennek semmi köze nincs
a nyelvi kompetenciához és a nyelvi kérdésekhez. Majd utána ismét
hosszú szünet következik, és csak utolsónak a sorban következnek a
Magyarországon élő kisebbségek. Ezen a ponton kapcsolódnék Kontra
Miklóshoz és Kaltenbach Jenő idézett véleményéhez. Magam német
kisebbségi lévén, sajnos vannak napi tapasztalataim, hogy hogyan néz
ki a magyarországi kisebbségek nyelvi jogainak érvényesülése. Papíron
természetesen itt is minden nagyon szép és minden jó, a jogokat
törvény biztosítja, de egyáltalán nem rózsás a helyzet. Intézetünkben
jelenleg folyik egy kisebbségi önkormányzati kutatás, amely azt is
vizsgálja, hogy a gyakorlatban hogyan tudnak a kisebbségek, hogyan
tudnak a kisebbségi önkormányzatok anyanyelvükkel élni kívánó
képviselői a kisebbségi törvény értelmében Magyarországon létezni. Az
előzetes eredményeink azt mutatják, hogy nagyon rosszul. Több okból
is. A törvény szavatolja az anyanyelvhasználatot, de a településeken
a kisebbségi önkormányzati ülésen például csak magyarul lehet
beszélni, mert az üléseken a jegyző képviselőjének is jelen kell
lennie
Amit Kaltenbach Jenő mondott, annak
sajnos nagyon komoly alapjai vannak, de hozzá kell tennem, hogy
érzékelünk ellenirányú mozgásokat is. A kisebbségi önkormányzatok mind
megyei, országos, mind települési szinten hihetetlen energiákat
fektetnek abba, hogy a nyelvi asszimiláció folyamata valamennyire
visszafordítható legyen. Az lenne jó, ha Szlovákiában ez a folyamat
nem jutna el húsz év után oda, hogy a visszafordításba kelljen majd
energiákat fektetni.
Magyarországon a hat tradicionális
kisebbség: a németek, a horvátok, a szerbek, a szlovákok, a románok és
a szlovének fenntartanak valamilyen oktatási intézményhálózatot.
Sajnos ezen a téren a szlovének állnak a legrosszabbul. A probléma
inkább az, hogy nagyon kevesen jelentkeznek ide, ennek persze oka az
is, hogy igen kis létszámúak a kisebbségek, de a tankönyvkiadásban
például nemcsak külföldről kell tankönyveket hozni. A magyarországi
német tankönyvírás igenis nagyon szép eredményeket tud felmutatni.
Ugyanez a helyzet a horvátoknál is, a szerbek is írnak saját maguk
tankönyveket. Természetesen nagyon fontos az anyaországok támogatása,
és ezt a hazai kisebbségeink jobban igénybe vehetnék. Itt térnék
vissza a határon túli magyarok nyelvhasználatához. Nekünk is támogatni
kell őket. De felhívnám a szlovákiai magyarok itt lévő képviselőinek
figyelmét is, hogy vigyázó szemüket a magyarországi kisebbségekre
vessék, nehogy ugyanoda jussanak el a nyelvi kompetencia tekintetében.
Ha nem fogják az önkéntesek végigjárni a családokat, hogy írassák be
magyar nyelvre a gyerekeiket, akkor a magyarországi kisebbségek
nyelvvesztése sorsára fognak jutni. Mert itt ma Magyarországon az a
helyzet, hogy nem is nagyon akarják a szülők a nemzetiségi nyelv
oktatását, mert már nem is nagyon tudnak, és az anyanyelvet az
iskolában kell újra tanulni, ami távolról sem ugyanaz a folyamat, mint
amikor valaki az édes anyatejjel szívja magába a nyelvet.
Kenesei István: Köszönöm ezt az utolsó hozzászólást is, amely
ismételten arra mutatott rá, hogy az adja meg a szlovák
nyelvtörvénnyel szembeni kritikánk elvi hátterét, hogy mi saját
magunkkal szemben is kritikusak vagyunk. Időhiány miatt el nem
hangzott bevezető előadásomban föltettem a kérdést, hogy mit vártunk
volna szlovák barátainktól, mit kellett volna tenniük? Azt vártuk
volna, hogy első körben ők tiltakozzanak a nyelvtörvény ellen
ugyanúgy, ahogy Magyarországon, amikor egy korlátozó jellegű
nyelvtörvényt kívántak bevezetni, számos nyelvész megpróbált ez ellen
fellépni. Ma Magyarországon van egy igencsak kis hatókörű, úgynevezett
reklámnyelvtörvény, amellyel egyébként továbbra sem ért egyet számos
nyelvész. Ez a kritika azonban nem külföldről fogalmazódik meg egy
magyar törvénnyel szemben, hanem Magyarországon belülről. Tehát ezt
várnánk el szlovák barátainktól is. Vannak Szlovákiában számosan
közéleti személyiségek, tudósok, akik tiltakoztak, de azt hiszem, nem
elegen, és nagyon-nagyon kevés nyelvész van köztük. Hálás vagyok az
előadóknak, hogy igen rövid határidejű felkészüléssel igen érdekes
előadásokat tartottak. Nagyon szépen köszönöm a közéleti
személyiségeknek, politikusoknak határon innen és határon túl, hogy
megtisztelték jelenlétükkel ezt a konferenciát. Befejezésül annyit
szeretnék mondani, hogy a tudomány nem politizál, de sok támogatást
tud adni a politikának: földerít tényeket, összefoglal, értelmez, és
ezzel segítségükre siet azoknak, akik a jó gyakorlatokat akarják
támogatni Európa és a világ különböző országaiban. Reméljük, hogy a mi
politikusaink is ezt az elvet fogják követni, a jó gyakorlatokat
fogják támogatni, és megtalálják azokat a szövetségeseket, akikkel
összefogva lehetséges lesz ezt a jelenlegi szlovák nyelvtörvényt
enyhíteni vagy esetleg eltörölni.
Köszönöm a részvételt és szép
ünnepet kívánok mindenkinek.
Kulcsszavak: nyelvhasználat, kisebbségi nyelvek, kisebbségek oktatási
helyzete, nyelvi jogok, emberi jogok, nemzetközi jog, nyelvtörvény,
Szlovákia
LÁBJEGYZETEK
1 A vizsgálat
eredményei Nyelvében él… címmel 2009-ben jelentek meg (Gerencsér
Balázs Szabolcs [2009]: Nyelvében él… [Kárpát-medencei körkép a
határon túli magyar nemzeti közösség hivatalos eljárásokban való
anyanyelvhasználati jogáról] Szent István Társulat, Bp.)
<
2 A québeci nyelvi
szabályozásról, valamint a jogszabályok által a közéletben és a
nyelvhasználat terén kötelezővé tett „franciásítás” (francisa
tion/francization)-ról bővebben lásd: a Francia nyelvi chartát (Charte
de la langue française/The Charter of the French language),
WEBCÍM > valamint
Woehrling, José (1998): La constitution du Canada, la législation
linguistique du Québec et les droits de la minorité anglo-québécoise.
In: Levrat, Nicolas (éd.): Minorités et organisation de l’État.
Bruylant, Bruxelles, valamint Molnár István János (1996): Kanada és a
Québec-kérdés. LOGOD Bt., Bp.
<
3 Vincze László
(2008): A nyelvpolitikai perspektíva megjelenése a finnországi svéd
sajtóban. Média-kutató. tavasz.
WEBCÍM >
|
<
4 The Declining
Readership of Hungarian-language Daily Newspapers in Slovakia.
Meractor Media Forum. 10, 62–77.
<
5 Lásd pl. Göncz
Lajos: A Research Study on the Relation between Early Bilingualism and
Cognitive Development. Psychologische Beiträge. 30, 1–2, 75–91.; Göncz
Lajos: A kétnyelvűség pszichológiája. In: Lanstyák István –
Vančone-Kremmer Ildikó (szerk.) Nyelvészetről-változatosan. Gramma,
Dunaszerdahely, 32–76.
<
|
|