A Radnóti-recepció ma meglehetősen
felemás képet mutat. Egyfelől szilárd kanonikus pozíció, másfelől
viszont, legalábbis ehhez az erős pozícióhoz mérten, szerény
irodalomtörténeti földolgozó munka s rengeteg égető adósság.
Ha ezt a kettősséget kicsit
közelebbről szemügyre vesszük, az ellentét még élesebben ugrik elő.
Radnóti Miklós ugyanis, mint a holokauszt-irodalom része, határainkon
kívül is ismert és elismert alkotó, idehaza pedig aligha van olyan,
legalább nyolc osztályt elvégzett magyar állampolgár, aki nevét ne
ismerné, s kivételes jelentőségéről ne lenne tudomása. S elmondható,
mára az 1946 utáni kultuszépítő baráti megnyilatkozásokból is valódi
szaktudományos teljesítmények nőttek ki. (A kitűnő, de méltatlanul
keveset emlegetett Melczer Tibor [2003] például munkássága javát
Radnótiról, a Radnóti-életműről alkotta.) Ma már tehát nemcsak a
hajdani barátok: Ortutay Gyula, Baróti Dezső és Tolnai Gábor jórészt
még személyes hangú írásai vagy stilizált baráti emlékezések, alkalmi
megnyilatkozások állnak rendelkezésünkre, de a kutatás már egészében
is nagykorú lett. A korábbi kezdemények után, azokra is építve
viszonylag jó életműkiadás is született. Így mindenekelőtt, s ez a
legfontosabb, Ferencz Győző jóvoltából van egy megbízható, jó
verskiadásunk (Radnóti, 2003), amely – bár nem kritikai igényű editio
– jóval több, mint a szokványos, úgynevezett népszerű kiadások. S
ugyancsak Ferencz Győző tollából megszületett a költő „kritikai
életrajza” (Ferencz, 2005) is, amely – a magyar irodalomtudományt
újabban jócskán deformáló lila teoretizálás helyett – angolszász
típusú, tárgyias életrajz, az életút és az életmű arányosan
elrendezett bemutatása, nagyon gazdag forrásanyag alapján. Olyan mű ez
tehát, amelyet mindenkinek – szakembereknek és úgynevezett „egyszerű”
olvasóknak – nyugodt lélekkel lehet ajánlani. Nagy erénye, hogy
tárgyias és részletgazdag, s ugyanakkor jó kalauz az életművel való
ismerkedéshez. A filológus bőven talál benne korábban ismeretlen, új
anyagot, amely további kutatásra inspirálja, de a „csak” tájékozódni
vágyó is megkapja azt, amit szeretne: eligazítást Radnóti világában. A
költő életútjának utolsó stációjáról: munkaszolgálatáról és haláláról
tudósító fejezetek pedig akár dokumentumdrámaként is olvashatók – a
bennük megjelenített emberi magatartás és sors a szó legnemesebb
értelmében megrendítő.
Ez utóbbi nem is a véletlen műve;
Ferencz Győző „csak” a kínálkozó lehetőséghez nőtt föl, amikor e
fejezeteket megírta. Az élet és az életmű szoros összekapcsolódása
adja ugyanis azt a többletet, amely Radnótit – „kései” termése révén –
a magyar irodalom legelső vonalába emeli. Az életmű, rácáfolva sok
közkeletű irodalmi babonára, a költő sorsa révén válik azzá, ami
megkerülhetetlenné teszi, s újra s újra feléje fordítja a figyelmet.
Radnótit ugyanis, ahogy Pilinszky János írta róla, sajátos „szituációs
zsenialitás” jellemzi: „Tehetségét – amely minden úgynevezett
alkotóban alig több néhány százaléknál – egy kiszámíthatatlan helyzet
s még hozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor
aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem
beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételű
bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elveszett
latinos paradicsom visszaszerzésére. Mondataiban klasszikusan van
ismét jelen a szilvalekvár illata, a kedves, a kert és a barátság
időtlen törékenysége. És ezekbe az üvegfúvók aggodalmas finomságával
alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegalázóbb
szerencsétlensége. Ügyetlenségből nem változtatta meg stílusát? Alig
hiszem. Az, amit barbár ésszel szituációs zsenialitásnak neveztem, de
amit egyszerűen hűségnek is mondhatnék, hozta létre költészete utolsó
korszakának »kiszámíthatatlan« remekeit” (Pilinszky, 1974. 3.,
újraközölve: Pilinszky, 1982, 366–367.). S figyelemre méltó tény, hogy
ezzel egyezően fogja föl Radnóti költészetét, e költészet jelentőségét
a Sorstalanság-gal világhírűvé lett Kertész Imre is.
Szerinte ugyanis „az utolsó tíz versével vitathatatlanul világirodalmi
rangra emelkedett” költő teljesítményében valami nehezen magyarázható
paradoxon érhető tetten: „a költők nem mindig tudják, hogyan kell
élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell. Nagy
kérdés, miként hatna a hűség e heroizmusa [ti. Radnótié], ha a költő
meg nem pecsételte volna a sorsával is” (Kertész, 2008, 170–171.): Ám
a Kertész Imre mondatában bujkáló kérdésre, Radnótit illetően, tudjuk,
már régen kész az egyedül lehetséges válasz. Ahogy Baránszky-Jób
László klasszikus pontossággal megfogalmazta: „Ezáltal [ti. Radnóti
sorsa által] ez a költészet döbbenetes valóságrangra jut” –
(Baránszky-Jób, 1978, 454.). S ma ez hiányzik az irodalomból.
E helyzet, persze, az újabb keletű
irodalomtudományos trendek fényében már-már anomáliának számít, s a
mainstream tudomány nem is igen tud mit kezdeni vele. Némileg sarkosan
fogalmazva: az élet és az életmű viszonya ez esetben szinte minden
vetületében ellenkezik azzal az előföltevés-rendszerrel, mely ma az
irodalomtudományt mozgatja. Nem is csoda tehát, hogy Radnóti szilárd
kanonikus pozíciója ellenére, az életmű nem tartozik azon szövegek
közé, amelyek mint nagy teóriák illusztrációs anyaga minduntalan jelen
van a divatos értelmezői gyakorlatban, s doktori disszertációk
tárgyaként kutatópályák tömegét indítja el. Ám ez a kutatástörténeti
szituáció azzal jár, hogy sok olyan részletkutatás, amelynek már régen
meg kellett volna születnie, máig adósságként terheli a szakma
számláját.
A mostani, centenáriumi figyelem,
persze, javíthat némileg e helyzeten, de ha őszinték vagyunk
magunkhoz, el kell ismernünk: ennek kevés az esélye. A centenáriumi
érdeklődésnek annyi következménye mindenesetre lehet, hogy – ha nem
akarunk teljesen beleveszni az ünneplések procedurális rendjébe, a
formális ünnepélyességbe – szembenézésre kényszerülünk teendőinkkel. A
mostani alkalmat magam is erre használom föl, s – legalább
utalásszerűen – jelezni akarom azokat a főbb pontokat, amelyeken
mielőbbi áttörést tartok szükségesnek.
A teendők számbavételénél célszerű
a viszonylag egyszerű, bár fölöttébb munkaigényes feladatokkal
kezdeni. S itt nyilvánvaló, hogy mint általában, Radnóti esetében is a
legfontosabb teendő az életművet alkotó szövegkorpusz teljességre
törekvő, szövegkritikai igényű kiadása. Jelenleg ugyan, mint utaltam
már rá, a versek jó, de nem kritikai igényű kiadásban férhetők hozzá,
s a próza nagyobbik része is megjelent már. A szövegkritikai kiadás
hozadéka mégis, ezekhez az editiókhoz viszonyítva is jelentős lenne.
Az egyik szempont, amelyik indokolja a textológiai munkát, a
teljesség, az életmű fölötti teljes áttekintés megteremtésének igénye.
Igaz, jó vers tudomásom szerint már nincs a kiadatlan anyagban, a még
meg nem jelent versek zöme nagyon korai, úgynevezett zsenge. S ezek
esztétikai szempontból inkább hígítanák az életművet, mint értékét
emelnék. Ám az a viszonylag nagy mennyiségű zsenge, amelyről
tudomásunk van, éppen az én formálódása szempontjából bír
forrásértékkel, s így a mentalitástörténetileg elemezhető anyagot
növelné meg. Ezeknek persze a „népszerű” kiadásokban csakugyan nincs
helyük, ám a sokoldalú tudományos analízis igényei megkövetelik, hogy
ezek a sikerületlen korai művek is nyilvánosan hozzáférhetőek
legyenek. (Hasznosításuk egynémely lehetőségeire a későbbiekben
igyekszem utalni.) A prózai szövegkorpusz pedig, ha hiányai
mennyiségileg kisebbek is, minőségi hiányt mutat: kiadatlan például a
költő francia szakdolgozatának francia nyelvű végső változata,
esztétikai gondolkodásának ez a fontos dokumentuma. A kritikai kiadás
másik jelentős hozadéka, ha ez lehetséges, várhatóan még fontosabb,
mint a teljesség igényének kielégítése. Egy ilyen editio ugyanis
jellegéből következően nemcsak regisztrálja az életművet alkotó
szövegek valamennyi változatát, összevetve s egységes rendben adva a
kéziratok s a publikációk textológiai összefüggéseit; bevilágít az
alkotó műhelyébe is. De – minderre ráadásként – maga az életmű is
textológiai és filológiai jegyzetek kíséretében jelenik meg benne, s
így minden további értelmezés alapjául szolgál. A szakmai nehézség
persze éppen ebből adódik: az a sokrétű fölkészültség, ami egy ilyen
kiadás elkészítéséhez elengedhetetlen, nem sok kutatóban van meg,
ráadásul sokat is kell hozzá „kubikolni”, amíg minden össze nem áll. A
textológia a magas fokú invenció és a fokozott szorgalom műfaja:
ritkán jön össze maradéktalanul egy emberben. De ha összejön, mint
például József Attila versei esetében, s a szövegkorpuszt a legnagyobb
élő magyar textológus, Stoll Béla veszi munkába, az eredmény hosszú
távra megoldja a gondokat. Hogy Radnóti életműve megleli-e a maga
Stoll Béláját, egyelőre, sajnos, nyitott kérdés. A pálya mindenesetre
szabad. Szerencsére Radnóti megőrizte írói műhelye dokumentumait, s e
gazdag anyag – özvegye jóvoltából – egy ideje immár közgyűjteményben
van. Az akadémiai könyvtár kézirattára őrzi, s tudomásom szerint már
megkezdődött az anyag kézirattári földolgozása. A szorosabb értelemben
vett textológusi munkához tehát viszonylag rövid időn belül adottak
lesznek az átlagosnál lényegesen jobb föltételek.
Ide vonható, önmagában is érdekes,
de mind-máig figyelemre nem méltatott feladatkör Radnóti saját
köteteibe írott ajánlásainak, dedikátumainak összegyűjtése. Ez a munka
látszólag ugyan a magánérdekűnek, privátpassziónak is vélhető
bibliofília egyik ága csupán. Valójában jóval több annál. Egyebek közt
megmutatja azt a kapcsolathálót is, amelyet az ajánló, ez esetben
Radnóti maga font maga köré, s ez a network megismerhetővé teszi azt
az ismerősi-baráti kört, amely a költő környezetében mozogva élete
szociokulturális föltételeiről s elsődleges olvasóközönségéről
árulkodik. E téren jelentős előrelépésnek tekinthető, hogy egy fiatal
szegedi kutató, Bíró-Balogh Tamás már eddig is jelentős anyagot
gyűjtött össze, s adattára közel áll a megjelenéshez.
A legnagyobb, egyben legsürgetőbb
szövegkiadási feladat mindazonáltal a költő teljes levelezésének
összegyűjtése és kiadása. Azaz, ki kellene végre adni mindazokat a
leveleket, amelyeket a költő írt, és azokat is, amelyeket neki
címeztek. A „teljesség” elsőre természetesen nem érhető el, de ennek
jó megközelítése is nagy eredmény lenne. Itt, minden jel szerint, nagy
szövegkorpusszal kell számolni. Ismeretes, csak a költő szegedi
éveiből, s egyedül csak Gyarmati Fanninak címezve is kb. ötszáz levél
maradt fönn. A levelezés kiadását, sajnos, éppen ez a körülmény
|
|
teszi némileg problematikussá: az
özvegy, emberileg teljesen érthetően, nem szívesen látná viszont
nyomtatásban, mindenki számára hozzáfér-hetően élete legszemélyesebb
dokumentumait. Szempontja, nem is kétséges, releváns szempont; emberek
vagyunk, érzékenységekkel. S mindenki-nek szíve-joga, védeni akarja-e intimszféráját a
nyilvánosságtól. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a levelezést
előbb-utóbb mégiscsak ki kell adni, hiszen ez a szövegkorpusz nem csak
egyes darabjai révén érdekes, de egészében is, sőt egészében igazán. S
mivel szeriális forrásról van szó, nemcsak életrajzi „adalékok” tömege
rejtőzik benne, de – Radnóti megértése szempontjából – ennél jóval
több. Márpedig a levelezés az ő esetében kivált fontos: ez az a
szövegkorpusz, mely médiuma az életút eseménytörténete és a létrejövő
mű közötti nagyon bonyolult, nagyon finom, de mégis csak megfogható
közvetítésnek. A levelezésből tehát egyebek közt az a folyamat is
tanulmányozható lesz, amely az én számára adódó, az életút
eseménytörténete során megképződő mentális föladatok személyes
földolgozását mutatja meg. Ez pedig Radnóti esetében megkerülhetetlen
értelmezési terület.
A levelezéskiadás kérdése így
automatikusan átvezet a textológiai feladatok köréből a mélyebb,
elméleti és történeti feladatokhoz. A levelezés megismerése ugyanis az
ilyen gyűjtemények szokásos hozadékán túl lehetővé teszi a
Radnóti-értelmezés szempontjából különösen fontos identitáskérdések
szokásosnál mélyebb s az eddigieknél tárgyiasabb vizsgálatát.
S hogy miért fontos ez? Megítélésem
szerint a Radnóti-problematika kulcskérdése a költő identitásának
kérdése. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy ’zsidó származású
magyar költő’ az, aki ezt az életművet megalkotta, hanem elsősorban
arról, hogy ez az identitás előföltétele volt annak a költői
teljesítménynek, amely a végső remekeket is megszülte, s amelyeknek,
láttuk, fontosságát Pilinszky és Kertész egyaránt kimondja. Ahhoz,
hogy ezek a végső nagy versek, az emberi helytállás e már-már
példanélküli dokumentumai megszülethessenek, egy olyan – meglehet,
bonyolult és atipikus – identitásalakzat kellett, amilyen az övé volt.
S ennek létrejöttéhez nemcsak az szükségeltetett, hogy elrendezze
magában zsidósága és magyarsága külön-külön is, együttesükben pedig
kivált ellentmondásos és feszültségteli viszonyának alapvető
kérdéseit. De az is kellett, hogy ebben a körülmények által
kikényszerített identitásépítésben énintegritása is erős maradjon. Sem
belső problémái, sem a külvilág fejleményei ne „szedjék szét”, s
főleg: ne számolják föl személyes morális autonómiáját. Ez pedig, túl
a zsidó–nem zsidó-viszony bonyolult feszültségrendszerén, már csak
azért sem volt kis teljesítmény, mert Radnótinak meg kellett küzdenie
születése traumájával is. Azzal a kegyetlen ténnyel, hogy születésekor
ikertestvére is, édesanyja is belehalt a szülésbe, s ezért a kettős
halálért utóbb Radnóti önmagát vádolta. („…ikret szülő anyácska,
gyilkosod” – írta önmagáról, nagyon jellemzően, egyik versében.) Ez az
önvád persze minden emberi mérce szerint indokolatlan volt, a
tragédiáról nem tehetett, maga az érzés azonban ennek ellenére is
erősen befolyásolta, s önmagáról alakuló énképét alighanem haláláig
meghatározta.
Ennek a Radnóti-kiküzdötte
identitásalakzatnak az összetevői nagy, interiorizált történeti
összefüggésekből s egyben igen csak súlyos egyénlélektani viszonyokból
bontakoztak ki. A zsidó–nem zsidó-viszony rendezése mint a „magyar”
identitás előföltétele, a szociálisan érzékeny morális lény baloldali
elköteleződése, spirituális vonzalmainak a keresztény (katolikus)
metafizikában való megtalálása, a mindezek ellenében is ható egyéni
ösztönkésztetések pszichoanalitikus „megszelídítése” s műalkotássá
transzformálása – mind-mind olyan kérdés, amely Ferencz Győző munkája
után is nyitottnak tekinthető, és további alapos elemzést igényel.
Itt és most ezekre természetesen
nem keríthetek sort, legföljebb utalhatok arra, hogy egyikre-másikra
újabb írásaimban (Lengyel, 2009a, 2009b) már megkíséreltem valamilyen
választ keresni. Egy összefüggés fölvillantását azonban nem állhatom
meg, s ez a pszichoanalízis szerepe az identitásépítésben. Ismeretes,
hogy amikor 1939-ben Sigmund Freud meghalt, Napló-jában Radnóti
megemlékezett a pszichoanalízis tudományának megteremtőjéről, akit –
mint köztudott – korábban Kosztolányi is, József Attila is versben
ünnepelt. De Radnóti naplóbejegyzése más természetű, mint költőtársai
mégoly elismerő megnyilatkozásai is voltak. Ő Freud kapcsán teljesen
váratlanul személyes önalakításának folyamatába enged ekkor
bepillantani. A halál másnapján, szeptember 25-én ezt jegyezte föl
önmagának: „Tegnap meghalt Freud. Milyen jó volt éreznem, tudnom, hogy
él valahol. Nagy tudós volt és nagy művész, sokáig éltem a
»légkör«-ében, sokáig nevelt, szerettem. S gyászolom.” (Napló
1989:70.). E bejegyzés kulcsszava nyilvánvalóan ez: „nevelt”, egész
aurája pedig egyfajta fiúi gyász meglétéről árulkodik. De túlzottan
rövidre zárnánk az értelmezést, ha csak azt szűrnénk le a
bejegyzésből, hogy Radnóti számára Freud egyféle apaszerepet kapott. A
feladat, amelynek tisztázása az identitásalakzat megértéséhez
elengedhetetlen, a Radnóti emlegette nevelési folyamat részleteinek
kritikai rekonstrukciója. S az, ami a szétszórt adatokból e nevelésről
összerakható, önmagában is jelzi, e téren az analitikus orientációjú,
de kérdéseit az életműből merítő kutatásnak nagy feladatai lesznek.
Radnóti a sikeres önanalízis
példája a magyar irodalomban: megerősödve került ki belőle. Nem
kétséges persze, hogy az elemzésre váró identitásalakzatnak
egyénlélektani, szociokulturális és spirituális-metafizikai szintje
egyaránt van, s jellegét éppen ezek összerendezettsége adja meg. Az
összerendezettség éppen aktuális állapotát és stádiumát pedig ezek
esztétikai igényű transzformációi, a művek, főleg a versek mutatják
meg a legtisztábban. S ez az itt csak jelezhető összefüggés teszi
érthetővé, hogy Radnóti költészetének kortársi recepciója, kivált a
korai periódus vonatkozásában, meglehetősen vegyes képet mutat.
Költői produkcióját igazi versértők, jeles alkotók fogadták erős
kritikával, elég, ha csak Babits Mihály (1973) csípős megjegyzésére,
József Attila tartózkodó magatartására, vagy éppen Németh Andor (1939)
lesújtó kritikájára utalok. Komlós Aladár (1977) pedig már távlatból,
az életmű egészének ismeretében is azt írta róla, hogy kevés jelentős
költő indult oly alacsony szintről, mint Radnóti. Fölmerül tehát a
kérdés, mi magyarázza e tagadhatatlan disszonanciát? Úgy gondolom, az
is, hogy a mesterséget Radnótinak is meg kellett tanulnia, – egyik,
Sík Sándornál tett vizsgája elárulja, hogy akkor még a verstant sem
tudta rendesen. De nyilvánvaló, hogy nemcsak ez a mesterségbeli
összefüggés érvényesült a recepció disszonanciáiban. Megítélésem
szerint verseinek minősége döntően aszerint alakult, ahogy identitása
belső feszültségeit, sőt antinómiáit el tudta magában rendezni. Azaz
aszerint, ahogy megtalálta önmagát. S ez bizony időt s erőfeszítést
igényelt. A fordulat, amennyire megítélhető, szegedi egyetemi éveiben
következett be, Budapestre visszatérve már egy érettebb, letisztultabb
költő jelentkezett az irodalmi életben. Igazi költői teljesítménye
azonban csak a Járkálj csak, halálraítélt kötet megjelenése
után bontakozott ki, a csúcsra pedig csak tragikus sorsa
legkritikusabb pillanataiban, a halála előtti végső szakaszban jutott
föl. Alkata adottságai, emberi teljesítménye és költészete akkor, a
legnehezebb pillanatokban került olyan viszonyba egymással, amely a
nagy költészet legfőbb emberi föltételét biztosította számára.
Végezetül még egy megjegyzés. Nem
szeretném, ha az elmondottak nyomán az a tévképzet alakulna ki, hogy
Radnótit a sorsa tette nagy költővé, s ami érdekes életművében, az
csupán az „életanyaga”, az, amit átélt, s amibe belehalt. Mert nem így
van. Ismeretes, Radnóti sorsában – mutatis mutandis – sok
százezren osztoztak, Radnóti azonban csak egy van. A többiek sorsa –
Kertész Imre paradoxonával élve – a sorstalanság: a sors rangjára
emelkedni nem tudó puszta megtörténtség, az elmondás és fölidézés
ereje nélkül maradt pusztulás. A közös sors kihívására ugyanis csak az
ő – emberi és költői – válasza volt az, ami utólag is revelatív, ami a
kollektív tragédiát a költészet közegében újraátélhetővé teszi s
katartikussá változtatja. Ehhez pedig az emberi attitűd és a költői
alkotásfolyamat együttléte szükségeltetett. A retorikai, figurális
szövegértelmező munka tehát teljesítménye megértéséhez egyáltalán nem
nélkülözhető. Az a csiszolt, fegyelmezett, pontosságra törekvő
megszólalási mód, amely pályája érett korszakában már sajátja volt, s
amely éppen a sorsával való éles kontrasztja miatt megismételhetetlen
teljesítménnyé szervezi verseit, költői teljesítmény: poézis. Jóval
több és hatásosabb, mint bármely, mégoly megrendítő történeti
dokumentum.
Sorsa és költészete az énintegritás
modernitásbeli fölbomlásának ellenpontja, s egyben mégis – egy
magasabb szinten – beigazolása. Az elbukó ellenállás hősiessége.
Kulcsszavak: holokauszt-irodalom, „szituációs zsenialitás”,
identitás, textológia, költészet
IRODALOM
Babits Mihály (1973): Új népiesség.
In: Babits Mihály: Könyvről könyvre. Magyar Helikon, Bp., 106–108.
Baránszky-Jób László (1987): Fecske
földet szántva röpdes. Radnóti Miklós lírája. In: Baránszky-Jób
László: A művészi érték világa. Magvető, Bp., 449–54.
Ferencz Győző (2005): Radnóti
Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Osiris, Bp.
Kertész Imre (2008): Haza, otthon,
ország. In: Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége. Magvető, Bp.
Komlós Aladár (1977): Radnóti
olvasása közben. In: Komlós Aladár: Kritikus számadás. Szépirodalmi,
Bp.,161–171.
Lengyel András (2009a): Radnóti,
Vas István és az Őszi rombolás. Tiszatáj. május, 22–29.
Lengyel András (2009b): Radnóti
identitásszerveződésének kérdéséhez. Forrás. május, 15–23.
Melczer Tibor (2003): „Ha minden
összetört…” Radnóti Miklós költészete utolsó versei tükrében.
Argumentum, Bp.
Németh Andor (1939): Radnóti
Miklós: Meredek út. Szép Szó. január–február, 31, 73–74.
Pilinszky János (1974): Radnóti
Miklós. Élet és Irodalom. nov. 23.
Radnóti Miklós (1989): Napló. Sajtó
alá rendezte Radnóti Miklósné, jegyz. Melczer Tibor. Magvető, Bp.
Radnóti Miklós (2003): Radnóti
Miklós összegyűjtött versei és versfordításai. Sajtó alá rend., utószó
és jegyzetek Ferencz Győző. 2., jav. kiadás. Osiris, Bp.
|
|