Katonai felsőoktatásunk a múlt
század második felében. A Zrínyi Miklós Katonai
Akadémia története 1961–1969
Az elmúlt évben emlékeztek meg arról, hogy a magyar országgyűlés 1808.
november 5-én törvénybe iktatta a hadi tudományok önálló felsőfokú
tanintézete, a Nemzeti Katonai Ludovika Akadémia felállítását. Ezen a
napon megszületett az első történelmi jelentőségű törvény a magyar
oktatástörténet, a hazai oktatási-nevelési rendszer szerves részét is
alkotó katonai felsőoktatási intézmény létrehozásáról. A kutatás már
sok mindent feltárt abból a hosszú és rögös, válságokkal és
kihagyásokkal terhes történelmi útból, amelyet katonai felsőoktatásunk
két évszázad alatt megtett: a 19. század elejétől a 21. század
elejéig, a nemzeti katonai akadémiától a nemzetvédelmi egyetemig. A
gondolat meghirdetésétől a megvalósításig; a különböző katonai
felsőoktatási koncepcióktól, a látszólag létező katonai felsőoktatási
intézménytől, a valóban élő, működő, a kutatás és tanítás egységét
hordozó, a tudomány és oktatás egységét megvalósító, korszerű
felsőfokú hadiiskola létrejöttéig.
Az ismert hadtörténész jól
időzítette a magyar katonai felsőoktatás intézménye 1961 és 1969
közötti történetének monografikus áttekintését tárgyaló könyvének
közreadását. Műve szervesen beleilleszkedett katonai felsőoktatásunk
két évszázadának reális históriáját feltáró írások egyre gyarapodó
sorába. Ez a gazdag kútfőket feltáró és feldolgozó alkotás, a
hadtudomány iskolája fejlődéstörténete a bicentenárium évfordulóján
került közreadásra a Zrínyi Kiadó gondozásában. A Zrínyi Miklós
Katonai Akadémia története 1961–1969 című munka eredeti értékkel
járult hozzá a hadtudomány és a katonai oktatás intézményei kérdésköre
elmúlt félévszázados bonyolult históriájának feltárásához.
M. Szabó Miklós közel négy
évtizedes kiemelkedő tudományos kutatói tevékenysége mindenekelőtt a
második világháború hadügyi változásai, a magyar katonai részvétel, a
magyarországi hadműveletek, a Magyar Királyi Honvéd Légierő története
és háborús alkalmazása feltárásával, feldolgozásával vált elismertté
tudományszakának, a hadtudomány, a hadtörténet mértékadó hazai és
nemzetközi körei előtt. Tudósi hírnevéhez azonban jelentősen
hozzájárult az a tény is, hogy a magyar katonai felsőoktatás
történetének egyik legkiválóbb kutatója. A hazai katonai felsőoktatás
feldolgozásával kapcsolatos tudományos eredményeit magyar és angol
nyelvű monográfiákban (A magyar katonai felsőoktatás története
1947–1956. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2004; The History of the
Hungarian Military Higher Education 1947–1956. New York: Columbia
University Press, 2006; A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia története,
1955–1960. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2007), valamint hazai és
külföldi szakfolyóiratokban közreadott tanulmányokban jelentette meg.
Könyve egész mondanivalójának
színvonalát, a téma iránti erős személyes elkötelezettsége és
jelentőségének meggyőződése alapozta meg. Több mint harmincöt éves
katonai felsőoktatási (hadtörténeti) tanári, 1991-től a Zrínyi Miklós
Katona Akadémia parancsnoki, majd 1996-tól 2007-ig a Zrínyi Miklós
Nemzetvédelmi Egyetem rektori tapasztalatait is felhasználva végezte
kutatásait, amelyet a reális történelmi kép kialakítására való
törekvés jellemez. M. Szabó Miklós nyugállományú altábornagy, az MTA
rendes tagja, több mint másfél évtizeden át volt a magyar
felsőoktatás, a hazai és az európai (a NATO) katonai felsőoktatás
egyik megbecsült szereplője. Vezető szerepet játszott az elmúlt
tizenhét esztendőben a magyar katonai felsőoktatás megújításában, a
nemzetközi viszonylatban is szinte egyedülálló, az elmúlt években
hazai felsőoktatási tanintézetek között is rangos helyet elfoglaló,
Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem létrehozásában. Rektori működése
alatt a civil és az előd katonai tanintézetek legjobb hagyományaiból
és történelmi tanulságaiból merítve, korunk állandó oktatói és kutatói
kihívásainak megfelelő válaszokat keresve vált az egyetem korszerű
felsőoktatási intézménnyé, a hazai hadtudományi kutatások központjává
és a magyar és európai egyetemek, akadémiák elismert tagjává.
Új munkájával hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsük egy rövid
időszak hazai történetét, hadtörténetét. Az érdeklődő olvasó
plasztikus és újszerű életképeket ismer meg a múlt század 60-as
évtizedének katonai akadémiája zárt, sok vonatkozásban „Titkos!”
minősítésű mindennapjairól. A szerző művében egyértelműen a
hadtörténetírásnak azt a szakmai irányzatát képviseli, amely a téma
feldolgozásakor mindig vizsgálja a korabeli politikailag és katonailag
megosztott világ és szövetségi rendszerek problémakörét. A katonai
tanintézet kérdéseinek felvetésekor nem mulasztja el a nemzetközi és
hazai társadalmi, gazdasági és politikai, kulturális és tudományos,
biztonsági és katonai állapotokba, viszonyokba, változásokba ágyazott
alapos történeti elemzést. A kútfők kritikus kezelésével, objektív
szemléletű feldolgozásával érzékelteti a hazai katonai felsőoktatás
sokszínű folyamatait és erőfeszítéseit, a hiányosságokat, a
félmegoldásokat és a szakmai alulteljesítéseket. Ám emellett tényekkel
és objektív elemzésekkel mutatja be a ma számára is az értékmegőrző-
és közvetítő elemeket.
A szerző érdeme a magyar katonai
felsőoktatás egy rövid évtizedének gazdag források alapján való,
úttörő feldolgozása. A szemléletes ábrázoláshoz felhasználta HM
Hadtörténeti Múzeum és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem
fotóarchívumából származó képeket. Kutatta, feltárta és feldolgozta a
HM Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményeiből az 1945 utáni időszak nagy
levéltári testét alkotó, a Magyar Néphadsereg VIII–XIII.
fondfőcsoportba sorolt iratait. Különösen sokat merített a (VIII.)
országos katonai hatóságok, a Honvédelmi Minisztérium és (XII.) a
katonai tanintézetek, mindenekelőtt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia
iratanyagaiból. A szerző szakmai-kutatói tevékenysége,
mondanivalójának logikája egyértelműen meghatározta könyve szerkezetét
is. Nyolc fejezetben mutatja be a katonai akadémia 1961 és 1969
közötti történetét, a hazai katonai felsőoktatás kívánatos és
nemkívánatos elemeit.
A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia
tevékenységét befolyásoló kül-, illetve belpolitikai viszonyok,
1961–1969 címet viselő első fejezetben (5–16.) a szerző közreadott
történeti és hadtörténeti munkák elemzései és saját kutatási
eredményei alapján mutatja be a hidegháború „leghidegebb” időszakának
rövid históriáját és fő szerepvivőit. Vázlatosan áttekinti a
nemzetközi és hazai eseményeket, kiemelve azokat a politikai,
gazdasági, tudományos, katonai és más lényeges jellemzőket, amelyek
nem kis hatást gyakoroltak a katonai akadémia életére és
tevékenységére. Igy a két nagyhatalom űrkutatási versenyét, amely
változást idézet elő az USA és a Szovjetunió katonai stratégiájában és
háborús terveiben. A korszak helyi (francia–algériai, arab–izraeli,
vietnami) háborúit, a berlini fal felépítését, a kubai rakétaválságot,
és Csehszlovákia megszállását, amelyek súlyos belpolitikai és
külpolitikai feszültséget váltottak ki időről időre a világ sok
országában, és elmélyítették a hidegháborús válságot. Vizsgálva a
magyar belpolitika alakulását rámutat arra, hogy Kádár Jánossal az
élen a párt vezetésének ténykedése, hogy feledtesse a megtorlásokat,
arra irányult, hogy a gazdaság lehetőségeit meghaladó mértékben
javítsa a lakosság életszínvonalát, és az „Aki nincs ellenünk, az
velünk van” jelszóval a társadalom közérzetét, politikai hangulatát.
A második (17–218.),
legterjedelmesebb fejezetben (A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia
tevékenységét meghatározó Magyar Néphadseregi viszonyok [1961–1969]) a
közreadott nyílt és az általa feltárt „titkos” párt-, kormány- és
katonai dokumentumok, kútfők feldolgozásával tárgyalja a
legmeghatározóbb elemeket. Az MSZMP 1959. novemberi VII. kongresszusán
elfogadott hadseregfejlesztési és korszerűsítési program
végrehajtásának állapotát, eredményeit és nehézségeit; a világban
kibontakozott hadügyi forradalom hatását a Magyar Néphadsereg
korszerűsítésére; a Varsói Szerződés és a koalíciós érdekek befolyását
a néphadsereg jövőjére. Elemzése tényszerű adatokkal és számokkal
igazolja, hogy a VSZ Egyesített Fegyveres Erők főparancsnoka és törzse
követeléseire, a kormány és a Honvédelmi Minisztérium a szovjet
igények szerint meghatározott fejlesztési ütemterve szerint először a
honi légvédelmi rendszer, majd a szárazföldi csapatok és a
hátországvédelmi erők korszerűsítésére, kifejlesztésére került sor. Az
olvasó reális történeti képet kap a Honvédelmi Minisztérium, a Magyar
Néphadsereg és fegyvernemei (szervezet, fegyverzet, kiképzés,
hivatásos és sorállomány béke és háborús létszáma, katonai objektumok,
hadgyakorlatok, díszszemlék, tisztképzés, polgári tanári és
szaktechnikusi diploma, illetmények, ellátás, díszlokáció,
harckészültség, felső katonai vezetés, parancsnokok stb.) alapvető
változásairól, tevékenységük pozitív értékeiről és árnyoldalairól. A
szerző kiemeli, hogy ebben az időben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia
bizonyos mértékig felértékelődött, mivel gondot jelentett, hogy a
rendszeresített akadémiai végzettséget igénylő katonai vezető
beosztások mintegy hatvan százalékában szolgált csak diplomás. S „az
akadémiát 1967-ig várhatóan csak 675 fő végzi el.” (91.) Áttekintést
ad a hadseregbeli tudományos kutatómunka és a tudományos intézetek
(ZMKA, Hadtörténeti Intézet, Haditechnikai Intézet és más
kutatóhelyek) munkájának eredményeiről, az 1962 óta folyó hadtudományi
aspiránsképzés és a tudományos fokozatosok helyzetéről is. A szerző
még számos érdekes, eddig ismeretlen adattal mutatja be a Zrínyi
Miklós Katonai Akadémia fejlődését befolyásoló tényezőket.
A szerző a harmadik fejezetnek
(219–278.) Az akadémiai képzés korszerűsítésének megalapozása – az
1960–1961-es tanév találó címet adta. Ebben a részben bemutatja, hogy
a honvédelmi miniszter kiképzési irányelvei alapján hogy
tevékenykedett a legmagasabb szintű hazai katonai tanintézet. A
„bonyolult viszonyok között végrehajtandó hadműveletek (harcok)”
tanulmányozása érdekében milyen átalakuláson ment keresztül az
akadémia vezetői, tanári (tanszéki), alapfakultása I–IV. évfolyamainak
összfegyvernemi, páncélos, tábori tüzér, légvédelmi tüzér és más
tagozata szervezete, valamint személyi és hallgatói állománya. A
tanintézeti életet, egy tanév fejlődő munkáját bemutató fejezetet több
mint húsz korabeli fotó, különböző (állomány, tanulmányi, államvizsga,
szociális helyzet stb.) táblázatok teszik még hitelesebbé az olvasó
számára.
A reformok fokozatos beindítása, az
1961–1962-es kiképzési év című negyedik (279–314.) fejezetben kapunk
képet arról, hogy a Magyar Néphadseregben folyó nagyütemű szervezeti
és technikai korszerűsítés milyen igényeket fogalmazott meg a Zrínyi
Miklós Katonai Akadémián folyó képzéssel szemben. A Honvédelmi
Minisztérium és a Művelődésügyi Minisztérium, a Vezérkar és a ZMKA
együttesen indította el az akadémiai képzés felülvizsgálatának hosszú
és bonyolult folyamatát, a képzés korszerűsítése érdekében. Reális és
részletes képet kapunk a különböző parancsok és intézkedések tükrében
az akadémia szervezeti és személyi, tantárgyi és tanórai
változásairól, az akadémiai hallgatók feszített képzéséről és a
vizsgák menetéről, az ún. főtiszti tanfolyam történetéről. Vagy arról,
hogy a személyi állományban „magasabb szintre kell emelni a politikai
és a szakmai munka egységét”. De értékes feldolgozást kapunk a
diszciplína továbbfejlődését elősegítő 1962. február 10-én kiadott 3.
számú miniszteri utasításról, „az aspiránsképzésről és a tudományos
fokozatokról szóló 41/1959.(X.3.) számú kormányrendelet végrehajtása a
hadtudományok területén a Magyar Néphadseregben” amely 14 oldalban
fejti ki a tennivalókat. A közölt adatok szerint 1962-től 2008. január
31-ig 345 fő szerzett kandidátusi, 269 fő PhD, 45 fő doktori/MTA
doktori fokozatot illetve címet, ketten válhattak az MTA rendes,
illetve külső tagjává.
Egy tartalmas rövid fejezetben, az
ötödikben (315–340.) kapunk képet az akadémia 1962–1963-as kiképzési
éve és az első hadtudományi kandidátusi védések történetéről. A
hadseregben szolgáló tisztek közül többen már korábban megszerezték az
orvostudományi és a történelemtudományi kandidátusi fokozatot. Ám a
hadtudományok első kandidátusa (majd 1970-ben első „nagy”-doktora),
Dr. Lóránt Imre (1910–1987) vezérőrnagy lett A csövestüzérség
jelentősége, szerepe és harcbani alkalmazásának néhány kérdése az
atomfegyverek használatának tükrében című értekezésének 1963. június
24-i megvédésével.
A hatodik fejezetben (341–394.) a
szerző a korviszonyokat és a hadseregbeli állapotokat figyelembe véve
tárgyilagosan elemzi a ZMKA további korszerűsítési erőfeszítéseit és
az elért tudományos sikereket az 1963–1965-ös kiképzési években.
Részletesen megismerkedhetünk Borbás Máté vezérőrnagy
akadémiaparancsnok a kiképzés minden területére és a felsőfokú
tanintézet életére vonatkozó feladatokat meghatározó parancsával és
annak végrehajtási menetével; a különböző tanszékek és tantárgyak
fejlődésével, az oktató-nevelő munka eredményeivel és problémáival. A
legnagyobb gondot jól tükrözte egy 1964. január 1-jei adat, mely
szerint a Magyar Néphadseregben rendszeresített 3160 akadémiai
végzettséget előírt beosztásban csak kétezer diplomás tiszt szolgált.
Értékes képet kaphatunk a MTA TMB Hadtudományi Szakbizottság
anyagainak feldolgozása alapján a hadseregbeli tudományos közélet
szereplőiről. A sikeres hadtudományi kandidátusi védésekről, nem
elhallgatva a problémákat, ma már a hazai tudománytörténet részét
képező diszciplína állapotáról, pozitív és negatív elemek hatásáról; a
kutatók munkájának fejlődési dinamikájáról, kapcsolódásáról az
egyetemes és a szovjet hadtudományhoz.
A VII. fejezetben (395–428.) szerző
bemutatja, hogy az 1965–1967-es kiképzési években milyen parancsok, és
milyen politikai, katonai, harcászati és hadműveleti művészeti,
haditechnikai indokok alapján gyorsították fel a korszerűsítési; a
tisztek háromévi akadémiai kiképzésére történő áttérésének folyamatát.
Számos értékes adat illusztrálja a feladat nehézségét, az
eredményeket, a problémákat és a számokból, ismertetésekből és
elemzésekből megtudja az érdeklődő, hogy név szerinti kik voltak az
akadémia törzs-tanári és hallgató állományából a fő szereplők. Ebben
az időben a ZMKA állandó állományának létszáma 1109 fő és a hallgatói
állomány létszáma 992+78 fő volt (398.). De érdekes statisztikát
ismerhetünk meg az államvizsgák eredményeiről, amelyeknek 1967-ben
3,93 lett az átlaguk.(423.)
Az utolsó, nyolcadik fejezetben
(429–452.) a szerző a ZMKA új tanintézeti szervezet próbaműködésének
és az új kiképzési rendszer kialakításának 1967–1969-es történetét
foglalta össze. A források és tények vizsgálata alapján kitűnik, hogy
a katonai akadémia „fennállása 19 évében 3700 magasabb képesítésű
tisztet bocsátott a Magyar Néphadsereg, a BM karhatalom és Határőrség
rendelkezésére.” Az Akadémiát végzett tisztek a „Népköztársaság
egyetemei (főiskolái) által kiadott diplomákkal (oklevelekkel)
egyenértékű diplomát” kaptak. A diplomával rendelkező ZMKA tanári
karának több mint 20%-a más főiskolai vagy egyetemi diplomával is
rendelkezett, közülük tizenegy a hadtudomány, ketten a
történettudomány és egy a szociológiatudomány kandidátusa volt. Az
akadémián tíz szárazföldi hadműveleti-harcászati és technikai, négy
honi légvédelmi, négy társadalomtudományi és öt általános rendeltetésű
tanszék működött. Az 1968–69-es tanévben kilencvenhat tiszt fejezte be
tanulmányait, de rajtuk kívül az akadémiai kibocsátó ünnepségen „részt
vesz a szovjet katonai tanintézetekben végzett 27 fő is.”(452.)
|
|
Az Utószóban a szerző néhány
bekezdésben méltatja a felsőfokú katonai tanintézet rendkívül
izgalmas, nehéz, ugyanakkor eredményes évtizedes históriáját, melynek
utolsó mondatában ez olvasható: „Ezen nagy jelentőségű munka
irányítóinak és „napszámosainak” teljesítménye előtt kívántam
tisztelegni ezzel a könyvvel a késői utódok és az ÜGY folytatói
nevében!”
M. Szabó Miklós könyve markáns
vonásokkal és adalékokkal gazdagította a huszadik század második
felének magyar hadtörténetét és történetét, a hazai felsőoktatás és a
pedagógia tudomány históriáját. De művének nem egy adatával,
megállapításával és összefüggésével új értékkel és színekkel járult
hozzá a hazai tudománytörténet, a szociológia és más
társadalomtudomány fejlődés-történetének kiegészítéséhez. (M. Szabó
Miklós: A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia története 1961–1969. Bp.:
Zrínyi Kiadó, 2008. 455 p.)
Ács Tibor
hadtörténész
Géczi János: A rózsa és
jelképei.
A reneszánsz
Géczi János a rózsa jelképtörténetéről szóló, többkötetesre tervezett
sorozatának harmadik része, a reneszánsz rózsáit tárgyaló írása nem
régen jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában. A sorozat elsősorban
irodalmi, művészet- és botanikatörténeti szempontok alapján tárgyalja
a hétköznapinak nem nevezhető növény előfordulását az európai
gondolkodás- és művészettörténet nagy fejezetei alapján. A munka
különlegessége, hogy a nagyon kevés hazai mentalitástörténeti
kutatások közé tartozik, amely valóban multidiszciplinaként kezeli a
művelődéstörténetet, arra szolgáltat bőségesen adatot, hogy különböző
korszakokban miként alakul egyetlen jelképalakzat, a rózsa nem
intézményes és intézményekben történő hagyományozódása. Géczi az
ikonográfiai elemzés egyik neves képviselője, ezért a hermeneutikai
elemzések mellett az ikonológiai megközelítés is erőteljesen
érvényesül. A kötet gazdag képi forrást közöl.
A szerző, miként az antik
mediterráneum és a középkor rózsaábrázolásaival foglalkozó kötetek (a
sorozat első két kötete: Géczi János: A rózsa jelképei, Az antik
mediterráneum. Budapest: Gondolat, 2006; A rózsa jelképei, A
keresztény középkor Budapest: Gondolat, 2007) kapcsán ez esetben is,
messze túllépi eredeti célkitűzését. A reneszánsz rózsajelképeit
ismertető füzér újabb területekkel gazdagodik, az író kitüntetett
figyelmet szentel immár a magyar vonatkozású rózsajelképek
ismertetésének is: A Kárpát-medence rózsatörténete címmel
tárgyalja Balassi Bálint, Gergei (Gyergyai) Albert, Mélius Juhász
Péter hagyatékát.
Vajon miként folytatódhat a szigorú
erkölcsi értékrendet mutató keresztény világ rózsatörténete, mely még
a görög kultúrában a keresztény aszkézistől nagyon is távol álló,
többnyire a szertelen bujaság és szerelem szimbólumaként vált
ismertté? „A korai középkorból a skolasztika időszakára hagyományozott
rózsajelképek jelentős változásokon esnek át. Az addig leginkább
maszkulin tulajdonságokat mutató, a férfi mártírokhoz, mindenekelőtt
Krisztus alakjához kötött rózsaszimbólumok egy része elhalványodik […]
A hangsúly áthelyeződésével a rózsa immár Mária tulajdonságait kezdi
formázni. A növény és a rá hivatkozó, egyre sokasodó rózsajelkép a
kolduló szerzetesrendek jóvoltából a 12. századtól a Mária-kultusz
eredményeként alkalmassá válik a Szentanya, majd a női tulajdonságok
megjelenítésére. A Máriához kötődő szimbólumok dualitásai között több,
korábban Krisztus jellemzésére fenntartott jelkép jelenik meg, melyek
mind az európai, a civilizációba bevont rózsafajok botanikai
tulajdonságai alapján alakulnak ki.” Ennek a kettősségnek változatos
ábrázolását mutatja be Géczi a szimbólum etiológiájának harmadik
kötetében. Mindezek tükrében a kötet fejezetei változatosan ismertetik
hol a rózsa keresztények körében való felbukkanását, például a
rózsafüzér szakrális közösségformáló történetét vagy Mária kultuszát,
hol pedig a kor antik hagyományokhoz való visszafordulásával
összefüggő, kevéssé aszkétikus rózsajelképek sorozatát, vagyis a
bujaságot és a szerelmi mámort megidéző rózsa irodalmi felbukkanását
Bocaccio, Janus Pannonius, Angelo Poliziano, Ludovico Ariosto, Pierre
de Ronsard vagy Shakespeare alkotásaiban. A kor szellemiségének
megfelelően ebben a kötetben természetesen a szerelmi líra és a
természettudományos rózsaábrázolások nagyobb részben töltik ki a
tartalmat, de a szerző vissza-visszatér a késő középkor hagyományára
és a keresztény etika rózsaszimbólumainak továbbélésére is, ez utóbbi
kapcsán elsősorban a képi ábrázolásokra, elsősorban a Mária és Jézus
élettörténetét felidéző kultikus rózsajelkép szimbolikáját értelmezve.
Géczi János ebben a kötetben is
számottevő terjedelmű írott és képi anyagot dolgoz fel. A témák a
kronologikus sorrendnek megfelelően a kora reneszánsztól egészen a
késő reneszánsz és a reformáció vallásainak megjelenéséig tartanak.
Néhány fontosabb fejezet: Boccaccio rózsái; Mária kultusza; a
naturalizmus rózsajelképei; rózsák a kertekben; növényillusztrációk
(Mesue: De medicinis universalibus, 1561; Hortus sanitatis,
1491; Adam Lonitzer: Kreütterbuch, 1557; John Gerard: The
Herball, 1590); a kerti rózsák botanikai megközelítése;
Shakespeare rózsái; és végül a már fent kiemelt Kárpát-medence
rózsajelképeit feldolgozó fejezet.
A fejezetek között válogatva a
rózsa botanikai és növényillusztrációs megközelítését ismertető
fejezetre térnék ki részletesebben, hisz ez a téma méltatlanul hosszú
ideje elhanyagolt a kutatók körében. Az antikvitás hagyományaként
lehet elkönyvelni, hogy a rózsa a középkorban az arisztotelészi
organikus világkép legfőbb elemének, az aithérnek szimbólumaként
rögzült, s ez a tradíció tovább él a teológusok, filozófusok
közvetítésével a reneszánszban. Az orvosbotanikai és agronómiai
ismeretek gazdagodásának köszönhetően a rózsa a mindennapi praxis
révén és a növénytani tudás fejlődésével egyszerű gyógyszerek
előállításának alapanyaga is lett. Ennek köszönhetően a növény az
orvosi és botanikai kézikönyvek főszereplőjeként is megjelenik. A
reneszánsz növényismeret már egyértelműen fontos növényként tartja
számon a rózsát. De a reneszánsz korában keletkezett herbáriumok és
florirégiumok újdonságot is hoznak, a hagyományok továbbítása mellett
elkezdődik a folyamat, mely a növények új, művészi ábrázolására is
alkalmat teremt, melynek elsősorban gyakorlati célja volt a növények
beazonosítása a gyógyszert előállítók számára. A növényillusztrálás
nyilván nem előzmény nélküli, ám a reneszánszban e munkák nagyobb
hatása azzal az egyszerű ténnyel magyarázható az antikvitás
illusztrációihoz képest, hogy több példányban is megjelenve számos
tudóshoz, szakértőhöz juthatott el. A könyvhasználók megismerkedhettek
az eredeti forrásokkal, az abban feljegyzésre került adatokat pedig
kiegészíthették saját megfigyeléseikkel. A növények tanulmányozói a
XVI. században az első pillanattól illusztrátorokkal dolgoznak, ami
módszertani újítás. A növények ábrázolása nyilvánvalóan egyre
művészibb kivitelben történik, amit a szerző gazdag képi anyag
ismertetésével mutat be. A középkori növényábrázolás még szinte
kezdetleges, olykor arányt tévesztő, ódon hangulatú vázlatszerű
rózsa-ábrázolásait felváltják az egyre kidolgozottabb, minden
részletre alaposan kiterjedő díszes ábrázolások. A bemutatás
változásának egyik magyarázata lehet a reneszánsz korának
hangulatváltozása is, miszerint a természeti világ szépségei iránt
egyre inkább érdeklődővé váltak a műveltek, a természeti világban
megjelenő szépséget – írja a szerző – a reneszánsz ember saját
gyönyörködtetéseként ismeri fel, saját hasznára, sőt szellemi
felemelésre rendeltettként értékeli. Géczi ezzel magyarázza a
humanisták minden új ismeret megszerzése iránti rajongását: a
megismerés örömforrás. A fejezet gazdag képi illusztrációi mellett a
növénytani könyvek szerzőiről és munkájukról is ad ismertetést a
szerző, ugyanakkor rózsaleírásokat az elemzett művekből nem közöl,
jóllehet gazdagíthatta volna ezzel az amúgy is nagyon terjedelmes
forrásanyagot közlő kötetet.
Végezetül a Shakespeare rózsaképeit
ismertető fejezetre térek ki néhány szóban. Az angol reneszánsz nagy
képviselője az antik hagyományokhoz kapcsolódva elsősorban szerelmi
szimbólumként használja a rózsát költészetében. „A rózsa mint
szerelemvirág a középkor és reneszánsz neoplatonizmusa szerint ezért
lehet ugyanúgy az égi, mint a földi szerelem támogatója. Utalás az
Istenre, illetve a testbe bezárt isteni eredetű lélekre, amely révén
Isten megközelíthető. Másrészt a rózsa közvetítő szerepű: egy láncolat
része. Fölfedezhető benne a szépség, s ez képessé teszi az embert,
hogy égi szerelemre gyúljon: a rózsánál is értékeltebb szépre legyen
érzékeny. Végső soron a keresztény organikus világkép hierarchiáinak
minden tagja, ha fölfedezhető benne egyféle „rózsás” szépség, egyetlen
láncba rendezhető. Az Elemi világ növényei között a rózsa a
növényhierarchia szintjén képezi a »szép« jegyet, szellemileg
értelmezhető tulajdonságai – színe, illata – alapján számos növénnyel
szépségtani rokonságban áll.” Géczi János ezekkel a sorokkal vezeti
fel a drámaköltő rózsaszimbólumainak eredetvizsgálatát. Adódik a
kérdés, hogy a költő valóban ennyire tudatosan gyúrta volna egységbe
az antik és saját korának szellemiségét, vagy egyszerűen ösztönösen
használja a rózsát, a szép növényt a szerelemre és felvilágosult
gondolkodásra való utalás eszközeként. Ezt nehéz eldönteni, és
valójában nem is fontos kérdés, hiszen a művelődéstörténet
hagyományozódása korról korra, szellemiségről szellemiségre való
átörökítése sohasem tudatos, egyszerűen az emberi érdeklődés,
kíváncsiság és esztétikai érzék szerint történő, mondhatni
tudatosságot éppenséggel nélkülöző tiszta érdeklődés eredménye. A
reneszánsz rózsája éppen ezért nem marad meg kizárólag az etikai
tisztaság, keresztényi erkölcsök reprezentálójaként, hanem emellett
tovább örökíti az antikvitás tiszta szerelmi érzelmekre való utaló
jellegét is. (Géczi János: A rózsa és jelképei – A reneszánsz.
Budapest: Gondolat, 2008)
Szoboszlai-Kiss Katalin
Pannon Egyetem, Antropológia és Etika Tanszék
Kisebbségi magyar közösségek
a 20. században
A több mint ötszáz oldalas könyvről valóban el lehet mondani, hogy
hiánypótló. A kötetben a kérdés legjobb szakértői szólalnak meg, hogy
bemutassák az 1918-tól eltelt közel egy évszázad során a magyar
kisebbségek helyzetét a környező országokban, kitérve röviden –
egy-egy tanulmányban – a nyugat-európai és az amerikai diaszpóra és a
magyar anyanyelvű zsidóság és cigányság történetére is.
A könyv hat fejezetben, időrendben
csoportosítja a 29 szerző 69 tanulmányát. A fejezeteket meghatározó
időközök a következők: 1918–1921 (Impériumváltás és nemzetállamok),
1921–1938 (A két világháború közti időszak), 1939–1944 (A II.
világháború évei), 1944–1948 (A világháború végétől a kommunista
hatalomátvételig), 1989– (A rendszerváltástól napjainkig). A
fejezeteken belül az egyes tanulmányok általában végigveszik a helyzet
bemutatását, elemzését az egyes országok magyar kisebbségének
esetében. Vannak azonban tanulmányok, amelyek vonatkoznak minden
magyar kisebbségre, bármelyik utódállamban él is. Ilyenek például
Eiler Ferenc A népszövetségi nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer
működése az első években című tanulmánya, vagy Gyurgyík Lászlóé: A
kisebbségi magyar közösségek népesedési folyamatai 1989 után.
Mindegyik önállóan olvasható, sőt
azt lehet mondani: a könyv legnagyobb erőssége, hogy a kiváló
tanulmányok többszöri átfedésben mutatják be az adott korban és
országban a magyar kisebbség helyzetét, s az olvasó aszerint veheti
elő az egyes tanulmányokat, hogy konkrétan mi érdekli. Ha azonban az
ember „egyvégtében” olvassa el az egész könyvet, kirajzolódik előtte a
küzdelem, amelyet a magyar kisebbség a teljes időszak első részében
négy, majd a mai napig hét országban vív kultúrájáért,
fennmaradásáért. Egészében a helyzetet a húzd meg – ereszd meg
kifejezéssel lehetne jellemezni. Egymást követik a különböző
kormányzatok, amelyek hol többet, hol kevesebbet engednek meg a
megfelelő magyar kisebbségnek az iskoláztatás, a nyelvhasználat stb.
terén. A „visszalépés” megszokott dolog. Az is kétségtelen, hogy a
kommunista korszak azért volt a legnehezebb, a legnagyobb elnyomást
hozó időszak a kisebbségek életében is, mert általában lehetetlenné
tette a különböző egyesületek szabad alapítását, és erősen
beszűkítette az egyházak kisebbségi szempontból is igen fontos
tevékenységét.
A könyv tárgyalásmódja magas
színvonalú, tudományos igényű, sok irodalmi hivatkozással mind az
egyes tanulmányoknál, mind a könyv végén. A szerkesztők (Bárdi Nándor,
Fedinec Csilla, Szarka László) személyükben is garanciát jelentenek
erre. Maguk írják az előszóban: a könyv „… alapismeretekkel rendelkező
olvasó számára készül. Különösen fontos lehet a középiskolai
történelemtanárok számára…” Ám bárki nyugodtan kézbe veheti – nem fog
csalódni.
Meg kell említeni a könyv speciális
nyomdatechnikai elrendezését is. Minden oldal bal, illetve jobb
oldalán egy-egy szürke sáv található, éspedig általában a baloldalon
idézetekkel a forrásmunkákból, a jobboldalon pedig a konkrét
tanulmánnyal kapcsolatos kronológia található.
Ami hiányzik az egyébként
hiánypótló és kiváló könyvből, az egy név- és tárgymutató, amely több
szempontból is könnyebben kezelhetővé tenné, emelné használhatóságát.
Végül még egy hiányosságra hívnám fel a figyelmet. Nem tudni, hogy
„köteles” szerénységből vagy valami más okból – hiszen szerkesztők és
szerzők szorosabban vagy lazábban, de kapcsolódnak az Akadémiához – az
MTA szerepéről a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatban
gyakorlatilag nem esik szó. Az utolsó fejezetben ezzel akár külön
tanulmány is foglalkozhatna, vagy legalább A magyar kultúra és
tudomány a kisebbségi magyar közösségekben a 20. század végén c.
tanulmányban többet lehetne foglalkozni vele. Ismeretes, hogy más
szervezeteket megelőzve, az államiakat meg különösen, már a 80-as
években megkezdődött a határon túli magyar tudományossággal a
kapcsolatépítés, s 1990 februárjában létrejött a külső tagság
intézménye a határon túli magyar tudósok részére. Másrészt a
határainkon túli felsőoktatási és K+F támogatások hasznosulásával
foglalkozó program eredményeiről a Társadalomkutatás különszáma számol
be (más források mellett). Ezt is aligha helyes negligálni, mert ez a
támogatások hasznosulásán túlmenően bizonyos értelemben a
felsőoktatási és kutatási helyzet tükre a magyar kisebbség esetében a
volt szocialista országokban a rendszerváltozás után.
Föltétlenül említeni kell még a
hasznos, informatív táblázatokat, térképeket a könyv végén. (Bárdi
Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László szerk.: Kisebbségi magyar
közösségek a 20. században. Bp.: Gondolat– MTA Kisebbségkutató
Intézet, 2008, 508 p.)
Berényi Dénes
az MTA rendes tagja
|
|