Súlyos veszteség érte a hazai agrárkutatást és felsőoktatást: rövid betegség után életének 81. évében, 2009. február 17-én, váratlanul elhunyt Sáringer Gyula akadémikus, a Pannon Egyetem Georgikon Karának emeritus professzora, számos hazai és külföldi tudományos társaság tagja. Életútját 20. századi történelmünk emberpróbáló eseményei és torz ideológiái méltánytalanul rögössé tették.

A Zala megyei Magyarszerdahelyen 1928. december 2-án született ötödik generációs pedagó-gus családban, de a Somogy megyei Nagybajom-ban nőtt fel, ahová édesapját 1929-ben katolikus kántortanítónak hívták meg. Minthogy a kántortaní-tóknak javadalmi föld járt, a gyerekek a gazdálkodás mindennapjaiban részt véve nőttek fel. Sáringer Gyula a szülői házból így kettős elköte-lezettséget hozott magával: élete végéig rendület-lenül megtartott hitét és a mezőgazdasághoz való vonzódását. Szellemi fejlődésében döntő szerepet játszott a kitűnő pedagógusairól híres kaposvári Somssich Pál Állami Gimnázium. Itt érettségizett 1947-ben. Gimnáziumi éveibe azonban beleszólt a világháború: 1944. október végén a nyilasok a tizenhat és negyvennyolc év közötti férfiakat, statárium terhe mellett behívták, majd egy részüket átadták a német hadseregnek kiképzésre és bevetésre. Így került a tizenhat éves fiatalember egy vasúti transzporttal Wiesba­denbe, majd a már porig bombázott Drezdába. Itt esett szovjet fogság-ba, de sikerült megszöknie, halálos veszélyek közepette csodával határos módon májusra haza-jutnia, és folytatnia gimnáziumi tanulmányait.

Érettségi után az Agrártudományi Egyetem Budapesti Osztályára iratkozott be. A „fordulat éve” (1948) a felsőoktatás teljes politikai átalakítását jelentette. A hallgatók „átvilágításakor” csak azért nem zárták ki – bár „klerikális” mivoltát ismerték –, mert a bizottság kérdésére, hogy mivel szeretne foglalkozni, önkéntelenül a „micsurini biológiát” jelölte meg. Manninger Gusztáv Adolf professzor lelkes előadásainak hatására a rovartant választotta kutatási területéül. Professzora mindent elkövetett, hogy kiemelkedően tehetséges és szorgalmas tanítványa tanársegédként a tanszéken maradhas-son, de ezt az egyetem személyzetise megakadá-lyozta, mondván, hogy „nyugatos” nem oktathat­ja a fiatalokat. A kommunista érában ugyanis megbo-csáthatatlan bűnnek számított, hogy a tizenhat éves gyerek, akit a nyilasok közvetítésével a német hadsereg hurcolt el, nyugatról tért haza! Végül Manninger professzor közbenjárására 1951. júliusában a Növényvédelmi Kutató Intézet Állattani Osztályára nevezték ki, itt talált szakmai és emberi menedéket.

A burgonyabogár gyors közép-európai terjedése miatt egy 1953-ban hozott KGST-határozat önálló burgonyabogár-kutató laboratóriumok felállítására kötelezte a szocialista államokat. Így jött létre a Növényvédelmi Kutató Intézet keszthelyi laborató-riuma, amely 1952-től 1977-ig működött. Sáringer Gyula tudományos munkásságának legjelentősebb eredményei ebben az időszakban születtek. Ezek birtokában szerezte meg 1957-ben a kandidátusi, 1973-ban a mezőgazdasági tudományok doktora fokozatot.

Kísérletes rovartani kutatásainak központi témája a rovarok nyugalmi állapota (diapausa) volt. A modellként választott húsz gazdaságilag fontos kár-tevő rovarfajon végzett kísérleteinek eredményeit az 50-es évek közepétől kezdve publikálta. Több rovarfaj esetében világelsőként ismertette a nyugal-mi állapot kiváltásában szerepet játszó környezeti tényezők: a fotoperiódus, a fény hullámhossza, a hőmérséklet, a táplálék minősége és a generáció-szám jelentőségét. Megállapította, hogy az adott rovarfaj egyedfejlődésének melyik szakasza érzé-keny a fotoperiódusra, és hogy ezt a hőmérséklet és egyéb környezeti tényezők hogyan befolyásolják. Kimutatta, hogy a táplálék minősége általában hatástalan a nyugalmi állapot kialakulásában. Az Institut national de la recherche agronomique ösztöndíjával, P. Jourdheuil professzor meghívására, 1964-ben egy évig dolgozott a Toulouse-i Tudo-mányegyetem Biológiai Intézetében. Mintaszerű alapossággal szerkesztett közleményeit mindmáig gyakran idézik világszerte. Kutatási eredményei

nemcsak az alaptudományt gazdagították, hanem a kártevő populációk évről évre változó fejlődésmene-tének értelmezésével az integrált védekezési mód-szerek gyakorlati alkalmazását is segítették. Kísérletes rovarökológiai munkássága mellett a hazai kabócafauna taxonómiai feldolgozásában is részt vett: a tudományra és a magyar faunára új fajokat írt le. A Balatoni Intéző Bizottság 1976-ban felkérte a szúnyogkutatás megszervezésére. Az általa vezetett kutatócsoport rövidesen kidolgozta a szúnyogok ellen ma is használt biológiai védekezési módszert.

A keszthelyi laboratóriumban folyó, rendkívül sikeres tudományos munka, amely a 60-as években növénykórtani és rovarfiziológiai tematikával is bő-vült, több külföldi kutatót is vonzott, akik hosszabb-rövidebb időre bekapcsolódtak az aktuális kutatási témákba. A hazai agrárkutatás nagy veszteségére a laboratóriumot 1977-ben fel kellett számolni, ami Sáringer Gyula tudományos munkásságát derékba törte. Minthogy családi okokból nem tudott Buda-pestre költözni, hogy munkáját a Növényvédelmi Kutató Intézetben folytassa, a minisztérium a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Növényvédelmi Intézetébe helyezte át, ahol azonban laboratóriumok nem álltak rendelkezésére. Ezt a kényszerű kutatási szünetet úgy hasznosította, hogy Balás Gézával, a Kertészeti Egyetem Rovartani Tanszékének pro-fesszorával, háromévi megfeszített munka árán megírta az 1069 oldalas Kertészeti kártevők című könyvet (1982). A kötet azóta is mind az oktatás, mind a kertészeti gyakorlat nélkülözhetetlen kézikönyve.

Sáringer Gyula született pedagógus volt. Örök kár, hogy „nyugatos” volta miatt a népidemokrá-ciában ezt a képességét nem kamatoztathatta a magyar ifjúság nevelésére. Még a 80-as években sem kapott tanszéket a keszthelyi egyetemen! Itt mindössze arra volt lehetősége, hogy sziszifuszi munkával korszerű rovartani laboratóriumot építsen ki, amelyben 1982 után külföldi és magyar aspirán-sokat fogadhatott. Tanítványai sikeres tudományos karriert futottak be, és ma is hálával emlékeznek rendkívüli aspiráns-vezetőjükre, akiből a szilárd hitén alapuló szeretet és a viszonzást nem váró adniaka-rás sugárzott, és aki a szakmai ismereteken, a kutatómunka fortélyaiba való bevezetésen túl, kivé-telesen széleskörű humán műveltségének átadásá-val is gazdagította őket.

A rendszerváltozás nagy fordulatot hozott Sáringer Gyula életébe: megszűnt másodrendű állampolgári státusa! 1990-ben az Akadémia levelező tagjává választotta; az Agrártudományok Osztályának igen aktív tagja volt. A köztársasági elnök 1993-ban egyszerre adta át neki az egyetemi tanári és a Pannon Agrártudományi Egyetem rektori kinevezését. Így hatvanöt éves korára a sors némi-leg kárpótolta a sok évtizedes mellőzésért, és ha csak rövid időre is, végre tanszékhez jutott, ahol számos PhD-hallgatót sikerült a tudomány és a mezőgazdasági gyakorlat számára kiképeznie.

Bár a nemzet sorsát érintő politikai kérdé­sekről mindig megvolt a határozott véleménye, politikával aktívan sohasem foglalkozott. Az 1998. évi ország-gyűlési választásokon sokak kérésének engedve, mégis vállalta a FIDESZ MPP programját, és a párt Zala megyei listájáról bekerült a Parlamentbe. Kevesen tudják, hogy a Parlament Oktatási és Tu-dományos Bizottságának elismert tagjaként döntő szerepet játszott az agrár-felsőoktatás érdekeinek megvédésében, továbbá, hogy vezető politikusokkal szembeszállva, rendkívül alaposan megindokolt véleményének elfogadtatásával megakadályozta az ágazati minisztériumok és az Akadémia kutatóinté-zeteinek az egyetemekhez való csatolását!

Írásaiban és előadásaiban sokszor hangsúlyozta, hogy érdeklődési körének két vonulata volt. Az egyik a növényvédelmi állattani kutatás, a másik a humán tudományokban, különösen a filozófiában, a teoló-giában és a művelődéstörténetben való elmélyülés. A tudást hordozó könyvet végtelenül nagyra becsül-te, otthoni könyvtára mintegy hétezer kötetre rúgott. A magyar irodalmat is jól ismerte, különösen Né-meth László munkássága állt hozzá közel. A filozó-fusok közül gyakran idézte Teilhard de Chardint. Az utóbbi években több alkalommal fejtette ki véleményét a világról, a létezésről. Legutolsó írásában (Növényvédelem. 2009. 5, 1, 42.) így vall:

„Nemrégen kérdezte tőlem valaki, hogy a ben-nünket körülvevő sok-sok technikai csoda mellett mégis miben látom az emberi társadalom jelenlegi baját. Legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a mai ember nem látja, talán nem is akarja látni az ’egé-szet.’ Mintha elveszítette volna a ’létezés szem-léletét.’ Márpedig, ha az egésznek, más szóval a létezésnek nem tulajdonítunk értelmet, akkor a mai napomnak sincs értelme.”

Befejezésül álljanak itt a debreceni egyetemi hallgatók előtt 2007-ben tartott előadásának záró gondolatai:

„…ma már világosan látom, hogy a viharos 20. század második felében, a magam felfogásához híven ragaszkodva, mi tette lehetővé, hogy válto-zatlan nyugalommal végezhettem kutatómunkámat? Nem tudok mást mondani, mint, hogy már fiatalon ma­gamévá tettem a János evangéliumban (14, 27) található jézusi búcsúbeszéd következő sorait: ’Bé-két hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugta-lankodjatok és ne féljetek.’ Ez a jézusi béke minden körülménnyel szemben immunissá tett.”